Két éve télen ágynak döntött egy magas lázzal, fejfájással járó influenza. Pár napra rá, mivel a tüneteim nem javultak, felkerestem a háziorvosomat, aki ellátott megfelelő gyógyszerekkel, valamint legalább egy hét ágynyugalmat javasolt, amit be is tartottam. Egy hét elteltével a tüneteim jelentősen javultak, mindössze egy egyre erősödő köhögés emlékeztetett arra, hogy beteg voltam. Ami végül a betegségem 3. hetében szinte teljesen megszűnni látszott. Ekkor azonban visszatértek influenzás tüneteim.

Hasmenés, fejfájás, magas láz, (a köhögés is súlyosbodott), valamint teljesen begyulladt a torkom, mandulám, szájüregem. Csak igen nagy nehézségek árán tudtam pl. nyelni. A torkomban lévő égető, maró kaparó érzés szinte elviselhetetlenné tette minden egyes percemet.

Az orvosok bizony sokat tudnak hibázni. Megérthető, hiszen emberek. Nekem is megvan az oka, hogy nem járok orvoshoz. Semmilyen körülmények között sem.

Néhány példa:

- Gyerekorvoshoz vittek egyszer, mert tele voltam piros kiütésekkel. Miután rájött, hogy valószínűleg az előző napon evett eperre lehetek allergiás, áttanulmányozta a kartonomat, majd felírt egy gyógyszert. És ha 13 évesen nem érzek késztetést arra, hogy elolvassam a betegtájékoztatót, akkor most nem írogatnék itt nektek, ugyanis a doktor úr felírta azt a gyógyszert nekem, ami kartonra szép nagy piros betűkkel fel volt írva, minthogy allergiás vagyok rá. Anyám el sem akarta hinni, amikor megmutattam neki a betegtájékoztatót, mert hát egy orvos az mégiscsak egy orvos, annak tudnia kell, hogy mit ír fel.

Tavaly április 24-én bevitte a mentő anyukámat a Dél pesti Kórházba.Másnap mikor bementünk meglátogatni az orvosnak fogalma sem volt hogy mi a baja ezért csak infúziót kapott.26-án délután telefonáltak hogy meghalt, és hozzátette a kezelőorvosa hogy reméli számítottunk rá. Másnap mikor bementünk nem tudták megmondani mibe halt meg.

Orvost az osztályon nem találtunk . A nővérek azt mondták majd a boncolás után kiderül mi volt a baja. Ez elég szánalmasan hangzik hiszen az ember meggyógyulni megy kórházba és nem meghalni.Azt pedig hogy milyen betegsége van nem a halála után akarja megtudni. Lementünk a patológiára megnéztük, de csak annyit láttunk rajta hogy véres a szája.

Kedves Blog!

72 éves édesapám Parkinson-kórban szenved. Már rossz állapotban van, alig tud járni, mozogni, önállóan bármit csinálni. Anyu már 4 éve ápolja, szinte állandóan vele van reggeltől-estig. De most nem arról szólnék, milyen is ma Magyarországon a Parkinson-betegek ellátása, a hozzátartozók segítése és tájékoztatása. Mert az katasztrófális.

Ha nincs olyan szerencséje az embernek, és nem fog ki egy valóban
hozzáértő, empatikus és normális orvost, akkor megette a fene az
egészet. Tudom, Apuval majd 10 éve járjuk ezt az utat. Most
szerencsére találtunk valakit, akinek jó a híre. Bejelentkeztünk
hozzá, és a bejelentkezéstől számított egy hónapra kaptunk is
időpontot. Igen ám, de közben Aput kórházba kellett vinni. És itt kezdődik el az a történet, ami miatt ki kell írnom magamból a dühömet!

Tisztelt blog és olvasók!

Majdnem pontosan egy évvel ezelőtt édesanyámon életmentő műtétet kellett végrehajtani, mert elég súlyos, perforált gyomorfekély alakult ki nála. Szerencsére a műtét jól sikerült, nem voltak komplikációk és édesanyám jobban lett. Orvosunk remekül végezte dolgát és miután anyukám túl volt az életveszélyen, beszélni akart velünk. Férjemmel együtt nagyon aggódtunk a műtét előtt is, de utána sem tudtunk megnyugodni, azon feszengtünk, hogy hogyan és mennyivel honoráljuk orvosunk erőfeszítéseit. A beszélgetés csak ráerősített feszengésünkre, a doktor úr többször is utalt rá, hogy remélhetőleg értékeljük majd mindazt, amit tett értünk.

Abban az időszakban elég ramatyul álltunk anyagilag, nekem nem volt állásom, a férjem fizetéséből kellett élnünk és emellett fizetnünk a lakásunk törlesztőrészleteit, így nem kell mondanom, minden kiadás érzékenyen érintett bennünket.Férjemmel meghánytuk vetettük, mennyi pénzt tudunk adni, végül arra jutottunk, hogy 40 ezer forintot adunk és marad a hónap hátralevő részére 20 ezer forintunk enni, inni, élni.

Tisztelt Praxis!

Elég fura történetet mesélnék el nektek, ha nem baj. Anyukám sajnos még 2009-ben agyvérzést követően kórházba került. Válságos volt az állapota, imádkoztunk érte, amennyit csak tudtunk. Már három hete az intenzíven feküdt, amikor úgy tűnt, javul az állapota. Elkezdett beszélni, mozogni, az orvosok is mondták, hogy minden okunk meg van a reménykedésre. Át is szállították az intenzívről.

Azután az egyik délelőtt csörgött a mobilom és a kórházból hívtak. Borzasztóan megijedtem, a legrosszabbtól tartottam és igazam lett. A hölgy a telefon végén közölte, hogy édesanyám éjszaka hirtelen meghalt, arra kértek, hogy amint tudok siessek be a kórházba. Teljesen összeomlottam... Felhívtam a nővéremet, aki Svédországban él és elmeséltem neki. Mondta, hogy hazajön másnap délelőtt, ha tud jegyet szerezni valamelyik járatra.

Tisztelt olvasó!

Mi előtt bár mit is leírnék előre bocsátom,belülről látom a rendszert nem a pálya szélérő kiabálok befelé hogy mit kellene csinálni.Az egész rendszer elavult,korrupt,sok olyan dolgot lőcsöltek rá amivel nem kéne foglalkoznia,és azt állítják forrás hiányos.Ezt cáfolom.

Akkor amikor fogfájáshoz mentő megy,akkor mikor a telefonáló csak arra kíváncsi hogy kézsérült hozzátartozóját melyik baleseti intézetbe vihetné és nem mondják meg hanem az a válasz küldöm a mentőt,amikor családi perpatvarhoz mentő megy,amikor egy hetes panaszokkal az éjszakai ügyeletet lehet kihívni,amikor a háziorvos a praxis pénz fejébe azt mondja a betegnek hívja az ügyeletet,akkor ne beszéljünk forráshiányról.Inkább pazarlásról beszélhetünk.

Kedves Blog!

A fiamat másfél hónapja baleset érte. 7 éves, most elsős. A napköziben játszottak, amikor a fiam véletlenül nekiesett a focikapunak és elkezdett ömleni a fejéből a vér. Természetesen agyerek üvöltött, de szerencsére nagyon jó napközis tanítónőjük van, aki megnyugtatta, amennyire csak lehet és hívták a mentőket. Elég lassan értek ki, de nyilván siettek, amennyire tudtak. A helyszínen ellátták a gyereket és bevitték a balesetire, hogy összevarrják a fejét.

Engem is értesítettek telefonon, kocsiba szálltam és siettem a kórházba. Végre odaértem és megtaláltam a kisfiamat egy törölközővel bekötött fejjel ülve, zokogva a folyosón.Nem volt mellette sem orvos, sem nővér, sem más. Elég mérges lettem, megkérdezem, hogy mire kell várnunk, a gyereknek még mindig vérzik a feje,jó lenne ha csinálnának vele valamit. A válasz az volt, hogy rengeteg a dolguk, majd szólnak, ha a fiam következik, ha esetleg átvérzik a törölköző, akkor szóljak.

2006. szeptemberében eltávolították a méhemet, egy mióma miatt.
Több napig a műtét után magas láz gyötört, begyulladt a seb is, majd spriccelni kezdett a vér a sebemből. Azonnal újra megműtöttek egy érsebész segítségével. Ezután az intenzívre kerültem szepszises és életveszélyes állapotban. Közben az egyik oldalamon rendszeres fájdalmat éreztem.

Megvizsgáltak, és tályogra gyanús dolgot találtak. egy nagy tűvel megszúrták, vizsgálat céljából, aztán azt mondták majd felszívódik. Mikor az állapotom egyébként stabilizálódott,a belgyógyászatra kerültem, mivel cukorbeteg vagyok, hogy beállítsák a cukrom. Majd közölték, hogy lehet, hogy újra meg kell műteni, mert gyulladás van a szervezetben. Így ismét felnyitották a sebet, kitisztították.

Biztosan van a szigetvári kórháznak jó oldala is. Én, mint egészségügyi dolgozó sajnos nem ezt tapasztaltam. Pár évvel ezelőtt a kisfiamat fül-orr gégészhez vittem, mert folyamatosan véresre kaparta a fülét és éjjel sem aludt semmit csak sírt. (Nevet nem szeretnék mondani) Közölte velem, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja csak hisztis.

Mivel gyermekem akkor még csak 1 éves volt, ezért nem tudta megmondani, hogy mi fáj neki. Ez az állapot továbbra is fennállt ezért visszavittem még egyszer. Ebben az esetben egy másik doktor nézte meg és azt mondta, hogy nem lát semmit. Miután én is eü. dolgozó vagyok, ezért tudtam, hogy valami nincs rendben, hiszen a kisgyerek csak sírt éjjel és ugyanúgy karmolta a fülét. Másnap elvittem pécsre az akkor még működő gyermekkórházba és közölték velem, hogy a gyermeknek középfül gyulladása van, ami nem 1 nappal azelőtt kezdődött!

Kedves Praxis!

Soha nem gondoltam, hogy az interneten keresztül fogok panaszt tenni bármire is, de a mai nap folyamán olyan elfogadhatatlan dolog történt velem, hogy muszáj másokkal is megosztanom. Történt ugyanis, hogy 15 éves korom óta PCO-s beteg vagyok, de az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam a dolgot, mert vidékről felköltöztem Pestre, és nem igazán tudtam, hogy kihez is kéne fordulnom. Egy ismerősöm ajánlotta az 1. számú Nőgyógyászati Klinikát, így elmentem oda.

A nőgyógyász egy fiatal nő volt, nagyon kedves és figyelmes. Ő beutalt az endokrinológiára, meg UH-ra. Az ultrahangon azt mondták, h tankönyvbe való eset vagyok, tipikus PCO. Az endokrinológián viszont olyan bunkó és lekezelő orvost fogtam ki, aki állítólag a legjobb, hogy sírva jöttem haza. Miután arra a kérdésére, hogy lehet-e őszinte azt a választ adta, hogy kövér vagyok, és én azt válaszoltam hogy tudom, ő rákontrázott azzal, hogy “ Maga egy ronda kövér dagadt disznó”, és hogy minek jöttem én ide, miért nem megyek a szülővárosomba orvoshoz, és amúgyis mit képzelek én magamról, hogy nem hoztam el a majdnem 10 éves leleteket, hogy lehetek ilyen hülye.

Január 29-én este hazafelé tartva egy ismerős helyi hajléktalan a földön fekve találtam. Üres flakon mellette, a fejéhez mintha valami géz darab lenne ragadva, ébreszteni szokás szerint nem lehet, ilyenkor teljesen magán kívül van.

Különösen hideg volt, mínusz 8 fok, és bár tudom Jani kirívóan szívós, de reggelre szerintem megfagyott volna. Régebben volt hajléktalan mentő, de a telefonomat kicseréltem és azóta nincs meg a számuk. Mit is csináljak, tisztában vagyok, hogy a mentőknek ez mekkora probléma, de Győrfi Pál is mondta a tv-ben, ha földön fekvő hajléktalant látunk, telefonáljunk. Emlékszem, még ecsetelte is, mennyi idő alatt lehet megfagyni. Úgy döntöttem, mindenesetre hívom a mentőket.

Kedves Praxis!

Nemrég kisebbik kislányom (3és fél éves) kórházba került, mert egy apróbb műtétet kellett rajta végrehajtani. Nagyon meg voltunk ijedve, de szerencsére hamar meggyógyult, azóta itthon van velünk és minden a legnagyobb rendben van vele. Az orvosokkal tényleg őszintén meg vagyunk elégedve, készségesek és segítőkészek voltak, mindig szakítottak ránk időt, pedig látszott, hogy egyikük-másikuk alig áll a lábán. Úgyszintén igaz ez a nővérekre is, már hogy ők is elég fáradtnak tűntek, de sajnos náluk nem igen tapasztaltunk a segítőkészséget, alig figyeltek ránk, pedig adtunk, amennyit tudtunk. Azonban ez még mindig nem volna annyira eget rengető dolog, hogy megírjam nektek, de sajnos olyan mulasztás történt lányom bent tartózkodása alatt, amelyre nincs igazán mentség szerintem.

Férjem külföldön dolgozik pincérként, nem is volt idehaza, amikor az eset történt, csak telefonon tudtam tájékoztatni. Aggódott, dühöngött, de mást ő sem tehetett. A nagyszülők már nem élnek, ezért nekem kellett másik kislányomat ellátnom, így képtelen voltam bent maradni a picivel a kórházban és mivel kocsink sincs és majd 200 kilométer az út, ezért csak két naponta tudtam bemenni hozz pár órára. Elég nehezen viselte, nyűgös volt mindig, amikor ott kellett hagynom, nem tehettem mást, így is szabadságot vettem ki arra a két hétre, ameddig bent feküdt.

Sajnos a családomban elég sok rossz tapasztalat van különböző orvosokkal kapcsolatban és hiába még csak 17 vagyok, már nekem is sikerült belefutnom egy olyan emberbe, aki megalázott és aki miatt azóta is félek a nőgyógyászoktól.

A barátommal egy éve vagyunk együtt, fél év után szeretkeztünk először. Hónapokig óvszert használtunk, de nemrég azt beszéltük meg, hogy áttérünk a fogamzásgátlóra. Mivel Budapesten tanulok gimnáziumban, ezért az otthoni nőgyógyászomhoz csak nagyon nehezen tudtam volna eljutni, ezért a kerültei rendelőbe mentem, előzőleg az itteni háziorvosomat kérdeztem meg, hogy mit javasol, ő ajánlotta.

A mi esetünk még 2007 szeptemberében volt, édesanyámon (56 éves volt akkor) furcsa dolgokat vettünk észre. Elkezdett egy mondatot mondani és nem fejezte be, de értetlenül nézett ránk, hogy miért nem értjük! Tárgyakat ejtett el, meg olyan fura volt.Elmentünk vele a háziorvoshoz aki a sürgősségire küldött bennünket agyi infarktus gyanújával. Megvizsgálta az orvos és azt mondta: nincs itt gond, kap egy kis infúziót és benn marad egy éjszakát. Az egy éjszakából aztán 3 lett, de továbbra is azt mondta nincs baj, majd küldjük CT-re, csak most nem jó a gép, de ne aggódjunk! Mondtuk neki, hogy inkább elvisszük mi Kerepesre vagy bárhova, de csináljanak valamit. Nyugodjunk meg nincs gond, megvizsgálta a főorvosasszony is. Mondtuk neki, hogy mi mit tapasztaltunk erre ő ránk förmedt, hogy nem minket (nővérem+én) kérdezett.

Harmadik napja volt benn a kórházba amikor elkészült a CT ott kiderült, hogy valami elváltozás van az agyában, de nem lehet tudni mitől! Előzőleg elmondtuk, hogy anyukámnak magas a vérnyomása gyógyszert szed rá. Majd még küldik MR vizsgálatra, ha találnak megfelelő időt, akkor is mondtuk, hogy saját költségen elvisszük mi bárhová, csak mondják meg hova.Ismételten a válasz nem szükséges.( pedig adtunk neki a semmire 10e forintot).

Sziasztok!

Gondoltam én is megosztom a tapasztalataim. Az első gyermekem 2006.10.20-án született a PTE KK Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán Dr. Werling József közreműködésével, aki azóta sajnos nincs már az élők sorában. Jelenleg pedig 33 hetes kismama vagyok a második lányommal.

A múlt héten beutalt az orvos a Klinikára visszatartásra mert elég erőteljesen nyílok szépen kifelé. Csütörtöki nap be is mentem a nagy batyummal két nap bőgés után ugye, hogy a négy éves lányomat otthon kell hagynom. Két és fél óra várakozás után hajlandóak voltak megvizsgálni mikor már hatodszorra szóltam a betegfelvételin, hogy keményedik a pocak elég erősen és már órák óta várok.

Tisztelt blog!

Rendszeresen olvasom önöket, most szeretném megosztani a kedves olvasókkal saját történetemet. Sajnos múlt héten olyan atrocitásban volt részem az egyik budapesti kórházban, amelyet senkinek sem kívánok.

Friss nyugdíjas vagyok, férjem 10 évvel idősebb nálam és sajnos nemrég agyvérzést kapott szegény, ezért az utóbbi időben rengeteg időt töltöttem kórházakban. Az orvosokkal, ápolókkal és nővérekkel kifejezetten elégedett vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna rossz tapasztalatom is velük kapcsolatban, de legtöbben igenis remek szakemberek, akik nagyon kevés pénzért küzdenek a betegeikért.

Tisztelt Praxis Blog!

Nem húzom az időt azzal, hogy bevezetőt írjak.Nos, mivel gyakran megfordulok ott, van némi rálátásom a Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikai Tömbjének működésére.Arra, hogyan veszélyeztetik a kijelölt vezetők (orvosok, főnővérek, nővérek) a betegek és a saját munkatársaik elmebeli, lelki és testi egészségét.

Mindennapos ebben az oktatókórházban az ápológyakornokok megalázása, szinte rabszolgaként való dolgoztatása. Nemcsak a kijelölt 12 órás gyakorlati időben, hanem bizony utána is. Az orvosgyakornokok lelkileg terrorizálják az ápolókat, ápológyakornokokat, akik között nagyon sokan viszont a mániás depresszió tüneteit produkálják és mindenre hajlandóak, csak békén hagyják őket. Mindenre.

A Szent János Kórházzal kapcsolatban igen felháborító esetet írnék le.2010. december 17. -én alkalmazottként, céges rendezvény keretében sí tanulásra mentünk Ausztriába (Pontosabban Murau -ba.) Életemben először "láttam síelést", viszont ahhoz képest igen gyorsan tanultam. Viszont a gyors tanulás mellett a rutin elmaradt. Ennek következtében 18. -án délután, bal lábamon combcsont törést szenvedtem.

Most már tudom, hogy szerencsémre kint műtöttek (a St. Veiter-Strabe Kórházban). 4,5 óra műtéti idővel sikerült összeraknia 3 orvosnak. Kellően telepakolva orvosi vassal és csavarokkal. Itt a nehezebb műtétet választották, a combcsontom belsejébe rögzítették a vasat csavarokkal. Biztosító további költségeket nem vállalva 2010. december 20. -án hazahozott Magyarországra a területileg illetékes Traumatológiai Kórházba. Budapest XII. Szent János Kórház Traumatológiai Osztálya 26. épületébe. Itt kezdődtek a gondok... Odakint viccelődtem, hogy megyek a vágóhídra. Szent János Kórházban rájöttem tényleg oda hoztak...2010. december 20. 11.00 -kor indultunk a magyar mentőszolgálattal Ausztria Friesach -ból. Mivel kórházból - kórházba szállítottak ezért az ausztriai Kórház hálóingbe és jó adag infúzióval útra engedett.

Tisztelt blog!

Édesapám szenvedésének egy rövidke, ám annál durvább részletét szeretném megosztani Önökkel. Szegény azóta már nincs közöttünk, tüdőrák következtében hagyott itt bennünket, mindenesetre fájó emlék az az orvosi mulasztás, amelynek következtében utolsó éveit még jobban megnehezítették, kínjait megduplázták.

Sajnos 55 éves korában kialakult nála a cukorbetegség, rendszeresen inzulinozta magát. Minden orvosi utasítást betartott, mégis olyan mértékű érszűkület alakult ki nála, hogy 8 évvel később az orvosok megállapították, a jobb lábszárát csípőtől lefelé amputálni kell, nincs más megoldás.Nagyon meg voltunk ijedve, édesapám volt az, aki legjobban viselte, szinte ő tartotta a lelket az egész családban.

Jó pár éve történt. Egy rossz mozdulat, és beütött a mennykő... Gondoltam, a sokat hallott hexensussz, és igyekeztem kímélni a derekam, de nem akart múlni, így már elmerengtem a dokilátogatáson. Természetesen, mint volt egészségügyis, én sem kapkodtam el a dolgot, aztán a karma elintézte, mert egyik délelőtt egy már-már hetyke oldalra sandítás közben úgy maradtam. A jobb csípőm kacéran előre, a vállam hátra. Úgy néztem ki, mint egy jobb napokat látott örömlány, aki akciósan árulja a még használható jobbik csípőlapátját. Na ekkor már nem volt apelláta, menni kellett a reumatológiára. (azt nem ecsetelném, hogy miként sikerült kb. 7.5 perc alatt beszervülnöm a kocsiba, és túlélni a ritka rossz zalai utakat)

Beértünk az sztk-ba. A lift előtt sor. Na nem - mondtam - és elindultam a lépcsőn. Egyszercsak felértünk. Ahogy kinéztem, attól még a harcedzett rendelőlátogató nyugdíjas nénikék is majdnem átadták a helyüket, de egy idő után megértették, hogy vagy állva maradok, vagy eldőlök, de behajlítani semmimet nem tudom. A szokásos röpke negyedórás várakozás után kinézett az asszisztens, lemondóan konstatálta, hogy igen, még mindig itt van az a sok ember, senki nem unta meg a várakozást, majd kikerekedett szemekkel végigmért. A nénikék egy emberként engedtek maguk elé, így bekerültem aránylag gyorsan.

2010. október 8-án (pénteken) 18 óra után pár perccel, beszélgetés közben, váratlanul, minden előzmény nélkül rosszul lett a férjem, elvesztette az eszméletét. Azonnal hívtam az ügyeletes orvost, elmondtam a tüneteket és telefonálás előtt és után próbáltam újraéleszteni szívmasszázzsal stb., mire óriási levegőt vett. Hamar megérkezett az ügyeletes orvos, 1 szál gépkocsivezetővel, ápolónő nélkül! Az EKG-hoz szükséges 1 db vatta nélkül, tőlem kérte, de én idegességemben azt sem tudtam mi az?

Nem tudom mihez hívott mentőt, akik elég soká érkeztek, és csak villogó lámpával, sziréna nélkül! Ettől függetlenül, látva a mentők pontos, precíz, gyors ténykedését, ha az orvos helyett előbb Ők érnek oda, talán a férjem még ma is élne. A mentős azt mondta, hogy megmentettem a férjem életét, de akkor mi történt a kórházban? Ha bárki így jár, az orvos előtt azonnal a mentőt hívja! Az orvosnak különben is kutyafóbiája lehet, mert a lakásból állandóan az udvaron kb. 6 m-re lévő kutyától rettegett! Kb. 1/2 9-re beértünk a mentő után a (Kenézy kórházba, nem tudom miért nem a Klinikára?!!?) sürgősségi osztályra, ahol elég hamar elkészült egy mellkas CT, ami semmi különös elváltozást nem mutatott ki.

Tisztelt Blog és Olvasói(orvosok és orvoskodók)!

Régóta vagyok olvasója a Praxis blognak, néha hozzá is szólok, most úgy döntöttem, megosztom édesapám tragikus esetét. Augusztusban kezdünk-a kórkép összetett, kérem az orvos olvasók véleményezését, de igyekszem rövidre is fogni-apu karját valami megcsípte.Régi falusi szokás szerint nem nagy orvosjáró az öreg, némileg csalódásból, némileg a régiek „majd elmúlik” beidegződése szerint.A téli tüzelő bedobálása közben a masszív, sosem fáradékony férfit 2 lapát szenenként kiveri a víz, le kell ülnie, de ugyebár a vírtus: majd ő bedobálja.

Meg is teszi, izzad, liheg, de megvan.Augusztusban fullad, erős dohányos, köhögött eddig is, nem tulajdonít jelentőséget neki, többször megázott a nyáron horgászás közben, csakhogy ez nem múlik, sőt már éjszaka sem tud aludni tőle, bal karja bedagad, irány a háziorvos, antibiotikum hegyek, vagy 6 fajta 1,5 hónap alatt, hisz a helyzet romlik, a vérnyomás megemelkedett, de nem kóros, irány a tüdőszanatórium, mivel köhög.

Kedves Praxis blog, kedves olvasók!

Sokszor szóba került már, hogy gondok vannak az egészségügyben és nem feltétlenül a dolgozók szakmai felkészültségével, sokkal inkább a betegekhez való hozzáállással és a velük való kommunikációval. Alacsony fizetés ide, vagy oda, azt gondolom, hogy aki kevés pénzt keresve így bánik egy beteggel, ahogy az én ex-nőgyógyászom, az rendesen megfizetve sem viselkedne másként. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy nem férne rá az eü dolgozókra az anyagi és erkölcsi megbecsülés, csupán azt hangsúlyoznám, hogy az emberség nem pénz kérdése.

Kettő és fél évvel ezelőtt új nőgyógyászhoz kellett fordulnom, mert felköltöztünk Pestre és fogamzásgátlót kellett felíratnom. El is mentem az sztk-ba, gondolván eddig sem magánrendelőbe jártam és remek ellátást kaptam. Nos, az ellátással ezúttal sem volt gondom, azonban a már említett emberi hozzáállással már annál több. Nem untatnék senkit a várakozás részleteivel, a lényeg, hogy végre sikerült bejutnom új orvosomhoz. Bemutatkozás, rövid beszélgetés, majd következett a vizsgálat, ami ilyenkor szokott. Ez is rendben lezajlott, majd receptírás következett és az a pillanat, amely okán ez a levél is megszületett. Kedves doktor úr a következő dolgokat közölte velem a recept átadásával párhuzamosan, az idézet szó szerinti: "Maga nem tudja, hogy kövér? Magára rá fért volna a koncentrációs tábor". Puff neki, tetőtől talpig elvörösödtem, hebegtem, habogtam, megpróbáltam elmondani neki, mitől is volt rajtam egy kevés súlyfelesleg és próbáltam neki megmagyarázni, hogy nem igazán kellene így beszélnie egy páciensével, de nem hallgatott meg, már a következő beteggel foglalkozott(ez is érdekes dolog, hogy még fel sem öltözik az ember lánya és máris ott áll egy másik nő mellette).

A mi történetünk 2009. februárjában kezdődött és 2009. október 6.-án ért véget a 6 napot élt gyönyörű kisfiúnk halálával. A terhességem rendben zajlott, majd a 32. héten volt a kötelező ultrahang vizsgálat, amin kiderült, hogy elzáródott a köldökzsinór és nem fejlődött normális ütemben a baba és nem kapott elegendő oxigént. Várost és kórházat nem szeretnék írni, pedig megtenném legszívesebben.

Már előtte is mondogatta a volt fogadott orvosom, hogy nem túl nagy a baba, de semmi gond. Mi megbíztunk benne, de kár volt. Aztán mikor kiderült, hogy a köldökzsinórban nincs áramlás, gyorsan lepasszoltak egy másik kórházba. Nem voltak túl kedvesek, kérdeztem, hogy nagy-e a baj, milyen esélyei vannak, stb. Persze nem jött korrekt válasz. Az pedig hab a tortán, hogy mentő nem állt rendelkezésre, tehát saját autóval indultunk el szülni egy másik város kórházába, nem is tudtuk, hova kell menni, nem voltunk arra ismerősök.

Sok évvel ezelőtt történt! 34 éves voltam, már megszületett – szerencsére – mindkét gyermekem! Egyik reggel iszonyatos alhasi fájdalomra ébredtem, elmentem a háziorvoshoz. Ő tovább küldött a nőgyógyászhoz, aki megvizsgált, miközben iszonyatos fájdalmat éreztem. Vizsgálat közben többször is megkérdezte, hogy érzek-e fájdalmat. Folyamatosan válaszoltam, hogy igen, nagyon fáj, és közben már a könnyeim folytak a szenvedéstől.

A következő feltett kérdésre, az éppen akkor belém hasító fájdalomtól nem válaszoltam azonnal, mire az orvos rám rivallt, hogy: „na mi van, nem tud beszélni?” Aztán választ sem várva, durva, barátságtalan hangnemben közölte velem, hogy meg kell műteni, ki kell venni a méhemet. Ezzel véget is ért a vizsgálat a szokásos, odadobott szöveggel: öltözzön fel! Természetesen elmentem másik szakorvoshoz is, akitől sajnos megerősítést kaptam a műtét elvégzését illetően.

A minap jártam az Egyesített Szent István és Szent László Kórház Urológiai ambulanciáján. Vesekő miatti vesegörcsöm volt, járni és ülni is alig bírtam, de több mint egy órát kellett várnom az ügyeletes orvosra, mivel az éppen "ismeretlen helyen" tartózkodott a pultban ülő hölgyek szerint. Sok órának tűnő várakozás után (valójában 70 perc volt) aztán megérkezett az orvoss és miután észlelte milyen sokan várnak vizsgálatra, elképesztő stílusban közölte az asszisztensnőkkel, hogy nem érdekli hogyan, de küldjék haza a fele bandát (értsd: betegeket), mert "ő bizony nem fog itt rohadni" késő estig. Aztán behívott. De bár ne tette volna!

Megvizsgált ultrahanggal, annyi zselét nyomva rám, hogy nemcsak az alsómat, hanem a combközépig letolt farmeromat is összekente. A kapott papírtörlővel persze esélytelen volt szárazra törölnöm magam a vizsgálat után. Mivel az ultrahangos képen nem látott követ csak vesepangást, átküldött a röntgenbe. Akinek volt már vesegörcse, az tudja, hogy ilyen állapotban az amúgy 2 perces átsétálás a másik épületbe, milyen nehézséget is jelent. Átértem. Vártam. Nem sokat: röpke fél órát. Röntgen. Várakozás a leletért. Újabb negyed óra. Megvan a lelet, vissza az ambulanciára. Ismét várakozás, újabb 20 perc. A doktor úr behív. Hurrá, megvan a kő. Kb. 10 mm-es és a bal vesevezeték felső szakaszán látható. Naivan azt vártam, hogy miután megvan a diagnózis, felvilágosítást kapok a további lehetőségekről, kezelési módokról. De nem ez történt! Doktor úr írogat valamit a gépbe, aztán receptet vesz elő és kitölti.

Sziasztok!

A "Majd nem meghalt a kisfiam" poszt késztetett történetem megírására. Az én kisfiam azért nem volt ennyire "súlyos" helyzetben. Bár ki tudja, hiszen minden szülőnek "nagyon súlyos" gyermeke bármilyen betegsége.Vidéki városban éltünk, bár nem hiszem, hogy ennek a történet szempontjából jelentősége lenne, hiszen vidéken is dolgoznak nagyon jó, lelkiismeretes orvosok.

Fiamnak 3-4 éves korában állandó fül- és arcüreg gyulladása volt. Igazából nem tudták kezelni. Kivették az orrmanduláját, jártunk a rendelő intézetbe kezelésekre, de semmi javulás nem volt tapasztalható, a munkahelyemen is gáz volt az állandó hiányzás, de ez már csak hab volt a tortán, a lényeg az volt, hogy Ő meggyógyuljon. Fel akarták szúrni a fülét, amibe nem egyeztem bele. Azután az arcüregét akarták megoperálni, amibe szintén nem egyeztem bele. Mindkét alkalommal hangosan (nem mondom, hogy üvöltött, de közel járt hozzá) kiosztott a fül-orr-gége osztály főorvosa, mi az, hogy nem engedem.