Rémtörténet a magyar egészségügyből

2013.05.27. 11:15

Úgy érzem, ennyivel tartozom a bátyámnak, aki halála előtt megjárta a poklok poklát, értelmetlen szenvedéseknek és megaláztatásoknak kitéve.

Kedves Olvasó, tisztelt Cím!

Nagyon sokat gondolkoztam, kihez is forduljak ezzel a (rém)történettel: a rendőrséghez, az egészségügyi felügyeletei szervekhez, vagy esetleg a médiához. Úgy érzem, ennyivel tartozom a bátyámnak, aki halála előtt megjárta a poklok poklát, értelmetlen szenvedéseknek és megaláztatásoknak kitéve.

A bátyám 4 -szeri inzulinos cukorbeteg volt magas-vérnyomással, a gyógyszereit pontosan szedte, nem ivott, nem dohányzott, a húgom, aki vele lakott, gondoskodott róla, rendszeresen ellenőrizte az állapotát, nagyon odafigyelt rá, mivel nagyon szeretjük, rengeteget köszönhetünk Neki, szinte Ő nevelt fel bennünket. Tragikus történetünk 2009. március elején kezdődött. Egy hétfő délután a bátyám nem tudta mozgatni a bal kezét és a bal lábát. A húgom azonnal hívta a mentőket, akik agyi történés gyanújával sürgősséggel bevitték a dél-pesti Jahn Ferenc Kórházba. A beérkezés után az agyi történéssel beszállított testvérem több órán keresztül (!) feküdt étlen-szomjan a folyosón CT-re várva, annak ellenére, hogy a húgom többször is kérte, hogy sorra kerülhessen, míg végül közölték, hogy a CT rendelése befejeződött (!!!) és átviszik mentővel a Merényi úti Kórházba. Ez volt az első hiba, amit a Dél-pesti Kórház elkövetett a testvérem ellen, de ha végig olvassák a történetet, kiderül, hogy ez volt még talán a legkisebb. Ott további várakozás után megállapították, hogy agyi infarktus érte a testvéremet, éjjel 1 órakor visszakerült a Dél-Pesti Kórház neurológia osztályára. Itt elkezdték a kezelést, kapott infúziót, rendszeresen és szorgalmasan tornáztattuk, szépen javult az állapota. Volt a bátyámnak egy pici seb a lábán, ami a húgom odafigyelésének köszönhetően szépen gyógyult (nem ez volt az első sebe, mindegyik lassan, de rendbe jött!) A kórházban ez a seb elfertőződött, de sajnos csak akkor derült ki, amikor már nagyon fájt neki. Többé-kevésbé rendesen kezelték, kapott rá gyógyszert (ennek később lett komoly következménye).

Időközben a szépen javuló állapotú bátyámat további rehabilitáció céljából átszállították a kórház csepeli részlegébe. Itt - mint ahogy később kiderült- a legyengült immunrendszerű krónikus betegségekben szenvedő bátyámat közvetlenül az RMSA ("húsevő baktériummal"fertőzött)-betegek kórterme mellé helyezték el, aminek az ajtaja rendszeresen nyitva volt!!!! A bátyám lábadozott, tervezgette, hogy hamarosan hazajöhet, szorgalmasan tornázott, nagyon vidám és bizakodó volt, a közelgő horrorról mit sem sejtett… Minden nap órákat tornáztattam, ugyanis a kórházi gyógytornász áldásos tevékenysége abban merült ki, hogy kiültette a mozgásában korlátozott bátyámat az ágya szélére és órákra ott hagyta (szegénykém csak segítséggel tudott volna visszafeküdni). Mivel olyan rossz helyen volt a kórterem, ilyenkor állandó kereszthuzatban üldögélt a félmeztelen bátyám türelmesen várva a gyógytornász visszatértét. Ez volt a következő hiba a kórház részéről. Egy keddi napon érzékeltem látogatáskor, hogy fullad a bátyám, szóltam az orvosának, de csak csütörtökön reggel vitték át a Dél-pesti Kórház belgyógyászati őrzőjébe, amikor már nagyon rosszul volt. Érdekesség: amikor csütörtökön reggel átvitték, szívinfarktusra gyanakodtak, mégis csak este csináltak neki szív- és hasi ultrahangot, ami igazolta, hogy nem szívinfarktus „csak” súlyos kétoldali tüdőgyulladás és epehólyag gyulladás okozta a nagy fájdalmait és a fulladást. Ez a tüdőgyulladás annyira rosszabbodott, hogy még azon a héten vasárnap reggel átkerült az intenzív osztályra és rögtön lélegeztető gépre tették. És itt kezdődött szerencsétlen bátyám igazi kálváriája. Az intenzív osztály bejárata fölé nyugodtan ki lehetne írni: „…aki itt belépsz, hagy fel minden reménnyel!!!...” Ami ott folyik, rettenetes és felháborító, minden nap más orvos gyógyítja a betegeket, semmit nem tudnak a betegek állapotáról, a nővérek más kórházakból jönnek ide túlórában, én még ilyen nem törődöm, alkalmatlan egészségügyi személyzettel nem találkoztam (tisztelet a kivételeknek, mert szerencsére, volt azért néhány!)

Sokan voltak ott fiatal orvosok, gondolom, nem régen kezdhették a pályájukat, de amennyire kezdők a gyógyítás terén, annyira kiégett és teljesen empátiamentesek voltak: nevetgéltek, viháncoltak, interneteztek, olyan volt az egész, mintha egy gyenge középiskola óraközi szünetében lennénk... Tehát vasárnap átkerült az intenzívre, lázas volt és fulladt. Hétfőn közölték, hogy a lázat a lábán lévő elfertőződött seb okozza, nem csak a tüdőgyulladás, a szepszis elkerülése miatt le kell vágni a sebes lába két lábujját, de lehet, hogy a teljes lábát, akkor majd rendbe jön! És itt követtük el életünk legnagyobb hibáját, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak: megbíztunk a kórházban, beleegyeztünk az amputálásba és nem vittük el azonnal egy másik kórházba és ezzel halálra ítéltük a testvéremet!!!! Kedden este megtörtént a műtét, „csak” 2 lábujját vágták le. Másnap még altatták, de feltűnt nekem, hogy furcsán dagadt a jobb keze, valami nem stimmel vele. Szóltam az akkor éppen szolgálatban lévő fiatal doktornőnek, aki 10 perces kiselőadást rögtönzött a műtét utáni ödémáról, úgy, hogy még a közelébe sem jött a bátyámnak. Ez volt az első óriási hiba, ami a későbbi tragédiát elindította. Következő nap, amikor már teljesen magánál volt, már látszott, hogy nemcsak dagadt, hanem élettelen is a jobb karja és nem tud beszélni. Szóltam az osztályvezető főorvos úrnak is, aki azzal rázott le, hogy ha szükséges, majd hívnak hozzá neurológust, de megvizsgálni ő sem vizsgálta meg a testvéremet. Pénteken végre olyan orvos volt szolgálatban, aki végre komolyan vette a mondandómat, odajött hozzá és megvizsgálta a bátyámat (leírom a nevét, neki sokat köszönhetünk, ő volt az egyetlen orvos az intenzív osztályon, aki mindent megtett azért, hogy a bátyám jobban legyen: Dr. Magyar László, hálás köszönetünk neki). Azonnal neurológust hívott hozzá, aki megállapította, amit én már szerda óta láttam, hogy baj van. Mivel május elseje volt, CT csak hétfőn lesz, ecsetelték nekem, hogy a bátyám súlyos állapotában nem biztos, hogy túlélné az át- és visszaszállítást a Merényibe CT vizsgálatra, várjuk meg a hétfőt. Utána konzultáltak telefonon az osztályvezető főorvos úrral, aki úgy rendelkezett, mégis át kell vinni a Merényi utcai Kórházba. Este 10 órakor elvitték és éjszaka visszahozták, a CT megállapította a szomorú hírt: agylágyulás, ami az agyának bal oldalát érinti. Én nem vagyok orvos, de annyit még én is tudok, hogy ilyen esetekben minél előbb kezdik el a kezelést, annál nagyobb az esély a gyógyulásra. A bátyámat ez a súlyos agyi történés valószínűleg kedden este az amputáció közben érte (közvetlenül a műtét előtt még tudtunk vele kommunikálni) és csak szombaton kezdték el kezelni!!!!! Utána mást sem hallottunk az orvosoktól, mint azt, hogy értsük meg, hogy a bátyánk nagyon súlyos beteg, nincs semmi esélye és úgy is törődtek vele, mint akinek már úgyis mindegy.

Egy szép napon az egyik kedves doktor úr úgy áthelyeztette a krónikus belgyógyászatra (u.n. elfekvő), hogy bennünket előtte értesített volna, holott ez volt a kérésünk és aznap délelőtt még beszéltem is vele telefonon (minden délelőtt érdeklődtem a bátyám állapotáról telefonon). Délután látogatáskor, mikor magunkhoz tértünk az első sokkból, amit az üres ágy látványa okozott, rohantunk a 6. emeletre. Ott ért bennünket a következő sokk: délután 1-kor vitték át és azóta úgy feküdt ott, mint ahogy letették, még a csövek is lógtak belőle a semmibe, közel és távol nem volt oxigénpalack a lélegeztetéséhez, holott eddig lélegeztető gépen volt (végül a követelésünkre az ügyeletes orvos a pincéből hozatott egy hordozható oxigénpalackot!). Sem inzulint, sem enni-inni nem kapott reggel óta, sőt a nővér nem is tudta, hogy cukorbeteg. Amit fontos megjegyezni: a bátyám sem mozogni, sem beszélni nem tudott, de teljesen értelménél volt, mindent megértett, fejmozgatással és a balkezével próbált a külvilággal kommunikálni. Még az intenzív osztályon megállapították, hogy Ő is MRSA-s lett, és még ugyanott gégemetszést hajtottak végre rajta, hogy tovább tudják lélegeztetni. Mivel fertőző, itt is elkülönítették. A nővérek nem szívesen mentek be hozzá, volt úgy, hogy délután arra mentünk be, hogy teljesen ki van száradva, mert nem itatta meg senki, és a gégekanülje is teljesen be van száradva, mert nem tisztították ki. Itt volt még egy nagyon „kedves, lelkiismeretes, a szakmáját szerető” nővér, aki, amikor kértem, hogy segítsen feljebb húzni az ágyban lecsúszott bátyámat, mert nem tudja kinyújtani a lábát és egyedül sajnos nem bírom el, közölte: „ Nem segítek! Nem gondolja, hogy ennyi pénzért sérvet fogok kapni a testvére 80 kilójától!!! És nem is segített! Végül kérésemre hívott egy betegszállítót, aki úgy felrántotta a bátyámat az ágyban, hogy odavágta a fejét az ágyvégéhez. Mindezt úgy, hogy ott álltam mellette, bele sem merek gondolni, hogy mit tettek vele, hogyan bántak vele, ha épp nem voltunk a közelében...!!! Ez alatt a pár hét alatt a húgom és én többet fürdettük, gondoztuk, ápoltuk a testvéremet, mint az ottani nővérek együtt véve.

Ezután visszahozták Csepelre, ahol pár nap után a gégekanülje olyan szinten beszáradt, hogy majdnem megfulladt, újra kellett éleszteni. Szegény bátyám megint visszakerült az intenzív lélegeztető gépére. Ekkor beszéltem a gégészeten a főorvos úrral, akit nagyon nagyra becsülök és tisztelek már régóta. Kérdésemre elmondta, hogy az a gégekanül, ami a testvéremnek volt több mint 1 hónapig, csak 2-3 napra szokták adni, éppen azért mert beszárad és eldugulhat hosszabb távon, és nagyon csodálkozott, hogy az intenzíven nem intéztek neki állandó gége kanült és nem hívtak hozzá gégészt. Ez a következő nagy hiba az intenzív osztály részéről: úgy átadták a csepeli krónikus bel osztálynak, hogy a gégekanüljét kicserélték volna állandóra. Pár nap múlva ismét visszahozták Csepelre. Szegénykém ide-oda cipelték az erzsébeti és a csepeli kórház között...Tornáztattuk minden nap és imádkoztunk, hogy jobban legyen legalább annyira, hogy végre hazavihessük. Sajnos egyre kevesebbet volt hajlandó enni és inni, és egyre gyakrabban hányt (sajnos máig nem derült ki, hogy mi volt az oka a hányásnak) ezért infúzióra volt szüksége, de minden vénája már szét volt szurkálva. Centrális vénára lett szüksége. Jött egy sebész a Dél-Pesti Kórházból és megcsinálta. Másnap teljesen feldagadt a karja és kiderült, rossz helyre szúrták neki a centrális vénát és a szövetekbe ment az infúzió. Innen kezdődik a következő szarvashiba, amit elkövettek a bátyám ellen. Délután megint visszakerült az intenzív osztályra, ahol újra megszúrták és utána azonnal visszahozták Csepelre, anélkül, hogy ellenőrizték volna röntgennel, hogy jó helyre ment-e a tű! A vér olyan mértékben szivárgott a tű mellett, hogy teljesen eláztatta alatta az ágyat. Nagyon felháborodtam, felhívtam telefonon az intenzív osztályt és kértem azt az orvost, aki a centrálisvénát szúrta.

A telefonhoz hívták a főorvos urat (arról lehet megismerni, hogy nagyon lekezelő és az empátiát hírből sem ismeri), akinek miután beszámoltam a történtekről, közölte, nem ő csinálta, de ő is ott volt, azonban nem gondolom, hogy megmondja, annak az orvosnak a nevét, aki csinálta?! Nem fognak átjönni Csepelre, mert egyik orvos sem ér rá, hívjak mentőt és velük állíttassam el a vérzést. Felhívtam a mentőket és elmondtam, amit a főorvos mondott, teljesen ledöbbent a diszpécser, hogy kórházba akarok mentőt hívni kísérő orvossal. Végül nehezen, de este 7 körül kijött a mentő, a mentős orvos megnézte a bátyámat, és közölte, hogy ő nem tudja elállítani a vérzést, át kell vinni a dél-pesti kórházba. Átvitték megint az intenzívre, mentem vele a mentőben, csoda, hogy ez idő alatt nem vérzett ki az amúgy is vérszegény bátyám. Bevitték az intenzívre, engem nem engedtek be vele, K főorvos úr és néhány szemmel látható medika volt bent. Órák múlva késő este, mikor végre beengedtek hozzá, úgy találtam egy külön kórteremben, hogy az ablak teljesen kitárva, a meztelen bátyám csak egy vékony lepedővel letakarva, nagyon fázott, a nyaka bekötve, a centrális véna beszúrva a kulcscsontja alá. Úgy tudom, gégekanülös betegnek nem szúrnak centrális vénát a nyakába, akkor neki miért szurkálták össze a nyakát, úgy, hogy még napok múlva is sötét lila, majdnem fekete volt a véraláfutástól!!!?? A bátyám nem tudott beszélni, nem tudott tiltakozni, nem tudott panaszkodni, bele sem merek gondolni, mit csináltak vele, esetleg rajta gyakoroltak az orvostanhallgatók?! Ez borzalmas és embertelen, ezt senkivel nem tehetik meg! Akkor már ott tartották 2 órára megfigyelésre és meg is röntgenezték, nem érte-e a tű a tüdejét (ezt az első két alkalommal miért nem tették meg?).

Szegény bátyám közel 7 hónapos iszonyú szenvedés és megaláztatás után feladta: szeptember 20-án 56 évesen hajnalban elaludt végleg. Senkinek nem kívánom ezt a 7 hónapot, amiken átment, még leírni is rettenetes, senki nem érdemel meg ennyi fájdalmat, megaláztatást: kínozták, lökdösték, cibálták, dobálták, megalázták, úgy, hogy mindent értett, mindent érzett és nem tudott tiltakozni vagy panaszkodni. A világ legjobb testvére, nagyon jó ember volt: okos, kedves és nagylelkű.

Ezt a levelet a kórháznak is megírtam, de semmilyen érdemi választ nem kaptam, csak mellébeszélést!

Üdvözlettel: Kovács Katalin

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szeretném látni az összes kommentet! (135)
Az utolsó 100 komment:

Fekete Dália 2013.05.28. 14:32:23

nem tudom ki szüntette meg a fertőző osztályokat, amelyek hermetikusan elzártak voltak, látogatás szigorúan csak üvegablakon keresztül kommunikálva, család nem mehetett be a beteghez.
Ez a rendszer nem normális!

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog