Kikönyökölték belőlem a kislányomat

2013.07.11. 09:11

Az orvos emlékszem, feszegette a hüvelyemet, de úgy, hogy megfogta a két oldalát, és csak húzta, húzta, engem meg majd megevett a fene. Egyszer csak a fejemnél termett, "gyengéden" belekönyökölt a hasamba, és megszületett a kislányom.

Van egy kisváros az Alföldön. Ennek a városnak pár évvel ezelőtt még volt kórháza, de bezárt (jaj, bocsánat, nem zárt az be kérem szépen, "csak" struktúrát váltott, vagyis elfekvő lett szakrendelésekkel és rehabilitációval). Addig persze sokan szidták, de így, hogy nincs, csak most érezzük igazán, hogy mit veszítettünk... Terhes lettem, nagy volt az öröm. Persze attól nem voltam boldog, hogy nem az én szülővárosomban fogok életet adni neki, de úgy voltam vele, a Bács-Kiskun Megyei Kórházában is biztonságban leszünk. A szülés várható időpontja előtti nap mentem fájásmérésre a helyi szakrendelésre. Ezen a reggelen valahogy nem mozgott a babám, és olyan furcsa, rossz érzésem támadt. Beértem, felhelyezték a vizsgálófejeket, de a szokásos patadobogás helyett most csend volt. A vizsgálatot végző hölgy kezdett komoly arcot vágni. Pakolja, pakolja, semmi. Ekkor áthív egy másik hölgyet, akkor sincs semmi. Majd egyre fehérebb lett az arcuk, és hívták az orvost. Ő is komor volt, szavakat csíptem csak el, igazából fel sem nagyon fogtam, hogy mi történik.

A következő, amire tisztán emlékszem, hogy mondják, hogy feküdjek a bal oldalamra, a baba már nem érzi jól bent magát, leesett a szívhangja, hívják a mentőket, mindjárt itt lesznek. A telefonba ezt mondták: kérnénk egy mentőt, sürgősségi császár lesz valószínűleg, készítsék elő a műtőt. Ekkor már nagyon ideges voltam, rettegtem, fogalmam sem volt, hogy mi van a kislányommal. Csak annyit tudtam tenni, hogy feküdtem a bal oldalamon, és próbáltam nyugtatni magam. De ahogy teltek a percek, egyre inkább nőtt a feszültség. 35 perc alatt ért ki a mentő (ha nem szüntetik meg a szülészetet, akkor ezzel ellentétben csak egy emeletet kellett volna megtennünk). Állítólag azért kellett ennyit várni, mert a városunkban nem volt szabad kocsi, így a célállomásról, azaz Kecskemétről jött. Ehhez a 35 perchez adódott még a szülés helyszínére vezető út, ami hiába autópálya, így is kellett még pluszban minimum 15 perc... Miután megérkeztünk azonnal CTG-re kötöttek, és szerencsére ekkor már rendeződött a kicsi szívhangja. Majdnem hazaküldtek, a rossz NST-eredményre annyit mondott az ügyeletes orvos, hogy biztos elnézték, tiszta a magzatvíz, nincsenek rendszeres fájásaim. Igazából ezeket a szülésznőtanulóktól tudtam meg... Közülük volt egy lelkes, és egy kevésbé lelkes. A lelkes tanuló nagyon kedves volt, mindenben segített, masszírozta a derekam, információt szolgáltatott nekem, és a kint várakozó rokonaimnak is. Ha ilyen marad, akkor nagyon jó és lelkiismeretes szakemberrel gyarapodik az egészségügy. A szülésznőről is csak jót tudok mondani, talán a kislányom életét is neki köszönhetem, mert nem hagyta, hogy hazapateroljanak, ő észrevette, hogy szenvedek; mondta, hogy fájni fog, amit csinál, de értünk teszi, vagyis kézzel tágított. Az orvost pedig győzködte, hogy halad a folyamat. A doktor úr még le is szidta, miután ő is méltóztatott megvizsgálni, hogy nem is nagyon halad a tágulás. De végül megkegyelmezett ő is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy fekszem széttárt lábakkal, ő matat, semmiről nem tájékoztat, majd egyszer csak vízcsobogást hallok, és hirtelen le sem esett, hogy ez bizony a magzatvíz. Nem sértődtem volna meg, ha közli, hogy mi fog következni...

De ekkor csak az érdekelt, hogy nem zavarnak haza, belátható időn belül a karjaimban tarthatom őt, akit annyira vártunk. Burokrepesztés után szinte azonnal összefüggő fájásaim lettek, majd 2 óra múlva már nyomtam. Csak nagyon enyhe székelési ingert éreztem, nem igazán tudtam, hogy mikor kellene nyomnom, és sajnos nem is kaptam utasításokat. Fél órát szenvedtem, iszonyúan fájt, mondtam is, hogy nem bírom tovább, de szerencsére egy határozott szülésznő rám szólt, és észhez tértem. Ezután az orvos emlékszem, feszegette a hüvelyemet, de úgy, hogy megfogta a két oldalát, és csak húzta, húzta, engem meg majd megevett a fene. Egyszer csak a fejemnél termett, "gyengéden" belekönyökölt a hasamba, és megszületett a kislányom. Elég nagy baba volt, én meg pici vagyok, és a mérések alapján a csípőmről úgy nyilatkoztak, hogy határesetes, szóval a téraránytalanság esélye fennállt, hasam akkora volt, mint a ház, sokan mondtak (e.ü.-i dolgozók főleg), hogy tuti császár lesz... Ehhez képest -hajszál híján nem vákuummal befejezett- hüvelyi szülés lett. Elképzelhető, hogy került oxigénhiányos állapotba szegénykém. Erre utalhat, hogy a mozgása megkésve fejlődött, 8 hónap gyógytorna kellett, hogy megtanuljon járni, de ez már egy másik történet. Azt hittem, hogy ezzel túl vagyunk a nehezén, de sajnos nem így történt. Kislányom nem akart szopizni, a csecsemősök semmiben nem segítettek. A védőnő a 2. vagy 3. nap igen, valószínűleg rámuszították, mert unták, hogy csak az én babám bömböl állandóan a szoptatások ideje alatt. A csecsemősök elég érdekesek voltak, igazából annyi emlékem van róluk, hogy sokszor elég durván vágták hozzám a gyereket, meg egyszer egy feltűnően flegma nőszemély érdekes hangnemben közölte, keresztbetett kézzel, lábdobolás kísérete mellett, hogy "végül is ráérek ám anyuka, ne zavartassa magát".

Ezt azzal érdemeltem ki, hogy nem vettem észre egyből, hogy fertőtlenítő folyadékot akar a kezemre nyomni, ugyanis háttal álltam, valamit pakoltam. Negatív dolog volt még, hogy az a dolgozó, aki az ágyneműcserét végezte, leszidott, mikor a véres helyett tisztát kértem. Úgy csinált, mintha direkt véreztem volna össze... Na meg a látogatások is elég érdekesek, az osztályra nem mehetnek be rokonok, így mindenki kint a folyosón tolong a lift előtt, ahol van kábé 4 szék. Én a szülés után egy nappal nem tudtam volna kimenni, így ha nem könyörögtem volna, hogy had jöjjenek már be egy picit a szobába, akkor aznap még egy kis időre sem láthattam volna a férjemet, és az édesanyámat. Ez lehet, hogy apróságnak tűnik, de aki szült már, az tudja, hogy mekkora lelki viharok dúlnak az újdonsült anyukákban, és mennyire fontos, hogy találkozhassunk a szeretteinkkel. Végül a hazaadás tervezett napján kaptam egy jókora "pofont". Hosszas várakozások után végül benyögték, hogy felejtsem el, hogy ma távozunk. Fel kellett mennem, és ott egy doktornő tájékoztatott, hogy átkerült a babám a koraszülött osztályra, mert kiszáradt, infúziót kap. Kérdeztem, és közben próbáltam magam nyugtatni, hogy de ugye ezt infúzióval könnyen tudják kezelni, és nincs nagy vész, mire odavágta, hogy az elektrolitháztartása is felborult.

Ekkor eltört a mécses, és elkezdtem zokogni. A nagyon empatikus hölgy annyit mondott, hogy fejezzem be, mert megijesztem a többi kismamát... Igazán jól esett! Nem tettek át másik kórterembe, hozták a babákat, akik boldogan szopiztak, míg az én csöppségemnek meg tű állt ki a fejéből, és ő ilyen "bababarát" módon kapta a folyadékpótlást. Én sajnos ettől a látványtól rosszul lettem, szédültem, minden bajom volt. Leültettek ott a koraszülött osztályon, adtak inni, és még cukrot is, majd hívtak beteghordót, és mondták, hogy a következő etetésre inkább ne jöjjek, ha nem érzem magam jól, nehogy a betegszállítónak a bokrok közül kelljen összeszednie. Sajnos nem lettem jobban, és kiderült, hogy a vérnyomásom felszökött 190/100 körüli értékre. Adtak vérnyomáscsökkentőt, majd lefeküdtem, és sopánkodtam, hogy a reggeli etetésre tudjak menni. Nem lett így, a vérnyomásom elszabadult (200 fölé is ment), nem használtak a gyógyszerek, így engem az Izsáki úti kórházból átszállítottak a Nyíri útiba, ugyanis csak ott van belgyógyászati osztály. Itt nagyon kedvesek voltak az ápolónők. Volt, aki látta, hogy fejek, leült mellém, és mondta, hogy ne aggódjak, ha nem sikerülne a szoptatás, neki is tápszeres mindkét gyereke, mégis olyan egészségesek, mint a makk. Nagyon jól estek a szavai, sokat jelentett. Amikor sikerült lejjebb vinniük a 4. nap az értékeket, mehettem végre. Igen ám, de a 2 kórház azért elég nagy távolságra van egymástól, férjem hazavitte az utcai ruháimat, így hálóingben és köntösben indultam neki, felpakolva nehéz cuccokkal (mivel nem tudtuk, hogy mikor engednek ki, előző nap hoztak a hozzátartozóim sok rostost, ételt, stb). Nem igazán bírtam el a csomagokat, de nagyon rendes volt egy fiatal orvos, vagy rezidens, nem tudom pontosan, hogy milyen beosztásban volt, nem is ez a lényeg. Vitte a cuccaimat végig a kórházak közt járó ingyenes járathoz. Ez is roppant kedves dolog volt, ha nem segít, a csomagomat csak magam után húzva tudtam volna elérni a buszt, sőt, mivel kevés idő volt, szerintem le is késtem volna. Megérkezve már nagyon vártam a találkozást, és a hazajövetelt. Kicsit zokon vettem, mikor nem akarták egyből haza adni, fel is kellett magam vetetni osztályra (ott, ahol intéztem a felvételt, azért meghallottam egy olyan beszélgetést, aminek a tárgya én voltam, és ami arról szólt, hogy minek akarja felvetetni a doktornő, úgy se tud ez szoptatni...)

Itt is volt szerencsém kedves ápolónőhöz, biztatott, nyugtatott, lelket öntött belém. Kétszer meg kellett etetnem a kislányomat (meg akart róla győződni a doktornő, hogy képes vagyok -e ellátni, gondolom nem tettem túl jó benyomást a hálóing/köntös szerkómmal, és a kezemben lévő branüllel, azt ugyanis bent felejtették, és így az összkép olyan volt, mintha megszöktem volna egy bizonyos zárt helyről... Akkor rosszul esett, hogy nem adják oda egyből, de így visszagondolva azért érthető, és tényleg a kislányom érdekét nézték), majd végre zöld jelzést kaptunk, és jöhettünk haza, nagy megkönnyebbülésünkre. Ebből az egészből számomra nagyon felháborító az, hogy egy bababarát kórházban hogy a csudába szárad ki egy baba? Az egyik ismerősöm csecsemős nővér volt évekig, és azt mondta, ha az ő idejében történt volna ilyen, akkor abból nagy botrány és leszidás lett volna, pedig akkor még nem is voltak bababarát kórházak... Legalábbis nem hívták őket így. Az is érdekes, hogy a koraszülött osztályon kapásból elfogadta a cumisüveget. Később azt is kiderítettem, hogy ezekben a csodálatos bababarát kórházakban ugye tiltott a cumisüveg használata (mert az az ördög műve, hisz utána állítólag egyáltalán nem fogadják el a mellet) így pohárból/kanálból történik a pótlás. Nekem ez sajnálom, de nem tetszik.

Nem vagyok szakember, ezt aláírom, így pusztán csak a laikus gondolataimmal próbálom összerakni a képet: szerintem, mivel a kislányom izmai lazák voltak, és ez alól a szájában lévők sem voltak kivételek, emiatt nem szopott, és gondolom emiatt sok levegőt nyelhetett a poharazás közben, és ezek voltak az állandó sírásának az okozói, ami végül odavezetett, hogy kiszáradt. Ha visszagondolok életem egyik fő eseményére, sajnos több rossz emlék tör fel, mint jó. Borzasztó volt a kiszolgáltatottság -és a félelemérzés, de annak azért örülök, hogy kedves, elhivatott egészségügyi dolgozókhoz is volt szerencsém. Mindenesetre jó darabig nem tervezünk családbővítést...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szeretném látni az összes kommentet! (162)
Az utolsó 100 komment:

Braincelle 2013.07.13. 13:24:54

@dezz:
1. Biztos, hogy hiányos volt ezzel a kismamával a kommunikáció. Ezzel nem is vitatkozom. De látod, felküldték őt a szakrendelőből, valamilyen kórkép gyanújával. Hogy valóban fennáll-e az iránydiagnózisuk, azt a nagy intézmény majd eldönti. Természetes, hogy végiggondolják, a saját vizsgálati eredményeik, tapasztalatuk alapján. Simán lehet, hogy alaptalannak bizonyul a gyanú. Simán lehet, hogy az orvosok közül egy vagy több, miközben értelmezték a leleteket és a további teendőkön gondolkoztak, úgy vélte, hogy nincs is baj, vagy felvetette, hogy most teljesen jók a leletei. Lehet, hogy még ült öt percet, gondolkozott, majd azt mondta, hogy de inkább ne kockáztassunk, indítsuk meg a szülést. A beteget erről az utolsó döntésről valóban tájékoztatniuk kell.
De nem tudhatjuk, hogy milyen beszélgetés zajlott, csak azt, hogy valaki, aki szakmailag sem nem képzett, sem nem tapasztalt, véletlenül hallott valamit, amit sietett rögtön továbbadni, ezzel jól fel is hergelte a kismamát.

Nem akarok már ezen lovagolni, nyilván egy lelkes, elhivatott lány lehetett, aki ezúttal túllépte a hatáskörét, majd megtanulja, hogyan kell viselkedni. Azért vetettük fel, mert Rotoxis-nak és nekem is azonnal feltűnt, és amikor megemlítettük, mások nem értették, mi nem tetszik.

2. Egyébként ha az illetékesek el is mulasztják a tájékoztatást, akkor sem a nem illetékesek hivatottak azt pótolni. Ha nagyon úgy van, lehet szólni a főnöknek, hogy a beteg bizonytalan, nem érti, mi fog történni, ezt meg ezt mondta, vagy kérdezte, aggódik, mérges; én igyekeztem megnyugtatni, de vannak olyan kérdései, amire nem tudtam vagy akartam válaszolni.

3. Ebben nincs igazad, vagy nem fogalmaztál pontosan. Az egyetemen több olyan óra van, ami segíti a kommunikációt, és az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek ezekre.

De mielőtt az együttérzésről beszélünk, meg kellene határozni, mit értünk alatta. Mert gyakran összemosódik a kommunikációval. Nagyon fontos jól kommunikálva, empatikusan (felismerve, hogy a másik milyen lelki állapotban van, mit bír elviselni, mit vár, hogyan lehet neki azt elmondani), szakmailag adekvátan tájékoztatni.

Ha az együttérzés alatt azt érted, hogy belevonódsz és megroppansz a másik szenvedése alatt, akkor az viszont sokkal inkább káros, mint hasznos.

Törékeny egyensúly ez, és tudomásul kell venni, hogy az, aki naponta lát szenvedést, halált, emberi sorsok összeroppanását, az csak pár lépés távolságból tudja ezeket szemlélni. Különben szarul fog dolgozni. És igenis tanítsa meg az egyetem, hogy ez nem romantikus film, doktornéni jelmezben, könnyes szemekkel, dicshimnusszal a háttérben.

Könnyen mondja az, aki nem ebben a világban él, hogy emberség meg együttérzés. Nem kell együttérezni (ez megint alkat kérdése, hogy ki mit érez, pontosabban, mekkora az az érzésmennyiség, ami segíti és nem akadályozza a munkáját; és az a helyzet, hogy az ember, ha csak egy pici rutinja van, és edzett, akkor általában nem él meg hevesebb érzelmeket, mint amiket el tud viselni az adott helyzetben, egyszerűen van egy érzésdózis); ugyanakkor nem mindegy, hogy hogyan kommunikál, és mennyire figyel és reagál a másik emberre.

Amúgy a betegek közül van, akin látod, hogy pontosan érzi, mi a feladatod, értékeli ha korrekt, udvarias, figyelmes vagy, és azt várja, hogy jól kezeld a betegségét; és van az az ember, aki az összes létező baját és bosszúságát és teljes lelki világát az orvos nyakába akarja önteni, ahelyett, hogy a feltett kérdésekre adna tömör és adekvát választ; és az ilyenek borzasztó fárasztóak és egészen gyorsan leszívják mindenki érzelmi energiáját.

A felsőbbrendűségtudat kifejezést ebben a kontextusban szintén nem tudom értelmezni. Abból, hogy valaki a szó eredeti értelmében, nem érez együtt a másikkal, még nem következik, hogy felsőbbrendűnek tartaná magát. Ha a másik beletrappol az én privát zónámba, érzelmeket akar zsarolni és nem hagyja hogy a munkámat végezzem, akkor hátrébb fogok lépni két lépést, még ha ez felsőbbrendűnek is tűnhet. (egyébként pl én magánemberként sokkal hamarabb megteszem ezt, és nagyobb indulatba hoz, ha érzelmileg zsarolnak; az orvos voltom miatt csak türelmesebb vagyok, mint egyébként; és persze, biztos keményebb is).

Amennyire viszont látom, pont az önmagát nem eléggé védő, saját határait nem ismerő, érzelmeiket kezelni nem tudó, túlérző, túlzottan bevonódó orvosok és nővérek égnek ki nagyon hamar, és a tehetetlenségüket, kiszolgáltatottságukat olyan viselkedéssel kompenzálják, ami talán felsőbbrendűnek tűnik.

Na mindegy, hagyjuk szerintem, ne tereljük el a témát.

@jak27: nincs alantasabb munka, kompetenciák vannak, itt is minden más munkahelyen is. Lenéző emberek persze sajnos mindenhol vannak, de az nem lenézés, hogy mindenkitől elvárjuk, hogy azzal foglalkozzon, ami a feladata.

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog