A barátnőm törölte fel a véres padlót
97 hozzászólás
2013.06.13. 08:25
Reggeltől estig hiába vártunk...
Tisztelt Praxisblog!
Olvasva mások történetét, én is "kedvet kaptam" hozzá, hogy leírjam a sajátomat, ami így szól: A barátnőmmel nagyon szerettünk volna babát, sokat beszéltünk róla, hogy milyen jó is lenne ha... fiú lenne, vagy inkább lány, ha kék lenne a szeme, ha barna lenne a haja, ha rád hasonlítana, ha rám hasonlítana jobban stb. Idén februárban a baba meg is fogant, viszont olyan körülmények adódtak, hogy nem tudtuk vállalni. Hosszas fej és szívtörés után arra az elhatározásra kellett jutunk, hogy valóban nem maradhat, mennie kell. Hívhatjuk ezt abortusznak vagy terhességmegszakításnak is. Kinek melyik a humánusabb. Annak rendje és módja szerint, hűen a magyar bürokrácia útvesztőihez, "végre" elérkeztünk ahhoz a naphoz (két hetes ide menj és oda menj után), amikor megvolt a dátum, amikor be lehetett menni a kórházba a műtétre. 7:30-ra kellett éhgyomorra a recepcióra menni, ahol be lehetett "jelentkezni". Kb. 10-15 perces várakozás után (meglepően "kevés") fel is vették a barátnőm adatait, elkérték a leleteket stb.
Ezek után azt az utasítást kaptuk, hogy fáradjunk át a másik részlegre, ahol majd megvizsgálják a barátnőmet illetve az "ezzel kapcsolatos dolgot" felhelyezik neki. Kereken nyolc órakor elfoglaltuk "helyünket" az orvosi rendelő előtt és hűen vártuk, hogy valaki jöjjön és hozzánk szóljon. Az orvosok és nővérek jöttek-mentek. Be a rendelőbe, ki a rendelőbe. Kávéval, cigivel, szendviccsel, beszélgettek, nevetgéltek... Gondolom, ez volt a megszokott szeánsz, amíg ezeket véghez nem vitték, addig nem indult el a nap. Közben a körülöttünk ülők és mi is csak forgattuk a fejünket, hátha végre sorra kerülünk és szólnak, hogy lehet befáradni a vetkőzőbe. Az idő vészesen telt és kb. másfél órás várakozás után 9:30-kor behívták barátnőmet. Kb. 10 percig volt bent, aztán mondták, hogy menjünk fel az emeletre és jelentkezzünk a nővérnél, kapunk egy "csinos" szobát egy ággyal és várjuk meg a főorvost illetve a hozzá tartozó vizitet.
Az emeletre felérve bejelentkeztünk és a főnővér (aki olyan volt, mint a filmekben; a tipikus undok, senki nem érdekel, bele vagyok fáradva a szakmába ember) megmutatta, hogy melyik kórterembe kell mennünk. Itt felhívta a figyelmemet, hogy búcsúzzak el és majd jöjjek vissza délután négy órakor, az ékszereket rakjam el, a barátnőm kezébe pedig belenyomott egy adag paksamétát amit olvasson el figyelmesen, töltse ki, írja alá. (Hál' Istennek) laikusként elkezdtem a búcsúzkodást, mire a barátnőm közölte, hogy ne menjek sehova, maradjak nyugodtan. 10:15 felé meg is volt a vizit és mondták, hogy kb. 1 óra múlva kerül sor a megszakításra, ami 15 percig fog tartani. Az idő ismét rohant, mi pedig számoltuk a perceket, aztán meg egy óra hosszát amikor illedelmesen bekopogtam a nővérszobába, hogy megkérdezzem, nem-e feledkeztek meg rólunk? A fiatal nővérke, aki alig múlt 23 éves távolságtartóan a szoba másik végéből kiszólt, hogy kb. 13 órakor kezdődik a műtét.
Nos, innentől kezdve az órákat számoltuk. Senki nem szólt hozzánk, senki nem foglalkozott velünk, s azzal, hogy szerencsétlen "kismama" nem evett előző nap este nyolc után. Ismételt egy óra várakozás után (amikor a főnővér bejött a szobába egy másik pácienshez), megkérdeztük, hogy van valami probléma, mikor is kerülünk sorra? Az életunt nővér pedig azt mondta, hogy lehet, hogy 15 perc, de az is lehet, hogy 45. Ki tudja? -Gondoltam magamban, ha ő nem tudja, akkor én mit is tudhatnék?- 15:10 perckor (5 órás várakozás után) végre megjelent a műtőssegéd, aki mondta, hogy most következik a barátnőm. Az orvosnak előzőleg valóban igaza volt: Nem tartott az egész megszakítás 15 percnél tovább. Volt baba, nincs baba. Itt állnék meg és hozzátenném, hogy a lélektani megpróbáltatásról nem fejteném ki gondolataimat, hogy mit éreztem, gondoltam ez idő alatt, hogyan érintett, hatott rám a dolog. A történetünk szempontjából ez nem is releváns tény. 15:30 perckor barátnőm a kórteremben az ágyban bóbiskolt az altató hatása miatt, innentől kezdve 4 órán át még bent kell maradni a kórházban, ha bármilyen rosszullét vagy komplikáció lépne fel. A kórteremben összesen hárman voltak a barátnőmmel együtt.
Tudják, ilyenkor mindenki elmondja a saját történetét, hogy került ide, mi történt vele, s kollektívan megállapítják, hogy a magyar egészségügy gyalázat. 17:30-kor az egyik nővér bejött és közölte a másik páciens hölggyel (aki szintén reggel 10 óra óta volt velünk), hogy ma nem fogják megműteni, meg tudja-e oldani a vacsorát magának, mert itt nem nagyon lesz neki vacsora, ha esetleg ki nem marad valamelyik másik osztályról valami. Ennél a résznél kikerekedett a szemem, de inkább nem mondtam semmit, nem az én dolgom. Most tenném fel az első költői kérdésemet: Miért fizetünk egyáltalán TB-t? Milyen világ az, ahol megkérdezik egy kórházban, hogy megtudja-e oldani magának az étkezést vagy sem? Teszem hozzá, hogy a börtönben a rabok napi háromszor étkeznek... aki meg beteg, valami baja van, az éhen döglik.
Rendben, a pumpa lement. 19:00-kor a barátnőm úgy gondolta, hogy itt az ideje, hogy hazamenjünk, de előtte azért próbálgatja "szárnyait", sétáljunk az osztályon a folyosón. Amikor az ágyból kikelt kissé elkezdett vérezni, ezáltal az ágynemű, a "hálóruha" és a padló is véres lett. Ismét bekopogva a nővérszobába szóltam az ügyeletes nővérnek, hogy legyen kedves, hozzon tiszta lepedőt mert a másik eléggé véres lett. A három nővér közül az egyik hátranézett, majd vissza, befejezte az éppen mesélt történetének az utolsó 4 mondatát és ülve, háttal a nővérszobából kibökte felém, hogy mindjárt visz. Ebből a "mindjártból" lett 30 perc, addigra a barátnőm feltörölte saját maga a véres padlót... 19:35-kor megkerestük a nővért, hogy adja a talpunk alá az útilaput és itt sem vagyunk. Kérdezte, hogy miért nem maradunk, hova sietünk ennyire?
spk
A diszpécserek miatt meg is lehet halni?
2013.06.12. 08:58
Amikor behallotta a telefonba az összevegyült szomszédok kérdését,hogy minek kérdez ennyi mindent ahelyett,hogy a kocsit küldené, lecsapta a telefont.
Tisztelt Praxis blog.
Sajnos nem tudtam másképpen a történetem elküldeni,de bízom benne,hogy megkapod.A mai napon, pontosabban kb. másfél órája történt meg a következő eset. Szomszédasszonyom kétségbeesve rohan át hozzám,hogy segítsek,mert nem tudja mi van a 83 éves édesanyjával,akit az ágyban fekve talált a szobájában, és nem tudja mi van vele..Átrohantam segíteni,ami természetes.Amikor megláttam az ágyban fekvő,vonagló,furcsa hangokat kiadó,nyilván nem magánál lévő nénit, azonnal tárcsáztam a mentőket.
Eközben a lánya próbálta a cukrát valahogy megmérni, a kezével kapálodzó valami rémisztő hangot mutogató édesanyjának- nem sok sikerrel.A diszpécser felveszi a telefont és én elkezdem mondani,hogy "kérem azonnal küldjenek egy kocsit,mert a szomszédasszonyom édesanyja rosszul lett,nem tudjuk mi van vele, cukros,és én úgy látom,hogy nincs magánál.Közöltem a lakcímet,emeletet és azt,hogy a kaputelefonra mi van kiírva-hogy megtalálják.Akkor kezdődött a hogy hívják a beteget,hogy hívják a lányát,mi a mobilszáma,mi van a nénivel,mit látok,mi történt,magánál van-e-de ez úgy jó lassú ütemben.A diszpécser ott akadt el értelmileg,hogy a szomszédnak miért nem ugyanaz a neve,mint az édesanyjának és mi a hölgy mobilszáma-ami értehetelen minek kellett abban a pillanataban-mindegy, megkapta.Majd amikor behallotta a telefonba az összevegyült szomszédok kérdését,hogy minek kérdez ennyi mindent ahelyett,hogy a kocsit küldené, lecsapta a telefont.
Vártam egy percet talán visszahív, de nem tette.Itt megjegyzem,hogy az én telefonomról ment a hívás,aminek a száma nyilvánvalóan leolvasható volt,tehát visszatudott volna hívni,ha esetleg kétségei lettek volna a hívás hitelességét illetően.Vártam egy percet és mivel nem hívott,én tárcsáztam ismét a mentőket érdeklődve,hogy most mégis mi van???
Egy másik diszpécser közölte,hogy a kocsi elindult.Hát azért ez elszomorító egy hozzáállás szerintem.Én elhiszem,hogy az adatokat fel kell venni,bár igazán nem értem minek kell egy mobilszám,de,hogy azon kezdjen el "agyalni" egy vészhelyzet kellős közepén,hogy a néninek miért nem ugyanaz a neve mint a lányának,ez azért nevetséges.Illetve egyáltalán nem nevetséges,mert egy ilyen adatfelvétel közben nyugodtan meg lehet halni,aztán majd ráfogjuk a néni rossz állapotára,meg a zsúfolt mentősökre.
A gyerekorvos röhögve közölte, a gyereknek ritmuszavara van
2013.06.09. 09:23
13 nap után hazahozhattuk a fiam, ami után kaptam egy kisebb ideg összeroppanást.... de ezen nem lepődök meg! Teljesen meg lettem alázva.
2012.11 hóban szültem meg kisfiam, de azt tudni kell, 9 éve vagyok pánikbeteg! Este 23 órától 8 perces, elviselhető fájásaim voltak, hajnal fél 3 - kor felhívtam a fogadott szülésznőmet, aki éppen ügyeletes volt aznap éjjel, azt mondta, lassan induljunk el. Negyed 4 után beértünk, megvizsgált, bő 3 ujjnyi, feszül a burok, azonnal hívta a fogadott orvosom, aki a kórháztól 46 km - re lakik! Imádkoztam, hogy beérjen, mert tejfölköd volt, nekem pedig csak erősödtek a fájásaim. A párom végig benn volt velem, ez volt a szerencsém, mert negyed 5 után szóltam neki, szóljon a szülésznéninek, mert nyomnom kell ( második gyermekem ).
Ki akart menni az ajtón, de megelőzte az orvos! - Hála Istennek Doktor Úr! - mondtam! Megvizsgált, burokrepesztés, már nyomhattam is! 4:43 perckor kibújt a kisfiam, 57 cm és 4050 gramm, szép, rózsaszínű, amilyennek kellett, hogy legyen. 2 óra fekvés után elkísért a szülésznénim fürdeni, majd a kórterembe... De vártam a 9 órát, hogy hozzák a babót! Jött a csecsemős nővér, kihozta a szobatársam babáját, majd nekem félvállról azt mondta: - Ezt a babát nem hozzuk ki, mert szívbeteg, és meg kell műteni, de nem mondtam semmit, majd jön a gyerekorvos bővebb tájékoztatást adni! - Az ereimben meghűlt a vér! Hogy micsoda?! És én ezt csak most tudom meg?! Így?! Valamikor 10 óra után bejöttek édesapámék, 11 után jött a gyerekorvos, velem akart beszélni!
Hozzáteszem, a szülésznőm és az orvosom, akik eközben 4 - szer látogatták meg a babámat a gyerekosztályon, azt mondták, szép színű, jókedvű, alszik, ők láttak már szívbeteg babát, ne aggódjak... nos, ők szóltak a gyerekorvosnak, hogy lehetőleg kíméletesen közölje ezt velem, mert pánikbeteg vagyok, ne akarták, hogy baj legyen még velem is! A gyerekorvos RÖHÖGVE a szemembe vágta, hogy a gyereknek ritmuszavara, szívzöreje van, nagyon rossz lett az EKG - ja, ő megrendelte a Peter Cherny Alapítvány mentőjét, elviteti a fiamat az Országos Kardiológia Intézetbe, majd ott megcsinálják a műtétet. De majd ő kapja az ottani információt, ha megtud valamit, átjön hozzám ,és elmondja... Jöttek a mentősök fél 2 -kor, kimentem... majdnem elájultam, ahogy megláttam a fiam az inkubátorban, ketten fogtak meg, nehogy összeessek. Apukája ment a gyermek után... A gyerekorvost többet ne láttam, míg ott voltam... a fiam apja hozta az infót, a Kardiológiai Intézetben mindent rendben találtak, csak egy kis zörej, ami minden újszülöttnél megtalálható!
Nem értették, mit keres ott a gyermek?! Kérdeztem a férjem, mikor jön vissza, mikor hozzák vissza a gyermekem?! További sokk ért, nem hozzák le, mert a gyerekorvos nem veszi vissza, elhelyeztette az I. számú Gyermekklinikán... Kafa.. Ők 8 nap után hívtak, nem nézik tovább a gyermeket, hiszen nincs baja, leküldik vissza... a doki nagy nehezen átvette... bementem hozzá, és az orvos, kinn a folyosón üvöltve közölte velem, hogy ennek a gyereknek nyelési panaszai vannak, de gondolja, a pánikbetegségem miatt úgysem maradok ott... erre anyumhoz fordult, aki bejött velem, hogy - Maga a nagymama?! - Igen. - válaszolta anyum! - Akkor magának mondom, mert látom a lánya nem érti a helyzetet! - Ez volt az a pont, amikor sírva rohantam végig a folyosón, és ha a nővérke nem szalad utánam, szégyen - nem szégyen, kimegyek az osztályról!
A nővérke megnyugtatott, neki kisírhattam magam, és bementem a fiamhoz, akit születése után 9 nappal láttam először! hazaérve felhívtam a SOTE gyermekklinikáját, megkérdezve, milyen nyelési zavara van a fiamnak?! - Anyuka, nincs nyelési zavara, bukik, de minden újszülött bukik! - volta válasz! Női és anyai mivoltomban ez a gyermekorvos teljesen porig alázott, ahogy mindenki előtt üvöltözve közölte velem, hogy azt gondolja rólam, hülye vagyok, és még egy rendes diagnózist sem tud felállítani! 13 nap után hazahozhattuk a fiam, ami után kaptam egy kisebb ideg összeroppanást.... de ezen nem lepődök meg! Teljesen meg lettem alázva, a fiam a mai napig tökéletes egészségnek örvend, fél éves, 8300 gramm, 68 cm, 2 foga kinn van, forgolódik, tehát lemaradva sincs a többi kortárstól...
Várom azt a napot, amikor annak az orvosnak be tudok majd olvasni! Ez Jászberény, a mai napig praktizál, mert mit tehettem volna?!
Orvos az orvos ellen?
2013.06.07. 07:48
Miért feltételezi a kórházi kolléga, hogy csakis azért küldöm a beteget (szerinte késő este, a mentő az utolsó másodpercig kivárt a 2 órás szállítással), hogy neki okozzak pluszmunkát? Miért jó neki, ha a kollégával veszekedhet?
Ügyeleteim egyike valahol Magyarországon. Este fél kilenc körül kimegyünk egy szakdolgozó kolléga idős édesanyjához, mondván dagadt és piros a lába. Valóban. Vizsgálgatom, nem tipikus, trombózisra nem igazán áll a dolog, helyi csúf duzzanat a sípcsont mellett, meleg, gyulladt, a bőr elvékonyodott és elszíneződött fölötte, tetején kis varral. Ekkor a kolléga elpöttyenti, a mama elesett egy hete. Ja, a sarkán is van egy csúf tipli. Nem, nem tudja, mióta van duzzanat. Péntek este van. Jön a hétvége, mi legyen?Küldjem tovább, vagy ne? Kilencven feletti nénike, sok belbajjal, már ismert eséshajlammal. Ha belgyógyászati okot feltételezek, és ennek megfelelő helyre küldöm, és kiderül a trauma, lángot fújnak, felhívnak, leordítanak, hogy miért verem át őket, továbbküldik, mert ott nincs traumatológia,ajjaj. Ha traumát? Másik kórház, naná.
Csodálatos kórház ügyeleti beosztás van ám érvényben. Nos, a trauma mellett döntök, már ugye azért is, mert RTG nincs benn a szememben, jó a néni lábában a keringés, a trombózis kevésbé valószínű, mint az ütődés miatti vérgyülem, illetve annak gyulladása. A néni lábszára kicsit duzzadtabb, mint a másik. Halványan felmerül bennem egy ritka randa kórkép eshetősége is, amit trauma okozhat a lábszáron, kérdőjellel beírom. Mentő, 2 órás szállítás, OK, reméljük a legjobbakat, ahová küldöm, SBO, ott végszükség esetén még belgyógyász is ránézhet… Nos, féléjfél előtt a sebész hívott fel. Hogy ő most micsinájjon a nénivel. Merhogy hülyeség, amit feltételeztem. Nem értem, komolyan, ő, a kórházi háttérrel, szakmai tapasztalattal, miért tőlem vár választ. Sértegető, kekk, oltogat. Nyelem, de azért kedvetlen lettem. Miért bántjuk egymást?
Miért feltételezi a kórházi kolléga, hogy csakis azért küldöm a beteget (szerinte késő este, a mentő az utolsó másodpercig kivárt a 2 órás szállítással), hogy neki okozzak pluszmunkát? Miért jó neki, ha a kollégával veszekedhet? Ettől jobb neki? Mert nem azért hívott, hogy nyugodtan megbeszéljük, tájékoztasson, tanítson, ismereteimet kiegészítse. Nem, azért hívott, hogy kitöltse rajtam a frusztrációját. Területen dolgozva sokkal kevesebb lehetőségem van a diagnosztizálásra, sokkal óvatosabb kell legyek. És úgy döntöttem, elég széles a hátam, elviselem a kollegiális sértegetést, a beteg érdeke az első továbbra is.
Ügyeletes orvos
A méhlepény egy darabját bennem hagyta
2013.06.05. 09:26
Azóta számtalan műtéten vagyok túl, mára 60 évesen rokkant vagyok, amit a "kedves" és "gondos" szülés orvosnak köszönhetek.
Nem most történt, de az egész életemet, az "egészségemet" meghatározta. 1976-ban egy teljesen normális terhesség utolsó napján (július 10-re voltam kiírva és ez július 11-én történt), szokásos rendben megindultak a fájásaim, igaz este 7 óra volt és vasárnap. Férjemmel bementünk a 2-es Nőgyógyászati Klinikára, hiszen ott dolgozott a már 9 hónapja fogadott orvosom. Az ügyeletes orvos - aki felvett - közölte, hogy szépen tágulok, majd telefonált a fogadott orvosomnak.
Ő este - meg kell jegyeznem, vasárnap este - 1/2 9-kor meg is érkezett és magából kikelve - ordibálva - közölte velem, hogy neki vendégei vannak és nem ér rá velem kivárni, míg a babám megszületik, úgy hogy császározni fog. Itt kell megjegyeznem, hogy én egy végtelenül naiv teremtményként, első terhességemmel, első babámat vártam, tehát nem is tudtam tiltakozni. Szóval császármetszés lett a normálisnak indult szülésből.
Igen ám, de Ő nagyon sietett és elkövetett egy-két hibát. Többek között, a méhlepény egy darabját bennem hagyta, ami a szülést követően - természetesen - elfertőződött. Közbevetem, hogy életem gyönyörűsége, hogy szép és egészséges kislányom született. A szülést követő 6. napon kiderült, hogy a placenta bennhagyott darabkája vérmérgezést okozott. Ezt követően még 3 napig mindenféle antibiotikus kezeléssel, vérátömlesztéssel próbálkoztak, végül életmentő műtétet kellett végrehajtani rajtam.
Túléltem és gyönyörű babám szépen fejlődött. Én egy szép, nagy családról álmodoztam. Ez az álmom szertefoszlott, miután a műtét során a méhemet eltávolították. Aztán kiderült, hogy az életmentő műtét során sem túl gondosan járt el a főorvos úr, számtalan hibát vétet. Azóta számtalan műtéten vagyok túl, mára 60 évesen rokkant vagyok, amit a "kedves" és "gondos" szülés orvosnak köszönhetek.
Akkor a területileg illetékes nőgyógyász doktor bácsi (tényleg az volt, egy végtelenül kedves és empatikus orvos) noszogatott, hogy pereljük be, de én beteg és fáradt voltam, és csak a babámra akartam koncentrálni, nem vállaltam a pereskedést. Ma már bánom.
A szentesi kórház csak egy hullaház
2013.06.04. 09:12
Az nem pénzkérdés, hogy akár a beteg telefonjáról is, de értesítsék a hozzátartozókat, ha egy olyan betegnek, akit pár nap múlva kiengednének, megáll a szíve, és bármikor meghalhat.
Tárgy: Mamám halálában felmerülő kérdések, hibák
2011. szeptember 1-jén csütörtökön a mindig életvidám 77 éves nagymamám panaszkodni kezdett, hogy fáj, szúr a hasa, de kifejezetten semmi komoly. Máskor is volt olyan, hogy 1-2 napig panaszkodott valamire, de nem volt baja, így nem gondoltuk, hogy nagyobb baja lehet. Aztán nem múlt el pénteken sem, és szombaton sem. A hasfájásán felül pedig az aggasztott minket a legjobban, hogy csütörtöktől kezdve nem volt széklete.
Így 2011. szeptember 4-én vasárnap felhívtuk az ügyeletet, ahol azt tanácsolták, hogy ne mi magunk vigyük be a kórházba, hanem, hívjunk mentőt, mivel hogy a hasa fáj. Ez így is történt, így vasárnap délután kihívtuk a mentőt, de ekkor a mamának a hasfájásán kívül semmi baja nem volt, ugyanúgy viccelődött, nem nyöszörgött, járt-kelt. Azt gondoltuk, hogy kap egy beöntést, 1-2 napig, megfigyelik, aztán megy minden úgy, ahogy eddig. A mentővel mentem én is, és vittem a mamám személyes holmijait: a személyi iratait, a pénztárcáját, amibe akkor tettünk 14.000 forintot neki a biztonság kedvéért, a mobil telefonját a töltővel, 2 hálóinget, 3 bugyit, egy bögrét, amin a neve szerepelt, egy kis tányért és a gyógyszereit. Mind a 13-at, amit rendszeresen szedett. Igazából „csak” a szívével volt gond, a többi gyógyszer a mellékhatásokra kellett.
A gyógyszerek a következők voltak:
1.) Rangin retard tabletta (40 mg izoszorbid-mononitrát)
2.) Tabletta analgetica (metamizol-nátrium, koffein)
3.) Mydeton (150 mg filmtabletta, tolperizon-hidroklorid)
4.) Furoszemid-ratiopharm (40 mg)
5.) Nebilet tabletta
6.) Terialon (100 mg lozartán-kálium)
7.) Amilorid (amilorid-hidroxiklorid, hidroklorotiazid)
8.) Onbrez – breezhaler (150 mikrogramm inhaláló)
9.) Spiriva inhalációs por készítmény (tiotropium)
10.) Marfarin (3 mg tabletta, warfarin-nátrium)
11.) Torvacard (20 mg filmtabletta, atorvasztin-kálcium)
12.) Isoptin (120 mg retard filmtabletta, verapamil-hydrochloride)
13.) Kálium-R tabletta (1000 mg kálium-klorid)
2011. szeptember 4-én vasárnap a mentő a Szentesen lévő Bugyi István Kórház sürgősségi osztályára vitte. Végig vele voltunk. A sürgősségin csináltak vér- és vizeletvizsgálatot, röntgent és ultrahangot, és megvizsgálták. Kb. 1,5-2 órával azután, hogy bevittük, a vizsgálatok alapján az orvos azt mondta, hogy epeköve biztos, hogy nincs, viszont epehólyag gyulladása van. Azt mondta, hogy bent tartják, és kikezelik, pár nap és itthon lehet. A sürgősségiről átmentünk vele a belgyógyászatra, ahol aznap este felvették a 15-ös szoba első ágyára. Mi még vele maradtunk egy kicsit, aztán hagytuk pihenni.
2011. szeptember 5-én hétfőn reggel a Szentesen élő lánya és menye bementek hozzá a belgyógyászatra, hogy meglátogassák. Mi a párommal 13.45-re értünk be. Mikor bementünk a szobájába, láttuk, hogy üres az ágya és a lepedője véres. Furcsállottuk, de vártunk 10 percet, hátha csak a mosdóba ment ki. Majd 10 percre rá megkérdeztük a nővéreket, hogy hol van XY néni. Ők azt mondták, hogy már reggel óta vizsgálatokon van, mert elvitték röntgenre, ultrahangra és a sebészetre is. Mi leültünk és vártunk. Több mint ¾ órát vártunk, és néztük végig a folyosón, hogy a nővérek hogy viháncolnak, röhögcsélnek, de reggel óta még nem voltak képesek lecserélni a mamám ágyán a véres ágyneműt. Ekkor megelégeltük a dolgot, és elkezdtük bejárni a párommal az útvonalat, amit a nővérek mondtak. Ultrahang, röntgen, sebészet. A sebészeten megkérdeztük, hogy nem tudnak-e róla valamit, erre az ottani nővér azt mondta, hogy de tudja, mert már órákkal azelőtt felvették fekvőbetegnek a sebészetre.
Mi tátott szájjal kérdeztük, hogy miért nem értesítették a belgyógyászatot erről, mert mi már régóta ott várjuk. Ekkor azt mondta, hogy ő próbálta hívni őket, de nem vették fel. Bementünk az utolsó szobába, ahol a mamám egy tolókocsiban ült az ágy mellett, és látszott rajta, hogy már nagyon ki van merülve. Még mindig nem volt számára megágyazva, nem tudott lefeküdni, a fájó hasával órákig hagyták ott ülni a tolókocsiban. Végre sikerült lefektetni, és megkérdeztük tőle, hogy mit csinált eddig. Mint kiderült, nem reggel óta volt vizsgálatokon, hanem délben mondták neki, hogy csak egy gyors kivizsgálásra elviszik, így a telefonját és a pénztárcáját is a belgyógyászati ágyán hagyta. Ezért nem tudott minket értesíteni arról, hogy hol van. Mi teljes joggal felháborodva visszamentünk a belgyógyászatra, hogy áthozzuk a cuccait. Mikor kezdtük volna összeszedni a holmiját, látom, hogy a lepedő ugyan le van már cserélve, viszont a lecserélt véres ágyneműt belegyűrték a mamám hálóingét tartalmazó saját táskánkba. Nem csak rá lett dobva, hanem bele lett gyűrve. Ekkor már nagyon dühösek lettünk. Bementünk a nővér szobára és számon kértük a dolgot. A kérdésre, hogy ki cserélte le az ágyneműt, az egyik ott vihorászó nővér nagyképűen, és arrogánsan odavetette, hogy ő, majd mikor megkérdeztem, hogy ugyan miért gyűrte be a cuccaink közé, arra már nem tudott válaszolni. Összeszedtünk mindent, amit ott találtunk, és távozásunkkor még elmondtam nekik, hogy a mamát átvették a sebészetre órákkal ezelőtt. Arra a sebészetre, ami gyalog 1 percnyire van a belgyógyászattól.
A sebészetre érve végre tudtunk beszélni Mamámmal, és ő elmondta, hogy órákig ott hagyták a székben az egyik vizsgálat után, rá sem néztek, és ha nála lett volna a telefon, már rég felhívott volna minket, hogy vigyük haza. Mikor ezt elmondta, kérte, hogy adjunk neki vizet, mert szomjas. Ekkor vettük észre, hogy a bögréjét nem hoztuk át. Pedig mindent áthoztunk, ami ott volt, nagyon nem tudott elkeveredni, de nem láttam már a pakolásnál sem. A párom visszament a belgyógyászatra, hogy megkeresse. Megkérdezte a nővéreket, hogy nem-e találtak ott egy ilyen bögrét. A válasz az volt, hogy nem. Mint kiderült a bögrével együtt a kistányérnak is lába kélt. Mamám kicsit elszontyolodott, így újra visszamentem a belgyógyászatra. Ott bementem a nővér szobába, és akkor láttam meg az egyik polcon, már el is volt mosva, és fel volt téve. Miközben a nővérek mondták, hogy oda nem mehetek be, én bementem, és szépen levettem azt a bögrét, amit lenyúltak egy beteg nénitől. Az eset nagyon felháborított minket, a kistányér azóta sem került elő.
Már órák óta bent voltunk és ideje volt hazamennünk. Mikor indultunk volna, Mamám mondta, hogy vigyük haza az összes gyógyszerét, mert az orvos azt mondta. Mi ellenkeztünk vele, mondtuk neki, hogy a biztonság kedvéért maradjon ott, de azt mondta, hogy az orvos mondta, hogy egyáltalán nem kell majd. Jelzem, hogy ez az orvos a belgyógyászaton mondta neki. Mikor a hercehurca volt Mamám holmijáért, az asztalon ki is volt készítve egy kis gyógyszeres tégely, amiben 3 vagy 4 gyógyszer volt kitéve számára, de időközben átvették a sebészetre. Ott a kartonján szerepelt az összes gyógyszer, amit szedett, de nem szóltak semmit. Így mi hazavittük a gyógyszereket.
Másnap, 2011. szeptember 6-án kedden délelőtt mentünk be hozzá. Mikor beértünk kapta az infúziót, széklete még mindig nem volt, nem ehetett és nem ihatott. Elkaptuk a vizitet, így az orvosával is tudtunk találkozni. P. doktor tájékoztatott minket arról, hogy két lehetőség van. Az egyik az, hogy azonnal megműtik, de mivel súlyos epehólyag gyulladása van, ezért ezt nem ajánlja. A másik lehetőség az, hogy egy hétig gyógyszeres kezelést kap, aztán pár hónap diéta és utána műti meg. Mivel nagyon szimpatikus és készséges volt a doktor, ráadásul mi sem vagyunk a szike hívei, így az utóbbiban egyeztünk meg. Mamám ekkor kapta az infúziót, és csak az ellen volt ellenvetése, hogy feküdni kell. Ő egész életében ment, még 77 évesen is maga látta el a jószágot, ő kapálta az egész kertet, és nem bírta a tétlenséget. Ezért elégedetlenkedett a már 2. napja tartó fekvés ellen. Beszélgettünk vele kb. egy órát, poénkodott, hogy milyen fitt lesz majd, ha hazajön, mert nem ehet most semmit. Aztán nekünk is dolgunk volt, így hazajöttünk.
2011. szeptember 7-én szerdán kora reggel felhívott minket Mamám, de alig értettük, nem tudott beszélni. Mondta, hogy vigyük be neki az inhalátorát, mert megfullad. Mi korán be is mentünk hozzá, és láttuk, ahogy fuldoklik az ágyon, alig kap levegőt. Gyorsan összeszereltem neki mind a 2 inhalátorát, beszippantotta, majd pár perc múlva már tudott is beszélni. Mindemellett nagyon fel is volt vizesedve. Visszavittem az összes gyógyszerét, mert még mindig nem értettem, hogy egy tasak infúzió hogyan tudja kiváltani a szívgyógyszerét, az asztma pipáját, a véralvadás gátlóját, a koleszterint csökkentőjét, a vízhajtóját. Mivel Mamám ilyen rosszul lett, azért csak megkérdeztem a nővért, hogy mi legyen a gyógyszerekkel, és azt mondta, hogy az infúzióban kap véralvadás gátlót. Erre mondtam neki, hogy azt értem, de mi van a többi gyógyszerrel? Mondtam neki, hogy túl sok infúziót kap ahhoz képest, hogy nem kapja meg a vízhajtóit. Ekkor rákérdezett, hogy milyen gyakran szedi a vízhajtót, mi meg mondtuk neki, hogy naponta, sőt hetente 2-szer egy másikat is vesz be hozzá. Ekkor megrántotta a vállát és azt mondta, hogy jó, akkor ad be neki, és adott is az infúzióba. Emiatt ismét megkérdeztük az orvosát, hogy mi legyen a gyógyszerekkel, és azt mondta, hogy hát szedheti a néni. 3 nap telt el, hogy nem kapta meg a gyógyszereit, benne volt a kartonjában, hogy mit szedett, és halvány lilájuk sem volt arról, hogy most szedi-e vagy nem a gyógyszereit. Rá sem kérdeztek, vagy nem érdekelte őket?
2011. szeptember 8-án csütörtökön ismét délelőtt mentünk be. Mamám mellé tettem a pipáját, hogyha bármikor fulladna, akkor tudja használni. De mikor bementünk, kiderült, hogy reggel megint fulladozott, és a másik unokája adta neki az asztma pipát, a nővér nem. Ez volt az a nap, amikor végre, egy hét után lett széklete. Lett, viszont korom fekete volt. Többen voltunk akkor ott hozzátartozók, egyikünk sem orvos, mégis mindannyian tudtuk, hogy ez csak egyet jelenthet. Valahol gyomor tájékon belső vérzése van. A nővérnek, aki elvitte a székletet, finoman jeleztük is, hogy ugye ez belső vérzésre utal, de nem akartuk kioktatni, vagy túlságosan belemerülni a témába, hiszen ők csak jobban tudják. Gondoltuk mi. Ez után Mamám nagyon kimerült, nem is csodáltuk, így hagytuk pihenni. Megkerestük P. doktort, hogy mondja meg, hogy hogy is van most Mamám. Ő ismét elmondta, hogy a kezelés lassan véget ér, kedden hazajöhet. Megkérdeztük, hogy van-e esetleg valami rizikó, vagy olyan, amit a betegnek nem mondana el, csak a hozzátartozóknak. De ő megnyugtatott minket, hogy ugyanazt tudja mondani, mint pár napja. Amint vége a gyógyszeres kezelésnek, hazajöhet, és utána diétáznia kell. Mi nyugodtan terjesztettük a szeretteinek, barátainak a hírt, hogy Mama kedden már itthon lesz.
2011. szeptember 9-én pénteken reggel mentünk be hozzá a sebészetre. Már kivették a katétert és nem kapott infúziót. Megint sikerült neki a széklet, de ismét fekete volt. Ez már kissé nyugtalanított minket. Viszont az a tény, hogy már nem kell, hogy infúziót kapjon és már ihat, és ezt az orvos rendelte így, megnyugtatott minket. Mikor beértünk, az ágyon feküdt, nagyon ki volt merülve. Nem olyan volt, mint tegnap. Már nem lógott semmi a kezéből, elvileg már jobban volt, mint mikor behoztuk, ő mégis fuldoklott. Kérdeztem, hogy adjam-e a pipáját, azt mondta, hogy már szívott, de mégis fullad. Nem tudott beszélni, csak suttogott, és annak ellenére, hogy tudjuk mennyire szeret minket, pár perc után el kellett jönnünk, mert nagyon fáradt volt. Mi annak tulajdonítottuk, hogy pont előtte székelt, így nagyon kimerült. Mivel tudtuk, hogy hétvége után hazavihetjük, így nem izgultunk különösebben. Meg is beszéltük a párommal, hogy mivel szombaton sok a tennivalónk, ezért csak délután megyünk majd be. Hisz délelőtt a többi rokon úgyis mindig bent van. Főleg, hogy a menyének a másik osztályon volt egy rutin műtétje, amiről ő rögtön kijöhetett, így tudtuk, hogy még este is benéz Mamához.
2011. szeptember 10. szombat. Éppen dolgoztunk, mikor reggel 7 órakor kaptuk a telefont. „ Az orvos azt mondta, hogy ha valaki még élve akarja látni Mamát, az azonnal menjen be hozzá. Az intenzíven van, az éjjel 4-szer élesztették újra.”
Nem akartuk elhinni, nem tudtuk felfogni. Mindent ott hagytunk, és még 8 óra előtt beértünk az intenzívre. Ekkor derült ki, hogy hiába volt feltüntetve a legközelebbi hozzátartozó neve és telefonszáma, senkit sem értesítettek, arról, hogy mi történt az éjjel. Ha a menye nincs ott a rutin műtét miatt, és nem veszi észre, hogy üres az ágya, akkor mi már nem is láthattuk volna. Míg mi otthon aludtunk abban a nyugalomban, hogy kedden majd hazahozzuk, és ismét szövi a vicces sztorijait, mint mindig, addig ő 4 alkalommal meghalt, és folyamatosan haldoklott. Mikor bementünk hozzá, az egyik rokon megkérdezte az orvost, hogy tudatánál van-e, az orvos azt mondta igen. Ismétlem, nem vagyok orvos, de nyilvánvaló volt, hogy kómás állapotban van, hiszen semmire sem reagált. Ott feküdt rengeteg cső lógott ki belőle. Ott volt mellette a tasak, amibe a vér ment, amit leszívtak a gyomorból. Lélegeztető gépen volt, folyamatosan nyomták belé a gyógyszereket. De már nem pislogott, mikor beszéltünk hozzá, mikor megfogtuk a kezét, nem szorította meg. Hideg volt és merev. Órákig voltunk bent nála, és még nem eszméltünk fel, csak telefonálgattunk a családtagoknak, hogy siessenek, mert az orvos 15 % esélyt adott neki a túlélésre. Mikor beértünk, nem sokkal utána P. doktor berontott, majd fellökve minket, mi pedig megkérdeztük tőle, hogy mi is történt? Ő széttárta a kezeit és azt mondta „a szívével volt a baj”. Ezzel lerázott magáról minden felelősséget. Mikor kérdeztük a véres tasakról, ami Mamám belsejéből jött, és mondtuk neki, hogy már 2 nappal ezelőtt is látszódott a székletén, ő azt kérdezte, hogy miért nem mondtuk a nővéreknek. Felháborodásunkat már nem várta meg. Mi többször szóltunk a nővéreknek, azoknak, akik kivitték a székletét tartalmazó edényt, azoknak, akiknek Mama ezreket csúsztatott a zsebébe azért, mert ilyen kellemetlen munkát kell csinálniuk, azoknak, akiknek ez a végzettségük, és észre kellett volna, hogy vegyék, és tenniük kellett volna valamit ellene. Nem tudtuk mit tegyünk, nem mertünk eljönni onnan, viszont délben kiraktak minket az intenzívről, mondván, hogy nincs látogatási idő. 15-től kezdődik újra. Mi tépelődtünk, de végül is 14 óra körül hazajöttünk, rendbe tettük magunkat, és 15 órakor már ültünk volna a kocsiba, hogy visszamenjünk, mikor jött telefon. „ Már ne gyertek, nem engednek be hozzá. Meghalt.”
Nem akartuk elhinni, nem tudtuk elhinni, ezt nem lehet elhinni. Olyan gyorsan történt az egész. Annyi megválaszolatlan kérdés. Annyi hiba, amik mind hozzásegítették Mamámat ahhoz, hogy a dédunokáit már ne láthassa meg. Mindenki kiveti a nyakából a felelősséget, mikor az igazság az, hogy igazából senki sem törődött vele. Senkit sem érdekelt a kórházban az, hogy mi is van ezzel a nénivel. Mama sosem volt az, aki a kórházakat járta, és aki állandóan bent volt. Nem volt kórházfüggő, nem volt ripacs, önkiszolgáltató öregasszony. Ő mindenkinek az anyja és nagymamája volt. Szégyellte, ha gondoskodni kell róla, nemhogy ő nyaggasson másokat. Feleslegesen nem rángatta a nővéreket, akiket ha mégis hívott, rendesen megjutalmazott. Mikor a holmiját elhoztuk, a pénztárcájában már csak 4.000 forint volt. 10.000 forintot adogatott oda a nővéreknek az 5 nap alatt azért, mert „ellátják” őt.
Egy darabig nem tudtunk észhez térni, mi hazavártuk, és még csak említés szintjén sem volt szó arról, hogy meghalhat. És rengeteg kérdést vet fel az eset. Rengeteg hiba történt, kommunikáció hiány, nemtörődömség, ami ahhoz vezetett, hogy egy normális fizikumú 77 éves asszony, aki a mai napig egyedül látja el az állatait, aki saját maga kapálja a krumpliját, a borsóját, metszi a szőlőjét, mindennap eljár a boltba és a postára biciklivel, hogyan halhatott meg egy hét alatt a szentesi kórházban, elvileg állandó orvosi és nővéri felügyelet alatt? Hogy van az, hogy mi hiába szóltunk, nem vették észre a gyomorvérzést (amit a boncolás során ki is mutattak)? Hogy lehet az, hogy egy szívbetegtől elveszik az egyik osztályon a gyógyszereit, és mikor átviszik a másik osztályra, akkor ezt észre sem veszik? Hogy lehet az, hogy olyan erkölcstelen nővérek dolgoznak az osztályokon, hogy annak ellenére, hogy a beteg ezreseket nyom a zsebükbe, ők még a személyes holmiját is ellopják?
Mindenki azt mondja, hogy a szentesi kórház egy temető. Ha valaki bemegy egy rutin műtéttel, hullazsákban jön ki. Rengeteg embert ismerek. Nagyon sokat, akiket a szentesiek tettek el láb alól. A figyelmetlenségükkel a hozzá nem értésükkel. Épp egy héttel Gulyi halála előtt temettünk el egy asszonyt, aki szintén Szentesen volt hasfájással. Személy szerint engem is kezdtek már vágni ott mikor még nem hatott az érzéstelenítő sem. Felháborító, hogy a mondás igaz! Felháborító, hogy azért, mert a mentősnek nem lehet más úti célt megadni, csak a hentesek közé lehet vitetni bárkit is a környékről!
A legfelháborítóbb viszont az, hogy még mindig nem tesznek komolyabb lépéseket az ügyben, hogy ez ne így legyen. Börtönviselt orvosokat vesznek vissza praktizálni. Azon felül, hogy a tv tele van a szentesi műhibákkal, nem tesznek semmit. Nem javítanak a munkamorálon. Az nem pénz kérdés, hogy valaki hivatásából adódóan észrevegye azt, amire a rokonok fel is hívják a figyelmet. Az nem pénz kérdés, hogyha átveszik a szemben lévő osztályra, akkor valaki átmenjen és megmondja az ottaniaknak. Az nem pénzkérdés, hogy akár a beteg telefonjáról is, de értesítsék a hozzátartozókat, ha egy olyan betegnek, akit pár nap múlva kiengednének, megáll a szíve, és bármikor meghalhat.
Ez mind hozzáállás kérdése. És amíg ezt a főnökség engedi, és nem foglalkozik vele, addig a szentesi kórház csak egy hullaház lesz.
A fenti esetet Mamám halála után elküldtem a Szentesi Bugyi István Kórház Főigazgatójának, a Csongrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének, a Magyar Orvosi Kamara Csongrád Megyei Területi Szervezetének és a Csongrád Megyei Szakdolgozói Kamarának. Ez utóbbi azonnal adott választ, mondván, hogy a fent leírtakkal semmilyen módon nem sértették meg a nővérek az etikai szabályzatot. Az orvosi kamara pedig éppen múlt héten küldte a levelet, másfél évvel azután, hogy Mamám meghalt, hogy eddig nem volt szakemberük kivizsgálni az ügyet, ha még mindig azt akarom, hogy kivizsgálják az ügyet, jelezzek vissza...
Nem orvosok. Nem ápolók. Hullagyárosok!
2013.06.03. 09:07
Nos ez is egy kicsit megalázó történet,én viszont nem szégyellem magam mert ezeken az ápolókon és orvosokon,nem érdekelve hogy 36hó elzárást kaphatok érte alaposan meg fogom őket szívatni,sőt lehet tettleg bosszút fogok rajtuk elkövetni!
Szép napot!
Nos ez is egy kicsit megalázó történet,én viszont nem szégyellem magam mert ezeken az ápolókon és orvosokon,nem érdekelve hogy 36hó elzárást kaphatok érte alaposan meg fogom őket szívatni,sőt lehet tettleg bosszút fogok rajtuk elkövetni! A történet kb.2005-ben kezdődött!Folyamatosan harákolok és püffed a jobb arcom,és forrónak érzem mintha be lenne gyulladva!Rendesen orvosi segítséget kérek.Először küldenek bőrgyógyászatra mert folyamatosan gomba jellegű kiütéseim támadtak a kezemen,pontosabban az ujjközökben.Kezeljük de mindig visszatér,hoz ezt a szirt szert vagy a harmadikat írták rá a vényre!A harákolással,gégészetre IV.ker rend.int.gégegyulladás,tartózkodjak ettől,attól,és rendbejövök!
Megtettem de ugyanúgy folytak tovább a dolgok, mentem vissza:diagnózis gégegyulladás, tartózkodjak ettől attól!Semmi sem változott, de mindig megállapította hogy a jobb oldalt gyulladt!Mindig a jobb oldalt!Nos egyszer csak ezzel a gombás fertőzéssel elkezd a bőrgyógyász doktornő foglalkozni komolyabban, és nézeti a dolgaimat orvosi szemmel! Nem újabb kencék felírása hanem elküld fogászatra és neurológiai kezelésre!Fogászaton kiderült csináltassak panorámaröntgent mert az kell a góckutatáshoz!35OOFt-ért!Szuper, nincs semmi, de ezt röntgen nélkül nem tudja megállapítani,de öt évig érvényes a leletem!Hurrá boldog vagyok!És végre végigkocogtatja a fogaimat és közli nincs rossz fogam sem!Ezt sem tudta röntgen nélkül konstatálni!De kijelenti hogy nekem valószínűleg milgammát kell szednem!
Párhuzamosan a fogászattal neur.rendelésen is megjelentem és egy kis szokásos vizsgálódás után az orvos beutalót ad vizsgálatra,ugyanazzal a kór gyanújával amivel a bőrgyógyász szakorvos hozzáküldött! Majd jelzi hogy ezzel a papírral és a rányomtatott tel.szám.alapján kérjek időpontot és menjek EMG vizsgálatra a Honvéd kórházba! Telefon még aznap,válasz nincsenek itt a kollégák ő orvos és az asszisztensek tudnak csak időpontot adni! Mert diplomával már képtelen beírni előjegyzésre vagy neki derogál.(ezt egyébként máshol,más kórházban a Károlyi-ban is megkaptam már egyszer) Másnap telefon újra és jelzik hogy nincs szabad időpontjuk.De segítőkészen hívjam ezt a ......melléket és ott az illetékes doktornő majd ad időpontot de holnap hívjam mert már ilyenkor nincs az irodájában.Fél nyolc volt ekkor! Másnap hívom,az automata kapcsol, felveszi valaki a telefont, beleszól, én köszönök mondom ki vagyok és kit keresek,majd válasz nem ér rá és lecsapja a telefont!Előtte való nap kérték hogy 7-7h15p között hívjam mert akkor elérhető!Megtettem! Egy órán belül az intézményigazgatót kerestem akit nekem a világért sem akartak előkeresni a recepciósok.Végül egy bizonyos Dr.Sz orvoshoz jutottam el a panaszommal, nem kis kálvária után!
Felmentem a megadott emeletre a megadott épületben, majd ott a pultnál lévő hölgyike kérdésemre elmondta hogy a főorvos úr nincs itt de várjam meg kilenc óra után itt lesz! Vártam már fél tízig is de közben mint látom teljesen megfeledkezve rólam! Majd újabb kérdésemre azt válaszolta hogy a főorvos úr a szobájában van és az a földszinten található!Ezt a tájékoztatást! Előbb nem tudott volna szólni? Majd ott várakozás közben a főorvosra kijött egy hölgyike és legalább megkérdezte hogy mit óhajtok én ott!Elmondtam beírt és tíz perc múlva a főorvos előtt voltam!Elmondtam miért vagyok itt hogy beszélnek, hogy viselkednek a kórház dolgozói és valószínűleg nem csak velem hanem másokkal is! Megnézte a beutalómat, elképedt a betegség gyanújával azzal amivel odaküldtek engem! Elmagyarázta hogy hány beteget kell ellátniuk,én meg elmagyaráztam hogy betartottam a szolgálati utat,először nővérkék, majd orvosok végül a főorvoshoz kel fordulnom mert süket fülekre találtam! Megígérte hogy utánanéz a dolognak de mai napig semmi sem történt!Az eset ápr.közepén történt, és most május közepe van!Most kaptam náluk,miután kivártam a soromat, időpontot arra hogy a szükséges vizsgálatot elvégezzék rajtam, de ez csak egy hónap múlva lehetséges!
Addig se gyógykezelés se bizonyosság a diagnózis helyességéről se semmi! Magyarán a magyar egészségügy arra van berendezkedve hogy le van szarva a beteg, megkapjam a fizumat közben sírjak hogy az milyen kevés, mert külföldön az sokkal több. Engem az ilyen viselkedés miatt kapásból kirúgnak a munkahelyemről, nem közössel, fegyelmivel!Őket meg a hanyag munkavégzésre még a közalkalmazotti törvény is védi! Röhej! Megalázó a törvény,sérülnek a betegjogok, az emberi méltóság,sérül az is amit úgy hívnak elhivatottság!Ezek nem elhivatottak! Ezek csak aktakukacok!
Nem orvosok! Nem ápolók! Hullagyárosok! Persze ha valaki valaki lennék,akkor lenne időpont is kezelés is meg diagnózis is!
Nem érdkel a törött gerince!
2013.05.30. 08:06
Eltört? Bizonyítsa be ! Mire én, rendben, itt egy röntgen lelet Rácz doktortól, azt félrelökte őt ez nem érdekli!
Tisztelt Praxis Blog !
Nagyon Tettszik az oldal ! 3 éve aútóbalesetem volt a zala megyei kórházban,még Idegsebészt sem hívtak,pedig eltört a Th 12-es csigolyám, elküldtek a Lenti Neurológiára egy új Orvos Volt bizonyos B, amikor elmondtam mi a panaszom,végig sem hallgatott , rám ordított ," Nem érdekel a Törött Gerince !" Eltört bizonyítsa be ! Mire én Rendben itt egy Röntgen lelet Rácz Doktortól,azt félrelökte őt ez nem érdekli ! " Talán megoperáljam !
Hát én elküldtem a Fenébe és otthagytam ! Ellene a Rendelőintézetben panaszt nyújtottam be amire a mai napig nem kaptam választ pedig 30 napon belül kötelező lenne ! Utána ,mikor megkérdeztem miért nem kaptam,orvosi ellátást ha felvették az ellátásomért a pénzt ?! : Ők elláttak: miért gyalázom a doktor urat ? A B. röhögve ha nem tettszik valami kérjek új beutalót ! Iszonyatos fájdalmaim voltak,ott ültem a Belgyógyászat elött és sírtam akkor odajött hozzám : Dr.Venczel István,az egyik legkedvesebb , leg emberségesebb orvos akit valaha is ismertem és megkérdezt: ,Mónika ,milye fáj ?,elmondtam neki mi a probléma, azonnal Beinjekcíozott,fájdalomcsillapítokkal, MR vizsgálatot kért, Másnap Felhívtam telefonon Dr.Csókay András Idegsebészt Csókay Doktor a saját pénzén aútózott fel,Miskolcról Budapestre,hogy megvizsgáljon ( 220 km-ert utaztam ,mert akinek kötelessége lett volna nem látott el ! )
Kiderült nem forrt össze teljesen a Csigolyám mozgott,le is bénulhattam volna ez okozta a fájdalmakat is ! Két hónap múlva Csókay Doktor megműtött és meggyógyított ! Ezúton szeretném megköszönni Dr.Venczel Istvánnak és Dr.Csókay Andrásnak,hogy a Hipokrateszi eskü szerint cselekedtek és megmentették az életem ! Ők igazi Angyalok Két Gyógyító Angyal ! A Másik egyén B............hát szégyen,hogy orvosnak meri nevezni magát !
Őszinte Tisztelettel : Kalmár Mónika
Rémtörténet a magyar egészségügyből
2013.05.27. 11:15
Úgy érzem, ennyivel tartozom a bátyámnak, aki halála előtt megjárta a poklok poklát, értelmetlen szenvedéseknek és megaláztatásoknak kitéve.
Kedves Olvasó, tisztelt Cím!
Nagyon sokat gondolkoztam, kihez is forduljak ezzel a (rém)történettel: a rendőrséghez, az egészségügyi felügyeletei szervekhez, vagy esetleg a médiához. Úgy érzem, ennyivel tartozom a bátyámnak, aki halála előtt megjárta a poklok poklát, értelmetlen szenvedéseknek és megaláztatásoknak kitéve.
A bátyám 4 -szeri inzulinos cukorbeteg volt magas-vérnyomással, a gyógyszereit pontosan szedte, nem ivott, nem dohányzott, a húgom, aki vele lakott, gondoskodott róla, rendszeresen ellenőrizte az állapotát, nagyon odafigyelt rá, mivel nagyon szeretjük, rengeteget köszönhetünk Neki, szinte Ő nevelt fel bennünket. Tragikus történetünk 2009. március elején kezdődött. Egy hétfő délután a bátyám nem tudta mozgatni a bal kezét és a bal lábát. A húgom azonnal hívta a mentőket, akik agyi történés gyanújával sürgősséggel bevitték a dél-pesti Jahn Ferenc Kórházba. A beérkezés után az agyi történéssel beszállított testvérem több órán keresztül (!) feküdt étlen-szomjan a folyosón CT-re várva, annak ellenére, hogy a húgom többször is kérte, hogy sorra kerülhessen, míg végül közölték, hogy a CT rendelése befejeződött (!!!) és átviszik mentővel a Merényi úti Kórházba. Ez volt az első hiba, amit a Dél-pesti Kórház elkövetett a testvérem ellen, de ha végig olvassák a történetet, kiderül, hogy ez volt még talán a legkisebb. Ott további várakozás után megállapították, hogy agyi infarktus érte a testvéremet, éjjel 1 órakor visszakerült a Dél-Pesti Kórház neurológia osztályára. Itt elkezdték a kezelést, kapott infúziót, rendszeresen és szorgalmasan tornáztattuk, szépen javult az állapota. Volt a bátyámnak egy pici seb a lábán, ami a húgom odafigyelésének köszönhetően szépen gyógyult (nem ez volt az első sebe, mindegyik lassan, de rendbe jött!) A kórházban ez a seb elfertőződött, de sajnos csak akkor derült ki, amikor már nagyon fájt neki. Többé-kevésbé rendesen kezelték, kapott rá gyógyszert (ennek később lett komoly következménye).
Időközben a szépen javuló állapotú bátyámat további rehabilitáció céljából átszállították a kórház csepeli részlegébe. Itt - mint ahogy később kiderült- a legyengült immunrendszerű krónikus betegségekben szenvedő bátyámat közvetlenül az RMSA ("húsevő baktériummal"fertőzött)-betegek kórterme mellé helyezték el, aminek az ajtaja rendszeresen nyitva volt!!!! A bátyám lábadozott, tervezgette, hogy hamarosan hazajöhet, szorgalmasan tornázott, nagyon vidám és bizakodó volt, a közelgő horrorról mit sem sejtett… Minden nap órákat tornáztattam, ugyanis a kórházi gyógytornász áldásos tevékenysége abban merült ki, hogy kiültette a mozgásában korlátozott bátyámat az ágya szélére és órákra ott hagyta (szegénykém csak segítséggel tudott volna visszafeküdni). Mivel olyan rossz helyen volt a kórterem, ilyenkor állandó kereszthuzatban üldögélt a félmeztelen bátyám türelmesen várva a gyógytornász visszatértét. Ez volt a következő hiba a kórház részéről. Egy keddi napon érzékeltem látogatáskor, hogy fullad a bátyám, szóltam az orvosának, de csak csütörtökön reggel vitték át a Dél-pesti Kórház belgyógyászati őrzőjébe, amikor már nagyon rosszul volt. Érdekesség: amikor csütörtökön reggel átvitték, szívinfarktusra gyanakodtak, mégis csak este csináltak neki szív- és hasi ultrahangot, ami igazolta, hogy nem szívinfarktus „csak” súlyos kétoldali tüdőgyulladás és epehólyag gyulladás okozta a nagy fájdalmait és a fulladást. Ez a tüdőgyulladás annyira rosszabbodott, hogy még azon a héten vasárnap reggel átkerült az intenzív osztályra és rögtön lélegeztető gépre tették. És itt kezdődött szerencsétlen bátyám igazi kálváriája. Az intenzív osztály bejárata fölé nyugodtan ki lehetne írni: „…aki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel!!!...” Ami ott folyik, rettenetes és felháborító, minden nap más orvos gyógyítja a betegeket, semmit nem tudnak a betegek állapotáról, a nővérek más kórházakból jönnek ide túlórában, én még ilyen nem törődöm, alkalmatlan egészségügyi személyzettel nem találkoztam (tisztelet a kivételeknek, mert szerencsére, volt azért néhány!)
Sokan voltak ott fiatal orvosok, gondolom, nem régen kezdhették a pályájukat, de amennyire kezdők a gyógyítás terén, annyira kiégett és teljesen empátiamentesek voltak: nevetgéltek, viháncoltak, interneteztek, olyan volt az egész, mintha egy gyenge középiskola óraközi szünetében lennénk... Tehát vasárnap átkerült az intenzívre, lázas volt és fulladt. Hétfőn közölték, hogy a lázat a lábán lévő elfertőződött seb okozza, nem csak a tüdőgyulladás, a szepszis elkerülése miatt le kell vágni a sebes lába két lábujját, de lehet, hogy a teljes lábát, akkor majd rendbe jön! És itt követtük el életünk legnagyobb hibáját, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak: megbíztunk a kórházban, beleegyeztünk az amputálásba és nem vittük el azonnal egy másik kórházba és ezzel halálra ítéltük a testvéremet!!!! Kedden este megtörtént a műtét, „csak” 2 lábujját vágták le. Másnap még altatták, de feltűnt nekem, hogy furcsán dagadt a jobb keze, valami nem stimmel vele. Szóltam az akkor éppen szolgálatban lévő fiatal doktornőnek, aki 10 perces kiselőadást rögtönzött a műtét utáni ödémáról, úgy, hogy még a közelébe sem jött a bátyámnak. Ez volt az első óriási hiba, ami a későbbi tragédiát elindította. Következő nap, amikor már teljesen magánál volt, már látszott, hogy nemcsak dagadt, hanem élettelen is a jobb karja és nem tud beszélni. Szóltam az osztályvezető főorvos úrnak is, aki azzal rázott le, hogy ha szükséges, majd hívnak hozzá neurológust, de megvizsgálni ő sem vizsgálta meg a testvéremet. Pénteken végre olyan orvos volt szolgálatban, aki végre komolyan vette a mondandómat, odajött hozzá és megvizsgálta a bátyámat (leírom a nevét, neki sokat köszönhetünk, ő volt az egyetlen orvos az intenzív osztályon, aki mindent megtett azért, hogy a bátyám jobban legyen: Dr. Magyar László, hálás köszönetünk neki). Azonnal neurológust hívott hozzá, aki megállapította, amit én már szerda óta láttam, hogy baj van. Mivel május elseje volt, CT csak hétfőn lesz, ecsetelték nekem, hogy a bátyám súlyos állapotában nem biztos, hogy túlélné az át- és visszaszállítást a Merényibe CT vizsgálatra, várjuk meg a hétfőt. Utána konzultáltak telefonon az osztályvezető főorvos úrral, aki úgy rendelkezett, mégis át kell vinni a Merényi utcai Kórházba. Este 10 órakor elvitték és éjszaka visszahozták, a CT megállapította a szomorú hírt: agylágyulás, ami az agyának bal oldalát érinti. Én nem vagyok orvos, de annyit még én is tudok, hogy ilyen esetekben minél előbb kezdik el a kezelést, annál nagyobb az esély a gyógyulásra. A bátyámat ez a súlyos agyi történés valószínűleg kedden este az amputáció közben érte (közvetlenül a műtét előtt még tudtunk vele kommunikálni) és csak szombaton kezdték el kezelni!!!!! Utána mást sem hallottunk az orvosoktól, mint azt, hogy értsük meg, hogy a bátyánk nagyon súlyos beteg, nincs semmi esélye és úgy is törődtek vele, mint akinek már úgyis mindegy.
Egy szép napon az egyik kedves doktor úr úgy áthelyeztette a krónikus belgyógyászatra (u.n. elfekvő), hogy bennünket előtte értesített volna, holott ez volt a kérésünk és aznap délelőtt még beszéltem is vele telefonon (minden délelőtt érdeklődtem a bátyám állapotáról telefonon). Délután látogatáskor, mikor magunkhoz tértünk az első sokkból, amit az üres ágy látványa okozott, rohantunk a 6. emeletre. Ott ért bennünket a következő sokk: délután 1-kor vitték át és azóta úgy feküdt ott, mint ahogy letették, még a csövek is lógtak belőle a semmibe, közel és távol nem volt oxigénpalack a lélegeztetéséhez, holott eddig lélegeztető gépen volt (végül a követelésünkre az ügyeletes orvos a pincéből hozatott egy hordozható oxigénpalackot!). Sem inzulint, sem enni-inni nem kapott reggel óta, sőt a nővér nem is tudta, hogy cukorbeteg. Amit fontos megjegyezni: a bátyám sem mozogni, sem beszélni nem tudott, de teljesen értelménél volt, mindent megértett, fejmozgatással és a balkezével próbált a külvilággal kommunikálni. Még az intenzív osztályon megállapították, hogy Ő is MRSA-s lett, és még ugyanott gégemetszést hajtottak végre rajta, hogy tovább tudják lélegeztetni. Mivel fertőző, itt is elkülönítették. A nővérek nem szívesen mentek be hozzá, volt úgy, hogy délután arra mentünk be, hogy teljesen ki van száradva, mert nem itatta meg senki, és a gégekanülje is teljesen be van száradva, mert nem tisztították ki. Itt volt még egy nagyon „kedves, lelkiismeretes, a szakmáját szerető” nővér, aki, amikor kértem, hogy segítsen feljebb húzni az ágyban lecsúszott bátyámat, mert nem tudja kinyújtani a lábát és egyedül sajnos nem bírom el, közölte: „ Nem segítek! Nem gondolja, hogy ennyi pénzért sérvet fogok kapni a testvére 80 kilójától!!! És nem is segített! Végül kérésemre hívott egy betegszállítót, aki úgy felrántotta a bátyámat az ágyban, hogy odavágta a fejét az ágyvégéhez. Mindezt úgy, hogy ott álltam mellette, bele sem merek gondolni, hogy mit tettek vele, hogyan bántak vele, ha épp nem voltunk a közelében...!!! Ez alatt a pár hét alatt a húgom és én többet fürdettük, gondoztuk, ápoltuk a testvéremet, mint az ottani nővérek együtt véve.
Ezután visszahozták Csepelre, ahol pár nap után a gégekanülje olyan szinten beszáradt, hogy majdnem megfulladt, újra kellett éleszteni. Szegény bátyám megint visszakerült az intenzív lélegeztető gépére. Ekkor beszéltem a gégészeten a főorvos úrral, akit nagyon nagyra becsülök és tisztelek már régóta. Kérdésemre elmondta, hogy az a gégekanül, ami a testvéremnek volt több mint 1 hónapig, csak 2-3 napra szokták adni, éppen azért mert beszárad és eldugulhat hosszabb távon, és nagyon csodálkozott, hogy az intenzíven nem intéztek neki állandó gége kanült és nem hívtak hozzá gégészt. Ez a következő nagy hiba az intenzív osztály részéről: úgy átadták a csepeli krónikus bel osztálynak, hogy a gégekanüljét kicserélték volna állandóra. Pár nap múlva ismét visszahozták Csepelre. Szegénykém ide-oda cipelték az erzsébeti és a csepeli kórház között...Tornáztattuk minden nap és imádkoztunk, hogy jobban legyen legalább annyira, hogy végre hazavihessük. Sajnos egyre kevesebbet volt hajlandó enni és inni, és egyre gyakrabban hányt (sajnos máig nem derült ki, hogy mi volt az oka a hányásnak) ezért infúzióra volt szüksége, de minden vénája már szét volt szurkálva. Centrális vénára lett szüksége. Jött egy sebész a Dél-Pesti Kórházból és megcsinálta. Másnap teljesen feldagadt a karja és kiderült, rossz helyre szúrták neki a centrális vénát és a szövetekbe ment az infúzió. Innen kezdődik a következő szarvashiba, amit elkövettek a bátyám ellen. Délután megint visszakerült az intenzív osztályra, ahol újra megszúrták és utána azonnal visszahozták Csepelre, anélkül, hogy ellenőrizték volna röntgennel, hogy jó helyre ment-e a tű! A vér olyan mértékben szivárgott a tű mellett, hogy teljesen eláztatta alatta az ágyat. Nagyon felháborodtam, felhívtam telefonon az intenzív osztályt és kértem azt az orvost, aki a centrálisvénát szúrta.
A telefonhoz hívták a főorvos urat (arról lehet megismerni, hogy nagyon lekezelő és az empátiát hírből sem ismeri), akinek miután beszámoltam a történtekről, közölte, nem ő csinálta, de ő is ott volt, azonban nem gondolom, hogy megmondja, annak az orvosnak a nevét, aki csinálta?! Nem fognak átjönni Csepelre, mert egyik orvos sem ér rá, hívjak mentőt és velük állíttassam el a vérzést. Felhívtam a mentőket és elmondtam, amit a főorvos mondott, teljesen ledöbbent a diszpécser, hogy kórházba akarok mentőt hívni kísérő orvossal. Végül nehezen, de este 7 körül kijött a mentő, a mentős orvos megnézte a bátyámat, és közölte, hogy ő nem tudja elállítani a vérzést, át kell vinni a dél-pesti kórházba. Átvitték megint az intenzívre, mentem vele a mentőben, csoda, hogy ez idő alatt nem vérzett ki az amúgy is vérszegény bátyám. Bevitték az intenzívre, engem nem engedtek be vele, K főorvos úr és néhány szemmel látható medika volt bent. Órák múlva késő este, mikor végre beengedtek hozzá, úgy találtam egy külön kórteremben, hogy az ablak teljesen kitárva, a meztelen bátyám csak egy vékony lepedővel letakarva, nagyon fázott, a nyaka bekötve, a centrális véna beszúrva a kulcscsontja alá. Úgy tudom, gégekanülös betegnek nem szúrnak centrális vénát a nyakába, akkor neki miért szurkálták össze a nyakát, úgy, hogy még napok múlva is sötét lila, majdnem fekete volt a véraláfutástól!!!?? A bátyám nem tudott beszélni, nem tudott tiltakozni, nem tudott panaszkodni, bele sem merek gondolni, mit csináltak vele, esetleg rajta gyakoroltak az orvostanhallgatók?! Ez borzalmas és embertelen, ezt senkivel nem tehetik meg! Akkor már ott tartották 2 órára megfigyelésre és meg is röntgenezték, nem érte-e a tű a tüdejét (ezt az első két alkalommal miért nem tették meg?).
Szegény bátyám közel 7 hónapos iszonyú szenvedés és megaláztatás után feladta: szeptember 20-án 56 évesen hajnalban elaludt végleg. Senkinek nem kívánom ezt a 7 hónapot, amiken átment, még leírni is rettenetes, senki nem érdemel meg ennyi fájdalmat, megaláztatást: kínozták, lökdösték, cibálták, dobálták, megalázták, úgy, hogy mindent értett, mindent érzett és nem tudott tiltakozni vagy panaszkodni. A világ legjobb testvére, nagyon jó ember volt: okos, kedves és nagylelkű.
Ezt a levelet a kórháznak is megírtam, de semmilyen érdemi választ nem kaptam, csak mellébeszélést!
Üdvözlettel: Kovács Katalin
Kalandos történet a siófoki traumatológiáról
2013.05.25. 06:00
A padlón volt vér, sár, pisi és egyéb azonosíthatatlan mocsok. A lábukon sérült emberek jó részén nem volt cipő, mint Anyun se, mert nem tudták felvenni, ők ebben jártak.Az ágy amire Anyut felületették az előző páciens vércseppjeivel volt tele.
A hétvégén volt a szülinapom, (nagy)családilag ünnepeltük meg, és a délután előrehaladtával, ahogy túl voltunk a sütögetésen, a kajáláson meg a csúsztatott palacsintán is kicsit bevert mindenkit az egész nap készülődő eső a házba. Anyu még igyekezett menteni a menthetőt a kinti asztalokról, és ahogy szedte le az elázott terítőt az egyik vasasztalról, annak kiesett a lába és rádőlt az élével Anyu lábfejére. Én a ház közepe táján voltam éppen, de a szörnyű nagy hangra kirohantam. Mire kiértem, Anyu már egy székhez ugrált a tornácon, épp elkezdte nézni a lábát, hogy mi van vele. Vacakul nézett ki, a rüsztjén egy pillanat alatt akkora púp nőtt, mint a lábfeje és nagyon fájt is neki. Rövid, de heves veszekedés után rávettük, hogy igenis kórházba kell vinni, ezt jobb, ha megröntgenezik. Én kaptam magam, felhívtam a tudakozót, hogy itt vagyunk, Fonyód-Alsóbélatelepen egy törés gyanús lábbal, hova menjünk.
A tudakozó végül is rendes volt, vagy Siófok vagy Marcali, közölte, amin én azért nagyon csodálkozom, ezek 50-60 km-re vannak tőlünk. Tudom, hogy van Fonyódon is valami kórház jellegű, ott nincs ügyelet, egy orvos, aki adott esetben egy gipszet felrak? Autóba ültünk, és elvittük Anyut Siófokra. Beszéltem előtte a kórházzal, telefonon GPS benyom, huszon-egynéhány perc alatt ott voltunk. Anyósom intézkedett a portásnál, aki mondta, hogy persze menjünk be helyből hátra kocsival az ügyeletig. Betámogattuk Anyut, és amikor ráfordultunk a liftről a folyosóra, ahol várni kellett, akkor tárult elénk minden borzalom. Az, hogy milyenek a kórházak, tudjuk, ez még egy egész jól karbantartott darab volt, bár a váró sárga linóleumán gyanús foltok éktelenkedtek, régi, kék sorba kötött műanyag székek és mindenhol különböző állapotú emberek. Úgy tűnt, hogy leginkább egymás hegyén-hátán. Volt két szerencsétlen, akik görgős ágyon feküdtek, az idősebbik, egy néni mintha már nem is élt volna, a másikuk, egy középkorú nő nagyon is halhatóan élt, jajgatott olykor, szídta az orvosokat, hogy egy órája itt fekszik és rá se néznek.
A legtöbben rezignáltan maguk elé bámulva ültek. Volt két cigány ember, az egyikük gurulós kocsiban, a lábán nagy átvérzett kötés (belevágott a láncfűrésszel a lábába), a nyitott kezelő ajtaján mindenki beláthatott és halhattuk, ahogy veszekszenek az orvosok, hogy ötödször nem találják el szegény páciens vénáját. Mikor már kezdett látványosan sok bámészkodó lenni az ajtónál, akkor a beteg hozzátartozója tört át rajtuk, hogy becsukja az ajtót. Hiába nézelődtem, nem volt sorszám, semmi rendszer, hogy miként kerülsz a gépezetbe. Jó tíz percig tartott míg ellátták a szerencsétlent, akit kitámogattak, hatalmas kötéssel az orrán, friss és megalvadt véresen, amit jól-rosszul letörölgettek, de a tarkóján, a fején, az ingén mindenhol… Őt elütötte egy motoros a járdán, mint az elkövetkező nem rövid időn belül megtudtuk. Volt ott egy matróz is, aki véreset pisilt és türelmesen de állandóan élcelődve a kórházi személyzeten várt a sorára. Volt ott egy néni, akinek annyira felvizesedett a lába, hogy a bőrén kezdett átszivárogni a cucc, és volt egy váll sérült focista srác. Az, hogy végül viszonylag gyorsan, kb. két óra alatt végeztünk csak az Anyósomnak volt köszönhető, aki nem szállt le a nővérke nyakáról. Felpörgette kissé az ügyintézést.
A helyzet urai
Mert az orvosok nagyon alul teljesítettek. Gondolom nem lehet egy kéjhömpöly egy ilyen traumatológiai ügyelet, értem, hogy alul vannak fizetve és azt, hogy kevesen vannak egyértelműen láttuk. Fáradtnak, kedvetlennek, enerváltnak tűntek. A nővérke idegesen mászkált, egyedül volt két orvosra, ami nehéz lehet, de meg se próbált valami rendszert vagy szervezést vinni a dologba. Ha te nem másztál rá, hogy itt vagy, akkor észre se vett. Azon, hogy a sürgős betegeket előre vették senki nem pattogott, egyértelmű, hogy a balesetet szenvedett ezer helyről vérzőt ellátják előbb, mint a lába töröttet mondjuk. És biztos hosszú a műszak és nehéz a meló, de nekik azon kívül, hogy ellátják a sebet annyi empátiát kéne tanúsítaniuk, hogy ne érezzed magad egy beteg állatnak, egy törött szárnyú pontynak, a Tesco akváriumából, mondjuk. Mert igazából mindenkit letudtak. És ez szörnyű volt. A bácsi, akit elütött a motoros hazaküldték, az orvos nagyon flegmán adta ki a folyosó népe előtt az elbocsátó papírt, azzal, hogy jöjjenek vissza három nap múlva kötözésre.
A bácsi szarul volt, mindenki látta, lerogyott egy székre aztán sírt. Fájlalta a kezét, a nyelvét elharapta így csak töredékesen de szídta az életet, sajnálta magát, össze volt törve. Közben mi elkerültünk röntgenre, a láncfűrészes bácsi korábban elugrált így anyu megörökölte a kerekes székét, abban gurítottuk át. Nem adták ezeket az eszközöket, találtuk. Elvettük. Mikor visszaértünk a bácsi már nem sírt, éppen sokkot kapott, összeomlott, na akkor már ugráltak az orvosok, felpakolták egy görgős ágyra, rohantak el vele, fasz tudja hová, a családja rémülten a nyomukban. Többet őket nem láttuk. Remélem túlélte, és remélem rendbejön. Ha nem így történt, akkor azok az orvosok, akik ott elküldték egyértelműen felelősek azért, ami történt vele. Tanúsíthatjuk mindannyian akik akkor és ott azon a folyosón ültünk-álltunk-feküdtünk. A dokik, amikor benn voltunk náluk hasonlítottak a nővérhez, csak ők nem idegesek hanem vér-flegmák voltak. Senki nem tűnt úgy, mintha komolyan venne bárkit is. Anyunak szerencsére zúzódása volt csak, felírtak neki valami kenőcsöt meg pihentesse, de fájdalomcsillapítóra már nem gondoltak, pedig éjjel hármat vett be. Igen, az ő baja gyakorlatilag semmi nem volt azokéhoz képest, akik még ott voltak, de ezt mi nem tudhattuk. És elsősorban nem is az volt a baj, ahogy őt kezelték, letudták, hanem, hogy láthatólag ez nem neki és a bajának szólt: mindenkit letudtak. A szétnyílt fejű nagymamát ugyanúgy, mint Anyut. Legalább nincs első az egyenlők közt, ezt még méltányolhatnánk is, de nem így.
Ez nem Amerika
Ez így nem normális. Az egészségügy méltatlanul kihasznált és leharcolt az országban, ezt tudjuk. De itt most nem az állt fenn, ami miatt az egészségügyi dolgozók protestálni szoktak, hogy nincs eszköz, hely. Egy jól felszerelt kórházban voltunk, ahol csak őrajtuk múlt, hogy szervezett, logikus, pörgős ellátás legyen. Ez nem kormányzati, vagy finanszírozási hiba volt, szerintem, ők nem tudták elvégezni a dolgukat. Jó, mondhatnák, hogy az ő dolguk a gyógyítás, de minden munkának vannak járulékos feladatai és lehetsz te a legprofibb, maga Gregory House, akkor is el kell végezni ezt is. Nem menti semmi a kórházat sem, azzal, hogy egy ilyen sürgősségin nincs egy rohamtakarító. A padlón volt vér, sár, pisi és egyéb azonosíthatatlan mocsok. A lábukon sérült emberek jó részén nem volt cipő, mint Anyun se, mert nem tudták felvenni, ők ebben jártak. Ugyanaz volt igaz a kezelőre is. Az ágy amire Anyut felületették az előző páciens vércseppjeivel volt tele. Guszta. Igen, kevesen voltak az orvosok, és ez nem az ő hibájuk, de mivel 100km körzetben, ha nem nagyobban ők voltak hárman, akik elláthatták a rászorulókat megemberelhették volna magukat. És biztos nagyon nagy a hiány a nővérkékből, de azért az kínos, hogy nekem kellett szólni a nőnek, hogy az anyám születési helye nem kinga. És hogy minden nevet kis betükkel írt. Szánalmas volt.
http://www.creativslave.hu/2013/05/16/north-balkan/
Annyira kellemetlen volt, hogy kicsordult a könnyem
2013.05.23. 10:40
Ott álltam egyedül egy szál semmiben. Amikor kimentem, a számítógépeken épp a Farmerama játék ment.
A mi nap egy sztorit olvastam a blogon, és gondoltam én is elmondom a történetemet. 28 hetes hetes voltam amikor haza látogattam egy osztálytalálkozóra. Kismama lévén elfelejtettem magammal vinni a terhes papírjaimat és Eu kártyámat, amiket direkt kikészítettem az indulás napján az asztalra. 2 éve élek külföldön, és lemondtam a magyarországi egészségbiztosításomat, csak egy országban fizetek. Egy nappal a visszaérkezésem előtt rosszul lettem. A nővérem velem volt, egy családtagunknál aludtunk, hogy hajnalban könnyen kijussunk a reptérre. Bekeményedett a hasam, hasmenés érzésem és hányingerem támadt.
Elszaladtam a wcre, és hirtelen nagyon furcsa alakja lett a pocakomnak, ekkor már síkítottam a nővéremnek aki azonnal hívta a mentőket. Méhösszehúzódásaim voltak, nagy nehezen kimentem a nappaliba, ágyon feküdve vártuk a mentőket akik szerencsére nagyon gyorsan megérkeztek. Mire bejött a mentős, a húzódások lelassultak, és én is kezdtem megnyugodni. Nagyon segítőkész volt és mondta, hogy biztonság kedvéért bevisznek a kórházba. Innen jön a fincsi rész. Éjszakai nővér duzzogva kéri a kiskönyvemet, mondom nincs. Na itt majdnem hazaküldött. Elmondom mi történt, mondom neki hogy nagyon megijedtünk ilyen még nem történt sose, első terhesség, nem igazán tudom mire számítsak. Be vezettett egy szobába, ahol megnézte a baba szívverését, de azt elfelejtette közölni, hogy most akkor mit lát a készüléken. A szívverést én nem hallottam. Ott ültem egy órát idegeskedve hogy akkor most mi van.
Lejött egy orvos nagy álmos szemekkel (hajnali 1kor volt), hogy akkor én nem fizeteke TB-t. Mondom nem, de ha kell kifizetek bármit, nem érdekel. Ő nem tudja, hogy egy hogy működik. Mondom neki nem érdekel, hogy van a babám, könyörgöm nézze meg! Hát...akkor menjek be egy kis szobába és megvizsgál. Bementünk 5x5 méteres szobába ahol se szék se semmi, csak egy felfekvő. Bementem, levetkőztem (addig ők néztek a nővérrel), felfeküdtem széttett lábakkal, és a doki megvizsgált. Annyira kellemetlen volt, hogy kicsordult a könnyem. Méhszáj zárt.Öltözzön fel. Ott álltam egyedül egy szál semmiben. Amikor kimentem, a számítógépeken épp a Farmerama játék ment. Elkezdték felvenni az adataimat. Jöttek olyanokkal, hogy volt e mélyvénás trombózisom, kivették e mandulámat...adjam oda a lakcímkártyám. Mondom nincs. De kell hogy legyen. Mondom, külföldön élek. Jó, akkor hol laktam azelőtt. Szeged. Erre a nővér közli hogy miért nem oda mentem, nem is ide tartozok. Jó akkor ők most felvesznek éjszakára.
Sok fintorgás közepette a nővérem is csatlakozott a párbeszédekhez. lementünk, a nővérek kitöltötték a kórlapot. Nővérem elszerette olvasni, és kikapták a kezéből mondván kérjem ki hivatalból, nincs jogom elolvasni. Annyit pont elkapott nővérem a kórlapról miszerint alultáplált vagyok, és nem beszámítható. Mikor saját felelősségre úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk a kórházat mindenki megnyugodott, hogy etetheti a teheneket tovább. Adtak gyógyszert amit belecsomagoltak egy darab papírba, hogy az segít a méhösszehúzódásokat lenyugtatni.
Amikor hazaértem, első utam a kórházba vezetett, mint kiderült, a baba befordult. Egy rohadt jó szót nem kaptam az este.
Anna
Akinek nem futja hálapénzre, nem sok jóra számíthat
2013.05.22. 07:43
Nyitott koporsós temetést kértünk. De nagy hibát követtünk el a nővéremmel. Nem adtunk hála(?!)pénzt a halottasházban. A koporsó lezárva érkezett.
Édesanyám története tavaly novemberi halála óta sem hagy nyugodni. Bánt, hogy tehetetlenül néztem végig szenvedéseit, megalázását a szombathelyi Markusovszky kórházban. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy egészségügyi intézményben - ahol elvileg a leghozzáértőbb emberek veszik körbe a betegeket - ilyen támadóan, érdektelenül, szenvtelenül lépnek fel egy, az érelmeszesedés miatt mindinkább zavartan viselkedő, mentálisan leépülő 87 éves asszonnyal szemben.
A jobb lábán lévő elüszkösödött (orbánc) lábujjak várható amputálása miatt került be a kórházba anyukánk. 100 km-ről látogattam nővéremmel felváltva, aki még messzebb lakik. Idővel bekapcsolódott a látogatók sorába helyben élő barátnőm is, így szinte mindennap ott voltunk nála. Döbbenetes volt a különböző osztályokon dolgozók hozzáállása, viselkedése, szemlélete! Márpedig ez nem kerül pénzbe, ezt nem lehet az alacsony bérekre fogni, én is közalkalmazott vagyok, ha így viselkednék rég az utcán lennék. Napról napra, látogatásról látogatásra romlott mind mentálisan, mind fizikailag az állapota. Haragudtak rá, mert az elhúzódó vizsgálatok során folyamatosan haza akart menni.
Vigyék haza! - jelentette ki a főorvos. Nem érdekelte, hogy nem volt hova, mert a negyediken lakunk (lift nélkül), és nem vagyunk napközben otthon. "Rátámad" a nővérekre, "agresszíven" viselkedett az én töpörödött, hajlott hátú, alig 155 cm magas édesanyám. Ahányszor mentünk, nem volt senki mellette. Olyan magas ágyat kapott, hogy arra csak segítséggel bírt felmászni. Ha órákig ott voltam, akkor sem jött feléje orvos, nővér. Így nem csodálom, hogy lekötözték, gondolom, kevesebb gondot okozott(!), nem tudott elkóborolni. Amikor infúziót kapott, másnap hatalmasra duzzadt elkékült alkarral találtam. Az éjjeliszekrényen pedig rászáradt vércsíkokat. Menni csak segítséggel, támogatva tudott, mégis a szoba wc-t hiába kértük, nem tették be hozzá, habár minden alkalommal megígérte az éppen megkért nővér. Sértődötten vették tudomásul, hogy kicseréltem, áthuzatoltam az ágyát egy üresen álló alacsonyabbra, de kénytelen voltam megtenni, mert attól féltem, hogy onnan lezuhan és összetöri magát. Egyik alkalommal a szekrényén talált gyógyszerről nem tudta megmondani a nővér, hogy azt még ebédkor felejtette el bevenni édesanyám, vagy az már az esti adag. Helyette kioktatott, hogy csak meg kéne néznem, hiszen a gyógyszeradagolón látszik! Persze nem volt adagoló, sima műanyag tálcára tették a súlyos szívbetegnek szükséges gyógyszereket. Vajon érdekelt valakit, hogy időben beveszi-e? Vagy egyáltalán beveszi-e?
A szobatársai ugyan változtak, mégis többen mesélték ugyanazt: nem vele van probléma, csak nem szeretik a nővérek, orvosok, hogy őszinte, szókimondó, nem tesz lakatot a szájára, ha tiszteletlenül beszélnek vele. Ezt csupa nagybetűvel írnám, mert bizony többen is mondták! Rendre tapasztaltam, hogy nem tisztelték a betegekben még az embert sem. Kihasználták az elesettségüket, a kiszolgáltatottságukat. Akinek kevés pénze van hálapénzre, nem sok jóra számíthat a mai magyar egészségügyben. Nekünk nem volt. Fordultam én a betegjogi képviselőhöz, de éppen csak azt nem mondta, hogy tehetetlen, mert "úgyis mindent letagadnak, bizonyítani meg nem tudjuk".
Nem hihetetlen, embertelen, kétségbeejtő? Elkezdték nyugtatózni. Kivették a műfogsorát, szinte felismerhetetlenségig beesett az arca. Lekötözték, berácsozták az ágyát. Velünk suttogva kommunikált, nem volt agresszív, támadó, mégis úgy beszéltek róla, mintha ellenség volna. Hát ki érti meg az érelmeszesedésben szenvedőt, ha nem az egészségügyi végzettséggel rendelkező? Úgy beszélt az ágyánál (zsebében az odacsúsztatott ezresekkel) a nővér, mint komisz gyerekről a (rossz) tanító néni. Lekezelően, elmarasztalóan, vádlón, fölényeskedve, de szélesen mosolyogva. Anyukám halkan odasúgta: "hazudik". Sírni, sikítani tudtam volna, miközben egyszerűen tehetetlennek éreztem magam, hiába éreztem, hogy baj van. Meghalt.
Nyitott koporsós temetést kértünk. De nagy hibát követtünk el a nővéremmel. Nem adtunk hála(?!)pénzt a halottasházban. A koporsó lezárva érkezett... Hogy miért, azt nem akarom tudni.
Hazugnak neveztek és megaláztak a többi beteg előtt
2013.05.20. 06:26
Az orvosigazgató még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy kivizsgálja az esetet. Sajnos hiába próbáltam egyéb fórumokon panaszt tenni, mindenhonnan elutasítottak.
2013-ban 02.25-én hívtam fel először az Auróra utca rendelőintézetet, azért, mert a nyakamon lévő apró fibromákat szerettem volna leszedetni,így telefonon kértem segítséget és időpontot a Bőrgyógyászatra. Dr. XY Főorvos asszonyhoz kaptam időpontot akinél a kapott időpontban megjelentem. Aztán csak vártam és vártam, hiába mentem időpontra. Kb.30 perccel az időpont után szólítottak, de ekkor sem foglalkoztak velem azonnal, a vetkőzőben várakoztattak még további kb.10 percet. Ez a hosszú várakozás nagyon meglepett, de nem szóltam mivel gondoltam egyedi eset, biztos valami sürgős dolog közbe jött azért kell ennyit várakoznom. Sem a nővér sem a Főorvos asszony nem említette a hosszú várakozást, én pedig nem firtattam. Elmondtam jövetelem okát, majd a Főorvos asszony feltette a nagyrészt "furcsa kérdéseit", melyek főképpen a súlyomra vonatkoztak. Érthetetlen volt számomra, hogy miért kérdezett rá többször arra, hogy miért is vagyok ilyen súlyban,- persze ezt nem udvariasan tette - és ez a kérdezősködés kezdett egyre sértőbb lenni, de nem szóltam gondoltam biztosan rossz napja van. Ezek után megvizsgált a Főorvos asszony, és amikor meglátta a sok fibromát a nyakamon akkor elég lekezelően kezdett hozzám beszélni. Közölte, hogy ez legalább 120 db és a kisebbekből párat leszed, de a nagyobbakkal- 3 db- menjek, el egy maszek bőrgyógyászhoz ezt ő nem szedi le, majd ezek után leszedett párat a nyakamon lévő kisebb fibromákból.
A műveletet követően semmilyen tanácsot, javaslatot nem kaptam arra vonatkozóan, hogy mi a teendő a nyakamon lévő sebekkel. Jelezte a Főorvos asszony, hogy kérjek újabb időpontot és legközelebb újabb fibromákat éget le a nyakamról. A Főorvos asszony stílusa és a mondanivalója véleményem szerint Főorvoshoz méltatlan volt,úgy viselkedett, mint aki szívességet tesz azzal, hogy foglalkozik velem, de újfent nem szóltam semmit, azt gondoltam, hogy rossz napja van a Főorvos asszonynak. Kértem új időpontot és elköszöntem azonban a kért időpontban nem tudtam megjelenni, így azt telefonon lemondtam. Ezt követően telefonáltam új időponttért ekkor azt mondták a betegirányítóban, hogy nem szükséges időpontot kérnem menjek nyugodtan a rendelésre. Én így is tettem, és meglepődtem, hogy időpont nélkül szinte 10 perc várakozás után bejutottam, és senki nem szólt, hogy nincs időpontom, sőt a sorszámot adó nővér kedvessége elfeledtette az előző incidenst. Amikor a Főorvos asszony meglátott megkérdezte, hogy miért jöttem én meg elmondtam jövetelen okát.
A kérdései megleptek én azt gondoltam, hogy azért tájékozódik a kortörténetemről, és látszott nem nagyon érdekli mit is keresek ott, így elmondtam neki mindent előröl ő meg elkezdte leszedni a többi fibromát. Ez alkalommal jobban fájt mint eddig, és ezt jeleztem is a Főorvos asszonynak, közölte ez ezzel jár. Most is kezelési tanácsok nélkül távoztam. Pár órával később a nyakam nagyon bevörösödött, viszketett, és pár helyen megdagadt, de nem aggódtam mivel a Főorvos asszony azt mondta ez ezzel jár. Másnap - pénteken- már elviselhetetlen volt a viszketés ezért a gyógyszertárban kértem segítséget ahol speciális hintőport adtak, így elkezdtem azzal kezelni a sebeket. A hétvégén a viszketés erősödött annyira, hogy aludni is alig tudtam, és az egész nyakam bevörösödött, így hétfőn újra telefonáltam a rendelőintézetbe, ahol azt mondták aznapra nem tudnak időpontot adni, de menjek be nyugodtan ellátnak. Én így is tettem és bár nem volt időpontom-elmentem a rendelésre, hiszen eléggé viszketett és fájt is a nyakam több helyen és sürgős segítségre lett volna szükségem. Amikor 2013.03.11-én megérkeztem a rendelőbe, szó nélkül felirányítottak a bőrgyógyászatra, nem kérdezték van-e időpontom vagy nincs. Amikor kb.14:30 megérkeztem a bőrgyógyászati betegirányítóhoz egy úr volt előttem, aki miután a nővér megjelent csak annyit mondott a nővérnek én vagyok. A nővér nem kérdezett tőle semmit, és nem adott sorszámot sem az úrnak, amit eléggé furcsállottam. Ezután én következtem, és amikor a nővér megtudta, hogy nincs időpontom akkor minősíthetetlen stílusban kezdett el beszélni velem. Közölte, hogy képzelem, hogy időpont nélkül megjelenek a rendelésen.
Mondtam neki, hogy telefonáltam ma délelőtt - 2013.03.11-én 11:23-kor - a betegirányítóba ahol azt mondták, hogy nem kell időpont, ha ma szorulok, ellátásra jöjjek nyugodtan. A hölgy közölte, hogy ez nem igaz, ilyet nem mondtak - vagyis közölte hazudok - pedig ő nem hallhatta a telefonbeszélgetést. Ekkor még nem szóltam, csak jeleztem, hogy nem tudhatom előre, hogy valami bajom lesz. Ekkor elkezdett mutogatni egy listát, hogy nézzem, meg mennyi beteg van előjegyezve és nem akart sorszámot adni, így konkrétan rákérdeztem, hogy , ez azt jelenti, hogy nem látnak el? Azt mondta a hölgy, akinek a nevét később tudtam meg - NZ-né -, hogy de igen, csak várni kell. Nem tetszett a stílus, de lassan kezdtem ezt a fajtaviselkedést itt megszokni, így ezért szintén nem szóltam. Kb. 20 perce ültem már ott, amikor arra lettem figyelmes, hogy a második ember megy be a betegirányító ajtón keresztül sorszám nélkül, többek között az az úr is aki előttem állt, és aki csak annyit mondott én vagyok az. Ez nagyon furcsa volt számomra, mivel a másik rendelőben folyamatosan váltották egymást az emberek és ott mindenki csak hívásra ment be, a Főorvos asszony pedig több mint 30 perce nem hívott senkit, és egyre többen kezdtünk várakozni rá. Ekkor vettem észre, hogy újabb ember ment be a betegirányító ajtón keresztül sorszám nélkül. Ez igencsak felháborított, ezért elhatároztam, hogy megkérdezem a betegirányító hölgyet, hogy lehetséges ez. A hölgy ismét nagyon lekezelő volt és emelt hangon agresszív stílusban megkérdezte, hogy mit akarok, így az eredeti kérdés helyett azt válaszoltam, hogy a nevét szeretném megtudni, mert panaszt kívánok tenni a viselkedése ellen. A hölgy megtagadta a választ és közölte, hogy hívja a Főnövért. A Főnővér meg is jelent, és amikor elmondtam mi a gondom- látszott neki az a gondja, hogy ide kellett jönnie miattam -, akkor közölte, hogy nem igaz, hogy a betegirányító minősíthetetlenül beszélt, mert ő nem hallotta, vagyis burkoltan jelezte, hogy hazudok pedig a történtekkor a Főnővér nem volt jelen. - Ekkor már másodszorra közölték velem, hogy hazug ember vagyok - Jeleztem neki is, hogy panaszt kívánok tenni,és szeretném tudni a hölgy nevét mivel ő nem volt hajlandó megmondani. A Főnővér grimaszok kíséretében megmondta a betegirányító hölgy nevét, majd elment.
Ezt követően derült ki, hogy a 14:30-ra hívott beteget még nem hívták be, és ekkor már 15:15 volt, és a hölgy aggódott, hogy mi lesz, mivel időpontja van a szemészetre 15:30-ra ahova nem fog odaérni. A főorvos asszony továbbra sem hívott sorszámos betegeket, de újabb ember ment be a rendelésre a betegirányító ajtón keresztül sorszám nélkül, ő volt ekkor már kb. a negyedik. Majd vetkőzőn keresztül is bement egy beteg sorszám nélkül, őt a Főnővér hívta be. Ekkor kezdtem el kérdezgetni a betegeket, hogy ki az, aki időpontra jött és ki az aki nem,hogy megtudjam kb. mennyit is kell várnom. Így derült ki, hogy a 15:00-ra hívott beteget sem hívták még be. Kezdett felháborítani ez a bánásmód, hogy így semmibe veszik a betegeket, ezért felhívtam a 06-1-303-8115-ös betegpanasszal foglalkozó telefonszámot, azonban 15:26-kor senki sem vette fel a telefont. 15:27-kor végre beszólították a 14:30-as beteget, majdnem 1 órával az időpont után. - . Eközben én tovább próbálkoztam a betegpanasszal kapcsolatos telefonszámokkal és sikerült beszélnem Simon Zsuzsával aki javasolta, hogy keressem fel az Intézet vezetőjét. Én így is tettem, de sajnos senki sem volt az irodában a másodikon, sőt a 7-en sem volt senki, így visszamentem a bőrgyógyászatra. Kb.25 perccel később és a 15:00-ás beteg 15:45-ös behívása után 10 perccel kijött a 14:30-as beteg aki elmondta, hogy a behívását követően még 10-15 percet kellett várakoznia a vetkőzőben és jelezte, hogy látta, hogy azt a beteget látták el, aki jóval utánunk jött - kb.15:20-kor - aki nem kapott sorszámot és a betegirányító ajtón keresztül ment be a rendelésre előtte. Ekkor döntöttem úgy, hogy mindenképpen panaszt teszek, mert velem minősíthetetlenül beszélnek, azért mert nem időpontra jöttem, mást pedig sorszám nélkül stikában beengednek a rendelésre. Ez nem korrekt eljárás. Ezek után még vártam, majd 16:20-kor, amikor kijött a főnővér, akit megkérdeztem, hogy meddig kell még várnom, hiszen már mindenki bement, aki előttem érkezett és az is aki utánam. A főnővér közölte, hogy nem fognak beszólítani hiába van sorszámom, mert nem kértem időpontot, így 16:22-kor távoztam, ezt követően felhívtam a betegjogi képviselőt, akinek elmondtam, hogy a Bőrgyógyászaton nem voltak hajlandóak ellátni. Ő javasolta, hogy írjam meg a történteket.
Összegezve: 2013.03.11-én 14:38-kor megjelentem a Bőrgyógyászaton - ahol a 216-os sorszámot kaptam - mert sürgős ellátásra szorultam, azonban nemcsak, hogy minősíthetetlenül viselkedtek velem és többször hazugnak neveztek és megaláztak a többi beteg előtt, hanem még hülyének is néztek mivel más embereket sorszán nélkül a betegirányító ajtón keresztül behívtak, engem, pedig aki sürgős ellátásra szorultam volna nem láttak el.
Zárójelben jegyzem meg, hogy én egy cég ügyvezető tulajdonosa vagyok, és havonta nem kevés pénzt fizetek ki az egészségügyre. Ezért cserébe elvárom, hogyha sürgősségi ellátásra szorulok, akkor ellássanak. Bár ezt a levelet az intézet vezető-főorvosnak írtam, nem ő válaszolt a panaszra, hanem a bepanaszolt főorvos asszony, aki hazugnak nevetett a levélben és azt mondta, hogy én rágalmazom őt mert az nem igaz, hogy nem láttak el, pedig valóban nem láttak el.
Az orvosigazgató még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy kivizsgálja az esetet. Sajnos hiába próbáltam egyéb fórumokon panaszt tenni, mindenhonnan elutasítottak.
Üdv, Szélvész
Nem tudja ellátni magát a fiam
2013.05.18. 08:35
Ha akkor nem kezelik félre, ma a fiam el tudná látni magát, nem igényelne állandó felügyeletet, élné az életét, mint a legtöbb 22 éves fiatal. A család többi tagjáról nem is beszélve: 4-en élünk egy 84000,. ft fizetésből, a rokkantjáradékból és az ápolási segélyből. Ugye milyen szép jövő vár ránk?
Ez a történet a fiamról szól. 2008-ban kezdődött a betegsége, akkor 17 éves volt. Egyik napról a másikra történt az egész. Első nap fájt a feje és fáradt volt, amikor hazajött az iskolából. Estefelé már nem emlékezett, hogy mi történt vele aznap. Másnap reggel bevittem az illetékes gyerekkorházba. Elkezdődtek a vizsgálatsorozatok. Közben már lázas is volt, félrebeszélt és agresszív lett. Volt olyan is, hogy minket a szüleit sem ismerte meg. A növérek megkértek, hogy ha tudok maradjak vele éjjel-nappal. Két hónapig feküdtünk bent, fölváltva voltunk vele egész nap a férjemmel.Többször volt MR vizsgálat, ami nem zárta ki a térfoglaló folyamatot sem. 4-5 ször lumbálták, csontvelőmintát is vettek, EEG vizsgálat is volt, vértisztítás, stb. de javulás nem volt. A végső diagnózis: agyvelőgyulladás. Két hónap után hazamentünk.
Kb. másfél év után egy vesegondozási control alkalmával kiderült, hogy a hormonháztartás nem működik. Ekkor kerültünk egy másik korházba. A kezelőorvosa beállította a gyógyszereket. Amikor megnézte a fiam papírjait, leleteit, azt mondta, hogy ez szerinte daganat. Pár hónap múlva ébreszthetetlenség miatt bevittük a korházba. Néhány órás ottlét után, többszervi elégtelenség után lélegeztetőgépre került. Ekkor elkezdett romlani a látása is. Megint vizsgálatsorozatok kezdődtek. CT, MR, lumbálás, gégemetszés, és a többi. Közölték velünk, hogy bármikor elveszíthetjük, mert nem tudják, hogy mivel állnak szembe. Kb. 2 hét után levették a gépről.
A biopsziára sokat kellett várni, mert vágy lázas volt a fiam, vagy vírus, vagy baktérium, vagy meg volt fázva, szóval mindig közbejött valami. 3 hónap múlva hazaengedték. 8 hónap után végre mintát vettek, és kiderült, hogy agydaganata van, nem műthető, mert olyan helyen van. Egy esélyük volt, hogy sugárra érzékeny legyen. Szerencsénk volt. Sugárkezelés után a daganat eltünt. Ennek már 3 éve. Igaz, hogy a daganat eltűnt, de vannak szövődmények. mint a :látóidegsorvadás, nagyfokú agysorvadás. , amire az orvostudomány nem tud gyógymódot. Azóta is többször felteszem magamnak a kérdést: hogy lehet az, hogy 4-5 orvos nem is feltételezte , hogy daganata van a fiamnak, egy pedig, ahogy megnézte a leleteket, erősködött, hogy ez az, ez daganat.
Ha akkor nem kezelik félre, ma a fiam el tudná látni magát, nem igényelne állandó felügyeletet, élné az életét, mint a legtöbb 22 éves fiatal. A család többi tagjáról nem is beszélve: 4-en élünk egy 84000,. ft fizetésből, a rokkantjáradékból és az ápolási segélyből. Ugye milyen szép jövő vár ránk?
Maga Hepatitits C-s, miért lopja még itt az időmet?
2013.05.17. 07:59
A döbbenet ez után jött, mert szinte kikelve magából rám förmedt, hogy én miért baszom el az ő idejét, nem is adhatok vért. Néztem rá bambán, mert nem értettem sem a szavait, sem a viselkedését.
Amióta tehetem rendszeres véradó voltam. Már, ha az évi átlag két alkalom rendszeresnek tekinthető. Mindig bulinak tartottuk a barátaimmal és jó érzéssel töltött el, hogy egy ilyen aprósággal segíthetek másokon. Egy hosszabb ideig tartó nincs időm semmire időszak után szembe jött velem egy mobil véradó állomás és gondoltam, ha már bő egy éve nem voltam, akkor most itt a lehetőség, hogy pótoljam, amit kihagytam. Szépen kivártam a soromat, közben a többi donorral jó kedélyűen elbeszélgettem. Kitöltöttem a szokásos nyilatkozatot is. Rendszeresen sportolok, káros szenvedélyektől szinte abszolút mentes, de testékszer, se tetoválás, és hasonlók, amit ilyenkor megkérdeznek.
Az alacsonyabb vérnyomásom miatt rendszeresen külön rákérdeznek a dokik, hogy biztos vagyok a véradásban. Biztos szoktam lenni. Ezért nem is lepődtem meg, amikor külön félre szólított a protokollkérdések után. A döbbenet ez után jött, mert szinte kikelve magából rám förmedt, hogy én miért baszom el az ő idejét, nem is adhatok vért. Néztem rá bambán, mert nem értettem sem a szavait, sem a viselkedését. Felocsúdva első sokkomból számon kértem az egészet, de csak még arrogánsabb megnyilvánulás lett az eredménye, de továbbra sem tudtam, hogy mi baj velem. Aztán hangos szóváltás után kinyögte az egész busz számára hallhatóan, hogy maga hepa C-s, miért lopja még itt az időmet, nem adhat vért, következő.
Nem hagytam annyiban, mert nem is értettem és a mögöttes tartalmat sem tudtam, csak annyit, hogy jót nem jelent. Arra a kérdésemre, hogy akkor most menjek a háziorvosomhoz vagy kórházba, szóval mi a francot csináljak továbbra is lekezelő módon odabökte, hogy ezzel nem lehet mit csinálni, a rendszerben már regisztrálva vagyok, így teendőm nincs vele és most távozzak. Mivel mindenki fültanúja volt a beszélgetésnek, így kerülve a többi véradó szemét sietve hazamentem, hogy utána nézzek mégis mit kaphattam el, ami miatt már a vérem sem jó. Újabb sokk. A hallottak és olvasottak alapján bő két-három hétig sajnáltam magam, mire sikerült erőt vennem és csak felkerestem a háziorvosomat. A történet happy enddel végződött.
A háziorvosom beutalt teljes körű kivizsgálásra, ami kiderítette, hogy negatív vagyok hepatitisre, de az úgynevezett vérvételkori gyorstesztek hamis pozitív eredményt adnak és ezért zártak ki a véradásból. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért végtelenül hálás vagyok a háziorvosomnak, de bő egy hónapos gyötrődést szerzett a véradáskori vizsgáló orvos a "felvilágosítással és félretájékoztatással".
Amit javasolni tudok, hogy minden hasonló esetben érdemes egyeztetni legalább egy olyan orvossal is, akit már huzamosabb ideje ismerünk és hajlandó a kötelező körökön felül is tájékoztatni és végezni a dolgát.
Jó egészséget kívánok mindenkinek: X
Minden fontosabb volt, mint egy görcsölő, folyamatosan hányó kismama
2013.05.16. 08:57
Nem érettem, hogy ők ezzel mire utalnak, mire kisütötték, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy felfogjam, anya leszek, és kreálom magamnak a betegségeket, hogy velem foglalkozzanak.
Magyarországon az egészségügy borzalmas. 19 éves vagyok, és terhes. Amikor kiderült, a párommal egy percig nem gondolkodtunk azon, hogy megtartsuk-e a babát. Egyértelmű volt, hogy a miénk a kis jövevény. Mind a ketten dolgozunk és tanulunk is, és szerencsére a szülői háttérre is számíthatunk. Nőgyógyászati vizsgálaton derült ki egy nagyon kedves, megbízható orvos által: " Kedves Eszter, ön kisbabát vár" hangzott a mondat, egy rutin kivizsgáláson. Döbbenten álltam a tények előtt, hogy az hogy lehetséges, hiszen szedem a gyógyszert, a havi ciklusom is megvan nem késik, minden rendben van. Az orvosom szerint már az 5. hónapban vagyok.
Döbbenet és öröm egyszerre az arcomon. Sírva hívtam fel a páromat és a szüleimet is, hogy most mi lesz. A nőgyógyászom visszahívott egy pár nap múlva ellenőrzésre, hogy minden rendben megy-e. Nem volt semmi probléma. Első fotót a kezemben tartva indultam haza, amikor elkezdett görcsölni a hasam. Még nem jártam messze a rendelőtől, ezért visszafordultam, mert ilyen görcsöket még nem éreztem. Nagyon megrémültem. Az orvisim azonnal ultrahang, és más egyéb vizsgálatokat elvégzett, és mondta, hogy a babával nincs semmi gond, de menjek el a kórházba, ott több eszköz áll rendelkezésre, és gyorsabban végeznek a vizsgálatokkal.
Hívtam a páromat, hogy a kórházban találkozunk, ő is nagyon megrémült. A nőgyógyászati osztályról küldtek a sürgősségire, ahol 4 és fél óra várakozás után behívtak, hogy mi a panasz. Elmeséltem nekik, hogy nagyon görcsöl a hasam, 5. hónapos terhes vagyok. Egyből ők is ultrahang, a babával minden rendben, csak sima hasfájás. Kaptam gyógyszert, ami segített.
Három nap múlva Győrbe kellett mennem az iskola miatt, hogy szeptemberben nem fogom tudni elkezdeni, hiszen anyuka leszek. Albérletben lakom, másik 3 egyetemistával. Este 8 óra körül megint görcsölni kezdett a hasam, belázasodtam, és hánytam is. A hányás nem csillapodott, este 9óra körül, már a kiszáradás határán álltam, ezért szobatársam felhívta az ügyeletet. Ők nem jönnek ki, oldjam meg....Nem rendelkezünk kocsival Győrben, így a mentőket hívtuk... Ők nem jönnek ki... sima hányás hasfájás, biztos csak egy vírus... ők nem jönnek ezért ki.... Az utolsó buszt elérve este 11körül beértünk a kórházba a sűgősségire. Nem túlzok, hajnali fél 4ig senki nem nézett rám, mert mindig volt fontosabb, mint egy görcsölő, folyamatosan hányó kismama. Nem volt előttünk senki, és orvosok is mentek el mellettünk, nővérek is, de egy pohár víz, vagy emberi kedves szó, hogy minden rendben lesz, semmit nem kaptunk. Lakótársaim hősiesen mellettem álltak. Máj hajnal volt, amikor behívtak a vizsgálóba. Nem kérdeztek semmit, látták hogy kiszáradtam bekötöttek egy sós oldatot és lefektettek.
Reggel 8 órakor hazaküldtek, hogy nincsen semmi bajom, menjek iskolába, tanuljak, figyeljek a babára, mert ez pánikbetegségre utal. Nem érettem, hogy ők ezzel mire utalnak, mire kisütötték, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy felfogjam, anya leszek, és kreálom magamnak a betegségeket, hogy velem foglalkozzanak. Ezt felháborítónak találtam. Elhiszem, hogy fiatal vagyok, és nem minden 19éves lány tartja meg a babát, de én igen. Anya leszek és életem legszebb pillanata az volt, amikor megtudtam. Hazabuszoztam az albérletbe, és ledőltem pihenni. Délután mire felébredtem, szintén hánytam, és nagyon magas lázam lett.
Hívtam a páromat, hogy jöjjön értem, mert valami nincs rendben. Megérkezett, és hazavitt. A másfél órás útból 3 órás út lett, annyira rosszul voltam. Hazaérkeztünk és elvitt a kórházba. Egy nagyon kedves, délutáni doktor volt, aki egyből előjegyzésbe vett engem, külön kísérő brigádot kaptam, minden vizsgálatot soron kívül megcsináltak. Kiderült, nem a babával van a probléma, hanem vakbélgyulladásom van. Azonnal felvettek az osztályra, néhány órán belül meg is műtöttek.
A kicsi és én jól vagyunk, már a 8. hónap végén járok. Nagyon hosszú volt ez a pár nap, de örülök annak, hogy egy lelkiismeretes orvos segített.
Egy kis statisztika
2013.05.16. 08:53
A tegnapi nap folyamán 56548 egyedi látogatónk volt (ez körülbelül hétszerese az átlagosnak) és 76890 oldalletöltés történt. Köszönjük!
A tegnapi nap folyamán 56548 egyedi látogatónk volt (ez körülbelül hétszerese az átlagosnak) és 76890 oldalletöltés történt. Köszönjük!
A mentők helyett a barátokat kell hívni?
2013.05.15. 08:52
Törött bokával hiába vártam a mentőket.
Tisztelt Praxis blog!
Ez már a második rossz tapasztalatom, amely az orvosokkal és az egészségüggyel kapcsolatos, pedig igen csak ritkán kerülök szerencsére orvoshoz, vagy kórházba. A történetem röviden annyi, hogy a munkahelyemről hazafelé tartottam, amikor is sikerült egy úthiba következtében elesnem. Olyan fájdalmat éreztem a bokámnál, mint korábban soha, egyből gondoltam, hogy nagy a baj, ez bizony törés lehet. Nem tudtam ráállni és legalább a duplájára dagadt. Elég késői óráról volt szó, ráadásul Egy olyan helyen dolgozom, amely ugyan Budapest közvetlen közelében található, de ameddig az ember kiér a buszhoz, szinte senkivel sem találkozik, azaz nem tudott segíteni senki.
Ilyen helyzetben az ember első körben felhívja a mentőket, így én is ezt tettem és elpanaszoltam, miként jártam (azaz csak jártam volna, ha nem esek el), hogy néz ki a lábam és milyen erős a fájdalom. Ezt szépen végig is hallgatták, majd közölték, hogy biztos nem akkora a probléma, próbáljak meg rálépni. Mondom a hölgynek, hogy már túl vagyok ezen, sikertelenül, képtelen vagyok rá, felkelni sem tudok igazából. Ekkor azt mondta, hogy próbálkozzak csak vele, menni fog az, biztos nem törés, ne izguljak. Hát ekkor már kicsit ki voltam akadva és újra elmondtam, hogy nem tudok felállni, ez van. Segítség helyett azt közölte velem a hölgy, hogy sajnos nem tud segíteni, mert ilyen „apróság” miatt kocsit nem küldhet, gondoljak csak bele, mások életveszélyben lehetnek, nekem meg csak fáj a lábam… Na mondom köszi a nagy semmit.
Felhívtam második körben az egyik jóbarátomat, és neki is elmeséltem, mi a helyzet, ő pedig egy közös barátunkkal kb 40 perc után megérkezett, felvakartak valahogy, kocsiba vágtak és irány a baleseti. Ott várakozás, rtg, majd műtét!!! Nos, most éppen itthon lábadozok (haha)és a fekvő majd járógipsz, valamint a rehabilitáció után valamikor hónapok múlva ismét rendben lesz a bokám. remek!
De mi a manó lett volna, ha nincs olyan ismerősöm, aki segít? Ezentúl, ha valami baj ér, mentő helyett a barátokat kell hívni? Mert tőlük még mindig ott feküdhetnék a földön!
T
A mai orvostudomány a legfejlettebb technikával acsődöt mondott
2013.05.13. 07:59
A barátnőmön már nem tudok segíteni,mert kiderült,hogy rosszindulatú gyomorrákos lett.
Tisztelt Praxis blog!
Szent Imre Kórház Gastroentologia. A barátnőmön már nem tudok segíteni,mert kiderült,hogy rosszindulatú gyomorrákos lett. Körzetileg tartozott ebbe a 11.kerületi kórházba,mert 22. kerületi lakos volt. Kívülről tényleg korszerű,maga az épület megragadó. S hogy EURÓPAI szintű kórházzá válik dicséretes, de azt érzem ,hogy ez nem az egyszerű betegeknek lesz fenntartva ..ugyanis az orvosok már nem igazán hivatástudattal dolgoznak..országszerte van tapasztalat a legnagyobb klinikákon történnek orvosi bakik:(( (Hol van az ,hogy egy beteg nem eszik hónapok óta s nem kap semmilyen ellátást, csak annyit hogy megnézik a gyomrot így meg úgy..fájdalmas a gyomortükrözé,biopszia..s várni az eredményre heteket .Megjegyzem a gasztroenterolólógus nem ismerte fel,hogy nagy baj lehet ,csak annyit,hogy megvastagodott gyomorfal.
Más már erre felismerte leletek nélkül ,hogy ez gyulládásból kelettkezett, ami rákká alakulhat át...aki ellenben magánpraktisában, már azt hirdeti, hogy gyomortükrözés fájdalommentesen. A biopsiát nem altatásban végezte el- nem fájdalommentesen-tehát ahány ház vagyis kórház ,annyi szokás ???..mert nem volt hozzá eszköz?? milyen érdekes máshol ezt még altatásban is elvégzik, kérés nélkül.
Az nem magyarázat, h alattomos a rák,többfajtája létezik,amikor már felfedezik akkor menthetetlen a beteg- időben lehet mindent kezelni, de az elvesztett hónapokat sose. Orvos beteg kapcsolattartás, felvilágosításról kezelésről..amit annyira a konferenciákon hangsúlyoznak elmaradt .A mai orvostudomány a legfejlettebb technikával a XXI. században csődöt mond. Mára nagyon el kell gondolkodnunk,hogy menjünk e be a kórházba ,mert félő dolog,hogy kiféle már nem jövünk ki...
A dolgozók többsége ,ápolók asszisztensek a sebészeti ,mind a gasztroenterologián megfelelő. Olyan lelkes emberekkel is találkozhatott a barátnőm ,aki éreztette emberszeretetét. Volt, amikor nem tudták beadni az infúziót ..de hogy az orvosok, mint a szellem lények suhogtak- keringtek ..A cirkuszban kellene fellépniük mutatványosként.
20 percet váratott és még flegma is volt
2013.05.10. 08:19
Flegma módon válaszolt mindenre, amit kérdeztem, lekezelő, lenéző volt.
Tisztelt Praxis!
Az Országos Gerincgyógyászati Központról szeretnék néhány gondolatot megosztani. Azzal kezdődött, hogy 4 órát vártam a váróban, mire behívtak, ekkor az orvos kiviharzott, mondván "egy pillanat, és jön". A vizsgálóban ülve vártam, 20 perc múlva meg is érkezett. Nem vizsgálatra, csupán egy 2 nyelvű papírra lett volna szükségem azért, mert a hátamban implantátumok vannak, amiket a repülőtéren a rendszer jelez, és mivel nem kis szakaszról van szó, szükséges orvosi igazolás a dologról (elvileg). Az orvos kérdőre vont, hogy minek ez nekem, de ha annyira kell, akkor 10 000 Ft az ára.
Ennyi pénzért azért meggondolom, hogy valóban van-e rá szükség, persze mikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte feltétlen szükséges-e ez a repüléshez, akkor nem tudott válaszolni. Azt is kérdezte, hogy milyen típusú fém van a hátamban, amire viszont a pontos választ - sajnos - én nem tudtam (arra volt kíváncsi, hogy titánium vagy valami más fém-e), majd közölte, hogy ő ezt nem fogja megnézni nekem. (Bár tényleg nem is szerettem volna, ha felnyitja a hátam ezért, persze ha csakis így lehetne megtudni...)
Flegma módon válaszolt mindenre, amit kérdeztem, lekezelő, lenéző volt. (2 hónap várakozási időt kaptam az időpontkéréskor, 4 órát vártam aztán itt, utána 10 000 Ft lett volna a papír, ami lehet, hogy nem is kell, de amúgy is, minek nekem...) Korábban egyszer jártam már nála - sajnos az orvos, aki műtött már elhunyt -, mert problémáim vannak a gerincműtét óta (10 éve), fájdalmaim, izomgörcsök. Akkor csinált egy RTG felvételt, ami elmozdulást nem mutatott (persze, hogy nem mutatott...), így egy CT-re lett volna szükség, hogy megtudjam/megtudjuk, mi nyomja az izmokat, amiért azok fájnak egy bizonyos ponton, 10 éve.
De különböző okokra hivatkozva nem küldött CT-re, egyszerűen ez van, járjak úszni. Az úszástól is fáj viszont... Erre nem kaptam választ, így az ambuláns véleményben annyi szerepelt, hogy fájdalmak itt meg itt, érzékenység erre meg arra, és kész. Megoldás sehol.... (A CT-re nem küldés indoka az volt, hogy mennyire árt nekem az a vizsgálat, ha egyszer gyereket akarok majd... de nem akarok gyereket, nem vagyok terhes - csak gondterhes -, és a hátam most fáj, nem később, amikor szerinte majd gyerek kell nekem... ezért nem tudhatom meg, mi a probléma, és hogyan lehetne javítani rajta.)
A tapasztalat és a vélemény a lehető legrövidebben ennyi, de korábban, több évvel ezelőtt a Gerincgyógyászati Központban tapasztaltam igen sok negatívumot más orvosnál is - nem véletlen szerettem volna akkor váltani, de ez az orvos sem volt segítőkészebb -, így semmiképpen nem ajánlanám senkinek, aki problémával látogat el hozzájuk. Az asszisztensnőket viszont kiemelném ebből a szennyből, ők nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, amit most ismét nagyon köszönök nekik.
Helyreigazító közlemény
2013.05.09. 08:24
2013. február 20-án az Önök hírportálján „Ez rosszabb, mint a kommunista rendszerben volt” címmel megjelent írásmű valótlan és rágalmazó állításokat tartalmazott személyemmel és munkámmal kapcsolatban.
2013. február 20-án az Önök hírportálján „Ez rosszabb, mint a kommunista rendszerben volt” címmel megjelent írásmű valótlan és rágalmazó állításokat tartalmazott személyemmel és munkámmal kapcsolatban.
Amikor a főigazgatói pozíciót elvállaltam, tudtam, hogy több, mint 200 millió forintos évi hiányt termel a XV. Kerületi Önkormányzat Egészségügyi Intézménye. Feladatom a fenntartható orvosi ellátás mellett ennek a hiánynak a megszüntetése, bár tudom, minden átalakítás konfliktusokkal járhat.
Előrebocsátom, hogy a kritika, a véleményalkotás jogát senkitől – sem kollégától, sem a kerület gondozásra váró betegeitől – sem kívánom elvonni, sőt úgy vélem, minden kritikai megjegyzésben lehet megfontolandó, előremutató vélemény.
Kénytelen vagyok azonban jóhírnevem megőrzése érdekében fellépni a valótlan állításokkal szemben.
Fel kell lépnem azon állítással szemben, mely szerint valamilyen büntető eljárás munkámmal kapcsolatban korábban folyt volna: kijelentem, soha, semmilyen büntetőeljárás velem kapcsolatosan nem volt egyetlen egy intézményben sem, ahol dolgoztam. A véleményezett írás sem erről szól. Valótlan az az állítás is, hogy az erkölcsi bizonyítványommal gond lett volna. Természetesen rendelkezem érvényes erkölcsi bizonyítvánnyal, ami bizonyítja büntetlenségemet. Köztisztviselői munkám kapcsán a legmagasabb szintű átvilágításokon estem át kötelezően, amely ellenőrzések fedik a kórházvezetői időszakomat is, és minden alkalommal fedhetetlennek találtak.
Az sem felel meg a valóságnak, hogy költségcsökkentés helyett növelem az intézmény költségeit, pl. a cikk állításával szemben csökkentettem az igazgatók számát is. Számos aránytalanul költséges szerződést felmondtam, megváltoztattam. Határozottan állítom, hogy a vezetésem alatt az intézmény bevétele nőtt, az intézmény mérhető teljesítményével együtt.
A kerület egészségügyi ellátásra szoruló lakosai minden nap megtapasztalhatják azt, hogy a szükséges változások nem járnak a várakozási idő növekedésével, az ellátásuk romlásával. A cikkben írott állításokkal ellentétben fontosnak tartom az intézményben dolgozó kollégák számára is biztosítani a nyugodt munkavégzés lehetőségét.
Mindezek érdekében meg kívánom őrizni a korábbi vezetés évtizedes munkájának értékeit, de az intézmény tevékenységét racionalizálni kell a gazdaságosság és ésszerűség figyelembe vételével. Az egészségügyi ellátás komoly átalakuláson megy keresztül, elsődleges cél az alapellátó intézmények munkájának erősítése, és a járóbeteg-ellátás lakossági igényekhez, a megbetegedési mutatókhoz való igazítása, erre fel kell készíteni az általam vezetett intézményt is.
A kerület lakosságát – ha valamely intézkedés érinti őket – előzetesen tájékoztatni fogjuk.
A munkámmal kapcsolatos valótlan állítások cáfolatát és az ezzel kapcsolatos dokumentumokat polgármester úrnak és a munkámat ellenőrző képviselőtestület tagjainak megküldtem, továbbá a jóhírnevem megsértése miatt megtettem minden szükséges intézkedést is.
Budapest, 2013. május 3.
Tisztelettel:
Dr. Sólyom Olimpia”
Ha nem tudnám, hogy kórházban vagyok,azt hihetném, hogy ez wellness
2013.05.07. 08:20
Szóval nekem csak pozítív tapasztalataim vannak,de azt is tudom,hogy az orvos beteg kapcsolatot is millió dolog befolyásolja.
Szinte mindenütt csak rossz dolgokat hallok az orvosi ellátásról.Most, hogy nemrég tíz napig a szombathelyi Markusovszky kórház lakója voltam,még jobban nem értem a negatív tapasztalatokat.Én stroke-al kerűltem be,öt n apig vizsgáltak,ez idő alatt egy percig sem éreztették velem,hogy beteg létemre a kiszolgáltatottjuk lettem volna.Az orvosok,ápolók/volt fiú is/mindig elérhetőek,segítőkészek voltak.Azt a két szót,hogy nincs és nem soha nem halottam a személyzettől,mindig toppon voltak.A tevékenységük eredménye az lett,hogy egy újabb betegséget állapítottak meg,az utolsó fázisban.Akkor irány az érsebészet.Hát nem ugráltam örömömben,hogy a nyakamra teszik a kést.A Főorvos elmondta,hogy mit fog csinálni,és hogy ne aggódjak,minden rendben lesz.Inkább nem hittem, mint igen.
Altatás,műtét,intenzív.No az intenzív egy külön világ.Amit ott az orvosok és az ápoló személyzet produkál,hát az nem semmi.Mindenütt,mindig minden betegnél ott vannak és segítenek.Egy huszonnégy óra alatt három turnus személyzet munkáját tapasztaltam meg,le a kalappal mindnyájuk előtt.Ők mindig a maximumot teljesítik.Mikor elbocsájtottak az intenzívről,Judit nővér odajött és mielőbbi gyógyulást kivánt. Nem mondom,hogy vissza vágyom az osztályra,de azért jó tudni,van ilyen is az egészség ügyben.Vissza a sebészeti osztályra,ahol már várt a nővérke,üdvözlésként adott egy bökést.Na most már csak ezektől féltem,mivel a műtét után-és azóta sem-egy szúnyog csipésnyi fájdalmat sem éreztem.Ezen az osztályon is látszott,hogy elhívatott,munkáját magas fokon végző orvosok és ápolók próbálnak nap mint nap nagyon sokat tenni a betegekért.Bár,ahogy elnéztem,a betegek nem kis hányada rájátszik a betegségére,és szolgának nézi az ápoló személyzetet,akik még ilyenkor is kedvesen,szolgálatkészen,udvaríasan válaszolnak a tízedszer feltett ugyanazon kérdésre.Csak a legjobbakat tudom mondani a kórházban eltöltött napokról,amít a Főorvosnak úgy fogalmaztam meg,"ha nem tudnám,hogy kórházban vagyok,azt hihetném,hogy ez egy wellness".
Szóval nekem csak pozítív tapasztalataim vannak,de azt is tudom,hogy az orvos beteg kapcsolatot is millió dolog befolyásolja.Azért azt soha ne felejtsük,hogyha belépünk abba a H betüs intézménybe,ott nem mi vagyunk a szakemberek és bízzunk az ott dolgozók szaktudásában.Amúgy egy nyaki ér műtétem volt,de nagyon rendes volt a doki,mert nem keresztben,hanem hosszában vágott.Nemrég voltam ellenőrzésen,minden oké, meggyógyultam.Köszönet az orvosoknak és az ápoló személyzetnek.
"Halálkórház"
2013.05.05. 08:51
A nem kellő körültekintés, szakmai alkalmatlanság megölt egy embert, aki férj, apa, nagyapa volt.
Tisztelt Praxis blog!
A Károlyi Sándor Kórház szörnyű hely, "Halálkórháznak " is hívják, nyilván nem véletlenül. a Röntgenosztály öreg orvosa képtelen volt észrevenni és diagnosztizálni a már áttétes állapotban lévő tüdőrákot, leírta, hogy negatív rtg. lelet. Ez a beteg életébe került 2,5 hónap múlva. Ha akkor felfedezi., lehet, hogy még kezelhető lett volna, de így már hozzá sem nyúltak, amikor ez kiderült. Ez a nem kellő körültekintés, szakmai alkalmatlanság megölt egy embert, aki férj, apa, nagyapa volt.
Gyilkosa pedig tovább éli világát. Amikor szembesítettem a ténnyel, csak tagadott mindent, mint aki ott sem volt. Kivételként a 2-es Belosztályon dolgozó G. főorvos urat tudnám említeni, amit lehet, megtesz a betegért.
Borzalmas, lélekölő az egész kórház, pedig részleges felújítás történt (képzelhető azelőtt milyen lehetett), de ez sem tudsja ellensúlyozni a közömbös nővéreket és az elfásult orvosokat. A kórházi osztályok túlnyomó részét szétköltöztették. Egyszóval egy nagy szar az egész!
Másfél órát vártunk az öt hónapos gyerekkel
2013.05.02. 08:48
Nem az orvost hibáztatom, hiszen kedves volt, de nem értem, miért kellett mindenkinek tíz órára mennie.
Tisztelt Blog!
Elég türelmes ember vagyok, tudtam 9 hónapos terhesen három órát várni ultrahangra heti kétszer, de ami ma történt, az túlment minden határon. Ha nem a gyerekemről lenne szó, ezt meg sem írtam volna.
Gyermekorvosunktól kértem beutalót a szombathelyi fejlődésneurológiára, mivel kislányomnál észrevettem, hogy mozgásfejlődése kissé le van maradva. Szerencsére öt nappal későbbre kaptunk is időpontot délelőtt 10 órára. A rémálom ezután következett: érkezésünkkor kiderült, hogy az ott tartózkodók közül több gyermeknek is tíz órára van időpontja. Gondoltam, gyorsan megy a dolog, a kicsiket előreveszik (az én 5 hónaposom mellett még két másik pár hónapos is várt), és alvásidőre otthon is vagyunk. A rendelés fél 11-kor kezdődött, addig senki sem ment be vizsgálatra.
Aztán vártunk, hogy a 10 év körüli fiú anyukája előkerüljön a kávézásból, és bemehessenek. Közben a másik négy hónapos gyermek már elkezdett sírni, annyira álmos volt. Mi sem jártunk sajnos jobban, egy óra várakozás után kislányom is jelezte, hogy álmos. Szerencsére éhes nem volt, mivel indulás előtt megetettem (kizárólag szopik, így nem is tudtam volna megetetni). Utána még fél órát vártunk, közben bement majdnem mindenki, egy gyermek maradt még utánunk. Gyermekem nagyon fáradt volt a fél órája tartó sírástól és kimerültségtől (megjegyzem, már majdnem 3 órája volt ébren, két óra után mindig lerakom aludni). A rendelőbe érve a doktornő nagyon kedves volt, majd megállapította, hogy a gyereket ilyen állapotban nem lehet megvizsgálni. Ráírta a lapra, hogy nagyfokú sírás miatt nem vizsgálható, majd egy hónap múlva kaptunk időpontot.
Erre vártam másfél órát. Nem tudom, hibázott-e valaki, de hogy a rendszer rossz, az biztos. Tudom, az orvosok alulfizetettek, sok a beteg, stb. De nem hiszem, hogy egy pár hónapos gyerekkel (aki nem bír ébren lenni két óránál többet) így kellene bánni. Nem az orvost hibáztatom, hiszen kedves volt, de nem értem, miért kellett mindenkinek tíz órára mennie. Miért nem lehet azt mondani, hogy jöjjünk egy órával később, mert sokan vannak? Vagy negyed órás beosztásban? Ennek volt értelme, hogy sem őt, sem a másik kisfiút nem tudták megvizsgálni? Miért adnak akkor 10-re időpontot, és miért mennek be a nagyobb gyerekek először? Ők nem többet tudnak várni?
Az egész vizsgálatot értelmetlennek tartottam. Egy hónap alatt egy csecsemő mozgásfejlődése sokat változik. Mi történik akkor, ha emiatt az egy hónap miatt lesznek később problémák? Ki vállalja a felelősséget? Ezek után úgy gondolom, keresek valakit, aki hajlandó akkor megvizsgálni a gyereket, mikor nem álmos.
Üdvözlettel: Petra
Mindenki szuper kedves volt
2013.04.28. 08:35
Nem vagyok protekciós, nem adtam pénzt, nem kaptak csomagot, borítékot, virágot (nem is volt nálam semmi, úgy kapartak össze és vittek be, örültem, hogy élek.
Tisztelt Praxis!
In medias res: kosarazás után nem éreztem jól magam, bringával érkeztem, autóval vittek haza. Nem akaródzott orvosoz mennem, reménykedtem elmúlik, akármi a bajom (igazából azt hittem, a meleg, a nap, vagy a hosszú tél utáni első komolyabb testmozgás a ludas) - hányinger, vizesedett test, fejfájás, rossz közérzet, hőemelkedés. Jobban is lettem az éjjel, de másnap felálltam a géptől, kis naivan indultam volna pisilni. Következő pillanatban a földön feküdtem, olyan fájdalmat éreztem, mint még soha.
Nem szaporítom a szót, a lényeg, kórházban kötöttem ki, ahol találkoztam 4 orvossal, 5 ápolóval (ügyelet, sürgősség, ultrahang) . Mindenki szuper kedves volt, együtt érző, empatikus, türelmes, gyors, szakszerű. Ahogy említettem, olyan fájdalmam volt, majd a falat kapartam, biztos nem voltam egyszerű eset - segítettek, támogattak, borzasztó kedvesen viselkedtek velem, kísértek, bátorítottak, mosolyogtak, vidítani próbáltak. Se megalázásban, sem udvariatlan viselkedésben nem volt részem. 10/10 minden. Aki esetleg nem találkozott még hasonlóval (szerencsés), tankönyvi példa voltam a vesegörcsre. Lehet, hogy ismét naiv vagyok, de én akkor is remélem, hogy nem szerencsés vagyok, hanem az egészségügy 80%-ból találkoztam mintával (vagy többől :) ), és a maradék 20-10-5-1% járatja le a szakmájukat, szégyenít meg rengeteg embert. Míg benn voltam (infúzió, ultrahang, röntgen, kivizsgálások, megfigyelés stb) láttam öntudatlan, brutál részeg beteget (nem, nem cukorbeteg volt, vitték detoxra :( ), ugyanolyan kedves, türelmes, udvarias elbánást kapott, mint én.
Mikor távoztam, a köszönetet úgy fogadták, mintha az ajtónál engedtek volna előre, vagy a helyet adták volna át - semmiség a köbön, szívesen, és már rám se figyeltek, mentek dolgukra. Nem vagyok protekciós, nem adtam pénzt, nem kaptak csomagot, borítékot, virágot (nem is volt nálam semmi, úgy kapartak össze és vittek be, örültem, hogy élek, lakáskulcson kívül más nem volt nálam - el is gondolkoztam rajta, lehet, hogy kellene egy kis tasi végszükség esetére előre bekészítve? 34 évesen most esett le a tantusz :)).
Nem fake poszt, nem vagyok egészségügyis becsszó. :) sőt, szeretném, ha sacc 40 évre nem is látnék egy darabig kórházat. Csak belegondoltam, ezek az emberek borzalmas kevés pénzért (igen, mások is - szintén respect) dolgoznak, szenvednek, úsznak szemben az árral. Nagyon valószínű, hogy nem ismernek rám, nem olvassák-e sorokat. Üzenem annak aki olvassa a 80-90-95%ból: köszönet a Debreceni Klinika ügyeletének, és bocsánat a rendhagyó(?) szenvedésemért. Gondoltam elfér a sok negatív poszt mellett egy ilyen is. sziasztok
ui.: igen, jobban vagyok, megszabadultam a köveimtől - remélem legalábbis mindtől. :)
ui.2: frissen festett, igényes, tiszta kórterem, jónak tűnő felszerelés, rendezett környezet, nem hadiállapotok uralkodtak, tiszta Fekete-erdei Klinika :) - Krista nővért nem láttam.
Candida: végigszenvedtem 2 évet
2013.04.26. 09:28
Rengeteget olvastam a témáról és nem olyan könnyű megszabadulni ettől a sunyi dögtől, főleg, ha az egész szervezetedben szétterjedt. Bármikor, akár egy antibiotikumos kezeléstől is, erőre kaphat a candida pl.:a bélrendszerben és évekig tartó kínzását vérvétellel sem lehet kimutatni.
Kedves Olvasó!
32 éves nő vagyok, candidás! Szeretnék segíteni azoknak az embereknek, akik hasonló panaszokkal küzdenek és orvosi segítséggel sem találják a megoldást! Nálam hosszú időn keresztül senki nem tudta megmondani, mi a bajom! A 2012- es év változást hozott az életembe (előtte is voltak panaszok, de ez az év mindent vitt). Egész testre kiterjedő, égő, vörös, rendszertelenül jelentkező csalánkiütés borította kb. fél éven keresztül minden porcikámat, fájdalmasan bedagadt a kézfejem, a talpam (pl: ha kényelmetlen volt a cipőm), és amikor már komoly volt a helyzet az arcom és a szám belső részén dagadt fel egy rész, az orvosi ellátást pánik követte. Ezzel egy időben rendszeresen volt hasmenésem és sokféle nőgyógyászati fertőzést is sikerült összeszednem. A tüneteket egymástól elkülönítve vizsgálták, egyik orvos sem feltételezett a tüneteim között összefüggést. A háziorvos teljes vizelet és vérkép vizsgálatra küldött, mindent rendben találtak.
A vérvétel háromszor ismétlődött meg. 2 bőrgyógyászhoz, 1 allergológushoz jártam felváltva, akik többféle allergiatesztnek vetettek alá, de mind negatív volt. Aztán szerális fertőzésre gyanakodtak, teszteltek, de ez is negatív lett. A három orvos háromféle antihisztamint írt fel az allergiámra????, amit rendszeresen kellett szednem. Mindig volt nálam Calcium injekció, és egy tonogen tartalmú önbelövő injekció, ha esetleg akkor dagad fel az arcom, amikor nincs a közelben orvos. Calcium-Sandoz pezsgőtablettát rendszeresen fogyasztottam. És természetesen elküldtek góckutatásra, melynek keretében a nőgyógyászhoz is eljutottam. A nőgyógyászom nem talált semmit (nem volt semmiféle vizsgálat), mivel nem látta indokoltnak, hogy ezekkel a tünetekkel neki kellene foglalkoznia (csalánkiütés), mivel ez allergia. Az ezt megelőző nőgyógyászati fertőzéseimet antibiotikummal kezelte, és rendszerint bakteriális fertőzésekre írt fel gyógyszert (amit régebben szakszerű vizsgálat is megelőzött, és én nem vonom kétségbe a szakértelmét). Rendszeresen jártam nőgyógyászati méhnyakrák szűrésre és ha bármilyen problémám volt, orvoshoz fordultam.
A rendszeres hasmenéseim kapcsán több háziorvos arra szavazott, hogy biztosan allergiás vagyok a tejre/búzára...stb. Jártam természetgyógyásznál, akupunktúrás kezeléseken, biorezonanciás vizsgálaton, volt aki az első alkalommal az őrangyalokkal gyógyított volna meg, de elmenekültem... Az alábbi vélemények születtek: IBS, crohn betegség, krónikus bélhurut. A csalánkiütéseket ők is allergiának gondolták. Mindenki tanácstalanul állt eset előtt. Nekem pánikbetegségem alakult ki a dagadások miatt, de meg akartam tudni, mi az oka ennek a helyzetnek. Azt még hozzáteszem, hogy gyerekkorom óta ekcéma betegségben szenvedek, amely időszakosan köszönt rám. Jelenleg egy magánklinikán járok nőgyógyászhoz, aki több tesztet elvégezve, cytopatológiai vizsgálat során nagy mennyiségű candida gombát talált a szervezetemben. Az összes tünetet elmeséltem neki, ő felismerte a lehetséges problémát, majd pedig biztosított arról, hogy a candida diétát betartva, megfelelő orvosi kontroll és gyógyszeres kezelés mellett 2-3 hónap alatt megoldjuk a helyzetet.
Diétázok a candida diéta szerint, fogytam (átlagos testalkatú voltam világ életemben), jobban vagyok, de az elmúlt években is próbáltam alkalmazkodni a reform táplálkozáshoz. Amit rettentően nehéz volt megállni a zsömle, az édesség, a cukor, a méz száműzése az éltemből (eddig sem ettem állandóan süteményt). Rengeteget olvastam a témáról és nem olyan könnyű megszabadulni ettől a sunyi dögtől, főleg, ha az egész szervezetedben szétterjedt. Bármikor, akár egy antibiotikumos kezeléstől is, erőre kaphat a candida pl.:a bélrendszerben és évekig tartó kínzását vérvétellel sem lehet kimutatni.
És szépen lassan akár rákot is okozhat. Hiába minden orvosi segítő szándék, ez a szemét gomba túljárt mindenki eszén!EDDIG! Én szeretem a magyar orvosokat, szeretem azokat a magyar orvosokat akik engem kezeltek, mert lelkiismeretesek, és szerettek volna segíteni rajtam. Nem hibáztatom őket semmi miatt. Viszont nagyon rossz volt az a közel 1-2 év, amit végigszenvedtem és szorongóvá, depresszióssá tett. De nekem is nagy felelősségem van a kialakult helyzetben, megteszek mindent az egészségem érdekében. A lényeg, hogy kiderült!
Nyápic
Okostelefont loptak a kórházban
2013.04.25. 09:55
Rengetegszer a gyerek lelkére kötöttük, hogy kérjen meg egy nővért, vagy egy betegtársat, hogy ilyen alkalmakkor figyeljen oda, vagy vigyázzon a telefonra, de elfelejtette.
Tisztelt Praxis!
Egy barátom hívta fel a figyelmemet önökre, miután elmeséltem neki, hogy jártunk fiam kórházi kényszerpihenője során. Azért volt szükség a mindössze néhány napos befekvésre, mert egy szerencsétlen focisérülést követően műteni kellett a szalagokat a bokájában. Őszintén szólva az orvosok és ápolók munkája kiemelkedő volt, amire tudtak, odafigyeltek, és bár nem várták el, hálánkat szerettük volna kifejezni, amit meg is tettük és mielőtt bárki lehurrogna, ezt nem is bánjuk. Az aggasztó az, ahogy a többi beteg, illetve a hozzátartozók némelyike nem tartja tiszteletben mások tulajdonát...
Mint minden kamasz, a fiam is a telefonját tartja, pontosabban tartotta legnagyobb becsben. Egy több, mint 100 ezer forintos okostelefonról beszélünk, ezen keresztül tartotta benne a lelket barátnője, a barátai és mi, amikor éppen nem tudtunk bent lenni nála a kórházban. Gyorsan szeretném felhívni rá a figyelmet, egyáltalán nem vagyok híve annak, hogy egy kamasz ilyen méregdrága telefonnal rohangáljon (bár a rohangálás ebben az esetben elég bizarr kifejezés talán). A fiam tavaly nyáron végig az egyik gyorsétteremben dolgozott, hogy megvehesse magának, ugyanis csak így engedtük meg feleségemmel, hogy megvegye a telefont.
Két napot bírt ki összesen a kórházban a telefon, majd lába kélt és valószínűleg soha többé nem kerül elő. Annyi történt, hogy a műtét utáni napon vizsgálatra vitték a fiamat, a telefon pedig ott maradt a szekrényben. Mire visszavitték, volt, nincs, mintha soha nem is lett volna. A feleségemmel gondoltuk, hogy ilyesmiről lehet szó, mert többször is hívni akartuk, de a vonal süket volt. Valaki szépen odasétált, miközben a fiamat vizsgálták, zsebre vágta és elillant.
Rengetegszer a gyerek lelkére kötöttük, hogy kérjen meg egy nővért, vagy egy betegtársat, hogy ilyen alkalmakkor figyeljen oda, vagy vigyázzon a telefonra, de elfelejtette. Kamasz, alapból szétszórt, kórházban születése óta nem volt, a tanév végén alapból nem jött neki jól ez a műtét és most már az általa megkeresett mobiltelefonjának is búcsút mondhatott.
Persze, elsősorban a gyerek hibája, mert nem figyelt, másodsorban a miénk, hogy nem százszor mondtuk el neki, mit és hogy tegyen, csupán kilencvenszer, és az is igaz, hogy jobban felékszíthettük volna a kórházi állapotokra. De azért igazán leszáradhatna a keze annak is, aki egy fiatal kamasz balesetéből nyerészkedik és ez a legszebb elfoglaltsága, hogy kórházakban telefonokat lopkod.
A gyerek bár kiborult, új telefont egyelőre nem veszünk neki, talán majd nyár közepén, amikor születésnapja lesz, addig egy régi, "butatelefont" adtunk neki, ezt nem is vitte el senki. A gyerek tanult az esetből, mi is tanultunk belőle. Feljelentést nem tettünk, lebeszéltek minket, mondván úgy sem lesz meg az elkövető. Mindenesetre két dolgora szeretném felhívni a többi szüő figyelmét. Egyrészt, lehetőleg ne engedjék, hogy gyermekük hasonló értékeket vigyenek magukkal a kórházba , ha úgy alakul. Másrészt készítsék fel jobban a gyereket a hasonló eshetőségekre.
Üdvözlettel: Rónai Tibor
Barbár állat a fogászaton
2013.04.24. 07:11
Szeretném megtudni hogy hol jelenthetném fel ezt a barbár állatot,mert már nagyon elegem van belőle így is de most aztán betelt a pohár.
Tisztelt Praxisblog!
Nem egész 1 évvel ezelőtt letört a bal alsó hatos fogamból,egy kb 2 miliméteres darab,és ezzel fordultam "fogorvoshoz",és mára eljutottam odáig hogy ugyanezt a fogamat 5.alkalommal tömte újra ez a szerencsétlen barbár kontár állat. 4 alkalommal fényrekötő töméssel gányolta össze amelyekből egyik sem bírta pár hétnél tovább mert vagy eltörte vagy egyszerűen meglazúltak,pedig milyen nagy mellénnyel mondta a "doki",hogy ezek kémiailag is kötnek a fog szerkezetéhez. Hát nem tudom mit értett kémia alatt de hogy fogalma sincs a kémiáról az tuti,és az első töméstől kezdve 1 éves garanciát vállalt rá, arra ami hetek alatt tönkre megy...Ez igen! Most a legutolsó ottjártam alkalmával elmondtam mi a gond megnézte és kaptam két injekciót amitől a szám teljesen elzsibbadt de a fogam körül semmi hatása nem volt,mindent éreztem.
Kifúrta a régi tömést,sem vízhűtés nem alkalmazott sem gumikesztyűt nem húzott sőt még csak kezet sem mosott és úgy nyúlt a számba,amit szóvá is tettem neki. Hogy a tömés megkössön és formája is legyen két gyűrűt húzott a fogamra amit csavarhúzóval húzott meg de azt is egyszer sikerült belenyomnia az ínyembe. Ebbe jött a tömőanyag,amit a saját ujjával nyomot addig amíg meg nem száradt,mikor már megkötött,le akarta venni a fogamról a gyűrűket de azok is hozzákötöttek a tömőanyaghoz ezért aztán feszegette kalapálta amiért szintén stóltam neki,és már elég erős hányingerem lett tőle. Ellöktem a kezét és öklendezni kezdtem nagynehezen viszza ültem és megvártam míg leszedi a tömőanyagot formára,ami szintén nem sikerült jól...
Ezek után közölte velem hogy 11 000-forit lesz,mondtam neki hogy egyrészt ez még bőven garanciális javítás volt,másrészt nincs nálam ennyi pénz.Erre pökkhendi nagyképűséggel közölte hogy jövőhéten hozzam be. Kérdeztem hogy kapok-e róla számlát,azt mondta hogy nem,mert az hogy most fizetnem kell az az én hibám...? Mi van? Erre az volt a válasz hogy nekem azért kell ennyi fizetnem mert rosszul vagyok öklendezem ,és folyamatosan köpködnöm kell attó a büdös és savanyú gáztól amit állítólag a fog szárítására használt. Mondtam neki hogy valószínüleg nem én vagyok az egyetlen aki rosszul lesz a fogorvosnál,és közölte velem hogy nehogy azt hidjem hogy az ilyen rosszulléteket másokkal em fizetteti meg...
Erre mondtam hogy rendicsek,és meg akkor följelentem magát adócsalásért mivel se számlát nem akar írni,meg még a agaranciát sem vállalja ilyen olyan mondvacsinélt okokból kifolyólag,a higiénét nem ismeri mert sem kézmosás sem gumikesztyű sem normális emberi hang a bánásmódról meg már szót se ejtsünk.
És még Ő közölte velem hogy szivesen elkezelgeti a fogam pénzért de garanciát már nem ad mert ugyis rosszul leszek. Szeretném megtudni hogy hol jelenthetném fel ezt a barbár állatot,mert már nagyon elegem van belőle így is de most aztán betelt a pohár.
PRAXIS
"Pozitív és negatív történetek a magyar egészségügyről, minden mennyiségben. Orvosnál jártunk és nem ment minden zökkenőmentesen? Netán megaláztak, megvárattak vagy félrekezeltek? Vagy éppenséggel lelkiismeretes, segítőkész egészségügyi dolgozókkal találkoztunk? Ide megírhatjuk. Miért is? Mert az orvostársadalom máris nyomon követi a bejegyzéseket, olykor pedig hangot is adnak álláspontjuknak a kommentekben. De ha nem vagyunk mesélős kedvünkben, a kórházértékelővel is kinyilváníthatjuk véleményünket." - hvg.hu
Médiaajánlat
