Segítenek meghalni, avagy haldoklónak nem kell gyógyszert adni

214 hozzászólás

2014.12.02. 10:07

Akik olvassák ezt a könnyekkel átitatott, szomorú és egyben dühös bejegyzést, remélem egy megosztással segítenek a küzdelemben.

Tisztelt Praxis!

Édesanyám életének utolsó, sajnos szenvedésekkel teli periódusáról szól ez a nem éppen hétköznapi levél. November 24-én, azaz egy hete hunyt el szegénykém a SOTE Pulmonológián. Emlékének tartozom annyival, hogy megosztom Önökkel a részleteket. Próbálom tárgyilagosan leírni az eseményeket, amelyek idáig vezettek. Augusztus elején egyik napról a másikra rosszul lett szegény, erős fejfájás és hányás döntötte le a lábáról. Nem gyanakodtunk semmi komolyra, egyszerű gyomorrontást feltételeztünk. Azonban a tünetek nem csillapodtak. Éppen ezért augusztus 3-án vasárnap kihívtuk az ügyeletet. Ők 200 feletti vérnyomást mértek édesanyámnál és a Péterfy Sándor utcai kórházba szállították. Még ekkor sem gondoltunk nagy bajra, persze aggódtunk, de bíztunk benne, hogy hamar rendbe hozzák.

Sajnos nem így alakult. Augusztus 13-ig folyamatosan hányt és fájt a feje, enni nem tudott, amint mozgolódni kezdett, kijött belőle minden. És szédült is szegény. Ekkor már sejtettük, nem csupán a vérnyomás lehet a probléma és nem gyomorrontásról van szó. Sajnos a rossz gondolatok valósággá váltak, azon a bizonyos 13-i napon a mellkas rtg felvételen foltot találtak. Innen már nem volt nehéz kitalálni, valószínűleg rosszindulatú daganattal és annak agyi áttétével állunk szembe. Sajnos valóban ez volt a helyzet. A további részleteket nem fejtegetném nagyon, Kapott szteroidokat az ödéma ellen és szeptember 4-én átszállították a SOTE Tüdőklinikára. Ott akkor mindössze 1 éjszakát töltött, majd 5-én pénteken átvitték az Amerikai úton található OITI-be. Azt hagy ne mondjam, mennyivel kulturáltabb körülmények voltak itt, mint az előző két helyen, nem ez a lényeg.

A szakszerű ellátás is döbbenetes volt, hiszen, amíg korábban folyamatosan szurkálták édesanyám vénáit, sokszor hiába, itt azzal kezdték, hogy egy 15 perces műtét keretében centrális vénára kötöttek egy branült (vagy kanült, nézzék el, nem tudom melyik a helyes). Valamint kijelentették, még vasárnap, azaz 7-én kiműtik a metastasist. Ekkor kezdtünk el reménykedni, de sajnos kiderült utólag, teljesen hiába. Pedig a műtét jól sikerült, a teljes áttétet ki tudták szedni. És édesanyám is sokkal jobban lett. Miután a varratokat eltávolították, szeptember 16-án haza hozhattuk, majd egy nappal később vissza kellett vinnünk a Tüdőklinikára. És a valódi tragédia csak innen kezdődik.

Megnézték, megvizsgálták anyukámat, majd azzal bocsátották el, hogy a következő 3-4 hétben a célzott kezeléshez szükséges mutációkat vizsgálják majd, addig maradjon otthon és erősödjön. Így is lett. Szedte a gyógyszereit, csinálta a gyógytornász által előírt feladatokat és elkezdett az állapota rohamosan javulni. Először csak egyedül felállt, majd sétálgatni kezdett, végül már a lépcsők sem okoztak neki problémát, ugyanúgy tudott járni, mint annak előtt, mint teljesen egészséges korában. Főzött, vásárolt és a kedélyállapota is nagyon jó volt. Bizakodott Ő is és mi is. Csak az idő múlása és az egy hónapos várakozás aggasztott bennünket, illetve hogy addig semmi sem történik. Telefonon ígértek a Tüdőklinikáról tájékoztatást, de sajnos ők nem hívtak minket, ezért mi telefonáltunk. Nem könnyű őket elérni, ez mondjuk érthető. Az már kevésbé, hogy az emberre rácsapják a telefont többször is, méghozzá bunkónál is bunkóbb stílusban. Végezetül nagy nehezen sikerült kideríteni, hogy sajnos édesanyám nem alkalmas a célzott kezelésre. Ez volt az első nagy pofon. A következő pedig az, hogy november első felére irányozták elő a kemoterápiát, amely szóba jött, mint lehetséges kezelés.

Ekkor október közepe-vége felé jártunk. Egyik pillanatról a másikra elkezdett édesanyám köhögni és elment a hangja. Ez természetesen aggodalommal töltött el bennünket, de nem gondoltuk, hogy hamarosan édesanyám örökre eltávozik az árnyékvilágból. Romlani kezdett az általános állapota is, nehezebben ment a felkelés, a séta, a mindennapi teendők. Mivel ekkor már nagyon aggódtunk, bementem személyesen a klinikára, beszélni a főorvos asszonnyal. Elmondtam mi a helyzet édesanyámmal, ekkor leteremtett, hogy miért nem jelentkeztem be hozzá és kértem telefonon időpontot (ahogy az előbb írtam, ez nem annyira egyszerű, sőt), majd miután elmondtam, mi a helyzet anyukámmal, leteremtett, őt mért nem hoztam magammal. Ekkor azt mondta, hogy a rekedtség és az állapot romlás valószínűleg valamilyen fertőzés lehet, később persze kiderült, amit mi is sejtettünk, hogy az alapbetegség romlása okozta. Ekkor biztatott még a főorvos asszony és édesanyám kezelőorvosa is, hogy november elejére szerveznek neki egy PET CT vizsgálatot és ha az nem mutat ki újabb áttéteket, akár ki is műthetik a primer daganatot a tüdejéből. Mindenesetre nyugodjunk meg, vagy ez, vagy a kemoterápia lesz a következő lépés, de előtte hozzuk el édesanyámat a laborba, valamint mellkas rtg-re és utána október 28-án lesz majd egy koponya CT vizsgálat is. Ez egy pénteki napon volt, rá következő hétfőn ott voltunk a klinikán és megejtették a vizsgálatokat. A hétvége alatt is sokat romlott anyukám állapota, Fáradékonyabb lett sokkal. Meg voltak a vizsgálatok, a doktornő amikor meglátta a mellkas CT eredményét, elkomorodott, kiderült, hogy már nem csak a tüdő jobb oldalán található daganat, átterjedt a bal felére is, áttéteket adott. Le is lett fújva a PET CT, a kemoterápia maradt az alternatíva.

28-án elmentünk a koponya CT-re, és azt az utasítást kaptuk a klinikán, hogy hívjuk majd őket, a kemoterápiának kezdetével kapcsolatban. Ekkor már kezdtük elveszíteni a türelmünket, teljesen úgy tűnt, mintha egyáltalán nem állnának jól a dolgok, ők pedig nem lennének tisztában a helyzet súlyosságával, illetve az időt húznák. Ez később kiderült, sajnos így is történt.

Amikor elolvastam a koponya CT leletet, azt hittem rosszul látok, majd azt, hogy menten elájulok. A korábban eltávolított áttét egy hónap és pár nap alatt visszanőtt...Ekkor kezdett világossá válni, hogy nagyon nagy a baj. Hívtuk a klinikát és a főorvos asszonyt, mondtuk, mi a helyzet és kérdeztük, mi lesz a kemoterápiával. Azt mondta, a gyógyszerek november végére lesznek a kórház készletében, akkor kezdődik a terápia. Ez egyáltalán nem volt megnyugtató, így személyesen mentem be hozzá és vittem el a CT eredményt 31-én. Ő megnézte, majd közölte, ez egy remek CT lelet, mármint a korábbiakhoz képest, hiszen csak diszkrét ödéma látható körülötte... Puff neki. Kérdeztem a kemoterápiát, hogy miért csak november végén lehet elkezdeni, amikor anyukám állapota napról napra egyre rosszabb, ekkor kiderült, hogy a 3-ból 2 gyógyszer már készleten van, 3-án szerdán lehet is kezdeni a terápiát. Kérdeztem, hogy akkor is, ha anyukám állapota egyre rosszabb? Erre ködösítés volt a reakció, hogy akkor persze nem, sőt, biztos, hogy nem. Teljesen tanácstalanná váltam.

Mivel az utolsó labor érték igen csak emelkedett cukor értéket mutatott anyukámnál (valószínűleg a Medrol), így kérdeztem, azt nem kellene-e esetleg beállítani, meg a kórházban nem tudnák-e esetleg olyan állapotba hozni, hogy megkezdődhessen a kemoterápia és vele végre az érdemi kezelések is. A válasz, vigyem be, majd kiderül, de igenis fontos a cukrával kezdeni valamit. Haza mentem és megbeszéltem ezeket anyukámmal, aki ekkor már megint alig tudott menni és felülni is nehezen.

November 3-án vittük be a kórházba, abban bízva, hogy megerősítik valamennyire és kezdődhet valami kezelés végre. Ettől kezdve mondhatom, elszabadult a pokol. És ezzel egy cseppet sem túlzok. Esélye sem volt édesanyámnak arra, hogy az állapota bármilyen javulást mutasson. Én édesanyám betegségének kezdetén felmondtam és alkalmi munkákat tudtam csak vállalni, innentől kezdve azonban már erre sem jutott időm. Miért? Reggel 7-kor indultam minden áldott nap, és 8-tól olyan 11-ig ott voltam nála, majd haza értem körülbelül délre, 2 óra fele pedig visszamentem hozzá és egészen este 6-7-ig vele voltam. Egyrészt azért mert ő volt az én édesanyám, akit a világon a legjobban szerettem és minél több időt akartam vele tölteni. Másrészt a kórházban „dolgozók” nem is hagytak más esélyt számomra és főleg édesanyám számára.

Minden egyes nap a küzdelem és harc jegyében telt el. Kezdve azzal, hogy a 3 hét alatt, amelyet édesanyám bent töltött, 2 azaz kettő alkalommal mértek lázat, azt is azért, mert szóltunk, hogy anyukámat rázza a hideg. Vérnyomást összesen 1 alkalommal sikerült mérni. Mindez természetesen nem csak anyukámmal esett meg, a többi betegnél szintén ez volt a helyzet. Már a második napon nem kapott anyukám ebédre csak levest, amikor rákérdeztem, ez a cukor beállítás része-e, azt mondták nem, meg kellett volna kapnia, csak hát valahogy elmaradt. Én nem főzhettem neki, mint korábban, mert a cukor beállításhoz (amely szintén tragikomédia volt több felvonásban) csak azt kaphatta, amit a kórházban adtak, vagy épp nem adtak.

A gyógyszerek. Ez külön küzdelem volt napi szinten. Minden nap szólni kellett, hogy legyenek szívesek odaadni számára a gyógyszereket és az erősítő italt. El kellett kérnem reggel és este is, különben, mint azon a 2-3 alkalomnál, amikor nem volt erre módom, nem kapta meg a gyógyszereit. Az állapota pedig nem hogy nem javult, egyre rosszabb lett. Már magától nem is tudott felülni, segítenem kellett neki, a WC-re kísértem úgy, hogy folyamatosan fogtam őt, nehogy elessen. Fogyott az ereje is sajnos. Egyedül fürdeni nem tudott, a nővérek nem mosdatták, nekem kellett fiú gyerek létemre kivinni és megfürdetni. Nem azért mondom, megtettem és évekig csináltam volna, csak velem maradjon. De nem az én dolgom lett volna alapvetően.

Hamarosan át kellett térnie a pépes étrendre, mert az alapbetegség miatt minden nyelésnél köhögött és félre nyelt szegénykém. Minden étkezésnél nekem kellett ott lennem, mert egyszerűen nem etették és nem itatták. Hiszen ugye rászorult, mert már nem tudott magától felülni sem. Nem számított. Amikor este elmentem, reggelig egy korty vizet sem kapott.

Az infúziók...Minden napra több infúzió is elő volt számára írva, különböző oldatok és Mannisol. Mivel a vénái romokban voltak, egyszerűen nem tudták bekötni neki az infúziókat, csak nagyon ritkán. Napok teltek el, 4-5 nap, ameddig nem kapta őket, majd végre sikerült újra megszúrni. Természetesen ez lelkileg is megviselte szegényt és engem is. De hiába kérleltük az orvosait, tegyék centrális vénára, ez nem történt meg. Teljesen olyan volt, mintha neki már mindegy lenne, kap-e bármit is. Szörnyű ezt kimondani, de így láttuk.

November 10-ére (jelzem szeptember elején volt az agyi áttét eltávolítása) végre a tisztelt orvosoknak eszükbe jutott, talán meg kéne nézni édesanyám koponya CT eredményét az amerikai úton. Odavittek bennünket betegszállítóval reggel 8-ra és délután fél 3-ig ott vártunk, mire sikerült megnéznie B. professzor úrnak anyukámat, pontosabban a leleteit. Nézegette, nézegette, majd teljesen kiakadt. Kérdezte, miért nem történt meg édesanyám teljes agyi besugárzása. Mi meg csak meredtünk rá értetlenül, mert hát nem tudtuk. Nem a mi dolgunk lett volna ugye. B. professzor úr azonnal felhívta a Tüdőklinikát és kvázi számonkérte őket. Kiderült, hogy a tüdőklinika onkológiai csapata vagy nem vette figyelembe, vagy felülbírálta az OITI Onkoteam ajánlását, amely műtét után teljes agyi besugárzást javasolt. A professzor úr kioktatta konkrétan a főorvos asszonyt. „Miért nem kapta meg a beteg a kezelést? Tankönyvi eset, hogy ha nem történik meg a besugárzás recidiv lesz a daganat. Pont ezért minden esetben javasoljuk a besugárzást. Egyáltalán önöknél ül idegsebész az onkoteam-ben?” Végezetül WBRT besugárzást javasolt.

Ahogy visszaértünk, máris kezdődött a maszatolás és a felelősség elkendőzése. Hát, hogy ez a B. nem akarta elvállalni korábban, meg nem volt olyan állapotban anyukám (mondom, szóba sem került ez eddig a percig, holott az OITI zárójelentésen feketén, fehéren ott az ajánlás. Lehet el sem olvasták?), holott épp, hogy pont a műtét utáni egy-másfél hónapban volt anyukám a toppon.

Eltelt egy újabb küzdelmes hét, amikor is november 14-én pénteken a főorvos asszony azt mondta, újra az onkológiai bizottság elé vitte anyukámat és meg lesz az agyi besugárzás 25-én kedden., mondván annyit javult az állapota a kórházban. Úgy, hogy egyre fogyott az ereje szegénynek, a szája féloldalas lett, egészen egyértelművé vált, a visszanőtt áttét okozza a folyamatos állapotromlást. Ezzel biztattam egy ideig magam és anyukámat, hogy meg lesz a besugárzás és utána javul az állapota majd és reméljük, eljutunk a kemoterápiáig. Nem így lett. Újabb küzdelmes hét után közölte a doktornő, hogy a sugárzást áttették december 2-ára...

Na ekkor tört meg édesanyám és valójában én is. Anyukám azt ecsetelgette, addig nem fogja kibírni és szegénykém nagyon jól érezte sajnos. Amikor rákérdeztem a doktornőre, most mi ez az újabb halogatás már megint, közölte velem, hogy ”ugye nem gondolta komolyan bármikor is, hogy lesz tényleges besugárzás? Szó nem volt ilyesmiről. 4. stádiumú beteg, nagyon előrehaladott állapotban, szóba sem jön semmi.”Én álltam ott letaglózva, összetörve és átverve. Épp előtte egy héttel mondta, nekem, négyszemközt, hogy most olyan állapotban van szerintük, hogy lesz kezelés. Itt pedig letagadta az egészet. Bumm. KO. Amikor rákérdeztem, vajon mennyi ideje lehet még anyukámnak, nem tudta megmondani, csak hogy nagyon kevés. Igaza lett sajnos.

November 22-én és 23-án vasárnap bent voltam édesanyámnál, szintén reggel és délután is. Sajnos a szombati napon előbb kellett este haza mennem, a gyógyszereit nem tudtam én beadni neki, de elkértem a nővértől. Azt mondta, majd beadja neki. Az alábbi videó tanúsítja, milyen cinikus és pofátlan módon viselkedve mondja az arcomba, simán előfordulhat, hogy egy beteg nem kapja meg a gyógyszereit (írtam, ez rendszeres), illetve, hogy 9,6-os emelkedett cukorértékre „nem kell inzulin”. Vérlázító az a nemtörődöm és teszek rá mentalitás, amely a kórházban dolgozó nővéreket és ápolókat jellemzi. A legnagyobb pofátlanság pedig az, amikor közli, „És mondja meg, mi történt?”, vagyis konkrétan egy haldoklónak a kedves nővér szerint úgy is mindegy, kap-e gyógyszert vagy sem. Maximum egy-két nappal előbb kimúlik, nem több, mint egy üres ágy és egy kórtermi szám. Gyalázatos! Ki merem mondani, ez a viselkedés egyenértékű a gyilkossággal, vagy a mások által nem kért eutanáziával.

Vasárnap, mindezen események után elköszöntem anyukámtól, és lelkére kötöttem, reggel jövök. Másnap reggel édesanyámat teljesen leszedált állapotban találtam. Borzasztó látvány volt. Pont ugyanúgy nézett i, mint a néni, aki épp egy héttel korábban a szemeim előtt halt meg. Tudtam, hogy morfium. De nem értettem, miért. Csoda, vagy sem, de anyukámnak nem voltak fájdalmai egészen végig. Nem tudtam körülbelül két órán keresztül kideríteni, mi indokolta, hogy szanaszét morfiumozzák szegényt. A kezelőorvosa nem tudta, a főorvos nem tudta, az ügyeletes, aki beadta neki vasárnap éjjel, nem volt elérhető. Végül nagy nehezen kiderült, tüdőödéma tette szükségessé... Ez a teória egyébként egészen délutánig állt csak fent, amikor is már az volt az indok, nagyon félt és ezért kapta a morfiumot, és állítólag ez teljesen természetes, és indokolt is persze. Délután folyamán, amikor bent voltam nála, ugyanúgy aludt és én már tudtam éreztem, ebben a földi létben már nem tudunk beszélni szegénykémnek. Adtam hát az arcára egy puszit, megsimogattam és elköszöntem tőle. Nem tudtam, mennyi lehet még neki, de azt igen, nagyon kevés. És este 8 fele érkezett is a telefon, a hír pedig az elkerülhetetlen és megmásíthatatlan hír volt...

Egy hét telt el a tragédia óta. Folyamatosan kínoznak a gondolatok, amelyek körüllengik ezt a szörnyű eseményt. Édesanyám, a Tüdőklinika döntésének következtében nem kapta meg az agyi besugárzást, sem időben, sem időn túl. Nem az alapbetegsége volt, amely elragadta őt tőlem, hanem az az átkozott áttét, a főorvos asszony szerint a tüdejében stagnált az állapota. Akkor miért? Miért írtak felül egy láthatóan javuló és épp jó állapotban lévő asszony kezelését illetőleg egy idegsebészek általi „tankönyvi példát” felsorakoztató ajánlást? Miért nem tettek eleget a normális és elfogadható tájékoztatási kötelezettségüknek? Miért hitegettek bennünket folyamatosan és tagadták le utólag a dolgot? Miért nem voltak képesek megkönnyíteni egy haldokló maradék napjait azzal, hogy tehermentesítik mondjuk az állandó szurkálás alól? Végezetül miért nem voltak képesek arra, hogy emberi körülményeket teremtsenek és ezzel lehetővé tegyék a méltóságteljes halál lehetőségét édesanyám számára, ha már „eltolták”, ahogy anyukám mondta utolsó napjaiban. Ha legalább nem vettek volna hülyére bennünket, esetleg a Hospice szervezetekhez tudtunk volna fordulni.

Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy a sok hiba következmények nélkül marad majd, mert mindent meg lehet magyarázni, a megmagyarázhatatlant is. Mindenesetre, ha mást nem is érek el, de a nyilvánosságot szeretném társamul hívni és azt a kedves hölgyet egész biztos valahogy kívül helyezem a szakmán, akiről a videó készült. Nem, nem azért, mert bosszút akarok állni. Hiszen ez már szegény anyukámon nem segít, jól tudom. Mindössze 61 éves volt. Nem fogja már ígyse, úgyse látni az unokáit, a fia esküvőjét, nem lehetett velem a hétvégén a születésnapomon és karácsony is üres és gyászos lesz nélküle. De vannak még betegek abban a kórházban és ha az édesanyámmal bánhattak így, aki mellett ott tudtam lenni minden nap, mi van azokkal, akiknek nincs, vagy nem tud ott lenni a hozzátartozója? Azokkal szintén meg lehet ezt tenni?

Egyszerűen nem hagyhatjuk. Betegjogi képviselőhöz és adott esetben rendőrséghez is fogok fordulni. Akik pedig olvassák ezt a könnyekkel átitatott, szomorú és egyben dühös bejegyzést, remélem egy megosztással segítenek a küzdelmemben.

Üdvözlettel:

egy fiú, akinek csak az édesanyja volt

Menjen innen, amíg arcon nem vágom!

32 hozzászólás

2014.12.01. 08:33

Nyíltan kimondta, hogy szerinte azért vagyok itt, mert elvonási tüneteim vannak, csak gyógyszer kell, fájdalmaim nincsenek.

Tisztelt praxis olvasók

Én a mosonmagyaróvári ügyelettel kapcsolatban szeretném veletek megosztani a kevésbé kellemes tapasztalataimat... Este, elég erős szúró fájdalmat éreztem a hasamban jobb oldalon alul.. Már sétálni is alig tudtam, és a fájdalom állandosult. Párom rettentően félt engem, erősködött hogy menjünk el.. Az orvos elég kedvetlenül, de behívott...

Nem volt túl kedves...közölte hogy nincs minden rendben a tb-vel kapcsolatban, mondtam, oké rendben fizetünk .. Le kellett feküdnöm, fél perc után hagyott, a hasammal kapcsolatban semmilyen kérdést nem tett fel..Aztán elkezdett célozgatni hogy miért ilyen a szemem (gyerekkorom óta szemtengelyferdülésem van) ..nem értettem... a másik kérdése az volt hogy miért vagyok ideges.. egyértelmű hogy valaki éjjel orvosi ügyeleten nem nyugodt, főleg hogy elég idegeskedő vagyok alapvetően. Nyíltan kimondta hogy szerinte azért vagyok itt mert elvonási tüneteim vannak, csak gyógyszer kell, fájdalmaim nincsenek..

Nagyon ideges lettem megszólalni se tudtam... remegni kezdett a kezem.. De szerintem miután ilyet mondanak, kevesen tudnak higgadtak maradni... Lekezelően mondta, hogy ez is a tünete... mentem kifelé sírtam, párom rákérdezett hogy miért kellett ezt, amire annyi volt a válasza, hogy "fiatalember, menjen innen amíg arcon nem vágom". Amin meglepődtem mert párom egy teljesen normális kérdést tett fel udvariasan... nagyon rosszul érintett mivel párnappal ezelött szemtanúja lehettem közelről egy drogos durva kirohanásának, ami rosszul érintett...

Az orvos ezt 3 ember előtt csinálta velem... lekezelő volt, megalázott nagyon..

Magyarországon beszéljen magyarul a külföldi beteg is

198 hozzászólás

2014.11.28. 06:46

Az milyen már, amikor az itt dolgozó, TB járulékot fizető külföldit az angolul egyébként tökéletesen beszélő, fiatal orvos kioktatja arról, hogy Magyarországon magyarul kéne beszélni?!

Tolmácsot szeretnél kérni?

Az milyen már, amikor az itt dolgozó, TB járulékot fizető külföldit az angolul egyébként tökéletesen beszélő, fiatal orvos kioktatja arról, hogy Magyarországon magyarul kéne beszélni?!

Az alábbi történet mexikói barátnőmmel esett meg, aki bő két éve él velem Budapesten, egyre jobban érti a magyart és valamennyire beszéli is, de biztonságosabbnak érzi az angolt, kiváltképp, ha orvossal kell konzultálnia. Köhögés és a légúton megrekedő váladék miatt járt háziorvosnál, aki nyákoldó tablettát írt fel neki és azt javasolta, hogy amennyiben egy hét alatt nem javul az állapota, keresse fel a fül-, orr-, gégészetet, mert ők végeznek alaposabb vizsgálatot. Nos, az állapota egy hét alatt inkább romlott, úgyhogy ellátogattunk a Hermina úti rendelőbe. A betegirányítóban rutinosan rákérdeztem, hogy rendel-e angolul beszélő orvos a fül-, orr-, gégészeten. „Ó, itt minden orvos beszél angolul” – jött a válasz. Oké, mondom, akkor küldhet bármelyikhez.

Fél óra után sorra is került Dr. M. én kint maradtam, gondolván, úgyis meg fogják érteni egymást, bár csodálkoztam, hogy a négy spanyol név láttán mégis magyarul terelgették be. Mint később kiderült, a 30 év körüli doktornő valóban tökéletesen beszélt angolul, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a konzultációt magyarul folytassa le. Miután letette vele a cuccait, leültette és magyarul szegezte neki a „mi a baj?” kérdést, barátnőm jelezte, hogy csak kicsit beszél magyarul, nincs meg a szókincse, hogy leírja a tüneteit, ezért angolra váltana.

Erre a doktornő felhúzott szemöldökkel, mímelt csodálkozással így válaszolt: „Magyarországon vagyunk.” Majd folytatva magyarul elmondta, hogy ő, ha Franciaországba megy, akkor franciául kell megértetnie magát. És újra megkérdezte, hogy „mi a baj?”. Barátnőm a sokktól csak pislogva közölte, hogy sajnos csak angolul tudja pontosan leírni a tüneteit. A doktornő erre a fejét rázva és pofákat vágva azt dünnyögte, hogy „hát ez így nagyon jó”, majd kelletlenül angolra váltott, látványosan hanyag módon megvizsgálta és mivel semmit nem talált (vagy legalábbis ezt állította), visszaküldte a háziorvoshoz, hogy ő rendelje tovább a pulmonológiára.

Szerencse, hogy a barátnőm nem szólt semmit, amíg kimentünk és csak utána mesélte el könnyek közt a történteket, mert első reakcióból jó eséllyel, ékes magyarsággal küldtem volna el a doktornőt az anyjába. Így csak hasonló kellemes élményeket kívánok neki, bármerre járjon is a világban.

Üdvözlettel: K. T.

Tüdőgyulladással és embóliával haza küldték a kórházból

121 hozzászólás

2014.11.23. 06:05

Most várunk,hogy mi fog kisülni a dologból,és csak imádkozni tudunk,hogy ne legyen baj,mivel korántsem gyógyult állapotban engedték haza.

Üdvözlöm az olvasókat!

Az eset velünk történt,pontosabban az élettársammal.

Az elmúlt heteket a hétvégi házamban töltöttük vidéken,a szokásos őszi tennivalók miatt.Egyik nap az élettársam nevezzük Katinak,arra panaszkodott,hogy nem érzi jól magát fullad,ami egyre erősödött.Délutánra már az ügyeletet kellett kihívni,mert a fulladása nem javult.Az ügyeletes orvos megmérte a vérnyomását,meghallgatta a tüdejét,megnyomogatta a hasát itt ott,és közölte,hogy nem tudja a fulladás okát megmondani.Ha rosszabbodik akkor a mentőket hívjuk ki,mindenesetre maradjon ágyban.A fulladása nem javult. Estére muszáj volt a mentőket kihívni,mert nem mertem tovább várni a javulást.A mentő bevitte a pár kilométerrel arrébb lévő kórházba,ahol megint megvizsgálták.

Ez esetben alaposabban.Semmit nem találtak,legalábbis az ambuláns lapon semmi olyan nem szerepelt,ami aggodalomra adott volna okot.Hazamentünk.Másnap valamivel jobban lett,de felkelni nem tudott.Harmadnapra megint egy kicsit jobban lett,már annyira,hogy feltudott kelni,de a fulladása nem múlt.Estére ismét rosszabbul lett,így reggel azonnal visszautaztunk Pestre,hogy a végére járjunk.

Azonnal felkerestük a háziorvost,aki sürgősséggel beutalta a (most nem nevezném meg melyik)kórház belgyógyászati osztályára.Ismét kivizsgálás,ide küldték oda küldték,de semmi érdemlegest nem mondtak.Nagyon úgy nézett ki,hogy befektetésről szó nincsen.Ekkor Kati már olyan állapotban volt,hogy támogatni kellett a kórház épületén belül,mert egyedül összecsuklott volna.Már ott tartottunk,hogy a kórház küldte volna haza,mint fekvőbeteget,amikor megérkezett az anyósom.Hallván azt,hogy a félholt lányát hazaakarják küldeni,bement a főorvoshoz hogy ezt most komolyan gondolják,hogy egy ilyen rossz állapotban lévő beteget,aki támogatás nélkül menni nem tud,vigyünk haza??

A főorvos a beszélgetés után kért még egy vizsgálatot,amikor is kiderült,hogy tüdőembóliája van,és életveszélyben.Azonnal változott a képlet!! Beteg vissza az osztályra,infúzió bekötés egy olyan kórteremben,ahol állandó felügyelet van a betegeknek,és nagy sürgés forgás körülötte.

Másnap kiderült,hogy mélyvénás trombózisa is van,tehát a helyzet nem hogy javult volna,hanem kezdett ijesztő lenni.Fel sem kelhetett,infúzió,oxigénmaszk,vérnyomásmérő folyamatosan rákötve.Pár nap múlva lett csak valamivel jobban.Összesen tíz napot töltött a kórházban,mivel tegnap kiengedték.A dolog pikantériája,hogy jelenleg tüdőgyulladása van,a tüdőembólia következményeként,és ennek ellenére "otthonába bocsájtották" egy köteg recepttel.Most várunk,hogy mi fog kisülni a dologból,és csak imádkozni tudunk,hogy ne legyen baj,mivel korántsem gyógyult állapotban engedték haza.

Hogy milyen az állapota jelenleg? Rossz,még egy laikusnak is feltűnik,hogy beteg,és kórházban lenne még a helye,ahol szakemberek felügyelik.Bízunk benne,hogy nem történik semmi baj mert mást nem nagyon tudunk tenni.Mindenesetre a legkisebb vészjelre azonnal hívni fogom a mentőket,és ha netán rossz irányba mennének el a dolgok,én hivatalos orvosi papírokkal igazolni tudom,hogy egy tüdőembóliával,mélyvénás trombózissal kezelt beteget,akinek ráadásul tüdőgyulladása van,egyszerűen hazaengedték a kórházból.

üdvözlettel: D.S.

Nem kapom meg az ingyenes ellátást

117 hozzászólás

2014.11.18. 05:30

Tudtommal az akut betegeket kötelesek ellátni akkor is, ha nincs időpontjuk. Egy gennyes fülgyulladás kezelés nélkül komoly problémákat okozhat.

Tisztelt Praxis blog!

Most jutottam arra a pontra, hogy besokalltam az egészségügyi ellátástól. A történet a következő. Évek óta krónikus középfülgyulladással küszködöm. Sokáig nem volt probléma az ellátással, de az orvosom nyugdíjba ment. Gondoltam van nekünk egy modern, jól felszerelt rendelőnk a kerületben ott is megvizsgálhatnak és felírhatják a megfelelő gyógyszert. Hát nem így történt. Szokás szerint éjjel jött a fülfájás reggelre már váladék is folydogált. Én a kis naiv beteg reggel 8-ra odamentem a rendelőbe, recepció

- van időpontja?

- nincs

- akkor nem tudjuk fogadni de két hét múlva van szabad hely, előjegyezzem ?

- de nekem sürgős lenne, folyik a fülem, és hát ezt nem tudom szabályozni

-   Szó szót követett, nem kaptam sorszámot, ennek ellenére felmentem szándékomban állt egy kicsit erőszakoskodni. Mire felértem az emeletre rájöttem értelmetlen az egész dolog, azok ott eldöntötték, hogy csak időpont alapján fogadnak betegeket az akut ellátás nem érdekli őket. Bementem a gyógyszertárba és vettem fülcseppeket, ami nem helyes, hiszen a beteg ne kezelje magát.

Aztán még volt néhány ilyen alkalom, utoljára 2 hete. Belefáradtam, kerestem egy privát orvost akivel elégedett vagyok, de úgy gondolom jogom van az ingyenes ellátáshoz, amit nem kaptam meg. Tudtommal az   akut betegeket kötelesek ellátni akkor is ha nincs időpontjuk. Egy gennyes fülgyulladás kezelés nélkül komoly problémákat okozhat. Ennyi történetem, úgy érzem földbe döngöltek, hiába van érvényes biztosításom, nem szánnak rám 10 percet, nem gyógyítanak.

Ezek után javasolni fogom, hogy írják át a weboldalukon ezt a mondatot : “Kapunk nyitva áll minden egészségével törődő és gyógyulást kereső ember előtt!”

Zsuzsa

A betegek életével játszanak

37 hozzászólás

2014.11.14. 05:23

Alapvető életmentő diagnosztikai készülékek nincsenek működőképes állapotban az országban, illetve néhány orvosnak fatális hiba volt diplomát adni.

Helló Praxis!

Az alábbi történet édesapámmal történt, aki mellkasi fajdalomra panaszkodott egyik este múlt heten, ezért anyukámmal elmentek a közeli kistarcsai orvosi ügyeletre. Az ügyeleten a doktornő megvizsgálta, majd EKG-t csináltak, az EKG-ban viszont nem volt papír, így az orvos és asszisztense a monitorról próbálta meg kisilabizálni a helyzetet. Végül azt mondta az orvos, valószínűleg apukámnak sok a gyomorsava, és ha akar, menjen be a kistarcsai kórházba, ahonnan - mint fogalmazott - legrosszabb esetben majd hazaküldik.

Apukám készpénznek vette az orvos diagnózisát, nincs életveszélyben, gondolta, így hazamentek anyukámmal. Viszont nem lett jobban, egy óra múlva mar szúrást érzett a mellkasában, irány a kórház. A kórházban a sürgősségi-baleseti részlegen anyukám kérésére előrevették, ahol azonnal EKG-ra kötötték. 10 centi papír sem jött ki a gépből, már megvolt a diagnózis: infarktus. Kapott azonnal gyógyszert, injekciót, ami kell, és esetkocsival vitték tovább a Bajcsyba, ahol szívkatéteres műtétre várta mar a bemosdott orvosi csapat. 

S, noha ez a poszt alapvetően azért született, hogy felhívjam a figyelmet arra, alapvető életmentő diagnosztikai készülékek nincsenek működőképes állapotban az országban, illetve néhány orvosnak fatális hiba volt diplomát adni, azt is meg kell említenem, hogy szüleim nagyon elégedettek voltak mindkét kórház éjszaka dolgozó szakmai stábjával, hozzáállásukkal, valamint a gyors és szakszerű ellátással, aminek köszönhetően végül nem következett be szívhalál.

Az ügyeletes orvos hibáját a kórház is megjegyezte, nem értették, hogy nem volt képes azonnal észrevenni az infarktust. (A mellkasi fajdalom mellett a gyomorsav jelenléte a nyelőcsőben utalhat egyaránt refluxra és infarktusra is.)

Az én időm nem pénz? Az ő idegeik nem bánják?

74 hozzászólás

2014.11.07. 05:09

Komolyan, mehetek négy gyerekkel fizetős rendelésre, miközben jogosultak vagyunk TB finanszírozott ellátásra!?

Tisztelt Praxis Blogger!

Legnagyobb bosszúságomra nem tudtam elvinni scheuermann kóros gyermekeimet a többhetes telefonálási kísérlet árán 6 hétre előre szerzett időpontban a szokásos évi ortopédiai kontrollra. Praktikus lett volna, ha előre le tudom mondani ezt az időpontot, de 2 napon át hiába próbáltam őket hívni emiatt. Mikor végre újabb 2 nap után kapcsoltak, azt a rezignált választ kaptam, hogy újabb időpontért telefonáljak 3 hét múlva, október 27 után... 

30-án, sokadik eredménytelen próbálkozás után végre sikerült is velük beszélnem, de ismét azt, az utóbbi években szinte már megszokott választ kaptam, hogy nem tud időpontot adni, mert „betelt a naptár” (???), telefonáljak újabb 3 hét múlva. Hangot adtam felháborodásomnak, mire az asszisztens elmondta, hogy „mindenki panaszkodik erre az előjegyzési rendszerre”, illetve „ha sürgős, mehetek fizetős rendelésre a XI. kerületbe”... (Komolyan, mehetek négy gyerekkel fizetős rendelésre, miközben jogosultak vagyunk TB finanszírozott ellátásra!?)

A Kapás utcai Rendelőintézet laborvizsgálataira pl. lehet e-mailben is jelentkezni... A Budai Gyerekkórház ortopédiai osztályának miért jó, hogy hiábavaló telefonálgatással vagyok kénytelen tölteni az időmet; a telefonjuk folyamatosan szól, a frusztrált szülők meg őrjöngenek azzal a szerencsétlennel, akinek közölnie kell az abszurd üzenetet, hogy „betelt a naptár”?

Amennyiben kapacitásproblémáik vannak (bizonyára ez van a háttérben), akkor így is, úgy is hosszú várólisták alakulnak ki, tehát akinek sürgős, és is telik rá, úgyis elviszi majd a gyerekét fizetős magánrendelésre... (Akinek meg nem telik rá, azt minek még ezzel is hergelni?) -- Azzal sem érdemes érvelni, hogy csak szóban lehet egyeztetni, mert 6-8 hétre előre úgysem lát az ember, és a történet már rég nem arról szól, hogy én mondanám meg, hogy nekünk mikor jó – ehelyett örülök, ha kapok időpontot és alkalmazkodok a végsőkig... -- Ha e-mailben osztanák az időpontokat, az időtakarékosabb lenne és kevesebb ingerültséggel járna...

Úgy vélem, ez a probléma, bár nem élet-halál kérdése, átlépte az egészségügyi ellátórendszer hozzáférésének kérdéskörét, így tehát betegjogi kérdés. Ráadásul a gyerekeink egészségéről van szó...

Persze lehetne arról is beszélni, hogy már így is fizetünk egy csomó mindenért, ami korábban járt (pl. az egyik gyereket így-is-úgy is kénytelen vagyok fizetős ortopédiai rendelésre vinni, mert az ingyenes gyógytorna-betanítás már rég megszűnt, és a sulijában nincsen gyógytorna). De direkt nem beszélek erről, mert tudomásul veszem (ha helyeselni nem is tudom), hogy az egészségügy alulfinanszírozott. Az viszont csak nem pénzkérdés, hogy telefonon vagy e-mailben osztják az időpontokat...?!?

Üdvözlettel, Orsolya

Magyar vs. holland kórházak

129 hozzászólás

2014.11.04. 05:15

Leszögezem, nem a magyar egészségügy pocskondiázása a célom ennek a bejegyzésnek a megírásával, csupán be szeretném mutatni hogy tőlünk nem egészen 1400 km-re hogy is megy ez.

Szia!

Régóta olvasója vagyok blogodnak, jómagam is vezetek egyet, azért kereslek most meg, mert szerintem a legújabb bejegyzésem témája jól illene a Te blogodba! Elküldöm a linket, nézd meg hogy mit gondolsz, és ha akarod tedd ki!

http://utazzunkegyutt.blog.hu/2014/10/28/utopia_hollandiabol_vs_magyar_korhazak_avagy_fontos-e_a_beteg_kenyelme

Üdv, Szilvi

Mindannyian tudjuk, hogy a magyar egészségügynek még van hova fejlődnie. Egészen megdöbbentő, hogy a hazai kórházakban milyen állapotok uralkodnak- pláne annak fényében, hogy nem messze tőlünk, csupán egy párszáz kilométerre, nyugatra mennyire szembeötlőek a különbségek. Pedig fentebb feltett kérdésre szerintem mindannyian igennel válaszolnánk. Az én fejemben-és gondolom ezzel nem vagyok egyedül- az a kép él, hogy egy korháznak tisztának, makulátlannak kellene lennie, jól felszerelve, hozzáértő és kedves orvosokkal, a betegek kényelmét szolgálva. Senki sem jókedvében megy oda, nem kellene még az emberek nyomorát tovább tetézni. Ám úgy látszik ez az információ hozzánk még nem jutott el.

Az orvosok, nővérek kedvetlenek, mintha valaki kényszerítené őket, hogy ott dolgozzanak, csak némi hálapénz láttán csillan fel a szemük - de ez már egy másik téma, ebbe ne menjünk bele. Amúgy pedig tisztelet a kivételnek, mert olyannal is találkoztam ám-csak sajnos nem túl sok! A kórtermek, folyósók koszosak, az embernek az az érzése hogy egy baktériumtanyán sétálgat, és ha bármihez hozzáér akkor biztosan összeszed valamilyen betegséget. Érthetetlen számomra például az is, hogy a szájsebészeten miért terjeng erős húgyszag a levegőben- ez talán egy vesebetegeket ellátó osztályon előfordulhatna, máshol nem sűrűn. Visszatérve a betegek kényelmére, már egy kávé beszerzése már gondot okoz, legutóbb amikor kórházban feküdtem, a hetedik emeletről kellett lemenni lifttel a földszintre az épületben található egyetlen kávéautomatához vagy a mellette lévő büféhez-logikus az elrendezés, ugye?- aminek a kínálata amúgy finoman szólva is szegényes.

A másik kedvencem , hogy némelyik budapesti kórházban-szándékosan nem nevezném meg őket- az újságoshoz való séta alsó hangon tíz percet vesz igénybe a szabad levegőn, télen a hóban és mínusz tiz fokban-biztosan minden beteg erre vágyik. Az itthon uralkodó állapotokról fényképet nem töltök fel, szerintem mindenkinek van bőven tapasztalata, és számtalan hasonló történettel szolgálhat. Ám a betegek kényelme máshol- tőlünk nem is olyan messze, picit nyugatabbra- nemcsak utópia hanem valóság.

Hollandia fővárosától, Amszterdamtól mindössze fél órányira található Utrecht városa, melynek orvosi egyetemét és a hozzá tartozó kórházat, az UMCU-t 1636-ban alapították. Több mint tízezer ember dolgozik az intézményben, amely Hollandia egyik legnagyobb kórháza. Legutóbbi, az országban tett látogatásom során volt szerencsém egy kis ízelítőt kapni abból hogy arrafelé hogyan próbálják betegek életét könnyebbé, elviselhetőbbé tenni –és akkor a kórház és az egyetem felszereltségéről nem is beszéltem.

Már a bejáratnál látszik, hogy az épület modern, jól felszerelt, parkoló, taximegálló van kialakítva- ahol meglepő módon taxit is találni mindig- , a kórházba belépve pedig a recepción készségesen eligazítanak. Olyan tisztaság uralkodik, hogy a padlóról lehetne enni - de erre semmi szükség, mert étterem, kávézó és közért áll a betegek és látogatóik rendelkezésére a földszinten. Úgy tűnik az egész földszinti rész kitalálója azt tartotta szem előtt, hogy hogyan tegyék még komfortosabbá az itt tartózkodást az emberek számára.

Nemcsak a betegekre, a látogatókra is gondoltak, egy gyönyörű virágbolttal. az újságos és az ajándékbolt is roskadozik, illetve könyvekért sem kell messzire mennünk. Ha esetleg tortát kíván a kedves beteg az sem probléma, a választék olyan akár egy cukrászdában. A csokibonbonokkal is gondoltak mindenkire, ha kisgyermekhez érkeztünk látogatóba, meglephetjük mókusos vagy sündisznós csokival, a felnőtteket pedig szép fehércsokis, étcsokis vagy tejcsokis desszertekkel.

Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy egy fodrászat is található a kórházban. Erre még én sem gondoltam volna! Hihetetlen, hogy arra is gondoltak, hogy a kemoterápián átesett nők életét hogyan könnyítsék meg, azáltal, hogy itt megértő és hozzáértő segítségre lelhetnek. Az üzletben a normál fodrászati szolgáltatások mellett parókákat, fejkendőket árusítanak, ráadásul nem kell, hogy kellemetlenül érezze magát a beteg a problémája miatt, ami esetleg előfordulhat ha egy átlagos fodrászatba sétál be az utcán. Természetesen van rá példa, hogy más betegek, időhiányban szenvedő látogatók, illetve az orvosi egyetem hallgatói ülnek be a fodrász székébe.

A hallgatók sem régi fa székeken, hanem kényelmes bőr üléseken nézik végig a hatalmas kivetitőn élőben a műtétet, amelyet nem sokkal távolabb elhelyezkedő műtőben végez el egy orvos-mintha csak moziban ülnének. Kifelé menet pedig nem a hidegben és szélben várakozunk a taxira hanem a hallban az erre a célra kialakított kényelmes taxiváróban-erről a fényképet fentebb már láthattátok.

Leszögezem, nem a magyar egészségügy pocskondiázása a célom ennek a bejegyzésnek a megírásával, csupán be szeretném mutatni hogy tőlünk nem egészen 1400 km-re hogy is megy ez. És reménykedem, hogy előbb-utóbb nem kell majd 1400 km-t utazzunk, hogy ilyen szolgáltatást kapjunk.

Órákat vártak a fűtetlen rendelőben

64 hozzászólás

2014.10.31. 07:49

Csontig átfagytam, pedig nem voltam alulöltözve, mert fázós vagyok, másnap estére be is lázasodtam, és olyan nátha és köhögés jött ki rajtam, hogy másfél hét alatt is alig múlt el.

Tisztelt Praxis Blog!

Egyre jobban teljesítünk, ha bele nem döglünk

51 hozzászólás

2014.10.29. 08:55

Eljutottunk oda, hogy nem gyógyítanak, sőt, akadályoznak a gyógyulásban. A befizetett járulékok és adók ellenében pedig ne várjunk semmit.

Az alábbi történet igaz. Jelenleg is zajlik.

A nevem, elérhetőségem nem kívánom nyilvánosságra hozni, de egy esetleges azonosításhoz állok rendelkezésre E-mailemen keresztül.

Tüdőgyulladással kezdődött, kihordtam lábon, dolgoztam, köhögtem.

Egyre rosszabbul lettem, ezért orvoshoz fordultam.

Fájt a mellkasom, köhögtem, fulladtam.

Vizsgáltak, hallgattak, röntgeneztek, CT-t  csináltak, vért vettek, hörgőtükröztek (2 X is!) nulla eredménnyel, miközben egyre rosszabbul lettem.

Darabokat köhögtem fel, immár alvadt véres darabokat.

2012 tavaszától, 2013 októberéig nem történt semmi a vizsgálatokon kívül, akkor, segítséggel, antibiotikumos kúrát kezdtem (nem a szakrendelő, illetve a szak kórházak javaslatára, mert Ők csak „obzervációt” írtak elő) amitől állapotom némileg javult, de a 2 hetes kúrát követően, 1 hét múlva, visszaestem. Továbbra is darabosat, véreset köhögtem. Erőm nulla. Szó szerint a tüdőmet köptem ki, fél centis, szőlőfürt szerű, rendkívül büdös darabokban!

2014 februárjában már egy köhintésre, bugyborékolva tört fel a vér a tüdőmből.

Félelmetes volt, amikor a tüdőkórház 1 osztályán, átkarolva a mosdókagylót, miközben vér folyik orromból-számból, megkérdezte az orvos: mi történt?

Amikor a válaszomra:-„ köhintettem”

Az orvos megjegyezte:-„ hát ne köhögjön”

Ekkor, kínomban elröhögtem magam….

Szó mi szó, március 27.-én, mivel szó szerint elrohadt a tüdőm egy része, sérültek az elrohadt részben az erek, el kellett távolítani tüdőm egy részét.

Diagnózis: tüdőtályog

Ez egy gyógyítható betegség, mint annak utána olvastam. hosszadalmas, de véglegesen és CSONKOLÁS NÉLKÜL gyógyítható!

Persze ehhez az kellene, hogy :

- felismerjék, figyelembe vegyék a beteg panaszait  (engem kinevettek, pedig az összes tünetet említettem!)

- hajlandóak legyenek elolvasni a tankönyv vonatkozó másfél oldalát, netán bepötyögni a gugliba…..

-  alkalmazzák a tankönyvben leírt terápiát

Na fentieket esetemben mellőzték.

A műtét után lábadozva, a szakrendelésen folyamatosan jeleztem, hogy nem javulok, voltak magas lázzal (40 fok felett is) járó rosszullétek, amely miatt korházba is kerültem.

Panaszaim ellenére, a felülvizsgálaton, mosolyogva megjegyezték, hogy-„ Maga csak hiszi, hogy fáj!” és gyógyultnak, munkavégzésre alkalmasnak nyílvánítottak.

9 nappal később, az összes, korábban már ismert tünet ismét együtt volt.

Nagyon megijedtem és azonnal kapcsolatba léptem a műtétet végző orvossal.

A sebész megvizsgált és megállapította, hogy ismét tüdőtályog, csak most már, ismerve az előzményeket, nem műthető. (az egyetlen aki diagnosztizál, keresi a panaszok okát, míg meg nem találja!)

Irány az 1. osztály, ugyanabban a korházban.   Feleslegesen.

Magán úton CT.

Magán úton laborok.

Magán úton antibiotikum, mivel most már teljesen nyílván való a baj, nincs mit várni ( de a tüdőkórház 1. osztálya szerint még konzultálni kell….)

Nagyon nehezen, de sikerült 2 hét után elérnem, a család és rokonság, barátok hathatós közbenjárásával, hogy már receptre, hivatalosan kapok antibiotikumot (ahogy a nagykönyvben meg van írva!)

Most gyógyulgatok, de mindenkit óvok attól, hogy fenntartás nélkül bízzon orvosában!

Mindenkit arra kérek, hogy harcoljon igazáért, nekünk ez az egy élet jutott!

Én, személy szerint, meggyógyulok, a jelzett orvosok trehány, szakszerűtlen, lelkiismeretlen, valamint a korház vezetésének nem beteg centrikus, hanem anyagias hozzáállása ellenére.

Csak megjegyezném, hogy a gyógyulásom, a szakmai irodalom szerint, gyorsabb és biztosabb, ha az első időszakban infúzióban adják a széles spektrumú antibiotikumot, de azt csak korházi ápolás során lehetséges.  (és akkor a korház költsége!) Mivel a hatóanyag elérhető tablettában is (habár a hatása nem ugyan az) így a beteg vásárolja meg a 10 napos kúra gyógyszerét (20 tabletta) 10 ezer forintért.

Megjegyezném, hogy a gyógyszerezés a szakirodalom szerint fél és is lehet!

Ha pedig meggyógyultam, azok, akik hozzájárultak a hanyag, szakmailag kifogásolható kezelésem nyomán keletkezett maradandó (kivágták! NEM NŐ VISSZA!) egészségkárosodásomhoz, reszkessenek!

Minden erőmmel azon leszek, hogy azok, akik nem oda valók, eltűnjenek az orvoslásból.

Ha már ilyen időket élünk, legalább ugyanannyira kell számon kérni a tudást és a szakmát az orvoslásban is, mint a tehénpásztornál, vagy más szakmában!

Mindemellett egy kis hab a tortára:

Mivel saját tulajdonú (Kft formában) vállalkozásom, saját magam alkalmazottja vagyok, a táppénzemet minden alkalommal, határozatban, 1/3 részben visszakéri az egészségbiztosító.

Magyarán: dolgozni nem tudok, jár a táppénz, de azt a vállalkozás (ami magam vagyok) a bevételéből, ami nincs, 1/3-ban térítse vissza.

Eljutottunk oda, hogy nem gyógyítanak, sőt, akadályoznak a gyógyulásban. A befizetett járulékok és adók ellenében pedig ne várjunk semmit…..

Egyre jobban teljesítünk, ha bele nem döglünk.

A betegeken spórol Újpest Önkormányzata

44 hozzászólás

2014.10.28. 08:27

Engem nagyon érdekelne, hogy mi lett azzal a töméntelen pénzzel, amit az elvett immár évi három hónap körüli rendelési időből megspórolt magának az önkormányzat.

T. Praxis!

Nem tudom, foglalkoztok-e egészségügyinek számító, de orvosokat csak közvetve érintő témákkal, de hátha.Idén márciusban a tisztelt újpesti önkormányzat úgy döntött, hogy csökkenti a háziorvosok rendelési idejét.

Csekélység: mindössze heti négy órával. Ez testvérek közt is évente két és fél hónap.
Korábban napi négy óra volt a rendelési idő és sok esetben ez is kevésnek bizonyult, március előtt így alakult:

H-Sz: 16-20
K-Cs: 8-12
P: változó, 8-12 vagy 16-20
az egyik, ugyanez, csak fordított sorrendben (H,Sz helyett K-Cs és viszont a másik csapatnál)


Márciustól a 16-20-ból lett 16-19, a pénteki pedig összement 8-10 vagy 10-12-re.
Tegnap volt szerencsém felkeresni ismét a háziorvost és mit látok? Rendelési idő délután 16:00-18:30, délelőtt 8:00-11:30
A péntekit nem néztem meg, lehet, hogy onnan is hiányzik fél óra.

Megnéztem néhány kerületet, mindenhol azt láttam, hogy ahol ki van rakva a kerületi honlapra az idő, ott bizony napi négy órában rendelnek.

Ennek az e-mailnek a megírására az ragadtatott, hogy tegnap kb. negyven perccel a rendelés megkezdése előtt értem oda és tizenöt-tizenhat ember ült már akkor az orvosomra várva. Gyors fejszámolás: ha csak 10 perc/beteg, az 160 perc, már nem jutok be. És lássuk be, sok esetben nagyon kevés az a tíz perc egy olyan kerületben, ahol a betegek többsége idős ember, akik nem csak azért mennek, hogy kiosszák nekik a recept adagjukat!

Engem nagyon érdekelne, hogy mi lett azzal a töméntelen pénzzel, amit az elvett immár évi három hónap körüli rendelési időből megspórolt magának az önkormányzat.


üdvözlettel, egy újpesti beteg

Órákat kell várni a tüdőgyógyászaton

106 hozzászólás

2014.10.23. 08:09

Ha holnap is két, esetleg három órás várakozás vár rám, akkor kénytelen leszek más módon felíratni azt az átkozott gyógyszert.

Tisztelt Praxis

Lehet,sőt egészen biztos,hogy az írásom elolvasása után többen fognak nekem ugrani,de pontosan ezért szántam rá magam,hogy a blogra kerüljön a mai eset. Napok óta készülök a körzeti tüdőgyógyászati szakrendelésre,hogy a közel egy éve használt gyógyszerem felírassam.Ma úgy alakult az időbeosztásom,hogy a délután 2-től este 7-ig tartó rendelésre simán eltudok menni.Itt tudni kell,hogy ezt a tüdőgyógyászati szakrendelést- aki már tapasztalta-ha lehet elkerüli,annyira sokat kell várni.Tavaly óta négy alkalommal jártam a szakrendelésen,de én sem úsztam meg két-három órás várakozás nélkül egyszer sem,pedig két orvos rendel egyszerre, és a várakozó betegek sem voltak soha tíz főnél többen.Tömegnyomorról,egy orvossal való rendelésről,rövid rendelésről nem beszélhetünk ez esetben,így tényleg nem tudom mi az oka ennek a hosszú várakozásnak.Kettőtől volt a rendelés,én három óra harmincra értem oda.

A kis ablakon keresztül elmondtam,hogy csak recept miatt jöttem.A hölgy megnézte a gépben-gondolom-hogy tényleg azt írta-e fel a doktornő hetekkel ezelőtt,majd kért,hogy foglaljak helyet.Pár perc múlva odajött hozzám,hogy a főorvosnő kér egy légzésfunkciót,rögtön megcsinálják.Néztem én is egy nagyot,mert előzőleg soha nem kérte,akkor most meg minek? Semmi panaszom nincs,csak elfogyott a gyógyszerem.A légzésfunkció megtörtént, mire észbe kaptam ott ültem a váróban,amit pont elszerettem volna kerülni..Ahogy láttam a betegek kezdtek türelmetlenek lenni,volt aki a rendelés kezdetétől még mindig nem jutott be,pedig már akkor fél öt volt.Egy mozgássérült középkorú férfi háromszor szólt a nővérkének,hogy kezd rosszul lenni,nem bír ennyit várakozni.Mellettem egy idős bácsi lázasan,köhögve, ücsörgött a feleségével elmondásuk szerint,akkor már két órája.Egy harmadik idős ember egy orvosi igazolás miatt már fél háromkor ott volt,és még mindig nem hívták be.A velem szemben ülő középkorú hölgy megunva ezt az egészet,felállt és elment.

Akit be is hívtak nagy nehezen, azt sem érkezési sorrendben,hanem név szerint.Persze ebből megint csak zúgolódás volt.Az egyik beteg szerint már hat óra után pár perccel nem fogadnak beteget annak ellenére,hogy hétig van rendelés,és általában legfeljebb tíz-tizenkét betegnél nincs több soha.Végül is én sem jutottam be,mert a fiam egyedül volt otthon haza kellett mennem.Holnap megint megpróbálkozom..A körzeti orvosunk egyedül rendel,tripla ennyi beteg ül a várójában és ilyen probléma soha nincs.Ő még a rendelés kellős közepén el is szokott "ugrani" egy fél órácskára,és mégis simán megy a rendelés.Ott nincs zúgolódás,a betegek nem mennek ölre,hogy ki jött előbb,ott nem mennek el vizsgálat nélkül, mert nem bírják kivárni a sorukat.

Mi lehet ennek a magyarázata?Vajon mi miatt megy ennyire lassan a tüdőgyógyászati szakrendelésen a betegek ellátása,amikor az orvos a rendelőt el sem hagyja,a rendelő semmiféle olyan orvosi műszerrel nincs felszerelve,aminek az időigényes használatára lehetne fogni, mivel miden műszeres vizsgálat a rendelővel szemben lévő helyiségekben történik.Ha holnap is két esetleg három órás várakozás vár rám-mert nem kizárt-akkor kénytelen leszek más módon felíratni azt az átkozott gyógyszert.    

üdvözlettel: Magyar M.

A hálapénzt eltette, de nem segített

51 hozzászólás

2014.10.22. 07:48

Szörnyű, hogy itt tartunk és tényleg ijesztő, hogy alig van szakszerű segítség.

Szép napot Tisztelt Címzett!

Igazából nem volt szándékom írni és csak egy témát kerestem, hogy honnan tudhatóm, hogy az adott orvosnak van- e praxisa. De mivel láttam, hogy lehet írni Önökhöz, ha pórul jártam az orvosnál.

A történet így kezdődött, hogy a férjemmel együtt egy baráti látogatáson voltunk, ahol a házigazda vacsora előtt megkínált egy 2 cent házi pálinkával, melynek 3/4 megittam, még maradt egy kicsit a pohárban, hozzáteszem, nagyon ritkán iszom alkoholt. Amúgy én  vékony testalkatú, de egészséges és rendszeresen sportoló 30 éves nő vagyok.

Vacsorára kaptunk egy kis bió padlizsán krémet friss kenyérrel és marhapörköltet, de nem volt se zsíros, se utóíze se hatása az ételnek nem volt. Nem esett rosszul az étel evés közben sem. Kb. 40 perc múlva, kezdtem érezni émelygést és kirázott a hideg. De nem úgy, mint egy gyomor rontásnál, hanem teljesen más rosszullét, melyet még így nem éreztem. Szóltam a férjemnek, hogy rossz a közérzetem és haza szeretnék menni, de már ők is látták, hogy az arcom nyűgös. Haza felé alig bírtam megmaradni a helyemen, mert olyan fájó émelygést még nem éreztem.

Miután hazaértünk kb.este 8-kor, kihánytam minden gyomor tartalmat. És ez után vagy még 6x hánytam. Amikor már rájöttem, hogy ez nem fog elmúlni, megkértem a férjem vigye el engem Óbudai ügyeletre, abban reménykedve,  hogy segítenek.

Kb. fél 10 vagy 10 kor megérkeztünk  Óbudai ügyeletre, ahol az ott ügyelt idős orvosnő, aki olyan gyorsasággal eltette a hálapénzt, mintha ott sem lett volna, rendelt.
Kikérdezve, hogy mit ettem és ittam,  no-spa injekciót adott a farizomba. És azt se érdekelte, hogy folyamatos hányásom van ragacsos hideg verejtékem, amitől vagy melegem van vagy mint az éjszaki sarkon fázom. Kiírt egy pár receptet és azt mondta, ahogy megérkezünk vegyem be ezeket a TABLETTÁKAT! Következők voltak: Bila Git( mintha túl zabáltam magam, hol ott 6x hánytam) no-spa tabletta formában és dedalon tabletta formában! Nos, mondanom sem kell, hogy ezeket bevenni nem az hogy nem tudtam, továbbá súlyosbodott a rosszullét, hánytam, ami már szinte égette a nyelőcsövemet és nem volt mit hányni, nyúlós fájdalommal járó tépő émelygés-hányással, párosult már a gyengeséggel, szédüléssel és kis kettős látással. Mind ezt kisért a hideg-rázat és a folyamatos verejtékezés. Reggel 5 órára, már úgy néztem ki, a férjem elmondása szerint, mint aki pestissel van megfertőzve, vad szemekkel és könyörögtem már, hogy segítsen valaki.

Akkor a férjem, felhívta a mentőket, ahol egy kedves nő mondta hogy "aaaa ne reménykedjünk, hogy ilyenre lesz ott  valakinek idő", menjünk inkább az ügyeletre, mert ott kevesen vannak. Nos, elindultunk, II kerületi ügyeletre, mert az Óbudai szakértőnek, már nem nagyon hittünk. Na de ott is  csak azt kaptam, igaz, már vénásan a no-spat plusz egy kis cerukal és ennyi.
Az állapotom nem változott, teljesen összeomlottam belűről, rám jött a frász, hogy meghalok. Az ottani orvosnő, mondta, hogy ha nem múlik el akkor jöjjünk vissza és beutal a korházba.
De szerinte ez csak egy kis epe rendellenesség a nehéz kajára.
Megérkeztünk haza, én már csak megvadultan néztem a férjemre és kértem, hogy csináljon valamit, mert én szenvedek!

Akkor reggel 6 óra kor férjem felhívta professzor-kardiológus barátját, aki rögtön jött, előtte bevásárolt infúziókat és még mit tudom én milyen injekciókat, de ez után, ahogy lecsöpögött minden az ereimbe, kezdet elmúlni az émelygés és együtt ezzel a fájdalom, utána elaludtam és csak este ébredtem föl. A saját szíve-lelke megnyugtatásaért professzor beutalt gasztroenterológushoz és minden rendben van.

Nem tudom, mi volt velem, valószínű alkohol mérgezés glikol, etil, metil, nem tudom, nem vagyok szakértő. De az biztosra tudom, hogy akár halál is lehet a vége. Ahogy az professzor el is  mondta. Szerintem egy folyton hányó embernek nem írnak tablettákat, hogy vegye be!!!?????? És a nos-pa ezek szerint egy gyógyír mindenre???  Szörnyű, hogy itt tartunk és tényleg ijesztő, hogy alig van szakszerű segítség.

Tisztelettel:

Tamara

Mosoly Otthon Alapítvány – Művészettel az autisták megsegítéséért

szólj hozzá

2014.10.13. 07:00

A Mosoly Otthon Alapítvány missziója a Magyarországon autizmussal élő gyermekek és felnőttek életkörülményeinek javítása.

A Mosoly Otthon Alapítvány missziója a Magyarországon autizmussal élő gyermekek és felnőttek életkörülményeinek javítása. A nonprofit szervezet kiállítások, aukciók szervezésével és dizájntermékek eladásából befolyó összeggel támogat 11 autistákat ellátó lakóotthont. Mindezek mellett az országban 6 különböző helyszínen biztosít közös módszertan alapján művészeti fejlesztő foglalkozásokat autizmussal élők számára. A foglalkozásokon születő rajzokat, alkotásokat jótékonysági aukciókon és kiállításokon mutatják be, valamint a kiemelkedő alkotások megjelennek az Autistic Art dizájn divatmárka termékein, sálain, noteszein, pulóverein.

A közeljövőben két rendezvényt is szervez a Mosoly Otthon Alapítvány: október 29. és november 28. között GyerekKORtárs címmel látható kiállítás a Virág Judit Galériában, melyen harmincegy hazai művész százhúsz gyerekkori rajza kerül bemutatásra. A kiállítás arra a kérdésre kíván választ adni, vajon tetten érhető-e a felnőtt művészek habitusa, karaktere, érdeklődése, mentalitása a gyerekkori rajzokon. A megnyitóra október 29-én 17 órakor kerül sor, ahova minden érdeklődőt vár az alapítvány.

A másik nagyszabású rendezvény a november 13-án megrendezésre kerülő Mosoly Otthon Alapítvány Est, az alapítvány év végi hagyományos jótékonysági aukciója, amelyet az autista otthonok javára szervez. Az idei rendezvény különlegessége, hogy a támogatói aukció mellett az Autistic Art textil termékeket divatshow keretében mutatják be. A hernyóselyem sálak hat új mintával debütálnak, továbbá kötött pulóverek és selyem felsők és ruhák is felvonulnak majd. Az alapítvány eddigi jótékonysági estjeinek eredményeként  90 millió forint támogatás gyűlt össze az elmúlt hat évben az autista lakóotthonok javára.

Az alapítvány munkája rendkívül fontos az otthonokban élők számára; a civil fenntartású lakóotthonok komoly anyagi problémával küzdenek, fennmaradásuk veszélybe került, hiszen a kapott állami normatíva mértéke folyamatosan csökken. A lakóotthonokban megközelítőleg kétszáz autizmussal élő felnőttet látnak el, sorsuk és életminőségük javításában főszerepet játszik a Mosoly Otthon Alapítvány és annak támogatói.

http://www.mosolyotthon.hu/

http://autisticart.hu/

Megfenyegettek és rossz gyógyszerekkel tömtek - Frissítve

81 hozzászólás

2014.10.12. 08:35

A pszichiátriáinkon a gyógyszerek elfogadása, bevétele kötelező?

Tisztelt Praxis!

„Kedves Doktornő!

Nagyon lekötelezne, ha megírná, hogy pszichiátriáikon a gyógyszerek elfogadása, bevétele kényszer? Hibásan kiadott gyógyszereimet nem voltam hajlandó bevenni a pszichiátrián, mielőtt az ügyeletes orvosnak megmutatom. De vészes fenyegetést kaptam, hogy azonnal vegyem be, ahogy vannak, különben a gyógyszerkiosztó segítséget hív és kényszert alkalmaznak.

A pszichiátriát azonnal elhagytam. Meg se kérdeztem, hogy ez visszaélés volt, vagy szabályos. Olyan helyen, ahogy így beszélnek egy önkéntes beteggel, szerintem nincs mit kérdezni. De a kényszerkezeltek emberi méltóságát is tiszteletben kell tartani!

Valakitől tudni szeretném az igazat, aki tájékozott. Megmondom őszintén, hogy az eset annyira sokkolt, hogy máig nem tudtam túltenni magamat rajta.

Előlegezett hálás köszönettel: Nyitrai”

*UPDATE

Belehalt a kórházi ellátásba

273 hozzászólás

2014.10.07. 09:27

Édesapám a „szakszerű” ellátást a baleset bekövetkezése után több mint két hónappal, de még a combnyaktörés igen késői diagnosztizálása után is több mint két hét elteltével kaphatta csak meg.

Véletlen folytán olvastam a  A SZENT MARGIT KÓRHÁZ VÁLASZA  címú írást

 http://praxis.blog.hu/2014/01/17/a_szent_margit_korhaz_valasza

Milyen korrekt ez a manus, gondolhatja az ember. Végre egy főnök aki a beosztottainak a körmére néz, hogy rendben menjenek a dolgok. Itt sajnos szó sincs ilyesmiről. Tipikusan a vizet prédikál, de bort iszik esete.

A felháborodásomnak az alábbi, igaz történettel, névvel , dokumentumokkal kívánok hangot adni.

A panaszommal közvetlenül a főigazgató urat kerestem meg. Ő „lepattintott” az orvos igazgatónak. Az orvos igazgató a helyettesének. Az orvos igazgató helyettese pedig a titkárnőjének. Nyilván a történet folytatódik, majd a végén valami takarító néni lesz a hibás.

 Lássuk a történetem(A TRAGÉDIÁM!)

Édesapámnak a több mint 10 évvel ezelőtt kialakult cukorbetegségének a szövődményeként amputálták mindkét lábát, és leállt a veséje. A veseelégtelenség beálltát követően heti 3x művese kezelésre szorult, melyet a területileg illetékes Szent Margit Kórházban végeztek. A kezelésekre a be, illetve a hazaszállítását a mentőszolgálat betegszállítója végzi. Január 31.-én az aznapi kezelése közben a kerekesszékből a kezelő ágyába átülés közben kiesett a székéből, és megütötte a lábát. Majd a művese kezelés közben rosszul lett, felszökött a láza, és verejtékezett. A szállítás közbeni baleset miatt, a kezelés után átszállították a Honvéd kórházba, ott megröntgenezték a csípőjét ahol megütötte azt. A röntgenkép kizárta a törést, szerencsére csak zúzódás történt, ezután visszaszállították a Margitba. Ahol a művese kezelés alatti rosszulléte, és a láza miatt felvették a Nephrológiai osztályra, ahol másnap( a sors durva fintora, hogy aznap volt a 69.ik születésnapja) elkezdték a rosszullét, és láz eredetét vizsgálni. A lábát amelyet korábban megütött az esés következtében kissé fájlalta, de nem volt számottevő a fájdalom. Teljesen önellátó volt, tiszta volt a tudata, egyedül átült az ágyról a kerekesszékébe, és vissza, kijárt wc.-re stb. Az osztályon hamar megtalálták a rosszullét, és láz okát, amely a vérvizsgálatnál is magas gyulladási értéket produkált, vírusos tüdőgyulladást diagnosztizáltak nála. Megkezdték a gyógyszeres kezelését. Néhány napra rá Édesapám a látogatás alkalmával mesélte, hogy kiesett az ágyából, ezt a nővér is említette, de hozzátette, hogy az ügyeletes orvos ellátta nincs semmi komoly. Meg is feledkeztünk az újabb balesetéről, miközben a gyógyszeres kezelés hatására javultak a leletei, de ennek ellenére mégis folyamatosan romlott a fizikai állapota. A lábát egyre jobban fájlalta. Édesapám is, és én is jeleztük ezt a kezelő orvosának, nekem azt válaszolta erre: „tudjuk, vizsgáljuk, de még nem tudjuk, hogy mi okozza.” Teltek a hetek miközben a kezelések ellenére az Édesapám fizikai, és mentális állapota folyamatosan romlott. Ekkor már pelenkázták, nem tudott segítség nélkül felülni, enni, teljes ellátásra szorult, a tudata szinte folyamatosan zavart volt. A kezelő orvosa tanácstalan volt nem tudott semmilyen magyarázattal szolgálni.

Ekkorra a kezelő orvosa számára világossá vált, hogy az anyagi lehetőségeink nem teszik lehetővé, hogy a zsebét pénzzel tömködjük, ezt tisztáztuk is vele, nem volt elragadtatva az őszinteségünktől. Majd ezután a kezelő orvos először megpróbálta áthelyeztetni Édesapámat a pol. korrekt nevén ápolási osztályra, azaz az„elfekvőbe”, mondván nem tudnak vele mit kezdeni, és a végtelenségig sem tarthatják itt. Megnéztem az ajánlott „elfekvőt”, szó szerint sokkolt a látvány, ezt jeleztem is az orvosnak, és ha nincs más lehetőség az Édesapám tisztességes kezelésére, ellátására akkor hazaviszem, és majd én ápolom őt otthon.

Március 7.-én hazaengedték őt a kórházból, a zárójelentés szerint remek állapotban, (akár még a maratoni távot is lefuthatná, szerintük). A valóságban ezzel szemben teljesen leromlott fizikai, és mentális állapotban. Etetni, itatni, mozgatni, pelenkázni kellett, szinte soha nem volt öntudatánál, hallucinált, ha csak megmozdult már szinte üvöltött a lába fájdalmától.

Miután hazaengedték abbamaradt a „lórúgás” méretű antibiotikum kúra, továbbra is kétnaponta művesekezelés, majd március 19.-én a kezelés után újra ott tartották a Nephrológiai osztályon, mert ismét leromlottak a leletei.

Április elején hallottunk róla először, hogy az Édesapámnak combnyaktörése van ami miatt meg kell műteni. 2014.0408.-án átveszi az OORI Szeptikus Rehabilitációs Ambulancia, ezután megműtik, az állapota lényegében mégsem javul. Tudata szinte folyamatosan zavart, hallucinál, legtöbbször engem sem ismer meg, nem tudja hol van. Édesapám április végén visszakerül a Szent Margit kórházba, ahol 04.30.-án 69 évesen meghal.

2014.05.06. keltezéssel kiállított  A Szent Margit kórház részéről a halál okát megállapító orvos dr. XY aláírásával ellátott HALOTTVIZSGÁLATI BIZONYÍTVÁNYT, melyben az alábbiakról tájékoztatnak:

A  halálhoz vezető betegségek(események) sorozata-időrendben visszafelé!

közvetlen halálok a.)A 41.9 Septiko-toxikus állapot.          hetek

alapbetegség szövődményei b.) Z49.1 Művese kezelés.     11éve

c.)N18.9 Idült veseelégtelenség.                                              18éve

d.) E 10.7 Cukorbetegség többszörös szövődményekkel.     18éve

A halálozás jellege:

(1)    természetes X

(2)    baleset

(3)    stb

Megvallom őszintén, mivel nem vagyok orvos, ezért az orvostól folyamatosan kért, és kapott tájékoztatásokat, kénytelen voltam elfogadni. A személye elleni ellenérzések ellenére, fel sem merült bennem, hogy nem a színtiszta igazat mondja. Az elmondottak alapján kénytelen voltam beletörődni, hogy a folyamatosan romló állapota a hosszú évek óta fennálló cukorbetegségének a természetes velejárója.

A kórházi ellátás szempontjából teljesen lényegtelen mellékszál: Rendelkezik a családunk balesetbiztosítással, csonttörés, műtét esetére. Áprilisban a műtét után, annak rendje, és módja szerint jeleztük is a biztosító társaságnak a balesetet, benyújtottuk a rendelkezésünkre álló orvosi dokumentációt. A biztosító további orvosi dokumentumokat kért, amelyeket mi meg sem kaptunk. A kezelő orvoshoz fordultunk a papírok miatt, ezek közül egyet kaptunk csak meg, azt is szinte közelharc árán, hosszas vitatkozás után. A biztosító társaság orvos szakértője hívta fel a figyelmünket, arra a tényre, ami idáig elkerülte a figyelmünket, nevezetesen hogy a kórházi papírokban sehol nem szerepel a combnyaktörést okozó baleset.

Gondoltuk, nyilván egy kis adminisztrációs hiba történt ezért a baleset lemaradt a zárójelentésből. A korábban a kezelő orvossal szerzett negatív tapasztalatok miatt, ezt az ütközetet eleve kihagytuk, és közvetlenül a Főigazgatóhoz fordultunk a kérésünkkel. A Főigazgató szó nélkül „lepattintott” az Orvos Igazgatónak, ő írt rá egy hablaty szintű választ, amivel gondolom a saját részéről lezártnak tekintette a témát, mert utána ő is „lepattintott” a helyettesének, az pedig a titkárnőjének. Feltételeztük, az ügy végén eljuthatunk a portáshoz, vagy a takarító nénihez, ezt nem kívántuk kivárni, ezért újabb válaszlevélben jeleztük, hogy amennyiben a kért hiánypótlást továbbra sem teljesítik, akkor most már kérjük a teljes kórházi dokumentációt.

Az Orvos Igazgatótól kapott hablatynál a posta cím mellett az email címe is szerepelt, ezért elektronikus úton küldtük a választ. Teltek a hetek, de válaszra sem méltattak. Ekkor kinyomtattam az elektronikus levelet, írtam hozzá egy emlékeztetőt, hogy ezt már korábban eredménytelenül elküldtem, majd tértivevénnyel feladtam.

Aznap amikor átvették a postán küldött levelet, gyorsan küldtek egy emailt, hogy a leveleimet(email, posta is)megkapták, kis türelmet kérnek. Néhány napra rá az orvos igazgató titkárnője küldött egy emailt, hogy a Margit kórház jogásza kéri a telefonszámom(!!!!), hogy egyeztessünk. Elküldtem a telefonszámom, 5! percen belül hívott a jogász. Mézes-mázosan előadta, hogy természetesen kiadják a kért teljes dokumentációt, de azt ugye tudom, hogy ezeknek a másolata akár oldalanként 800ft, így a kért másolatok igen jelentős összeget tesznek ki.

Érdekesség képen megéri ránézni az alábbi linkre. Itt üzleti alapon másolnak,

 http://www.obudaifenymasolo.hu

 tehát ezekkel az árakkal nem csak az alkalmazottak bérét, gép amortizációt, alapanyagköltséget, üzlet bérleti díjat termelik ki, hanem a hasznot is. Ez az ár nagyságrendekkel kevesebb mint  a kórház által, szigorúan csak szóban mondottnak.

Érted, ha nem fizetsz hálapénzt, akkor majd fizetsz a dokumentumokért, ha tudni szeretnéd, hogy mi történt a szeretteddel.

Rendben ha annyi, akkor annyi ezzel nem tudok mit tenni, kell! Kért néhány nap türelmet, hogy utána jelentkeznek, ok. semmi gáz hónapok óta megy a huzavona, néhány napon már semmi nem múlik.

Eltelt a néhány nap, és ahogy ígérték jelentkeztek. Akkor éppen az orvos igazgató helyettesének a titkárnőjénél volt a feladat, hogy elrettentsen minket. Roppant mulatságos volt a beszélgetés(pláne, hogy éreztük mire megy ki a játék), jól ki volt találva. Először a hölgy érdeklődött, akkor pontosítsunk, milyen papírokra is van szükségünk, mert akkor azokat lemásolja. Ismét elmondtam ami a levélben is szerepelt, hogy minden papírra, akkor hangot váltott, és mint egy anya a hülyegyerekének elkezdte magyarázni, hogy azzal tisztában vagyok e , hogy ez milyen sok pénz, de tényleg? Persze, semmi gond nem kell lemásolni, mert egy új törvény értelmében digitális adathordozón kívánom elhozni a kért dokumentumokat. Na volt is baj rögtön, azonnal kiesett a szerepéből, HUHÚ MINDJÁRT VISSZAHÍVOM!

Hamarosan visszahívott, beletörődve a tényekbe, és megegyeztünk az iratmásolási időpontban.

A megbeszélt időpontban a férjemmel megjelentünk, itt még volt egy vérszegény próbálkozás a kórház tapasztalatlan, nem túldörzsölt, magával igencsak elégedett ügyvédnője részéről, a „lepattintásunkra”, csak ez fordítva sült el. Feltehetően nem számoltak azzal az eshetőséggel, hogy megkaparintjuk a dossziét, csak így történhetett meg, hogy „kényes” iratok maradtak az anyagban(belső levelezések, stb).

Mire észbe kaptak, egy kivételével lemásoltuk őket, azt az egyet még gyorsan sikerült az ügyvédnek kikapnia az anyagból.

Ezen post írása előtt mindössze két nappal másoltuk le az Édesapám kórházi ápolása során keletkezett orvosi dokumentációt. Ilyen rövid idő alatt képtelenség lenne a közel 200 oldalas dokumentáció részletes, mindenre kiterjedő átvizsgálására. Az idő rövidsége ellenére a kórházi kezelés dokumentációjából orvosi műhibák egész sorozata rajzolódik ki.

Miután állítólag másfél hónapja folyamatosan vizsgálják az Édesapám lábfájásának okát, március 21.-én CT. vizsgálaton megállapítják, hogy nem friss, darabos combnyaktörése van. Április 03.-ig (további 2 hétig!!!)a combnyaktörés ügyében semmi nem történik, ekkor kérnek csak konzultációt. A konzultáció alkalmával :

2014.04.03. OORI Szeptikus Rehabilitációs Ambulancia Dr. YX

„Anamnézis…..Jelenleg belgyógyászaton több hete fokozatosan kialakuló szeptikus állapot miatt kezelik, vizsgálják. …..Vél: Feltehetően a tünetek nélkül járó(amennyiben, nem vesszük tünetnek a minden mozgásnál jelentkező, pokoli fájdalmat, szerk.) és nem rögzített törés következtében alakult ki a gyulladás, majd infekció a jobb csípőben”

2014.0408.-án átveszi az OORI Szeptikus Rehabilitációs Ambulancia, ezután megműtik, az állapota lényegében mégsem javul. Tudata szinte folyamatosan zavart, hallucinál, legtöbbször engem sem ismer meg, nem tudja hol van. Édesapám április végén visszakerül a Szent Margit kórházba, ahol 04.30.-án meghal.

2014.05.06. keltezéssel kiállított  A Szent Margit kórház részéről a halál okát megállapító orvos dr. XY aláírásával ellátott HALOTTVIZSGÁLATI BIZONYÍTVÁNYT, melyben az alábbiakról tájékoztatnak:

A  halálhoz vezető betegségek(események) sorozata-időrendben visszafelé!

közvetlen halálok a.)A 41.9 Septiko-toxikus állapot.          hetek

alapbetegség szövődményei b.) Z49.1 Művese kezelés.     11éve

c.)N18.9 Idült veseelégtelenség.                                              18éve

d.) E 10.7 Cukorbetegség többszörös szövődményekkel.     18éve

A halálozás jellege:

     1,természetes X

     2,baleset

     3,stb

Ez a látszat:

A látszattal szemben pedig a valóság!:

Ugyanaznap készült, a kórház részére a „saját” Boncjegyzőkönyv, melyben

2014.05.06. keltezéssel kiállított  A Szent Margit kórház részéről a halál okát megállapító orvos dr. XY az alábbiakat állapítja meg:

„1 hónappal korábban- a beteg kerekesszékéből kiesett(szándékosan elhallgatja a kórházban ezután történt esetet amikor az ágyból kiesett, és meg sem vizsgálták!! szerk.)és jobb oldali combnyaktörés következett be, amit az elvégzett képalkotó vizsgálat nem tárt fel. A traumatisalt csonttöréses terület táptalajjá vált, septicus góccá alakult- az 1 hónappal később  kialakult septicus állapot szövődményeként.

Csípőtáji területet feltárták, a lobos elhalt szöveteket eltávolították. Mégis a műtét területén kórboncoláskor gennyes, gyulladásos folyamat jelenlétét észleltük. …………….

A halál közvetlen oka septico-toxikus állapot volt.

A csípőízület körüli műtéti terület gennyes gyulladását, a légúti aspiratiot és a jobb oldali tüdőben kialakult gyulladást a kórboncolás tárta fel.”

A dokumentumok alapján meggyőződésem, hogy az Édesapám halálát nem a „HALOTTVIZSGÁLATI BIZONYÍTVÁNY” szerinti: Z49.1 Művese kezelésből természetesen következő A 41.9 Septiko-toxikus állapot. okozta.

Hanem, a kórházi ápolás alatt elszenvedett, ellátatlan combnyaktörés nyomán kialakuló Septiko-toxikus állapot.

Kíváncsian várjuk a kórház magyarázatát.

Tisztelettel:Till Ferencné

Update:

A levelem megírása után továbbra sem hagyott nyugodni néhány gondolat, ezért ezzel kívánom az írást kiegészíteni.

A miniszterelnök korábbi nyilatkozata szerint „ Az egészségügy nem üzlet”, a fentiek alapján úgy tűnik ezt a Szent Margit kórházban nem így gondolják.

Az utolsó levelemet augusztus 23.—án  kapták kézhez, most október 03.-a van ennek ellenére még nem sikerült megválaszolniuk a feltett kérdéseimet.

A világhálón számtalan információ, tanulmány megtalálható a combnyaktörés szakszerű ellátásával kapcsolatban. Ezekből lényegesnek tartom kiemelni, fontos, hogy a baleset bekövetkezése után minél rövidebb időn belül megműtsék, és rögzítsék a törést az esetleges szövődmények lehetőségének a minimalizálása érdeken. Abban az esetben, ha a baleset bekövetkezése után 24 órán belül nem részesül a beteg szakszerű ellátásban, akkor jelentősen romlik a túlélésének az esélye.

Édesapám ezt a „szakszerű” ellátást a baleset bekövetkezése után több mint két hónappal, de még a combnyaktörés igen késői diagnosztizálása után is több mint két hét elteltével kaphatta csak meg.

Tisztelt Dr. Haris Ágnes főorvos Asszony!

 Miért?

A Praxis blogon olvastam az alábbi kommentet:

dr.Molnár Géza 2014.01.15 18:45:05

A Margit kórház vágóhíd.

Sajnos ezzel a sommás véleménnyel vitatkoznom kell, mert egy vágóhídon kíméletesen bánnak az állatokkal, nem úgy mint itt a betegekkel. Minden ágy mellett gondosan elhelyezve ott van legalább 1db biblia, miközben a betegek szinte sorsukra hagyva szenvednek.

Gratulálok Főigazgató Úr, Orvos igazgató Úr, Helyettes Orvos Igazgató úr, Osztályvezető főorvos Úr, és végezetül de nem utolsó sorban Dr Haris Ágnes Főorvos Asszony!

Majdnem megoperálták feleslegesen

64 hozzászólás

2014.10.04. 08:41

Nem lehet, hogy anyagi érdekek is vezérlik a kórházakban a kezeléseket, műtéteket?

Egyik barátommal-nevezzük Lacinak- történt, amiről írok. Nem mondok ítéletet, csak leírom, ami vele történt, mert mindnyájunkat érinti vagy érintheti még valamilyen módon. Az előzmény: Lacit csúnyán összeverték egy Szabolcs megyei kisváros pályaudvara előtt. Egyedül volt, vonatra várt. Volt még ideje annak indulásáig. Úgy látszik, rossz helyen volt rossz időben. Agresszív garázda fiatalok összeverték, életveszélyesen -mint később kiderült börtönviselt emberek ők, a kisváros rémei, akik miatt nem lehet öröm a környezetükben élni.

A rendőrség velük szemben az eljárást beszüntette nem tudni milyen megfontolásból. De most nem erről szólnék. A rendőrség a helyi orvosi ügyeletre irányította Lacit látlelet felvétele céljából, aholis az ügyeletes orvos továbbküldte őt a Debreceni Kenézi Kórház ügyeletére. A kórházban bent tartották, több bordája eltört,és a lépe sérült, de ezt kívülről nem lehetett látni. A gyakori ultrahang vizsgálatok egyre rosszabb eredményt mutattak, és Laci egyre rosszabbul is érezte magát. Akkor még nem tudta miért,de a következő hét elejére már megfogalmazódott benne egy elképzelés ennek okáról. A szerdai ultrahang után hét végén már nem voltak vizsgálatok.Vasárnapra már jobban lett,és volt egy olyan gyanúja,hogy talán azért van jobban,mert az ultrahang vizsgálatot végző vizsgáló a kezelőfejet nem nyomja rá a gyógyulófélben lévő lép kivülről nem látható, lassan gyógyuló sebére,amely minduntalan felszakad,minden egyes nyomkodás után. A hét elején egy újabb vizsgálat következett,vérvétellel kombinálva.

Az eredmények krónikusan kevés vörösvértest számot mutattak,így az orvosi stáb már rákövetkező nap,azaz csütörtökön úgy döntött, megműtik Lacit.Ő ezt nem akarta,bízott a szervezetének erejében,és az égiek segítségében.Szándékát közölte a műtétet előkészítő főnővérrel is,aki nem hallgatott rá.Ettől függetlenül betolták a műtőbe,ahol már az orvos és az aszisztencia beöltözve várta.Ott a műtét megkezdése előtt még alá akarták vele iratni a belegyezési nyilatkozatot.Nem írta alá,a műtős stáb legnagyobb megdöbbenésére.Közölték vele,hogy csodák ezen a szinten már nem léteznek,és ha a vörösvértestszám egy meghatározott szám alá csökken,akkor már nem kérdezik őt,hanem életvédelmi okokból, beleegyezése nélkül is megműtik,kiveszik a lépét.Visszatolták a kórterembe,és hétvégére, ennie nem volt szabad,csak intravénás táplálást kapott.Hétfőn egy újabb vizsgálat kiderítette volna,hogy változott e a vörösvértest szám. Folyamatos vérvizsgálat történt hét végén,napi 2 alkalommal.Mindez azért mert már a lépburok kiszakadt,és a medencét elöntötte a vér.Ha tovább vérzik,akkor biztos hogy a vörösvértest szám csökken.

Laci úgy gondolkozott,hogy miért is lenne több vörösvértest a vérében,ha egyszer nem visz be fehérjét a szervezetébe? Telefonon megkérte egyik barátját,hogy jöjjön be hozzá a kórterembe, és ha meg tudja oldani,hozzon számára joghurtot és tojást.Barátja megtette amit kértek tőle és nagy titokban behozta a kért élelmiszereket. A fehérje tartalmú ételek elfogyasztása után,na meg az ultrahangos nyomkodások szüneteltetése miatt Laci állapota látványosan javult.Hétfőn,mire az orvosok bejöttek,már elutasította a további ultrahang vizsgálatokat,így a vérvizsgálati eredményéből állapították meg a vörösvértest számot. Nem csökkent,hanem nőtt! Úgy látszik,erős szervezete,és koncentrált imája az égiekhez eredményes volt.Néhány nap további benntartózkodás után már haza is engedték. És akkor ami miatt tollat ragadtam: gondolják csak el,mi lett volna,ha egy idő után nem utasítja el az ultrahangos diagnosztikát.

Nem lett volna ideje a sebnek begyógyulni.Vagy ha hallgat az orvosra,aki megtiltotta neki az étkezést és intravénás táplálást írt elő.Hogy lett volna nagyobb vörösvértest szám a vérben? Megfogalmazódott bennem a kérdés: Nem e anyagi érdekek is vezérlik a kórházakban a kezeléseket,műtéteket? Nem is merek arra gondolni,hogy akkor is végezhetnek műtétet,kezelést ha nem feltétlenül indokolt.A több elvégzett műtétért persze több pénz jár a kórháznak. Biztos hogy így jól van?

Maga meg fog halni

179 hozzászólás

2014.09.30. 08:47

A vesére várók listája olyan, mint ide a hold és vissza...

Tisztelt Blog,

egy velem viszonylag régen megesett történést osztok meg, úgy éreztem itt a helye. A történetben szerepel mind a félrekezelés, mind az emberileg kifogásolható orvosi magatartás jelensége.

2000-et írunk, 14 éves vagyok. Áprilisban vagy két hete már statikus, nyomó fájdalmat éreztem a bal oldalamon gerinc mentén és deréktájékon. Korábban sosem voltak fájdalmaim ez igen kellemetlen és furcsa volt. Háziorvosunk életkorra tekintettel ortopédiára adott beutalót, feltételezve, hogy a hirtelen növés miatt a gerinccel lesz valami gubanc, bár amikor ő megvizsgált, nem tapasztalt semmi rendelleneset. (ferdülést v hasonlót) Az ortopédián bár már nyomásra akkor is érzékeny volt a vese tájékon a lágyrész, és mutattam is, hogy hol fáj, úgy, hogy akkor sem, és utána sem volt sosem, jobb híján gerincferdülést diagnosztizáltak nálam 3 perces vizsgálat után, melyre gyógytornát írtak fel, de nem ám szakember felügyelete mellett zajlót, hanem a kezembe nyomtak egy összetűzött 3 papírból álló figura-arzenált, melyekről kb meg sem lehetett állapítani milyen testhelyzetben vannak, és ezzel le lett tudva a kezelés. 

Április 23-a van. (igen, minden dátum nagyon  pontosan beégett az emlékezetembe). A fájdalom azóta sem csillapodott, a gyakorlatokat igen ímmel ámmal végeztem, nagyon rosszul esett a mozgás, holott én mindig is igen mozgékony hajlékony karcsú energikus voltam, de valahogy éreztem, hogy nekem ez nem fog jót tenni, így igen ritkán kezdtem bele, és hamar abba is hagytam. Este fürdéskor egy kisebb elváltozást észleltem a hasfalam alatt köldök magasságában. Egy diónyi keménykés képletet, mely mobilis is volt. Már akkor éreztem, hogy valami olyanról van ott szó, aminek nem kellene ott lennie, de vártam még az édesanyámnak való szólással, hátha csak valamiféle izom van nagyobb tónusban, vagy esetleg egy nagyobb dolog letudása lesz a probléma nyitja. (laikus vagyok, orvostanhallgatók ezeket az akkori reményeimet ne szedjék kérem ízeire "hogy gondolhatta, hogy csak egy izom van tónusban" és hasonló hozzászólásokkal, nem vagyok rájuk kíváncsi, és nem is lehet egy 14 évestől elvárni, hogy tudja mi törtéhet az internáliáiban, köszönöm.) A helyzet nem változott 24, és 25-ére sem, a hasfal alatt tapintható valami egészen kifejezett lett, meg lehetett fogni, és mozgatható volt a bőr alatt. 26-án szerencsére még aznap lehetőség nyílt egy ultrahangos vizsgálat elvégzésére a helyzet gyors romlása miatt sürgősséggel.

A miskolci Megyei Kórház GYEK részlegében került sor a vizsgálatra. Aznap minden teátrálisságot mellőzve kijelenthetem, hogy az életünk megváltozott. A szívünknek oly kedves Soós doktor úr végezte az ultrahangos vizsgálatot. Életemben először volt uh vizsgálaton, látszott rajtam biztos, hogy félek, ideges vagyok az eredmény miatt. Sokat kérdeztem az orvostól, mit lát, mi micsoda stb. Nem fogadta jól az érdeklődésem. Nem is válaszolt a kérdéseimre. Végig csendben egy szó nélkül végezte a vizsgálatot, ami tartott vagy negyed órát. Mikor végzett, letöröltem a zselét magamról, összezippeltem a nadrágot. A véleményt, eredményt várva ott álltunk előtte szemtől szembe anyummal, mindketten félve, mert már éreztük, hogy vmi nagyon nem lesz kóser, de míg lehet, az ember remél, mi is hitegettük magunkat azzal, hogy kiderül, hogy "csak" egy ciszta pl, ami v magától v kis segítséggel elfakad. Nem az volt. Komolyabb valaminek bizonyult, ami önmagában is elég nagy pszichikális teher volt, ahogyan viszont tálalásra került, az azt gondolom magát tényt többszörösen megkeserítette. S.doktor úr velünk szemben állva közölte hozzám fordulva, rám nézve (ismétlem, 14 éves gyerek voltam, és nem a sminkelt koravén félresikerült példányok egyike, valóban gyermeteg voltam még kicsit ekkor) magázó hangon következőket: (minden egyes szó megmaradt bennem régésziesen fogalmazva "eredeti formájukban")

"Magának egy veséje van, és azon egy hatalmas daganat. Maga meg fog halni."

Anyámmal ott álltunk, mint két valamiféle állvány. Se jobbra se balra, se megszólalni, se kimenni sesemmi. Itt több minden jött össze. Senki se tudta, hogy nekem csak egy vesém van. Soha nem derült ki makk egészséges voltam, nem végeztek ilyen irányú vizsgálatot. Ezek mellett abban egy jókora tumor van, és az egészet megkoronázza ez az utolsó emberileg nulla, elmebeteg bunkó. Végig hozzám beszélt. Akkora terhet tett rám ezzel a gesztusával, hogy majdnem elájultam. Anyám kisvártatva elvette az orvos tekintetét rólam a kérdéssel: most akkor mi is lesz, mit érdemes, vagy kell tenni stb. 

Az orvos őt sem kímélte. A vesét ki kell venni, mivel nincs másik marad a dialízis, ha azt még megéli (mármint én). Azonnal hozzátette azonban, hogy és ez is szóról szóra maradt meg bennem: "A vesére várók listája olyan, mint ide a hold és vissza".

Először nem akartam elhinni (akkor már a tényt befogadva miújság van velem) hogy lehet valaki ennyire sérült, hogy így, ilyeneket mondjon egy gyereknek, v egy gyerek jelenlétében. Anyámmal akkor éreztük úgy, hogy elég, és szépen egyszerre megfordulva kimentünk. Mindenféle összenézés, vagy megbeszélés nélkül egyszerre fordultunk és távoztunk. Anyumnak ez azért is lehetett hatalmas sokk, mert a nővéremet orvosi műhiba miatt születése után 3 nappal korábban már elveszítette. 

S. doktorral azóta nem találkoztunk. Most ezt a tapasztalást írva egyébként utána néztem van-e valami infó a tisztelt szakemberről, két éve miniszteri kitüntetésben részesítették. Igen, Lehet jó szakember, lehet, ő a legjobb BAZ megyében a radiológia területén. Viszont emberileg megkérdőjelezhetetlenül egy nagy darab nulla, egy empátiával nem rendelkező, EQ mínusz szerencsétlen. Sokáig tereztem visszamenni hozzá bejelentkezni, hogy helló, itt van a halálraítélted, de végül úgy döntöttem, hogy még ennyit sem érdemel ez a képződmény. Azóta felnőttem, nemrég egy egészséges gyermeknek adtam életet, a vesém ami maradt a műtét után jó, működik. A felső harmadát távolították el, sohasem voltam dialízisen. 5%esélyem volt a műtétkor, hogy megmaradjak, és sikerült. Ez számít. Én mindenkinek azt javaslom, hogy legyen erős, bármi is történik, mert NEM egy betűvetésben, vagy szikeforgatásban gyarló főember mondja ki rajtunk a végső ítéletet, hanem talán mi magunk. Nem akarok ugyancsak a színpadiasság posványába süllyedni ezekkel a gondolatokkal, én mindössze erre jutottam. Ha TE nem akarsz meghalni, még ha ki is mondták az "ítéletet", az akkor sem jelenti feltétlenül a végedet. 

A GYEKben következő kemoterápia egy külön bejegyzést érdemelne, mert az emberileg nulla személyek és hozzáállások további finomságai csak ez után következtek egy éven át. Szétrobbantott vénák, ugyanazzal a tűvel ötszörre sem sikerült szúrások, fekete kézfejek, ér mellé bevezetni próbált branülök formájában. Ez egy olyan rémálom volt, amit valóban senkinek se kívánok. Minden elviselhető, ha körülöttünk azt megkönnyíteni szándékozó emberek vannak. Én nem voltam e téren szerencsés.

A jó szerencse óvjon mindenkit az ilyen kitüntetettektől.

Jó egészséget mindenkinek, uff, beszéltem.

Elütötték a járdán és a kórházból is elzavarták

105 hozzászólás

2014.09.29. 07:48

Édesanyám pedig ott állt a folyosón, ahol egy doktornő közölte vele, hogy ők nem traumatológia, nem az ő dolguk őt ellátni.

Édesanyámat 2014 augusztus 16- án 11 óra 05-kor a járdán elütötte egy autó. Nem az úttesten, hanem a járdán. A zebra előtti járdaszakaszon, a zöld jelzésre várva egyszer csak hátulról egy tolató piros Suzuki az úttestre lökte. Az esés következtében édesanyám nyílt törést szenvedett, a bal csuklójánál az alkar mindkét csontja eltört, majd a bőrét átszúrta, ömlött a vére.

A gázoló bekísérte a szomszédos Szent Imre kórház sürgősségi osztályára, majd köszönés nélkül lelépett. Pontosabban szólva édesanyám megkérdezte, hogy ki is ő, mire a gázoló annyit mondott, kimegy a kocsijához a személyi irataiért. Kiment, de vissza már nem ment. Vagyis lelépett. Édesanyám pedig ott állt a folyosón, ahol egy doktornő közölte vele, hogy ők nem traumatológia, nem az ő dolguk őt ellátni. Ennek "köszönhetően" valóban semmiféle ellátást nem kapott, vizsgálatot sem végeztek rajta. Mondták, hogy menjen a János kórházba, és hogy hívnak mentőt, ha akar. Nem akart...

És itt álljunk meg egy pillanatra. Magyarországon állampolgári kötelezettség az elsősegélynyújtás.   ,,...kötelessége -a tőle elvárható módon- segítséget nyújtani, és a tudomása szerint arra illetékes egészségügyi szolgáltatót értesíteni, ha sürgős szükség, vagy veszélyeztető állapot fennállását észleli..."   Ez tehát egy átlag állampolgár kötelezettsége. De mi lenne a kötelezettsége egy kórházi alkalmazottnak, egy olyan orvosnak, aki nap, mint nap ellát sok sok különböző sürgős esetet. –utoljára, mikor ott jártam édesanyámmal 220-as vérnyomással, akkor épp 9 órán keresztül nem csináltak vele semmit, a megfagyástól üvöltő és alkoholszagtól bűzlő emberek közé rakták, mert szerettük volna ha nem küldik haza ez után a 9 'kellemesen' eltöltött óra után. Majd mikor megtudták, hogy kifizetjük a VIP ellátást akkor egyből tudtak vele foglalkozni....- de ez egy másik történet.

Ott ül tehát édesanyám, remegő kézzel, sokkos állapotban, kezéből patakzó vérrel. De ő nem akart mentőt. De vajon miért nem akar egy kiszolgáltatott állapotban lévő ember mentőt? Hát azért nem, mert mint hozzátette az előbb emlegetett kórházi 'szak'alkalmazott, hogy 'csak' 4-5 órát kellene várni rá! Édesanyámnak hál Isten volt annyi lélekjelenléte, hogy a két darab papírzsebkendőjébe bugyolált kezével valahogy megtartsa a telefonját, majd másik kezével valahogy előkeresse egy taxi társaság számát. (szerencse hogy beírtam, és hogy gyakoroltuk hogyan kell tárcsázni...) Innentől újra hál Isten jó kezekbe került, a taxis lelkiismeretesen segített, és a János kórház traumatológiáján sikeres műtéttel beépítettek neki két fémdarabot, ami ezután tartani fogja bal kézfejét.

Itt tartunk, 4 héttel az eset után. A történethez kapcsolódik az is, hogy a gázolás miatt eljáró nyomozó még mindig nem hallgatott meg, annak ellenére, hogy említettem neki azt a tényt, hogy letörlődnek azon kamerák képei addigra, melyek segíthetnek megtalálni a gázolót. De ez is egy másik történet!

30 milliárd forint vándorolt az orvosok zsebébe

70 hozzászólás

2014.09.28. 08:42

A magyarok egy főre vetítve tizenhatezer forintot perkálnak a jobb ellátás reményében az orvosoknak.

Tisztelt Praxis!

Lenne egy egyszerű kérdésem az itt hozzászólóktól,mert most jómagam lennék kíváncsi a válaszukra.Itt megjegyzem,hogy nagyon ritkán szoktam hozzászólást írni,inkább érdeklődéssel olvasgatom a "virtuális hajtépést"amiken elég jól elszórakozom, nem zavar,sőt sokszor mosolygok is rajta egy jót.

De egy napokkal ezelőtt kiposztolt történet kapcsán "minősíthetetlenül beszéltek a kismamákkal"címmel, pontosan a poszton belül az adózás körüli éles vitát olvasva, merült fel bennem először az a kérdés,hogy a magyar orvostársadalom adózik-e a hálapénz/paraszolvencia után, amit legálisan, vagy nem legálisan, de zsebbe kap.Ez most eltitkolt jövedelem? Gyakorlatilag adóköteles lenne? Ha nem,akkor miért nem? Nem tudom,ezért kérdezem...

Ma olvasgatás közben megakadtam egy cikken, ami egészen pontosan erről szólt. Meglepődtem,de nagyon. A cikk szerint-illetve egy felmérés szerint-a tavalyi évben több mint harmincmilliárd forintnyi paraszolvencia vándorolt az orvosok zsebébe. A magyarok egy főre vetítve ebben az esetben, tizenhatezer forintot perkálnak a jobb ellátás reményében az orvosoknak.Majd egy listát közöl le a cikk írója,hogy különböző műtétek után/előtt mennyit adnak általánosságban a betegek,már amelyik megteheti-gondolom.Én nem az biztos,de nyilván akad ilyen beteg is.

Íme a lista:

-agyműtét             150 ezer

-állkapocstörés m.  50 ezer

-bypass m.            50 ezer

-csípőprotézis m.    50 ezer

-egynapos m.         20-30  ezer

-gégeműtét             20  ezer

-mellrák op.            50  ezer

-pajzsmirigy m.       20-50 ezer

-szívműtét              170 ezer

-szülés                  200  ezer

-vastagbél tükr.         30  ezer

Hogy a harmincmilliárd igaz-e vagy sem azt nem tudom,de a fenti listaárban van némi igazság,ezt tapasztalatokból írom.A kérdésem még mindig az,hogy ezek a hálapénzek adókötelesek-e vagy sem? Mert ha teszem azt ez a harmincmilliárd forint igaz,ráadásul adókötelezettség van utána,akkor itt is egy hatalmas adócsalás esete forog fent akárhogyan is szépítjük.Viszont ha nem adóköteles,akkor miért nem?

Természetes,hogy a cikk után,egy ekkora összegeknél, egy mezei embernek megfordul a fejében,hogy itt mindenki rendesen adózik a bevétele után? Vagy ez csak ránk egyszerű mezei egerekre vonatkozik,akik sehogyan sem tudjuk elkerülni az adózást,mert vagy számlát kell adjunk az elvégzett munka után,vagy már a fizetésünkből lekapják.

üdv: D.Sándor

Eltűntek a beteg hamvai a kórházból

80 hozzászólás

2014.09.24. 06:00

Már másfél éve lesz, hogy a kórház hibájából egy volt betegük hamvai eltűntek.

Üdvözletem!

Ne haragudjon, de már végső elkeseredésembe fordulok Önökhöz! Mivel le vagyok százalékolva, s havi 40 ezer -ft. nyugdíjból nem tudok ügyvédhez fordulni! Mert már fizikailag, se idegileg, se anyagilag sem nem bírom! Szeretném a segítségüket kérni, hogy mit tehetek egyáltalán!

2013 június18.-án elhunyt az édesanyám a Korányi Tbc Kórházban, azóta sem tudom eltemetni az anyámat, mert a fiam ezt nem tette meg, s miután a szülök lakása el lett adva, így eltűnt a fiam, ismeretlen helyen van, s vele együtt az anyám hamvai. Ez a dolog, hogy így történt, nagy részben a kórház hibája.

Én már 1 évvel ezelőtt írtam az igazgatónak, de elfogadható választ nem kaptam! Itt már a dolgok szerintem igen csak átfordultak kegyeletsértésbe! Hosszú a történet, de szeretném leírni, megpróbálom sűríteni a problémát, s választ kérni, hogy meddig lehet a kórháznak titkolni, hogy elhunyt egy betegük 1 éve, s mi több, el is tűntek a hamvak!

A Korányi Kórházban elhunyt édesanyám 2013-ban. A fiam kérésére köztemetést kért, a hamvakat haza vitte, azóta ellett adva szülök lakása és a hamvakról semmit nem tudok, nincs elszórva, mint édesapám! Ez az állapot úgy jött létre, hogy édesanyámat a kórházban nem látogathattam és a családom se, s nem kaphattunk felvilágosítást állapotáról, egyedül a fiam. Természetesen, amikor elhunyt az anyám, a fiam értesített.

Én mentem a lányommal intézni a temetés, amit megtagadtak a fent említett indokkal. Felhívtam az orvosát, aki közölte, rossz helyen járunk, menjünk fel az osztályra, Ő intézi. Úgy is volt, és kezembe adta anyám zárójelentését! Másnap észlelhették a hibát, s a fiam hívták be, hogy ő intézheti, az én papírjaim megsemmisítették, de a zárójelentés az én birtokomba van. A fiam köztemetést kért, onnét nem tudunk semmit az édesanyámról, mivel lakás eladás után minden kapcsolatot megszakított a családdal. A fiam ismeretlen helyen van, vele együtt eltűntek a hamvak!

Én 2013-ban kértem a kórház igazgatójától egy fénymásolatot anyám nyilatkozatáról, amit megtagadott azzal az indokkal, hogy a tartalma arról szól, hogy nem kaphatok fel világosítást, ez volt az akarata. De ennek ellenére édesanyám zárójelentése nálam van, az én kezembe adta az orvosa! Nem tudom, egy beteg rendelkezése ilyen esetben meddig titok, meddig hallgathatja el a kórház, hogy elhunyt?

Miközben 1 zárójelentés meg a tulajdonomban van, amiből mindent tudok, csak azt nem, hogy közel másfél éve hol van az édesanyám! Segítségüket szeretném kérni, hova fordulhatok, mert sajnos ügyvédet fogadni nem tudok, mivel le vagyok százalékolva 40 ezer forintból élek! Nem tudom, hova fordulhatok, mert a kórházat ismét megkerestem, és még választ, segítséget, semmit nem írtak!

Nagyon szépen kérem Önöket, hogy ha lehet, segítsenek, mit tehetek, hisz mondhatom, hogy másfél éve a kórház volt betege, aki ott hunyt el, eltűnt! Ki a felelős ilyen esetben? Jelenleg teljesen ki vagyok idegileg. képtelen vagyok egyedül közlekedni, állandó rosszulléteim vannak, s egy halom gyógyszert szedek, de már az is hiába!

Arról nem beszélve, hogy idegileg, mind anyagilag is nagy veszteség ért, amit nem tudom, hogy oldok meg, mert ez az irat megtagadása nagy valószínűséggel egy hamis végrendeletet is szült! Arról nem beszélve, hogy 2008.-ban elhunyt édesapám után örökölt fél lakásba be se engedtek, az indok, hogy a fiam lakja a részem. 2008-20013.közt 2,5 milliós tartozást tett a lakásra a fiam ,és kitiltott!

Miért nem jártunk utána? Mert a fiam életveszélyesen megfenyegetett, a családomat is, és mindenkit, aki, akivel az anyunak kapcsolata volt! Most a felvett pénzzel ismeretlen helyen van!

Nagyon kérem Önöket, hogy segítsenek, végül is egy elhunyt nem maradhat temetetlenül! Már másfél éve lesz, hogy a kórház hibájából egy volt betegük hamvai eltűntek! A kórházat többször próbáltam felvenni a kapcsolatot, de szóba sem állnak velem, ill az igazgató 1x elutasított. Kérem, segítsenek, hisz nem tudom, meddig tarthat ez az állapot. A kórház nem foglalkozik az ő hibájukkal!

Lebénult a karja az orvos hanyagsága miatt

68 hozzászólás

2014.09.22. 06:00

Lehet, hogy ezek után rokkant nyugdíjat kell neki intézni, amiről tudjuk, hogy arra sem elég, hogy megéljen valaki, nemhogy fizesse belőle a nem kevés összegű gyógyszereit.

Tisztelt Praxisblog!

Az öcsémmel történt a héten a baleset, otthon elesett, beverte a fejét, a lakhely szerinti sebészetre vitték, ahol felületesen ellátták a sebét és hazaküldték, az akkori ügyelet orvos semmilyen papírt nem adott neki. Két nap múlva az öcsém rosszul lett, mentőt hívtak ki hozzá, aki csodálkozott, hogy nem csináltak neki a sebészeten röntgent.

Azonnal beutalta a kórházba, ahol megállapították, hogy az ütés következtében az agyában vérömleny keletkezett, amit próbálnak kezelni. A kórházi orvos éppen a mai nap közölte, hogy valószínűleg öcsém bal karja le fog bénulni.

A családdal együtt úgy gondolom, hogy a lakhely szerinti rendelőintézetben nem szakszerűen jártak el, így fontolóra vettük a kártérítés lehetőségét, annál is inkább, mivel, ha végleg lebénul ellátásra szorul és nem tud tovább dolgozni, lehet, hogy ezek után rokkant nyugdíjat kell neki intézni, amiről tudjuk, hogy arra sem elég, hogy megéljen valaki, nemhogy fizesse belőle a nem kevés összegű gyógyszereit, mert sajnos Őt ezentúl gyógyszerezni kell.

A dolog pikantériája az, hogy a kórházi kezelőorvos azt mondta öcsém feleségének, hogy nem érdemes feljelenteni az orvost, mert nem volt köteles röntgenre küldeni, pedig a rendelőintézeten belül van a röntgen is, csak át kellett volna kísérni oda.

Véleményünk szerint, az agyi sérülés bármilyen legyen, az komoly dolog, még ha akkor nem is látszik annak. Itt valaki hibázott és ezért neki a következményekkel számolnia kell.

Tisztelettel: G O Gabriella 

Minősíthetetlenül beszéltek a kismamákkal

173 hozzászólás

2014.09.17. 08:29

Üvöltve fejtegette, hogy én kizárólag hálával tartozom neki, amiért ő  hajlandó megvizsgálni.

Kedves Praxis,

szeretném a nyilvánosság elé tárni a történetemet és mindenkivel megosztani a felháborodásomat.

Az eset 2014. 09. 15-én történt a budapesti Bajcsy-Zsilinszky kórházban. ahol valamiért elfelejtik, hogy a kórház van a betegekért, nem pedig fordítva.

A terhesgondozás, illetve K. szonográfus hozzáállása egyszerűen minősíthetetlen. A 12. heti UH-ra két hét folyamatos telefonálgatás után sikerült csak időpontot szerezni. Furcsa volt, hogy a 10. hét végére adták, vissza is kérdeztem, hogy nem túl korai-e, de azt válaszolták, hogy ők tudják mit csinálnak, menjek csak el. A kapott időpontban meg is jelentem, de a fent nevezett szonográfus hölgy egyszerűen bicskanyitogató stílusban ordítozott velem, hogy miért most jöttem, amikor ez túl korai, és egyszerűen képtelen voltam megértetni vele, hogy tőlük kaptam az időpontot, nem jókedvemből most toltam ide az arcomat.

Nem hallgatott végig, ehelyett a védőnőmet szidta, hogy ő miért mostanra irányított ide (???). Végül még ki is oktatott, és üvöltve fejtegette, hogy én kizárólag hálával tartozom neki, amiért ő mindezek ellenére hajlandó megvizsgálni (vagyis elvégezni a munkáját, amiért fizetik), sőt még ultrahangos fotót is kapok, ahelyett hogy hazaküldött volna. (Inkább küldött volna haza, és adott volna egy másik időpontot - amit persze nem kaptam -, de mindezt normális, emberi stílusban, ahelyett hogy nagy duzzogva megvizsgált és kiabált velem.)
Végül sírva jöttem ki a vizsgálóból, és még legalább egy órán keresztül alig bírtam megnyugodni. Csak remélni tudom, hogy a babámnak nem lesz baja azért, mert így felizgattam magam.

Egyszerűen botrányos az a hangnem, amit egyesek megengednek maguknak. Részemről kikérem magamnak, hogy valami frusztrált nőszemély úgy beszéljen velem, mint a kutyájával valami olyasmi miatt, ami nem az én hibám és nem az én felelősségem!
Mélységesen felháborító és egyben elkeserítő, hogy ilyen előfordulhat.
A jövőben messziről elkerülöm a kórházat, és minden ismerősömet lebeszélem róla, hogy a környékére menjen.

Az egyetlen pozitívum, hogy a betegjogi képviselő, dr. M. nagyon kedves és megértő volt velem, amikor panaszt tettem nála az eset miatt, az ő segítségét és kedvességét ezúton is köszönöm szépen. Bár feltételezem, neki munkaköri kötelessége a panaszos pácienst meghallgatni és egyetérteni vele. 

Őszintén nem nagyon hiszem, hogy a bejelentésemnek bármi hatása lesz, így a kórháznak is írtam levelet, amiben arra kértem őket, szíveskedjenek bocsánatot kérni az embertelen bánásmód miatt. Ez persze nem történt meg, így most jön a nyilvánosság. Kapjon csak minél nagyobb visszhangot az ügy, egyszerűen tűrhetetlen, hogy egészségügyi dolgozók ilyen stílusban beszéljenek akár velem, akár bárki mással, ráadásul a saját hibájuk miatt!

A nővérektől éhen is halhatott volna

58 hozzászólás

2014.09.14. 07:17

Azzal jött elő némelyik nővér, hogy „majd ellátja saját magát".

Az én történetem több szereplős, mármint nemcsak velem történtekkel kapcsolatosan figyelhettem meg némely egészségügyi dolgozó betegek irányában tanúsított barátságtalan hozzáállását, bár ami az én esetem utótörténetét illeti, még azt is mondhatnám, hogy köszönöm, jól vagyok....10-ES SKÁLÁN 11. :)

De ettől függetlenül, ahogy a mondás is mondja, az éremnek is két oldala van és ilyenkor rá kell világítani korházi intézmények egyes hiányosságaira is, ami természetesen sok mindenből fakadhat. Ez lehet a sokat (és elismerem, jogosan) szidott egészségügyi rendszer állapota, de ugyanakkor nem lehet elsiklani egyéb, emberi erőforrásbeli tényezők felett még akkor sem, ha tudjuk, hogy a hazai egészségügyi dolgozók bérezése és az őket foglalkoztató intézmények finanszírozása még az uniós átlaghoz képest is nagyon alacsony.

Nekem 135 napig "volt szerencsém", hogy betegként 2 kórházban is tanúja legyek anomáliáknak. Így megismerkedtem betegtársaim lévén is emberi sorsokkal és tragédiákkal, ami utóbbi nem is inkább a saját betegségükből adódott, de erre inkább most nem térnék ki. Korházban lévő hosszú tartózkodásom története szinte egy kisebb regényt is ki tenne. Nagyon sok minden, dátumszerűen is megmaradt a fejemben, főleg ami a rehabilitációm fontosabb állomását illeti: mikor vittek át a mozgásszervi rehabilitáción másik kórterembe (2013. december 20.), mikor tettek először a saját járókeretemhez (január 7.), első kecskeméti kontroll (január 16.), folyósón történő séta először (február 3.), fixateur kivétele (február 26.), térdem intenzívebb tornáztatása (március 4.), második kecskeméti kontroll (április 3.).

Súlyos, két csontot is érintő lábtörésem után a kecskeméti kórházban műtöttek meg. A törésem helyzete és alkatom miatt fixateur-os rögzítést kaptam. Emiatt mozgásom korlátozott volt, ezért a 7. napon (2013. december 9.) átküldtek rehabilitáció céljából a Kiskunfélegyházi Városi Kórház mozgásszervi rehabilitációs osztályára. Ezen osztályon belül a 129 nap során különböző állapotú betegekkel találkoztam. Köztük voltak, akik kevésbé súlyos, gerincet vagy más csontot érintő vagy reumatikus jellegű problémáik miatt könnyed, 3 hetes kezelésben részesültek, csípőprotézis-műtéten átesett és/vagy ráváró betegek és olyanok is, akik hozzám hasonlóan végtagtörésük miatt kerültek be. Stroke-on átesett betegek is voltak itt, állapotuk miatt némelyiknél több hónapos kezelés volt szükséges.

Főként a korábban agyvérzésen átesett betegeknél lehetett észrevenni, hogy némelyik nővér igen könnyen elvesztette a türelmét. Egyik ilyen páciensnél a betegség főleg a bal oldalát érintette, ezért ő a bal kezét nem tudta használni, csak legfeljebb korlátozott módon, megfogni nemigen tudott vele dolgokat. Az evésnél emiatt is ütközött akadályokba, pláne mivel a bal keze volt korábban a jó keze (vagyis balkezes volt), ezért az egészségesebb jobb kézzel nem annyira bánt jól. Emiatt az evés sem ment könnyen neki, kellett segítség, főleg az első napokban. Ha nem lett volna olyan betegtársam a kórteremben, aki járóképesebb állapotban volt, többször éhen maradt volna. Ilyenkor volt, mikor nem egy nővér kifogásolta, hogy miért szólunk nekik segítségért, majd ellátja saját magát. Hivatkoztak más betegekre arra utalva, hogy más is ellátja magát ugyancsak ilyen állapotban (anélkül, hogy ismernék annak is a pontos korelőzményét, miközben azt is tudhatnák, hogy egyik stroke-os beteg sem egyforma, van agyi rész, ami bizonyos készségekért, logikai gondolkodásért felel, míg másik része a verbális kommunikációban játszik szerepet és ettől függően a páciensek bizonyos képességei is eltérhetnek, hogy melyik agyi területet érinti az agyvérzés). Hát, némelyik nővér dumálni azt nagyon tudott, az biztos, így náluk is jobban e képességben szerepet betöltő agyi terület dominált. Ilyenkor a nővérnek is könnyebb volt kifogással élni, amikor egy másik betegtársba szorult annyi emberi jó érzés, hogy jelez neki, amikor azt látja, hogy egy kézzel, kanalat úgy használja a betegtársa, hogy a nyelével lefelé és arról is leesik a darált hús fele, amivel nagy nehezen bele tudott nyúlni a pohárba, amit meg sem tudott tartani a másik kezével. Ilyenkor is azzal jött elő némelyik nővér, hogy „majd ellátja saját magát”. Figyelnie kellett rá azért is, mert könnyen „cigányútra ment neki a falat”, ezért katonákba kellett vágni neki a reggelit és a vacsorát. A nővérek ezt sem érték fel ésszel sokáig, az egyik alkalommal, a vizitnél az orvos tanúja volt egy ilyen félrenyelésnek, akkor utasította ő is a nővéreket, hogy falatokban vágják fel a betegtársam ennivalóját. Amit némely nővér teljesített, némely nővér nem….a doktornő utasításának ellentmondva, ami nálam is megmutatkozott, persze más dolog kapcsán. Igaz, azzal is érveltek, hogy nagyon sok betegnek kell segíteni, így ők nem tudnak mindenkit ellátni, bár ennek a magyarázkodása is eltartott nem egy esetben legalább fél percig-1 percig, miközben ennyi idő alatt én magam megtudok kenni egy kenyeret és utána még katonába is eltudom vágni.

Némely nővér az én esetemben is túl elhamarkodottan ítélkezett és emiatt is kerültem nem is egyszer megalázó szituációba. Igazából azon csodálkoztam, hogy miért nincs a kezelőorvos lévén egy úgymond „kapocs” a nővérek és gyógytornászok között, aki felvilágosítaná az előbbieket a beteg állapotáról, hogy mire képes és mire nem. Így ellehetne kerülni azt, hogy a nővérek sztereotip, szubjektív módon, az ösztöneikre hagyatkozva ítéljék meg a beteg állapotát.

Én is emiatt kerültem nem is egyszer konfliktusban nővérekkel. Egyik alkalommal (márc. 6.) véletlen rosszul értem földet a Bemer-ágyról, amikor leemeltek róla. A jobb térdem még elég érzékeny volt és mikor a jobb lábammal előbb értem le, a súlyom nagyrész inkább ezt a testrészt érintette. Ez után néhány napig annyira érzékeny volt a lábam, hogy ez a jobb térdem tornáztatása során is megmutatkozott, de szerencsére ez nem sokáig vetette vissza a rehabilitáció folyamatát. Este, mikor említettem a nővérnek, hogy elég érzékeny a térdem, emiatt nem tudok olyan fürgén az ágyban a lábamat arrébb vinni, erre nem tetszően megjegyzi nekem, hogy: „Rehabon vagyunk…”. Ja..persze, hogy tudtam, hogy ott. Hisz elvégre a rehabilitációm is haladt rendesen, nem hiányzott a nővér részéről ez a rosszindulatú megjegyzés. Kíváncsi vagyok, hogy ha 12 hétig az ő térde nem hajlott volna, akkor mennyire lett volna érzékeny rá.

Néhány nappal később, másik alkalommal, amikor a nővérek számára is nyilvánvaló volt, hogy az alkatom miatt beteghordó segítéségére voltam szorulva az ágyba történő visszaemeléshez, a nővér azt mondta (mikor kértem tőle az ágytálat éjjel), hogy úgy látja, a járásom jól megy a folyósón és így egyedül is ki tudok menni a WC-re. Arra már nem mondott semmit, hogy miképp tudnék visszamenni az ágyra, amikor a jobb térdem sem hajlott még rendesen. Igaz, később kihozta nekem az ágytálat, de még közben még megjegyezte nekem, hogy ne magyarázkodjak. Ugyancsak néhány nappal később (márc. 29.) másik nővér pedig még engem nevezett lustának, amikor én csupán csak azt hoztam fel neki, hogy majd az aktuális tusolás után beteghordóknak kéne visszaemelnie engem, ahogy a kezelőorvosom utasításba adta egy másik, épp helyettesítő gyógytornász javaslata alapján, mivel ő nem látta biztonságosnak a visszatérésem az ágyra egyedül, saját erőmből. (Én lusta…mikor jó, ha aludtam egy nap összesen 6 órát és én még ezzel sokat is mondtam. ) Majd amikor nagy nehezen visszamentem az ágyra a beteghordók segítsége nélkül, közben meg rosszindulattal még meg is jegyezte a nővér, hogy „nehogy aztán elessen, hogy ebből nekem bajom legyen.” (Mit is lehet elvárni ettől a nővértől, aki korábban még a gyógyszeres dobozokat is volt, mikor összekeverte és a fixateuros sebemet sem tudta volna normálisan lekezelni, ha én nem figyelek oda, de ezt inkább hagyjuk… ) Sajnos ezen a hétvégén igencsak meg kellett tornáztatni a vesémet, mert 48 órán keresztül nem voltam WC-n, mivel nem biztosították nekem az ágyba történő biztonságos visszatéréshez a beteghordókat.

Természetesen, ahogy jeleztem is, az éremnek is két oldala van, így ki kell emelni azokat is, akik nővérként (és nemcsak nővérként) önzetlenül végezték munkájukat, akiknek jár a köszönet. És természetesen szeretném külön, kiemelten megköszönni áldozatos munkáját dr. Gera László főorvosnak, aki Kecskeméten megműtött, dr. Fekete Róbertnek, aki a rehabilitációs osztály főorvosa, dr. Lugosi Henrietta adjunktusnak, aki ugyanitt a kezelőorvosom volt és nem utolsósorban KOVÁCS BETTI gyógytornásznak, aki a lábam tornáztatásával a legközvetlenebbül hozzájárult az eredményes és sikeres rehabilitációmhoz.    

A folyosón üvöltöttem, hogy véres a vizeletem

46 hozzászólás

2014.09.12. 05:03

De ha nem hallotta volna még valaki, akkor a rádióban is bemondatom legközelebb.

Ma, szept.1-én  k***ra kiakadtam a mai magyar egészségügyön. Csütörtök óta kínlódom urológiai problémával. A háziorvos kiírt betegnek, javaslatára vettem gyógyszert a problémámra (vény nélkül kaphatót, potom 1270 ft-ért). Pénteken még szarabbul voltam, vérvizelés mellett mindenféle trutyi (alvadt vér, egyéb foszlányok) volt a vizeletemben. A házidoki mondta, ha a kapott gyógyszertől nem javul, irány a sürgősségi.

A gyógyszertől csak a gyomrom égett, kámforos ízt böfögtem vissza, mondom, kihúzom én hétfőig. Mellesleg piszkosul nagy fájdalommal megy az ürítés is. Nosza, ma reggel Iszkáról irány a fehérvári kórház-rendelőintézet. A kartonozóban közlik velem, péntekre tudnak  besuvasztani. Közöltem, én ugyan el nem megyek, míg meg nem vizsgálnak, a problémám akut, azonnali ellátást igényel. Kérdezi, mi a bajom. Bár semmi köze hozzá, meg sem kérdezhetné, ugyanis csak az orvosra tartozik. Hangosan kell ám beszélni, mert egy üvegfal van előtte. Harsogva közlöm, hogy véres a vizeletem, de ha nem hallotta volna még valaki, akkor a rádióban is bemondatom. Körülöttem röhögnek. :)

Akkor talán ballagjak fel a rendelőbe, fogadnak-e. Nem ám ő kérdezi meg telefonon. Felballagok, kijön az asszisztens, előadom a problémámat, kezembe nyom egy poharat, pisiljek nekik. Megtettem, beadom, hamarosan visszajön és közli, nincs vér, csak genny(!). Bumlizzak  el a háziorvoshoz, majd az ír antibiotikumot és beutalót ultrahangra. Ezt mind a folyosón, a többi beteg füle hallatára. Nesze neked, orvosi titoktartás :) .

Akadékoskodni kezdtem, mondván, urológiai gondozott a státuszom, két veseműtétem volt és több ízben vesemedence gyulladásom, nekik kellene ellátni. De nem. Urológián dolgoztam, tudom, hogy a vesemedence gyulladás felszálló fertőzés következménye, tehát ha egy gyulladásos, gennyes folyamat van a hólyagban, jó eséllyel pályázhat a beteg vesemedence gyuszira. Na, akkor irány Nádasdladány, házidoki. Épp beestem a rendelés végére, persze előzetesen telefonon közöltem vele, hogy várjon ám meg. Jó fej a doki, megvárt. Felírta az új gyógyszert, csütörtökön menjek melózni, de ha nem javulok, akkor vissza hozzá. Csak maga az utazgatást két ezer forintom bánta, az újabb gyógyszer 1700 ft volt.

Közben, míg vártam hazafele a buszt, biztos, ami biztos alapon telefonon kértem időpontot az urológiára. Már nem péntekre kaptam, hanem 10-ére. Addig akármi is történhet, ha éppen ez a gyógyszer sem válik be. Nem is tudom, miért vagyok gondozás alatt, ha a szakrendelésen elhajtanak a halál f***-ra... Kész vagyok. Legközelebb okosabb leszek és csak a sürgősségire megyek.

Ha így tud ordítani, akkor nincs kiszáradva a gyerek

222 hozzászólás

2014.09.11. 04:53

Egyszerűen nem értem, egy ilyen, szemmel láthatóan a múltban leragadt és a valós problémára süket orvost ki és hogyan tehetett oda az ügyeletbe felelősen.

Kedves Praxis-olvasók!

Elég sokan ismertek engem, és szerintem mind tudjátok, ahhoz, hogy én ide posztot írjak, nagyon durva dolognak kellett történnie. Azonban – okulásul az egészségügyi ellátórendszernek, és mert nagyon sok, a miénkkel hasonló történettel találkoztam már – úgy érzem, ennek itt és most helye van. Nem fogom megnevezni az orvost, se a kórházat, még a várost se (elég ide annyi, hogy megyeszékhely városról van szó, aki ismer engem, nyilván kitalálta a helyszínt), ahol ez történt velünk, hiszen történhetett volna bárhol, és ami azt illeti, nagy vonalakban bizony meg is történt.

Az események: a 21 hónapos kisfiamon váratlanul kiütött valami csúnya vírusfertőzés. A háziorvos hétfői napon látta, elmondta, mi a teendő, mi várható. Keddre a gyerek 40 fokos láza elmúlt, viszont megjelentek a szájában az előre megjósolt hólyagok, amik miatt sajnos képtelen volt enni-inni. Próbálkozott ugyan, de minden korty vagy falat után sírva kapott a szájához és nem volt hajlandó többet enni. Mivel akkor már kb. 20 órája egyetlen alkalommal pisilt egy keveset (pelenkás, nem volt nehéz megállapítani), továbbá az Istennek nem bírtam bele sehogy folyadékot diktálni, úgy döntöttem, bemegyünk az ügyeletre, és kérek számára intravénás folyadékpótlást. (Korábban már megtörtént egyszer egy hasmenéses megbetegedésnél, hogy a kicsi kb. egy délelőtt leforgása alatt kiszáradt, és napokig kórházban feküdt emiatt, tehát féltem a lehetőségtől, mint a tűztől.) Azért mentünk az ügyeletre, mert a saját körzeti orvosunk kedden délelőtt, illetve szerdán délután rendel, és a hosszú idő mellett egyébként is úgy ítéltük meg Tempusszal (akivel folyamatosan megvitattuk a helyzetet és a teendőket telefonon), hogy ez nem háziorvos-level, mindenképp célszerű bemenni a gyerekklinikára, ahol az ügyeleti ellátás van.

Az ügyelet délután háromkor kezdődött, pár perccel előbb értünk oda, akkor már várakozott ott néhány szülő a kisgyerekével, jellemzően 2 éven aluli babákkal. 10 perccel később megérkezett a folyosón az asszisztens hölgy, aki köszönés gyanánt a következő mondattal fogadott minket, idézem: „Mi az, maguknak a körzeti orvosa szabadságon van?” Nem, dehogy, épp rendel, mi meg jókedvünkből cibáltuk be ide a beteg gyerekünket a sok fertőző meg balesetes közé, pláne mi, akik ráadásul egy másik városból jöttünk, meg azért, hogy direkt szívassuk az ügyeleteseket, gondoltam magamban. Aztán megérkezett az ügyeletes doktor bácsi. Nem, nem elírás, egy nagyon öreg bácsika, botra támaszkodva, máskor is láttam már, hírét is hallottam, őrá mondtam magamban, hogy na, 80 és a halál között van (utólag megnéztük a pecsétszáma alapján: ráhibáztam).

Sorra kerülünk, mondom az előzményeket, majd expressis verbis azt, hogy infúzió formájában történő folyadékpótlást kérnék, mert kiszáradástól tartok, meg egyébként is aggódunk a vizelet teljes hiánya miatt. Az infúziót nem kaptuk meg, helyette – bár kifejezetten tiltakoztam ellene – hárman fogtuk le az ordító, rúgkapáló gyereket, amíg a bácsi fecskendőből csapvizet töltött a szájába, meg valahonnan hozott ilyen picike – pár 10 ml lehetett – sóoldatot. Az infúzióra pedig azt mondta, olyat nem ad, mert az nem steril. Was?! Nem, nem elírás, nem félrehallás, ezt mondta. A fecskendős abuzálásnak azért nem vagyok híve, mert máskor is próbáltam már, csak annyit értem el vele, hogy a nagy ellenállásban a gyerek többet izzadt ki, mint amennyit sikerült belediktálnom, meg a nagy részét ki is köpte, nagyjából ez történt ezúttal is. Azt az orvos is mondta, hogy a szájban lévő hólyagok (herpangina névvel illette) rendkívül fájdalmasak, így hát nem csoda, ha szegény gyerek nem bír enni. Ehhez képest viszont, a következő „jótanácsokat” adta: főzzek neki húslevest, és azt adjam fecskendőből. Meg adjak neki szívószállal inni (alapból se ismeri a gyerekem a szívószálat). Meg más színű kanállal, mert akkor majd jól nem fogja tudni, hogy mi következik, és gyanútlanul bekapja az ételt. (Persze, gondoltam, biztos annyi esze van egy ekkora gyereknek, mint az aranyhalnak, és nem fog rájönni, hogy az akármilyen kanálon lévő valami az étel, ami neki fájdalmat okoz.) Jött azzal, hogy anyukám etesse meg, mire az asszisztensnő közbeszólt, a nagymamák lágyszívűek, szóval biztos képtelen lesz megetetni a nagymama az unokát. (Mondtam is utána tréfásan anyukámnak, álljon a sarokba és szégyellje magát.) Azért is le lettem teremtve, hogy miért adok csőrös itatóból inni a gyereknek, poharazzunk, különben sose fog megtanulni rendesen inni. Itt már nem bírtam megállni, és közöltem, hogy egyrészt tud pohárból is inni, másrészt nem tudok betenni egy pohár vizet a táskámba, ha megyünk valahova. A végén közölte, adjak a gyereknek Germicid-C kúpot a lázra és a fájdalomra. Mondtam, az nekünk soha nem használt még, egyébként is írt fel jó kúpot már a gyerekorvosunk, erre elővett ő maga egy Germicidet a szekrényből, és azzal a kísérőszöveggel, hogy én úgyse fogom otthon azt csinálni, amit ő elmondott, belenyomta a gyerekbe.

Végül eljöttünk onnan úgy, hogy belediktáltunk bruttó fél deci folyadékot a gyerekbe (ennek egy részét visszaköpte), és közben jól megkínoztuk szerencsétlent. Amíg tekergett az ágyon, míg beletenyerelt az ott felejtett használt spatulás tálba, meg leverte a doki ágyra tett botját a földre. A fecskendőt, amivel adtuk neki a vizet, előzőleg letették az ágyra, ahova a beteg gyerekek ruhában-cipőben meg anélkül is felfekszenek, majd odaadták, hogy ezzel otthon folytassam a „terápiát”. Ez különösen érdekes volt azután, hogy az orvos elmondta, azért beteg a gyerekem, mert valami fertőzött tárgyat a szájába vett.

Egész éjjel tartó szenvedés után, szerda reggel, amikor már el voltam szánva rá, hogy visszamegyek, de ezúttal már az SBO-ra, és addig verem az asztalt, míg nem kötnek be neki egy infúziót, végül nagy nehezen megoldódott a probléma. Miközben mi Tempusszal végigaggódtuk az éjszakát, nem lesz-e valami baja így a veséjének, hogy akkor már 24 órája egy cseppet sem pisilt. Nálunk szerencse volt, de nem egy történetet hallottam már ügyeletről elhajtott és valóban kiszáradt gyerekről is. Nem értem, miért kell elbagatellizálni, ha egy anya azt mondja, a gyereke egy napja nem iszik és nem ürít; hogy hagyhatja el egy orvos száját az a mondat, hogy „Ha így tud ordítani, akkor nincs kiszáradva”, meg kiszáradni csak hányós-hasmenéses baj esetén lehet. Meg miért nem a problémát próbálja orvosolni, miért csak hasznavehetetlen tanácsokkal szolgál (vagyis kioktatja az anyukát, akinek engedtessék meg, hogy jobban ismerje a saját gyerekét, mint egy vadidegen), többnyire olyanokkal, amit a kedves szülő már végigzongorázott, mielőtt becipelte a gyerekét az ügyeletre.

Másnap egyébként elmeséltem a saját orvosunknak az esetet, aki nagy szemekkel nézett és csak annyit mondott, pedig korábban már arról volt szó, hogy az illető bácsi nem fog többet ügyelni… Még Tempus is, aki közismerten mindig védi a mundér becsületét, azt mondta erre, hogy ez nagyon gáz volt.

Tudom, jönni fogtok a szokásos szöveggel, orvoshiány van, meg pénzhiány, mindenki elhúzott külföldre és már csak ezek maradtak, de itt nem erről volt szó. Ez egy nagyon klassz klinika, tele fiatal orvosokkal, nem egyet még egyetemista korunkból személyesen ismerek. Egyébként pedig elég nagy a vonzáskörzete, más városok is tartoznak hozzá, azért nem olyan megoldhatatlan az ügyeleti rend. Egyszerűen nem értem, egy ilyen, szemmel láthatóan a múltban leragadt és a valós problémára süket orvost ki és hogyan tehetett oda az ügyeletbe felelősen.

Bikli néni

Csecsemőre veszélyes gyógyszereket írtak fel az ügyeleten

37 hozzászólás

2014.09.09. 04:28

Ambroxolt 2 éves kor alatt nem szabad adni! Aztán nézte tovább: Teofillin? Azt 6 éves korig nem szabad adni, tönkreteszi a szívet.

Tisztelt Praxis blog!

Ezúton szeretném megosztani a mi történetünket. Kisfiam 8 hónapos, hét elején picit megfázott. Úgy tűnt, hogy már minden rendben, de elkezdett köhögni és szombat délután a levegőt is furcsán vette. Nem volt rohama, csak nehezebben vette a levegőt. Mivel én asztmás voltam gyerekkoromban, meg amúgy is aggódom mindenért, ezért azonnal bevittük a veszprémi ügyeletre.

Ott egy nem túl kedves doktornő fogadott, de korrektül ellátott minket, kaptunk gyógyszert is, külön megkérdezte a kisfiam korát és mondta, hogy hétfőn keressük fel a háziorvost. Én kiváltottam a felírt gyógyszereket és el is kezdtem az adagolást. Hétfőn elvittem a gyermekorvosunkhoz, aki megnézte az ügyeleti papírt és hogy mégis milyen gyógyszert kaptunk.

Amint megnézte, már ideges volt. Mondta, hogy ez nem normális! Ambroxolt 2 éves kor alatt nem szabad adni! Aztán nézte tovább: Teofillin? Azt 6 éves korig nem szabad adni, tönkreteszi a szívet. Nagyon mérges volt, nem értette, hogy írhatták ezt fel.

Én meg csak néztem, hogy laikus emberként, elvileg megbízunk az orvosokban és mégis ilyen dolgok történhetnek... Végtelenül fel vagyok háborodva.

Üdvözlettel:

A

Reméljük, túléli az "ápolást"

47 hozzászólás

2014.09.05. 07:24

Nem demens, nem bedugni akarták a rokonok, a magyar egészségügy ápolási sajátságairól egy újabb helyzetkép, amikor „fa**fej” lesz a beteg.

Tisztelt Praxisblog!

Nem demens, nem bedugni akarták a rokonok, a magyar egészségügy ápolási sajátságairól egy újabb helyzetkép, amikor „fa**fej” lesz a beteg.

2 hónappal ezelőtt balesetet szenvedett a barátunk (leíró megjegyzése: nem saját hibájából, és nagyon súlyos balesetet), és egyik hazai egészségügyi intézetünkbe került az intenzív osztályra.

Annak rendje és módja szerint megkezdődött az ellátása. Sajnos megtámadta őt egy baktérium, ami miatt ki kellett varrni a végbelét. Ezt laparoszkópiával oldották meg, mondván, kiméletes a betegnek. Sajnos hiba csúszott a dologba, hiszen széklet került a hasüregbe, és emiatt fel kellett vágni – valamivel később – mégiscsak a hasát.Talán eleve ezzel kellett volna kezdeni. 5 hét intenzív ellátás, ezalatt több napos altatás, lélegeztetés, majd gégemetszés után, köszönhetően az intenzív ápolók, orvosok áldozatos munkájának, átadták a beteget az osztályra. A rengeteg altató, illetve fájdalomcsillapítók tudatmódosító hatása miatt a tudata zavart volt még (és még legyengült volt fizikailag is), felállni egyedül nem tudott, hiszen a bakteriális fertőzés miatt szét volt darabolva a feneke , a lába, és még a katétere bent.

Mikor bementünk hozzá, egy szál lepedőn találtuk meztelenül, se kispárna, se kapaszkodó, úgy kértük meg a nővért, hogy ugyan legyen kedves párnát és kapaszkodót hozni.

Betakargattuk, hozták a vacsorát, segítséggel felült, és megetettük, mert nem tudott egyedül még az éjjeliszekrényre letett étel után se nyúlni. Bízva abban, hogy ezt felmérték (tudják!) az ottani ápolók és orvosok, fájó szívvel, de otthagytuk. Pár nap után értesültünk a családjától, hogy barátunk visszakerült az intenzív osztályra olyan állapotban, amit még az ottani ápolónők sem értettek, hogyan történhetett. Ébreszthetetlen volt, szája összeragadva, kiszáradva, legyengülve, verejtékezve. Kiderült később, hogy a katétert eltávolították az osztályon és mivel pisilnie kellett neki, de segítség nem volt, így elindult egyedül a vécére.

(Leíró megjegyzése: kíváncsi vagyok a kommentelők, most vajon mivel fognak jönni, hogy idióta  a beteg mert, miért akart kimenni? Mert itt csak azt olvashatjuk mindig, hogy demens a beteg, mert nem használja jól a pelenkáját, hanem szétkeni mindenhol...vagy mert, miért is az ápolónak a feladata őt pátyolgatni pisilésben, kakilásban stb.)

Mivel zavart volt a tudata (a gyógyszerek miatt!) és a fent említett bakteriális fertőzés miatt szétdarabolva  a lába, elesett, beverte a fejét és megrepedt a koponyája. Az intenzív osztályos nővér, aki heteken át volt mellette, felháborodását fejezte ki a saját kollégáival szemben. Barátunk felesége beszámolt arról, hogy férje elmondása szerint az egyik nővér lefaszfejezte, amit persze a betegtársak pont nem hallottak, valószínűleg nem hangosan mondta, csak annyira, hogy a beteg épp meghallotta. Valamint azt is elmondta  a felesége, hogy férje zavart állapotában, a hasára kivarrt sztómazsákját babrálta és mikor rászólt, hogy ne, akkor a férje megkérte, hogy ne kiabálj velem úgy mint a nővérek. Persze lehet mindezt arra fogni, hogy zavart volt és hülyeségeket beszél.

(Leíró megjegyzés: de azért nem hiszek ebben, mert én tiszta tudattal feküdtem a kórházban és velem és előttem is úgy beszéltek az orvosok és a ápolók sokszor, mintha süket és fogyatékos lennék, amikor pedig szóltam, hogy jelen vagyok és hallottam, akkor még nekik állt feljebb és sértődtek meg.)

A történet nagyjából ennyi. Az intenzív osztály a krémek-krémje, minden elismerés nekik, és azoknak, akik ezek után az ostályos orvosok munkáját is pátyolgatják, mert nem szeretnék, ha még egyszer a munkájuk kárba veszne. Meggyőződésünk, hogy a fenti esetben a a nem megfelelő osztályos ápolás miatt került vissza az intenzív osztályra a beteg vagy az átadás-átvételkor valaki(k) nem nagyon figyeltek ...

Mi reméljük, hogy barátunk túléli a kórházat (is) és ha még sokára is, de felépülve hagyja maga mögött a sajnálatos és szomorú eseményeket. Tisztában vagyunk vele, hogy az ápolási munka nehéz és megterhelő, és természetesen köszönjük az eddigi áldozatos munkát.

Azt már meg se említjük, hogy a kórház állapota katasztrófális (egy szeptikus osztályon!).

A történetet lejegyezte és beküldte „a leíró”, hogy adjon esélyt a blognak, hogy hát nem ismerjük a másik oldal véleményét, meg na pesze az ismerős, ismerősének az ismerőse mesélte.

Ez a „fa**fej” beteg, egy borzasztóan intelligens, értelmes ember, példás családapa, kötelességtudó, lelkiismeretes rendes ember, aki most azon problémázik, hogy zavart állapotában, akaratán kívül megbántotta az őt ellátó személyzetet és családját, ami abban merült ki, hogy az orvost letegezte, illetve a feleségével nem mindig volt kommunikatív.

Végső megjegyzésem, hogy tudjuk, hogy az egészségügy pénzhiánnyal küszködik, de egy mosoly vagy egy emberi szó vagy türelem az nem pénz kérdése!