A magyar orvosok nem keresnek rosszul

35 hozzászólás

2013.08.13. 08:21

Az egyébként hivatalos állami információkat használó cikkből egyértelmű, hogy az orvosok magyarországi fizetése átlagban véve meghaladja a magyar átlagfizetést, ami egyébként jóval magasabb a legtöbb ember fizetésénél.

Kedves praxisblog!  

A hvg.hu cikkében szereplő fizetések pontosan a magyarországi bérlehetőségeket reprezentálják.  A praxis posztjai alatt megszólaló orvosok a betegek panaszait kizárólag háromféleképpen reagáljak le:

 - Az orvosok nincsenek megfizetve,
- a beteg nem ért hozzá,
- a beteg hazudik.  

Az egyébként hivatalos állami információkat használó cikkből egyértelmű, hogy az orvosok magyarországi fizetése átlagban véve meghaladja a magyar átlagfizetést, ami egyébként jóval magasabb a legtöbb ember fizetésénél.  

Érdekes volna egy poszt erről a kérdésről, hiszen egyre egyértelműbb, hogy az orvosfizetések nem alacsonyak, az ország lehetségeseinek megfelelőek. Mégis többségében a nehéz megélhetésre panaszkodnak, amikor az udvariatlanság és lekezelő viselkedés kapcsán kérdezik őket.  

üdvözlettel: szintagmaar

 http://m.hvg.hu/itthon/20130806_Ennyit_keresnek_a_nagymeno_orvosok

Megvárakoztatják a súlyos beteg embereket

94 hozzászólás

2013.08.12. 07:21

Akad orvos ki még azt is megengedheti magának, hogy egyszerűen nem megy dolgozni, illetve gondol egyet és a másik munkahelyére megy dolgozni. Megteheti. Nem a beteg a fontos.

Tisztelt Praxis-blog.hu!  

Szeretném egy történettel gazdagítani az oldalt. A történet nem a sajátom, de olyan mivel a legkedvesebb barátommal esett meg a közelmúltban.  Nap mint nap bosszankodnak akiket a megadott időpontban nem fogadnak, (várni kell, esetenként külömböző okokra hivatkozva: pl. az orvosnak épp el kellett menni, de leginkább azért mert nincs összhang, népiesen szólva a jobbkéz nem tudja mit csinál a bal), megvárakoztatják a súlyos beteg embereket is, akik számára éppen elég megterhelés már az is hogy a rendelőt felkeressék. Jellemző példa a következő, legfrissebb történet, melyet megélve, vagy akár csak látva/hallva a jóérzésű ember zsebében kinyílik a bicska.  Legkedvesebb barátom keresett fel ma. Útja a háziorvosától egyenesen hozzám vezetett.

A panaszáradatát hallgatva, vele együtt ragadt magával a düh! A barátom súlyos beteg, a két infarktusa után csoda hogy az utóbbi napokat egyáltalán túléte.... Az orvosa már nyolcadik hónap óta nem képes megállapítani mi állhat a barátom állandóan visszatérő evés utáni rosszulléte mögött. Épp egy héttel ezelőtt a barátom kimondta a bűvös szót: laktóz. Orvosunknak villám hasított az agyába, kis elterelés után laktózintolarencia vizsgálatra küldte. Ám a kórház bonyolult dolog. A beutaló a gasztrora szólt - reggel 8-ra, a vizsgálatra viszont a gyermekosztályon került sor.... De ne vágjak a dolgok elébe, - a barátom sohasem késik el sehonnan, fél 8-kor már a gasztro előtti váróban volt. Ám 8 óra 10-kor még se orvos se ápoló.... A kiírást nézve, orvos nem is lesz majd csak 9-kor.... 8:15-kor megérkezett egy asszisztensnő. Röviddel azután már jött is a papírokért.

A kérdésre, igen, a doktornő csak kilencre jön. Miért 8-ra szól a beutaló? Jó a kérdés, az időpontot a háziorvos ővelük egyeztette, de nem tudja.... Megérkezett az orvos pontban kilenckor. De nem a barátomat szólították be elsőnek, hanem az utána jött mind a három beteget. Végre, 9:40-kor az asszisztens megjelenik az ajtóban a barátom papírjával valamint egy kis zacskó fehér porral és utasítja, hogy azonnal menjen a gyermekosztályra. Aholis, megtörtént a vizsgálat, mely 11:45-ig tartott (először sűrűbben, később ritkábban kellett valamilyen műszerbe fújnia lassan a levegőt, mely a kilégzett H2 mennyiségét mérte). Közben a vizsgálatot végző hölgy elmondta, hogy ő már végigtelefonálta a háziorvost a kartonozót végül a gasztrót, mire sikerült megtalálnia a már elveszettnek hitt beteget. (Ezután küldték a barátomat sietve a gyerekosztályra a gasztrósok.)

Az eredmény sajnos nagyon is pozitív lett. Viszont nem volt épp elérhető az orvos, akinek véleményeznie kellett volna. Ezért a vizsgálatot végző megkérdezte a háziorvost hogy mit tegyen (?). A háziorvos a gasztrós orvost kérte fel a véleményezésre. Barátom a papírokkal, a gyermekosztályról irány a gasztro. 12 órától 12:40-ig szobrozott a gasztró előtt. Hiába kopogott, nem jött ki senki. Egyszercsak ajtó ki, asszintens kipenderül, papirokat átvesz. Újabb 45 perc múlva ismét nyílik az ajtó, asszistens ki, papirokat átad, - véleményezés nélkül, mert az orvos visszautasította. A kérdésre ennyi volt a szűkszavú válasz. Se egy elnézést kérünk, vagy bocsásson meg a sok felesleges várakozásért, semmi. Barátom újfent a gyerekosztályon, - miközben már nagyon rosszul van - hasfájás, csikarás puffadás, gyomor és fejfájás, szívtáji panaszok. A gyermekosztályon elnézést kértek....

Ám orvos majd csak 6 nap múlva lesz mert épp szabadságon van, így a véleményére legalább ennyit várni kell. A barátomat otthon érte utol a vizsgálat okozta trauma betetőzése, mint mondta, a rakéta lassabb volt nála úgy közlekedett a szoba és a wc között, majd utóbbit óraszámra ki is bérelte, mert két száguldás között már nagyon lerövidült az idő, így értelmesebb volt inkább ottmaradni. Elérkezett a nap amikor végre övé lehet az eredmény - aláírva véleményezve. De nem így történt. Az orvos ugyanis nem ment dolgozni a megadott napon. (Máshova ment dolgozni, de ezt majd később.) Hirtelenharagú barátom nagyon dühös lett, de semmit nem tehetett. Az újabb időpont: 6 nap múlva - akkor talán nagyobb szerencséje lesz, mert az orvosnak ügyelnie kell azon a napon, tehát van remény arra hogy ezúttal végre megtörténik a csoda. A kórházból hazafelé a barátom a háziorvoshoz ment, mert mire a papír a kezében lesz végre, (?) akkor meg a háziorvos lesz majd éppen szabadságon....

 A háziorvosnál azomban felfordult a világ. Az orvos ugyanis asszisztensestől nekitámadt a barátomnak, hogy hol a francban volt, miért nem ment időben a gyerekosztályra?.... Mert ő, megmondta, hogy oda kell menni.... (Orvosunk nem a memóriájáról híres!) Ezt már a barátom se tűrhette, - elszabadult a pokol. A betegek a váróban nem mindennapi ordítozásnak lehettek fültanúi. A barátom rosszul lett. Végül az orvos sűrűn elnézést kért a barátomtól!  A történetnek még nincs vége, de a vizsgálat eredménye ismert, s tulajdonképpen csak a hivatalos véleményezés és aláírás az ami hiányzik. Reméljük az is meg lesz 6 nap múlva....  Sok orvosnak több munkahelye is van, míg az emberek nagy többsége naggyon-naggyon örül ha egyáltalán van munkája.

 Akad orvos ki még azt is megengedheti magának, hogy egyszerűen nem megy dolgozni, illetve gondol egyet és a másik munkahelyére megy dolgozni. Megteheti. Nem a beteg a fontos. De ne legyünk igazságtalanok, hisz az orvosokat körülvevő személyzet méltó környezet. Hát, ilyen orvoslás van nálunk....  

Üdvözlettel. Gábor

Magára hagyták a beteget

43 hozzászólás

2013.08.10. 08:23

Ma Magyarországon mindent megtehetnek azok az orvosok akik itt maradtak, és vezető beosztásba helyezték őket.

Rettenetes artrítiszes fájdalmaimat szteroidokkal kezelte a szakorvosom több mint fél évig. Közben többször is jeleztem,hogy nem tudom mi bajom van, de rosszul érzem magam. Nem szólt semmit gépiesn írta a további szteroidot. Amikor a következő kontrolom mondtam, hogy nagyon fáj a térdem és a vállam is nem csak gyengének érzem magam, azt mondta hagyjam abba a jelenleg szedett gyógyszereket / nem is  szabad lett volna csak folyamatos csökkentés mellett / és egy injekciót ír amit hetente kell saját magamnak beadni.Kezdtem reménykedni végre talán enyhülnek a fájdalmaim.

Tévedtem.Éjszaka rosszul lettem vérnyomásom 200 pulzusom 140, egész testem elzsibbadt. Ügyelet kihívása. Ügyeletes orvos szerencsére a háziorvosom, aki tudott az új terápiáról. Azonnal neki kezdett a vérnyomás csökkentéshez, vízhajtáshoz. Szerencsém lett, nem kaptam strokot.Talán ha nem ő az ügyeletes mire kórházba kerülök nem élem túl a helytelen gyógyszerváltás kalandját.3 hónap küzdelem , orvoskeresés , mert közben kiderült az anyagcserém is felbomlott. Szerencsére egy magánrendelésen sikerült időpontot találni, közben folyamatos rosszul lét a magas pulzus miatt / pajzsmirigy túlműködésem / lett az új inj.-tól Kecskeméten egy lelkiismeretes fiatal endokrinológus kezelt ki 3 hónap alatt. Közben már az artrítiszes izületi fájdalomtól nem igen tudtam már közlekedi, de semmit sem csinálni otthon. A régi orvosomhoz nem mentem vissza, mert ha idáig nem tudott tisztességesen kezelni, akkor ezután mit várhatok ezután tőle.

Az sem állapot, hogy ezután ágyban fekve a fájdalom tól elgyötörve szenvedjek a 21.-században, a férjem vette a kezébe az ügyemet. Az interneten találta a Kecskeméti artrítiszes centrumot, akinek a főorvosa Dr G. Írt neki egy e-mailt, és kérte hogy ha tud foglalkozni velünk fogadjon. A megadott időpontban jelentkeztünk is nála. Üdvözölt, és elkezdte "tanulmányozni"a papírjaim.Mint az itt a piros ott a piros játékban.forgatta kevergette a lapokat / idegességében ? / soha nem tudom meg. Azután gyorsan rájöhetett, hogy túl problémás vagyok, mert sok műtétem betegségem volt , ezért nem egyszerű a dolog, és kérdezgetni kezdett  Ugyanazokról ami a kezében lévő leletekben le volt írva. Igazán toleráns voltam, mert megértettem, hogy azokat nemigen lehet rövid idő alatt áttanulmányozni. Volt egy két dolog amiről nem kérdezett, de én lényegesnek tartottam, hogy ismeretlen okból több éven keresztül lecsökkent a trmbocitám is, és hogy ez lényeges-e.

Lényeges, de ezután csak arra válaszoljak amit ő kérdez, és ne mondjak semmit, ne szóljak közbe.Megdöbbentem, de ha ez a terápia ára tudomásul vettem.Szív rendellenességemet így kihagytam, viszont egy figyelmes doktorandusz aki jelen volt a kikérdezésemen , és amikor neki sürgős telefonja lett és kiment, közben én mondtam, hogy hepatétiszem is volt , jelezte a főorvosnak, hogy volt a betegnek máj gyulladása mondta akkor arra is veszünk vért.A katonai procedúra véget ért, és mondta, hogy a biológiai terápiára szeretne bevenni, de nagyon hosszú rögös út vezet oda a hajam is kihullhat addig stb. Mondtam rendben van vállalom. Felírta a következő 6 hetes gyógyszeremet amit szerinte szednem kell, és megdöbbenve láttam, hogy ugyanazokat a gyógyszereket amiket az előző kezelő arvosom írt, most duplázva kell szednem.

Kicsit elcsodálkoztam, hogy attól lettem rosszul, és most duplán szedjem ? - mindegy nem álltam vitába, lesz ami lesz csak már a fájdalmat szüntessem.Mondta, ha bármi probléma baj történik azonnal telefonáljunk, vagy e-mailt írjunk.Igen a baj megtörtént, újból magas vérnyomás, pulzus szám emelkedés . Próbáltunk telefonálni, üzenetrögzítő . Válasz több napon keresztül semmi. Közben e-mail. háromnap után, egy doktornő válaszolt, hogy menjek a háziorvosomhoz. Zseniális , ezt már közben én is eldöntöttem, szegény háziorvosom csóválta a fejét, de mondta, hogy valószínű megint az anyagcserémet borította fel ugyanaz a gyógyszer dupla mennyiségben.Vérnyomáscsökkentés , endokrinológus, és iszonyú izületi fájdalom.Mitévő legyek ? Megírtam e-mailban Dr G főorvosnak, hogy a továbbiakban nem kívánok megjelenni a kezelésén, mert nem ebben egyeztünk meg. Ha baj történik akkor a háziorvos találja ki mi a gond, és kezeljen ő. Nagyon csalódtam benne, mert el lehet olvasni a Kecskeméti Artrítisz Centrum honlapját.

Bűbájos a betegnek reményt adó tetszetős írású hirdetmény. Azóta orvos nélkül vagyok , mert megkezdődtek a nyári szabadságok, és akihez szeretnék menni, csak aug. 20.-a után rendel. Sorstársaimnak üzenem, nem minden arany ami fénylik. Nekem a megváltásnak tünt  , az artrítisz cenrtum honlapja, és tele reménnyel gondoltam a fájdalom nélküli leendő életemre. Tévedtem!. - ma magyarországon mindent megtehetnek azok az orvosok akik itt maradtak, és vezető beosztásba helyezték őket.

Renitens betegnek nem jár gyógyszer és kezelés?

6 hozzászólás

2013.08.08. 10:17

Botom már van,fájdalomcsillapítót meg bármikor vehetek. 

Évek óta csípő artrózissal élek,a szokásos és ismert tünetekkel.Egyszer jobban-egyszer rosszabban viselhető. Az idén ,miután a másik csípő felöli oldalon esés következtében,letörött egy kis csontocska az ülő csontomról. Ennek csak annyi köze van az egészhez,hogy arra nem tudok fájdalom nélkül üldögélni,vagy kerékpározni,ami viszont a másik problémára enyhülést hozhatna(szoba-és utcai is).

Tavasszal kértem egy füdrőbeutalót,amit meg is kaptam,majd elkezdtem járni a Dagályba a kezelésre(vízalatti sugár,,tangentor) Amikor a beutalót átvettem,aláírattak velem egy másolati példányt,hogy az abban foglaltaknak eleget teszek azok határidejét betartom. Igen ám,de jött az árvíz,és a fürdő bezárt,a 60 napos kezelésből még hiányzott néhány,amit már nem tudtam befejezni,bár lehet,hogy ha nagyon akartam volna talán lett volna lehetőségem rá.  De miután javulást nem tapasztaltam,vissza akartam adni a kezelő lapot az orvosnak,akivel csak beutalóval lehet találkozni,amit a háziorvos ad.

Persze Ő is csak ember ,tehát jár neki is a nyári szabadság egy hónap. De a reumatológus orvos is szabin van ,aug 12-ig.és már közölték,hogy csak szeptember-október az az időpont amit kaphatok. Kérdésem,az hogyan tehetnék eleget a kötelezettségemnek?,amikor levélben nem fogadják el a kezelési lapomat,időpontot is csak nagyon későn kapok? És mit mond erre a TB? Renitens beteg nem jár neki a gyógyszer,vagy gyógykezelés támogatása. Kösz-szépen . Botom már van,fájdalomcsilapítót meg bár mikor vehetek.  

Tisztelettel Soltész István(70)

Felügyelet nélkül hagyták a kislányt a pszichiátrián

48 hozzászólás

2013.08.06. 09:08

Nagy megdöbbenésemre a 22 hónapos kislányom ott kószált egyedül, felügyelet nélkül. Épp a lefelé vezető lépcső előtt kaptam el, simán leeshetett volna.

Gyermekünk másfél éves volt, mikor feltűnt, hogy a viselkedése valamiért furcsa, valahogy nem olyan, mint a többi gyerek. Abból sajnos már régebben megjöttem, hogy a védőnőre és a gyerekorvosra hallgassak (miattuk több hónap késéssel kapta csak meg a megfelelő mozgásterápiát a kislányom, pedig időben jeleztem, de hát jöttek mindig a szokásos, "lusta, kövér baba, majd fogja csinálni" szöveggel, aztán sajnos nem lett igazuk, csak az értékes időből pazaroltunk a várakozással...) Voltunk hallásvizsgálaton, ami megállapította, hogy tökéletes a hallása. Majd ezután magán úton elvittük állapotfelmérésre egy fejlesztő központba.

Itt alaposan megvizsgálták, megfigyelték, bennünket részletesen kikérdeztek. Azt a javaslatot kaptuk, hogy vigyük el a területileg illetékes Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottsághoz, (a továbbiakban Szakértői Bizottsághoz), mivel szerintük szükséges a gyermek korai fejlesztésben való részvétele. Így is tettünk, és ők is ugyanarra jutottak, sajnos erőteljes elmaradásai voltak a kislányomnak több területen, felmerült az autizmus spektrumzavar is. A Szakértői Bizottság kérte, hogy a diagnózis megerősítése vagy elvetése, pontosítása érdekében vigyük el gyermekpszichiátriai kivizsgálásra. Erre azért volt szükség, mert nem mindegy, hogy a fejlesztéseket hogyan állítják össze, milyen irányban indulnak el.   Először ambuláns rendelésre mentünk, ahol már finoman jelezték, hogy mi a búbánatot keresünk itt egy ekkora gyerekkel, nem biztos, hogy tudnak diagnózist adni.

Ekkor 22 hónapos volt. Közöltem, hogy a Szakértői Bizottság kérte.  Pár héttel később feküdtünk be. Az előzetes megbeszélésekben arról volt szó, hogy naponta több órás, kortársak közti, játék közbeni megfigyelés lesz, és én nem mehetek be. Ehhez képest a foglalkozásokat tartó hölgy azt mondta, hogy ő nem fog egy ilyen picire vigyázni. Örültem is egyébként, hogy bemehettem, és jobb is így, mert legalább láthattam, hogy mik zajlanak az ajtó mögött. Egyébként kortársakról nem lehetett beszélni, a kislányomon kívül nem volt a teremben 4 évnél fiatalabb gyermek. Ezzel az volt a fő gondom, hogy ugye a nagyoknak voltak foglalkozások, amikben ő nem vehetett részt. Apró gyöngyöt fűztek, gipszet festettek, ragasztgattak. A gyermekem viszont csak céltalanul bolyongott, szerencsére nem borult ki attól, hogy ő nem vehetett részt ezekben. A csoportszobában sem volt túl sok, a korának megfelelő játék.   A harmadik nap bejött egy gyógypedagógus hölgy, aki nem tudta, hogy az anyuka, vagyis én is bent vagyok a teremben, ránézett a kislányomra, majd a foglalkozást vezető hölgynek elkezdte mondani, hogy értelmi fogyatékos, hisz nem tud játszani, és hogy mi  a fenét keres itt ilyen fiatalon.

Ekkor azért szóltam, hogy legyen szíves ezt kifejteni. Szíven ütött, hogy ezt állapította meg ennyiből, és ez látszódott is az arckifejezésemen. Erre lazán közölte, hogy örüljek, hogy csak értelmi fogyatékos, mert ha autista lenne, akkor nem lehetne fejleszteni. Köpni nyelni nem tudtam, hisz tudom, hogy ez nem ennyire fekete és fehér, és hogy képes egy szakember olyat mondani, hogy az autisták nem fejleszthetők?! Később, miután felmentünk a gyógypedagógus hölgy irodájába, a lépcsőket megszámolta a kislányom 10-ig, és ekkor azért már nem állította olyan határozottan, hogy értelmi fogyatékos, de persze nem is vonta vissza. Még olyan okosságokat is "megtudtam" tőle, hogy mivel a gyerekem megörült egy játéknak, és megosztotta ezt a boldogságot velünk, és mert nem húzza segítségkérés gyanánt mások kezét, így nem autista. Aki jártas a témában, az tudhatja, hogy nincs egyetlen olyan viselkedés sem, amely mindig, minden érintettnél jelen van. Sem olyan, amely kizárná az autizmus diagnózisát.  

 Egyébként persze, hogy nem tud játszani nem neki való játékokkal... Másnap vittem magunkkal fa kirakóst, építő kockát, lapozókat, mert már nem bírtam nézni, hogy csak fel-alá járkál 3 órán keresztül. Ezt meglátta a foglalkozást tartó hölgy, és érdekes mód ezután kinyitott egy szekrényt maga mellett, és előpakolt egy csomó megfelelő játékot...  Majd elérkezett az a pont, ami arra ösztönzött, hogy menjünk innen. Az történt ugyanis, hogy ki kellett mennem a mosdóba (egészségügyi okokból kifolyólag muszáj volt), és jeleztem a 2 fő személyzetnek, hogy rögtön jövök, csak kiszaladok az illemhelyre. Siettem, ahogy tudtam, de mire visszaértem a folyosóra, nagy megdöbbenésemre a 22 hónapos kislányom ott kószált egyedül, felügyelet nélkül. Épp a lefelé vezető lépcső előtt kaptam el, simán leeshetett volna. És ha nem erre indul el, akkor nem lett volna nehéz kijutnia az utcára, ugyanis nem olyan messze volt tőle a kijárati ajtó. Eléggé felháborodtam, nem örültem neki, le voltam fagyva, majd miután észhez tértem, illedelmesen megérdeklődtem a gondozóktól, hogy tudnak -e róla, hogy a gyerekem kint lófrált. Választ nem kaptam.

Ezután kissé határozottabban, de még mindig kulturáltan próbáltam megtudni legalább annyit, hogy mennyi időt volt felügyelet nélkül egyedül, mire annyit kinyögtek, hogy nem sokat. Nagyon nem érdekelt, hogy pont akkor hozták az ebédet (mielőtt lehurrognak itt egyesek, jelezném, hogy összevissza hozták, nem lehetett kikalkulálni, hogy mikor). Az étel tudott volna várni pár percet, míg visszajövök; de gondolom nem mondok újdonságot azzal, hogy pár pillanat is elég ahhoz, hogy bekövetkezzen a baj. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha legurul a lépcsőn, vagy kiszalad a forgalmas utcára... Fontosnak tartom kiemelni, hogy ezen a napon 4 gyerekre volt 2 gondozó, mégsem tudtak figyelni!  Ezután közöltem a doktornővel, hogy mi innen megyünk.

Ő nagyon kedves és megértő volt egész végig, és mondta, hogy sajnálja, hogy előbb elmegyünk, és azt is, hogy nincsenek kellőképp felkészülve ilyen pici gyerekre. Azt azért nem értem, hogy miért nem közölték ezt előbb, hisz akkor vittem volna olyan helyre, ahol igen; és nekik sem okoztunk volna ennyi kellemetlenséget.

Az idős ember nem ember?

110 hozzászólás

2013.08.05. 07:44

Mire fizetjük a TB-t és egyáltalán miért van orvoslás, ha az embert annyira sem veszik tiszteletbe mint egy vágóhídi állatot.

Tisztelt, oldal.

 Immáron több mint két hónapja kezdődött legjobb barátnőm kálváriája a nagymamájával. Sajnos a nagyi már nem a legfiatalabb, így bekerült a kórházban kisebb rosszul lét miatt. Már akkor a szegedi kettes klinika, amit Szegeden találhatunk, az ott dolgozók bunkó stílussal lekezelően bántak szegény nénivel. Azt mondták minek foglalkozzanak vele, hisz már öreg, és egy öregnek nem itt lenne a helye. Kérdezem én miért kell így bánni mással? Idősként is ugyna annyi joga van mint akárki másnak. És most már a hozzá állási stílusuk is egyre jobban nem emberre méltók.

 Barátnőm és családja egyre többet veszekszenek az orvosokkal, akik ráadásul még lekezelő módon beszélnek a családtagokkal. Miért kell valakit így kezelni? Én azt hittem, egy olyan hely mint Szeged, sokkal elismertebbek az orvosok. Ezért tanulnak az emberek, hogy a végén kapjanak egy Dr. elnevezést, és istenként akárkivel megtehetnek akármit? Akkor kérdezem én, hogyan menjünk el ezek után orvoshoz, kórházba? Mire fizetjük a TB-t és egyáltalán miért van orvoslás, ha az embert annyira sem veszik tiszteletbe mint egy vágóhídi állatot. Sajnos a kálváriánk még mindig tart és most már egyre roszabb a helyzet.

Abban reménykedem, hogy noha nem hosszú és nem részletes történetem, eljut az illetékesekhez is. Ezzel  mutatván példát, hogy az internetnek van hatalma és hamar utól  éri az ilyeneket, kik az emberek gyógyítására felesküdvén istennek képzelvén magukat játszanak emberi élettel. Kortól, nemtől független.  Kérem, jelentessék meg történetem, nagyon fontos lenne és ha felkerült, kérem jelezzenek vissza.

 Egy elkeseredett lány legjobb barátnője.

Nem volt hajlandó betömni a lyukas fogamat

29 hozzászólás

2013.08.02. 08:15

Nem volt hajlandó betömni a fogamat, azt mondta jöjjek vissza 20 nap múlva.Így kétszeri beteg látogatást tud a kórház elszámolni az OEP felé, vagy miért?

Nem hosszú a történet, inkább csak egy kérdés.  Az egy héttel korábbi időpont egyeztetés után tegnap befáradtam a Szent János Kórház  fogászati osztályára, mert a fogínyem gyakran vérzik és lyukas fogam is lehet. A váróban komplett utcanév jegyzék volt kifüggesztve, meg a tájékoztató, hogy csak XII. kerületi páciensekkel foglalkoznak. A mondat lakcímre vonatkozó része esetemben stimmelt, és nem gondoltam volna, hogy rejthet e rövid, tömör információ további problémát, hogy a hangsúly a foglalkoznak-on lesz. Sor egyáltalán nem volt, épp érkezésemkor jött ki az előző beteg a kezelőből.

 A székbe beülve jeleztem, hogy mi a panasz. Miután a doktornő megvizsgált, mondta, hogy van egy kis lyuk az egyik fogamon, és a képződött fogkő okozhatja a vérzést. Gyorsan neki is állt leszedni, folyt a vér, sercegett a nyálelszívó. 4-5 perc múlva végzett is a fogkő eltávolításával. Aztán jelezte, készen vagyunk, mehetek.  Értetlenül néztem rá.

Mondom: a lyukas fogat nem tömi be? Nem, nem tömi be. Jöjjek vissza húsz nap múlva. De miért, ha most ön is itt van, az asszisztens is, a tömő anyag, és én is? Azért mert nincs rá ideje.  Lyukassal mondjuk nem olyan jó rágcsálni, mint kezelt foggal, a  kérdésem mégis csak annyi, hogy ez miért történt.

Így kétszeri beteg látogatást tud a kórház elszámolni az OEP felé, vagy miért?

Teletömtek Rivotrillal és skizofrénnek tituláltak

131 hozzászólás

2013.08.01. 07:33

Szerencsére végül egy rendes pszichiáternél kötöttem ki, aki bátor volt és kimondta hogy csak depressziós vagyok. Onnantól kezdve csak Antidepresszánsokat szedek és jól vagyok.

Tisztelt praxisblog!

 Pszichiátriai beteg vagyok, mert nem bírtam az egyetemet és 3 idegösszeroppanást kaptam. Az 2.3. idegösszeroppanásnál ütöttem a fejemet. Senki másra nem votlam veszélyes, nem okoztam maradandó kárt magamban.  Mindháromszor a Balassa utcában voltam, 1x nyílt , 2 szer zárt osztályom. Először azért feküdtem be önként, mert mondtam hogy agresszív vagyok, mert nincs barátnőm.  

A fő ok azonban az egyetemi szakirányválasztás volt mindháromszor.  

1. paráztam hogy mit válassszak.

2. választottam egy nehezet, megbuktam 3. választottam a könnyebbet, végigcsináltam. fejverés megszűnt  A probléma az volt, hogy a drágalátos Balassa utcában annyira korszerűtlenül kezeltek mindháromszor, hogy végig Rivotrilt kellett szednem, amitől kómás voltam. (kb. 60as évekbeli gyógyszer szerintem) 2. szor és 3.szor rávittek engem az orvosok erős elmebetegeknek való gyógyszerekre.

Azt mondták a szüleimnek hogy skizo vagyok, azért kell.  Szerencsére végül egy rendes pszichiáternél kötöttem ki, aki bátor volt és kimondta hogy csak depressziós vagyok. Onnantól kezdve csak Antidepresszánsokat szedek és jól vagyok.  Nem pereltem be a kórházat, örülök hogy jobban vagyok és főleg hogy KIJUTOTTAM!!!. Mindenki kerülje e la Balassa utcát, bármilyen beteg!  

Üdv. Anoním

Egy hét a pokolban, avagy hogyan éld túl a 222-es szobát

54 hozzászólás

2013.07.31. 07:52

Fizettél??! -Nem! -Látod ez volt a hiba, ezért nem foglalkoztak veled! És kimondta az igazságot! Csak az kap méltóságot egy megyei kórházban, aki fizet!

Mikor egy nő gyermeket vár, ő a világ legboldogabbja, sajnos azonban vannak olyan pillanatok is, amikor az álom összetörik, és így a világ legboldogtalanabb lényévé válik... Igen lényévé, mert azt a fájdalmat, amikor kiderül, hogy elveszítheti gyermekét nem tudja feldolgozni emberi ésszel, gyűlöli a világmindenséget, kételkedik Istenben, és nem ért semmit...  Ez az én történetem, amikor megtudtam, hogy második kisfiamat soha nem fogom látni, hisz gyakorlatilag leállt a fejlődésben, életképtelen és 20 hetesen elválunk egymástól. A történetben szereplő orvosok nővérek nevét megváltoztattam, bár nem érdemlik meg ezt az emberséget tőlem.  November utolsó péntekjén, a genetikai ultrahangon kiderült, hogy a fiunk beteg. Boldogan mentem be a vizsgálóba, hogy lássam a kisfiamat, de összezuhanva, támolyogba jöttem ki onnan.

Az orvosom, akinek köszönöm az őszinteségét, felkészített a legrosszabbra. 90% hogy meg kell szakítani a terhességet a baba és a saját érdekemben is. A férjem, aki szerencsére mindig elkísért, támogatott le a kocsiig, én meg szinte önkívületi álapotban sétáltam mellette. Megkaptuk a győri kórhazba a genetikai ultrahang beutalót, ott döntenek az életről... Hazaérve felhívtam a védönőmet, aki kérés nélkül jött egyböl...nagyon hálás vagyok neki a mai napig és köszönöm, amit megtett értem.  Ismerős révén hétfőre kaptunk lehetöséget a Nagy Ultrahangistenhez. Készüljek úgy, hogy haza sem jövök, míg meg nem szülöm a babát! Hoppá, ilyenkor esik le az ember lányának...meg kell szülnöm?!???!! Nem altatásban vagy ilyesmi???!! Mivel a fiamnál beindított szülésem volt, lassú tágulással, császármetszés végkifejlettel, így a para még jobban belém költözött. Mondanom sem kell, hogy az egész hétvégét végigbőgtem...  Hétfőn reggel nyomtam egy puszit a 3évesemnek és irány Győr. Az épületben keresni kezdtem a dokit, mire egy szonográfus Mrs. Bagósötvenes a fejemhez vágta, hogy "Én vagyok az egyik legjobb, majd én megnézem!" Persze azután előkerült a Dr. Nagy Ultrahangisten is. Lesétáltunk az ultrahanghoz, aminek a bekapcsolásához is segítség kellett, mert új volt... Elkezdte a vizsgálatot, majd átrendelt egy nagyobb felbontású ultrahanghoz...

 Patakokba folytak a könnyeim, a férjem csak némán fogta a kezem... (Mint később kiderült fogantatási kromoszómahibája volt, de ezt több orvos több ultrahang vizsgálat után sem merte biztosra mondani.) Elővette a mobilját és lehívta Mrs. Bagósötvenest. Csak lesett a nénike...ilyet ő sem gondolt, állt szótlanul, lehajtott fejjel, lehívtak még egy nőgyógyászt Dr. Megvígasztallakot, majd így szól a telefonba: " Dr. Atyaúristen, gyere le, ezt látnod kell, jó lesz a könyvedhez, siess!" Ezt egy anyának hallani rémálom, ráadásul fájt, hogy így beszélnek a gyerekemről. Sorra nyomtatódtak az ultrahangképek, előkerült néhány pendrive is, nehogy már elvesszen a könyvhöz egy részlet is.... Lejött Atyaúristen, újból ultrahang, löködik-böködik a babát, megkérem öket, hogy kapcsolják ki a monitort, ne kínozzanak. Sokadik kérésre Atyaúristen kitépi a falból a dugajt, látszólag rohadtul nehezére esett a dolog. 20 perc alatt 15 lehetséges variáció is előkerült a tarsolyukból, de egyöntetüűen a terhesség megszakítása mellett döntöttek. Kérdés sem merült fel, hogy én esetleg mit akarok. Dr. Atyaúristen közölte, hogy menjek ki délután a magánrendelőjébe, mert jön egy kardiológus ultrahangspecialista hozzá, szeretné megmutatni neki, ö mit gondol. Ilyen helyzetben meg ki mer nemet mondani egy főmuftinak?! Felvettek az osztályra, 2órát ültünk a folyosón, mert nem volt tiszta ágynemű a szobába...

Na a szoba egy putri volt, linóleum, szocialista kori csempe, ágy minden.. jelzem az egész folyosón összesen 4db wc és 3db zuhanyzó volt. Délután átautóztunk a magánrendelőbe, Andante bőrbútor plusz nagytáblás faborítás a falon, jobb ultrahang felszerelés, mint a megyei kórházban... Behívott minket, vizsgálgazott, kérés nélkül kikapcsolta a 150centis tévét. Ekkor még úgy gondoltam, hogy ez egy emberi doki...aztán lassan kezdett elszakadni a cérna, szinte folyt a nyáluk, miközben vizsgálgattak. Átadta Nőnek a gépet, mikozben combon ütögetett, rámnézett, és így szólt: "Nyugodtan vizsgágasd, a kismama tisztában van vele mi lesz a sorsa!" Na itt borult el a férjemnél a cérna, és kicsit helyretette őket. Miután végeztek a nézegetésemmel és mindent rögzítettek a gépen, visszamehettem a kórházba. Azt mondta másnap reggel jön és ő csinálja a magzatvízvételt. Az asszisztens csajszi ki akarta fizettetni velünk a vizsgálatot, erre férjem kikelve ismét magából leosztottaa csajt. Estére agyi katasztrófa voltam, zuhogtak a fejemben a gondolatok, fájt az élet. Nehezen, de elaludtam egyedül a szobámban.  Másnap persze nem Atyaúristen jött értem, hisz nem fizettem neki, gondolom zokon vette, mert többet nem láttam... Felfeküdtem a vizsgálóra, körbeálltak a dokik és belekezdtek. Volt egy aranyos kis doktornő Rózsaszínmasni, aki megfogta a kezemet, miközben böktek. Elöszőr egy hatalmas tüvel korionboholy mintavétel történt. Jelezték, hogy ez nem mindig sikeres, de igyekeznek. Pechemre a hatsó falon volt a méhlepény, így jó mélyen szúrtak. Utána egy másik tűvel magzatvizet vettek. Ez első bökésre nem sikerült, így szúrtak egy harmadikat is.

 És igen fájt, remegtem, mint egy kocsonya. De ez végre sikeres volt. Ezután éreztem, hogy valami meleg folyik az oldalamon... a magzatvíz volt az. Annak helyébe pedig egy sárga gyógyszeres szószt nyomtak vissza, ami megöli a babát. Természetesen ezt ott nem mondták el nekem. Áttoltak a műtőbe, ahol a zárt méhnyakamba felraktak egy ballont, ami segíti a tágulást, hisz a 20. hét körül a legkenyényebb és zártabb a méhszáj. Kikötve feküdtem, leírhatatlan volt a fájdalom, hisz nem érzéstelenítettek. Véreztem, 3 doki tuszkolta belém a cuccot. Rózsaszínmasni vigasztalt, neki is folytak a könnyei, én lehettem neki az első. Miután a ballon felkerült, felpumpálták a kívánt méretre es kivezették a hüvelyen át a lábamig, ahovafelragasztották a szelepes végét. Kitoltak, vissza a szobámba, engedéllyel, hogy a férjem bármikor bejöhet, mert szigorú látogatási rend van... Délután hoztak 40 egység oxitocint, hogy fájásokat produkáljak, de ne legyen sok, nehogy szétrepedjen a méhem a császármetszés helyén. Nakirály, még ez is... persze nem lettek fájásaim, alig éreztem, hogy van valami. Egy ápolónő (egy a sokból, de őszinte és kedves volt) benézegetett, hogy mi van velem, a férjem ott volt véigg mellettem és megkérdeztük, hogy ugye nem kell majd megnéznem a babát, ugye nem fog mozogni a lábam között, ha kijött...?! Sírva mondta, hogy ha megvolt afeltöltés, már nem él... bennem van, halott és én nem is tudtam... Aznap, vagyis kedden, már nem történt semmi. Lefolyt az oxi, és ennyi.  Szerdán dupla adagot kaptam, reggel 9kor bekötötték, na akkor már éreztem azt a bizonyost. Míg a férjem nem ért oda, a Morning showt hallgattam, hogy Balázs hogyan lesz Mikulás :-) Kicsit elterelte a figyelmemet az erösödő, rendszeresedő fájásokról. Mire a férjem odaért 5perces fájásaim voltak. Körülbelül 2órára 3percesekké csökkentek, és este 5re már félperc hosszúak voltak. Eszméletlen kínjaim voltak, kaptam egy fájdalomcsillapítót, de nem ért sokat. Műszakváltás után kaptunk egy nővért Miss Rózsaszínpulcsist. Na vele csak maximum a rémálmomban akarok találkozni..

Nemsokára a fájások hatására kiderült, h bő egy újnyiratágultam. Ennyi volt a vizit, a fájások erősödtek, a lelkieröm elfogyott, zsibbadni kezdtek a kezeim, vállig nem éreztem őket, lassan a tarkóm is zsibbadni kezdett, kezdtem elveszíteni az eszméletemet. A férjem futott nővért hívni. Miss Rózsaszínpulcsis ennyit mondott: Vegye rendesen a levegőt, mert el fog ájulni és akor mit kezdek vele!?? De nem jött megnézni.. alattam patakokban folyt. A tegnapi megszáradton elfért, luxus lett volna lecserélni. Felhívta férjem a védőnőnket, akivel együtt lélégeztem, és lassacskán elmúlt a zsibbadás. 9kor lefolyt a maradék oxi.. ennyi nincs máratovább, a férjemet hazaküldték, hogy manem lesz szülés. Kedd reggel óta egy halott babával apocakomban. Fél 11re kiürült a cuccos, és álomba sírtam magam. Hiányzott a fiam, akit hétfő reggel óta nem láttam...  És eljött a csütörtök is, Mikulás napja volt, már hajnalban a sírással küszködtem, utáltam magam, mert minden vágyam az volt, hogy minél előbb megszabaduljak a halott kisfiamtól. A másik meg otthon nélkülem már 4napja... Reggel korai vizit volt, egy fiatal orvocsapatból álló team megsajnált, csak bőgtem, válaszolni sem tudtam nekik, vizit után berendeltek a vizsgálóba, hogy megnézzék mi történik odabenn.

A tágítóballon kifejtett egy újnyit elért (nem tudom mit takar, viszont tágultam) majd a Fiatal doki megrántotta és leesett. Mondta, hogy ez jó jel, a baba is fejvégű fekvésben van, menjek reggelizzek, hisz tegnap nem ettem, utána kapok még oxitocint. Sírva vánszorogva indultam vissza a 222esbe. És ekkor jött velem szembe dr. Megvígasztallak. Megállt, átölelt és bíztatott, nem tart már sokáig, jó hogy leesett a ballon, tartsak ki. Kb. 4 percig zokogtam a vállán, de hagyta, kicsit megnyugodva léptem a szobámba. Belekezdtem a reggelimbe, majd hozták is az adagomat. A branül ami bennem volt kedd óta, már nagyon fájt, de nem szúrtak újat. Drága. Elfeküdtem, elkezdett folyni, megált, megint foly, megált...szeretlek magyar egészségügy... mégsem kaptam újat... A férjem úton volt hozzám, rádiót halgattam. Egyszer csak úgy éreztem, mint amikor tele van a tampon és lecsúszik. Ezek iszonyatos fájásokkal kísérve, bár koránt sem olyan erősek, mint tegnap. Elkezdtem lehúzni a bugyimat, éreztem, hogy ömlik avérem, combközépig jutottam, mikor sokkolt, hogy jön a baba. Remegni kezdtem, nyomtam a nővérhívót... közben csúszott lefelé a baba, majd egy nagy cuppanással a bugyimban landolt, sikítottam, kiabáltam, mert a nővérhívóra nem jött senki. A folyosón lévők rohantak segítséget kérni, én önkívületi állapotban sírva, remegve, zsibbadva üvöltöttem. Bejött a főnővér , kérdezte mi van. Kértem hogy nehogy meglássam, mert elájulok. A hálóingemtöl nem láttam semmit, de mondta, hogy szerencsém van, magzatburkostól kijött, valószínű nem kell műteni, csak kimosni a méhem...ekkor a férjem kinn várt, hallotta az üvöltésem, de nem engedték be..a nővérek elvitték a babát, beengedték a férjemet, otthagytak magamra....

 De olyan hányás jött rám a sokktól, hogy 2 poharat hánytam telibe, mert hánytál nem volt, a takarómra vigyáznom kellett, mert nincs másik. Bejött egy doki, hogy ő fog megnézni mi van odabenn, mindjárt jönnek értem. Felmászattak a betegtotogató ágyra, rámrakták az oxitocinos palackot és toltak. Eközben a férjem összefutott a takarítónővel, aki rákiabált, hogy csukja be az ajtót, mert mit szólnak a látogatók, ha meglátják a vértben úszó szobát. A férjem, aki nem a magatűrtőztetéséről híres, visszaüvöltött neki, hogy inkább jöjjön ide, és takarítson össze. Engem a műtőben ismét átmászattak remegő térdekkel a műtőasztalra. Jött az altatóorvosnő. Na őrá a kutyámat sem bíznám, így nem viselkedhet egy orvos. Kérdezte, hogy mikor ettem utoljára. Egy órája. Erre ordinálé módom elkezdett üvölteni velem, hogy műtét előtt nem lehet x órával enni. Mondtam neki, hogy a reggeli doki mondta, hogy ehetek, mert délelött nem lesz semmi. Hát tévedett. De nyugodjon meg kihánytam. Pofavágással ennyiben hagyta. Bejött a doki is, hogy megkezdik a dolgot. Számoljak vissza tíztől. Számoltam. Erre az altatóorvos ismét ordít, hogy lassabban a levegőket, mert elájul. Hát basszus, miért nem mondják az embernek, akit még sohasem altattak! Szerencsére egy mosással megúsztam a dolgot, visszatoltak a szobámig, ami még mindig vérben tocsogott... Akkor kapkodtak..bár a lepedőmön maradt egy kis vér, de azt már nem cserélték le, csak a tetejét. A szobámban még egy órát össze-vissza beszéltem, de végre vége volt. Sikerült, megcsináltam, túl vagyok rajta. Az a megkönnyebbülés, amit éreztem, leírhatatlan volt..

Vége volt az egy hetes kínnak, fájdalomnak, kétségbeesésnek.  Úgy megtörték a testemet, hogy a lelkem nem számított már! Csak arra vágytam, hogy minél előbb megszabaduljak a pokolból, hazamehessek a kisfiamhoz és elfelejthessem az egészet. Ami persze nem ment! Viszont ez az akarat olyan lelkierőt adott, hogy másnap reggel hazaengedtek.  Péntek reggel összefutottam a folyosón egy beteggel, akivel a hét folyamán megismerkedtem, és ennyit kérdezett: -Fizettél??! -Nem! -Látod ez volt a hiba, ezért nem foglalkoztak veled!! És kimondta az igazságot! Csak az kap méltóságot egy megyei kórházban, aki fizet!!! De mi van azokkal, akik nem tudnak több tízezret adni??? Azt kapják, amit én??!!! Ennyi jár??? Megtehettem volna, hogy fizetek, de úgy gondoltam, hogy ilyen helyzetben ezt nem kell. Hát tévedtem....

 Ez az én történetem, ami nem azért íródott, hogy sajnáljanak, hanem azért, hogy ha valaki ilyen kilátástalan helyzetbe kerül, tudja mi történik, mire számítson.  2hónap telt el, a lelkem javul, atestem müködik...elfelejteni viszont sohasem fogom. Viszont az idö segít!?...

Már 25 évesen elegem van a nőgyógyászokból

47 hozzászólás

2013.07.29. 08:38

15 éves korom óta az orvosok flegmáját hallgatom,és hogy nem foglalkoznak az emberrel,csak ide oda dobálják az embert,nem segítenek,nem támogatják az embert! De közbe munkaidőben kávézni,cigizni,pizzázni van idejük,szegény ember meg ráér kint várni!

 Nekem is van egy történetem,ami évekkel ezelőtt kezdődött! Egy sima rákszürésre mentem,ahol közöltem a dokival,hogy mostanában görcsöl a hasam!Meg uh-ztk,de semmi!Hazaküldtek!Majd másnak visszamentek,hogy megint görcsölök!Ez így ment 4 napig!Majd 5. nap átküldtek a sebészetre,hogy ott vizsgáljanak meg,mert akkor vakbelem van és műteni kell!Természetesen ott sem történt semmi!Ismételten hazaküldtek!Másnap már cuccokkal mentem be,hogy engem nem érdekel,fektessenek be,vizsgáljanak ki,vagy valami,mert ez nem állapot!

A főorvos látva a sok papírt felvett az osztályra,ahol 2 napig semmi étel,csak infúzió,mert hogy műtenek vakbéllel,csak első nap nem került rám a sok,és azért nem műtöttek!Mondom a nővérnek,legalább egy kis nasit,mert éhen halok!De nem kaptam semmit! Majd megint uh műtét előtt!Belgyógyász semmit se talált,majd megint nőgyógyászati uh!Na ott azt mondták cisztáim vannak a petefészekben!Visszavittek az osztályra!Végre kaptam eni,mert ugye mégse kell műteni!Végül gyógyszert kaptam,meg pihenjek,majd elmúlik!Ekkor kb 15 éves voltam!Aztán teltek az évek,de ez a görcsölés sose múlt el,de mindig azt mondták minden évben vizsgálaton,hogy ciszta,majd felszívódik! Majd 20 évesen elkezdtem dolgozni,ahol minden évben egy magándokinál el lehetett a rákszűrést is végeztetni!Én elmentem már csak azért is,hátha ő esetleg többet tud mondani! Vizsgálat vizsgálat hátán!Majd közölte,hogy valószínű többször lehetett petefészek gyulladásom,amit nem kezeltek,mert megrövidült az egyik petevezetékem,és emiatt elcsavarodott a méhem!És ezután ért a hidegzuhany!Hogy természetes úton nem valószínű,hogy teherbe fogok esni!Mivel ekkor már 4 éve volt párom,ő is nehezen fogadta!Majd gondoltuk azért próbálkozunk,hátha!De semmi!

Minden évben mentem kontrollra és elmondtam,hogy semmi eredmény!De műteni ezzel nem lehet!További vizsgálatokra nem küldött!Annyit mondott,ha átgondoltam a dolgokat,és eldöntjük hogy gyereket akarunk,akkor beültetés lehetséges!  Teltek az évek,majd másik párom lett!Védekeztünk hébe hóba,de a gumira allergiás vagyok sajnos!Aztán történt egyszer,hogy nem védekeztünk!Én enm éreztem magam másabbul,vagy furán,csak a hátam akart leszakadni,ahogy közeledett az idő,hogy meg fog jönni!De hiába vártam nem jött! Aztán elmentek a gyógyszertárba,vettem tesztet! De semmi,Negatív! Eltelt még 2 nap,de még mindig nem jött meg!Újabb teszt,de ezen semmi csík nem volt,még az ellenőrző csík sem!Gondolom hibás volt!Megint vártam 2 napot,majd újra teszt!Ez már azt mutatta pozitív! Mentem is másnap az orvoshoz,igaz nem a sajátomhoz,mert azt sem tudtam ki az,hanem az ambulanciára!Ott közöltem az adatfelvevős pultnál,hogy miért jöttem!Erre kérdezi a nő nagy flegmán,hogy biztos terhes vagyok? Mondom neki,a teszt azt mutatta,és ezt szeretném megtudni! Mondta várjak,majd sorra kerülök!' óra várakozás után,miután már azis rég elment haza,aki utánam jött (gondoltam megint alulra kerult a papírom,mint mindig) kijön egy nő,hogy itt egy papír menjek uh-ra!Elmegyek,megint várakozás!Bemegyek,megvizsgál egy nagy darab óriási nő!Kérdeznék tőle,miközben a monitort bámulja nagy bambán,hogy na,kisbabám lesz?De mintha ott se lennék!

Csak diktálja monotonon,fapofával a latin szavakat a gépelősnek!Olyan stílussal beszélt,mintha legalábbis valami nagyon komoly bajom lenne,és a halálomon lennék! Majd közölte: - Öltözzön és menken az orvosához!Hát okosabb nem lettem semmivel!Kérdem tőle,hogy nagy a baj,mi az?Mondjon már valamit! De ugyancsak fapofával közölte,hogy majd az orvos minden további teendőt elmond,menjek vissza hozzá,sok a beteg! Mondtam neki,hogy itt nem betegek vannak!De sztem már meg sem hallotta! Na visszasétálok a nőgyógyászhoz,közbe próbálom kibogozni a papíromat!De egy árva kukkot sem értek belőle!Gondoltam,biztos valami nagy bajom van,ezért nem lettem terhes sem eddig,tuti műtenek,ki kell venni a méhes,stb! Ilyen gondolatok voltak bennem! Majd visszaérek,beadom a papírt!Újabb 1 óra várakozás,ezalatt tuti öregedtem 5 évet,és csak kattogott az agyam! Végre mondják a nevem!Szaladok befele,majd az asszisztens megállit az öltöző ajtajában,és kérdezi,hogy mit mondtak uh-on!Elmondtam,hogy azt mondták az orvos majd elmondja!Megint 5 perc várakozás!Végre hív a doki!Közli: - Üljön le! (a szívem már a torkomban volt) Majd folytatja!Akkor maga azért jött,mert pozitív lett a teszt?- Mondom igen! És meg akarja tartani?- Erre visszakérdeztem,hogy - Terhes vagyok? A doki meg csak annyit mondott,hogy ezért jött,vagy nem? Hát részben!Nem voltam biztos benne a teszt is tévedhet! De közöltem vele,hogy meg akarom tartani,nem vagyok tizenéves csitri!Fiatal vagyok,de sztem normális ha egy 24 éves meg akarja tartani a babáját! Na utána kicsit észbekapott a doki és normálisan kezdett velem beszélni, hogy 5 hetes vagyok,lehet esetleg más is,de ő erre gondol,mivl a teszt is ezt mutatta!Hát nem nyugtatott meg!

Mondta 1 hét múlva menjek a körzetes orvosomhoz kontrollra,és akkor már tutira fogja mondani! Eddigre már a párommal megromlott a viszony és szakitottunk! Elmentem,de 1 hét múlva már 7 hetes voltam,majd még egy héttel később 9 hetes! Már a végén magam sem tudtam,hogy hány hetes vagyok!  Teltek a hetek szépen lassan, hasi görcsök kíséretében,erre csak B6-ot kaptam semmi mást nem csináltak,se vizsgálat semmi.Majd az utolsó hetekben iszonyatosan zsibbadt a kezem lábam,amivel annyit csináltak menjek belgyógyászhoz meg idegsebészetre!Mindenhol azt mondták szedjek B6-ot,meg B1-et,de B6-ot ugye a 36. hét után nem lehet szedni!De hiába szedtem nem segített! Így telt el az idő a 39.hétig,amikor dél körül elkezdett szivárogni a magzatvíz! 1-re bevitt a mentő,ahol konkrétan annyit csináltak velem,hogy üljek le és várjak!Kérdeztem meddig? Erre a nővér,nagy flegmán,hogy hova sietek!Mondtam neki,hogy én sehova,de a kicsi lehet siet! Várjak soromra,első gyerek 15-16 órát el fogok szenvedni! (na mondom most aztán nagyon megnyugtattál)  De 1 óra hossza múlva annyira fájt mindenem,hogy megmozdulni nem bírtam!Szólok a nővérnek,hogy szeretném,hogy megvizsgáljon egy orvos!Hát az orvos az nem ér rá,közölte!Kérdeztem,hogy miért?Mondta,hogy a dolgát intézi,én is csináljam azt,menjek el fürödni! Mondtam neki,hogy ne haragudjon.,de ekkor már sírtam a fájdalomtól,de anyukám had jöjjön be,mert egyedl nem tudok!Csak akkor engedték be,amikor már a zuhanyzóig másztam nénykézláb!Innen már scak 2 nővér segítségével bírtam elmenni a szülőágyig!Addigra odeért a doki is 15 órára sikerült neki,ki tudja merre volt!

 Mondta,hogy innen én már sehova se megyek mert látja a fejét!Ránéztem az orvosra és mondtam nkei,hogy na ugye,én megmondtam!Nem tetszett neki,az orvos meg csak nézett értetlenül!Ezek szerint nem is szóltak neki,hamarabb,és nem tudott az egészről semmit sem!A nővér el is tűnt hirtelen! 15:15-re meg is szültem! Van egy gyönyörű kislányom!  Aztán közölték,hogy hematómám lett szülés közbe!Két órán keresztül megfigyeltek és a kicsit se adták ide!Ezalatt legalább 6 orvos és 10 tanonc nézett meg,és nyulkállt bennem,mire mondtam az orvosnak,hogy most szültem fáradt vagyok,és ne haragudjon,de én több tanoncot nem engedek magamban nyulkálni,ígyis eléggé fáj mindenem!Este megműtöttek,a kicsit elvitték tőlem!Éjfélig azt e tudtam hol van!Erre közölte egy nővér,hogy hát hol lenne, a gyerekosztályon van,majd reggel megkapom!Így ilyen kedvesen! Mivel fájt a műtét helye,kértem fájdalom csillapítot,de nem iparkodtak hozni!Néhány óra mulva sikerült kikönyörögnöm erősebb fájdalomcsillapitot!

Addig azért nem hozott azt mondta,mert más is kibirja a szülést!Igen persze,de a nagy része fájdalomcsillapitót kapott előttte,akik akkor ott voltak!És egyiket se műtötték utána!És persze ő meg még sose szült!De okoskodni azt tudott! Mire hazafele engedtek minket a kórházból,addigra meg a papírjainkat keverték el,meg a zárójelentést!És engem rohangáltattam 2 emeletre meg a pincébe frissen szülve fel alá,hogy keressem meg,ha kell! Ha esetleg szülök még valaha,tuti,hogy vagy magándokihoz,vagy másik városba fogok orvoshoz járni!  Majd visszamentem később ahhoz a dokihoz,aki azt mondta nem leszek terhes ,hoyg tessék van egy lányom!Hát ő ezt nem érti!   Ez a mi kis történetünk!Elég hosszúra sikerült! De 15 éves korom óta az orvosok flegmáját hallgatom,és hogy nem folalkoznak az meberrel,csak ide oda dobálják az embert,nem segitenek,nem támogatják az embert! De közbe munkaidőben kávézni,cigizni,pizzázni van idejük,szegény ember meg ráér kint várni!

Most 25 évesen elegem van a nőgyógyászokból!De hát ez nem így megy,menni kell évente,és kész!  De valahogy az orvosokat észhez kéne tériteni,hogy ez a munkájuk,ezt vállalták!Jó lehet rossza napjuk,de ne a pácienseken töltse ki a nyűgjét! És erre fizetjük a TB-! Ha én a munkahelyemen így beszélnék,ahogy ők velünk,aznap el lennék küldve azonnali hatállyal abban a percben!És én is minden nap,minimum 200 emberrel beszélek az üzletben!

Megalázták a szülni készülő kismamát

154 hozzászólás

2013.07.27. 08:24

Miért kell felülbírálni egy szülésindítás? Miért hagynak egy kismamát 3 napig étel nélkül? ÉS miért kell egy orvosnak a kismama súlyával foglalkozni?

Kedves Praxis Blog!

 Történetem a legszebb dolog a világon, némi flegmával...  2012. 02.14én megtudtuk a párommal, hogy szerelmünknek gyümölcse érkezöben van! Aminek nagyon örültünk, tervezett baba. Hosszas beszélgetés után úgy döntöttünk nem lesz magán doki, pénzt a babára fordítjuk. Meg amúgy is EÜ végzettséggel van ismeretség. Nem is volt semmi gond, jártam egy szuperjófej dokihoz az sztkba, majd NSTre. Babuval és velem is minden oké. Eljött a kiírt idöpont, de semmi, 3 nap túlhordás után a doki elküldött a szülöszobára oxitocin infúzióra. Hát egy leendö anyuka tele örömmel, izgalommal, vágyakozással lép be ide. De amit ott kaptam, azon egy ideig elrágódhattam. Az orvos azzal foglalkozott, hogy miért ilyen nagy a súlyom, flegmázott. SOHA, DE SOHA életemben ennyire durván nem vizsgált meg senki.

A szememböl a könny kicsordult. Végül elökészités után OTTre kerültem. Semmi. Szülés nem indult be. Szülésznö jött, totyogjak ki osztályra felvesznek, este próbálkoznak még. Totyogtam. Este nem próbálkoztak, én tágultam folyamatosan. Reggel meglátott egy ismerös dr. menjek be vele megvizsgál. 2,5 ujjnyira nyitott voltam akkor, felnyúlt a burkot megmozgatta, hogy elöbb jöjjön a baba. Kiírt szülésindításra. Apuka jött, újra a szülöszobán vártunk indításra. Már 10 asszony megszült, mire este közli velem az éjszakás doki, hogy neki kellene megindítani, de nem fog. Este van már szülni.

Állunk kerek szemekkel, de nincs mit tenni. Felkelek az ágyról, hogy megyek vissza az osztályra, férjemet hazaküldöm. Ekkor szól a szülésznö, hogy sajnálja, de már az osztályról kitettek itt kell addig aludnom a szülöszobán még nem lesz valami. Itt volt a jéghegy csúcsa.

Azt meg kell említenem, hogy 2.napja nem hagytak enni, mert szülni fogok. Ott "aludtam" bent. Reggel arra ébredtem, hogy egy ismerös szülésznö ébreszget és kérdi, hogy miért itt alszok. Hozta a szölöcukrot, egyem mindig. Ez egy pénteki nap volt. Közöltem ezzel az ismerösömmel, hogy én hétvégén nem fogok itt aludni, ha nem indítják meg a szülés, megyek haza. Fél óra múlva szól, menjek, megindítják a szülést.

Elökészítettek burok repesztésre, ekkor már velem volt 2 ismerös orvos, az ügyeletes orvos, a szülésznö és a férjem. Sajnos császár lett a dologból, mert a kisfiam máshogy döntött. De nem értem, miért kell felülbírálni egy szülésindítás? Miért hagynak egy kismamát 3 napig étel nélkül? ÉS miért kell egy orovsnak a kismama súlyávval foglalkozni?

Borzasztóan bántak a 6 hónapos kisfiunkkal

22 hozzászólás

2013.07.24. 09:57

Kedden egy újabb adag vért vettek tőle, persze a szokásos eljárás(elviszik,halálra siratják)  és végül úgy hozták vissza hogy csupa véraláfutás volt a tenyere meg a kézfeje (ANNYIRA SZORÍTOTTÁK A KEZÉT).

2012-ben sajnos be kellett feküdnünk a 6 hónapos kisfiúnkkal a DEOEC Gyermekklinikára, ugyanis 1,5 napig nem  evett és ivott semmit. Nagy reményekkel fordultunk a "híres" Klinikához. Hát sajnos nagyot kellett csalódnunk. Mikor beértünk a gyereket anya nélkül elviszik, hogy beszúrják neki a branült és levegyék a vért, mondanom sem kell 2órába telt megnyugtatni a gyereket.( Azóta ha kell a Kenézibe járunk vérvételre,mert ott az ölembe lehet fogni). Mindez történt egy VASÁRNAPI napon, kapott infúziót és beraktak egy szobába. Végülis ezen túlléptünk, oké ezt biztos így szokták.

De aztán kedden egy újabb adag vért vettek tőle, persze a szokásos eljárás(elviszik,halálra siratják)  és végül úgy hozták vissza hogy csupa véraláfutás volt a tenyere meg a kézfeje (ANNYIRA SZORÍTOTTÁK A KEZÉT). Szóltam is rögtön a doktornőnek , hogy nézze már meg mi lehet a kezével és annyit kommentelt, hogy: - ez egy nehéz dolog ilyen kicsiknél. Kérdezem én, miért nem engedtek be és én megfogtam volna.

Aztán erre jött SZERDÁN!!!! az ötlet hazamenetel(csütörtök) előtt kapjon még egy infúziót. Rá is kötötték persze a vasárnap bekötött branülre (nyilván egy féléves gyerek mozgatja a kezét, piszkálja azt amit belekötnek, sőt talán még be is kapja) , a lényeg hogy szépen elindult az infúzió a bőre alá és csak dagadt és dagadt. Szóltam a nővérnek , hogy ez van le is kötötte róla, aztán valahogy már újjat nem szúrtak és a végén meg sem kapta azt az infúziót...érdekes...

Bonuszként csak említem, hogy éjszaka 1-2 kor csak úgy bejönnek és szólnak, hogy anyukáéknak költözni kell másik szobába mert új beteg jött. Ráadásul a fertőző bronchitiszes gyerkőc a  folyosón sétálgat anyjával.

Természetesen el is kapta. Valamint ahogy bekerültünk fizetős szobába (ugyanis anyukának ki van téve egy flair szék, hogy aludjon) ,ahol ágy is van, a szerdai hazamenetelből (ok nélkül) rögtön csütörtök lett.  Szóvalennyit a klinikáról!  Ha bármi van azóta a Kenézibe megyünk - ott  legalább nincs 2 hónapos előjgyés.

Bogica

Az egészséges fogamat húzták ki

33 hozzászólás

2013.07.22. 09:35

Kiderült hogy nem a fájós fogamat húzták ki hanem a mellette levőt aminek semmi baja nem volt. Így elmentem egy maszek fogorvoshoz aki nem kevés pénzért orvosolta a problémát.

Az én történetem egy fogászati kezelésről szól. Nem mindha más területről ne tudnék írni. Az Örsvezértéri rendelöbe mentem el mikor nagyon fájt a fogam. A lényeg hogy kb. délután 5 körül értem oda amikor 6 körül rám is került a sor. A kezelést végző nő (mert hogy doktornőnek szólítsam nem méltó rá) beadta az érzéstelenítő injekciót majd kiültem a váróba. kb. 8 körül került rám a sor azaz 2 órával az érzéstelenítés után. Vagyis annak a hatása már nagyrészt kiment. Megjegyzem 8-ig volt a rendelés.

Szóval nekilátott a gyökérkezelésnek mivel a diagnosztika szerint ez volt szükséges. 3. fúrásra találta meg ami persze eléggé fájdalmas volt. Közben már eléggé idegbeteg volt mert a munkaideje ami 8-ig tartott volna 10 perce lejárt. Próbálta gyökérkezelni a fogat de nem sikerült neki közben fel alá járkált és úgy csapkodott a rendelőben mint akinek vesegörcse van. Miután hazaértem eléggé fájt az a fogam úgyhogy el kellett mennem éjszaka a Királyutcai rendelőbe ahol ki kellett húzatni. És most jön a folytatás. A rendelőben két idegennyelvű akcentussal beszélő orvos volt akik az érzéstelenítést követően nekiláttak a kezelésnek. Amikor végeztem ill. ők velem elindultam hazafelé és éreztem hogy a húzás ellenére még mindig nagyon fáj. Kiderült hogy nem a fájós fogamat húzták ki hanem a mellette levőt aminek semmi baja nem volt. Így elmentem egy maszek fogorvoshoz aki nem kevés pénzért orvosolta a problémát. De legalább orvosolta.

Kérdem én minek fizessük akkor a TB-t. Szóval még rengeteg ilyen eset van. És most jön a lényeg!  Kihez lehet panasszal menni ha egy ilyen közorvos nem jól végzi a munkáját? Valószínűleg sehova. Tehát a lényeg hogy semmilyen felelősséggel nem tartoznak a munkájukért ezek az orvosnak álcázott szakmunkások. És nem is lehet őket felelősségre vonni sem egy hibás műtétért sem egy rossz diagnosztikáért. A lényeg ismét erre épül! Az emberekben is rengeteg a hiba! Én kisgépszerelő vagyok és tőlem eléggé elvárt hogy jól dolgozzak már csak azért is mert nem állami cég. Tegyük fel ha én elrontok valamit ami 1000-ből talán egy és ráadásul kis összegről van szó az ügyfél már perelni akar meg meg akarja lincselni az eladót vagy éppen a szervizest.Úgy hogy ráadásul többnyire az ő hibájából romlott el a készülék mert nem megfelelően használta. (ezt lehet globálisan is venni! ) Ha meg az orvosnál elrontanak valami műtétet, benne felejtik a fogót vagy esetleg az orvos hibája miatt meghal a hozzátartozója érdekes ott fület farkat behúzva sírva elvánszorog.

Kérem ennyire hülyék az emberek! Mit várnak ha ezektől a dolgoktól?  A jelentős dolgokért nem mernek kiállni a jelentéktelenekért meg oroszlánnak tüntetik fel magukat.

Diónyi nagyságú méhlepény darab maradt bennem

52 hozzászólás

2013.07.19. 09:01

Nagyon sok a "ha", de egy kis odafigyeléssel talán nem rémálomként kéne visszagondolnom az elmúlt pár hónapra. Talán a férjem nem mondta volna, hogy lehet nem szeretne több babát, mert ő idegileg tönkre ment a sok aggódásban,hogy hol a kicsit, hol engem látott a kórházi ágyon.

Tisztelt Praxis Blog!   

Szülésemmel kapcsolatos "élményeimet" szeretném megosztani és az elkövetkező 3 hónapot. Terhességem 28. hetében éreztem elöször hogy gond van. Sejtettem hogy összeszedtem valamilyen fertőzést. El is mentem a fogadott orvosomhoz, aki rám nézett és írt fel egy krémet. Ezt sajnos hiába használtam egyre nagyobb fájdalmaim lettek, sokszor már ülni se tudtam. Eltelt 4 hét, vissza mentem, ekkor kúpot írt fel, úgyan úgy ránézésre. Nagyon mérges voltam, hogy egy kenetet se hajlandó venni, de vártam és próbáltam bízni benne. A 33. héten azt hittem folyik a magzatvíz, így berohantunk a kórházba, ahol pont az én orvosom ügyelt. Kiderült, nem szívárgott a víz, de legalább vett kenetet. Pár nap múlva meglett az eredmény, ecoli, candida, és ureaplasma urealyticum. Kaptam antibiotikumot.

Ekkor azt remélemtem hogy végre minden helyre jött.   A 37. héten reggel arra ébredtem hogy mintha megjött volna a menstruációm, de hamar kapcsoltam hogy az nem lehet, kipattantam az ágyból és pukk. Akkor már tényleg elfolyt a magzatvizem. Egy órán belül bent voltunk a kórházban. Húsz percet álltunk a betegfelvételnél, én törölközővel a lábam között, és vártuk hogy valaki jöjjön. Az ügyeletes orvos megvizsgált, nem mondott semmit, kaptam egy szobát ez volt fél 10-kor, délben pedig ebédet. Egyszer pár percre NST-re tettek, ezenkivűl rám se néztek délután fél 4-ig, annak ellenére hogy tudták nincs magzatvizem, fertőzésem viszont igen. (Addigra megjött a kontroll kenetem eredménye, miszerint az ureaplasma nem múlt el). Fél 4-ig nem kaptam semmit, pedig fájásaim szinte nem is voltak, illetve a méhszájam is éretlen volt, akkor azonban hirtelen kaptam egy adag oxytocint amitől hánytam  és 2 perces fájásaim lettek. Ez ment kb. 6-ig. Akkor jött a fogadott orvosom, aki annak elenére hogy már nem volt magzatvizem, burkot repesztett, mármint csak akart, helyette a lányom fejét vágta el. Ezután szóltam hogy nyomnom kell. Erre összeszaladt mindenki és mondták hogy nem szabad, de a lányom úgy megindult hogy törte magának az utat. Tisztán éreztem a gátmetszést. 18:45 kor megszületett a kislánym 2550grammal és 47 centivel. Ezután megszületett a méhlepény, és itt kezdődőtt a rémálom.  

 A szülésznő kiterítette, és mutogatta a dokinak az egyik részét kérdőn. Az orvosom ekkor elkezdett varrni, nem tőrődve a lepénnyel és a szülésznővel. Több mint fél órán át varrt, kivűl belül repedtem, plusz ugye vágott.   Három nap után haza jöhettünk a kórházból. 4 órát vártam az orvosomra hogy kiszedje a varratokat. Nem tudom, ilyenkor szokás e megvizsgálni a hasat, méhet, de nálam biztos elmaradt. Kiszedte a cérnákat és viszlát.   3 hét múlva visszakerültünk az intenzívre, fulladt a baba. 3 napig voltunk bent, ahol minden nap azt hallgattam, hogy képzelődők, az egész család képzelödik, ennek a gyereknek semmi baja. Én egy mamaszálláson kaptam helyet, ami omladozott, tele volt bogarakkal melegvíz pedig hol volt hol nem. Úgy működött a rendszer hogy végig a babával lehettem, de aludnom a mama-lakban kellett, ahová letelefonáltak ha mennem kellett szoptatni. Egyszer el mertem bóbiskolni a gyerek ágya mellett ülve, mire közel sem szép szavakkal elzavartak. Elvileg egy légzésfigyelő gépnek kellett volna állandóan a pici lábán lennie, gyakorlatilag a nővérkék a képembe vágták hogy minek az a gyerekre ha nincs semmi baja. (Persze az ajtó csukva, ők kint a gép előtt,én elzavarva...

Hálát adok hogy pont akkor nem volt fulladás) Utolsó éjszaka megetettem a picit 8kor és lementem aludni, gondolván majd szólnak ha felébredt. Hatkor magam mentem föl megnézni minden rendben van e, mert az én lányom még soha nem aludta át az éjszakát, szerintük viszont akkor ez történt. Akkor még nem értettem miért volt napokig bedagadva a gyerek szeme, már tudom, valószínűleg hagyták sírni. A 3 nap alatt csináltak egy vérképet és vettek vizeletet. Soha nem kérdezték bukott e a baba, volt e bármi gond. A záron az áll, semmi probléma nem volt a bentlét alatt, a gyerek túl van etetve emiatt fulladt (amit persze csak beképzeltem). A valóság azonban, hogy a gyerek minden evés után bukott, nem is keveset, látszott hogy fájdalmai vannak, késöbb kiderült hogy vadhús nőtt a köldökében, amit ott is észre vehettek volna, ha legalább egyszer megvizsgálják rendesen biztos feltűnt volna nekik. Minderről szóltam, de szerintük csak túl aggódtam.  

 A 6 hét gyermekágy alatt folyamatosan véreztem, és elviselhetetlenül fájtak a varrataim, de mindenki azt mondta hogy ez így természetes. Volt hogy fekve pelenkáztam a kicsit, mert felkelni sem tudtam. Abban biztos voltam, hogy az elöző orvosomhoz nem megyek vissza azok után, hogy rengeteg pénzért cserében bent volt max. 30 percet a szülés alatt, rám se nézett amíg bent feküdtem, és nagy nehezen szedte ki a varratokat. Barátnőm orvosához mentem el, aki közölte hogy nem ment össze a méhem, ad méhösszehúzó cseppeket, ha 4 nap alatt nem javul, akkor eü. küret. Nem javult, megvolt a műtét. Kiderült egy diónyi nagyságú lepénydarab maradt bennem, és nagyon nagy szerencsém van, hogy a közel 8 hét alatt nem lett belőle semmilyen mérgezés vagy fertőzés. Végre elmúlt a vérzésem, azóta a kontroll is megvolt, és egy nappal azelőtt hogy a lányom 3 hónapos lett, végre elmondhattam hogy egészséges vagyok.   Ha az orvosom időben kikezeli a fertőzést megkímélt volna közel 7 hétnyi pokoli fádalomtól. Nem vagyok orvos, de az a megérzésem hogy talán emiatt indult be a szülés olyan korán, és emiatt lett kis sulyú a babám. Sajnos egy olyan megérzésem is van, hogy talán ettől az ureaplasmától fulladhatott a kicsi. (Ez csak a saját sejtésem, ezidáig senki nem támasztotta alá,de olvastam hogy okozhat ilyen gondot) Ha odafigyelt volna arra amit a szülésznő mutat, nem maradt volna bennem egy lepény darab. Ha szülés elött nem csak oxytocint kaptam volna hanem méhszájlazítót vagy ehhez hasonlót, talán nem repedtem volna annyit hogy hetekig csak feküdni tudtam. Ha az intenzíven nem könyvelték volna el, hogy a lányom túl van etetve akkor nem most 3 és fél hónaposan kéne kezelni a rengeteg bukást, és a vadhúst a köldökében. Ha engem nem műtenek, nem kellett volna tápszert kapnia.   

Nagyon sok a "ha", de egy kis odafigyeléssel talán nem rémálomként kéne visszagondolnom az elmúlt pár hónapra. Talán a férjem nem mondta volna, hogy lehet nem szeretne több babát, mert ő idegileg tönkre ment a sok aggódásban,hogy hol a kicsit, hol engem látott a kórházi ágyon.   Még gondolkodom, hogy tegyek a panaszt a lepény miatt a betegjogi képviselőnél. Nem akarom hogy ez a hanyag, nem törödöm orvos másnál is hasonló hibát ejtsen, de már le szeretném zárni, és elfelejteni mindezt.   Mindez a Zeg-i kórházban történt.

Miért ekkora probléma egy allergia-vizsgálat?

64 hozzászólás

2013.07.18. 08:25

Beutalót gyakorlatilag csak akkor adnak, ha én állok elő félkész diagnózissal, én tapasztaltam, hogy ettől vagy attól kijön, ekkor is csak hosszas könyörgés és sok megjegyzés után, hogy ne számítsak sokra, egyáltalán nem biztos, hogy allergiás vagyok.

Évek óta küzdök az ekcémámmal, de egy éve már az elviselhetetlenségig jutottam. Ennek megfelelően egy éve orvostól orvosig járok, hogy derítsék már ki, mi a bajom. Már legalább 10 féle krémet kipróbáltam, receptre és vény nélkül kaphatót, patikából és bioboltból egyaránt, a végeredmény mégis ugyanaz: folyamatosan fáj a kezem, nagyon csúnya, gyakran már fogni sem tudok vele, akadályoz a munkában és eléggé szégyellem is, hiszen sokan azt hiszik, fertőző. Nem tartott sokáig rájönni, hogy ha a krémek vagy nem hatnak, vagy ha elsőre hatnak is, a második használatkor már nem, akkor valami más állhat a probléma hátterében. Voltam már SZTK-s és maszek bőrgyógyásznál többször is, mégis nekem kellett kikönyörögnöm, hogy adjanak már beutalót különböző allergiavizsgálatokra, hátha az lehet a probléma.

Beutalót gyakorlatilag csak akkor adnak, ha én állok elő félkész diagnózissal, én tapasztaltam, hogy ettől vagy attól kijön, ekkor is csak hosszas könyörgés és sok megjegyzés után, hogy ne számítsak sokra, egyáltalán nem biztos, hogy allergiás vagyok, vagy ha az is vagyok, lehet, hogy ki sem derül, vagy valami olyanra, amire nem is vizsgálnak. Voltam már hátraragasztós bőrvizsgálaton - teljesen negatív lett - , IgE ételallergia-vizsgálaton, ami enyhe tejfehérje-allergiát mutatott, de hiába vontam ki a tejet az étrendemből, semmi hatása nem volt, pedig már örültem, hogyha nehezen is, de talán elmúlik az ekcémám. Legutóbb a háziorvosom - aki legalább próbál segíteni - állatszőr-allergia gyanújával a tüdőgondozóba küldött, mert a többi - TB által támogatott - allergiavizsgálatot már elvégezték rajtam. Itt olyan kiosztást kaptam, hogy sírva jöttem ki a rendelőből, hogy ekcémával minek megyek ide, ő nem szurkálhat meg bőrtünettel, mert csak rosszabb lesz (őszintén szólva nem tudom, hogyan lehetne még ennél is rosszabb). Erre kérdeztem, hogy akkor mégis honnan fogom megtudni, hogy allergiás vagyok-e pl. bármilyen állatszőrre, vagy akár a porra??

Menjek vissza a bőrgyógyászatra, hiába voltam már háromszor. Különben is, ha azt feltételezem (nem tudom, csak feltételezem!), hogy állatszőrre vagyok allergiás, egyszerű a megoldás váljak meg az állattól és meg van oldva a probléma. Mert persze egy háziállat ilyen, csak úgy ki lehet dobálni. Szedtem-e már allergia-gyógyszert? Hát hogyne, nem tudom, hogy allergiás vagyok-e, és ha igen, mire, de azért tömjek magamba egy kis Claritint, ha elmúlik, valamire biztosan allergiás vagyok, amire az hat. Persze amikor visszaszóltam, egyből védték magukat, hogy hát ők segíteni akarnak, ezért puszta jóindulatból beutalnak az IgE vizsgálat másik felére, mert ő nem is érti, a bőrgyógyász miért nem utalt be arra, csak még egy x-et kellett volna húznia, amikor az ételallergia-vizsgálatra küldött. (Én értem, hogy miért, azért, mert ha nem mondom neki, hogy én ételallergiára gyanakszom, még arra se utal be. Nem tudtam, hogy nekem kell megmondanom még azt is pontosan, hogy milyen vizsgálatokra utalhat be még egy x-szel. Mert hát nem én vagyok az orvos.)  De azért ő most nagy jóindulatból beutal engem, nem kerül ez neki semmibe, illetve de, mert a tüdőgondozónak ezt ki kell fizetnie. Szerintem meg utánam fizetik a TB-t a munkahelyemen, innentől kezdve nem tudom, miről beszélünk.   Nem kifejezetten az orvosokat akarom bántani, tudom, hogy az allergia-vizsgálat nagyon drága, gondolom meg van mondva nekik, hogyha valaki nem ragaszkodik hozzá foggal-körömmel és nincs a halálán, azt ne utalják be. Ez nyilván nem az orvosok hibája, hanem az egészségügyé. De azért úgy gondolom, hogy ha egy éve néhány tünetmentes napot kivéve véresre repedezett kézzel kelek és fekszem, hiába próbálok ki akármilyen csoda- vagy kevésbé csodakrémet kipróbáltam, már a hajamat is kesztyűben mosom, a normál ár ötszörösébe kerülő gyógy-tusfürdővel mosakszom, és mosódióval mosok, és még így sem múlik el, akkor azért valaki végre megmondhatná, mi a bajom. És erre nem kielégítő válasz az, hogy sokaknak életük végéig nem derül ki, hogy mitől van.

Attól még nekem kiderülhetne, ha maguktól is elküldenének azokra a vizsgálatokra, amikre lehetséges.   Persze az egyik nővér már azt is mondta, lehet, hogy a van. Azt viszont nem igazán tudom, hogyan kéne nem stresszelnem, mikor bárhová megyek a véresre repedezett kezemmel, mindenhol nekem kell könyörögnöm és veszekednem, hogy gyógyítsanak már meg...Tudom én, hogy ez nem halálos betegség, de azért nem akarom állandó fájdalomban leélni az életem.

Betegek meztelenül az ágyuk mellett állnak

77 hozzászólás

2013.07.16. 09:13

Elképesztő, hogy miket tapasztaltunk! Betegek meztelenül az ágyuk mellett állnak, és szerencsétlen öregek várják, hogy kész legyen pl. az ágyhúzásuk. Mindez nyitott kórterem ajtónál - talán ez az a dolog, ami könnyen megoldható lenne egy kis odafigyeléssel. Mi van az emberi méltósággal?

Tisztelt blog!  

Mai személyes tapasztalataim egy budapesti KÓRHÁZBÓL:    Úgy kezdem, hogy egyetlen másodpercig sem hibáztatom a nővéreket! Sőt, minden elismerésem azért a munkáért, amit ennyi pénzért mindennap próbálnak elvégezni.     A 99 éves nagymamám került be éjjel a kórházba, mert otthon elesett, és rendesen összetörte magát. Délelőtt 10 óra után értünk be a kórházba, mint látogatók. Szerencsétlen nagymamám teljesen maga alatt volt, mert senki nem törődött vele.  Az igaz, hogy éjjel bepelenkázták, így a WC-re járásról szerintük már nem kellett gondoskodni (otthon önállóan jár ki). Csakhogy így már korábban felfekvése lett, amit nagyon nehezen tudtak ebben a korban meggyógyítani. Az előttünk lévő hozzátartozó is próbált segítséget kérni, hogy levegyék róla a pelenkát (férfi látogatóról lévén szó,  nem fogott neki), nem sok sikerrel. Amikor végre odaért a nővér, felállította a Mamát, lekapta végre a pelenkát, és kirohant vele. A Mama meg ott állt pisis, kakás hátsóval az ágya szélén. Kénytelenek voltunk mi, hozzátartozók nedves WC-papírral letörölgetni, amennyire ez lehetséges volt. Ismételten hangsúlyozom, egy cseppet sem okolom a nővéreket, láttuk mi is, hogy szerencsétlen rohan egyik ágytól a másikig, egyszerűen nem volt több ideje törődni a beteggel. 

Amikor próbáltam hozzájutni a Mama saját kenőcséhez, amit szintén a gyógyszerekkel együtt be kellett vinni, hogy bekenjük vele, amit be kell, akkor kérdezte a nővér, hogy a reggeli gyógyszereit megkapta-e? Visszamentem megkérdezni a Mamát, a válasz nem volt. Délelőtt 11 óra volt. Erre azt mondja a nővér, hogy akkor vegyem ki, ami kell, mert neki erre még nem volt ideje, ezt el is tudom hinni. Csakhogy a Mama nem velünk él, tudom nagyjából, hogy mit szed, de nem olyan szinten, hogy mikor, melyiket és mennyit. Szerencsére SMS-ben elküldte a húgom a pontos beadandó gyógyszereket.  Újból nővér keresés, de az illetékes nincs meg, aki odaadhatná azt, ami kell. Azt javasolja a kolléganő, hogy figyeljem itt a folyosón, és ha jön a kocsival - éppen kötözi a betegeket, tehát nem kávézni ment, vele intézzem, amit akarok. De én látogatni jöttem, nem nővéreket vadászni. Nagy sokára, de sikerült! Így kb. fél 12-kor megkapta a reggeli gyógyszereket. És mi van a többi beteggel, akihez éppen nem ment látogató? Amíg ott voltunk, mindent nekünk kellett segíteni, a WC-re menéstől kezdve az etetésen át, mindent.

   A körülményekről csak egy mondat. A szomszéd ágyról a néni éppen a szoba -WC-n próbál valamit produkálni, míg a Mama eszik. Amikor szól egy másik beteg, hogy neki is intézni valója lenne a WC-n, az a válasz, hogy várjon egy keveset, amíg a szomszéd végez, akkor kiviszi a művet, és hozza vissza a bilit. Nem a nővér a hibás, ha nincs több bili, nem tud másikat adni! Mi van, ha esetleg nem tud várni a beteg, ő sem üdülni van bent. És mi van a fertőtlenítéssel?    

Elképesztő, hogy miket tapasztaltunk! Betegek meztelenül az ágyuk mellett állnak, és szerencsétlen öregek várják, hogy kész legyen pl. az ágyhúzásuk. Mindez nyitott kórterem ajtónál - talán ez az a dolog, ami könnyen megoldható lenne egy kis odafigyeléssel. Mi van az emberi méltósággal? Elismerem, ha becsuknák az ajtót, az így is borzalmas szagok még elviselhetetlenebbek lennének.   

Mint említettem, a Mama novemberben lesz 100 éves! Ledolgozta bőven, amit kellett, volt része háborúkban, nélkülözésben. Mindig befizette, amit kellett, és most áttételesen az Ő pénzéből is épülnek a stadionok, amíg neki így kell arra várnia, hogy valaki megszánja. És hányan vannak így, meg még rosszabb állapotban, akihez esetleg látogató sem megy, de ha ezt túléli, majd mehet a stadionokba élvezkedni!  Hány kórházat lehetne rendbe tenni ezekből a pénzekből? Hány dolgozót lehetne megfizetni ezekből a pénzekből, hogy végre legyenek elegen, hogy értékeljük a munkájukat!     A békemenet az nagyon kell, mert hiszen minden rendben van, minden csodálatos, csak azok a ronda kommunisták! Ezt tűzzék ki a transzparensükre! És jöjjetek lengyel barátaink tüntetni a kormányunk mellett, mert hát Ti is ott fekszetek azokon az ágyakon, Ti is ezt élitek át, biztos tudjátok, hogy nekünk milyen jó, ezt érdemes megvédeni!  Magyarország jobban teljesít!?

Meztelenre kellett vetkőzni az iskolai vizsgálaton

64 hozzászólás

2013.07.13. 09:33

Levetették aztán az alsó gatyát és negyed órát vártunk a széken ülve anyaszült meztelenül.

Gondoltam én is elmesélem a történetem. Általános iskolás voltam 6.-os . Szokásos orvosi vizsgálat volt. Az iskola orvosi szoba olyan volt hogy bementem az ajtón egy kis szobába ahol fogasok voltak és székek voltak és onnan nyílt a vizsgáló. Az évben két ilyen vizsgálat van. Első órába mentünk fel mi fiúk mind annyian kb. 8-en lehettünk, leütünk a székekre és vártuk hogy mondják mit kell csinálni. Hamarosan kijött a doktor nő és mondta hogy hármasával megyünk be, de neki még van valami dolga addig vetkőzzünk le és akasszuk fel a fogasra a ruhánkat. Mindenki levette pólóját és nadrágját csak alsó gatya volt rajtunk. aztán kijött az asszisztense és mondta hogy MINDENT vegyünk le magunkról. Voltak bátrak akik egyből le vetkőztek de az osztályba voltak szégyenlősebbek. Hamarosan ők is levették aztán az alsó gatyát és negyed órát vártunk a széken ülve anyaszült meztelenül. Aztán kijött az asszisztens hogy lehet bejönni hármasával. Mindenki a saját barátaival ment. Mi harmadiknak kerültünk be de mi csak ketten voltunk én meg a barátom. 

Bementünk a kis szobába és leültettek engem egy székre öt meg az ágyra fektették. A doktor nő megnézte torkát meghallgatta a légzését. aztán beült egy székbe és megmérték a vérnyomását majd a hallását és a látását végig meztelenül. Aztán megmérték a súlyát és magasságát. Aztán széttárt lábakkal kellet állnia és a doktor nő most a kukiját vizsgálta én addig ott ütem és próbáltam más fele nézni.Az asszisztense behozta ruháit mert már a lányok kint voltak várva a vizsgálatra. Előre féltem mi lesz velem. De aztán mondta hogy most a lányok jönnek és én addig öltözzek fel és várjak kint.

Meg is csináltam egyből. A lányok 10-en voltak ők is hármasával mentek de utoljára négyen mentek be nem voltak benn sokat de csak hárman jöttek ki én észre se vettem, akkor kijött az orvos és mondta kezdhetek vetkőzni gyorsan le is vetkőztem és kopogtam be hogy kész vagyok. Mondták hogy mehetek és mikor beléptem a lány teljesen meztelenül feküdt az ágyon a lába széttárva és  szembe űlt doktornő és a puncijánál matatott én azonnal lefagytam nem tudtam mit tegyek a lány nagyon szégyenkezett a doktornő meg mondta üljek le abba a székbe ahol a múltkor is voltam (mellékesen mondom a lány az osztály legszebbje volt és nagyon tetszett nekem)

A lány azonnal mondta hogy nem akarj hogy lássam de a doktor nő mondta hogy ezzel hátráltatja a vizsgálatot és és rovót kapok és nálam ez különösen rossz lett volna mert kicsaptak volna(ez később meg is történt de nem ezért) a vizsgálat nem volt különös csak meghallgatták a szív verésem és a légzésem és készen is voltam a lány is és már öltöztünk is. Otthon elmeséltük mi volt és apu mivel ügyvéd azonnal pert indított és feljelentettük az orvost akitől később vissza vonták az engedélyét. Hát ez az én kis sztorim.

Kikönyökölték belőlem a kislányomat

162 hozzászólás

2013.07.11. 09:11

Az orvos emlékszem, feszegette a hüvelyemet, de úgy, hogy megfogta a két oldalát, és csak húzta, húzta, engem meg majd megevett a fene. Egyszer csak a fejemnél termett, "gyengéden" belekönyökölt a hasamba, és megszületett a kislányom.

Van egy kisváros az Alföldön. Ennek a városnak pár évvel ezelőtt még volt kórháza, de bezárt (jaj, bocsánat, nem zárt az be kérem szépen, "csak" struktúrát váltott, vagyis elfekvő lett szakrendelésekkel és rehabilitációval). Addig persze sokan szidták, de így, hogy nincs, csak most érezzük igazán, hogy mit veszítettünk...  Terhes lettem, nagy volt az öröm. Persze attól nem voltam boldog, hogy nem az én szülővárosomban fogok életet adni neki, de úgy voltam vele, a Bács-Kiskun Megyei Kórházában is biztonságban leszünk.  A szülés várható időpontja előtti nap mentem fájásmérésre a helyi szakrendelésre. Ezen a reggelen valahogy nem mozgott a babám, és olyan furcsa, rossz érzésem támadt. Beértem, felhelyezték a vizsgálófejeket, de a szokásos patadobogás helyett most csend volt. A vizsgálatot végző hölgy kezdett komoly arcot vágni. Pakolja, pakolja, semmi. Ekkor áthív egy másik hölgyet, akkor sincs semmi. Majd egyre fehérebb lett az arcuk, és hívták az orvost. Ő is komor volt, szavakat csíptem csak el, igazából fel sem nagyon fogtam, hogy mi történik.

A következő, amire tisztán emlékszem, hogy mondják, hogy feküdjek a bal oldalamra, a baba már nem érzi jól bent magát, leesett a szívhangja, hívják a mentőket, mindjárt itt lesznek. A telefonba ezt mondták: kérnénk egy mentőt, sürgősségi császár lesz valószínűleg, készítsék elő a műtőt. Ekkor már nagyon ideges voltam, rettegtem, fogalmam sem volt, hogy mi van a kislányommal. Csak annyit tudtam tenni, hogy feküdtem a bal oldalamon, és próbáltam nyugtatni magam. De ahogy teltek a percek, egyre inkább nőtt a feszültség. 35 perc alatt ért ki a mentő (ha nem szüntetik meg a szülészetet, akkor ezzel ellentétben csak egy emeletet kellett volna megtennünk). Állítólag azért kellett ennyit várni, mert a városunkban nem volt szabad kocsi, így a célállomásról, azaz Kecskemétről jött. Ehhez a 35 perchez adódott még a szülés helyszínére vezető út, ami hiába autópálya, így is kellett még pluszban minimum 15 perc... Miután megérkeztünk azonnal CTG-re kötöttek, és szerencsére ekkor már rendeződött a kicsi szívhangja. Majdnem hazaküldtek, a rossz NST-eredményre annyit mondott az ügyeletes orvos, hogy biztos elnézték, tiszta a magzatvíz, nincsenek rendszeres fájásaim. Igazából ezeket a szülésznőtanulóktól tudtam meg... Közülük volt egy lelkes, és egy kevésbé lelkes. A lelkes tanuló nagyon kedves volt, mindenben segített, masszírozta a derekam, információt szolgáltatott nekem, és a kint várakozó rokonaimnak is. Ha ilyen marad, akkor nagyon jó és lelkiismeretes szakemberrel gyarapodik az egészségügy. A szülésznőről is csak jót tudok mondani, talán a kislányom életét is neki köszönhetem, mert nem hagyta, hogy hazapateroljanak, ő észrevette, hogy szenvedek; mondta, hogy fájni fog, amit csinál, de értünk teszi, vagyis kézzel tágított. Az orvost pedig győzködte, hogy halad a folyamat. A doktor úr még le is szidta, miután ő is méltóztatott megvizsgálni, hogy nem is nagyon halad a tágulás. De végül megkegyelmezett ő is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy fekszem széttárt lábakkal, ő matat, semmiről nem tájékoztat, majd egyszer csak vízcsobogást hallok, és hirtelen le sem esett, hogy ez bizony a magzatvíz. Nem sértődtem volna meg, ha közli, hogy mi fog következni...

 De ekkor csak az érdekelt, hogy nem zavarnak haza, belátható időn belül a karjaimban tarthatom őt, akit annyira vártunk. Burokrepesztés után szinte azonnal összefüggő fájásaim lettek, majd 2 óra múlva már nyomtam. Csak nagyon enyhe székelési ingert éreztem, nem igazán tudtam, hogy mikor kellene nyomnom, és sajnos nem is kaptam utasításokat. Fél órát szenvedtem, iszonyúan fájt, mondtam is, hogy nem bírom tovább, de szerencsére egy határozott szülésznő rám szólt, és észhez tértem. Ezután az orvos emlékszem, feszegette a hüvelyemet, de úgy, hogy megfogta a két oldalát, és csak húzta, húzta, engem meg majd megevett a fene. Egyszer csak a fejemnél termett, "gyengéden" belekönyökölt a hasamba, és megszületett a kislányom. Elég nagy baba volt, én meg pici vagyok, és a mérések alapján a csípőmről úgy nyilatkoztak, hogy határesetes, szóval a téraránytalanság esélye fennállt, hasam akkora volt, mint a ház, sokan mondtak (e.ü.-i dolgozók főleg), hogy tuti császár lesz... Ehhez képest -hajszál híján nem vákuummal befejezett- hüvelyi szülés lett. Elképzelhető, hogy került oxigénhiányos állapotba szegénykém. Erre utalhat, hogy a mozgása megkésve fejlődött, 8 hónap gyógytorna kellett, hogy megtanuljon járni, de ez már egy másik történet.  Azt hittem, hogy ezzel túl vagyunk a nehezén, de sajnos nem így történt. Kislányom nem akart szopizni, a csecsemősök semmiben nem segítettek. A védőnő a 2. vagy 3. nap igen, valószínűleg rámuszították, mert unták, hogy csak az én babám bömböl állandóan a szoptatások ideje alatt. A csecsemősök elég érdekesek voltak, igazából annyi emlékem van róluk, hogy sokszor elég durván vágták hozzám a gyereket, meg egyszer egy feltűnően flegma nőszemély érdekes hangnemben közölte, keresztbetett kézzel, lábdobolás kísérete mellett, hogy "végül is ráérek ám anyuka, ne zavartassa magát".

Ezt azzal érdemeltem ki, hogy nem vettem észre egyből, hogy fertőtlenítő folyadékot akar a kezemre nyomni, ugyanis háttal álltam, valamit pakoltam. Negatív dolog volt még, hogy az a dolgozó, aki az ágyneműcserét végezte, leszidott, mikor a véres helyett tisztát kértem. Úgy csinált, mintha direkt véreztem volna össze... Na meg a látogatások is elég érdekesek, az osztályra nem mehetnek be rokonok, így mindenki kint a folyosón tolong a lift előtt, ahol van kábé 4 szék. Én a szülés után egy nappal nem tudtam volna kimenni, így ha nem  könyörögtem volna, hogy had jöjjenek már be egy picit a szobába, akkor aznap még egy kis időre sem láthattam volna a férjemet, és az édesanyámat. Ez lehet, hogy apróságnak tűnik, de aki szült már, az tudja, hogy mekkora lelki viharok dúlnak az újdonsült anyukákban, és mennyire fontos, hogy találkozhassunk a szeretteinkkel.  Végül a hazaadás tervezett napján kaptam egy jókora "pofont". Hosszas várakozások után végül benyögték, hogy felejtsem el, hogy ma távozunk. Fel kellett mennem, és ott egy doktornő tájékoztatott, hogy átkerült a babám a koraszülött osztályra, mert kiszáradt, infúziót kap. Kérdeztem, és közben próbáltam magam nyugtatni, hogy de ugye ezt infúzióval könnyen tudják kezelni, és nincs nagy vész, mire odavágta, hogy az elektrolitháztartása is felborult.

 Ekkor eltört a mécses, és elkezdtem zokogni. A nagyon empatikus hölgy annyit mondott, hogy fejezzem be, mert megijesztem a többi kismamát... Igazán jól esett! Nem tettek át másik kórterembe, hozták a babákat, akik boldogan szopiztak, míg az én csöppségemnek meg tű állt ki a fejéből, és ő ilyen "bababarát" módon kapta a folyadékpótlást. Én sajnos ettől a látványtól rosszul lettem, szédültem, minden bajom volt. Leültettek ott a koraszülött osztályon, adtak inni, és még cukrot is, majd hívtak beteghordót, és mondták, hogy a következő etetésre inkább ne jöjjek, ha nem érzem magam jól, nehogy a betegszállítónak a bokrok közül kelljen összeszednie. Sajnos nem lettem jobban, és kiderült, hogy a vérnyomásom felszökött 190/100 körüli értékre. Adtak vérnyomáscsökkentőt, majd lefeküdtem, és sopánkodtam, hogy a reggeli etetésre tudjak menni. Nem lett így, a vérnyomásom elszabadult (200 fölé is ment), nem használtak a gyógyszerek, így engem az Izsáki úti kórházból átszállítottak a Nyíri útiba, ugyanis csak ott van belgyógyászati osztály. Itt nagyon kedvesek voltak az ápolónők. Volt, aki látta, hogy fejek, leült mellém, és mondta, hogy ne aggódjak, ha nem sikerülne a szoptatás, neki is tápszeres mindkét gyereke, mégis olyan egészségesek, mint a makk. Nagyon jól estek a szavai, sokat jelentett. Amikor sikerült lejjebb vinniük a 4. nap az értékeket, mehettem végre. Igen ám, de a 2 kórház azért elég nagy távolságra van egymástól, férjem hazavitte az utcai ruháimat, így hálóingben és köntösben indultam neki, felpakolva nehéz cuccokkal (mivel nem tudtuk, hogy mikor engednek ki, előző nap hoztak a hozzátartozóim sok rostost, ételt, stb). Nem igazán bírtam el a csomagokat, de nagyon rendes volt egy fiatal orvos, vagy rezidens, nem tudom pontosan, hogy milyen beosztásban volt, nem is ez a lényeg. Vitte a cuccaimat végig a kórházak közt járó ingyenes járathoz. Ez is roppant kedves dolog volt, ha nem segít, a csomagomat csak magam után húzva tudtam volna elérni a buszt, sőt, mivel kevés idő volt, szerintem le is késtem volna.  Megérkezve már nagyon vártam a találkozást, és a hazajövetelt. Kicsit zokon vettem, mikor nem akarták egyből haza adni, fel is kellett magam vetetni osztályra (ott, ahol intéztem a felvételt, azért meghallottam egy olyan beszélgetést, aminek a tárgya én voltam, és ami arról szólt, hogy minek akarja felvetetni a doktornő, úgy se tud ez szoptatni...)

 Itt is volt szerencsém kedves ápolónőhöz, biztatott, nyugtatott, lelket öntött belém. Kétszer meg kellett etetnem a kislányomat (meg akart róla győződni a doktornő, hogy képes vagyok -e ellátni, gondolom nem tettem túl jó benyomást a hálóing/köntös szerkómmal, és a kezemben lévő branüllel, azt ugyanis bent felejtették, és így az összkép olyan volt, mintha megszöktem volna egy bizonyos zárt helyről... Akkor rosszul esett, hogy nem adják oda egyből, de így visszagondolva azért érthető, és tényleg a kislányom érdekét nézték), majd végre zöld jelzést kaptunk, és jöhettünk haza, nagy megkönnyebbülésünkre.  Ebből az egészből számomra nagyon felháborító az, hogy egy bababarát kórházban hogy a csudába szárad ki egy baba? Az egyik ismerősöm csecsemős nővér volt évekig, és azt mondta, ha az ő idejében történt volna ilyen, akkor abból nagy botrány és leszidás lett volna, pedig akkor még nem is voltak bababarát kórházak... Legalábbis nem hívták őket így. Az is érdekes, hogy a koraszülött osztályon kapásból elfogadta a cumisüveget. Később azt is kiderítettem, hogy ezekben a csodálatos bababarát kórházakban ugye tiltott a cumisüveg használata (mert az az ördög műve, hisz utána állítólag egyáltalán nem fogadják el a mellet) így pohárból/kanálból történik a pótlás. Nekem ez sajnálom, de nem tetszik.

Nem vagyok szakember, ezt aláírom, így pusztán csak a laikus gondolataimmal próbálom összerakni a képet: szerintem, mivel a kislányom izmai lazák voltak, és ez alól a szájában lévők sem voltak kivételek, emiatt nem szopott, és gondolom emiatt sok levegőt nyelhetett a poharazás közben, és ezek voltak az állandó sírásának az okozói, ami végül odavezetett, hogy kiszáradt.  Ha visszagondolok életem egyik fő eseményére, sajnos több rossz emlék tör fel, mint jó. Borzasztó volt a kiszolgáltatottság -és a félelemérzés, de annak azért örülök, hogy kedves, elhivatott egészségügyi dolgozókhoz is volt szerencsém. Mindenesetre jó darabig nem tervezünk családbővítést...

Az orvosok nem Istenek!

74 hozzászólás

2013.07.09. 10:35

Amikor bekerültem hozzá, elmondtam miért vagyok ott és kértem, bár nincs rajta a beutalón, nézze meg ezt a csomót is. Ekkor kifakadt, hogy ami nem szerepel a beutalón, azzal nem foglalkozik, különben is SORON KÍVÜL LÁT EL!

Kedves Praxisblog,

 Az elmúlt két hónapban három ízben kellett felkeresnem az érdi rendelőt ultrahang vizsgálat céljából. Úgy alakult, hogy kétszer egy olyan doktornőhöz kerültem, aki látszólag mindenki felett állónak érzi magát.... AZ első találkozásunk alkalmával MIUTÁN! elolvasta a beutalómat melyen szerepel, hogy erős dohányos vagyok, közölte, hogy "pusztulat" milyen dohányszagú a ruhám és utasította az asszisztensnőt, nyissa ki az ajtót, mert nem kap levegőt. Ezt kikértem magamnak, a ruházatom tiszta, a megjelenésem ápolt. Ennek ellenére elismerem, hogy egy nem dohányzó számára a hajból, bőrböl érezhető cigiszag zavaró lehet, de még egy orvos sem engedheti meg magának az ilyesfajta otromba kirohanást. Megkérdezte, nem mondták-e nekem, hogy le kellene szoknom. Akkor abban a szituációban az jutott eszembe, hogy visszakérdezek, nem mondták-e neki, hogy le kellene fogynia, mert a túlsúly is lehet halálos, de nem mentem bele, mégis én vagyok a kiszolgáltatottabb helyzetben. A következő kirohanása már nem csak emberileg, de szakmailag is vitatható. Egy rossz lépésem miatt újra nála kötöttem ki.

 A bal vádlim sérült, nem tudta megítélni a háziorvos, hogy izomszakadás, vagy trombózisgyanú, ezért továbbküldött a sebészetre. A sebészorvos, aki maga intézte (volna) telefonon az Uh-ra az időpontot, elfelejtette ráírni a beutalóra, hogy a másik lábamat is kéri megvizsgálni, melyen elől egy kitüremkedés van. 5! nappal későbbre kaptam időpontot Uh vizsgáatra, jóllehet járni nem tudtam.  (Ilyenkor bánja meg az ember, hogy nem hiv mentőt, ügyeletet...) A lábam lényegesen javult, már el sem mentem volna a vizsgálatra, ha nem zavar a jobb lábamon lévő csomó. Amikor bekerültem hozzá, elmondtam miért vagyok ott és kértem, bár nincs rajta a beutalón, nézze meg ezt a csomót is. Ekkor kifakadt, hogy ami nem szerepel a beutalón, azzal nem foglalkozik, különben is SORON KÍVÜL LÁT EL!

 5 nappal a baleset után, soron kívül! Nagyon eltérő fogalmaink vannak a sűrgős ellátás soronkívüliségéről, közöltem,  nem vagyok hajlandó visszajönni csupán azért, mert a sebészorvos nem tüntette fel a beutalón a másik lábamra vonatkozó kérésemet, kérését. A szóváltás során említettem, hogy emlékszem az előző vizsgálat során tett kijelentésére, arra hogy kishíján lebüdösözött. Innentől csendben és alaposan megvizsgálta mindkét lábamat.  Elgondolkodtató, hogy  ha velem, aki a jómegjelenésű, ápolt, tiszta, --bár dohányzó-- emberek közé tartozom, meg meri magának engedni ezt a lekezelő, fölényeskedő stílust a kedves doktornő, hogyan viselkedhet egy elesettebb, idősebb, magáért kevésbé kiállni tudó, kiszolgáltatottabb emberrel.

Bár ez, megítélésem szerint minden szakmában jellem kérdése. A rendelő honlapján a szokásos lózung arról,  mennyire fontos a betegek megelégedettsége és mennyire törekszik az intézet az orvos-beteg kapcsolat, partneri viszony kialakítására. A partneri viszony kialakítása számomra nem szempont, sokkal inkább elvárom az emberi hozzáállást, az emberhez méltó bánásmódot és hangnemet. Mert az orvosok (sem) nem Istenek!

Elszakadt a gumióvszerünk

120 hozzászólás

2013.07.07. 09:09

Az ember igazítsa a nemi életét a bürokráciához...

Tisztelt Praxis! 

Az én történetem 2 éve történt, olyan nevetségesen szánalmas, hogy meg kell osztanom Önökkel. Remélem azóta javult a helyzet. 2 éve egy csütörtök esti szeretkezés alkalmával, szabályos használat során, hogyhogy nem elszakadt az gumióvszerünk. Én ezt nem vettem észre. Az akkori barátom, másnap napközben hívott, hogy amúgy nekem feltűnt-e a dolog? Nem, nem tűnt fel. Munka után siettünk a Klinikákra, hogy beszerezzük a nőgyógyászaton az 72 órás esemény utáni tablettát.  Innen kezdődik a vicces sztori. Először is, ahová elsőként bementünk pavilonba, azt mondták, hogy rosszhelyen járunk. Azonban ahová továbbküldtek, az az ambulancia volt. Onnan tovább küldtek egy olyan pavilonba, aminek az ajtaja be volt zárva. Végül nagy nehezen találtunk egy értelmes embert, aki megmutatta, hogy hol is van a nőgyógyászat. Azt gondoltuk, hogy a nehezén már túl vagyunk, hiszen közröhej, hogy nem tudják, hogy melyik pavilon melyik a nőgyógyászat.

 De amikor beértünk a nőgyógyászatra, a bejáratnál közölték, hogy délután 5-kor már nincs rendelés…. Remek…. Mikor lesz? Másnap reggel. Rettenetesen örültem, hiszen úgy tudom, hogy az esemény utáni tabletta bevételét minél hamarabb kell elvégezni, és már az első 24 óra majdnem lepörgött…. Na de eljött a szombat reggel.  Jó reggelt! Tegnap itt jártunk, mondták, hogy most jöjjünk. Itt vagyunk, 72 órást szeretnénk.

–Mondtam a mondókát a legmegnyerőbb kincstári mosolyommal kezemben érezve a tabit. De még várom kellett a sikerre, mert a magyar EÜ azért annyira nincs a toppon. Egy iszonyatosan lekezelő, flegma fehérruhás ősz orvosszerű fickó mondta nekünk, hogy a főorvos úr megtiltotta, hogy hétvégén esemény utáni tablettát adjanak ki, és kb mennyire idióták vagyunk, hogy ezt nem tudjuk magunktól, mert ez új szabály és teljesen logikus. Na itt már kezdtem kicsit ideges lenni, hogy a 40. óra környékén szórakoznak velünk.

De azért sokkal tiszteletteljesebben, mint amilyenben a mókus lekezelt bennünket megkérdeztem:

 - Hétfőn jöjjünk a 72 órás tablettáért?!!!!! Addigra már felesleges bevenni!

- Őt nem érdekli  Hétfőn jöjjünk vissza ez a szabály. 

Éljen a bürokrácia, az ember igazítsa ehhez a nemi életét! És ezzel kb kizavartak bennünket, hogy hát ugye nincs dolgunk, menjünk. Na de én azért 21 évesen még nem akartam gyereket a sráctól, akit 3 hónapja ismerek és amúgy egyre kevésbé szimpatikus, így a vészhelyzetben. Az abortusz meg annyira nem rokonszenves. Bementünk a recepcióra, hogy ilyenkor mi a teendő, ha a kollégák nem ismerik az idő fogalmát? A nő csodálkozva állt, hogy ezek hülyék, és átirányított a 9. kerületbe, hogy ott majd adnak, mert adni kell. Remek. Nem volt nagyon parkolóhely, de begyalogoltunk néhány kilométerről. A portán elkérték a lakcímkártyát meg mindent…De minek?! Előttem a sorban egy lány állt. Egyedül, esemény utáni kellett is, neki de szentendrei a lakcímkártyája. Az sok-sok várakozás után a doktorúr elküldte a fenébe, hogy akkor menjen Szentendére, ő nem ad. Na de itt lakik… nem érdekli az orvost…. Nézem, remek, és is vidéki vagyok de a kolesz miatt 7 éve itt lakom Pesten. Na de engem nem küldött el az orvos, csak abba a kerületbe ahol lakom, de amúgy oda sincs lakcím kártyám.  Jött a 7. kerület. Szépen haladunk 8,9,7 ….

Ott bementünk, egy kórházba, de ott a fickó a recepción azt se tudta, hogy miről beszélünk, ezért jött a kitudja hányadik kórház.  Ott felirányítottak az emeletre, ami elég ijesztő volt, mert a takarítón kívül egy lélek sem volt ott, egy kis ablakhoz érkezünk ahol valami nővér féle asszony volt. Lemondóan fáradtan kértem tőle a 72 órást. Mire annyit mondott csak : töltse ki ezt az űrlapot, rá írtam a vidéki címem, meg mindent. Visszaadtam, és a kezembe nyomott egy receptet.  Elég hihetetlen volt, se főorvos úr, se lakcímkártya?Ezért meg is kérdeztem.

- Elnézést, ennyi?- Mondta, hogy persze, miért mit szeretnék még?

– Semmit :D. 

Szerencsére a szomszédban volt egy gyógyszertár. Amint a kezembe kaptam a tablettát gyorsan be is vettem, mert még egyszer ezt nem csinálom végig. Pár héttel ezután szakítottunk a sráccal, nem kellett volna tőle gyerek.  

Ennyi megalázó beszéd, tovább küldözgetés, és bürokrácia után nem csodálom, hogy a lányok nem mernek elmenni orvoshoz ilyen esetben. Elég elszomorító, remélem már jobb a helyzet. Habár kétlem, szerencsére azóta nem kellett mennem. Oh és mindenkinek ajánlom, hogy tartson otthon ilyen tablettát, mert ez szörnyű amit művelnek az emberrel.  

Te jó ég, magának miért ilyen ráncos a combja 40 éves létére?

156 hozzászólás

2013.07.03. 09:06

De ez nem volt elég a megaláztatásból. Odahívta az összes jelenlévő asszisztenst, hogy nézzék meg !És kioktatott, hogy csináljak ezzel valamit, mert nem lehet így kinézni.

Most találtam rá erre a címre, és a felhívásra, hogy a magyar egészségüggyel kapcsolatban lehet "élményeket" írni. Sajnos van jó pár keserű tapasztalatom, de a tavalyi nőgyógyászati vizsgálatom viszi a "pálmát " mind közül.. Akkoriban munkanélküli lévén nem volt lehetőségem magánpraxist igénybe venni. Így maradt az SZTK. Miskolc gyönyörű új egészségügyi komplexumában, ami tényleg európai szintű. Mármint az épület.

Nagy nehezen, jó sokára sikerült előjegyzést kapnom. Mikor mentem, a csili-vili épület-komplexum nőgyógyászati részlege gyanús sötétségbe volt borulva. A rendelő ajtaján tábla : a rendelés szabadság miatt elmarad..Mentem egy újabb időpontért. De ha tudom mi vár rám a vizsgálat során, inkább el sem mentem volna. Felfeküdve, kiszolgáltatva a vizsgálószékben a "doktornő" a következőket mondta: "Te jó ég, magának miért ilyen ráncos a combja 40 éves létére?!" Hebegve, megalázottan mondtam, hogy pajzsmirigy betegségem volt, műtéten estem át, sokat fogytam hirtelen. De ez nem volt elég a megaláztatásból. Odahívta az összes jelenlévő asszisztenst, hogy nézzék meg !És kioktatott, hogy csináljak ezzel valamit, mert nem lehet így kinézni. Lelkileg összetörve, megalázottan hazavánszorogtam. Máig sem tudom, miért nem jelentettem fel..

És akkor nyomják a propagandát, hogy minden nő járjon rendszeresen nőgyógyászati vizsgálatra! Egyet megtanultam: soha többé SZTK. Most külföldön élek, de ha valaha is visszamegyek, csak magánpraxist fogok igénybe venni. És sajnálom az emberek millióit otthon, akiknek erre nincs lehetőségük, és kénytelenek hasonló megaláztatásokat elszenvedni!

Ne mondjunk le a tájékoztatás jogáról!

77 hozzászólás

2013.07.01. 08:36

A betegtájékoztatás és a betegekkel való kommunikáció sok kívánnivalót hagy maga után. A 21. században, amikor lassan Mari néni is okos telefonnal megy ”kapálni”, akkor az egészségügy információátadása, hogy lehet „középkori” szinten?

Hazaengedés előtti beszélgetések egyike (orvossal): „Minden műtétnek van rizikója, ezt tudni kell, amikor az ember befekszik. Örüljön, hogy meggyógyul, és ha teheti, amikor kimegy a kapun, felejtse is el.” Elmeséltem, hogyan jutottam el a műtétig. „Tény: Maga ide egészségesen jött be.” Elmondta, hogy nem tudja, mi okozhatta azt, amit tapasztaltak a hasamban a második műtétkor. Ő nem volt biztos abban, hogy a beavatkozás (bevérzett foltok elbuktatása) elegendő a folyamat megállításához, és tényleg nem volt az. Azt csak később tudtam meg (részben rokonoktól, akik velem erről nem beszélgettek), hogy a 3. műtét után számítottak egy 4.-re is.   Az én történetem ott kezdődik, ahol másoké véget ér…   De azért az elejét se érdemes kihagyni.

MRI-vel állítottam be a nőgyógyászokhoz, de őket nem érdekelte a felvétel. A szonográfusok hamarabb tudták mi a diagnózis, mint a nőgyógyászok, az MR-es szakorvos és a gerincsebész, aki eredetileg porckorongsérv miatt küldött az MR-re, jobban aggódott értem, mint a nőgyógyászok. Egyértelmű diagnózisért és, hogy végre nőgyógyász lássa önként és dalolva az MR felvételemet Párizsba kellett e-mailt küldenem egy orvosi tudományos szaklapban megjelent cikk első szerzőjének. Aki még diagnózist és egyéb javaslatokat is adott (mindezt ingyen, pár napon belül, ismeretlenül és professzorként). Mire a laparaszkópiás műtétig jutottam, addigra idegileg kimerültem, lesújtó véleménnyel voltam némelyik nőgyógyászról (pl. aki a szemembe hazudott, vagy aki más orvost lefikázott vagy aki meg se nézte az MR-t, de azon a véleményen volt, hogy majd hátha eltűnik a…)   Dermoid cisztám volt az egyik petefészkemen. Dermoid ciszta nem tűnik el, dermoid ciszta nem szublimál, dermoid ciszta magzati korban, csíralemez osztódási zavarakor keletkezik, aztán növöget, amolyan aranyos kis teratómaszerűség csak több jóindulattal van megáldva. Bőr, ami befelé fordulva növeszti a szőrét, haját, termeli a faggyúját és még néha fog, csontocska is lehet benne. Ajánlott, hogy a bennékje ne folyjon ki a hasüregbe, mert 1-2 % eséllyel kémiai hashártyagyulladást okoz. Persze van a laparatómia párti lobbi és a laparoszkópia párti lobbi. Előbbi szerint fő a biztonság, egyben kell kivenni, utóbbi szerint ott az endobagnek nevezett kis zacsika, rá kell cuppantani, még mielőtt kifejtésre kerülne és gondosan ügyelni, hogy a hasüregbe be ne kerüljön belőle semmi, de szintén utóbbi szerint lehet, 1-2% esély miatt, minek is az endobag, ha alaposan kimossák a hasüreget ugyanott vannak. Meg persze ott vannak azok az aranyos kis reklámszlogenek, hogy laparoszkópiával másnap hazamehetsz, hogy nincs alternatív beavatkozás a kiváltására, nagyon modern technika etc. vonzó a ma emberének, mert miért is, megússza a táppénzt, a kirúgást, a nagy hegeket és különben is nincs kockázata. Buta vagy, ha elhitted! Én el, mert pl. az általam olvasott betegtájékoztatók néhány magyar magánkórház honlapján vagy egyes nőgyógyászok magánrendelésének oldalain idáig tartanak. Nincs alternatívája…kockázatokról nem esik szó, csak előnyökről.

Akkor leírom én a súlyos kockázatokat:

1.      érsérülés, főleg a köldöknél történő bevezetésnél…pár %, de ha te beleesel a pár %-ba, akkor bizony meghalsz.

 2.      bélsérülés ez is 1% körüli, de ha belesel az 1%-ba, akkor majdnem halott vagy. Ez az egyik legalattomosabb dolog, ugyanis nem veszik észre, hogy véletlenül a bélfalon felszínes sérüléseket (horzsolásokat) okoznak, sőt a bél kilukasztását (perforálódást) se. Meglepő módon, azonban a páciensek szervezete nem produkál különösebb tüneteket, hányás, hányinger alig, maximum hőemelkedés fordul elő és sajnos sokszor a beteget hazaengedik és otthon történik meg az igazi rosszullét, amikor már késő…Az elméletek szerint az immunrendszer valószínűleg azért nem reagál megfelelően, mert a laparoszkópia „nem elég invazív” beavatkozás (pl. ellentétben a laparatómiával), és ezért nem kezd el megfelelően védekezni a szervezet, tehát nehezen észrevehető, hogy komoly probléma áll a háttérben.

Aztán van még sok „kockázat” (hátrány), de leginkább csak az ismert, hogy mivel széndioxiddal töltik fel a hasüreget, hogy legyen hely a trokárokkal bent matatni a műtétkor, ezért, amikor ezt kiengedik ez ugye nem lehet tökéletes, így a bent maradó „levegő” még egy darabig, amíg a szövetekbe nem diffundál, zavaró, netán fájdalmas érzést okozhat.   Nem értek hozzá! Csak beleestem az 1%-ba. Pech, igaz? Amit nem értek, hogy bármelyik orvosnak is, hogy nem számíthat az az 1%? Még az adónk 1%-áért is versengenek mások, de a páciensek 1%-áért a 100% nem érdemli meg a korrekt tájékoztatást? Érdemes ezen spórolni? Időt vagy pénzt? Pénzbe nem kerül. Időbe csak annyiba, hogy egyszer megírja egy orvostanhallgató a betegtájékoztatót (lehetne ZH feladat is), átnézi egy szakorvos, aztán mehet föl a kórházi honlapokra. Ja, hogy utána olyan okos lesz a beteg, hogy kérdezni is tud? Ugyan már, úgy kell megírni, hogy ne is értse és minekutána nem érti, akkor lehet azzal érvelni, hogy közzétenni is fölösleges, úgyis retardált hozzá, ha pedig fölösleges, akkor minek is megírni. Helyette szóban is jó lesz. Szó elszáll, írás megmarad…aláírathatunk a beteggel egy pár soros beleegyezőt, amiben az szerepel, hogy szóban minden tájékoztatást megkapott, minden kérdését föltehette, arra értette a válaszokat. De úgy írassuk vele alá, hogy ne legyen lehetősége senkitől se kérdeznie, hogy érezze rászorul az orvosra, de vállaljon saját magáért felelősséget. Elnézést provokatív voltam, de szándékosan.   Szóval laparoszkópiával műtötték a dermoid cisztámat, a műtét jól sikerült, de nekem két nap múlva szeptikus állapot miatt újra műtétre volt szükségem (kitapadt gázos belek, fibrines felrakódások, 1-2 cm-es bevérzések rajta…), majd egy hét őzőben eltöltött idő után akut hasi katasztrófa miatt még egyre (akut peritonitisz, szepszis, vékonybél elhalás, vékonybél perforáció). Újabb egy hét intenzív osztály, egy hét rendes osztály, már mehettem is haza.   Hazamenetelem napján az egyik intézmény nem akart zárójelentést adni. A nőgyógyászom szerint az nem az ő dolguk, hiszen ők átadtak és velem együtt minden papírt is. A másik kórház orvosa ezen kiakadt és mégiscsak lett zárójelentés. Miközben vártam a másik zárót, elkezdtem végigolvasni azt, amit már megkaptam. Sutura…et recti. Amikor feltűnt újra az itteni orvos, megkérdeztem tőle „Varrták a „fenekem”?”. „Az nem én voltam”. Nevetni és sírni egyszerre lett volna kedvem.

Nem haragudtam, – rá nem –, csak az egész szituációra, hogy mi lett volna, ha nem tudok latinul, ha nem olvasom ezt el ott helyben (magyarul nem szerepelt rajta)! Aztán megérkezett a másik zárót is, a másik kórháztól, azon is voltak ilyen BNO kódok: „műtét utáni fertőzés”, „egyéb tényezők által okozott sérülés” (kétszer), hashártya endometriózisa (ez is új infó volt számomra), részletes szövegnél a „rectum sérülést suturával elláttuk”. Gondosan itt se végbelet írtak, de ekkor még semmi szándékosságot nem feltételeztem. Ekkor, ami bosszantott, hogy az igazolás szerint én egyetlen és akkor is csak fél napot töltöttem a „női őrzőben” (aneszetziológiai, intenzív terápiás osztályon) a többi napon a sima nőgyógyászati osztályon feküdtem. (Mi van? Ennyi erővel már az amnézia BNO kódját is ráírhatták volna, akkor legalább mindenre van magyarázat.) Sajnos a nőgyógyászati zárójelentést már egyedül kellett értelmeznem, mert az ottani orvosom csak a mentegetőző asszisztensnőjét küldte vissza a záróval, hogy hát a doktor úrnak sürgősen dolga akadt.   A kórházban még a távozás napjának reggelén jeleztem a nőgyógyásznak, hogy a laparoszkópiás videót szeretném továbbra is látni (de emellett jeleztem azt is, hogy ha ezt lerendeztük, akkor nekünk nincs több közünk egymáshoz, inkább írjon cikket az „esetemből”, hogy más legalább tanuljon belőle.). A(z elvileg) kontroll vizsgálatra, a magánrendelésére kellett menni. Már majdnem odaértem a rendelésre, amikor az asszisztens felhívott, ne menjek, mert úgysincs náluk a felvétel. (Ó, hogy vizsgálatról is szó volt? Majd akkor egy hét múlva.) Következő héten, már volt felvétel, ami miatt az asszisztens, bár nem kérdeztem, 5 percig magyarázkodott, hogy az ő hibája, elfelejtett szólni a doktor úrnak, ne gondoljak semmi rosszra. (Már megint nem értettem, most miért magyarázkodik, sok a dolga, elfelejtette, kész, minek ennek ekkora feneket keríteni?)

A doktor a felvételből kb. 20 percet mutatott meg, bele-beletekerve. Már a műtét legelején kiszakadt a ciszta. Kérdeztem, hogy azok ott? „Azok a vékonybelek, bár általában ennyire nem szoktak belógni.” Érdeklődtem, hogy és nem történt-e még valami említésre méltó, amikor engem műtöttek? „Mégis mire gondol?” „Hát, valami olyasmire, amit elfelejtettek elmondani.” „Nem, nem értem, szerintem nem.” „Például sutura recti?” Azt hittem köhögni kezd, de csak zavartan elmosolyodott, ja hát, igen, jaj hát történt egy aprócska kis baleset. „És az ki volt?” „Nem én voltam, hanem az ottlévő nőgyógyász kolléga.” „Azaz?” „X.Y. doktor. De nem szándékos volt.” Jaj, mami segíts, ugye ez nem komoly, ki feltételezné, hogy szándékosan kilukasztják a fenekét, miközben épp megmentik az életét?! Csak hasi UH-os vizsgálatot engedtem, mire azt firtatta valóban „ennyire” megviselt ez az egész? (Reméltem, hogy csak a humora ilyen, és úrilány módjára testis érzéstelenítés helyett, csak annyit mondtam, igen ennyire.) (A felvétel elkérését, ekkor már nem jeleztem neki újra, mert emlékeztem, hogy a kórházban azt mondta, hogy ez kórházi tulajdon és csak azért ajánlotta föl, hogy a magánrendelésén megnézhetem, mert azt kérdezgettem tőle, hogy akkor hogyan kellene elkérnem a kórháztól, ha látni akarom? Erre mondta, hogy majd a rendelésén, akkor végül is meg tudja mutatni. Megmutatta és pont.)   Amikor már szedelőzködtem, akkor nagy nehezen kimondta „sajnálom, ami magával történt, ezt az egészet.” „Ugye még nem történt ilyen a praxisában?” „Nem, és remélem soha többet nem is fog.”   Sort kerítettem arra is, hogy felhívjam az orvost, aki véletlenül kilukasztotta a végbelemet a harmadik műtét végefelé. Bár nem tudtam, hogyan történt pontosan a dolog, de a nőgyógyász kollégája mondta, hogy ő volt, ezért bátran mondtam neki, hogy én örültem volna, ha odajön, és ezt elmondja, ha veszi a fáradtságot, és bocsánatot kér. Nem értette, miről beszélek. Telefonon többféle magyarázatot is adott arra, hogy miért nem kell neki ilyenért bocsánatot kérnie és tájékoztatni róla egy orvosnak: pl. 1. ha egy ér elpattan császármetszés közben, akkor nincs „hibás” azok közül, akik jelen vannak, mert ez csak úgy megtörténik; 2. hogy a kezelő orvosnak kellett volna elmondania, megkérdeztem, hogy és az nálam ki volt a sok közül??? De erre hallgatás volt a válasza; 3. hogy valójában az orvosi szabályzat tiltja vagyis a „szokásjog tiltja”, szóval ő meg se tehette volna, hogy odajön hozzá, és erről tájékoztat.

Addig magyaráztam neki, hogy fogja már föl végre mit mondok neki, hogy nem attól lesz valaki jó orvos, hogy nem hibázik, hanem attól, hogy a hibáit, tévedéseit föl meri vállalni és talán nem a „szokásjogot” és az idősebbek példáját kellene követni, hanem túllépni rajtuk és felelősséget vállalni, mert az igen, akkor igazi orvos lesz valaki. Erre kicsit megkönnyebbülve bizonygatni kezdte, hogy jó majd értekezleten fölveti, hogy másképp kellene csinálni. És negédesen megkérdezte, hogy egyébként jól vagyok-e, most már minden rendben van velem? Érdekes, hogy ugyanez az orvos, amikor fájdalomtól fetrengtem és morfint nyomtak belém a harmadik műtétet követően, akkor a párom füle hallatára (én nyilván abban az állapotomban nem fogtam mit mond) azon morgolódott, hogy ez az én hibám, hogy választottam volna az epidurális bélmozgatást, az nem fájt volna ennyire, most majd megtudom mi a fájdalom…A párom szólt neki, hogy de biztos azért nem akartam, mert a gerincem miatt… Tudom ez így nem érthető, de megint csak tájékoztatásról van szó. A második műtétet követően, akármit is próbáltak, akárhogy is vizsgálgattak, az állapotom nem mutatott jelentős javulást és a beleim is „leálltak”. Egy orvosi nőgyógyász kontra sebész konziliumot követően, amiből nem fogtam fel túl sokat, hiába zajlott előttem, csak azt, hogy szó van egy újabb műtétről, de most inkább mégsem műtenek. Szóval akkor, amikor a sebészek távoztak, ez a nőgyógyász előhozakodott az epidurálisos bélmozgatásos ötletével. Én meg az epidurál szót meghallva frászt kaptam (tényleg a gerincem állapota, a porckorongsérv stb. miatt) és annyit kinyögtem, hogy epidurált nem. Természetesen senki nem mondta el, miről van szó, senki nem próbált rábeszélni semmire, sőt még ez egyik, vezető orvos, némi megkönnyebbüléssel mondta a kollégájának, hogy hallhatta, nem akar epidurált. És ezzel a téma le volt zárva.

Szóval a tájékoztatás hiányosságát, a gyógykezelésemből való kizárásomat, mert ez azért valahol nagyon is az volt, hiszen fölöttem és nem velem tárgyaltak szakmai kérdésekről, nem tudom, hogy meri valaki utólag egy ilyen helyzetben félhangosan akárcsak magában motyogni is, hogy ez a páciens hibája? A hashártyagyulladása, a bélelhalása, hogy életmentő műtétre volt szüksége, ez az ő hibája? Én még soha nem hallottam olyanról, aki hashártyagyulladással és vékonybélnekrózissal akar véget vetni az életének szándékosan. Ilyen „okos, kedves, empatikus” orvosnak meg csak gratulálni tudok.     Aztán egy nap, gondoltam egy merészet és tettem egy utolsó kísérletet a laparoszkópiás felvétel megszerzésére, hogy valóban meglegyen emlékbe a dermoid ciszta. Betértem egy nap a kórházba és eredetileg szerettem volna az utolsó 3 leletemet és 1 UH-os felvételem visszakapni, amit beadtam a kórházi felvételkor a „közösbe” (nem itt készültek, de az eredeti példányok voltak, csak elfelejtették visszaadni). Kiderült, hogy hát azt is csak úgy kapom meg, ha kérem. Mégis kitől? …Hát, az igazgatótól. Az igazgatóhoz vettem az irányt, aki épp nem volt az irodában, de mondták, hogy várjam meg. Aztán jött. Elmondtam, hogy mi járatban, hogy a laparoszkópiás műtétem felvételét szeretném elkérni, hogy nekem is meglegyen.

Kérdezte, hogy ki műtött? Megmondtam. Szerinte, akkor tőle kell elkérnem. Erre megmondtam, hogy de hát a doktor úr kijelentette, hogy ez a kórház tulajdona. Ekkor váltott, hogy igen az, de meg kell kérdeznie az orvosom is, vagy beszéltem-e már vele erről, esetleg? Mondtam, hogy igen, sőt láttam is a felvétel egy részét, de én szeretnék egy másolatot. … Azt mondta semmi gond, hogy persze, kikérhető az egészségügyi dokumentáció, hogy mindent lemásolnak nekem, de azért írjak már két sort, hogy ezt kérem, aztán egy hét múlva jöhetek is érte. Már elment, amikor a folyosói padon próbáltam szépen megfogalmazni azt a két, kerek, dokumentum kikérő, mondatot, amiről nem tudtam, hogy milyen érdekes „lavinát” indít majd el. Hirtelen egy hölgy tűnt föl mellettem, akivel előtte már az igazgatói iroda előterében szóba elegyedtünk, és behívott, hogy írjam meg nyugodtan az ő irodájában a levelet, kényelmesen az asztalánál. Én még mindig naív voltam. Hozzáteszem tombolt bennem az életöröm, hogy túléltem, hogy megmentették az életemet, hogy a halálközeli élmény, csak halál közeli maradt, hogy minden jó, ha a vége jó blabla. Persze jól kikérdezett, aztán arról mesélt, hogy mindig csak a rossz esetekről, a műhibákról hallani, de, hogy csak az ügyvédek gazdagodnak meg rajta. Kicsit fura volt, hogy az ezelőtt taglalt beszédtémánkból, az egészségügy általános helyzetéből, hogyan is jött ez ide, ezért mondtam, hogy igen arról többet hallani, de szerencsére vannak olyanok is, akik szépen meggyógyulnak, mint például én, és hogy én mennyire elégedett voltam a nővérekkel, az orvosokkal egyaránt és minden elismerésem az övéké.   DE azért szöget ütött a fejembe a mindig csak a rossz esetekről hallani megjegyzése. Tudtam, hogy már elkönyveltek valaminek, ami nem akartam lenni. 

 Akkoriban még létezett egy bizonyos felügyeleti szerv, akiktől hivatalosan állásfoglalást kértem (intézmények, orvosok, konkrét történet megnevezése nélkül), hogy műtéti felvétel része-e az egészségügyi dokumentációnak? (Ekkor már féltem, hogy a felvételnek lába kél, és az életben nem látom a dermoid cisztámat.) A válasz az volt, hogy igen, minden audio és vizuális felvétel is a beteget illeti, ami a kezelése során keletkezik, azaz a beteg tulajdona, annak csak az „őrzője, kezelője” az egészségügyi intézmény. Vártam, hogy mehessek a videofelvételért, a többi nem érdekelt. Aztán felhívtak a kórházból, név nélkül, és megkérdezték miért kértem ki? Mit akarok? Elmondtam, hogy eltenni, magamnak. Komolyan visszakérdezett a név nélküli személy, hogy miből gondolom, hogy nem fog eltűnni? Mert az ilyenek el szoktak tűnni… Aztán felhívott még valaki, az is mondott érdekes dolgokat. Nem érdekelt. Tudtam, hogy meg fogom kapni a felvételt és ezzel téma lezárva.   A felvételt megkaptam, sőt majdnem minden dokumentumot is (természetesen csakis papíron leírva, némelyik olvashatatlan szinten fénymásolva, valamelyikekről nem tudni, hogy nem javítottak-e bele utólag, mert hiányzik róla a „fejléces, akármilyen rész”). Igaz, 3 hetet kellett várnom az ígért 1 hét helyett (gondolom ennyi kellett ahhoz, hogy mindenki átnézze, hogy nem maradt-e benne olyan rész, ami…) és csak a személyi igazolványom felmutatása ellenében kaptam meg (amikor kikértem, akkor még „nem kellett azonosítani magam”). Az engem érdeklő felvételt DVD-n csatolták. Boldog voltam, és amit az előbb gonoszul írtam, az akkor még meg se fordult a fejemben! Hazamentem és gondoltam csekkolom a DVD-t, hogy elindul-e? Elindult. 4 és fél perces felvétellel. Na, itt eldurrant az agyam. (80 perces műtétem volt, 20-on akárhányperc még pár hete biztos megvolt belőle, most meg csak 4 és fél? És talán nem is az enyém?) Felhívtam a nőgyógyászt. és „leordítottam a haját a fejiről”, hogy mégis mit képzel magáról és ezt most minek kellett csinálnia?

Persze volt rá magyarázata, leginkább az, hogy „Ön most biztos nagyon csalódott és azt hiszi összefogtunk maga ellen, pedig nem.” Tényleg nem értettem miről beszél, miért lennék csalódott, itt nem a csalódottságról van szó, hanem arról, hogy eltüntette a felvételt és tényleg, valóban, igazán ezt tette! Még ő volt felháborodva, hogy mit emlegetem a biztosítási felügyeletet, hiszen majd „ha ők fizetik a felvételek tárolásának költségeit, akkor majd mondhatják ezt” (= hogy kötelességük megőrizni, meg hogy az a betegé). Annyira szánalmas volt az egész: letörölte a felvételt, mert nem volt kapacitás a tárolására (legalábbis ezt állította), a sebészt is próbálta bemártani („csak nem gondolja, hogy a sebész direkt úgy műtötte meg másodjára, hogy harmadjára is meg kelljen?”) és még néhány hasonló épületes megjegyzés. Cserébe most már nem kíméltem, hanem kimondtam: „És ezek után, amikor végig jóindulatú voltam és eszemben se volt senkit beperelni, most mit gondoljak, ha nem azt, hogy azon a felvételen biztos volt valami, ami pontosan magyarázza, hogy engem miért kellett még kétszer megműteni. Legközelebb, ha ennyire fél, akkor inkább kérdezze meg akar-e a betege pereskedni?!” És kinyomtam a telefont, sőt a földhöz vágtam.   Valójában ezek után, mint valami mókás magányos harcos, nekiláttam megkritizálni a kórház adminisztrációját jogi szempontból. Először is, hol van az a nyilatkozat, amiben én hozzájárultam, hogy a műtét során videofelvételt rögzítsenek? Sehol, mert ilyen nem volt. De akkor meg, honnan is lett egy 4 és fél perces videófelvétel, amire meg azt nyilatkozta a kórház igazgatója, hogy az az én műtétem során, rólam készült? Szóval, ahol még orvosokat is oktatnak, ott talán ezt nem kéne, hanem valahogy rendezzék soraikat. A kedves doktor úrnak, de a kórháznak címezve, küldtem vagy 100 DVD-t, hogy a tároló kapacitásukat növeljem és ne kelljen betegek „eü dokumentációját” törölni. Az igazgató még meg is köszönte hivatalos levélben.

Aztán gondoltam rákérdek pár hónappal később, hogy hogyan is állnak a betegtájékoztatókkal és műtéti beleegyezővel, vajon „rendezték soraikat”? Úgy tűnt igen. Kaptam a laparoszkópiás műtétről szóló fejléces betegtájékoztatót (nyomtatva), aminek egyben része a műtéti beleegyező is és a videófelvételkészítésről is rendelkezik (állítólag laparoszkópiás műtétek előtt már ezt írják alá a betegek, bár ezt nem kívántam szeméylesen ellenőrizni, de biztos így van, mert ha nekem tudtak küldeni belőle egy példányt, gondolom van ott több is). Igaz szerintem jogi és szakmai szempontból is voltak benne hibák, ezért korrektúráztam, megjegyzésekkel visszaküldtem, elektronikusan is, hogy ne kelljen vele sokat vacakolniuk. Kértem, hogyha már ilyen szépen megírták, tegyék föl a honlapjukra is, hogy még jóval műtét előtt elolvashassák a páciensek is. Ja, hogy nem vagyok orvos? Ugyan, attól még, el tudok olvasni orvosi szakcikkeket, értelmezni és pont, a pár %-os műtéti szövődménybe esettként reálisabban végigvenni a kockázatok ecsetelését egy ilyen tájékoztatóban és javítani. Laikusként pedig az átlagember nyelvére is könnyebben átírható egy ilyen tájékoztató (például a rectum szó helyett végbél, az ovárium szó helyett petefészek kerül bele).   Utoljára 2011-ben volt az a „tiszteletteljes kérésem”, hogy az akkor már (egy ombudsmani dorgálásnak köszönhetően, minden nőgyógyászattal rendelkező kórház honlapjára fölkerült) „szüléslevezetés” betegtájékoztató mellé ezt a laparoszkópiásat is tegyék föl. Kérdeztem átvezették-e a javításokat? (Mert gondolhatják, hogy ilyen pimaszságra, hogy egy nem orvos, belejavít szakmai részekbe, nem kaptam választ korábban). A válasz ez volt: „Tisztelt Asszonyom! Köszönöm levelét. A korábbi javaslatait megkaptam és kiadtam munkatársamnak átdolgozás céljából. Persze, ha ezt csináljuk, akkor további műtétek esetén is frissíteni kell a hozzájárulási nyilatkozatokat, amely hosszabb időt vesz igénybe, amig a honlapra kerül. Ez a munka folyamatban van. Üdvözlettel…”(XY igazgató prof.) A munka természetesen, azóta is folyamatban van (2013-at írunk). Ennek a kórháznak, most már a szüléslevezetés című betegtájékoztatója is eltűnt az átalakított honlapjáról. Az igazgató se a régi. Viszont a kórházban dolgozó egyes orvosok magánrendeléséhez tartozó (magán)honlapon elérhetők a régi kórházi fejléces betegtájékoztatók (némelyike), évek óta! Ugye milyen érdekes?   A végére hagytam még egy kis nyalánkságot. A rectumlukasztó nőgyógyászt felkerestem személyesen, mert a mindenféle dokumentációmból, azért ki tudtam hámozni, hogy milyen bakit is csinált. (Persze biztos nem lehetek benne, mert én mélyen horpasztottam a műtőasztalon és nem láttam mi történt pontosan.) Bejelentkeztem hozzá, szerencsére nem emlékezett a nevemre. Besétáltam az elit kis rendelőjébe. Bemutatkoztam és megkérdeztem emlékszik-e rám? Tudja az vagyok, aki…Egyből emlékezett, jött az előtte telefonban is már elhangzott szövegével, hogy ha egy ér elpattan műtét közben… Leállítottam, hogy hagyjon már, itt nem pattant el semmilyen ér. Azt kérdeztem, hogy mit is csinált pontosan vagy mit nem, amivel a sérülést okozta? Nem mondta meg. Sőt azt se, hogy hogyan is néz ki az adott beavatkozás. Többször kértem, hogy elég, ha elmondja, hogyan kell azt a bizonyos beavatkozást csinálni, mondja el, hogy értsem. Nem mondta. Helyette dicsérni kezdte a másik nőgyógyász munkatársát, hogy ő precíz, jó szakember, hogy hát az első műtétkor is biztos minden rendben volt (bár ő nem volt jelen rajta, de kezeskedik érte). (Nem értettem, hogy jön ide az első műtét?!) De kicsit pipa lettem, hogyha olyan jó szakembernek tartja, akkor miért is nem használt vajon endobaget? (Igaz a műtéti leírásban az szerepelt, hogy a lehámozott dermoid cisztát feldarabolták és endobagbe helyezték, majd úgy vették ki, szóval én ezt véletlenül kérdeztem rosszul). DE a válasz meglepően az volt, hogy azért nem, mert az drága! (Mit gondol az mennyibe kerül, xx ezer forint!) Én meg benyögtem, hogy de ha szólnak, hogy ez ilyen veszélyes, akkor kifizettem volna, nem kell az életemmel játszani. (És azt kockáztatni, hogy a dermoid ciszta bennékje okozzon kémiai hashártyagyulladást, ami elvileg lehetett is az egyik esélyes szövődményokozó, hiszen kórokozót többször kerestek, de nem találtak bennem, a zárójelentésben szereplő „egyéb fertőzés” ellenére se.). Aztán valahogy a sebészre próbálta hárítani a felelősséget, finoman célozva rá, hogy „ő vágott” a harmadik műtéten. De amikor erre visszakérdeztem, hogy akkor a sebész hibázott-e, már visszakozott, hogy ő nem ezt mondta, ő nem is látta, hogy mi történik, és az egy nagyon jó sebész orvos. Zavaros volt az egész és szomorú.

Azon viszont majdnem nevetni kezdtem, amikor megjegyezte, „sőt emlékszem kifejezetten jó hangulatú műtét volt a magáé”.   (Biztos az volt, mert gondolom, mindenki szakadt a röhögéstől a műtőben, hogy kilukadt a szepszisben, hashártyagyulladásban és vékonybél elhalásban, perforációban majdnem elpatkoló beteg végbele egy dréncső felhelyezése közben a műtét végén, és moshatták át újra az egész hasüreget. Komolyra fordítva: Biztos nagyon jó hangulatú műtét lehetett, ha utána a rokonságom szerint halál idegesek voltak az orvosok, a párom még rá is kérdezett az egyiknél, hogy valami gond van? Ő pedig személy szerint morgolódott, hogy majd megtudom, mi az a fájdalom…(lsd. fentebb) Vajon milyen lehet, akkor egy rossz hangulatú életmentő műtét?) Megkérdeztem szemtől-szembe, hogy de tényleg nem érzi-e úgy, hogy bocsánatot illene kérnie bármiért is? Ekkor annyit mondott, „ja ha magát ez megnyugtatja, akkor sajnálom”. Búcsúzáskor a következőket kaptam: 1. örüljön, hogy nem a sphinctere (fordítom a laikus olvasónak: záróizomzata) sérült, akkor lenne baja; 2. már ideje lenne szülnie, babáznia; 3. nagyon szívesen segítek mindenben. Visszakérdeztem: Végül is, h amár így felajánlotta, élnék a lehetőséggel, segít? Ajánlana egy jó nőgyógyászt? Csak, ha lehet ne a maguk kórházából.” „Azt nem tehetem, ilyet nem illik” Erről ennyit. Meg is mondtam, hogy ennyit az őszinteségéről.   Soha nem fogom megtudni, mi is történt pontosan az első műtétkor, már ha történt olyan, ami okozhatta a hihetetlen mértékű és gyors gyulladást. És azt se, hogy a harmadik műtét alatt bekövetkezett bakit, miért nem lehetett elmondania senkinek?   A történet tanulságai és a jelenlegi véleményem a következő:   Egy orvos hibázhat. A beteg el fogja nézni, ha az orvos felvállalja az igazságot, és elnézést kér. Egy orvos tévedhet. A beteg nem fogja a szemére hányni, ha közben látja, hogy igyekszik, ha emberséges vele, ha látja, hogy ő is csak egy ember, aki esendő is lehet. Egy orvos, akkor lesz igazi orvos, ha vállalja az igazságot, a tévedést, a nem tudást, a következményeit a tetteinek, ha ki mer állni a páciens elé és vállalja annak az első haragját is, sőt a többi orvos rosszallását is akár.  

A betegtájékoztatás és a betegekkel való kommunikáció sok kívánnivalót hagy maga után. A 21. században, amikor lassan Mari néni is okos telefonnal megy ”kapálni”, a 3-4 évesek már tudnak internetezni és holnaptól csak digitális alapú lesz a TV adás, akkor az egészségügy információátadása, hogy lehet „középkori” szinten? (túloztam, bocs.) Tiszában vagyok azzal, hogy ha kapok megfelelő tájékoztatást a műtéti kockázatokról, attól még az események sorozata nem változott volna meg. Csak talán jobban elfogadom, hogy pont beleesek, abba a néhány peches %-ba vagy van választási lehetőségem, hogyha tudom, hogy 100-ból 1-2 embernek hashártyagyulladása lesz a dermoid bennékjének kifolyásától, akkor keresek olyan helyet, ahol biztos használnak endobag-et, vagy inkább a laparatómiát választom.  

Mindenkinek azt tanácsolom, a tájékoztatásról való jogáról (páciensként) ne mondjon le (nem is mondhat le róla!), ha nincs, akkor kérje, persze udvariasan, érthetően, de kérje és merjen kérdezni! Ebben önzőnek kell lenni, és nem szabad azzal foglalkozni, hogy hányan várnak a váróban, hogy hülyének nézik az orvosok, mert az ő életéről van szó és nem az orvoséról

Üdvözlettel: Ági

Ha nincs villany, nincs ellátás sem

67 hozzászólás

2013.06.25. 08:36

Én megértem hogy vihar volt, és ez problémákkal jár. Azt viszont nem, hogy ha valaki problémával fordul egy orvosi ügyeletre,  akkor még ha villany nélkül is, de valamit kezdenek vele. Itt nem.

Tisztelt Cím,  Szeretnék megosztani egy történetet a mai  magyar egészségüggyel kapcsolatban…névvel vállalom, nem ferdítettem el a történetben semmit…sajnos ez a magyar valóság, de hiszem hogy ez csak egyedi eset volt…..talán….  A történet vel(ünk)em esett meg…elgondolkodtató, és szeretném, leszögezni senkibe sem szeretnék belerúgni, így egy nap távlatában már dolgokat másképpen látok és gondolok. Tisztelem becsülöm azokat akik emberi életeket, értékeket védenek és életüket erre tették fel…  …DE…. 

Kellemes hétvégének indult, de sajnos kellemetlen vége lett. Születésnapomat kezdtük ünnepelni, június 22.-én Sárosdon.  A vihar lecsapott, a buli kezdett véget érni, és az estébe már elég mélyen benne voltunk..….egyik unokatestvérem belázasodott, 40 fokos láz, se gyógyszer sem pedig a vizes borogatás nem segített….Mit tesz ilyenkor az ember??? Természetesen ügyeletet hív. A kálváriánk itt kezdődött. Területileg illetékes ügyelet az abai. Telefont nem veszik fel, többszöri próbálkozás….”a hívott szám nem kapcsolható”…mindez 2013-ban. Nem maradt más, hívtuk a mentőket, mit is lehet ilyenkor tenni. Ők javasolták próbáljuk hívni az abai ügyeletet újra, de ha nem is veszik fel, ügyelet van, tehát ha máshogy nem akkor menni kell. 

Elindultunk….Sárosd – Sárkeresztúr között, majdnem végzetes balesetet szenvedtünk, vihar megtette a magáét, úton keresztbe kidőlt fa, szerencsére az akkor helyszínre érkező tűzoltókat meglátva lassítottunk, nem mintha őrült sebességgel rohantunk volna, de így is szemből beszaladtunk az ágak közé. Miután az autón kár nem keletkezett és az úttorlaszt a sárbogárdi tűzoltók megszüntették, haladtunk tovább.  Sárkeresztúrra beérve, összeszedtünk egy defektet csak hogy kerekedjen a történet….laza 10 percen belüli kerékcsere után folytattuk utunkat…Itt jegyezném meg, két kersztúri polgárőr önzetlenül segített a kerékcserekor, sőt felajánlották hogy ha kell ők eljuttatják a beteget az ügyeletre. Vannak még jóérzésű emberek!!! Ezúton is köszönjük nekik!!! 

Az abai ügyeletre érve érdekes kép fogadott bennünket, az épület előtt két úriember és egy hölgy üldögélt, az hogy ki milyen munkát is látott volna el nem derült ki, vihar miatt persze villany sehol. Elmondtuk problémánkat, ezek után kaptunk egy nagyszerű felvilágosítást a „hogyan csökkentsük a lázat 2013-ban” cimű témában….természetesen, mindezt sötétben, anélkül hogy érdemben bárki feltett volna bármilyen kérdést azzal kapcsolatban milyen panaszai is vannak a betegnek. A probléma megoldása kimerült azzal a válasszal, hogy NINCS VILLANY, anélkül pedig nem igazán tudnak mit kezdeni.

Kérdésünkre, hogy ha semmilyen kapcsolatuk nincs a külvilággal, akkor esetleg nem kellene e szólni a fehérvári ügyeletnek akik hozzájuk irányítottak, hogy ugyan már ne menjen senki az abai ügyeletre, mert nem tudnak vele semmit sem kezdeni,  max mentőt hívni….és itt álljunk meg….hívni nem lehet őket, de ők azért ezek szerint talán tudnak mentőt hívni ha kell, ez is érdekes, tehát amennyiben eljutok az ügyeletre én magam eldönthetem akarok e mentőt, mert hát ezt egy beteg pontosan „eltudja dönteni”…tehát a lényeg hogy ha nincs villany, nincs ellátás sem.

Én megértem hogy vihar volt, és ez problémákkal jár. Azt viszont nem, hogy ha valaki problémával fordul egy orvosi ügyeletre,  akkor még ha villany nélkül is, de valamit kezdenek vele. Itt nem. Itt üldögélés az ügyelet előtt és ennyi. Na meg észosztás a sötétben mindez 2013-ban.  Ami ebben a történetben a legelszomorítóbb, az az ott lévő dolgozók teljes érdektelensége volt.   

Kónya   Tibor

Játszanak az egészségünkkel, idegeinkkel, a pénzünkkel

45 hozzászólás

2013.06.23. 09:19

A betegeket nem lekezelni kell ,hanem előkészíteni a vizsgálatra és kezelésre,abban neki segíteni ! A beteggel mindenkor toleránsak segítőkészek vagyunk,persze az ésszerű határok között.

Nagyon sokat gondolkodtam,hogy megosszam é az alábbiakat itt ezen a fórumon, de nem hagy nyugodni ami velem történt.  A Tatabányai Szent Borbála Kórházban akadt dolgom, ahol korábban éveket dolgoztam,mint mentálhigiénés csoportvezető! Féltestvéremnek munkahelyi balesete kapcsán zúzódott a térde és fél éves vizsgálatok,laborok,vérnyomás beállítás stb... után jelentkeztünk, műtét előtti döntés előkészítő szakrendelésen. ( Aneszteziológus szakrendelésén.) A rendelésre várók ketten voltak az öcsémmel együtt. Tehát nem volt tömeg,nem voltak tolongó papírokat lobogtató türelmetlen betegek. Kinyílt az ajtó és kijött az adminisztrátor aki kioktatta a másik beteget,hogy nem biztos,hogy megvizsgálják,mert elmulasztott egy vérvizsgálatot. Szegény hölgy nagyon megrémült,most mi lesz vajon?? 

A hatalmas EGO val megáldott adminisztrátornő közölte öcsémmel,hogy elő kell készítse az oda kellő hivatalos vizsgálati eredményeket és a beutalót. Ez eddig rendben is lett volna,de Öcsém aki soha életében nem mozgott hasonló helyeken nem igazán volt képben,hogy valójában mit is kérnek tőle. Jó magam abban a hitben voltam ,hogy ezt Ő tudja,de mint később kiderült ezt nem tudta.Mikor erre rájöttem akkor már késő volt, mert megtörtént a baj!!!  Nem tudtunk azonnal beutalót felmutatni a fél kilónyi korábbi lelet közül, ezért mennydörgés szerű dorgálást,kioktatást kaptunk,hogy neki (mármint az adminisztrátornak) BNO és egyéb pontokat jelentő kódokra,pecsét számokra van szüksége mert azokat a beutaló hiányában nem tudja jegyezni. (A beteg állapota nem volt fontos !! ) Ekkor halkan bátorkodtam megjegyezni,hogy fél életemet az Egészségügyben töltöttem és tudom,hogy ez fontos,de legyen kicsit türelmesebb és próbáljon meghallgatni!! Nem tette egyre határozottabban, arrogáns hangon a beutalót kérte,más egyéb kompromisszumra nem volt képes és hajlandó!! Ekkor beletúrtam a leletek közé (bár szemüveg nélkül már nem igazán látok és nem volt épp nálam) megtaláltam a kért beutalót!!!! Ekkor már uram bocsá nálam is fenn volt a pumpa és megdorgáltam Öcsémet,hogy látod!! majdnem elküldött bennünket a p .. mert ilyen balfék vagy!!  No ezt nem kellett volna!!

 Személyes sértésként az adminisztrátor magára vette és azonnal a biztonságiakkal fenyegetett. Ekkor feltűnt a folyosón öcsém kezelő sebésze. Az adminisztrátor arra kérte,hogy utasítsa a betegét ,ill a hozzátartozóját rendre !! Az orvos ahelyett,hogy tájékozódott volna a miértről és a helyzetről, kezében a becsomagolt ebédjével letámadta a BETEGÉT - öcsémet,ha nem viselkedik rendesen nem lesz műtét !!!!! Kicsit tragikomikus volt a helyzet a kezében gőzölgő étellel az öcsémet jogosan megillető egészségügyi ellátás megvonását kilátásba helyező sebész láttán!! Persze harmincöt év év egészségügyben eltöltött munka után ez a helyzet nagyon elszomorított. Ide jutottunk?? Ez vár ma a magyar emberre aki az egészségügy kezei közé kerül?? De eszembe jutottak régi kollégáim azok tisztessége és persze az is ,hogy nem minden eü. ellátásban dolgozó ,sőt a többsége nem ilyen!!!!!  Az ADMINISZTRÁTORNAK annyit üzennék,hogy Ő van a betegekért, Őt azért fizetik (még ha rosszul is, el lehet menni, ha kevés !! Ha marad akkor bizony tegye azt úgy ahogy kell !!)   Néhány gondolat az általam látott munkájáról,ami csapnivaló. 

A betegeket nem lekezelni kell ,hanem előkészíteni a vizsgálatra és kezelésre,abban neki segíteni ! A beteggel mindenkor toleránsak segítőkészek vagyunk,persze az ésszerű határok között.. Az én időmben a beosztásomat meghaladó információkról a beteget KIZÁRÓLAG !! csak az orvos tájékoztathatta a hozzátartozókat is beleértve!!! Lehet hogy ma ez másként van!  Meglepett hogy tudományos kisértekezést folytatott a folyosón más betegek előtt egy családdal a családanya betegségét illetően! Mi ere nem voltunk kíváncsiak. A rendelés vezető ezidáig odabent volt a rendelőben.Ha fel is jogosította erre az adminisztrátort, akkor annak nem ott és abban formában kellett volna azt tennie!!  Egy családtag meg kérdezte,hogy be mehet e az anyukájával vizsgálatra az adminisztrátor azt mondja bemehet. Aztán amint belépett a rendelőbe azonnal kizavarta !! Ez nem népszavazás hogy ide ki jön be!! ???????????? 

 Nem tudom hova tenni!!  A sebésznek : Nagyon sajnálom,hogy egy picit elhűlt a kaja, de nem kell aggódni, ezek után az Ön segítségére nem lesz szüksége a testvéremnek !!!  Borzasztóan fáj a szívem,hogy a volt munkahelyemen ezt kellett megélnem!! Igyekszem elkerülni és elfeledni ezek után,hogy ott dolgoztam és egyáltalán!!  Ja igen és az adminisztrátornak lett igaza!  Az altató orvos átadta a leletet testvéremnek, mondván menjünk fel az osztályra és keressük meg a főnővért aki elmondja mi a teendő. A főnővér a lelet láttán csodálkozva megkérdezte miért mentünk,hisz az orvos tiltja a műtétet és ismét vérnyomás beállítás procedúrája következik elébb.!!! A beteg központú betegellátás eredményeképp testvérem várnyomása felszökött!! (remélem ez történt és nem nézte el az értéket aki mérte )

Nos így játszanak mostanság egészségünkkel ,idegeinkkel,időnkkel,pénzünkkel. Nem szeretném azt írni bezzeg a mi időnkben és azt sem,hogy egy volt Eü. dolgozóval így bánnak akkor a "civil" beteg mire számíthat itt Tatabányán ??

 Mátrai Tibor volt rokkant nyugdíjas , mentálhigiénés csoportvezető Tatabánya Szent Borbála Kórház

Sok a munkája és hülyék a betegek

96 hozzászólás

2013.06.21. 09:44

Aztán elkezdett vizsgálni. Úgy az első 1 percben 3 mozdulat után kinyögte, hogy nekem bizony semmi bajom nincs, csak beképzelem. Nem hagytam, hogy lerázzon , ha már ennyit vártam egy beutalóért,így hamar vita alakult ki köztünk.

Szép jó estét!   

Megpróbálom röviden összefoglalni az elmúlt pár hónapban történt dolgokat. Közel 3 éve fejfájással küzdök és nagyjából már mindent megvizsgáltak rajtam,egyedl CT-re nem küldtek el.5 hónapja kértem beutalót  a háziorvosomtól(kétszer összevesztem vele egy papírért) és időpontot neurológiára. Sajnos csak neurológus tud beutalót írni Ct-re. 

Vártam 2 hónapot a vizsgálatra és egy szép napon eljutottam Dr. XY neurológushoz(főorvos).Az első 10 percben csak össze vissza beszélt és szidott mindenkit,hogy neki mennyi munkája van és mennyi a hülye páciens. Aztán elkezdett vizsgálni. Úgy az első 1 percben 3 mozdulat után kinyögte, hogy nekem bizony semmi bajom nincs, csak beképzelem. Nem hagytam, hogy lerázzon , ha már ennyit vártam egy beutalóért,így hamar vita alakult ki köztünk. A vége az lett, hogy mindketten nagyon ideges lettünk és megvizsgált. Mivel sem a mozgásommal nem volt gond, sem a reflexeimmel, így azt mondta,hogy a drogok miatt fáj a fejem(20 éves vagyok)Közöltem vele,hogy 1 füves cigin kívül életemben nem fogyasztottam más kábítószert.

Akkor az alkohol és a dohányzás miatt. Elmondtam neki,hogy apám rengeteget ivott és emiatt váltak el a szüleim,így az Ő hibáján tanulva nem szoktam alkoholt fogyasztani,a cigit pedig egyenesen utálom. Hitetlenkedett egy darabig,de a végén elhitte. Már ott tartottunk,hogy aláírja azt a rohadt beutalót,de megint jött egy kifogás. Szerinte nekem lelki okok miatt fáj a fejem. Ebben viszont volt ráció,így ezt egy 10 perces társalgás keretein belül jobban átbeszéltük. Igazat adtam neki,mert nagyon meggyőző érvei voltak. Viszont ragaszkodtam a CT beutalómhoz.

Továbbra sem akart adni,nekem viszont az kell,hogy megnyugodjak. Mivel több rákos megbetegedés volt a családban,így nem vagyok túl nyugodt. Ebből a kis eszmecseréből egy 10 perces veszekedés kerekedett ki,aminek a vége az volt,hogy aláírta a beutalót és azt mondta,többet ne találkozzunk.

Régiós különbségek az orvosi ellátásban

4 hozzászólás

2013.06.20. 08:59

A vizsgálatok után megállapították, hogy hónapokkal ezelőtt hátsófali színinfarktusom volt, amelyet a helyi orvos két szívultrahang után sem vett észre, sem a másik kórházban nem észlelték.

Tisztelt Praxis blog szerkesztők!

Problémám, igen hétköznapinak mondható a mai világunkban. Szívkoszorúér cserén mentem keresztül, aminek köszönhetően most itt írhatok Önöknek! 2008 tavaszán erős mellkasi fájdalmaim jelentkeztek egyre erősebben az idő haladtával. Átlagos életet élő háziasszony vagyok, aki otthon házimunkát végez. Az otthoni teendők egyre nehezebbnek bizonyultak. Háziorvosom az idő előrehaladtával és a fájdalmak erősödésének ismeretében javasolt egy felülvizsgálatot. A vizsgálatok során jártam Békés megyei városunk kardiológusánál, aki megnyugtatott afelől, hogy kutyabajom sincs. A tüdőgondozóhoz eljutva megállapították, hogy asztmás vagyok. Asztma gyógyszereket kaptam, meg lettem nyugtatva, hogy nem lesz semmi bajom most már. Viszont ahelyett, hogy javult volna az állapotom, egyre rosszabb lett, mire eljutottam Csongrád megye egy kórházába, izotópos terheléses vizsgálatra, ahol szívnagyobbodást állapítottak meg.

A vizsgálat után az orvos megnyugtatott, hogy életmód változtatással minden rendbe jön. Teltek múltak a hetek, hónapok miközben dolgoztam, de a tünetek még mindig erősen jelentkeztek. Egy nagyon erős rosszullétet követően felkerestem egy Hajdú-Bihar megyei nagy kórház kardiológiai osztályát, időpont egyeztetés után találkoztam Dr.. x Andrea kardiológussal, aki a vizsgálatok után megállapította, hogy hónapokkal ezelőtt hátsófali színinfarktusom volt, amelyet a helyi orvos két szívultrahang után sem vett észre, sem a másik kórházban nem észlelték. A vizsgálatok után haza sem engedtek, hanem katéterezés volt, amely során kiderült, hogy a szívkoszorú ér elvan záródva... ennek következtében voltak a fájdalmak és a rosszullétek. Kontroll vizsgálaton a katéterezés kevésnek bizonyult és műtétre volt szükség, azaz kicserélni az eret.

Nem sokkal később megbeszélés után visszatértem a kórházba, megmütöttek, műtét során kiderült, hogy mind a négy koszorúér elvan záródva és, hogy a későbbiekben ne legyen probléma azokat is kicserélték.  Ez a procedúra 4 évig tartott, abból a Hajdú-Bihar megyei kórház egy év alatt felismerte és kezelte a betegségem, míg a közeli intézményekben félrediagnosztizálást követően még kezelni sem kezeltek értékelhető módon. Az értékelhető mód igazából túl jó fogalmazás, mert ha nem műtöttek volna meg Hajdú-Bihar megyében, 2-3 hónap múlva meghaltam volna. Ez úton is fogadják szíves hálámat abban a kórházban, ahol kezeltek, és akiknek köszönhetően teljes életet élhetek újra. Ez úton úgy szintén viszont fogadják szíves köszönet nyilvánításomat a Békés megyei és Csongrád megyei orvosok akik kezeltek és a diagnosztizált nem létező asztmám és szívnagyobbodásom felismerését. Remélem továbbra is ily módon dolgoznak mindhárom helyen.

Remélem mások számára is hasznos lesz a történetem.

Kevesellte a hálapénzt az orvos

87 hozzászólás

2013.06.18. 09:59

Akinek van pénze vitorlázgatni, annak legyen pénze műtétre is. Ezt a pénzt nem gondolhatja komolyan, hát a 2 haverommal pont 5 perc alatt isszuk el”

Tisztelt dr. Sásdi Antal főigazgató úr,   

 Az egyik kollégája az imént megzsarolta, illetve megfenyegette az én egyik kollégámat. Mit tegyünk?     K. A . régóta dolgozik velünk. Múlt héten végre eljutott életében először búvárkodni (az elmúlt két nyarat ugyanis végigmelózta nálunk).    Az utolsó merülés után azonban, ahogy a hajóról a partra ugrott (itt derül ki, ami külsőre nem látszik, hogy már 40 elmúlt), eltörte a sarkát, méghozzá szilánkosan.  Egy jó darabig biztos nem tud pultfőnökként dolgozni, nagyon fog hiányozni. El is mentünk őt felvenni Önökhöz a Péterfy Sándor utcai kórházba, mert ma délutánra vártuk a zárójelentést.  Meg is jött, amiért cserébe, noha nem látta az orvosát a műtét óta, és egy szót sem tudott vele váltani, az orvosnak 10.000 Ft-ot diszkréten átnyújtott.    

Az orvos erre kihívta szerencsétlent a kórteremből, és ahogy ott fél lábon állt, azt mondta neki, hogy „Akinek van pénze vitorlázgatni, annak legyen pénze műtétre is. Ezt a pénzt nem gondolhatja komolyan, hát a 2 haverommal pont 5 perc alatt isszuk el”. A.  szabadkozott, és nyilván lesokkolva azt mondta, hogy nincs nála több pénz, és hogy egyáltalán, micsoda dolog ez. Ennyit tudott most rászánni. Erre az orvos: „Igen? Na jó, jön még ide még 10 nap múlva, varratszedésre, csavarkiszedésre. Majd találkozunk akkor, aztán meglátjuk, hogy is van ez.”     Van rá tanú is, az egy kollégánk ott állt mellette. Az orvost dr. Sz G-nak hívják.    

Fontos részlet: ha az orvos csak egy szót is vált vele az ottléte során, akkor A.  el tudja mondani, hogy egyenesen a repülőtérről vitték a kórházba, azt se tudja hol van, úgy fáj a sarka, és azon aggódik, hogy mikor és hogyan fog tudni újra pénzt keresni, ugyanis neki ahhoz hosszú órákat kell a pultban állnia. Ha létrejött volna egy emberi perc, akkor A.  köszönetet mondhatott volna neki, és bemutatkozhatott volna, elmesélhette volna, hogy kicsoda, mit csinált, elkerülve, hogy milliomos aranyifjúnak nézzék tévedésből. De nem jött létre egyetlen ilyen pillanat sem. Nem volt esély arra, hogy hála érzése eltölthesse. Nem kell hála. Csak a pénz.     Azért gondolom, hogy az ügyet ön és a nyilvánosság elé tárom, mert fizikai fájdalmat éreztem a történet hallatán, és      

1. mert A.  munkáltatójaként kötelességem mellé állni ebben az ügyben, és ha kell, a teljes előttünk álló jogi úton őt végigkísérni. 

2. Mert az apósom is baleseti sebész, és az ő és becsületes orvos kollégái iránt érzett tiszteletet is ezt követeli. 

3. Mert három gyerekem van, és mert lehet, hogy a családi hagyományok tiszteletében egyikőjük az Önök csodálatos pályájának szenteli az életét.    

Igazgató úr,     tudom, hogy nehéz a helyzet, és hogy az orvosok hivatalos fizetése nagyon alacsony ahhoz képest, hogy micsoda elkötelezettséggel, felelősséggel jár, és hogy milyen hosszú felkészülést igényel ez a hivatás.    

De micsoda beteg világ már ez, ahol ez így megy?     Ugye a leírtakból kiderül, hogy azt sugallta az orvos, hogy vagy kerítsen pénzt, vagy baja fog esni a továbbiakban?  Micsoda vakmerőség ilyet mondani egy ismeretlen embernek? Mi van, ha rossz embert talál meg, és mosolyogva kap egy műfajazonos választ, hogy az is nagy kár lenne, ha eltörne az összes ujja, mert hogyan is tudna ilyen nagyszerű beszélgetéseket indítani, ha az életbe nem műthetne többet?  De egyáltalán, hogy tűrhetünk meg ilyen undorító felvetéseket?     Marad a kérdés: mit tegyünk?  Mi olyat tehetnénk mi, ami nem a közönyről és nem is a kilátásba helyezett egyértelmű erőszakról szól?     Nagyon várom a válaszát, és biztosíthatom afelől, hogy nem egyedül.    

M. D.

Nyílt levél a Szent Imre Kórház vezetőinek, betegjogi képviselőjének, valamint a Pszichiátriai Osztály vezetőjének és dolgozóinak

46 hozzászólás

2013.06.17. 08:55

Nem győzöm hangsúlyozni: nem az elszámoltatás, fenyegetés, az ügy jogi útra terelése a célom, sokkal inkább az elgondolkodtatás.

Nyílt levél a Szent Imre Kórház vezetőinek, betegjogi képviselőjének, valamint a Pszichiátriai Osztály vezetőjének és dolgozóinak

Tisztelt Címzettek!

Elöljáróban szeretném jelezni, hogy nem a Kórházról általánosságban, hanem a Pszichiátriai Osztállyal kapcsolatban írok. Nem is lenne indokolt, hisz rendkívül hálásak vagyunk a Szülészeti Osztály dolgozóinak, különösképpen dr Barna Péternek, dr Faludi Pálnak ( már nincs a kórháznál) és csapataik magasszintű munkájának, mellyel 4 gyermekünkből 3 születésekor segédkeztek .

Levelem további része a Pszichiátriai Osztályról és munkatársairól alkotott összefoglalás, mellyel észrevételeimet jelezném, kritikám célja a jövőre vonatkozó jobbítási szándék, nem valamiféle hosszadalmas jogi procedúra elindítása. Levelemet elküldöm a Pszichiátriai Társaságnak, az Orvosi Kamarának is, és on-line felületeken is közzé teszem.

Édesanyám, Takács Edit, februárban került az osztályra dr. Pável Magdolna beutalásával Szegvári Olga doktornőhoz, hosszú évek óta tartó skizoaffektív zavarai kiújulásával, demenciájának előrehaladásával. Azóta hol a nyílt, hol a zárt osztályon kezelték, igyekeztek gyógyszerét beállítani, több-kevesebb sikerrel (Udvarhelyi Pál doktor segítségével is). A gyógyszerezési próbálkozások részbeni eredménytelensége folytán húgom és feleségem hathatós támogatásával javasoltuk áthelyezését a pomázi Gálfi Béláról elnevezett intézménybe Ljavinyecz doktor felügyelete alá. Nem tudom, hogy a javaslat a mi feladatunk lett volna-e, de a nyílt osztályról édesanyám – rossz állapota következtében - távozott, azaz elhagyta azt, ám az tudott, hogy aktuálisan eltéved(het), és önellátásra, önálló életvitelre képtelen. Az osztály munkatársai persze a nyílt osztályról való távozásért nem felelhetnek, bár kétséges, hogy egy beteget ilyenkor ki kell-e engedni azzal, hogy majd a család vigyáz rá. Talán érdemes ilyenkor egyéb megoldásokat javasolni, mielőtt mentővel szállítják vissza a beteget a zárt osztályra (mi igyekeztünk proaktivan kérdezni az otthonban való elhelyezésről vagy egyéb megoldásokról, ám érdemi választ nem kaptunk). Az osztályon eltöltött idő – több hónap - alatt információt szerezni mindig nagyon nehézkes volt és az orvosok közvetlen elérése is problémás (főként húgom, de magam is volt, hogy naponta két alkalommal is látogattuk az osztályt). Tisztában vagyunk az egészségügy, azon belül a pszichiátriai szakma nehézségeivel, a túlterheltséggel, az összevonásokkal, a kórházbezárásokkal, az általános forrásszűkével, ennek ellenére némi „odafordulás”, a „problémába való involválódás” a szakma képviselőitől különösen elvárható. Itt jegyzem meg, a szintén nem könnyű helyzetben levő osztályos nővérek odaadó munkájával (főként Edit és Erika nővérek) teljesen elégedettek voltunk, és ezért hálásak is vagyunk. Gondolom ez nem az egészségügy helyzetére csupán Emberségességre vezethető vissza.

Az orvosok részéről legtöbb emberséget, empatikus hozzáállást Frey doktornőtől kaptuk, aki ügyeletesként időszakosan részt vett édesanyám kezelésében.

Sajnos a pomázi intézményben sem javult a helyzet - nyugtalan, tévelygő állapota miatt indokolttá vált az újbóli zárt osztályi elhelyezés -, és az árvízi helyzetre való tekintettel édesanyámat mentővel szállították vissza kórházukba június 11.- én. Három nap múlva, 13-án öt hónapos fiamat sétáltatva arra lettem figyelmes, hogy kórházi kezelés alatt álló édesanyám szembe jön velem az utcán: hálóingben, papucsban, teljesen zavart állapotban, tévelygéseit hangoztatva. Gondolom, kikerült a zárt osztályról és elhagyta a kórházat. Nem tisztem megítélni a megelőző döntések szakmai indokoltságát és helyességét, de erkölcsileg mindenképpen felelőtlennek, rendkívül veszélyesnek tartom- látván az állapotát. Nem lett volna érdemes értesíteni a hozzátartókat? Természetesen azonnal visszakísértem a kórházba.

Ami azonban a kórházi ügyeletes orvos, Frenyák Edit doktornő részéről várt minket, az mindenképpen szóvá teendő, legfőképpen a beteg, illetve hozzátartozójának emberi méltósága miatt. Egy kívülálló ugyanis mindenkor számít a pszichiátria képviselőjétől joggal elvárható empatikus készségre. Hangsúlyozom, nem írok le minden részletet aprólékosan, ehelyett kiemelem a kulcs-momentumokat, melyek levelem megírására késztettek. Inkább az általános, Hyppokrateszi esküben megfogalmazott elveket, valamint a kórház honlapján is megjelenő küldetés/elvek-ben való elmélyülést várom az orvostól, nem annak részletes szakmai leírását, hogy az eseményeknek miért kellett éppen úgy megtörténniük, ahogy.

Zavart édesanyámmal és kisfiammal az oldalamon, ingerült hangnemben magyarázatot követeltem és megkérdeztem: ki felel majd a történtekért, illetve ki felelt volna, ha édesanyámmal baj történik? Először egy kedves „mi a problémája uram?”, majd egy „velem ne kiabáljon”, és „így nem beszélek magával!” - végül egy ajtóbecsapódás fogadott. Hangsúlyozom: nem kiabáltam. Természetesen ingerült voltam, határozott, de kulturált, de ez nem is lényeges, hisz azt gondoltam, hogy egy pszichiátrián dolgozó orvos, egy Ember akkor is ura egy ilyen helyzetnek, ha a hozzátartozó kiabál. A rendre utasítás még három alkalommal megismétlődött egy osztályos nővér (?) bevonásával, a doktornő tüntető elsétálásával, illetve szobaajtója bezáródásával, természetesen az információadás megtagadásával - kiabálásomra történő hivatkozással -, majd végezetül a rendészek (!) kihívásával. Velük már távoztomban találkoztam a kórház kertjében, köszönet nekik a rendkívül empatikus, emberséges hozzáállásukért és mosolyukért, amikor jeleztem, igen én vagyok az, akit babakocsistul el kell távolítaniuk. Ekkor ért oda feleségem és három lányom és megkértük a rendészeket, tartsanak velünk vissza a doktornőhöz, hiszen még mindig érdekes lehet, mi történt pontosan az édesanyámmal…

A doktornő népes csapatunkat látva öt percet kért és bement a szobájába. Nyolc perc után kopogtunk, majd jelezte, még nincs kész…

Mikor elkészült, beinvitált, megkérdezte- csak most! -, kije vagyok a betegnek, majd két mondatban elmondta, hogy nem ő, hanem a kezelőorvos engedte ki a zárt osztályról. Ő az ügyeletes, ő felügyel, döntést a kezelésről nem hozott.

Sajnos erre én már érdemben reagálni nem tudtam, remélem érthető ez a fentebb leírtak értelmében. Ironikus megjegyzésekkel illettem a doktornőt az eset kezelésének módját illetően, majd szolidaritásomról biztosítottam a rendészeket, amiért, ha szükséges, ezúton  elnézést kérek. Nem kiabáltam, nem őrjöngtem, viszont csalódottan távoztam népes családommal.

A vasárnapi látogatásomkor az ügyeletes Udvarhelyi doktor úr azzal fordult hozzám édesanyám állapota felőli, valamint gyógyszereivel kapcsolatos érdeklődésemre, hogy most nem ad felvilágosítást, majd holnap jön a Szegvári doktornő és majd ő tájékoztat, hisz az ő betege. Ez természetesen igaz, bár a gyógyszerezést és az áthelyezést Pomázra Udvarhelyi doktorral egyeztettem tehát némi köze lehet a beteghez.

Nem győzöm hangsúlyozni: nem az elszámoltatás, fenyegetés, az ügy jogi útra terelése a célom, sokkal inkább az elgondolkodtatás: csakugyan így kell bánni, intézkedni egy beteggel és hozzátartozóival? Célom továbbá édesanyám személye és méltósága melletti kiállás, ahogyan azt ő tette velem, ott és akkor, ahol és amikor kellett, sok-sok éven át - egészségesen.

Nem titkolt célom továbbá, hogy a jelenleg is az osztályon fekvő édesanyámat kezeljék figyelemmel, odaadással és emberséggel, míg sürgős megoldást nem találunk: állapotának megfelelő elhelyezést. Ehhez nem kérjük a kórház segítségét, megoldjuk magunk, bár arra vonatkozóan, hogy van e más orvosi megoldás még választ nem kaptunk

A történtekről nem célom továbbá hosszasan vitatkozni, levelezni, nem várom el, de anyám nevében is jól esne egy személyesebb hangvételű reagálás, mondjuk egy bocsánatkérés a kórház, illetve az ügyeletes doktornő részéről.

Üdvözlettel:                                                                                                                                                                        Nej Zsolt