Félrekezeltek és megaláztak
26 hozzászólás
2016.04.07. 04:55
13 évig kezelt egy főorvos, aki nem vette észre problémám, illetve megalázott egy mellkassebész főorvos, mondván milyen nő vagyok, ha így elhanyagoltam a testemet?
Tisztelt Blog!
13 évig kezelt egy főorvos, aki nem vette észre problémám, felette, illetve áttekintett rajta.
2016 már.17-én egy egyedi műtéten estem át, ami kétes kimenetelű volt és ezzel a tudattal éltem végig több hónapot.
Mindenhol csak azt hallottam, hogy nagy a kockázat és nem is vállalták mindenhol.
Illetve a műtét napján is tájékoztattak a kimeneteléről. A műtétet végző orvosok, kérésemre szóban elmondták, hogy milyen műtéten estem át.
Kértem, hogy a zárójelentésben részletes leírást szeretnék kapni, de ezt megtagadták.
Az én életem volt kockáztatva, illetve megalázott egy mellkassebész főorvos, mondván milyen nő vagyok, ha így elhanyagoltam a testemet? Mivel én 13 évig rendszeres ellenőrzésen megjelentem és minden fájdalmas vizsgálat alá vetettem magam pl.gyomor, tüdő tükrözésen reflux vizsgálat, miért nem küldtek előbb egy megfelelő rendelésre? Nem láttam, hogy milyen nagy a baj!
Én, mint egy tudatlan beteg, honnét tudhattam volna, hogy hova, miért, kellene keresnem egy mellkassebészt, mi zajlik a testemben? Mikor egy alkalommal 2015 novemberében másik orvoshoz kerültem és látta az rtg. felvételt, rögtön közölte velem, hogy nagy a baj. Másik kérdése az volt, hogy miért nem műtötték már évekkel előbb? Műtét óta is nagy a fájdalmam.
Kérdésem az lenne, hogy van-e jogom a műtét alatt valósan elvégzett eseményekről, valós dokumentumot kiadni?
Kérhetem –e, mivel kértem és a sebész orvos valamint a professzor csak szóban mondta el.
Mondván, ha ők ezt leírják és szakértőhöz kerül a valós leírás, zárójelentésem, az orvos szavait idézem, ugyan csak össze húzná a szemöldökét a leírtak olvasásakor.
Úgy gondolom, nekem jogom van annak pontos részletes leíráshoz ami velem történt!
Még így is nagyon két esélyes a kimenetel.
Várom válaszukat.
Köszönettel.
Tisztelettel!
B. Péterné
„Felőlem nyugodtan meghalhat a beteg”
2016.04.06. 05:32
Hiába a szívroham, amíg nincs betegkártya, nincs vizsgálat! Azóta a korrektebb ellátás érdekében agresszívebb beteg lettem és sajnos mérsékeltebb kivitelen már szükség is volt rá.
Tisztelt Blog!
Nem nekrológ. Amikor valaki bajba kerül, intelligensnek kell lennie és türelmesnek. Akit megvert a sors némi humorral, az is lehet egyfajta pozitív eredményre vezető eszköz. De szinte mindegy, mert szélső esetben sokszor azon múlik(hat) a végkifejlet, akihez segítségért fordulunk... Előre is elnézést kérek azoktól az egészségügyben dolgozóktól, akik lelkiismeretesen végzik a munkájukat az ismerten nehéz helyzet és a most említendő kollégáik mentalitásának ellenére.
A helyszín Veszprém, sürgősségi osztály, 2012.08.18. Céges autóbusz kirándulással, kollégáimmal utaztunk kisbusszal éppen Veszprém irányába (kb. Herendhez közelítve), amikor a szívinfarktus tipikus jeleit észleltem magamon. Kértem a sofőrünket, hogy "nyomja meg a gázpedált" és irány a Veszprémi Kórház Sürgősségi osztály, mert ha mentőt hívunk, ki tudja mikor ér ki, addigra mi is odaérünk. Kb. 20 perc alatt oda is értünk. Egyre rosszabbul voltam. A kisbusz a kórház előtt állt meg, de (nyilván!) ott nem parkolhat, tehát egyből elment parkolót keresni. "Lábon" besétáltunk (én is!) a kórházba, ahol SENKIVEL (értve a portaszolgálatot is) nem találkoztunk kb. 20-30 méteren keresztül, mire nagy megkönnyebbülésünkre éppen a Sürgősségi osztályhoz értünk, ahol egy fehér ruhás hölgy ült egy kis fogadópultnál.
Megörültem, hogy innen már jó helyen vagyok, túlélem. Kértem, hogy legyen kedves készíteni/készíttetni egy EKG-t, mert valószínűleg infarktusom van. Először nem is válaszolt. Aztán látta, hogy többen is ott vannak velem és azt mondta:NEM. Kérdeztem, hogy miért nem, mire azt válaszolta (inkább számon-kérő hangnemben kérdezte), hogy van e betegkártyám. Mondtam, hogy igen, de kint van (valahol) a kisbuszban, a csomagomban. Közölte, hogy amíg nincs betegkártya, nincs EKG. Ez még pont hiányzott az állapotomhoz. Két kollégám azonnal futottak, hogy megkeressék, egyáltalán hol is parkol a kisbusz és kikeressék, elhozhassák a betegkártyámat. Én még próbálkoztam, hogy: "nem lehetne-e addig mégis..."? "NEM! Amíg nincs betegkártya, nincs vizsgálat!".
De hát - mondtam - életmentésről van szó, és ahhoz nem kitétel, mert bárhol, bárkivel előfordulhat ilyen! Semmi. Mondtam még, de már lemondóan, hogy pedig "nagyon szarul vagyok". Semmi, csak üveges, merev, megvető, unott tekintet. És senki a környéken, akihez még esetleg fordulhattam volna. Kiabálni segítségért már nem bírtam. Próbáltam némi keserű humorral hatni (már alig kaptam levegőt és az összecsúszás előtt álltam, leültem), hogy "tessék mondani, meg tetszik engedni, hogy itt, a Sürgősségi osztály előtt meghaljak?". Mire ő unott nyugalommal azt felelte, hogy: "felőlem nyugodtan meghalhat". Ez is nagyon hiányzott, de hát én kezdtem a humort... A tehetetlenségben kifogytam, arra gondoltam, hogy 40 éve dolgozom, gyógyszergyárban, mindig befizettem a TB-járulékaimat (levonták). Régebben veszprémi diák voltam (Vegyipari Szakközépiskola, Vegyipari Egyetem, stb.) és ezt kapom Veszprémben. Elkeseredtem.
Egyszer csak egy függönyparaván mögül előjött egy szálfa egyenes középkorú hölgy sötét ruhában és rám sem nézve flegmán odaszólt, hogy: "na jöjjön az a beteg, aki olyan szarul van". Szerintem (így utólag) hallhatta/hallotta a kint ülő hölggyel lefolytatott párbeszédet és rájött, hogy sok a tanú, tett egy megoldáshoz vezető látszatgesztust. Innen kezdtek el egyenesbe jönni a dolgok. Erről a hölgyről sohasem derült ki számomra, hogy kicsoda, mert sem az ápolószemélyzet, sem pedig a szakorvosi állomány külső jegyeit nem lehetett felfedezni rajta. Megjelenésében teljesen civil volt. De talán nem is ez a lényeg. Elkészült a szívműködésemről egy EKG és beindult egyfajta futkosás az életemért. Megkérdeztem az EKG-t készítő hölgytől, hogy szabad e valamit tudni az EKG eredményével kapcsolatban? Mire ő: "van eltérés...".
Addigra visszaértek a kollégák a betegkártyámmal és a Sürgősségi osztályt velem szemben (NEM ÉNÉRTEM!) egy személyben képviselő hölgy szőrén-szálán eltűnt. Sok orvos vett körül másodpercek alatt, kaptam a nyelvem alá Nitromint spray-t, többféle gyógyszert, branül-t, infúziót, stb. Elvesztettem mindezen elő-küzdelmek miatt újabb kb.15-20 percet és mint egy későbbi izotópos vizsgálaton kiderült, a szív bal-kamra funkció 64,9 %-át. Köszönöm Veszprém. A mentőben mondta az orvos (fantasztikusan jó mentőorvos!), hogy ne beszéljek, mert szükségem van minden kevés oxigénre és még így sem biztos, hogy életben tudnak tartani. Korrekt információ. Tájékoztatott, "tűvel-cérnával" várnak a balatonfüredi Állami Szívkórházban, de még időben (az én időmben) oda kell érnünk. És így is volt.
Köszönöm mentők, köszönöm szívkórház, Mentőorvos, Dr. Bujáki Csaba, Dr. Szeles Éva és Intenzív osztály ! Mindkét "kedves" hölgy még valószínűleg ott dolgozik a Veszprémi Kórházban és rég elfelejtették az esetet. Én magam emiatt sohasem tettem bejelentést. Azóta volt még négy szívügyem, ebből csak egy volt újabb infarktus. Okulásul... Köszönöm, jól vagyok. Dolgozom azóta is, tehát "befizető" vagyok. A kontrasztokat is látva, kérem mindezt tiszteletben tartani!
Ui.: Azóta a korrektebb ellátás(om) érdekében agresszívebb beteg lettem és sajnos mérsékeltebb kivitelen már szükség is volt rá. Erre van a túléléshez, de akár a gyógyuláshoz szükség? Ugye nem? Köszönöm a türelmet.
- IV. 3.
Tisztelettel: Cs. Béla
Nem vették észre a méhszájsebet
2016.04.05. 05:44
Nem szeretném a Honvédkórházat lehúzni, illetve az ottani orvost pellengérre állítani, de szeretném, ha az emberek bátrak lennének orvost változtatni, ha úgy érzik, nem a megfelelő kezelést kapják, vagy kinevetik őket azért, mert esetleg utánaolvasnak tüneteiknek és az nem egyezik az orvos által felállított diagnózissal.
Tisztelt Praxis-blog!
Sokáig gondolkodtam, megírjam-e a történetemet, mert én is egészségügyis családban nőttem fel, szüleim és nagyszüleim illetve rengeteg barátom révén ismerem a mentőszolgálatnál és a kórházakban kialakult helyzetet. Mindezek mellett azon emberek csoportjába tartozom, akik egy-két tüsszentés miatt nem futnak azonnal orvoshoz, és nem tartom magam hipochondernek sem.
A történet 2015. júniusában kezdődött, amikor úgy döntöttem, a szokásos éves nőgyógyászati vizsgálat keretében megbeszélem a nőgyógyásszal, hogy újra elkezdeném szedni a fogamzásgátló tablettát (másfél év kihagyás után). Az orvos nem örült a döntésemnek, azt mondta, ha minden vizsgálat negatív (pl. kizárható a magasabb trombózisveszély), akkor beszélhetünk róla.
Az orvoshoz ajánlás révén jutottam el, először a magánrendelőjében kerestem fel (citológia és méh-ultrahang), majd a további vizsgálatok miatt a Honvédkórházba hívott vissza.
Minden eredmény tökéletes lett, és mire augusztusban kaptam hozzá időpontot újra, hogy megbeszéljük a gyógyszerszedést, nemi aktusok közben vérzés lépett fel, amelyet az újbóli találkozáskor jeleztem neki.
Megvizsgált, de nem talált semmi elváltozást. Elküldött hüvelyi ultrahangra, amelyet az ország egyik legnevesebb intézetében végeztettem el (ezt csak azért írom, mert ilyen dologra nem szabad sajnálni a pénzt és az időt).
Szeptember közepén újra kaptam időpontot hozzá a Honvédkorházban, vittem az UH leletet. A vérzés továbbra sem múlt el az együttlétek alkalmával, sőt egyre csak durvult, előfordult olyan eset, hogy a párom combtőtől a combja közepéig friss piros vérrel lett kikenve.
Doktor úr újra megvizsgált, közölte, hogy: "Most is vérzik, igen."
Mikor megkérdeztem, nem méhszájsebről van-e szó (mert akkor már kiokoskodtam a netről, hogy bizony annak hasonló tünetei vannak), a válasz egyértelmű nem volt. És felírt vérzéscsillapítót.
A hüvelyi UH-t átnézve azt mondta, PCOS gyanúm van, és elküldött hormon-vizsgálatra illetve terheléses cukorra és inzulinra.
A leletek kézhezvétele után (mind a hormon, mind pedig a cukor és inzulin vizsgálatok negatívak lettek) újra jelentkeztem Doktor úrnál, amikor felírt egy három hónapig szedhető fogamzásgátló tablettát, hogy az majd beállítja a ciklusom.
Bár jeleztem a doktornak, hogy a ciklusommal sosem volt gond 13 éves korom óta, ő ehhez ragaszkodott. (itt szeretném még megjegyezni, hogy a PCOS-re jellemző további tünetek sem állták meg a helyüket esetemben: nem volt fokozott szőrnövekedés, elmaradó menstruáció, elhízás vagy zsíros, pattanásos bőr).
Körülbelül másfél hétig nem volt probléma a gyógyszerszedés ideje alatt, azonban később újra jelentkezett a vérzés az együttlétkor. A tanács az volt, hogy várjam meg legalább az első havi adagot, hogy hasson, ha a harmadik havi adag után is fennmarad a vérzés, akkor nagy endokrinológiai kivizsgálásra kerül sor január folyamán.
Novemberben végén a helyzet újra tarthatatlanná vált, és bejelentkeztem a Kútvölgyi Kórház Maternity Szülészeti és Nőgyógyászati klinikájára Prof. Papp Zoltánhoz. A neten olvastam Professzor úrról, és meggyőző adatokat találtam róla (nem mellesleg a méhszájsebek nagy szakértője).
December közepére kaptam időpontot, és megállapította, amit én is sejtettem: egyértelmű méhszájseb, és műteni kell. Professzor úr azt mondta, gondoljam át a dolgot, és ha vele akarom megcsináltatni, jelentkezzek újra és megbeszélünk mindent. Pár nap múlva felhívtam, és már karácsony után azonnal el akarta végezni a műtétet, de sajnos munkám miatt csak január 4-én tudtam "bevállalni".
A műtét sikeres volt, a kimetszésben pedig már elváltozásokat lehetett kimutatni.
Professzor úr megnyugtatott, hogy még épp időben elkaptuk, nem lesz semmi gond, ha tünetmentes vagyok, akkor egyelőre fél évente keressem fel, hogy továbbra is szemmel tartsuk, de bármi szokatlant tapasztalok, keressem azonnal.
Most április 4-e van, három hónap telt el kereken az operáció óta. A javasolt négy hét helyett mi ötig tartózkodtunk a nemi élettől, és most már kijelenthetem, az elmúlt időszakban nem véreztem egyik együttlét alkalmával sem.
Az én történetem szerencsésnek bizonyult, és imádkozom, hogy Professzor úr még sokáig köztünk legyen és folytassa áldásos gyógyító tevékenységét, mert a babavállalás alkalmával őt szeretném mindenképp orvosomnak felkérni.
A személyzet kiválóan érti a dolgát, felkészültek, kedvesek és gondoskodóak. Egy éjszakát kellett bent töltenem a Klinikán megfigyelésen az altatás miatt. Csak jót tapasztaltam mind a többi beteg esetében, mind a magaméban a személyzettel kapcsolatban.
Nem szeretném a Honvédkórházat lehúzni, illetve az ottani orvost pellengérre állítani (bár amikor megtudtam, hogy a méhszájsebemet szinte azonnal műteni kell, legszívesebben ráborítottam volna az asztalt), de szeretném, ha az emberek bátrak lennének orvost változtatni, ha úgy érzik, nem a megfelelő kezelést kapják, vagy kinevetik őket azért, mert esetleg utánaolvasnak tüneteiknek és az nem egyezik az orvos által felállított diagnózissal (és nem, ez nem csak pénz kérdése, rengetek jó orvost találni állami finanszírozású intézményben is - erre a legjobb példám a közeli sztk-ban rendelő fül-orr-gégész főorvosom).
K.
Soha többé Honvédkórház!
2016.04.04. 06:00
Köszönjük szépen Honvédkórház, soha többet nem megyünk feléd - csak ha maga Don Corleone tart pisztolyt a halántékunkhoz!
Tisztelt Praxis!
Húgom 2016. február 26-án pénteken 13.38- kor borzalmas deréktáji fájdalommal(saját mérce szerint 10-ből 7-es) jobb lábfej és lábszár zsibbadással regisztrált be a MH Egészségügyi Központ sürgősségi osztályára. Akkor már hajnali egy óra óta tartott az elviselhetetlen fájdalom. De a XV. és a IV kerületben nincs neurológiai szakrendelés, márpedig sajnálatos egyéb tapasztalatok alapján tudtuk, hogy ez porckorong sérv lesz.
16.30 körül behívták az egyik vizsgálóba, ahol megmérték a vérnyomását, és megkérdezték, hogy miért nem ment a körzeti orvosához lumbagoval. Ezután újabb órák telnek el várakozással, anélkül, hogy bárki hozzászólna. 5 percenként jönnek a mentők, súlyos betegekkel, az igaz. 23 óra után látta orvos először, aki szintén azzal kezdte, hogy miért nem a körzetében intézte el a dolgot. Megvizsgálta, lábujjhegyre, majd sarokra állította és vért is vett. Közölte, hogy a könyv szerinti tünetei valószínűleg sérvre utalnak, de amíg nem béna és a vizelet- illetve a széklettartás nem okoz problémát, addig a sürgősségi osztály nem készít MRI vizsgálatot. A papíron szerepel, hogy a jobb alsó végtag Lausage 60 fokban pozitív- vagyis bénulás áll fent. A vizsgálatok alapján akut idegsebészeti teendőt, sürgősségi ellátást igénylő kórképet nem láttak igazoltnak. Felírt 3 féle gyógyszert és figyelmébe ajánlotta, hogy hétfőn keresse fel a kerületi reumatológiát. Egy fél literes fájdalomcsillapító infúziót (Neodolpasse) is kapott a folyosón ülve (az ülés a sérv legnagyobb ellensége) hajnali 1 óra körül távozott.
A fájdalom annyira nem múlt el, hogy 03.15 körül visszament a sürgősségire. A nővér a pultnál – orvos sehol- annyit mondott, erre a fájdalomra rendezkedjen be, hetekre, akár hónapokra is, ellátta jótanácsokkal, feküdjön, pihenjen, adott 3*1 szem gyógyszert és jobbulást kívánt.
Március 3-án sikerült egy gerincgyógyászhoz eljutni, aki elküldte fizetős MRI vizsgálatra (25 000 forintba került és egy kórházból leselejtezett, nagyon rossz minőségű képet adó gép volt- de gyakorlott idegsebésznek ez is elég volt az azonnali műtéti beavatkozás mellett döntéshez), a március 8-i lelet 1*2,3cm-es kiszakadt (!) gerincsérvről mutatott képet.
Március 22-én megműtötték, azóta a fájdalmai elmúltak, a lábfejbénulással együtt, de lehetséges, hogy a kései beavatkozás miatt a jobb láb első ujja nem fog helyreállni, béna marad.
Köszönjük szépen Honvédkórház, soha többet nem megyünk feléd - csak ha maga Don Corleone tart pisztolyt a halántékunkhoz.
Ha a sürgősségire kerülsz, vigyél magaddal túlélő csomagot is
2016.04.02. 07:36
Tisztelettel kérdezem: miért nem lehet összehangoltan dolgozni, miért kell beteget, hozzátartozót vérig sérteni?! Tudom, hogy mi a helyzet az egészségügyben, de mindennek van határa!
Tisztelt Praxis!
Tegnap,2016.március 30-án a 82 éves édesanyámmal 5 óra hosszat vártunk a sürgősségi osztályon egy mellkas röntgenre. A háziorvos hívtuk ki előtte, mert ő tudja az összes betegségét. Éppen ezért illett volna tudnia, hogy mi a teendője. Anyukám évek óta keringési zavarban és súlyosbodó Parkinson kórban szenved. Napi 24 órás felügyelet igényel.
Hosszas vita után adott egy beutalót, amire mi naiv módon azt hittük, hogy a neurológiára szól.
Hát nem! A sürgősségire, mellkas röntgenre, mentővel, ez felettébb érdekes. Pár órás várakozás után meg is történt a vizsgálat és még kb.egy órát vártunk, hogy megkapjuk az eredményt. Nem kaptuk meg, ezért úgy döntöttem, hogy hazamegyünk. Na de mivel? Betegszállítóra újabb órákat kellett volna várni. Mivel anyukám érthető okokból már otthon szeretett volna lenni, szóltam az egyik orvosnak, hogy nem várunk tovább, majd a leletért bemegyünk.
Ma a húgom ment is érte, de számunkra érthetetlen okokból nem adták oda neki. Lehordták mindenféle orbánistának és felküldték a jogi osztályra.
Na, ott újabb Canossa-járás. Mellékesen megjegyzem, hogy a húgom egy agydaganat utóhatásaival küzd. Miután mindent kikérdeztek tőle, hol, mikor, miért született és újabb sértegetések után megkapta az eredményt, ami várhatóan negatív lett.
Édesanyám pedig azóta is itthon csetlik-botlik, folyamatos frászban vagyok, mikor esik el újra.
Tisztelettel kérdezem: miért nem lehet összehangoltan dolgozni, miért kell beteget, hozzátartozót vérig sérteni?!
Tudom, hogy mi a helyzet az egészségügyben, de mindennek van határa!
Ui. Ha a sürgősségire kerülsz, vigyél magaddal túlélő csomagot is.
Matild
Ez nem kórház, hanem sintértelep
2016.04.01. 07:22
Nagyon sok embertől hallottam, hogy ez a kórház egy "sintér telep", ha az embernek nincs orvos ismerőse itt vagy sok pénze az biztos, hogy nem sok jóra számíthat. Ja és empátia, nulla!
Kedves Praxis blog!
Több csalódás is ért, amikor nekem vagy családtagomnak "dolga" volt a Bács-Kiskun Megyei Kórházban.
- 1. A sürgősségi tudtommal nem azt jelenti, hogy 4 órát váratnak egy beteget?!
- Rövid idő leforgása alatt 2-3 osztályra is pakolják az embert, mert nem tudják megállapítani pontosan mi a baja.
- A nővérek levegőnek nézik az osztályokon az embert (beteget, látogatót) de a kis pultjuk mögött elcsevegnek és nevetgélnek, külön szóltam nekik, mint látogató, hogy nézzenek már rá egy betegre, mert rosszul van... és persze nekik állt feljebb.
- Egy besárgult beteget kezeltek és találtak epevezeték elzáródást, amit megműtöttek, és mert annyira figyelmesek voltak a betegnek belső vérzése lett (amit persze nem vettek észre) ami agyvérzéshez vezetett, ami aztán kómához és végül halálhoz.
Hatalmas csalódás ez a kórház! Az orvosok, az ápolók egyaránt. A halálhírt telefonon közölték, de amikor személyesen bement az ember sehol senki, sehol a beteget kezelő orvos. Amikor megkaptuk a papírokat, nem ezt a "kis"agyvérzéssel járó belsővérzést jelölték meg a halál okának. A bevitt ruhákat és egyéb tárgyakat nem is vitték fel a gasztroenterológia osztályra, hanem a belgyógyászaton hagyták.(ez is nem kevés időbe került, mire kiderült, hogy hol vannak.)
Rendőrségi boncolást szerettünk volna kérni, ez már nagyon nem tetszett nekik (nem véletlen hagytak ki ilyen részletet a zárójelentésből) azt a választ kaptuk a rendőrségen, hogy nem tudják mikor lesz rá alkalom, erre kórház szép kis összeget mondott az addigi "tartásra", így sajnos csak a kórház végezte el a boncolást... Sajnos ez a történet nagyon rosszul végződött.
Nagyon sok embertől hallottam, hogy ez a kórház egy "sintér telep", ha az embernek nincs orvos ismerőse itt vagy sok pénze az biztos, hogy nem sok jóra számíthat. Ja és empátia, nulla! Ha szükségem lesz orvosi ellátásra, biztos vagyok benne, hogy inkább másik kórházat választok és utazok pár órát. (ha van rá lehetőségem).
A tárgyban megneveztem a kórházat is, szomorú hogy felesküdt orvosok miatt, akikről azt hisszük, hogy számíthatunk rájuk, mégis miattuk veszítjük a szeretteinket. Kérdezem én, ha tőlük nem várhatunk segítséget, akkor kitől?
Édesapám halálára várnak?
2016.03.31. 07:54
Teljesen olyan az egész, mintha csak arra várnának, mikor alszik el örökre, hogy aztán azt lehessen mondani, már nem tudtak tenni érte semmit.
Tisztelt Praxis!
Teljes kétségbeesésemben fordulok önökhöz. Édesapámról nemrég kiderült, hogy agyi áttétes tüdődaganat támadta meg a szervezetét, minden előzmény nélkül. Értve úgy, hogy egyik napról a másikra lett rosszul, semmiféle jele nem volt, hogy ennyire súlyos beteg volna. Nem köhögött, nem fájt semmije, aztán két és fél hete ágynak esett. Szédülés, hányás, erős fejfájás, mindössze ezek voltak a tünetei, természetesen orvost hívtunk hozzá, aki egy budapesti kórházba szállíttatta mentővel. A kórházban napokon keresztül szinte semmiféle vizsgálatnak nem vetették alá, holott állapota egy cseppet sem javult. Szűkszavúan annyit mondtak, hogy a vérnyomásával lehet valami, majd kiderítik. Enni, pihenni, egyedül közlekedni teljes mértékben képtelen volt és most is az, és mivel nincs módunk pénzt adni, nem is nagyon foglalkoztak vele, nem fürdették, mosdatták, szinte minden ránk hárult.
Két hét után jutott az orvosoknak eszükbe, hogy egy CT-t és egy tüdő röntgent készítsenek, amely jelezte, hogy nagy baj van. Több alkalommal próbáltunk beszélni a kezelőorvosával, de abszolút elhárított mindenfajta érdemi kommunikációt is, mindig lerázott bennünket, végül közölte édesapámmal, hogy vélhetőleg áttétes daganatos betegségről van szó. Mikor megtudtuk, újfent beszéltünk az orvossal, rákérdeztünk, hogy történik-e valamiféle kezelés, vagy beavatkozás édesapám érdekében, de csak annyit közölt, majd kiderül. Közben nagy nehezen elkezdték szteroidokkal csökkenteni az agyi nyomást, majd átszállították édesapámat egy másik kórház pulmonológiai osztályára. Sajnos itt ugyanaz a nemtörődöm hozzáállás a jellemző, mint a korábbi helyen, tetézve azzal, hogy itt nem csak a flegma hozzáállás a jellemző, hanem a beteg és a hozzátartozók sértegetése is sajnos. Nem értjük, és nem tudjuk mire vélni ezt a fajta viselkedést, kétségbeesett emberekkel egész biztosan nem így kellene bánni.
Az egy hónapos kálvária közepette édesapámmal érdemben nem igazán foglalkoztak, bár már nagyjából egy hete folyamatosan avval hitegetnek minket, hogy amint lesz rá lehetőség, az áttétet eltávolítják. A tüdejében található tumor egy darab és jelenleg borsónyi méretű, nem növekedett szerencsére érdemben, nem úgy az agyi áttét. Közben apám állapota nem javul, mitől is javulna, így végképp nem értjük, mire a késlekedés. Magától, kezelés nélkül egész biztos, csak romlani fog a helyzet.
Azért írok önöknek, hátha tudnak nekem segíteni, néhány jótanáccsal, ötlettel, mit tehetnénk a helyzet megoldása érdekében. Kihez forduljunk, mit mondjunk? Már arra is gondoltunk a családban, hogy hitelt veszünk fel és megpróbáljuk „saját szakállra” meggyorsítani a folyamatot, mert ha így marad minden, biztosan elveszítjük édesapámat. Lelkileg is megviselt, a fizikai állapota szintén kétségbe ejtő. És nyilván nem tesz neki jót az sem, hogy csak a hitegetés és az odafigyelés teljes hiánya jut ki számára. Teljesen olyan az egész, mintha csak arra várnának, mikor alszik el örökre, hogy aztán azt lehessen mondani, már nem tudtak tenni érte semmit. Olyan, mintha a halálát várnák, ahelyett, hogy kezelnék és megtennék érte, amit még lehet, már ha lehet egyáltalán. Ha pedig nincs rá mód, azt talán legalább nekünk, a családjának illene elmondani, mert akkor egész biztosan nem itt, és nem ilyen körülmények között szeretnénk, ha távozna az árnyékvilágból. Ezt egyébiránt a főorvos asszonynak is megmondtuk, de újra csak azt mondta, majd megműtik.
Igazából ez a bizonytalanság és a hitegetés a legrosszabb és az, hogy mi abszolút tehetetlenek vagyunk. Arra kérem önöket, mondjanak valami bíztatót, vagy legalább kézzelfoghatót. Van esély rá, hogy megműtik még, ha már ezt mondják minden alkalommal, amikor rákérdezünk, vagy tegyünk le róla és törődjünk bele, hogy csak hülyének néznek minket? Ha mégis eljutunk a műtétig, mire figyeljünk utána? Ha nem növekszik a tüdőben az alap tumor, vagy nem olyan mértékben, amely menthetetlenné teszi, van-e esetlegesen lehetőség a tüdő daganat későbbiekben történő műtéti eltávolítására, vagy ez már nem lehetséges? Mert ha hiszik, ha nem, ezt is mondták már itt nekünk, ugyanis műthető helyen lenne. Kérem, segítsenek! Mindenképpen elolvasom a hozzászólásokat, tanácsokat, és nagy köszönettel veszem őket!
Tisztelettel,
B. Anikó
Hamis adatok a zárójelentésben
2016.03.30. 07:36
Kíváncsi vagyok, mennyire jellemző a kórházi osztályokra, hogy meghamisítják a tényeket az adminisztráció során, hogy fedezzék a saját mulasztásaikat - és adott esetben a családtagokra hárítsák a felelősséget.
Kedves Praxis Blog,
Egy érdekes részletre figyeltem fel anyám kórházi zárójelentésén. Még tavaly novemberben került stroke miatt a Szent Imre Kórházba, és ezen a héten bocsátották haza.
Az első állomás a sürgősségi osztály volt, most a neurológián kiállított zárón olvastam, hogy a beteg reggel rosszul lett, hozzátartozója délután mentőt hívott, így került be az SBO-ra.
A dolog szépséghibája, hogy a mentőt reggel hívtuk ki, anyámat 9:38-kor adták át a sürgősséginek. Az más kérdés, hogy ezután (más, szintén stroke-kal beszállított emberrel együtt) órákon át a folyosón fektették, és csak délután 3 körül került sor az első vizsgálatra.
Kíváncsi vagyok, mennyire jellemző a kórházi osztályokra, hogy meghamisítják a tényeket az adminisztráció során, hogy fedezzék a saját mulasztásaikat - és adott esetben a családtagokra hárítsák a felelősséget.
Üdv,
Kristóf
Félrekezelték a kisfiamat
2016.03.29. 07:56
Kedves Doktornők és Doktor Urak, legyenek szívesek jobban odafigyelni a szülők által felsorolt tünetekre, és nem reflexből visszautasítani minden vizsgálatot. Ha erre a magyar egészségügy mostani, lehetetlen helyzete miatt nincs pénz, legalább javasolják a szülőknek a magánlaborok szolgáltatásait hátha tudják ezt is vállalni; és segítsenek a nyomozásban, hogy ne kelljen éveket várni a gyerek diagnózisára.
Kedves Praxis!
Decemberben küldtem el Önöknek a szülés utáni kálváriám történetét. Most a kisfiam betegségéről szeretnék mesélni abban bízva, hogy talán segítek pár szülőnek időben hozzájutni a gyermeke problémáinak pontos diagnózisához.
A történet, amiért ismét billentyűzetet ragadtam, 3 évvel ezelőtt kezdődött, a fiam születésekor. A szülészet dietetikusától kapott étkezési tanácsokat becsületesen betartva elfogyasztottam a napi fél liter tejterméket. Se többet, se kevesebbet. A kisfiam viszont sírt. Sokat. Jó hangosan. A háziorvosunk ajánlott egy szirupot, amit szoptatás előtt kell a babának adni. A sírás nem csökkent. Kipróbáltunk egy másikat, majd egy harmadikat is – eredmény nélkül. Közben olvasgatni kezdtem, és rájöttem, hogy a tehéntej okozhatja a problémát. Nem ettem több tejterméket, és ezzel párhuzamosan laktáz-enzimet is adtam a kisfiamnak biztos ami biztos alapon. Végre kezdett megszűnni az állandó sírás. Aztán 6 hónapos kora körül elkezdtük a hozzátáplálást. 1 éves kora körül már a nagyszülők, és a távolabbi rokonság is próbálta mindenfélével megetetni. A hozzátáplált tejtermék is problémát okozott természetesen. Ha tejfölt kapott, nem sokat aludtunk éjjel. Ha tejet, még nappal elkezdett visítani (ilyen csak egyszer fordult elő). Hosszas kérlelés után sikerült meggyőznöm a családot, hogy ne adjanak tejterméket a fiamnak, mert úgy néz ki, laktózérzékeny. Kemény meccs volt, mert az ilyen jellegű gondok eddig ismeretlenek voltak a családban. Mi az, hogy nem kaphat? Hát olyan finom!!
A bölcsődébe való beiratkozás előtt eljutottunk gasztroenterológiára, mert az intézmények légy szívesre nem módosítják a gyerek étrendjét, kénytelen voltam igazolást vinni. Ekkor derült ki, hogy tejfehérje-allergiáról beszélünk, nem pusztán laktózérzékenységről. Ha már ott voltunk, megemlítettem a szakorvosnak, hogy gyanakszom gluténintoleranciára is, mert ha kekszféléket eszik a gyerek, felpörög, agresszív, nem tud lenyugodni. Leintett, hogy egyszerre csak egy problémát zárjunk ki. Rendben.
A tejmentes diéta sikere megmutatkozott, a panaszok csökkentek, de valami nem volt az igazi.
Mindeközben megszületett kislányunk is, aki a szülés utáni kálváriám miatt (psoas tályog miatt 3 hétre kórházba kerültem, és utána 2 hónap alatt tanultam meg újra járni…) tápszeres lett, és gyógyulásom után is csak a napi étkezések 1/3-át fedezte a visszahozott anyatej. A tápszer bevezetésekor folyamatos sírásba kezdett, ami gyakorlatilag hónapokig tartott. Én biztos voltam benne (mikor már otthon voltam), hogy tejfehérje-allergia játszik nála is, a háziorvos viszont azt mondta, nincs másik tápszer, illetve később, hogy mégis van, de próbáljuk meg előbb ezt meg azt… Végül ismerőstől szereztem tejmentes tápszert, és egyik óráról a másikra megszűnt a sírás. Ez szerencsére meggyőzte a háziorvost is, onnantól kezdve megkaptuk receptre.
A fiamra visszatérve pár hónappal a tejmentes diéta bevezetése után nem múló hasmenés kezdődött, amivel kitartóan látogattuk a háziorvost, de csak azt a választ kaptuk, hogy biztos csak felborult az amúgy is érzékeny bélflórája, legyünk türelemmel. (Az agresszív viselkedés pedig csak a bölcsőde kezdés, a testvér születése és Anya betegsége miatt lehet, és életkori sajátosság is.) Megint csak utána olvastam, a hasmenés oka lehet akár parazitafertőzés is, mert olyan helyen lakunk, ahol a melléképületekben néha egerek is megfordulnak, a gyerek viszont az udvaron leesett cumit simán visszaveszi a szájába még mielőtt oda tudnánk nyúlni. A szomszédban csirkéket, disznókat tartanak, oda is gyakran járunk, és a fiam ott is visszateszi a leesett cumit, vagy szimplán koszos kézzel nyúlkál a szájába (természetesen mindig azon voltunk, hogy ilyesmi ne forduljon elő, de egy 2 éves gyereknek nem lehet állandóan fogni mindkét kezét, nehogy valami ilyesmit tegyen). A háziorvos csak mosolygott a parazitafertőzés felvetésekor, és csak annyit tett hozzá: nem hiszem… Amikor felsoroltam a fenti érveimet, mégis csak elgondolkozott, és hajlandó volt elküldeni a mintánkat vizsgálatra. Negatív lett, de ekkor már 3-4 hete tartottak a panaszok.
A hasmenés azóta is rendszeres vendégünk, hetente többször is előfordult, úgyhogy úgy gondoltam, megint időszerű meglátogatni a gasztro dokit 10 hónappal az első látogatás után. Elmeséltem a panaszokat, hozzátettem, hogy még mindig felpörög, agresszív a gluténbevitel után, de csak legyintett. Mivel magánrendelésen voltunk, eleget tett a kérésemnek (majdnem): ígéretet tett, hogy a gyerekklinikáról keresni fog az asszisztense egy időponttal kapcsolatban, amikor bemehetünk cöliákia vizsgálatra. Két hetet vártam hiába, úgyhogy végül elvittem magánlaborba, és azokat nézettem meg a vérében, amiket ő javasolt: EMA és tTG elleni IgA és IgG antitestek. (Plusz cukorbetegségre utaló értéket, pajzsmirigyet, mellékpajzsmirigyet, szóval több mindent, ami nyugtalanságot, agresszivitást okozhat egy gyereknél – és kértem egy alap ételallergia vizsgálatot is.) A lista természetesen saját összeállítás, orvos ebben nem segített… Minden negatív, de cukorbaj gyanús. Engem viszont nem győzött meg az eredmény.
Amikor a fiam 2 hétig nem ment bölcsődébe fülgyulladás miatt, próbaképpen gluténmentes étrendre állítottam. Számomra döbbenetes volt a változás: egy kedves, mosolygós kisgyerek volt velem otthon két hétig. Nem volt ugyan 100%-os az eredmény, így felmerült bennem, hogy lehet még valamilyen allergiája, intoleranciája, de mindenképpen látványos volt a javulás.
Még mindig rendszeresen bújtam az internetet a témában. Több helyen olvastam, hogy kisgyermekeknél nem a megszokott laborparamétereket nézik cöliákia esetén, hanem egészen mást (2 éves kor alatt, körül célravezetőbb gliadin ellenes antitesteket nézni). Végignéztem a környék összes magánlaborját, míg végül 55 km-re tőlünk megtaláltam a megfelelőt.
Eközben háziorvost is váltottunk, mert még mindig csak mosolygott a panaszainkon, és a fejét ingatta. Meg persze magyarázott, hogy nem lehet csak úgy gluténmentes étrendre állítani egy kisgyermeket… Persze a bölcsődébe visszatérve újra glutént kezdett kapni, így a tünetek is visszatértek. Az új háziorvosunkkal megbeszéltem a következő vérvételt, ő javasolt még pár dolgot, amit meg kellene nézni (általános vérképet, vasat és pajzsmirigy hormonokat), plusz a végére hozzátettem még egy 45-ös ételintolerancia vizsgálatot is. Hab a tortán, hogy miután megtettünk 55 km-t, még a vérvételi asszisztens is le akart beszélni a vizsgálatról, mert hát ilyeneket felnőtt embereknél szoktak nézni, és intolerancia vizsgálatot 4 éves kor alatt nem is javasolnak, ő meg még 3 sincs. Pár pillanat alatt meg is oldódott az állandó jellegű alacsony vérnyomás-problémám, de nem hagytam magam semmiről lebeszélni. Másnapra ki is derült, tehéntej – (ezt ugye már tudtuk), tojás- és gluténintoleranciája van. Halleluja, hát mégis csak igazam lett. Pajzsmirigy alulműködést is kimutattak, pedig pár hónapja az még rendben volt.
A háziorvos javaslatára azonnal diétázni kezdtünk, szerencsére a bölcsi is elfogadta ideiglenesen az ő igazolását, és napokon belül meglátogatjuk az új gasztroenterológust is – 45 km-re tőlünk.
Sajnos olyan városban élünk, ahol az ember nem válogathat szabadon a gyermek gasztroenterológusok között, de a régihez semmiképpen nem akartam már visszamenni, Budapest pedig jó messze van innen, úgyhogy marad a 45 km-es autókázás a másik kisvárosba. Bár az itteni hanyag orvosoknak köszönhetően egyre közelebb kerül hozzánk a főváros a mentális térképemen, úgyhogy látok rá esélyt, hogy a végén egy pesti orvosnál lyukadunk ki.
A kisfiam hasi panaszai múlófélben vannak, és a próba diéta 2 hetéhez hasonlóan ismét barátságos, nyugodt, vidám kisgyerek lett.
Mindezt azért írtam le, mert számomra felfoghatatlan, hogy 2 évnek kellett eltelnie az első tünetek megjelenésétől a pontos diagnózis felállításáig. És ez is csak azért következett be, mert Anya megint nem hagyta magát, és ”kigúglizta” a tüneteket. A védőnő is mindeközben megerősített abban, hogy magamnak kell végigküzdenem ezt az utat. A kisgyermekek allergiás-intoleranciás tüneteivel nem nagyon foglalkozik senki – főleg, ha nem a tankönyv szerinti tüneteket produkálja -, úgyis kinövik általában, úgy 6-7 éves korukra. De kérdem én, milyen károkat okoz addig a bél-, és ez által az immunrendszerében? Olvastam a fel nem ismert, és így kezeletlen gluténintolerancia következményeiről is. A pajzsmirigyprobléma is szerepelt a felsoroltak között, tehát akár ezért is alakulhatott ki a mi esetünkben. És akkor még legyek hálás, hogy nem lett 1-es típusú diabétesze, szklerózisa és még sorolhatnám.
Szerencsére, miután elmeséltem a háziorvosunknak, hogy kezdek hasonló tüneteket tapasztalni az egy éves lányomnál, ő egyből javasolta, hogy nála is kezdjük el a diétát, semmi hátránya nem fog származni abból, ha esetleg indokolatlanul vonjuk ki a glutént az étrendjéből. Nem alakul ki hiánybetegsége, mindent lehet mással pótolni!
A másik nagy (költői) kérdésem, hogy mi van azoknak a szülőknek a gyerekeivel, akik nálam jobban megbíznak az orvosaikban, és nem szeretnek mindennek utána olvasni az interneten? És azokkal, akik pl. minimálbérből élnek, vagy egyedül nevelik gyermekeiket? Nekik biztos nem lesz anyagi lehetőségük eljutni egy magánlaborba, akármit is olvassanak az interneten.
Azért úgy vettem észre, országos szinten – még ha lassan is -, de javul a helyzet. Kezdik észrevenni és elismerni az illetékesek, hogy a gluténintoleranciának nem csak a hagyományos értelemben vett cöliákiás tünetei lehetnek, hanem elég sokrétű a probléma: a pszichés zavaroktól a hólyagos bőrproblémákon át a kisiskolás korú gyerekek széklet-és vizelet-visszatartási gondjaikig elég sok mindent okozhat a glutén-, és egyéb intolerancia vagy allergia.
Szóval kedves Doktornők és Doktor Urak, legyenek szívesek jobban odafigyelni a szülők által felsorolt tünetekre, és nem reflexből visszautasítani minden vizsgálatot. Ha erre a magyar egészségügy mostani, lehetetlen helyzete miatt nincs pénz, legalább javasolják a szülőknek a magánlaborok szolgáltatásait hátha tudják ezt is vállalni; és segítsenek a nyomozásban, hogy ne kelljen éveket várni a gyerek diagnózisára - megkeserítve ezzel az egész család életét, és tönkretéve a gyerek egészségét!
Tessék végre elhinni, hogy nem minden szülő hipochonder, mi is tudjuk mérlegelni az interneten olvasott információkat. És ami a legfontosabb: bízzunk az anyai ösztönökben! Egy anyánál jobban senki nem ismeri a gyermekét, és a szervezetének jelzéseit!
Az egészségügyben pénzért adnak életet
2016.03.25. 06:18
Minden ott kezdődik, hogy senkit sem köteleznek arra, hogy egy bizonyos szakmát, vagy ha úgy jobban tetszik, hivatást válasszon. Ha az egyik napról a másikra dőlt volna romba a magyar egészségügy, természetesen megérteném a folyamatos panaszkodó hangokat, de ez a folyamat jó pár évtizede tart, így hát senkit sem érhet meglepetésként.
Tisztelt blog!
Most olvastam az indexen a „Ne bántsátok az orvosokat, nővéreket” című cikket, ehhez fűznék hozzá néhány gondolatot, ha van rá lehetőség. Lassan az a kép alakul ki Magyarországon belül, hogy az egészségügyi dolgozók kizárólag azért teljesítenek sokszor kritikán alul, mert a betegek, illetve a betegek hozzátartozói túlzott elvárásokat támasztanak feléjük, nem becsülik meg a munkájukat, illetve az anyagi helyzetük és a túlfeszített munkatempó megy az ellátás rovására. Én semmiképp nem szeretném megkérdőjelezni ezeket a szomorú és egyben lehangoló tényeket, ugyanakkor komoly ellenérzéseim is vannak mindezekkel kapcsolatban. Minden ott kezdődik, hogy senkit sem köteleznek arra, hogy egy bizonyos szakmát, vagy ha úgy jobban tetszik, hivatást válasszon. Ha az egyik napról a másikra dőlt volna romba a magyar egészségügy, természetesen megérteném a folyamatos panaszkodó hangokat, de ez a folyamat jó pár évtizede tart, így hát senkit sem érhet meglepetésként.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy úgy gondolnám, teljesen helyénvaló, hogy a mostoha körülményeket zokszó nélkül kellene viselnie a benne élőknek, dolgozóknak, de álságosnak tartom, hogy úgy csinálnak sokan, mintha 15-20 évvel ezelőtt másként lett volna. Aki tehát ebbe az irányba indult el, tudta, mire számíthat, még akkor is, ha most ezt nem hajlandóak elismerni. Nem mellesleg az oktatás szintén hasonló helyzetben van, ahogy a multiknál, a kereskedelemben, a biztonsági szektorban, az egyes fegyveres testületeknél és az általam igen nagyra becsült tűzoltóknál sem rózsásabb a helyzet egy fikarcnyival sem.
A másik fele pedig az, hogy az egészségügyben még mindig jelen van egy bizonyos többletbevétel, amely a többi ágazatban egyáltalán nem található meg. Mégpedig a mindenki által elfogadott, a betegek és eüs dolgozók részéről is napi szinten életben tartott hálapénz. Én a magam részéről eddig egyetlen olyan emberrel találkoztam közel 30 év alatt, aki visszautasította a paraszolvenciát, holott ő sem tartozott az elit, magánpraxist felvirágoztató orvosok közé, így mai napig elismeréssel adózok irányába és gondolatban kalapot emelek előtte az elvei miatt. Ugyanakkor a többi esetben minden egyes alkalommal elfogadták, sőt, olykor kimondva-kimondatlanul követelték is a hálapénzt, amikor alkalom adódott rá. Legutóbb apósom szomorú haláltusájánál kellett minden egyes nap több ezer forinttal megtámogatnunk a nővérek, beteghordók és orvosok munkáját, mert ellenkező esetben utolsó napjait a betegségen kívüli szenvedésekkel is megnehezítettük volna. Nem szándékoztunk pénzt adni, de az első pár nap „furcsaságai” – be nem adott gyógyszerek, elfelejtett étkeztetés, mosdatás és a törődés legkisebb fokának hiánya, stb. – rákényszerített bennünket. Még csak igazándiból szóba sem álltak velünk rendesen, amikor kérdeztünk, levegőnek néztek, vállat vonogattak, flegmán és lekezelően válaszoltak, ha épp nagyon rámenősek voltunk és már nem tudtak kikerülni minket.
És láss csodát, az első néhány ezer forint csodákat művelt. Lett gyógyszer, telefonáltak, amikor a papa állapota rosszabbra fordult, megálltak a folyosón is néhány szóra, elkezdett működni a rendszer. Nyilván a higiénia, a berendezések állapota, az étel minősége nem változott meg, de az emberi oldala a dolognak elkezdett működni. érdekes, nem? Miként értékelhetné ezt másként egy hozzátartozó, mint nyílt ultimátumként? Vagy fizetsz és megkapod, ami elméletben alapból megilletne, vagy jön a retorzió és magadra vess! Mindezzel csupán annyi a gond, hogy nincs mindenkinek lehetősége naponta 3-5 ezer forintokat kifizetni az ingyenes (amely ugyebár nem ingyenes, hiszen a TB-t fizetjük többségében) ellátás mellett, hogy a minimális elvárható szolgáltatás megillessen bennünket. Mert nagyon nincs jól, hogy jelenleg pénzért adnak életet, vagy méltósággal teli halált akár.
Azért írtam meg ezt a néhány gondolatot, mert úgy vélem, mindenkinek magába kellene szállnia egy hangyányit legalább. Mert bár van igazság abban is, hogy sokszor a betegek is ellenséget látnak az egészségügyi dolgozókban, de fordítva sincs ez másként. A legjobb példa erre a blog hozzászólás részlege. Érkezik egy levél, sokszor szomorú, tragikus történetekkel. Aki beküldi őket, nyilván azért teszi, mert sérelem érte, többször előfordult, hogy országos visszhangot kiváltó esetekről számoltak be a Praxison, ahol igazolható módon mulasztás, vagy mulasztások sora történt. Ennek ellenére a kommentelő orvosok azonnal összezártak, és a mundér becsületét védték. Kérdem én, miért? Az egész orvostársadalom becsületébe gázoltak, akik le merték írni saját kálváriájukat? Nem bizony, hiszen egyedi esetekről emlékeztek meg. Akkor miért is kell a végsőkig védelmezni egy olyan ügyet, amely bizonyítottan hibák, mulasztások sorozatából fakadt? Érthetetlen…
Én a magam részéről kívánom, hogy felsőbb szinteken, ahol jelenleg stadionépítésekre és egyéb kevésbé fontos dolgokra költenek milliárdokat, kapjanak észbe és fordítsanak hasznosabb, társadalmileg fontosabb ügyekre kellő mennyiségű pénzt, hogy ezzel elejét vegyék az elégedetlenségnek, panaszáradatnak. Ugyanakkor az is a szívem vágya, hogy akik jelenleg nyakig benne vannak az egészségügyben, fogadják el, hogy a beteg nem ellenség (ahogy az orvos sem persze) és lássanak túl a személyes sértettségen, és ha kell, tudjanak fejet hajtani, esetleg belátni, ha hibát követnek el. És lehetőleg az alapvető, mindenki számára elérhető ellátásban az elvárható minimumot nem ahhoz mérten osztogassák, hogy ki mennyit tud bónuszként a zsebekbe belehelyezni. Mert bizony, ezen is életek múlhatnak.
Üdvözlettel,
P. K. István
Ne bántsátok az orvosokat, nővéreket!
2016.03.24. 05:40
Én csak azt tudom mondani, hogy gondoljunk azért ezekre az orvosokra és nővérekre is, ne ítélkezzünk olyan gyorsan, nem tudhatjuk, mi van a dolgok mögött. Lehet, hogy az egészségügyre, ha jobban odafigyelnének, akiknek ez a dolguk valami változást hozna életünkben.
- Praxis!
Lehet, hogy én egy kakukktojás vagyok de nem sikerül és nem is akarok mindenáron rosszat írnom az egészségügyről. Nem tudom az orvosok nevét feltüntethetem-e de nagyon örülnék, ha ezt lehetővé tennék, mivel nagyon sok jó orvos van jó kórház és rendelőintézet.
Lehet, hogy csak mi fogtuk ki őket, de ezt, akikkel nekünk kapcsolatunk volt mindről elmondható.
Munkájukat hivatásuknak tekintik, és azt tudásukhoz mérten lelkiismeretesen meg is teszik, persze ha hagyják őket.
Szóval történetünk a XI. kerületi Szent Kristóf rendelőintézetben kezdődött az urológián ahol a nagyon régen ott dolgozó orvosok közül az egyik felfedezte férjemnél a hólyagdaganatot ennek k b 2 éve.
Rögtön beutalta a Kékgolyó utcai onkológiára szintén az urológiai osztályra, ahol szintén nagy tudású szakorvosok vannak akik mindent megtesznek a betegekért. Hála Istennek, az orvosok lelkiismeretes munkájának férjem azóta meggyógyult.
Nagyon örültem, hogy ide kerültünk itt folytatódtak a vizsgálatok majd a műtét.
Az osztályon azt tapasztaltuk, hogy tiszta rendezett körülmények között fogadják a betegeket, nagyon kedvesek, udvariasak az orvosok nővérek annak ellenére, hogy nap, mint nap rengetegen várakoznak vizsgálatokra, befekvésre.
Nem látszott a dolgozók részéről semmiféle elégedetlenség, idegesség mindenki tette a munkáját, inkább a betegek viselkedésével volt a gond. Az emberek általában azt nagyon gyorsan megállapítják, hogy ővelük hogy bánnak, csak azt nem, hogy ők hogy viselkednek.
Nagyon sokszor tapasztalom inkább ezt, mint a dolgozó személyzet udvariatlanságát.
A kedves betegek a végsőkig húzzák a húrt.
Többször feküdt benn a férjem kórházban, de nem tapasztaltam semmi kirívót, amit szóvá tehettem volna. Lehet, hogy ezzel az észrevételemmel egyedül vagyok?
Persze ha az ember nagyon kutakodik, biztos talál valami kivetnivalót. De vajon mindenről csak az orvosok és a nővérek tehetnek? Nem lehet esetleg, hogy kevés nővér van az osztályokon, van, ahol 32 óráznak, és azért nem megy úgy a munka, ahogy kéne? Nem lehet esetleg, ha a betegek kevesebbet piszkálnák a nővéreket, orvosokat könnyebben menne?
Ha egy kicsit segítenénk őket a viselkedésünkkel, nem lenne jobb? Biztosan vannak kórházak, ahol sokkal borzalmasabb állapotok vannak ilyen p l .a János kórház az sem az orvosok, nővérek hibája.
Nekik sem szívderítő ilyen körülmények között dolgozni. Könnyebb az ő nyakukba zúdítani a problémákat, mint arra, akinek kötelessége lenne biztosítani a gyógyításhoz a méltó körülményeket.
Én csak azt tudom mondani, hogy gondoljunk azért ezekre az orvosokra és nővérekre is, ne ítélkezzünk olyan gyorsan, nem tudhatjuk, mi van a dolgok mögött. Lehet, hogy az egészségügyre, ha jobban odafigyelnének, akiknek ez a dolguk valami változást hozna életünkben.
De higgyük el erről nem csak az orvosok és nővérek tehetnek. Segítsük a munkájukat, de ne őket bántsuk, hanem a felettesektől kérjük számon a probléma megoldását.
Tisztelettel: B.Zoltánné
Borzasztó állapotok a Dél-pesti Kórházban
2016.03.22. 05:32
De könyörgöm, miért nem engedik haza, ha nincs rá pénz, vagy ápoló, hogy tisztességesen élje le a hátra levő idejét és ne a szarba, húgyba fetrengve egy pelenkában?
Tisztelt Praxis!
91 éves nagymamám 3 hete fekszik Dél-pesti Kórháza Belgyógyászatán. Eredetileg a szívével került be, kisebb ritmuszavarral.
A három hét alatt nem sikerült tájékoztatást kapnunk az állapotáról! Egyszerűen nem érzik az orvosok, sem a nővérek, hogy kommunikálni kellene a hozzátartozókkal. Nem, nem várnám azt, hogy órákig csevegjenek velünk, de egy alap tájékoztatást elvárnánk. Ha nagyon erőszakosak vagyunk, akkor kapjuk a tájékoztatást, hogy még vizsgálják! /hozzáteszem harmadik hete/.
Persze állapotához és korához képest jól volt, nem értettük, miért a hosszú ideig való bent tartása.
Két napja rosszul lett, feltételezhetően nem kapta meg az inzulinját. Persze válasz erre sincs az orvosok, egymásra mutogatnak. De mi okozta a rosszullétét, válasz nincs! Ha van, akkor azt úgy erezzük, hogy titkolják! Hetek óta homály fedi a betegséget!
Mi hozzátartozók fogadjuk el, hogy idős emberről van szó! De könyörgöm, miért nem engedik haza, ha nincs rá pénz, vagy ápoló, hogy tisztességesen élje le a hátra levő idejét és ne a szarba, húgyba fetrengve egy pelenkában. Ja és a szájában van a műfogsor, amit viszont az orvosok rejtélyes oknál fogva nem engedik kivenni. Mi nem merjük, nehogy baja legyen, az ápolok meg ráfogják, hogy tisztítják! Persze senki ezt nem látja, hogy ezt a feladatot elvégezné valaki is. Ja, igen ettől a rosszulléttől kezdve nem beszél, nem eszik, nagyon még inni sem tud. Két nap alatt tönkre ment!
És nincs felelős, nincs megfelelő magyarázat! Tehetetlenséget érzek, de azt nagyon!
Több éves gondos ápolás, gondozás után tönkre tesznek mindent! Egyetlen szóval, hogy idős!?
Rendben igen az, de azért még nem fekszik bent senki a kórházban.
Ráadásul nem azért, hogy a gyógyulás várjon rá, hanem hogy az legyen a veszte!
Köszönöm!
Nem hajlandó kiszedni a kullancsot a gyermekorvos
2016.03.21. 05:47
Kérdezem én, hol van itt a hivatástudat a fent említett orvosnál? Akiben ez nincs meg, miért megy gyerekorvosnak?
Tisztelt Praxis!
Szeretném megosztani a történetemet másokkal is, mert sajnálatos módon bárki kerülhet velem hasonlatos helyzetbe.
Én GYES-en lévő anyuka vagyok egy két és fél éves kisgyermekkel. Esztergomban élünk, azonban úgy alakult, hogy a debreceni nagypapa (édesapám) bekerült a Klinikára, így úgy döntöttem, hogy segítségképpen másnap, azaz szombaton ide utazom a gyermekemmel.
A vonattal már Szolnok után jártam, mikor megsimogatva a fejét, azt vettem észre, hogy valami nem stimmel, valami nagy sötét dolog van a hajában. Nagyon dús haja van a gyereknek, és természetesen elég izgő-mozgó, de sikerült rendesen megnéznem, és úgy tűnt egy „hatalmas” kullancs (legalább akkora volt, mint a kisujjamon a köröm). Felhívtam a nővéremet, hogy jöjjön értünk Debrecenbe az állomásra, és a megérkezést követően legyen kedves azonnal vigyen el az ügyeletre (mivel szombaton nincs körzeti orvos).
A Klinika Gyermekorvosi Ügyeletére megérkezve soron kívül behívtak minket, megnézték kisfiam feje búbját, majd közölték, hogy ez tényleg kullancs, és, hogy hatalmas, és nehogy azt képzeljem, hogy ők majd ezt kiszedik. A doktornő azt mondta, hogy ő „orvos”, neki "nem kötelessége" kiszedni a kullancsot. Nekem, mint a gyermek anyjának el kell mennem egy gyógyszertárba, vennem kell egy kullancs kiszedőt, és azzal eltávolítanom. Ez csak egy pár száz forintos tétel, és teljesen egyszerű kiszedni, az sem baj, ha beletöröm. – mondták.
Elmondtuk a doktornőnek, és az asszisztenciának, hogy mi szívesen megkeressük az ügyeletes gyógyszertárat, és megvesszük a csipeszt, de képtelenek vagyunk hozzányúlni, megkérdeztük, ha behozzuk kiszednék-e a gyerek fejéből. A válasz határozott NEM volt. Ezután megkérdeztem, hogy a gyereknél, milyen problémák léphetnek fel a kullanccsal kapcsolatban, mire figyeljünk oda. Erre a válasz az volt, ha a kullancs körüli általuk már akkor megállapított piros folt terjed, akkor forduljunk orvoshoz. Nem vettek nyilvántartásba, hogy ott jártunk.
Bementünk az akkor ügyeletes Patikába, ahol a gyógyszerész, akinek annyi köze sem volt a kisfiam fejében található kullancshoz, mint amennyi az orvosnak lett volna, volt olyan kedves, hogy a kérésünkre megtette ezt a műveletet. Nem volt egyszerű, mert úgy próbálta csinálni, hogy minél kevésbé legyen fájdalmas a gyerek számára, mind a kiszedés, mind a helye. Elmagyarázta, mit kell tudni a lyme-kórról, és a kullancs okozta agyvelőgyulladásról. (Utólag is köszönöm, hogy ő emberként kezelt bennünket.)
Kérdezem én, hol van itt a hivatástudat a fent említett orvosnál? Akiben ez nincs meg, miért megy gyerekorvosnak?
Üdvözlettel:
egy anyuka
A gyermekorvosok szégyene
2016.03.18. 07:19
Szégyen, hogy egy fiatal, harminc akárhány éves doktornő, aki még a kiégéssel sem védekezhet, így mer bánni egy gyerekkel, egy beteggel. Ha pedig utálja a gyerekeket, akiknek a gyógyítására esküdött fel, sürgősen válasszon más foglalkozást.
Kedves Praxis!
Rengeteg tapasztalatot tudnék írni orvosokkal, kórházakkal kapcsolatban, sajnos a családban szép számmal gyűjtöttük őket az évek alatt. Most azonban a legfrissebbet szeretném beküldeni, mert ez a legaktuálisabb. Eddig mindig úgy voltam vele, hogy a gyermekorvosokat valahogy egész más kategóriának tekintettem, mint a többi egészségügyist, hiszen gyerekekkel foglalkozni az mindig valahogy magasztosabb dolognak tűnt számomra és azt gondoltam, az orvosok is így vannak ezzel. Mert egy gyerek az mindig nehezebb terep, nem tudja olyan pontosan diagnosztizálni a saját tüneteit, nem tudja megértetni magát ugyanúgy, mint egy felnőtt, vagyis egész más kávéház. Legbelül csodáltam is mindazokat, akik ezt a hivatást választották, hiszen bár nem látok bele a sűrűjébe, de nem hiszem, hogy nagyot tévednék, amikor úgy gondolom, a gyermekorvosok fizetése sem magasabb, mint a felnőtt orvosoké.
13 éven keresztül jártunk a saját gyermekorvosunkhoz, akiről csak és kizárólag jó dolgokat tudok elmondani. Olyan figyelemmel és odaadással végezte a munkáját, hogy le a kalappal előtte. A hölgy sajnos tavaly év végén külföldre költözött, így átkerültünk egy számunkra teljesen ismeretlen, új doktornőhöz. Mindez egyébként csak menet közben derült ki, amikor kiskamasz lányom március 9-én elment a rendelőbe, mert rengeteg osztálytársához hasonlóan őt is elkapta az a nyavalya, ami még mindig sokakat ledönt a lábáról. Láz, köhögés, orrfolyás és minden, ami kell.
Az utóbbi egy évben már nem kísérgettük el a rendelőbe, önálló „nagylányként” egyedül járt be az orvosunkhoz, ha épp szükség volt rá. Szerencsére elég ritkán történt ilyen, de a gyerekek időnként megbetegsznek, ahogy most is történt. A lányunk lement szerdán délután a rendelőbe és sírva jött haza, aminek az oka nem volt más, mint az új gyermekorvos kiállhatatlan viselkedése. Lázas, beteg lányunk elmondása szerint már érkezéskor ráripakodott a doktornő, nem éppen irodalmi stílusban, amiért a kezébe és nem zsebkendőbe tüsszentett, majd ez a hangnem az egész vizsgálat folyamán megmaradt. Végig pokróc módon beszélt vele, majd miután a lányom elmondta a tüneteit, és meghallgatta a mellkasát, szigorúan kérdőre vonta, miért akar „lógni” az iskolából.
A lányom csak hebegett, hiszen kitűnő tanulóként, ráadásul a gimnázium előtti utolsó évben esze ágában sincs mulasztani, ráadásul amúgy is teljesen távol áll tőle az úgymond lógás, nagyon ritkán hagy ki pár napot az iskolában, azt is csak akkor, ha már tényleg nagyon nem érzi jól magát. A doktornő semmiféle gyógyszert nem írt fel és nem is javasolt neki, csupán annyit mondott, hogy szedjen C vitamint, végül azzal koronázta meg a vizsgálatot, hogy közölte vele, lehetőleg lassan kezdjen el felnőtt háziorvoshoz járni, mert már nem gyerek.
Miután aznap este mindezt elmesélte nekünk, a családi válságstáb úgy döntött, nem vonjuk kérdőre a doktornőt, lévén semmi értelme nem volna, inkább átkérjük magunkat egy másik orvoshoz, mert, hogy ennél a doktornőnél maradni az égvilágon semmi értelme nem volna. De ettől függetlenül úgy gondoljuk, messzemenően elítélendő, ahogy első találkozás alkalmával egy (számunkra) új orvos megengedheti magának ezt a fajta viselkedést egy gyerekkel. Egy gyerekkel, mert egy 13 éves lány igenis gyerek. Egy gyerekkel, főleg, ha beteg, türelmesen és odafigyeléssel kell bánni. Ha segítségre szorul, alaposan meg kell vizsgálni, ha indokolt, gyógyszert kell felírni, hogy mielőbb felépüljön, és végezetül semmiképp nem szabad neki felnőtt orvoshoz küldeni bunkó módon, hiszen 13 évesen gyermekorvoshoz kell mennie minden szín alatt, hiszen oda tartozik.
Ráér(ne) megtapasztalni az egészségügy siralmas helyzetét felnőttként, sajnos a mi esetünkbe már gyermekként is megkapta az ízelítőt alaposan. Eddig úgy hittem, esélytelen rossz gyermekorvost találni, de kiderült, egyáltalán nem lehetetlen, nekünk sikerült. Szégyen, hogy egy fiatal, harminc akárhány éves doktornő, aki még a kiégéssel sem védekezhet, így mer bánni egy gyerekkel, egy beteggel. Ha pedig utálja a gyerekeket, akiknek a gyógyítására esküdött fel, sürgősen válasszon más foglalkozást. Menjen informatikusnak, vagy mérnöknek, ott legalább nem kell emberekkel foglalkozni és a fizetés miatt sem lesz oka panaszkodni. Ha viszont a szakmában akar maradni, tanuljon meg bánni azokkal, akik rá vannak bízva.
Csilla
A kicsik ma is az édesanyjuk után sírnak
2016.03.16. 08:06
Már egy egyszerű bocsánatkérés is igen jól esne a mentők oldaláról, amiért semmibe vettek minket, de ők állításuk szerint mindent szabályszerűen tettek. Ha ez a szabályszerű, akkor még hány embernek kell meghalnia, hogy belássák, a szabályos eljárás egyben hibás eljárás is?
Tisztelt blog olvasók!
Szörnyülködve olvastam az indexen egy cikket, amelyben egy 37 éves nő haláláról volt szó, aki a kórházak ügyeleti beosztása miatt veszítette életét. egy újabb mulasztás, ami valakinek az életébe került. Minthogy a mi családunkat sem kerülték el a tragédiák, úgy gondoltam, megosztom önökkel történetemet. A feleségem szintén 30-as éveiben járt, amikor minden előzmény nélkül agyvérzést kapott. Egészségesen élt, nem dohányzott, sportolt, amennyit 2 kicsi gyermek mellett ideje engedte, súlyfelesleg sem volt rajta, a családjában pedig még csak hasonló eset sem volt korábban, vagyis nem tartozott a kiemelt kockázatú, potenciális betegek közé. Aztán 2014. október 17-én este 9 óra után hirtelen, minden előzmény nélkül rosszul lett. Szédülni kezdett, és össze is esett, beszélni pedig teljesen összefüggéstelenül tudott csak. Mint laikus, fogalmam sem volt, mi okozhatta nála a hirtelen rosszullétet, de az első pillanatban a mentőket hívtam.
Mivel a mi városunkban nincs önálló mentőállomás, sem kórház, a segélyhívó tárcsázása volt az egyetlen racionális megoldás. Miután elmondtam érthetően és tagoltan feleségem tüneteit, illetve életkorát, próbáltak megnyugtatni a telefonban, hogy nem lehet olyan súlyos a probléma, amiért indokolt volna a mentők hathatós segítsége, az ügyelet számát íratták fel velem és azt tanácsoltak, próbálkozzak náluk. Ezt természetesen meg is tettem, akik közölték, hogy érkeznek, amint módjuk van rá.
Közben a páromat lefektettem és hívtam a nagyszülőket is, hogy valaki a gyerekekkel is foglalkozzon. Ezek után őrjítő várakozás kezdődött, miközben a feleségem állapota nem hogy javult volna, tovább romlott, hányni kezdett és fájdalomra is panaszkodott, már, ahogy tudott. Én igyekeztem őt és magam is nyugtatgatni, mondanom sem kell, vajmi kevés sikerrel. Saját kocsim nem lévén próbáltam a szomszédjainktól segítséget kérni, hátha valaki fel tudja gyorsítani az események menetét és kocsival be visz minket a legközelebbi kórházba, de a sors úgy hozta, hogy senkit sem tudtam elérni akkor. Közben újból hívtam az ügyeletet, kértem őket, hogy iparkodjanak, amit meg is ígértek. Ennek ellenére közel 2 órát várakoztunk ebben a lehetetlen helyzetben, mire kiérkeztek.
Amint megjöttek, és szinte csak rápillantottak a nejemre, világos lett, hogy nagy a baj, mert teljesen elkomorodtak és azon nyomban a mentős kollégáikhoz telefonáltak ők is, hogy küldjenek egy kocsit a feleségemhez. becsületükre legyen mondva, amit lehetett, ők meg is tettek. Ezt követően fél óra múlva már robogtunk is a megyei kórházba, de közben egyetlen felvilágosítást, vagy információt nem voltak hajlandóak adni, ráadásul még csak emberi hangnemet sem tudtak alkalmazni, nagyon bunkó módon viselkedtek. Nyilván azzal voltak elfoglalva, hogy a feleségem állapotát a lehetőségekhez mérten stabilizálják, ugyanakkor nem gondolom, hogy az adott helyzetben ez a hozzáállás, amivel velem viselkedtek javított volna bármin is.
A kórházban a feleségemet azonnal intenzívosztályon helyezték el, de ekkor már kómában volt. Hiába próbálták már ekkor megmenteni az életét, nem sikerült, a rákövetkező második éjszaka elveszítettük. Ráadásul ezt is olyan stílusban közölték velünk, amit egy jó érzésű ember sosem tenne, szinte minket hibáztattak, amiért nem került megfelelő kezekbe a feleségem a kellő időben.
Egy 34 éves, fiatalasszony nem kapott lehetőséget élni, felnevelni a gyermekeit. Másfél év telt el a tragédia óta, de a sebek nem gyógyulnak és talán nem is fognak soha. Nincs olyan nap, hogy a kicsik ne említenék meg és várnák ma is haza édesanyjukat, és ne sírnának utána, mindketten pszichológushoz járnak, az egész család magán viseli a borzasztó eset következményeit. Túl sok a kérdőjel és a talán, és az egészen biztos, hogy soha nem lesz gyógyír a történtekre. Megkeresett bennünket egy ügyvéd is még tavalyi évben és felajánlotta a segítségét, de mi nem perelni akarunk. Már egy egyszerű bocsánatkérés is igen jól esne a mentők oldaláról, amiért semmibe vettek minket, de ők állításuk szerint mindent szabályszerűen tettek. Ha ez a szabályszerű, akkor még hány embernek kell meghalnia, hogy belássák, a szabályos eljárás egyben hibás eljárás is? Hány családnak kell még beleroppannia? Hány gyereknek kell még árván maradnia? Minden egyes nap ez jár a fejemben és jól tudom, a minket ért veszteségre sosem lesz gyógyír. Remélem, azért a hangunk elhallatszik azokhoz is, tehetnek azért, hogy ne forduljon elő többé hasonló. Csak az a baj, hogy szerintem nagy ívben tesznek rá.
Szabolcs
Elküldték infarktussal, belehalt
2016.03.08. 06:03
Lassan ott tartunk, hogy minden betegnek el kell végezni egy orvosi alap kurzust, ha életben akar maradni.
Tisztelt Praxis!
Másfél évvel szeretett édesanyám halála után úgy érzem, képes vagyok megírni önöknek a mi történetünket. 54 évesen távozott közülünk, és meggyőződésem, hogy amennyiben a magyar egészségügy nem ennyire gyalázatos állapotú, illetve nem futunk bele néhány kiégett, nemtörődöm orvosba, még ma is élhetne. Minden 2014. szeptemberében kezdődött, amikor is az anyukám 4 napja tartó mellkasi fájdalommal itthon maradt és végül, miután nem javult az állapota, felkereste az ügyeletet. Előzőleg nem tudott a munkája miatt eljutni rendelésre.
Az ügyeletes orvos megvizsgálta, vírusos fertőzésre gyanakodott. Lázcsillapítót és bő folyadék fogyasztást javasolt neki, illetve a dohányzás abbahagyására figyelmeztette. A vizsgálat abszolút felületes lehetett, hiszen az EKG vizsgálat során semmiféle problémát nem állapítottak meg nála, mindent rendben találtak. Így haza engedték.
Még aznap éjszaka elhunyt, úgy találtunk rá, miután sokadik hívásra sem vette fel a telefont. Azt hiszem, nem kell körül írnom, mit éreztem, amikor nagy nehezen sikerült felfognom, mi is történt. A boncolás szívkoszorúérelmeszesedést állapított meg, illetve szívizomelhalást, a halál okaként pedig akut szívelégtelenséget. Vagyis az ügyelet teljes mértékben figyelmen kívül hagyott egy infarktust és ez édesanyám életébe került.
Természetesen elhiszem, hogy az EKG nem minden esetben jelez bajt, ennek ellenére azt gondolom, hogy ezekkel a panaszokkal mindenképpen alaposabb kivizsgálásra kórházba kellett volna irányítani édesanyámat, nem pedig saját lábán haza engedni egy szívrohammal. Egy orvosnak a tünetek alapján fel kellett volna ismerni a vészhelyzetet, még akkor is, ha a műszer mást jelez.
Sokat beszélgettem azóta ismerősökkel, akik külföldön dolgoznak, köztük orvosokkal is, egytől egyig azt mondták, hogy itt minden kétséget kizáróan orvosi mulasztás történt. De kérdem én, hogyan fordulhat elő mindez, ha az orvosok állítása szerint hasonló esetben a teljes kivizsgálás és kórházba irányítás a bevett gyakorlat? Próbáltuk az ügyeletben lévő orvost felkeresni és legalább megkérdezni tőle, azon a bizonyos estén miért döntött úgy, hogy nem ad esélyt az életre édesanyámnak, de a legérdekesebb, hogy az eset óta egyszerűen felszívódott, nem lehet utat találni hozzá.
Feldolgozhatatlan, hogy egy ilyen egyáltalán megtörténhet. Lassan ott tartunk, hogy minden betegnek el kell végezni egy orvosi alap kurzust, ha életben akar maradni.
Anna
Mennyi hálapénzt kell még adnom?
2016.03.07. 06:21
Majd körülírja a kedves doktor úr, hogy mégis van más lehetőség, de persze az nem lesz ingyen. Mivel nem erősségem a megvesztegetés és soha nem adtam még hálapénzt, elég ostoba fejet vághattam, ezért tovább magyarázza, persze virágnyelven, hogy miként tudna nekem „segíteni”.
Tisztelt Praxis!
Szoktam olvasni a blogot és gyakran szörnyülködök a történeteken. Szerencsére én nagyon ritkán kényszerülök igénybe venni a magyar egészségügy szolgáltatásait, már ha lehet ezt szolgáltatásnak nevezni egyáltalán. Persze a tb-t fizetem, illetve fizetik utánam, de ezért hiába vár az ember megbecsülést, vagy legalább kölcsönös tiszteletet. A minap háziorvosnál jártam, őszintén szólva amióta itt élek Budapesten, ez volt az első alkalom. 8. kerület, Auróra utca, voltak kétségeim. Az mondjuk erősen meglepett, hogy maga a rendelő elég kulturált, felújított, és egész tiszta is, leszámítva a mellékhelységet, amelyben kaotikus állapotok uralkodtak ott jártamkor és meleg víz még csak nyomokban sem volt fellelhető benne, de ez egész más lapra tartozik.
Azért kellett ellátogatnom az orvosomhoz, mert már napok óta erős gyomor bántalmaim voltak, így már a munkám elvégzése sem sikerült maradéktalanul, hát lépnem kellett. Kedd délután kiderítettem, hogy az orvos, akihez tartozom, csak szerdán reggel rendel majd, így másnap vissza mentem rendelési idő előtt. Sorban állás, két óra várakozás, ordítozás a folyosón, mondjuk erről nem az egészségügyesek tehetnek, ez nyilvánvaló. Sorra kerültem nagy nehezen, majd az adataim rögzítését követően előadtam panaszomat. Kérdi a 60 feletti doktor, voltam-e dolgozni előző nap, mondom nem, mert már akkor is ramatyul voltam, de mivel senki sem tudta közölni velem, kihez tartozom, csak a délután folyamán, miután személyesen is ott jártam, ezért csak most tudtam menni. Hümmögések, fejcsóválás, majd az orvosom beközli, hogy márpedig ő csak aznaptól tud kiírni táppénzre, és felír 2 gyógyszert a számomra. Mondom hoppácska, álljunk csak meg egy szóra, hogy is van ez? Mondja, hogy szólnom kellett volna neki (hogyan is, ha komplett oknyomozói munkát kellett végeznem, hogy rá találjak?) Időben, így már csak aznaptól tud kiírni. Én mondom neki, hogy ez nagyon nem lesz így jó, kifejtem újra az eseményeket, újabb hümmögés.
Majd körülírja akedves doktor úr, hogy mégis van más lehetőség, de persze az nem lesz ingyen. Mivel nem erősségem a megvesztegetés és soha nem adtam még hálapénzt, elég ostoba fejet vághattam, ezért tovább magyarázza, persze virágnyelven, hogy miként tudna nekem „segíteni”. Magamban mondom, csessze meg, inkább fizetek pár ezret, minthogy a munkahelyemen legyen probléma, ezért az asztalra tettem egy 5 ezrest és láss csodát, máris le tudott jelenteni az előző napról betegszabadságra. Sőt, a gyógyszerek mellé még labor beutalót is kaptam, amelyről addig nem is volt szó, vagyis a felületes lerázásból valódi vizsgálat, gyógyítás lett.
Pénteken voltam a laboron, hétfőn megyek vissza az orvosomhoz, aztán kiderül, mi a nagy helyzet. Mindenesetre jó kis bemutatkozás volt, hogy pénzt kért tőlem valamiért, ami azt gondolom alapból a dolga lett volna. És mi van, ha épp nincs nálam semmi? Egyszerűen elképesztő az egész. Komolyan azt hiszem, hogy magánrendelésre fogok járni, mert amennyire ritkán van szükségem orvosi odafigyelésre, segítségre, még mindig jobban járok, mintha újra ilyen kellemetlen helyzetbe kerülök. Neveket nem írok, mert az igazán szánalmas az az egészben, hogy még a végén ebből is én jönnék ki kellemetlenül, nem az, aki ki tudja hányadszor kopasztja meg a betegeit.
Üdv,
Az orvosok mindig egymást védik
2016.03.01. 08:11
Azért azt még hozzá teszem, amit szoktam mondani széllel szembe nem lehet pisilni. Az úgymond orvosok az egy külön faj! És ha kell, összezárnak annak ellenére, hogy azt sem tudják ki az a "másik", de védik.
Tisztelt Praxis!
- január.23.-án a páromnak ketté tört a lábszár csontja, mentő, kórház. Annak ellenére, hogy másfél centit elcsúszott a két csont műtét 24.-én. mivel a nagy fájdalom és láz nem szűnt 28.-án újból műtét / hematóma/ vér ömleny. Február 2.-án haza - 2 azaz kettő csomag antibiotikummal.....szedje és ha el fogy vissza kontrolra.
A kontrolt nem kellett megvárni, mert egy-két nap lett volna még a gyógyszerből és a fájdalom nem szűnt a láz meg bizony 40 fokra szökött! Kórház, ahol a "főorvos" közölte velünk, hogy mikró mozgások vannak a lábba 3-4.nap teljes pihentetés és újból megműtik, hogy rögzítsék a belső felét is a csontnak /azt ugyan is el felejtették mondani, hogy először csak az egyik felét rögzítették/ ehhez képest 4. napon tokától bokáig gipszbe tették, mondván csak két hétre. Páromnak ezen rövid idő alatt is nagy fájdalmai voltak, amire a kontroll alkalmával azt mondta az orvos, hogy ez egy nagyon fájdalmas és hosszadalmas törés. No, annak módja szerint március 15.-én ügyeletbe az orvos levette a gipszet a párom lábáról, és amikor én megláttam a lábát szóvá tettem az orvosnak, hogy szerintem ennek a gipsz után már nem így kellene kinézni, hisz a gipszbe pihent! Vörös. fényes és dagadt volt.
A doki persze nyugtatott, hogy majd most már szépen rendbe jön. Márc.16.-án tüdőembóliát kapott, mivel a kedves doktor úr nem vette észre, hogy mélyvénás trombózisa volt. Mivel meg sem vizsgálta a lábát a gipszlevételnél, hiába mondta a párom, hogy nagyon fáj neki. Most már nem szaporítom a szót a lényeg az embóliát túl élte, de élete végéig vérhígítót kell szednie és 3-havonta kardiológia, egyszóval tönkre tették az életünket! Ügyvéd -műhiba per első fok 2x. másod fok 2x. évente két tárgyalás, amiből egyiket elnapoltak öt év után kuria- és a kuria is úgy látta, hogy nincs 100% bizonyítva, hogy a mélyvénás trombózist a nem megfelelő ellátás miatt kapta. Annyit még hozzá tennék, hogy egy 45-éves jó fizikumú BETEGSÉG mentes férfi volt, igen addig.
Azért azt még hozzá teszem, amit szoktam mondani széllel szembe nem lehet pisilni. Az úgymond orvosok az egy külön faj! És ha kell, összezárnak annak ellenére, hogy azt sem tudják ki az a "másik", de védik. Az orvos szakértőről, aki a mi ügyünket csinálta, arról meg nem is beszélek. Arra azért kíváncsi lennék, hogy egy szakértő, hogy írhat olyan ellentmondásos véleményt amilyen a mienk szívesen közprédára bocsátanám, ha valaki kíváncsi rá! Szóval a műhiba perekről nekem ez a véleményem!
Sm betegségem története
2016.02.29. 07:37
Péntekenként beadom az injekciót (most már csak egy gombnyomás az egész), aminek néha elég kellemetlen mellékhatásai vannak (hidegrázás, izomfájdalom), de ennyit kibír az ember.
- 2007. február 15-én (36 éves voltam) mondta az ideggyógyász, hogy irány a Debreceni Klinika, mert a lábam elkezdett zsibbadni és szépen jött felfelé. Fiatalabbak esetleg emlékezhetnek rá, hogy ezen a napon vezették be a vizitdíjat. A klinikán tömeg, 45 percig álltunk sorba, hogy fizethessünk, a nép pedig szidta Gyurcsányt…
Az ambulanciára kb. 2 óra várakozás után jutottunk be, ahol a doktornő azt mondta, hogy nem tud ezzel mit kezdeni, menjünk haza, de ha rosszabbodik, akkor jöjjek vissza! Na de folyamatosan rosszabbodik! Jó akkor feküdjek be!
Itt egy olyan osztályra kerültem, ahol kétágyas szobák voltak, ráadásul egyedül lehettem ott. A vérnyomásom 150 (sosem volt ilyen magas), szokásos rutinvizsgálatok, ami után Guillaine-Barré szindrómára gyanakodtak, de nem tudták igazolni. Volt gerincvíz vétel is, meg aztán minden orvostanhallgatót rám küldtek, jó kis feladvány volt, hogy mi a bajom. Engem ez nem zavart, mivel én is tanár vagyok, fontosnak tartom a képzést.
Kb. 8 nap múlva hazaengedtek, mivel nem romlott az állapotom (igaz nem is javult), de előjegyeztek MRI-re. Egy ideig otthon kellett lennem, majd újra taníthattam, de ekkor hamarosan kettős látásom lett. Persze egyből beírtam a gugliba, hogy kettős látás, zsibbadás. A találat: szklerózis multiplex! No ne már! A házi orvosom megnyugtatott: biztosan nem az.
Vissza a klinikára, ahol azt mondták nincs hely az osztályon, de aztán csináltak. Emlékszem arra a pénteki napra, amikor az MRI volt. A doktornő (akit mindenki tanárnőnek hív), aki azóta is a kezelőorvosom, késő délutánig benn maradt, hogy megkapja az eredményt, ami elég rosszul esett: tényleg szklerózis multiplex (továbbiakban: SM). Rögtön el is kezdték a szteroidos kezelést (Medrol) és ez 5 napig tartott, közben felment a vércukrom is, de ez a szteroidkúra után visszament. Ennek hatására a zsibbadás lejjebb húzódott, a kettős látás elmúlt. A doktornő elmondta, hogy két lehetőség van a kezelésre (ami nem gyógyítás, mert az SM még most is gyógyíthatatlan): minden másnap bőr alá szúrok vagy egy héten egyszer izomba. Utóbbit választottam, ez volt az Avonex. Akkor még olyan formában volt, hogy nekem kellett feloldani a port, felszívni, majd beszúrni. A nővér, aki az SM-betegekkel foglalkozik azóta is (és csak a legjobbakat tudom róla elmondani, mert tényleg bármikor felhívhatom vagy a FB-n kérdezhetek) betanította az injekció beadását. Addig kellett menni hetente egyszer, amíg nem vállalom, hogy otthon egyedül beadom. Mivel 50 kilométerre lakunk a klinikától, így gyorsan megtanultam és már májusban mehettem vissza dolgozni.
Itt jön az a rész, hogy mindent elolvastam az SM-ről, amit találtam, és aminek a fele sem volt igaz. Feliratkoztam levelezőlistákra, de csak elment a kedvem az élettől, így inkább leiratkoztam. Nyár végére már szinte teljesen elmúlt a zsibbadás is (egy kicsi azért még mindig van), bénulásos tünetem soha nem volt. Azóta sem volt rosszabbodás, 12 hetente járok kontrollra, 24 hetente van vérvétel is. Azóta is csak jót mondhatok a Debreceni Klinika dolgozóiról, maximális elismerésem az övék.
Péntekenként beadom az injekciót (most már csak egy gombnyomás az egész), aminek néha elég kellemetlen mellékhatásai vannak (hidegrázás, izomfájdalom), de ennyit kibír az ember. Élem az életem, teljes állásban dolgozom, nagyon szeretek tanítani (bár mostanában nem olyan jó pedagógusnak lenni) ha lehet, utazgatok. Mellettem a családom, nekik sokat köszönhetek. Nem érzem betegnek magam, bár tudom, hogy az vagyok.
Az én harminc éves háborúm
2016.02.28. 07:49
Kórház után sajnos az otthoni helyzetem meglehetősen kellemetlenné vált. A nejem közölte, hogy nem kívánja a haldoklásomat végigasszisztálni.
Az élet csak addig tart, amíg a cédula a csuklódról lecsúszik a nagylábujjadra. De a köztes időt próbáld tartalmasan eltölteni!
A neten találtam, de jó!
TUR 1
1985 szeptemberében – amikor is épp nem volt cserép a tetőn, de túl voltunk az aktuális záporon észrevettem, hogy véres a vizeletem. Az akkor még körzeti orvos beutalót adott Budafokra – ugyanis Érden még nem volt urológia. Kaptam valami belső fertőtlenítőt, jó tanácsot mit egyek – mit ne és egy beutalót az ORFI Urológiára (ma már Irgalmasok). Annak módja szerint befeküdtem és elvégezték rajtan életem első TUR-ját. Gyengébbek kedvéért: felnyúltak a pisilőmön keresztül a húgyhólyagomba és kikaparták. Azt mondták valami szemölcs szerű valami belenőtt az egyik érbe és attól véreztem. Ma már tudom, hogy ez volt a kezdet(carcinoma in situ). Gyógyulásom sebességét meglehetősen támogatta az a néhány ezer cserép, ami hazaérkezésem örömére várt az udvaron.
TUR2
1994 nyarán a kontrollvizsgálat kimutatta, hogy a hólyagomban újra növekedett valami. No irány a Korányi Urológia. Ajánlották az epidurális érzéstelenítést, mert kevésbé terheli meg a szívem. Jó. Integetés a folyosón azután szünet. Arra ébredek, hogy valami kegyetlenül húzza a pisilőm és valaki nagyon nyög mellettem. Hát az Intenzíven fekszem, nővér sehol. A jajgatás egy betegtársamtól eredt, a fütyi húzás abból, hogy a vizeletzsák amibe a katéter torkollik, biztosítótűvel volt a matrachoz rögzítve – csak volt rögzítve – földig ér. Elhaló hangon csatlakoztam betegtársamhoz, nővért kiáltva. Semmi. Nagy bátran elkezdtem felhúzni a pisizsákot, ügyelve a karomba bökött infúziós tűre, nehogy kicsússzon. Nem jött ki. Óvatosan leemeltem az infúziót az állványról és elhagytam ágyamat.
Sajnos az egyetlen lepedő ami takart, már nem fért a megfogható tárgyak keretébe. Valahogy úgy nézhettem ki mint a nevezetes szobor New York kikötőjében, csak én nem fáklyát, hanem infúziót emeltem magasra, míg másik kezemben zacskót lóbáltam. Elindultam a folyosón keresni valakit. Természetesen ahogy az úr megteremtett. Hát nem tapsoltak nekem. Mondták, hogy az epidurális érzéstelenítés után sokáig nem szabad felkelni. Másnapra megértettem miért. Egyébként ekkor közölték velem, hogy ez hólyagrák és jó lesz ha rendszeresen ellenőriztetem magam.(cc.transitiocell. Gr.I.)
Hálából – amiért rendszeresen jártam kontrollra 1995 nyarán egyik adriblastina kezelés után néhány héttel egyik herém kegyetlenül fájni kezdett, melynek okán megismerten azokat a borzalmakat, amelyeket férfiembernek csak ígérni szoktak. Egy hét kórház csak a rend kedvéért.
TUR3
2001 tavaszán a kontroll ismét aktivitást mutatott, melynek eredményeként újabb műtét várt rám. Az operáció annak módja szerint lezajlott, semmi érdekes nem történt. Három hónap múlva az első kontrollnál kiderült, hogy a daganat kaparás után
nem megszűnt, hanem magasabb fokozatra kapcsolt. Újabb műtét .
Igazán nagyra becsült orvosaim tanakodtak egy keveset, hogy kivágós műtét legyen vagy kivezetik a húgyvezetéket. Hála az Úrnak, a kivágás mellett döntöttek. Húgyhólyagfal resectio - egy apróka – császármetszésre emlékeztető – vágással megúsztam, néhány nap múltán hazamehettem. (T1 Nx Mx Gr.II.)
A dolgok pikantériája, hogy a műtét óta nem tudom irányítani az elülső és hátulsó izomzatom. Nyomok egyet aztán jön valami
.
Ebben az időben már megszűnt a cég amelynél jó pár éve dolgoztam, ettem a munkanélküliek keserű kenyerét. Voltam bútoripari segédmunkás, gépkocsi vezető maszek zöldségesnél.
Aztán a helyi lapban megjelent egy félállásos iskolai rendszergazda lehetőség és megnyertem. Szerettem a munkám, a srácokat így előbb háromnegyed, majd egész állásban foglalkoztattak. Egy idő után feltűnt, hogy egyre nehezebben futok fel az emeletre. Azelőtt ha megláttam egy lépcsőt, belső késztetésem volt hogy fussak vagy legalább kettesével vegyem.
Háziorvos – tüdőgyógyászat – COPD.
Miután megkérdezték tőlem, hogy kapok-e még levegőt úgy döntöttem abbahagyom a dohányzást. Abbahagytam. Rendszeres ellenőrzés mellett nem kaptam rendesen levegőt. No de sebaj! Lassítunk. Sajnos ez nem ment mindig zökkenő nélkül. A DNS-embe írt kód csak külön odafigyelés segítségével volt hajlandó enyhíteni az iramot.
Mikor feleségemnek mondtam, hogy ez csak romolhat vagy stagnálhat kijelentette, hogy szimulálok. Olyan nincs hogy nem gyógyul.
- januárjában az aktuális ellenőrző röntgen kimutatott jobb tüdőmön valamit ami nem oda való. Beutaltak a törökbálinti kórházba (ott még úgysem feküdtem). Elkezdtek vizsgálni.
Biopszia 1
Tűre tettek,mint egy büdösbogarat. Röntgen segítséggel beleböktek a tüdőmbe, hogy mintát vegyenek az ott zajló folyamatokból. Mondták – ne erőltessem magam, ne ugráljak. Természetesen a lépcső csak gyalog vitt fel a harmadikra. És természetesen mire felértem az ebédem kihűlt. Ezt a jó tulajdonságot szinte minden nap eljátszották velem, valahogy mindig ebéd előtt hívtak.
Biopszia 2
Két nap múltán újra hívtak bökésre. Megkérdeztem a dokit, hogy tegnapelőtt nem talált el? Valahogy nem vette a lapot. Azt mondta a bökős doki, hogy az előző mintavétel kevés anyagot hozott – majd ma jobb lesz. Neki. Megest ágynyugalmat rendeltek, én megpróbáltam betartani, de a szomszéd beteg éjszaka kiesett az ágyból – magával rántva az éjjeliszekrényt – így nem sikerült. Segíteni kellett összekaparni. Vasárnapra hazaengedtek (saját felelősségre), hétfőn reggel nagy sürgésre értem vissza a kórházba. Egyik betegtárs felakasztotta magát az ágy végén lévő kapaszkodóra. Elege volt.
Tüdőműtét 1
Beutaltak CT-re, nem örültem az eredménynek, nagyon gyorsan műtétre javasoltak. A Korányiban szépen kiemelték a jobb felső tüdőlebenyem, kaptam egy mellfelvarrást és egy zárójelentést (planocelluláris carcinoma;T1N0M0) státusszal.
Sebaj most legalább szimmetrikus vagyok.(mármint tüdőben) . Az intenzív osztályról mikrokerekes székkel toltak a helyemre, ölemben a cuccom, oldalamban két cső. Zötykölődtem mint a 70-es troli útépítés idején.
Kórház után sajnos az otthoni helyzetem meglehetősen kellemetlenné vált. A nejem közölte, hogy nem kívánja a haldoklásomat végigasszisztálni.
Kérdeztem a főorvost –ez a hólyagrák tesója – de mondták hogy ez nem, ez alanyi jogon szerzett tüdőrák.
A kórházban ismertem meg jelenlegi páromat, úgy látszott többszörös tüdő áttétje van – hála égnek nem annyira katasztrofális a helyzet. Jó eset – vak vezet világtalant. Azóta nemes verseny van közöttünk, aki túléli a másikat – temethet.
Bronchoszkópiák
A rendszeres ellenőrzést kijátszva 2009. végén ismét rákot találtak, csak most a bal tüdőmön. A pontosítás kedvéért egy kis lidokainos spray után letoltak egy csövet a tüdőmbe, hogy közelebbről lássák a bentlakót. Két nap múlva megismételték mert annyira érdekes volt, hogy filmre is kellett venni. Talán a karácsony közelsége ihlette okból harmadjára olyan festékanyagot használtak, hogy fluoreszkáljon a belsőm.
Tüdőműtét 2
Az elkészült képek annyira tetszettek, hogy azonnal műtétre terjesztettek elő. A műtétet végző főorvos előzetesen elmondta, lehet hogy hörgőplasztikázni kell. Szerencsémre nem kellett, így aránylag rövid műtéttel megszabadítottak a bal felső tüdőlebenyemtől is (T2aN1Mx cc. planocell). Nesze neked szimmetria! Most megint a jobb oldal dominál. Már az intenzív osztályon feltűnt, hogy a bőröm kivörösödött és viszketek mint egy rühes kutya. Kaptam mindenféle allergia gyógyszert kevés sikerrel. Kötözésnél tűnt csak fel, hogy a géz alatt nem vörös. Hát mit tesz Isten? A fertőtlenítős ágynemű ahol hozzám ért ott allergiás bőrpír keletkezett. Családom hozott otthoni ágyhuzatot a főtt rák szindróma elkerülése érdekében.
Megcsappant tüdőkapacitásom és a műtét miatt karácsony előtt elmentem a pulmonológiára, oxigént felíratni. Azt mondták kérjek időpontot. Erre úgy begurultam, hogy fulladni kezdtem. Ezt látva elkezdtek méricskélni. Az EKG után beültettek egy tolószékbe és már fel sem volt szabad kelni. Röntgen, CT soron kívül.
Mindezek eredményeként bent tartottak egy hetet. Így azután
néztük egymást karácsony éjjelén
a szamár és én.
A szamár a egy kabalaállat a Micimackó Fülésnek mintájára. Ő a kedvenc filozófusaim egyike.
Kemoterápia 1
A műtét után előírt kemoterápia Carboplatin-Navelbin eleinte nem okozott problémát, de a sorozatot a szervezetem nem viselte jól. A második és harmadik ciklust csak elkezdeni tudták, végigvinni nem. Volt hasmenésem, hányingerem némi gyengeségem – tiszta happy.
TUR4
Már az hittem eseménytelen lesz az év második fele mikor az urológiai kontroll kiderítette, hogy hólyagrákom megint aktivizálta magát. Semmi gond, ha magamba tudnák kukucskálni talán már én is el tudnám végezni a küretet (cc.transitiocell. Gr.I.). Befeküdtem az osztályra ahol mondták, hogy délután négyig még ehetek,de utána csak inni lehet. Mire az ebédet hozták már másik terembe helyeztek át, melynek következtében az ebéd kiesett. Másnap megműtöttek és visszavittek egy harmadik terembe, ahonnan egy nap múlva hazaengedtek. Szerintem ez rekord. Két és fél napi kórházi tartózkodás alatt három szobában nem adtak enni.
- májusában elkezdtem cicisedni, de csak a bal oldalamon és még fáj is. Ennek fele sem tréfa irány a pulmonológia. Belenyomtak a dudorba egy tűt és leszívtak valami folyadékot. Hamar kiderült, hogy ez bizony egy áttét. Gyors menetben irány a
Korányi
Tüdőműtét 3
Beszélgetve az előző műtéteket is végző főorvossal, megkérdeztem volt már esete tripla beavatkozással, mire azt mondta nem jellemző de volt. Meg is érdeklődtem, hogy alkalom adtán megcsinálja a negyediket is? Az mondta: megcsinálja csak
időben szóljak. A műtéttel kiemeltek a mellkasfalból egy daganatot (Metastasis Grade II.). Ezután természetes volt, hogy megkapom a következő
Kemoterápia 2
nevű kezelésem. Sajnos a carbotaxel nevű kemoterápiás szer sem tetszett a vérképző szerveimnek. Előbb csökkentették az adagom, majd megszüntették az eljárást. Talán a kemoterápia miatt, vagy csak múló divatból – de a hajam és egyéb szőrzetem úgy döntött hogy elhagy. Kojak voltam, csak nyalóka és kalap nélkül. Októberben megkezdtem a
Sugárkezelés 1
Ez azt jelentett, hogy 5 -6 hétig minden munkanap fel kell jussak az Onkológiai Intézetbe. Azt gondoltam kérek betegszállítást, mit fogok vonatozni. Autóval meg nem lehet parkolni rendesen. A kezelés nem tartott sokáig, de az oda és visszaút az nem volt semmi. Indulás reggel 7 és délelőtt 11 között valamikor ami azt jelenti volt, hogy fél hétkor már jött a kocsi és volt amikor 11-kor telefonáltunk mikor jön már. Volt alkalmam megismerni Fejér megye teljes területét, valamint jó és pocsék útjait. A gyűjtő és terítő utak során volt hogy 360 kmt-t rázódtam egy nap alatt, volt hogy este értem haza. Először is kaptam három tetovációs pontot a mellkasomra, ez volt a háromszögelési pont. Kaptam továbbá szép fekete kereszteket, hogy legyen hova célozni.
Szépen teltek a kontrollok egyik a másik után. 2012. nyarán a CT megint mutatott valamit baloldalt. Az Onkológiai Intézetben engedélyt kértem hogy csak később kezdjem el a sugárkezelés mert jelentkeztünk egy utónyaralásra Görögországba. Csodálatos volt és a kezelés szinte az előző évivel egy időben kezdődött.
Sugárkezelés 2
A radiológus főorvos úr megmutatta a CT-n mit kell néznem, így én is láttam, hogy nem egy, hanem két góc látszik. A mellkasomra újabb kereszteket rajzoltak, tetoválni már nem kellett – megtette az előző évi is. Szinte eseménytelen kezelés volt, kicsit a nyelés nem ment, kicsit megégett a bőröm. Az előzőekből tanulva nem kértem betegszállítást, inkább vállaltam a saját fuvart. Kicsit fárasztó volt, de nem kellett naponta Dunaújvárosba –Ercsibe – Etyekre – Sárbogárdra -Előszállásra – Mányra
látogatnom (nem kívánt törlendő). A végeredmény T2a N1 M1 Grade 2. Sajnos a fejem már a kezelés közben megfájdult és azóta is napi programom a különféle bogyók szedése.
- augusztusában kaptam először lehetőséget a 3 helyett 6 hónapos kontroll intervallumra. Nagyon örültem neki. Ha az Úristen megsegít idén meglesz a 30 évem az első esettől és ezzel megnyerhetem a harmincéves háborút. Ezalatt öt urológusom volt és a tizedik tüdőgyógyász kezel. Volt akit áthelyeztek, volt akit előléptettek, volt aki meghalt.
Betöltöttem a 70. évemet, ezután már csak javíthatom kor statisztikát. Miután jól érzem magam, megkezdhetem a 30 éves békémet is.
Bocsánat tévedtem.
- augusztusában némi vért sikerült felköhögnöm. Dokim szerint ez tüdőműtött embereknél előfordul, de azért nézzünk bele.
Bronchoszkópia.
Hát Vasadi úr, - van egy kis tumor a bal főhörgőjén, ha már úgyis benn járok, kicsípem, leégetem és elküldöm szövettanra. A szövettan sajnos nem mutatott hajlandóságot jó indulatra, most várom a következő lépést.
Perfúziós tüdőszcintigráfia.
Tüdőröntgen után megszúrtak, majd feküdnöm kellett egy nagy valami alatt, ami néha fordult egy keveset. Semmi érdekes, de ajánlották, ne menjek Geiger-Müller számláló közelébe.
A maradék tüdőm összes teljesítményéből a bal 12%-ot a jobb 88%-ot birtokol.
PET/CT
Külön várószobában saját TV-t nézve kortyolgattam valamit, aztán beraktak egy gépbe. Rengeteg színes és fekete fehér képet készítettek rólam kívül – belül, úgy éreztem magam, mint egy sztár. Az eredmény : Kezdhetem a következő 30 évet?
Szeretem a virágokat, a napfényt, a nőket, a zenét, az embereket, az állatokat, a jó kaját, mindent, ami hozzá tartozik az élethez.
2015.október Vasadi István
A Merényi jó oldala
2016.02.27. 10:48
Azért gondoltam ezt megosztani veletek, mert most tényleg mindenhol káosz, zűrzavar, csőd, orvoshiány van, így a Merényiben is. Mégis ez a Doktor úgy érezte: ezt meg kell tennie egy kis (feleslegesen) reménykedő beteg bácsika nyugalma érdekében.
Sziasztok Praxisosok!
Nagyon régen nem jelentkeztem, mióta dr.Laikus elment közülünk, fájt felnéznem ide. Persze azért néha-néha mégis megtettem. Most azt a pozitív élményt szeretném megosztani veletek, ami nagyon negatív élményként kezdődött 2011-ben. Úgy ragadtam itt, hogy apukám rákos lett és hosszú hónapok teletk el, de mindenhol csak azért fogadták, hogy átirányítsák máshova és újabb időpontokat adjanak másnál, máshol. Tologatták jobbra-balra, ekkor kértem tőletek segítséget, hogy mit tegyek. Nagyon sokan válaszoltak nekem, de igazából dr.Laikus "fogta a kezem". Röviden a történet eleje: eljutottunk végre a sugárra, kemóra, az egyik kezelésre befekvés alkalmával éjszaka leesett a kisöregem az ágyról. Beütötte a fejét, megröntgenezték, majd hazaadták, hogy semmi gond. Ez volt januárban. Gyakran szédült, teljes egyensúlyvesztése volt, meg "olyan furcsa, nem jó érzésem van" volt, ezzel párszor megjelentünk a neurológián, hogy MOST van rosszul, mi lehet ez, de minden alkalommal elküldtek minket. Háziorvos, beutaló, stb... Két hónap múlva sikerült orvos elé kerülnünk, alig tudtunk kisírni egy vizsgálatot. Javaslatot kaptunk CT-re. Újabb két hónap... Április 4-én maszek úton bejutottunk máshol egy CT-re és nicsak, máris irányítottak minket a műtőbe, ugyanis hatalmas vérömleny volt a koponyában a januári ütés következtében, mert az szépen, sunyin vérzett nekünk és akármelyik pillanatban akár halált is okozhatott volna ennyi idő alatt. (az orvos szerint) Irány az ügyeletes - ma nagyon sokat szereplő horrorintézmény- a Merényi. Bekerültünk dr.Pingitzer Károlyhoz, aki roppant türelmesen, úgy, hogy egy 80 feletti bácsika megértse, elmondta, hogy bizony most már haza sem mehet, sipirc a műtőbe. Megfúrták a koponyáját, ellátták, közben ott átestünk egy kisebb sztrókon is, de kijöttünk abból is. Na ez volt az előzmény.
Teltek -múltak az évek, a rákot megműtötték, jött helyette Parkinson, most már Alzheimer-gyanúsak is vagyunk, erős agysejtpusztulás mellett még depressziós is az én kisöregem. Természetesen már nálam, velem lakik, én ápolom, a nap 24 órájában ápolom, húzom-vonom, cipelem, emelem és imádkozom, hogy keveset legyen zavart (de sajnos nem fog az ima), mert akkor egyáltalán nem képes együttműködni, sokkal nehezebb minden "program". A tiszta időszakaiban azonban kitalálta, hogy el kell menni a Merényibe a Pingitzer dokihoz, majd az valamit piszkál az agyában és akkor megint fut és szalad, meg jó lesz az agya is, mint 40 éves korában. Nem tudtam meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Olyan szinten belelovallta magát ebbe, hogy éjjel (minden éjjel is legalább négyszer felkelünk, bolyong) kijelentette: menni akar és kész. Másnap levelet írtam a Doktornak, amiben felvázoltam, miről van szó. Hogy nem tudunk mozogni, bambácskák vagyunk, Parkinsonosak, bepisilősek, sztómazsákosok, stb., de szeretnénk egy időpontot, amikor fogadni tud minket, kértem, hogy kalkulálja bele apuskám állapotát. Meglepett, hogy pár napra rá nem időpontot kaptam, hanem személyesen Pingitzer doktor úr hívott fel. Szóban megbeszéltük, hogy milyen is az állapota apuskámnak, majd azt mondta: teljesen felesleges elvinnem oda árkon-bokron át ebben az állapotban és még az sem biztos, hogy fogadni tudja, inkább ELJÖN ÉS MEGLÁTOGATJA. Még most is le van esve az állam...
Másnap tényleg eljött és kereken kettő órán keresztül beszélgetett az én kis öregecske, zavart apuskámmal, méghozzá úgy, hogy megértette, hogy nem lehet azt úgy véghezvinni, ahogy ő kitalálta. Csodálatos volt hallgatni a másik szobában, ahogy a kis erőtlen hangocska, rosszul artikulálva elmondja az elgondolását, aztán a Doktor pedig teljesen érthetően, türelmesen elmagyarázza, hogy bizony azt úgy ezért, meg ezért nem lehet. És tett hozzá példákat, tanmeséket talál ki hozzá. Ha ezt egyszer valaki nekem meg akarta volna jósolni, nem hiszem el... Egy agysebész, aki egy kis demens bácsikához eljön személyesen a város másik végébe másfél napi ügyelet után, aztán még meg is tudja nyugtatni, nem terem minden kórházban. Azt kell mondanom, ő az az Ember, akinek nem szakmája, hanem tényleg éltehivatása a munkája. Dr. Pingitzer Károly olyan empátiáról tett bizonyságot, annyira emberséges, kedves volt, hogy szavakkal ki sem fejezhető. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy cserébe semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nem kért, nem fogadott el és velem együtt tudott örülni annak, hogy apuska megértette, felfogta a betegségét és azt, hogy annak nem sebészeti, főleg nem agysebészeti megoldása van.
Örök hálával tartozom neki.
Azért gondoltam ezt megosztani veletek, mert most tényleg mindenhol káosz, zűrzavar, csőd, orvoshiány van, így a Merényiben is. Mégis ez a Doktor úgy érezte: ezt meg kell tennie egy kis (feleslegesen) reménykedő beteg bácsika nyugalma érdekében. Még egyszer (százszor is) köszönet érte. Kívánom nektek, hogy hasonló lelkiismeretes, elhivatott orvoshoz jussatok, ha egyszer szükség lesz rá. (ne legyen)
Macska
Megvakították a nyugdíjas nénit
2016.02.26. 05:46
Nem minden nyugdíjasnak áll módjában orvost fogadni. Az orvos válasza: rosszul tette...
Tisztelt Praxis!
Szeretnék megosztani egy sajnálatos esetet, ami a nővéremmel történt 2013.dec.19-én, és a mai napig nincs még vége! Egyszerű rutin műtétre befeküdt a Semmelweis Egyetem Szemészeti Klinikára szürkehályog műtétet végeztek el rajta, akkor 73.éves volt. A műtétet egy rezidens végezte, aki sikeresen bele törte a beültetendő lencsét a szemébe, majd ezután avatkozott bele a műtétbe szakorvos, és kivett pár darabot a szeméből. A bele törött lencséből, és az erősen vérző szemet, amin közben túlnyomás is keletkezet bekötötték, és vissza vitték a kórterembe.
A nővérek nagyon becsületesen csepegtettek, és kezelték, de a nyomás napokig nem múlt el és nagyon fájt a szeme! Az o.v. főorvos asszony behívott engem, a nővéremet, és a nővérem lányát egy szobába, ahol 4-5 rezidens tartózkodott, kérdésemre a főorvos asszony azt mondta, hogy tanukra van szüksége, majd megkérdeztem tőle, hogy a nővéremet miért egy rezidens műtötte, a korára való tekintettel? A válasz a következő volt: ert nem fogadott orvost, amikor befeküdt a kórházba! Erre én csak annyit válaszoltam, hogy nem minden nyugdíjasnak áll módjában orvost fogadni, a válsz-rosszul tette! 2013.dec.30-án haza engedték, és 2014.januárjában egy másik orvos is megműtötte, és közölte vele, hogy sosem fog látni a szemére többet.
Az ultrahangos felvételeken még látszanak szilánk darabok, valószínű ezek már beágyazódtak a szemüregbe. 2013.óta pereljük a kórházat, a Betegjogi Képviselő Orvosjogi képviselőként működik az országunkban.-2016 január 1.hete kapott levelet az Egyetemet képviselő ügyvédtől, hogy Szövődmény okozta sérülést, ami sajnos minden műtétnél előfordul A másik szemén is szürke hályog van de azt már nem vállalják a kockázat miatt.
Na és ilyenkor most mi van, mit lehet tenni?
Babával együtt ki akarták venni a méhét
2016.02.24. 05:37
És mi ennek az egészségügynek fizetünk európai szinten is magas járulékokat.
Tisztelt Praxis!
Párom és 32 éves lánya minden évben részt vesznek nőgyógyászati műtéten. 2014-ben is így történt. Mivel 2 hónappal a szűrés után nem kapott értesítést, felvállalta a babát. Ekkor hívták vissza a szentendrei rendelőbe. Amikor kijött a rendelőből, kezében egy papírral, megállt és halkan közölte: rákos vagyok!
Így engedték ki, azt sem mondták neki, most mi a teendője! Irány a Margit kórház, terhes rendelés! A vizsgáló asztalon közölték vele: babával együtt ki kell venni a méhét, mert ez az anya életét veszélyezteti! Ekkor a terembe belépett egy civil fiatalember. Hallgatva ezt a beszélgetést megkérdezte a vizsgáló orvostól: -"Miért nem küldik le Győrbe?
Leküldték egy magánklinikára. Vizsgálat negyed óra. Megnyugtatták, szüljön nyugodtan, majd 2 hónappal utána menjen vissza, rendbe teszik. A várandóság alatt és azóta is alternatív gyógyítás anyagait szedte: Alga komplexet, Krill olajat, magas C vitamin tartalmú anyagot. A győri esemény természetesen fizetős volt!
A szülést véletlenül az az orvos vezette le, amelyik ki akarta venni a méhét! A két hónapos babával ment Györbe, ahol rövid műtéttel levették a veszélyes gócot a méhnyakról.Nyoma sincs. A baba most másfél éve és még nem volt beteg! Ugyanezen anyuka 2016 februárjában ismételt vizsgálaton vett részt! Gyulladás miatt Klimicint írtak fel neki, annak ellenére, hogy rákérdezett az orvosnál:ő penicilin érzékeny és szoptatás alatt szedhető-e!
- Megnyugtatták, igen! A gyógyszertárban is rákérdezett, aholszámítógépen megnézve mondták: szoptatáskor ellenjavalt! Adtak egy másikat, amit otthon a számítógépen megnézett: az is ellenjavalt szoptatás alatt!
És mi ennek az egészségügynek fizetünk európai szinten is magas járulékokat.
Tilos a kutyatartás a rendelőben
2016.02.20. 10:51
A BFKH II. kerületi népegészségügyi osztályának vizsgálata eredményeként meghozott végzés kötelezi az egészségügyi szolgáltatót, hogy a rendelőben történő kutyatartást szüntesse meg.
Tisztelt Szerkesztő!
A Praxis blogon megjelent „Elmegy az ÁNTSZ a jó büdös francba!” című (http://praxis.blog.hu/2016/02/17/elmegy_az_antsz_a_jo_budos_francba), a gyermekorvosi rendelőben tartott kutyával kapcsolatos bejegyzésben szereplő állítás, miszerint „Az ÁNTSZ "megvizsgálta" az esetet, majd úgy találta hogy ez így tökéletesen rendben van”, valótlan. A valóság ezzel szemben az, hogy Budapest Főváros Kormányhivatalának illetékes kerületi tisztifőorvosa nem hozott olyan határozatot, amelyben az orvosi rendelőben történő háziállat-tartást engedélyezte volna.
Éppen ellenkezőleg, Budapest Főváros Kormányhivatala (BFKH) II. kerületi Hivatala Népegészségügyi Osztálya panaszbejelentés kapcsán tartott ellenőrzést az orvosi rendelőben. A vizsgálat megállapította, hogy az orvosi rendelőben az egészségügyi szolgáltatás nyújtására szolgáló, valamint a betegek által látogatott helyiségekben történő kutyatartás sem közegészségügyi szempontból, sem a hatályos jogszabályok alapján nem elfogadható. Erre a kerületi tisztifőorvos asszony már a vizsgálat során, 2015. december 19-én, levélben felhívta az orvos figyelmét. Az orvos a kerületi tisztifőorvos ismételt megkeresésére ígéretet tett, hogy eltávolítja a kutyát a rendelőből.
A BFKH II. kerületi népegészségügyi osztályának vizsgálata eredményeként meghozott végzés kötelezi az egészségügyi szolgáltatót, hogy a rendelőben történő kutyatartást szüntesse meg.
Kérem, a bejegyzést a fentiek szerint helyesbítse!
Köszönettel:
Pászti András
sajtó- és kommunikációs munkatárs
Budapest Főváros Kormányhivatala
Kormánymegbízotti Kabinet
1056 Budapest, Váci utca 62-64.
Tel.: 1/896 2440
e-mail: sajto.budapest@bfkh.hu
Nem érdemelt ilyen kegyetlen halált
2016.02.18. 08:39
A boncolási jegyzőkönyv a halál okaként gócos tüdőgyulladást nevezett meg. Ez lehet, hogy így van, ugyanakkor bennem továbbra is ott a kétely, az alapján amit mondott az intenzíves orvos, meg a lázlapon szereplő hiányosságot miatt.
Tisztelt Praxis olvasók!
"Elmegy az ÁNTSZ a jó büdös francba!"
2016.02.17. 07:26És kérdezném mindenkitől: TÉNYLEG LÉTFONTOSSÁGÚ EGY KUTYA EGY ORVOSI RENDELŐBEN? Most komolyan!
2016.02.08. 18 óra 40 perc magassága: éppen nézzük a retekklubbon a híradót. 2 perc leforgása alatt két olyan nagy agyhugykövet kaptam hogy az nem igaz. Két egészségügyi témát is boncolgattak.
Valóban rendben lenne???
Akkor vizsgáljuk meg a kutyát: általában nyalja a hátsó felét, majd odamegy más emberekhez az orrát az emberek ruhájához, testfelületéhez nyomja. A kutya mindkét fele tele van bacilusokkal.
Most akkor tételezzük fel, hogy egy influenzajárvány van, és a kutya ott kolbászol a betegek között minden nap napi minimum 8 órában. Vajon mennyi az esélye annak hogy ő is elkapja és továbbadja? Esetleg hogy a szőrébe olyan vírusok és baktériumok kerülnek, melyet egy másik ember simogatva elkap???
Vérszemet kapnak a kutyatartók és az összes kutyás szépen meg fog jelenni az orvosi rendelőbe, nem csak a gyerekorvosi rendelőbe, hanem a felnőttébe, a szemészetébe, a baleseti ambulancián, a kórházi osztályon, a sebészeteken, a szülészeteken és még sorolhatnám, mert hát ha az orvosnak lehet, akkor másoknak miért nem?
És kérdezném mindenkitől: TÉNYLEG LÉTFONTOSSÁGÚ EGY KUTYA EGY ORVOSI RENDELŐBEN? Most komolyan!
Ti megkaptátok a kötelező védőoltásokat? Gondolom igen. Volt ott kutya? Gondolom nem. Túléltétek? Gondolom igen. Ha valaki állatot akar simogatni, menjen állatsimogatóba, vagy tartson otthon saját kutyát, de ez már túlmegy minden ésszerű határon...
És EZ VALAMI ELKÉPESZTŐ AZ ÁNTSZ-TŐL, HOGY SEM GONDOLKODNI NEM TUDNAK, SEM ELŐRELÁTNI ESETEKET ÉS MÉG A MIKROBIOLÓGIÁHOZ, INFEKTOLÓGIÁHOZ SEM ÉRTENEK,MIKÖZBEN EGYRE MÁSRA DERÜL KI AZ MRSA-S ELTITKOLT ÁNTSZ-ES KÓRHÁZI ÜGYEK, EZ AZ AGYMENÉS TŐLÜK VALAMI HIHETETLENÜL ESZMÉLETLEN!
Drogosnak nézték és hagyták meghalni
2016.02.02. 09:08
Nem drogos volt, agyhártyagyulladásban hallt meg a testvérem, amit egy sima megfázás váltott ki nála.
Jó estét!
2015. 05.08. báltozott meg a családom élete. Idősebb bátyám napok óta erősebb fülfájásra panaszkodott és pár nap szabadságot vett ki, de nem ment orvoshoz, amivel tisztában vagyok, hogy az ő felelőssége volt, de mikor jobban lett, feleslegesnek tartotta. Aztán másnap délelőtt mikor édesanyám haza ért, zavart állapotba találta a szobájába, nem is igazán ismerte már fel édesanyámat és csak feküdt az ágyon. Hívta a mentőket és engem, hogy azonnal menjek haza, a mentő megérkezett és rövid vizsgálat után megállapították, hogy olyan, mint egy drogos, hiába mondtuk hogy nem használ semmilyen szert.
Nagy nehezen levittük az emeletről, és betettük a mentőbe, amivel én kísértem fel Tatabányára, ott a 2 es bel osztályra mentünk, ahol nem igazán tudták megmondani, hogy mi baja van és egyik orvos hívta a másikat, amire 20 percet kellett várni. Aztán nagy nehezen megérkezett az orvos, aki annyit mondott, hogy érjük el, hogy vegye át a másik kórház és azon belül az intenzív osztály.
Vissza be a mentőbe és át a kb 100 m lévő kórházba, ott az intenzíven szintén azt hitték, hogy drogos, mikor felemeltem kicsit a hangom, akkor kezdték el vizsgálni és mikor látták, hogy komoly a baj, akkor már intubálni kellett, CT-re vitték de már nagyon rossz volt az állapota, és délután fél 6 magasságában meghalt. És nem drogos volt ha nem Agyhártya gyulladásba hallt meg a testvérem amit egy sima megfázás váltott ki nála.
34 éves életerős fantasztikus ember volt.
Őszintének kell lenni az orvosokkal
2016.01.27. 05:52
Tanulság, első perctől komolyan kell kezelni a sérüléseket, és bármennyire képtelen a „baleset”, minden részletet pontosa kell tudatni az orvosokkal, hogy pontosan diagnosztizáljanak.
Elsősorban le szeretném tisztázni, hogy névtelenséget szeretnék. Nem járulok, hozzá, hogy E-Mail címem, nevem illetve élőhelyem bármilyen módon megjelenjen.
Az én esetem eléggé nevetséges amiért én vagyok teljesen a felelős. Azért osztom meg, hogy más is tanuljon belőle, az orvosokat fontos pontosan tájékoztatni minden részletről. Fiatal informatika hallgató vagyok, többnyire céltudatos és megfontolt. Az én „történetem” pont az ellenkezőjéről fog szólni.
Gimnázium utolsó événél tartottam, mikor egyik barátom születésnapi buliján részt vettem. Felelőtlen voltam és túlzásba estem az alkohol fogyasztással. Olyannyira, hogy nem tiszta minden emlékem az éjszakával kapcsolatban. Az éjszaka egyik pontján egyedül tartózkodtam egy emeleti erkélyen (első emeleti erkély, alatta garázs). A lakás újépítésű volt, olyannyira, hogy még be sem volt fejezve, de bulira tökéletes. A lakás olyannyira nem volt befejezve, hogy az erkélyen még nem volt megépítve a korlát. Én erről az erkélyről leugrottam, mert lent volt pár barátom akikkel szerettem volna beszélgetni. Alkohol befolyása alatt voltam, nem mértem fel pontosan a magasságot, illetve a nagyobb gond, hogy késtek a reflexeim és mereven tartottam a térdemet így az esés terhelését a gerincemnek kellett feldolgozza. Azon nyomban összeestem, jajgattam. Olyannyira kijózanodtam, hogy első próbálkozásaim az voltak, hogy „Tudom-e mozgatni a lábaimat”. Tudtam! Később aztán sikerült talpra is állnom.
Már akkor ittas állapotban nagy fájdalmat éreztem, de mivel hülye helyzetben voltam szándékosan elkerültem a sürgősségit, mondván, hogy „Nyugi fiúk, talpon vagyok nincsen baj.” Utólag belátva ez hatalmas hiba volt. Otthon sem tudtam eltitkolni a bajt. A szüleimnek azt mondtam, hogy egy korláttalan lépcsőről ugrottam le nagyjából 80-100 cm magasról (szüleim tudták, hogy kitelik belőlem, mert otthon is így rövidítek, ha sietek). Illetve az ugráshoz azt is, hozzátettem, hogy a talaj csúszott és ahogy leértem az ugrásból meg csúztam és befeszítettem a térdem és így sérült a hátam. Itt se fordultam azonnal orvoshoz, hiszen megnyugtattam a szüleimet, hogy nincsen baj, pedig már a járás is nehezen ment.
Következő napra megfáztam és elég volt egy tüsszentés, hogy összecsuklodjak. Ekkor a házi orvosomhoz fordultam, neki is beadtam a „fedő sztorimat” és elmondtam, hogy mennyire kegyetlen a tüsszögés és a köhögés illetve, hogy olyan is volt, hogy nem tudtam talpra állni. Erre ő annyit mondott felír két gyógyszert megfázásra, hogy ne köhögjek, ne tüsszögjek, melyen nem csodálkozom, hiszen nem voltam őszinte vele. A hátfájásos problémámra annyit mondott, hogy valószínűleg húzódás. Orvosi úton ennyi maradt. Majd én önszántamból eljártam masszázsra és csontkovácshoz (egyiknél se készült röntgen felvétel) és egyre jobban kezdtem lenni. Idővel szinte nyomtalanul eltűnt, viszont egy évben 2-3 alkalommal újra előjön és napokon át fáj és ezzel már együtt kell tudjak élni.
Tanulság első perctől komolyan kell kezelni a sérüléseket, és bármennyire képtelen a „baleset” minden részletet pontosa kell tudatni az orvosokkal, hogy pontosan diagnosztizáljanak.
PRAXIS
"Pozitív és negatív történetek a magyar egészségügyről, minden mennyiségben. Orvosnál jártunk és nem ment minden zökkenőmentesen? Netán megaláztak, megvárattak vagy félrekezeltek? Vagy éppenséggel lelkiismeretes, segítőkész egészségügyi dolgozókkal találkoztunk? Ide megírhatjuk. Miért is? Mert az orvostársadalom máris nyomon követi a bejegyzéseket, olykor pedig hangot is adnak álláspontjuknak a kommentekben. De ha nem vagyunk mesélős kedvünkben, a kórházértékelővel is kinyilváníthatjuk véleményünket." - hvg.hu
Médiaajánlat
