A nővérektől éhen is halhatott volna

2014.09.14. 07:17

Azzal jött elő némelyik nővér, hogy „majd ellátja saját magát".

Az én történetem több szereplős, mármint nemcsak velem történtekkel kapcsolatosan figyelhettem meg némely egészségügyi dolgozó betegek irányában tanúsított barátságtalan hozzáállását, bár ami az én esetem utótörténetét illeti, még azt is mondhatnám, hogy köszönöm, jól vagyok....10-ES SKÁLÁN 11. :)

De ettől függetlenül, ahogy a mondás is mondja, az éremnek is két oldala van és ilyenkor rá kell világítani korházi intézmények egyes hiányosságaira is, ami természetesen sok mindenből fakadhat. Ez lehet a sokat (és elismerem, jogosan) szidott egészségügyi rendszer állapota, de ugyanakkor nem lehet elsiklani egyéb, emberi erőforrásbeli tényezők felett még akkor sem, ha tudjuk, hogy a hazai egészségügyi dolgozók bérezése és az őket foglalkoztató intézmények finanszírozása még az uniós átlaghoz képest is nagyon alacsony.

Nekem 135 napig "volt szerencsém", hogy betegként 2 kórházban is tanúja legyek anomáliáknak. Így megismerkedtem betegtársaim lévén is emberi sorsokkal és tragédiákkal, ami utóbbi nem is inkább a saját betegségükből adódott, de erre inkább most nem térnék ki. Korházban lévő hosszú tartózkodásom története szinte egy kisebb regényt is ki tenne. Nagyon sok minden, dátumszerűen is megmaradt a fejemben, főleg ami a rehabilitációm fontosabb állomását illeti: mikor vittek át a mozgásszervi rehabilitáción másik kórterembe (2013. december 20.), mikor tettek először a saját járókeretemhez (január 7.), első kecskeméti kontroll (január 16.), folyósón történő séta először (február 3.), fixateur kivétele (február 26.), térdem intenzívebb tornáztatása (március 4.), második kecskeméti kontroll (április 3.).

Súlyos, két csontot is érintő lábtörésem után a kecskeméti kórházban műtöttek meg. A törésem helyzete és alkatom miatt fixateur-os rögzítést kaptam. Emiatt mozgásom korlátozott volt, ezért a 7. napon (2013. december 9.) átküldtek rehabilitáció céljából a Kiskunfélegyházi Városi Kórház mozgásszervi rehabilitációs osztályára. Ezen osztályon belül a 129 nap során különböző állapotú betegekkel találkoztam. Köztük voltak, akik kevésbé súlyos, gerincet vagy más csontot érintő vagy reumatikus jellegű problémáik miatt könnyed, 3 hetes kezelésben részesültek, csípőprotézis-műtéten átesett és/vagy ráváró betegek és olyanok is, akik hozzám hasonlóan végtagtörésük miatt kerültek be. Stroke-on átesett betegek is voltak itt, állapotuk miatt némelyiknél több hónapos kezelés volt szükséges.

Főként a korábban agyvérzésen átesett betegeknél lehetett észrevenni, hogy némelyik nővér igen könnyen elvesztette a türelmét. Egyik ilyen páciensnél a betegség főleg a bal oldalát érintette, ezért ő a bal kezét nem tudta használni, csak legfeljebb korlátozott módon, megfogni nemigen tudott vele dolgokat. Az evésnél emiatt is ütközött akadályokba, pláne mivel a bal keze volt korábban a jó keze (vagyis balkezes volt), ezért az egészségesebb jobb kézzel nem annyira bánt jól. Emiatt az evés sem ment könnyen neki, kellett segítség, főleg az első napokban. Ha nem lett volna olyan betegtársam a kórteremben, aki járóképesebb állapotban volt, többször éhen maradt volna. Ilyenkor volt, mikor nem egy nővér kifogásolta, hogy miért szólunk nekik segítségért, majd ellátja saját magát. Hivatkoztak más betegekre arra utalva, hogy más is ellátja magát ugyancsak ilyen állapotban (anélkül, hogy ismernék annak is a pontos korelőzményét, miközben azt is tudhatnák, hogy egyik stroke-os beteg sem egyforma, van agyi rész, ami bizonyos készségekért, logikai gondolkodásért felel, míg másik része a verbális kommunikációban játszik szerepet és ettől függően a páciensek bizonyos képességei is eltérhetnek, hogy melyik agyi területet érinti az agyvérzés). Hát, némelyik nővér dumálni azt nagyon tudott, az biztos, így náluk is jobban e képességben szerepet betöltő agyi terület dominált. Ilyenkor a nővérnek is könnyebb volt kifogással élni, amikor egy másik betegtársba szorult annyi emberi jó érzés, hogy jelez neki, amikor azt látja, hogy egy kézzel, kanalat úgy használja a betegtársa, hogy a nyelével lefelé és arról is leesik a darált hús fele, amivel nagy nehezen bele tudott nyúlni a pohárba, amit meg sem tudott tartani a másik kezével. Ilyenkor is azzal jött elő némelyik nővér, hogy „majd ellátja saját magát”. Figyelnie kellett rá azért is, mert könnyen „cigányútra ment neki a falat”, ezért katonákba kellett vágni neki a reggelit és a vacsorát. A nővérek ezt sem érték fel ésszel sokáig, az egyik alkalommal, a vizitnél az orvos tanúja volt egy ilyen félrenyelésnek, akkor utasította ő is a nővéreket, hogy falatokban vágják fel a betegtársam ennivalóját. Amit némely nővér teljesített, némely nővér nem….a doktornő utasításának ellentmondva, ami nálam is megmutatkozott, persze más dolog kapcsán. Igaz, azzal is érveltek, hogy nagyon sok betegnek kell segíteni, így ők nem tudnak mindenkit ellátni, bár ennek a magyarázkodása is eltartott nem egy esetben legalább fél percig-1 percig, miközben ennyi idő alatt én magam megtudok kenni egy kenyeret és utána még katonába is eltudom vágni.

Némely nővér az én esetemben is túl elhamarkodottan ítélkezett és emiatt is kerültem nem is egyszer megalázó szituációba. Igazából azon csodálkoztam, hogy miért nincs a kezelőorvos lévén egy úgymond „kapocs” a nővérek és gyógytornászok között, aki felvilágosítaná az előbbieket a beteg állapotáról, hogy mire képes és mire nem. Így ellehetne kerülni azt, hogy a nővérek sztereotip, szubjektív módon, az ösztöneikre hagyatkozva ítéljék meg a beteg állapotát.

Én is emiatt kerültem nem is egyszer konfliktusban nővérekkel. Egyik alkalommal (márc. 6.) véletlen rosszul értem földet a Bemer-ágyról, amikor leemeltek róla. A jobb térdem még elég érzékeny volt és mikor a jobb lábammal előbb értem le, a súlyom nagyrész inkább ezt a testrészt érintette. Ez után néhány napig annyira érzékeny volt a lábam, hogy ez a jobb térdem tornáztatása során is megmutatkozott, de szerencsére ez nem sokáig vetette vissza a rehabilitáció folyamatát. Este, mikor említettem a nővérnek, hogy elég érzékeny a térdem, emiatt nem tudok olyan fürgén az ágyban a lábamat arrébb vinni, erre nem tetszően megjegyzi nekem, hogy: „Rehabon vagyunk…”. Ja..persze, hogy tudtam, hogy ott. Hisz elvégre a rehabilitációm is haladt rendesen, nem hiányzott a nővér részéről ez a rosszindulatú megjegyzés. Kíváncsi vagyok, hogy ha 12 hétig az ő térde nem hajlott volna, akkor mennyire lett volna érzékeny rá.

Néhány nappal később, másik alkalommal, amikor a nővérek számára is nyilvánvaló volt, hogy az alkatom miatt beteghordó segítéségére voltam szorulva az ágyba történő visszaemeléshez, a nővér azt mondta (mikor kértem tőle az ágytálat éjjel), hogy úgy látja, a járásom jól megy a folyósón és így egyedül is ki tudok menni a WC-re. Arra már nem mondott semmit, hogy miképp tudnék visszamenni az ágyra, amikor a jobb térdem sem hajlott még rendesen. Igaz, később kihozta nekem az ágytálat, de még közben még megjegyezte nekem, hogy ne magyarázkodjak. Ugyancsak néhány nappal később (márc. 29.) másik nővér pedig még engem nevezett lustának, amikor én csupán csak azt hoztam fel neki, hogy majd az aktuális tusolás után beteghordóknak kéne visszaemelnie engem, ahogy a kezelőorvosom utasításba adta egy másik, épp helyettesítő gyógytornász javaslata alapján, mivel ő nem látta biztonságosnak a visszatérésem az ágyra egyedül, saját erőmből. (Én lusta…mikor jó, ha aludtam egy nap összesen 6 órát és én még ezzel sokat is mondtam. ) Majd amikor nagy nehezen visszamentem az ágyra a beteghordók segítsége nélkül, közben meg rosszindulattal még meg is jegyezte a nővér, hogy „nehogy aztán elessen, hogy ebből nekem bajom legyen.” (Mit is lehet elvárni ettől a nővértől, aki korábban még a gyógyszeres dobozokat is volt, mikor összekeverte és a fixateuros sebemet sem tudta volna normálisan lekezelni, ha én nem figyelek oda, de ezt inkább hagyjuk… ) Sajnos ezen a hétvégén igencsak meg kellett tornáztatni a vesémet, mert 48 órán keresztül nem voltam WC-n, mivel nem biztosították nekem az ágyba történő biztonságos visszatéréshez a beteghordókat.

Természetesen, ahogy jeleztem is, az éremnek is két oldala van, így ki kell emelni azokat is, akik nővérként (és nemcsak nővérként) önzetlenül végezték munkájukat, akiknek jár a köszönet. És természetesen szeretném külön, kiemelten megköszönni áldozatos munkáját dr. Gera László főorvosnak, aki Kecskeméten megműtött, dr. Fekete Róbertnek, aki a rehabilitációs osztály főorvosa, dr. Lugosi Henrietta adjunktusnak, aki ugyanitt a kezelőorvosom volt és nem utolsósorban KOVÁCS BETTI gyógytornásznak, aki a lábam tornáztatásával a legközvetlenebbül hozzájárult az eredményes és sikeres rehabilitációmhoz.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

LHedvig 2014.09.14. 11:01:41

Itt talán nem is annyira nővérekről van szó. Emberekről, akik között van jó s van gonosz és jellemekről. De aki rossztermészetű leányzó, ne menjen nővérnek. Aki meg gonosz és hatalomvágyó, főleg ne. Sajnos elhiszem az egészet, mert volt saját tapasztalatunk. Nagyhírű budapesti szakintézetben, a férjemnek minden alkalommal 500.-Ft-ot kellett adni a takarítónőnek, hogy kimehessen a mosdóba, mert a wc minden alkalommal körül volt pisilve. A mosdóról és a zuhanytálcáról inkább nem beszélnék. A főnővér és a gondnok nemigen foglalkozott a tisztasággal, kizárólag főorvosi vizit előtt.

Kommentek:

polyvinyl · http://beszelomajom.blog.hu 2014.09.15. 15:37:12

polyvinyl · http://beszelomajom.blog.hu 2014.09.15. 15:41:27

Robiekin · http://megfizethetetlenegeszseg.blogspot.hu/ 2014.09.18. 08:09:39

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog