Borzasztó érzés kiszolgáltatottnak lenni

2020.03.13. 06:00

3_2.jpgMiért kell nekem ágytálba tojni, amivel összekenek mindent, ha ki tudok menni, mindezt a napi 30 ezer forintba kerülő szobában?

Tisztelt Praxis!

 

Nem jó kiszolgáltatottnak lenni. Gerinc műtét, reggel nyolckor, hatkor ébresztő, fertőtlenítő fürdetés, kimarad a reggeli nagydolog, ez a következő futamban lesz. Műtét után a figyelő. Úgy működtem, mint a pisilős baba, megy be az infúzió, alul jön ki, egy nővér tíz percenként alám tolja az ágytálat. Ő kedves, és ez normális ellátás, csak mondtam, hogy ez nekem kínos, neki strapás, jöjjön a katéter.

 

Estig elvoltam . Vizit, az éjszakás vezető nővér (virágos blúzban) lohol az orvos után, nem ér rá lekapcsolni a világítást. 32 db neoncső világított a képembe, és nem tudok felállni, lekapcsolni. Mikor visszajött, ezt szóvá tettem, és megkaptam a büntetést. Tőlem jobbra már nem volt beteg, tehát függöny sem, viszont volt egy falilámpa a kézi mosdó felett, ami teljes fényerővel a képembe világított egy méterről, ezt égve hagyta egész éjszakára. Ez egy nem jó ápolónő.

 3_2.jpg

 

A folytatás, ők rendesek voltak, csak a protokoll. Reggel visszavittek a helyemre, de a járókeretemet, amivel fel tudok állni, azt a betegszállítók kirakták a sarokba, és nem rakták vissza. Fizetős szoba, csak a helyben levő fürdőszoba miatt. Felülök, nem szédülök, nővért hívok, hogy kimennék. Jönnek, de nem mehetek ki, amíg a gyógytornász nem engedélyezi.

 

Kilencre jön, aztán délután 4-re jött. Nem baj, ha az ágyba tojok, kimosnak, az ágyat is kimossák, de nem állhatok fel. Egy komolyabb hiszti után megadták magukat, mikor már azt mondtam, hogy képzeljék el, hogy nem a sarokban van a járókeretem, akkor vissza adták, és én huss, mint egy csiga elhúztam az orruk előtt, és dolgom végeztével szóltam, hogy jöhetnek kiszedni a katétert, amit húztam magam után. Ez valahol borzasztó!

 

Miért kell nekem ágytálba tojni, amivel összekenek mindent, ha ki tudok menni, mindezt a napi 30 ezer forintba kerülő szobában?

A beteg csak egy munkadarab

2020.03.11. 06:13

patient-lady-sad-and-cry-in-patient-room-in-hospital-anek-suwannaphoom.jpgTapasztalatok orvosként - betegként a magyar egészségügyben.

Valahol Magyarországon… Történetek egy Kórház traumatológiáján megesett dolgokról.

 

Bármikor, bárkivel előfordulhat, hogy megy le a lépcsőn, amin már több ezerszer lement, sportcipőben, normál tempóban, mégis megbicsaklik a bal bokája, elveszti az egyensúlyát, aztán a lépés dinamikája miatt a közben előre lendülő jobb térdével a kövön landol. A térdkalács ezt nem mindig bírja ki törés nélkül. Ilyenkor az ember nem tud lábra állni. Eleinte nem hiszi. Kapaszkodva, küszködve felvonszolja magát, de a jobb láb összecsuklik. Újra a földre esik.  Persze többnyire nem adja fel. A harmadik elesés után végre leesik a tantusz. Tényleg nem tudok lábra állni. Ha mindez úgy történik, hogy nincs nálad a mobilod, meg szombat este úgy 10 óra körül van az idő, akkor az egész még egy kicsit(?) nehezebb.  Minden erődet összeszedve három működőképes végtagoddal elvonszolod magadat a bejárati ajtóig, hálát adsz a jósorsnak, hogy feléred a zárat és a kilincset, az is nagy öröm, hogy nem élesítetted elmentedkor a riasztót és megtalálod a lakásban a mobilodat. A kérdés, hogy most mi legyen? Gyors kalkuláció után, család, baráti kör tagjai mennyi idő múlva érnének ide (kb 1-másfél óra), és mit tudnának segíteni (érdemben nem igazán sokat), úgy döntesz, a legegyszerűbb, leggyorsabb, ha hívod a 112-őt. Így tettem, és így indult a történet.

 

A mentő 20 percen belül a helyszínre érkezett, együttérző, segítőkész szakemberek, korrekt ellátás, szavam sem lehetett.

 

Megérkezés a J. Kórház Traumatológiájára szombat este 11 óra tájban.

 

 Gyors röntgen, diagnózis, jobb oldali patella törés, a bal bokában szerencsére csak lágy-rész sérülés. Igaz, az ambulancián nem mutatkozott be a vizsgáló orvos, illetve az asszisztencia, de korrekt anamnézis felvétel történt. Igaz, annak ellenére, hogy kiderült: kezelt magas-vérnyomás betegségben szenvedek, és az anamnézisemben szerepel egy akut koronária szindróma, (a háttérben Takotsubo kardiomiopátia állt, 4 évvel korábbi történés), a vérnyomásomat nem mérték meg, gyógyszert nem kaptam. A gipszelőben udvarias viselkedés, korrekt ellátás, rögzítő sín került a jobb lábamra bokától combtőig.  A szakdolgozó kolléga (sajnos a nevét nem tudom) részletesen elmondta mire figyeljek, mit tegyek, mit ne tegyek. Az meglepett, hogy az én felvetésemre, hogy az osztályon majd mindazt tudják, amit velem tenni kell, megfogta a kezemet, tenyérrel az arcom felé fordította, majd azt mondta: Ez egy tükör. Belenéz, és akit ott lát, annak kell tudni mindent, hogy mi történjék magával. Bevallom, kicsit fontoskodónak éreztem a gesztust, de egészében kedves volt, és a velem való törődés jelének tekintettem. Az ambulancián dolgozó Nevenincs Valakitől megtudtam, hogy operálni kell a lábamat, de a műtét időpontja bizonytalan, vagy még az éjszaka, vagy hétfőn kerül rá sor, (vasárnap nincs műtét). Az előkészítőben helyeztek el. Egyedül voltam a tágas teremben. Nagyon hideg volt. Felül még rajtam volt a szombaton egész nap viselt póló, kötött pulóver, a sálamba plusz beburkoltam magamat, és lehúzott farmeremet is magamra terítettem. SMS-ben értesítettem a családomat, barátaimat és akkor elkezdtem várni a soromra. Teltek-múltak az órák, hála működő veséimnek, meg a nem múló hidegnek, megtelt a hólyagom. Csöngettem. Senki nem jelentkezett. Többszöri kísérlet után kiabálni kezdtem, és akkor jött egy nővér.  Elnézést kértem a kiabálásért, említettem, hogy többször csengettem, de hiába. „Nem működik a csengő” -mondta lakonikosan. Ágytálat kértem, hozott, de nem jött vissza érte. Meg lehet tanulni, hogy nehezített helyzetben hogyan kászálódjon le róla az ember, és letegye, ahova tudja. Szerencsére még volt lélekjelenlétem kérni egy plusz takarót, amit kaptam is. Aztán úgy hajnali fél négy tájban beviharzott a nővér, hangosan jól érthetően elmondta, hogy „Bezárt a műtő, ma már nem operálnak”, majd el. Egyedül maradtam az előkészítőben.  Igaz, a csengő nem működött, meg fáztam is, de tudtam, hogy kiabálhatok, és előbb-utóbb valaki meghallja. Megértettem. Nem háborogtam. Végül tényleg nem voltam életveszélyes helyzetben, és ilyen kora hajnali órán már nyilván mindenki elgyötört, fáradt volt. Igaz, megfordult a fejemben, hogy a műtét elmaradását azért akár fáradtan is közölhette volna velem egy kolléga, de lényeg, hogy megtudtam. Az is fölmerült bennem, hogy ha az ember eltöri bármilyét, azt lehetőleg ne szombat késő este tegye. Egészében úgy gondoltam, kis hiányosságokkal ugyan, de alapszinten elláttak, és ez a lényeg.  A hétfő meg majd eljön.

 

Vasárnap

 

változatlanul az előkészítőben maradtam. Reggel senki nem foglalkozott velem, mosdás és egyéb szükséglettel való törődés szóba sem jött. Szombaton a műtét lehetősége miatt nem kaptam sem enni-sem inni, ez így rendben is volt. Mivel étel-ital utoljára szombaton 13 óra körül került belém, vasárnap reggel kilenc óra után kiabáltam, és megkérdeztem az aznapi nővért, hogy mikor kapok reggelit. Kedvesen megkérdezte: „Eddig nem kapott?”, mondtam, hogy nem. Mire ő: „Persze, mert nem a kórteremben van”. Tényleg nem ott voltam.  Ennek ellenére 10 óra körül hozott ennivalót. Tovább feszítettem a húrt. Megkértem, hogy mérje meg a vérnyomásomat, mert hipertóniám van, és elég stresszes volt az elmúlt pár órám, meg gyógyszert sem kaptam (az anamnézis felvétel során rögzítették, milyen gyógyszereket szedek). Annak a lehetőségét, hogy tartós stresszhelyzetben a Takotsubo kardiomiopátia kiújulásra hajlamos, meg sem említettem. Kis idő múlva a nővér megmérte a vérnyomásomat, ami, nem meglepő módon magasabb volt a kívánatosnál. Kértem, adjon gyógyszert.

 

A hang, amelyen kérdezett leírhatatlan.   A torokból jövő hörgő-ordítás és a fejhang- rikácsolás egyvelege közelíti valamelyest.  „Hozott, drága?” (mármint gyógyszert). ”Nem, nem hoztam drága,” válaszoltam a tőlem telhető legbékésebb módon. „Tegnap este a patella törésemmel voltam elfoglalva, egyedül és mozgásképtelenül, így a gyógyszer otthon maradt”. Végül kaptam 12.5 mg Tallitont. Az idő lassan, de azért telt. Megérkeztek a családtagok, barátok, hoztak nedves törlőkendőt, takarót, egyéb szükséges holmikat, és segítségükkel, ahogy tudtam rendbe tettem magamat. Közel délután 2 óra tájban némi kiabálás után megkérdeztem, mikor kapok ebédet. Kérdés: Nem kapott? válasz: Nem, aztán végül hoztak valamit. Már csak az éjszakát kellett átvészelni, nem is fáztam, majdnem jól éreztem magamat.

 

Hétfő

 

Arra nem számítottam, hogy én leszek az első a műtőben. De, ami történt, arra sem.  Annak a súlya, hogy reggel megjelent az előkészítőben három fiatal ember, kettő hosszú létrákkal, nem túl nagy.  Kiderült, hogy előző napokban festették az előkészítőt, és itt-ott nem sikerült elég jól. A harmadik férfi volt a főnök, kiadta az ukázt, hol, hogyan javítsák a festést.  Ők tették a dolgukat, a fejem felett kenték a plafont, meg az ablak felett a falat. Kicsit kinyitották az ablakot, kicsit hidegebb lett, de ez igazán nem volt elviselhetetlen, csak némileg abszurd.

 

Közben érkeztek az aznapra tervezett műtétekre berendelt betegek. Férfiak. Belátom rémes, ha valakinek pisilni kell, és nem tud járni, így ágytálra van szüksége. Kérésemre (kiabálásomra) a nővér meglepő gyorsan hozott egyet, majd rohant volna dolgára. Meg kellett állítanom.  Az ágyakat kék színű műanyag függönyökkel lehetett izolálni, de ezeket a függönyöket felcsapták a fém karnisra. Kértem, léptesse életbe az izolációt, mert szent meggyőződésem volt, hogy a szemben levő urak, nem kíváncsiak az ágytálas mutatványomra. Úgy döntöttem, a festőkkel nem foglalkozom. 

 

Az érkező betegekhez sorra jöttek orvos kollégáim, megbeszélni a teendőket, a műtétet.  Mivel hozzám senki nem jött, elkezdtem aggódni és faggatni az elérhető ápolót, hogy ki vagyok-e írva műtétre. Némi könyörgés után megnézte, kiderült, hogy harmadiknak írtak ki. Számoltam a perceket, órákat, betegeket. Délután 1 óra után már a sokadik „harmadik” beteg ment a műtőbe, de hozzám senki sem szólt egy szót sem. Kezdtem elveszettnek érezni magamat.

 

De jött a felmentő sereg, az osztályvezető főorvos, kollégák sokasága, a vizit. Naiv módon ennek igazán megörültem. Akkor majd most…Érteni nem nagyon lehetett, hogy az ágyam előtt elhaladva mit mondtak, de egyértelmű volt, hogy túllép rajtam az osztályvezető főorvos.  Megszólítottam. Nem botrányt akartam, hanem megoldást. Tartva formát, jómodort, megkértem mondja meg: mikor kerülök sorra, ki fog operálni, mert azt látom, a többi betegekhez jön egy-egy orvos, aki tájékoztatja, mikor, mi történik vele, de ebből én valahogy kimaradtam, és hogy lehet az, hogy információm szerint harmadiknak vagyok kiírva műtétre, és már sokadik harmadik beteg került sorra, kivéve engem. Hátrafordult, nem értettem mit kérdez, de a válasz az volt, hogy:” Szombatról maradt itt”.  Én voltam a „szombati maradék”. Hát... mit mondjak? nem egy jó státusz. Itt becsatlakoztam, hogy igen, és azt az ígéretet kaptam, ha szombat éjjel nem, akkor hétfőn fognak operálni. „Mit türelmetlenkedik? Még mindig hétfő van.” - mondta leírhatatlanul kekk módon, kicsit a távolba fixáló tekintettel az osztályvezető főorvos, olyan arckifejezéssel, amit bicska-nyitogatónak, gyomor-forgatónak szoktak nevezni.

 

Körülbelül 36 órája voltam az előkészítőben, többnyire étlen-szomjan, fázva, figyelemre nem nagyon méltatva. Ez már sok és sokk volt nekem. Elszakadt a cérna. Úgy éreztem, türelemre inteni engem ebben a helyzetben nem indokolt. Elmondtam, hogy nem szeretném, ha éjjel 12 után, hasonlóan a vasárnap hajnali négykor történtekkel, közölné velem a nővér, hogy bezárt a műtő.  Nem kiváltságokat, különleges bánásmódot vártam el, csak annyit, amennyi mindenkit, bárkit a szó legteljesebb értelmében bárkit, megillet ilyen helyzetben. Egyébként több mint négy évtizedet dolgoztam orvosként, a szamárlétra minden fokát megjárva, vezetőként is, és a mai napig aktív vagyok. Tudom, mi, hogyan nehéz. Túl sok újat mondani nekem nem lehet az egészségügyről. És ha az én ellátásom ekkora gond az osztálynak, írjon egy papírt, rúgjon ki, és valahol Budapesten találok egy helyet, ahol megoldják a problémámat. Már egyáltalán nem érdekelt, botrány lesz-e?  Kiabáltam.  A helyzet maga volt a botrány. Először nézett rám, teremtett velem szem-kontaktust az osztályvezető főorvos a nagyviziten.  Nem tudom minek látott, de végre a figyelmére méltatott, és válaszolt a kérdésemre. „Egy óra múlva megoperálja X doktor”. Majd tovább lépett. Volt annyi lelkierőm, hogy azt mondjam: Köszönöm.

 

Az események felgyorsultak. Körülbelül tíz perc múlva megjelent a betegeket a műtőbe szállító fiú, odament a már készülődő férfihoz, őt tervezték következőnek, és jól hallhatóan azt mondta. „Bocsánat uram, most nem ön, hanem a hölgy következik”. Hölggyé léptem elő a szombati maradékból. Szép karrier.

 

A műtőben már-már módosult tudat-állapotban voltam. Mit látott, érzett, értett ebből a műtős-fiú, (valószínűleg ez volt a beosztása, nevét nem tudom), de a fülemhez hajolt, és azt súgta. „Ne aggódjon, ez az X doktor egy jó sebész”. Végre egy emberi gesztus, egy emberi hang ebben az infernális helyzetben. És akkor közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magamat.

 

 X doktor pár mondatban tájékoztatott a várható történésekről, kedves volt, megnyugtató. Az aneszteziológus röviden, szakszerűen kikérdezett, pontosan tudta, mi az a Takotsubo kardiomiopátia. A műtét probléma-mentesen lezajlott, X doktor elmondta, hogy az érzéstelenítés után várhatóan fájdalmaim lesznek, nem kell szenvedni, hatékony fájdalomcsillapítót, Tramadolt is kérhetek. Elmondta, hogy két napig ő nem lesz, de reméli a dolgok rendben mennek majd. Én is ezt reméltem. Műtét után elhelyeztek egy kórteremben. Szűkös volt (kb. két ágyra optimális, amibe négy ágyat tettek), de legalább meleg. Mivel nem polcolták fel a merevített lábamat, valahogyan összegyömöszöltem az otthonról kapott takarómat, a lábam alá gyűrtem, és nyilván nem szakszerűen, de a beteghordók és a gipszelő fiú tanácsa szerint felpolcoltam.  Átmeneti zsibbadt félálom után valóban fájni kezdett a lábam, és egyre jobban. Kértem fájdalomcsillapítót, két alkalommal is kaptam Algopyrint, Diclofenacot a branülbe, de érdemben nem csillapodott a panaszom. Harmadszor is hívtam a nővért, megemlítettem, hogy az operáló orvos mondta, Tramadolt is kérhetek, legyen szíves, mivel az eddigi kezelés nem volt hatásos. Azt hittem rosszul hallom, amit válaszot, de megismételte: NINCS.  Hogy minden kétséget kizárjon, 22 éves polytraumatizált szobatársamnak is ezt mondta: NINCS. Én könyörgőre fogtam a dolgot. Nem fogom kibírni reggelig. Az én gyakorlatomban is előfordult, hogy egyszer-egyszer valamilyen gyógyszer nem volt az osztályon. Ilyenkor még a szomszéd klinikára is átmentünk kölcsön-kérni. Azt is mondtam, hogy nem tudom elképzelni, hogy az egész traumatológián nincs Tramadol, hiszen itt nap-mint nap rászorulnak a műtét utáni fájdalomtól szenvedő betegek. A vita elkerülése érdekében, vagy ki tudja miért, ezekre a felvetésekre a nővér nemes egyszerűséggel nem válaszolt. Este kilenc órakor feladtam. Felhívtam telefonon két orvos barátomat, segítséget kértem. Tíz óra lehetett, amikor a nővér megjelent, és mindkettőnknek odalökött egy-egy Tramadolt. Gyorsan telefon a barátaimnak, hogy másnap is ráér a gyógyszer, mivel mégis csak kaptam. 48 óra gyötrődés után végre elaludtam.

 

Kedd

 

Harsány nevetésre, némi ordítozásra, ajtó csapkodásra ébredtem, de a lábam alig fájt, és bizakodással tekintettem a nap elé. Megkaptam a hasamba a Clexant, de a vérnyomás mérés, gyógyszer kiadás elmaradt. Mivel közben a család behozta a sajátomat, mérés nélkül bevettem a szokásos adagot. Reggelit is kaptam, először, külön kérés nélkül. Az nem merült fel, hogy segítsenek a fogmosásban, tisztálkodásban, vizet nem hoztak. Ezen túlléptem, és nedves törlő-kendőimmel, fogmosó poharam, és kávés bögrém kombinált használatával rendbe hoztam magamat, ahogyan tudtam.  A hely kicsi volt, a szekrény-asztal tetején nehezen fértek el az eszközök. Két törlőkendő is leesett. Gondoltam, megkérem a járóképes szobatársamat, hogy segítsen a szemetesbe dobni a leesett kendőket, de kiderült nincs szemetes a kórteremben. Ettől kezdve nem éreztem, hogy egyéb feladatom lenne. De tévedtem. A szolgálatban levő nővér, meglátva a földön heverő szemetet, üvöltözni (nem túlzás, tényleg), üvöltözni kezdett. Ez mi? Ordította. Mit képzel? Nincs magának egy nejlon zacskója? Nem tudom hogyan tudtam szinte kedvesen válaszolni, de azt mondtam, sajnos nincs. A haragja nem csillapodott.  Ezt lefotózom és megmutatom…- nem emlékszem pontosan, kinek szándékozott a fotót megmutatni, de közben magamhoz tértem, és bíztattam, hogy feltétlenül készítsen fotót, majd én is kérek belőle, és én is megmutatom ennek, annak. Békés válaszaim nem csökkentették a nővér lendületét.” Most hozok egy nejlon zacskót, odaadom, és maga ezt itt fölszedi, fröcskölt tovább”. A válaszom már nem volt él nélkül. Így hangzott. „Tudja mit? Maga hoz egy nejlon zacskót, aztán azt csinál vele, amit akar, a kórteremben nincs szemetes, én meg egyelőre járóképtelen vagyok. Amint maga nyilván tudja, 24 órája sincs, hogy operálták a lábamat”.  Végre csönd lett. Nem fotózott. Arra már nem emlékszem ki takarította el a szemetet. A megpróbáltatásokat súlyosbította, hogy erősen görcsölt a hasam. Orvosként nem volt nehéz kitalálnom, hogy feltehetően hólyag retencióm alakult ki a lumbál-anesztézia után. Jól ki tudtam kopogtatni a köldökig érő tompulatot. Szerencsére a katéteres beavatkozásig nem kellett sokat könyörögnöm. Az esti vizit még egy figyelemre méltó tapasztalattal gazdagított. Egy orvosnő vizitelt, finoman szólva nagyvonalúan. Ez elsősorban az ő saját teendőinek elvégzésére vonatkozott.  Amikor ugyanis kértem egy altatót, mindössze annyit mondott (mondott? vakkantott!) kifejezetten barátságtalanul:” Nem kap”. „Nagyon fáradt vagyok, de nem tudok aludni a zaj miatt”, próbálkoztam újra. Még egy bővített mondatra sem méltatott, kissé ingerültebben megismételte: „Nem kap”! Vajon mire gondolhatott, mit érezhetett, egyáltalán gondol, érez valamit egy ilyen viselkedésű ember, aki mellesleg éppen nő és orvos is? Kiszolgáltatott helyzetem, elgyötört állapotom ellenére az jutott eszembe, hogy milyen szánalmas szegény.

 patient-lady-sad-and-cry-in-patient-room-in-hospital-anek-suwannaphoom.jpg

 

Szerda

 

Jól kezdődött. Jött a gyógytornász. Kedves, segítőkész, a szakmáját értő módon gyakorló fiatal nő. Járókeret viszont nem volt. Mint kiderült egy darab létezett az osztályon. A gyógytornász nem adta fel, kis idő múlva megjelent a segéd-eszközzel és a tanácsait követve sikerült az ágy mellett lábra állnom. Mivel megint görcsölni kezdett a hasam, kértem, támogasson el a WC-ig. Kiderült, hogy az még nem lehetséges, de közbenjárt a nővérnél, hogy hozza be a szoba-WC-t. Kivinni már csak másnap vitték ki. Az már bennem is csak elvileg merült fel, utólag, hogy milyen jó lett volna, ha valami módon izolálni lehetett volna, a szoba-WC-t, használat közben.

 

A tisztasággal egy nővér is elégedetlen volt, valószínűleg ő volt a főnővér. Időnként lendületesen kitárta az ajtót, benézett, intézkedést mímelt.  Felháborodott hangon megjegyezte: „Hogy itt micsoda mocsok van, ragad minden”, majd viharosan távozott. Nehéz érteni miért, de ezt a belépőt még kétszer megismételte. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg. „Tessék mondani, ezt miért nekünk teszi szóvá? Melyikünkre gondol, aki képesnek, alkalmasnak látszik arra, hogy felmosson?” Nem válaszolt, de egy idő múlva megjelent egy takarító-fiú a kórteremben.

 

Közben, mivel nevelhető vagyok, beszereztem nejlon zacskót, a keletkező szemetet abban gyűjtöttem, és az ágyamban tartottam. Elmenőben volt a takarító fiú, amikor eszembe jutott, hogy neki odaadhatnám, hogy dobja ki. Utána szóltam, „Lenne szíves kidobni ezt a zacskó szemetet?” „Előbb is szólhatott volna!” -mordult vissza.  „Igen, igaza van, valóban szólhattam volna előbb is, de én most szólok” -mosolyogtam a visszaforduló fiúra, aki megtette a három lépést a kinyújtott karomig, és kidobta a szemetet, majd fél óra múlva megjelent, széles mosollyal:” Hoztam maguknak egy vadi új kukát!” Még szemeteszsák is volt benne. Hát lehet egy szavam?

 

Csütörtök

 

A mobilizálásom jól haladt, és minden zsigeri szervem működött. A nővérnél esélyem sem volt arra, hogy kikísérjen a WC-re. Ám a kényszer leleményessé teszi az embert.  „Kérem szépen” kiáltottam az ajtónk előtt elhaladó bőségesen tetovált, kreol bőrű beteghordó után. Nagyon megörültem, hogy észrevett, sőt bejött, és érdeklődött, mi baj van. Kérésemre hozott egy tolószéket, és kitolt a WC-re, ráadásul meg is várt, és visszavitt a kórterembe. Nem voltam hálátlan. Újabb kérésemre, hogy segítsen összehajtogatni a plédemet, amit a lábam alá kellene tennem, kérdéssel válaszolt. „Miért nincs magának felpolcoló párnája?” Válaszomra nem is igen várt (mert nem kaptam), kiment, hozott egy téglalap alakú feszes párnát, és a kimerevített jobb lábam alá tette. Mégis csak van remény, éledezett bennem az optimizmus.

 

Az már tényleg szinte humoros volt, amikor az „intézkedő” nővér, kellő lendülettel bependerült a kórtermünkbe, és ismét csak elégedetlen volt.” A függönyt kell elhúzni, nem a villanyt égetni” -harsogta. Tényleg csak a móka kedvéért jegyeztem meg, hogy mind a négyen korlátozottak vagyunk a mozgásunkban, van, aki kicsit, van, aki nagyon, egyébként meg sem a függönyt nem mi húztuk be, sem a villanyt nem mi kapcsoltuk fel, merthogy nem nagyon tudunk járni. Meglepetésemre az ablakhoz ment, szó nélkül elhúzta a függönyt, és lekapcsolta a villanyt.

 

Visszatekintve az előző négy nap eseményeire az a kérdés kezdett motoszkálni az agyamban, vajon mit tudnak valójában az ellátandó betegeik állapotáról az osztály nővérei?

 

Este meglátogatott a távolléte után visszatérő X doktor, aki operált. Emberi, megnyugtató és szakszerű volt.

 

Péntek

 

Ki nem mondott kérdésemre választ adott a reggel. Mivel már kifejezetten erősnek éreztem magamat, közben lett saját járókeretem, (a családom hozta be, és rendszeresen kölcsön adtam mindenkinek, aki kérte, többnyire visszahozták, csak egyszer kellett felderítő útra menni), elhatároztam, hogy szép lassan kimegyek a WC-re. Oda is értem, minden rendben levőnek látszott lenni, amikor is elkezdett sötétedni előttem a világ, és szép lassú cseppekben csorgott az izzadtság a nyakamon, mellkasomon. Nyilván lement a vérnyomásom, gondoltam a maradék agyi kapacitásommal, és meghúztam a csengőt.  Nem tudom mennyi idő telt el, mert minden erőmet arra használtam, hogy feszítő gyakorlatokkal, előre hajlással megakadályozzam az eszméletem elvesztését. Aztán megérkezett Viktória, a kis tanulónővér, aki a rémületén gyorsan túltette magát, elment hozott egy tolókocsit, amivel visszavitt a kórterembe. Négy nappal voltam a műtétem után, magasvérnyomásra gyógyszert szedtem, az anamnézisemben Takotsubo kardiomiopátia szerepelt. A vérnyomásomat senki sem mérte meg, EKG nem történt, orvost nem hívtak hozzám. Nem tudtam eldönteni a butaság, vagy a nemtörődömség volt-e a háttérben. Lehet, hogy mind a kettő?

 

A nap fénypontja X doktor látogatása volt késő este, megkaptam a zárójelentést, a kontroll időpontját, a követendő életmódbeli tanácsokat, a telefonszámot, amin elérhetem, ha bármi gond adódna közben.

 

Szombat

 

A szabadulás napja. Elbocsátottak. A második napon a szemetelés miatt rám ripakodó nővér sajátságosan köszönt el tőlem. „Sajnálom, hogy elmegy. Az jó, ha normális beteg is van a kórteremben”.  No comment.

 

Mielőtt úgy tűnne, paranoid vagyok, és azt éltem meg, hogy mindenki engem bánt, én vagyok a világ szerencsétlenje, meg a” rám néztek és nem szerettek’ szindróma áldozata lettem, muszáj pár információt adnom a kórteremről, azon kívül, hogy kicsi, és nem volt szemetes.

 

 Négyen voltunk. Egy 70-80 év közötti idős nő, akiről egy ideig azt hittem, nagyot hall, süket, demens, vagy mindegyik. Egyáltalán nem kommunikált.  Aztán kiderült, csak retteg. Combnyaktörését operálták, várt a rehabilitációs intézetben történő elhelyezésére, és rettegett, nehogy kitegyék. Így a nem látok, nem hallok, nem beszélek stratégiát választotta a túléléshez. Egy idősebb kolléga két naponként ránézett, és megnyugtatta, hogy maradhat. A nővérek egyáltalán nem vettek róla tudomást.  A másik szobatárs 93 éves, ugyancsak combnyak- töréssel operált idős hölgy, teljesen jó mentális állapotban, háttérben gondoskodó, támogató család, a gyógytornászokkal együttműködő, önmaga mobilizálásáért mindent megtevő beteg. Éjszaka előfordult nála zavartság. 100-at tettem volna az 1 ellenében, hogy jelentősen anémiás, áttűnő sápadtsága laborlelet nélkül is egyértelművé tette a diagnózist. A közben elkészült vizsgálat nyilván ezt a gyanút erősítette meg, mert aztán el is hangzott, hogy vérszegény, mikor meglátogatta őt az operáló orvos, és az éppen jelen levő látogatóknak elmondta, hogy ez a baj. Vért rendeltek, és az a nővér kötötte be a transzfúziót, aki engem a szemetelés miatt lehordott. A nővér a teljesen magánál levő beteg füle hallatára a következő megjegyzést tette. „Ezeknek adják a vért, aztán ha a fiatalnak kell, akkor meg nincs”. Az idős hölgy szó nélkül hagyta a megjegyzést, én meg kishíján sírva fakadtam. A harmadik beteg egy ragyogó, mediterrán szépség, 22 éves, polytraumatizált medence és gerinc sérült. Súlyos székrekedéstől és fájdalmaktól szenvedett, jelentős felfekvése is volt már. A kérésekre, kérdésekre, hogyan lehetne a szenvedését csökkenteni, kezelni, lényegében nem kapott segítséget, választ. Több, mint egy hete nem volt széklete, mondták, vegyen be Tisasent. A gyógyszert a család hozta be.  Rektális vizsgálat nem történt. A szülei szereztek egy bőrgyógyász asszisztenst, aki odajárt kezelni a felfekvését. Ja, és igen. Fájdalomcsillapító neki sem volt. Amikor nekem behozták a barátaim a Tramadolt, tőlem kért-kapott, és amikor eljöttem, az édesanyja kérte, hagyjak ott pár kapszulát neki. Ezek a történetek csak azért kerültek ide, hogy nyilvánvalóvá váljon, ezen az osztályon ez volt a rend. Ez volt a „normális” bánásmód. Nem bántak velem kivételesen rosszul, csak úgy, ahogyan minden beteggel. A beteg ezen az osztályon kellemetlen, zavaró tényező, jobb esetben munkadarab.

 

A munkadarab kérdéshez még elmondok egy akár humorosnak is tekinthető történetet. Úgy emlékszem, hogy akkor esett meg az eset, amikor egy hét után kontrollra visszavittek a kórházba. Feküdtem a szakadt műanyag- borítású tolókocsin, a szivacs-betét részben kilógott, lepedő nem volt rajta. Vártam a soromra, és egy idő után éreztem, hogy nedves a hátam. Kissé riadtan tapogattam meg a rajtam levő alsóneműmet, de az szerencsére száraz volt.  Szagmintát vettem a ruhámról, és valószínűsítettem, hogy lemosták a fekvő-felületet, és még nem száradt ki a szivacs. Egyértelműen nem vizelet, hanem mosószer illata volt.  A felfedezés megnyugtatott. Hamarosan még a nevethetnék is rám jött, amikor egy beteghordó kurjantása hangzott fel a folyosón. „Maga a patella?”  Kis időbe tellett, míg rájöttem, a kérdés nekem szólt. Megkésett válaszom után betolt a vizsgálóba.  A fejemben meg egyre csak visszhangzott a szó. Patella, patella, patella. Hát voltam már sok-minden, de Patella, az még nem. Milyen dallamos, szép hangsor. És akkor beugrott Kosztolányitól az Ilona című vers, amit szinte azonnal „átírtam”.

 

Ó az e kelleme,

Ó az l dallama,

mint ódon ballada,

úgy sóhajt, Patella,

Csupa l, csupa e,

csupa p, csupa a,

csupa baj, csupa vér,

csupa jaj, Patella.

 

Hát valahogy így…

 

Életem legborzasztóbb éjszakáját töltöttem a Jahn Ferenc Kórházban

2020.03.10. 05:56

jfko.jpgKivel kell itt orális szexuális kapcsolatot létesíteni ahhoz, hogy kapjak egy takarót?

Kedves Praxis!

 

Előrebocsátom, hosszú lesz. Eddigi életem legborzasztóbb éjszakáját töltöttem a Jahn Ferenc Kórház frissen felújított sürgősségi osztályának betegszobájában. Ennyi embertelenséggel, megalázással, nemtörődömséggel, a személyiségi jogok totális semmibevételével, az empátia teljes hiányával még életemben nem találkoztam. Vasárnap délután légzési nehézség miatt elmentem a háziorvosi ügyeletre, ahonnan bal kamra elégtelenség miatt azonnal beküldtek a sürgősségire. (Úgy emlékszem ez volt a diagnózis, kérlek, nézzétek el, ha nem a szakma nyelvét használom, az én terepem nem ez.) A sürgősségin mindjárt a felvétel után döbbenten tapasztaltam, hogy rabosítottak. Elválasztottak a kísérő hozzátartozómtól, ő egy másik váróban maradt.

 

Én nem mehettem ki szabadon (ha megkértem egy őrmester stílusú nőt, akkor, ha éppen ráért, pofákat vágva kiengedett), ő meg nem jöhetett be. Csak nekem tűnik embertelennek, hogy több órát kell úgy várakozni, hogy tele van az ember szorongással, és még a hozzátartozóját is elválasztják tőle? Ki találta ki ezt a hülyeséget?  Én elhiszem, hogy mi, betegek is zavarjuk az eü. dogozóit, nemhogy a hozzátartozóink, de ez mégiscsak túlzás.  Úgy meg pláne, hogy vannak kivételek. Nem a súlyos állapotú betegekre gondolok, hanem pl. arra a párra, akiket valaki a személyzetből ismerősként üdvözölt, majd annak ellenére ücsörögtek ott egymás mellett, hogy szemmel láthatóan egyikük sem volt súlyos állapotban. Ezen felbátorodva néhány óra különélés után behívtam a férjem. Néhány perc múlva hörögve vetették rá magukat, hogy menjen ki. Máshoz is beszökdöstek, de nem volt kegyelem, csak a párocskát nem háborgatták. Ekkor még nem tudtam, ez még csak a kezdet. Első körben megkaptam a karszalagom egy bűbájos hölgytől. Érdekes volt, hogy a felvételnél kapott sorszámom megjelent az ajtó feletti digitális kijelzőn, mikor bemehettem, ennek a sorszámnak a továbbiakban semmi jelentősége nem volt. Pedig lennének ötleteim, hogy még mire lehetne használni, pláne, hogy van egy nagy monitor is a váróban.

 

EKG, vérvétel, mellkas röntgen viszonylag hamar megvolt,  az után következett a végeláthatatlan várakozás (pl. a monitoron jelezni lehetne, éppen hol áll a betegek sorszáma (nyilván nem érdek, mert túl átlátható lenne, pedig szerintem a többség azt is megértené, ha egy súlyosabb eset miatt hátrébb kerülne, cserébe lenne némi információja a teljes kilátástalanság helyett, meg a monitor is ki lenne használva, mert azért kár volt beszerezni ezt a nyilván nem olcsó cuccot, hogy egyetlen szobába azon szólítsanak). Szóval 6 óra várakozás (rabságban) után orvos elé kerültem, ő is kedves volt, és úgy döntött, az éjszakát a sürgősségi betegszobájában monitoron fogom tölteni embólia gyanúval.  Megfordult a fejemben, hogy azt talán nem így diagnosztizálják, de mit értek én a lovakhoz. Nem is nagyon izgatott. Megrémültem.

 jfko.jpg

 

Bekísért a szobába, rám szereltek tappancsokat, vérnyomásmérőt, ujjamra bigyót. Én közben próbáltam valahogy a várakozó férjemet értesíteni, hogy hozzon be nekem ezt-azt, amire szükségem van, a helyet uraló – magát minimum tengerészgyalogosnak képzelő – GI  Jane karikatúrája, rám förmedt, hogy ide nem lehet behozni cuccot. Kérdeztem, egy könyvet, egy telefontöltőt, és egy üveg vizet sem? Nem szívesen, de azt lehetett. A doktornő megkérte őket, szóljanak majd, hogy engedjék be a férjem. Mikor elment a szemem láttára jót röhögtek ezen (GI Jane és némiemberségszorultbelédekonformista társa). Aztán ott maradtam utcai ruhában egy ágyon. Kaptam egy ígéretet, amikor az ágyat elfoglaltam, hogy lesz majd egy takaróm. Telt, múlt az idő, az ablak nyitva volt, fáztam, takarót nem kaptam, a férjem kinn várakozott a minimál felszereléssel.  Váratták még egy órát. Csak úgy. Mert megtehetik.

 

A két huszonéves lányka még csak véletlenül sem létesített szemkontaktust, nehogy kérdezzek, vagy kérjek tőlük valamit. Aztán a konformista megsajnált és egy pillanatra felfüggesztve a legalább egy órája folytatott magántelefonját szólt, hogy nemsokára beengedik a férjem, így kisvártatva tényleg megkaptam az életmentő felszerelést. A víz valóban az volt, mert ha nem hozott volna, akkor reggelig szomjazok. Volt, aki így járt, nem volt/elfogyott a vize, délután fél hattól reggel fél hatig nem ivott, mert ott egy pohár vizet nem kapott, és aztán csodálkoztak, hogy nem tudnak vért venni tőle). Mikor a szobába kerültem, volt ott egy fiatal lány pelenkában, aki az első epilepsziás rohamán volt túl, közben bepisilt, és zavartan viselkedett. Hogy honnan tudom, mi történt vele? Hát onnan, hogy fennhangon beszéltek róla (nem csak róla, a saját leleteimben nem tudtam, mi van, de ágyszámmal, névvel teljes diagnózisok repkedtek, kinek, mi van a prosztatájával, mivel műtötték stb.) Szóval ezen a fiatal lányon csapatban vihogtak, mert egy zsákból pakolgatta ki a nadrágját, bugyiját, messziről kiabáltak neki, hogy hagyja, mert pisis.

 

 Csak annak örültem, hogy szegény anyukája kinn a váróban nem tudja, mit művelnek odabenn a gyerekével (ugye milyen jó a rabosítás?). Utána mentősök jöttek egy néniért , traumatológiára vitték,  szintén fennhangon ecsetelték, hogy a fekélyes sebeiből hol mi folyik, és csak attól féltek, hogy nagyon „összedzsuvázza” a felszerelésüket. Jobb is, hogy a néni valószínűleg nem volt magánál, mikor megbeszélték, hogy a saját plédjüket a feje alá tegyék, mert abból MÉG nem folyik semmi. Miközben taszigálták, rászólt a mentős, ne balettozzon néni, ez nem a balettintézet. Közben majdnem leejtették, mert az egyik mentős annyira belefeledkezett a még pelenkában is igen csinos kislány bámulásába, hogy az még egy igazi pedofilnak is becsületére válna. A hányinger kerülgetett, és ismét csak a kislány anyukájára gondoltam. Azt kívántam, soha ne tudja meg, min megy keresztül éppen a lánya. 

 

A nénit elvitték, anyák napja volt éppen, én meg azon gondolkoztam, a saját édesanyjának is ilyen elbánást kívánna-e, meg arra, hogy még azelőtt meg kell halni, mielőtt ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, és ilyen embereknek leszek kiszolgáltatva. Ezen lehet, már most el kell kezdeni dolgozni. Takaróm még mindig nem volt, egy normálisabban viselkedő férfi ki akarta nyitni jobban az ablakot, de kértem, hogy ne, mert így is fázom. Akkor ismét kaptam egy ígéretet takaróra, de ez is csak ígéret maradt. Közben próbáltam valakinek elkapni a pillantását, hogy megkérdezzem, mi a teendő, ha mosdóba kell mennem. Nem volt egyszerű, de a konformistától - aki még mindig telefonált, még mindig magánügyben – megtudtam, hogy leszerelem a cuccot, és kimegyek. Ez tetszett. Leszereltem, kimentem, aztán visszamentem, mert volt a táskámban papír zsebkendő, a WC-ben meg csak üres guriga. Visszatértem, de egy darabig nem nagyon izgatta őket, hogy ott vagyok leszerelve. Már azon tűnődtem, hogy lehet, visszaszerelni is nekem kell, amikor a normálisabb férfi felszerelt újra.

 

Takaróm még mindig nem volt, így gondoltam, megpróbálom az ő nyelvükön, mert a kérés nem éri el az ingerküszöbüket, így mikor GI Jane a látóterembe került, fennhangon megkérdeztem, kivel kell itt orális szexuális kapcsolatot létesíteni ahhoz, hogy kapjak egy takarót. Hatott. Pár perc múlva egy olyan pléd landolt az ajtóból dobva az ágyamon, amit a szemétben bottal sem piszkálnék meg. Csak reménykedtem benne, hogy nem a szennyesből vette ki, de a szükség nagy úr,  betakaróztam vele. Kicsit elcsendesedett a szoba, olvastam, amikor GI Jane megjelent, látta, olvasok, így egyetlen szó nélkül lekapcsolta a villanyt. Gondolom, hogy érezzem, csak egy darab sz@r vagyok. Ha így alakult, megpróbáltam aludni. Éppen majdnem elaludtam, mikor GI Jane megjelent mellettem, és egyetlen hang nélkül a fejemre szerelt egy orrszondát (talán így hívják), aztán közölte, az orrán vegyen levegőt, és eltűnt.  Na, alvásnak lőttek, ha akartam, ha nem (inkább nem szerettem volna) hallgattam a fennhangon ecsetelt diagnózisokat, néha beordított GI Jane a férfi szobába, hogy nyújtsa ki a karját, mert így a büdös életben nem folyik le az infúzió.

 

Öt perceket aludtam, néha hangos röhögésre riadtam fel. Egyszer csak valami gomolygott a pult fölött, amit füstnek véltem. Megdöbbentem. Ezek rágyújtottak? Aztán nem kevésbé döbbenten láttam, hogy vidáman pöfékelnek az elektromos cigivel. A sürgősségi osztály betegszobájában. Nem kívánom kommentálni. Hajnaltájt egy órán keresztül hallgattam, hogy a szemben fekvő monitorja üvölt. Volt időm tanulmányozni, rájöttem, azért, mert a vérnyomása alsó értéke 38 volt. Nem tudom, ez mekkora baj, de mozdulatlanul ültek a pultnál, nem hozott lázba senkit. Végre reggel lett, leszereltem magam, elmentem a mosdóba. Szívesen megmostam volna legalább az arcom, de nem volt törölközőm, papírtörlő sem volt, a pzs készletem kellett a nap további részére  pisiléshez. Aztán segítettem az egyik betegtársnak kipecázni az ágya alól a cipőjét, mert nem tudott lehajolni, szédült, GI Jane-t és társait pedig nem izgatta, hogy teljesen tanácstalanul ül az ágy szélén, szeretne kimenni a mosdóba. Bejjött az esti doktornő, mondta, fél 10-re szerzett nekem időpontot a tüdőgondozóba, ha ők találnak valamit, akkor hazamehetek, mert utána majd kezelnek, ha nem, akkor kardiológiai kivizsgálás lesz, és maradok.

 

A mellettem levő ágyon gond volt a beteggel, őt próbálta ellátni, miközben intézte, hogy osztályra kerüljön. Mikor kiment GI Jane és társai a betegek füle hallatára kezdték el savazni, a huszonéves lányka fennhangon kérdőjelezte meg a diagnózisát, kifigurázták. Elég kellemetlen volt hallani, de rá kellett jönnöm, ő nem tekint embernek, így nem érdekli, mit hallok. Megjöttek a nappalosok, az ő kemény munkájukról is hamar képet kaphattam, betegek pusztuljanak, egy órán keresztül csoportos traccs (hol vetted a cuki nacit, hova megyek esküvőre, és hasonló kemény dolgok). Aztán az egyik nappalos úgy gondolta, ismét feldíszít mint a karácsonyfát. Felrakta a vérnyomásmérőt, az ujjamra a bigyót, és az orrszondát (a tappancsokat már nem, mert az már nagy macera). Kérdeztem, minek az orrszonda. Odavetette, nem én fuldoklok. Mondtam neki, ha kérdezne, elárultam volna, csak terhelésre fulladok, feküdni, ülni, állni kiválóan tudok fuldoklás nélkül.  Akkor vegye le. Ebben maradtunk. Közben az egyik hozott reggelit: valami kalácsféle (száraz, csomagolás nélkül), egy kis dobozban margarin, és fóliás méz, meg egy műanyag kés, folyadék semmi. Abszolút nem volt hozzá kedvem, bár előző nap délben ettem utoljára, erre nem vágytam. Meg arra sem, hogy miután végig szenvedtem egy éjszakát a tegnap felvett ruhámban, nem tudtam zuhanyozni, már tényleg az hiányzik csak, hogy még egy kis mézzel összekenjem magam, és úgy menjek a tüdőgondozóba. Nem kértem. Ezt nem vették jó néven.

 

Végre eljutottam a tüdőgondozóba. Felajánlottam, hogy átsétálok (szintén a földszinten van), de nem. Először nem tudtak beteghordót szerezni, utána meg egyszerre három állított be értem. Ez már bohózatba illő volt, ennyire jól szervezett osztály nyilván nincs több. Egy törött kocsiba ültettek be, ami az első mozdulatra felsértette a bokámat. Letámasztottak a rendelő előtt, és ott mindenki kedves és aranyos volt. Találtak problémát, gyors megoldást, kezelést, és kontroll időpontot, így szépen visszatoltam a törött taligát a sürgősségire, és örültem, hogy szabadulok.  Láttam már kórházat, tudtam, hogy nem fogok azonnal zárójelentést kapni, de miután megtudtam, hogy kész a papírom, és szemmel láthatóan szórakoztak velem, akkor megfogtam a táskámat, és mondtam, megyek. Hová? Haza. Azt nem lehet. Akar fogadni? És akkor kioktattak, hogy ez egy kórház. Na, akkor tört ki belőlem, hogy nem elég kórháznak lenni, annak is kell látszani, és ami itt az éjszaka folyt, annak semmi köze a gyógyításhoz, és nem állat vagyok, elég volt a kempingezésből, haza szeretnék menni, fürödni szeretnék, átöltözni, és enni, de ezzel ők ne is törődjenek, egyetlen dologgal törődjenek, hogy puszta szórakozásból ne akadályozzanak abban, hogy elmenjek.  15 perc múlva papírom volt. Ehhez is csak az emberség hiányzott. Hogy ne élvezze, hogy hatalma van felettem, és minél több kellemetlenséget okozzon. Ha legközelebb rosszul érzem magam, lefekszem valahol, és várom a halált, de még a gondolatától is kiver a víz, hogy még egyszer ide bekerülök.

 

Elcsépelt, de ez tényleg nem pénz kérdése. És ezek miatt sajnos az összes szolidaritásom elvesztettem az eü. dolgozókkal szemben. Tőlem ne várja senki, aki így viselkedik, hogy szót emeljek a béréért, a körülményeiért.  Azt ki kell érdemelni. És ezek elbuktak. Emberségből. Te – csöppet sem kedves egészségügyi dolgozó – ne próbáld nekem megmondani, a hozzátartozómmal ülök-e órákat egy váróteremben, vagy nélküle. Ezt majd én eldöntöm. Te soha ne próbáld az emberi méltóságomat semmibe venni. Soha ne akard rajtam gyakorolni a nem létező hatalmadat. Soha ne próbálj puszta szórakozásból kellemetlenséget okozni. Sem nekem, sem másnak. Nem azért vagy ott. Ha nem megy, hagyd a fenébe, és csinálj mást.

 

Kata

Egy dolgos élet után ez a méltó halál?

2020.03.09. 05:55

bereavement_2.jpgElhagyatva, egyedül, 1,5 hónap szenvedés után, katéterezve, meztelenre vetkőztetve.

Tisztelt Praxisblog!

 

Hosszú vívódás előzte meg a levelemet, amit Önöknek írtam. Hónapok óta gondolkodom, hogy el merjem-e mondani a történetet. Elsősorban a szakmai véleményükre lennék kíváncsi. Édesapámat fiatalon elvesztettem.  Gyógyíthatatlan beteg volt. A nővérem autóbalesetben halt meg 9 éve. Így ketten maradtunk az édesanyámmal.

 

Áldott jó asszony volt, egyszerű, intelligens, jólelkű. A diplomás embereket (különösen az orvosokat) „istenként” tisztelte. Dohányzott. Igaz csak keveset, de tény hogy dohányzott. Egyetlen betegsége egy cca.: 30 évvel ezelőtt diagnosztizált keringési betegség volt. Ezért szívritmusszabályozó, vérhígító és vérnyomáscsökkentő gyógyszert szedett. Minden évben elment egy ambuláns kivizsgálásra. 2017 októberében egy ilyen kivizsgálás után a kezelőorvosa közölte, hogy egy kisebb daganat van a tüdején és további vizsgálatokra van szükség. Újabb röntgen, CT, ultrahang, laborvizsgálat és bronhoszkópia következett. Ezek körülbelül 1,5 hónap alatt készültek el. November végén a doktor úr közölte, hogy a rossz híre hogy van egy diónyi daganat a tüdőn.

 bereavement_2.jpg

 

A jó hogy nincs áttét és operálható. Így kerültünk a szomszéd megyében található egyetemi klinika sebészeti ambulanciájára. Itt a doktornő elmondta, hogy műtét nélkül is élhet hónapokat, vagy éveket, de műtéttel az élete meghosszabbítható és a majdani életminősége is javítható. Ráadásul van egy új műtéti technika (VATS), amellyel a műtétet követően akár 3-4 nap után haza lehet menni. Ezt a Budapesten már sikerrel alkalmazzák és itt is már nagy gyakorlatuk van ebben az eljárásban. Édesanyám nem érzett fájdalmat, nem fulladt ezért kicsit vonakodott, de végül aláírta a beleegyezését. Újabb vizsgálatok következtek (röntgen, labor, ultrahang, kardiológia, anaszteziológia).

 

Mindezek után megkaptuk a befekvés időpontját 2018.  január elejére. A műtétre egy hétfői napon került sor. 10 órakor vitték a műtőbe és 15 órakor ért vissza az osztályra. Senki nem mondott semmit, de láttam, hogy nem az oldalán, hanem a hátán vannak vágások. A műtétet végül nem a főorvosnő végezte, hanem egy másik számomra ismeretlen sebész. Napokat töltöttem azzal, hogy beszélhessek vele, de nem sikerült.

 

A főorvosnő volt az, aki 3 nap után evés közben annyit mondott, hogy a műtét összetettebb volt, mint gondolták, de jól sikerült. Az édesanyám viszont határozottan rosszabbul volt. Fulladt, nem tudott enni, inni is csak aprókat kortyolva, és ami a legszörnyűbb óriási fájdalmai voltak. Egy idő után már mozdulni sem tudott.

 

Ezt egy ideig a műtéti  „sokknak” tudták be, majd annak, hogy a mellkasból nem távozik a felgyülemlett folyadék. Egy hét után egy újabb sebésszel találkoztam az édesanyám ágya mellett, aki elmondta újra műteni kell és vélhetően a tüdő egy részét el kell távolítani, hogy „kitágulhasson a mellkasban és átszellőzzön”. Az egyik nap nem tudtam bemenni látogatni. Másnap kerestem. Az intenzíven volt. Előző este megműtötték. Ekkor kezdődött életem eddigi legszörnyűbb hónapja. Nem szeretném részletesen leírni, de 26 napot töltött az intenzív osztályon. Többször mondták, hogy jobban van, de egy hét után már kommunikálni sem tudtam vele. 3 alkalommal alkalmazták a mesterséges kómát. Volt tüdőtisztítás, intublás, légcsőmetszés és kitudja még milyen beavatkozások. Ugyan én vagyok az egyetlen hozzátartozó és erről hivatalos nyilatkozat is készült, de soha semmiről sem tájékoztattak, sokszor még utólag sem.

 

Az intenzív főorvosát legalább 10 alkalommal kerestem, de sohasem tudtam vele 2 mondatnál többet beszélni. Viszont amit láttam az édesanyám, akit én beszéltem rá a műtétre a sok fájdalomcsillapítás ellenére is hihetetlenül szenvedett. Volt, hogy folytak a könnyei, amit a nővér is a fájdalommal magyarázott. Az egyik napon, amikor látogattam azt vettem észre, hogy egy másik ágyra tették át. Persze ekkor is elmondták, hogy a szervei kiválóan működnek és hamarosan visszakerül az osztályra. Jóval kevesebb műszer volt. Már csak egy szívmonitor működött. Ekkor láttam a testét igazán.

 

Kék, zöld foltok, véraláfutások, hólyagok mindenhol. Szinte nem volt egy ép része sem. A bőre gyakorlatilag „rászáradt a csontjaira”. Az arca beesve. A szája véres volt és egy vastag műanyag tölcsérszerű eszközzel feszíttették ki. Amikor hozzáértem csak felszisszent. Másnap reggel meghalt. Nem vádolok senkit, és nem szeretnék mások szenvedéséből pénzt sem csinálni. Csak nem értem. Ha ennyire veszélyes volt a műtét miért kellett mégis megcsinálni? Illetve mire szolgáltak a műtét előtti vizsgálatok? Mi történt az első műtét során? Miért nem tájékoztattak semmiről, mint egyetlen egyenes ági leszármazottat?

 

 Miért nem nézhetek bele az egészségügyi dokumentációba? Miért kellett egy 68 éves embert egy ilyen mérhetetlen szenvedést és kiszolgáltatottságot, fájdalmat okozó procedúrának kitenni, ha ahogy Ő mondta jobban szeretne az otthonában csendesen elaludni? A kórboncnoki jelentés szerint a halál oka: „műtét utáni állapot”. Egyetlen dokumentumom ez, a kórboncnoki jelentés. Még annyit a klinika kórboncnoka diszkréten jelezte, hogy a hamvasztást javasol, de ha a temetés koporsós lesz mindenképp zárt legyen a koporsó búcsúztatás során.

 

Elhagyatva, egyedül, 1,5 hónap szenvedés után, katéterezve, meztelenre vetkőztetve: Egy dolgos élet után ez a méltó halál? Véleményüket előre is köszönöm!

V.

Egy halott mellett feküdtem reggelig a Péterfyben

2020.03.05. 06:28

d_mtz20110225014_123-1024x576.jpgHa focista lettem volna, egyből kapnék VIP ellátást.

Kedves Praxis Blog!

 

 

Két rövid történet. Az első a feleségem tavalyi sztorija, a másik az én történetem.

A feleségem 2019.08.30-án este hazafelé a munkahelye előtt a főnöke szeme láttára elesett és eltörte a bal kisujj kézközép csontját két helyen. Este már nem akart orvoshoz menni így másnap reggel bementünk a budapesti Baleseti-be. Nagyon empatikus  és lelkiismeretes orvoshoz került. Röntgen (a törés nem mozdult el), utána sínbe tették a kezét TOKÉLETES! Majd egy hét múlva menjen a baleseti ambulanciájára egy arab orvoshoz, aki tolmácson keresztül kommunikált vele, ismét röntgen majd gipsz. Ha nem mozdult el, miért nem jó a sín?

 

 d_mtz20110225014_123-1024x576.jpg

Olyan erősen és szorosan gipszelték be a kezét, hogy egy hétig bírta csak, vissza ment elmondani, úgy érzi túl szoros a gipsz és zsibbad a keze. Szó szerint idézem "azért gipsz, hogy szorítson". Nagy önuralommal kibírta az öt hét gipszben közben minden héten a kontrollon elmondat ezt az orvosnak is. Utána megjelent a gyógytorna kezelésen ahol az ottani orvos egyből konstatálta "na, újból kaptunk egy elcseszett gipszes munkát" a sokadik elrontott és megnyomorított beteg után a gipszelős továbbra is a kórházban dolgozik. A gyógytornászok nem szólhatnak ellene, mert különben nem lesz gipszelő a kórházban. Ez is egy 22-es csapdája. Letelt a kiírt gyógytorna a feleségem keze továbbra se működik rendesen, de befejezettnek tekintette az orvos a kezelést és azt mondta nem kell többet jönnie. Azóta is én próbálom itthon a gyógymasszázsát megcsinálni.

 

 

A másik történet velem esett meg 2015. decemberében a budapesti Péterfy utcai kórházban. Előző nap a házi orvosom 27-es vércukorral mentőt akart hívni, hogy azonnal kórházban a helyem, de kikönyörögtem tőle, hogy csak másnap reggel menjek be és a feleségem is fel tud lélekben készülni a továbbiakra, hát nem tudott, ahogy meglátta a kórháznak becézett romhalmazt.. Néhány óra alatt sikerült beszélni egy első éves rezidens nővel. Őt kaptam. Ilyenkor, ahogy kell vittem magammal az egy hetes labor eredményeket az előző orvosi papírjaimat, a gyógyszereimet stb. Kaptam egy ágyat két végstádiumú rákos beteg mellett az első éjszaka hajnal kettőkor már meg is kerestem az éjszakás nővért, hogy az egyik beteg feladta a küzdelmet. A kedves nővérke nagyon udvariasan megkért, hogy feküdjek vissza a halott melletti ágyamba és aludjak tovább, majd reggel elviszik a bácsit. Furcsa? Lesz még tovább is.

 

Másnap nagyvizit a főorvossal. Kérdi az orvos velem kapcsolatban a kis rezidens, hogy a labor eredmények mit mutatnak? Hát ő még nem végezte el... hét itt közbe szóltam, hogy pár napos a legfrissebb laborom, amit meg is mutattam neki. A főorvos ott a kórteremben úgy lebaszta a doktorkát a többi beteg előtt, hogy csak na. A bent töltött két hetem úgy telt, hogy amikor nem kellett a nővéreknek segítenem a betegek egy épületből a másikba tologatását megcsinálni akkor próbáltam az erőnlétemet pluszban javítani az emeletek megmászásával. Igaz, túl sokat nem láttam a magas cukor végett. Az utolsó nap már kora délelőtt kiültettek a folyosóra, hogy ott várjuk az orvost a feleségemmel, mert kell az ágy, délután kettőkor jött meg a kis rezidens. Végül is miért kellet elmondani, hogy van érvényes laborom és a többi. Addig étlen-szomjan lettem volna mint súlyos cukorbeteg az erre predesztinált belgyógyászaton, ha a feleségem nem hoz enni inni a kórházi büféből, az túlsó napi ebédnek csúfolt valami szerintem még járt volna.

 

Tanultam belőle. Úgy kell nekem miért lettem beteg, ha focista is lehettem volna, akkor lenne annyi stadion ahol eljátszhatnám, hogy megsérültem. Egyből kaptam volna VIP ellátást.

 

Üdvözlettel: László

Elment a kisbabánk

2020.03.05. 06:00

1_11.jpgAz utcán estem össze egyik pillanatról a másikra, amire kiért a mentő a pulzusszámom 20 volt.

Kedves Praxis blog,

 

27 éves nő vagyok, immáron 8 éve fővárosunkban élek vőlegényemmel. Az én kálváriám egészen pontosan 13 éve kezdődött el, amikor hölggyé cseperedtem. Már az első menstruáció alkalmával megmutatkozott nekem és családomnak, hogy azok a bizonyos piros betűs napok rendesen meg fogják keseríteni életemet.

 

A legelső alkalommal akkora görcseim voltak, hogy több órás eszméletvesztés után a kórházban ébredtem fel, mindkét karomban infúzióval. Akkor azt sem tudták az orvosok mi a fészkes fene történik velem, ahogy lefolyt a több infúzió és elmentem mosdóba, akkor vált világossá mindenki számára mi is okozta a panaszaimat. Ez sajnos folytatódott, egyik hónap a másik után ugyan így telt el, sajnos az a fajta vagyok, aki semmilyen gyógyszerre nem érzékeny, de ezeken a napokon mégis 1,5 percél tovább nem marad bennem gyógyszer, távozik kis vuk kíséretében. Már akkor orvosról orvosra jártam, természetesen a fogamzásgátló tablettával egy ideig lefedték a panaszaimat. A felírások előtt semmilyen tesztet nem végeztek el egy alkalommal sem, így akadt olyan gyógyszerhez is szerencsém, ami örök emléket okozott. Egyszer csak annyira erős fájdalmaim lettek, hogy egyfolytában elájultam. Unokatestvérem mellettem volt, nagyon megijedt és bevitt a kórházba.

 

Az ügyeletes orvos ezt nagyon meg is köszönte neki, mivel egy órán belül elvéreztem volna. Ennek eredménye 4 kórházban töltött nap, sorra folyt az infúzió, közben egy tonna gyógyszerrel tömtek, már amikor kedves nővérek honfoglalózás közben nem felejtették el behozni nekem. Sajnos ez több alkalommal előfordult, szó szerint nekem kellett kimennem szólni délután 4-kor, hogy délben elfelejtettek ismét valamit... A kórházból mondanom sem kell, távoztam egy találomra felírt más fajta fogamzásgátlóval. Itt volt 2 "nyugodt" évem. Mentek az évek, ismét előjöttem a panaszaim. Vagy összeestem az utcán vagy nem, vagy jó fej volt a főnököm és nem osztott be vagy a munkahelyemen ájultam el.

 1_11.jpg

 

Az egyik ügyeleten, amikor messziről megláttak, már tudták mit készítsenek elő. Szomorú, de ahol tudtam tb alapon elmenni rendelésre, ott rendszerint próbálkoztam. Az akkori keresettemmel esélyem nem volt magánba elmenni, tisztában voltam azzal, hogy ez nem 30-50 ezer forintos tétel lesz, és sajnálatos módon a családom sem tudott segíteni. Ezelőtt 1,5-2 következett be a katasztrófa, amikor egy orvos közölte velem, hogy ez nem állapot, mert bármelyik hónapban eldurranhat a méhem, ki kell pakolni. 25 évesen a nemnormális tróger úgy akarta kipakolni a koronaékszert, hogy a szájbatekert ultrahangot jól figyeljetek, FORDÍTVA nézte és értékelte. A mai napig nem értem ezt, hogy sikerült neki.

 

Állítása szerint túlságosan hátrahajló és kicsi, ezzel szemben a szöges ellentéte kis ékszerem kinézete a méretét leszámítva, ráadásul úgy fejlődött ki, hogy meg van törve. Életem legjobb döntése volt, hogy nem adtam magam a hülye fejének. Közben elment egy kisbabánk, az utcán estem össze egyik pillanatról a másikra, amire kiért a mentő a pulzusszámom 20 volt, az ekg eredménye pedig olyan "szép", hogy azonnal lefényképezve küldték be a kardiológiára, ahol az orvos fogta a fejét és azonnali kórházba szállítást kért.

 

A mentősöknek nagyon hálás vagyok a mai napig, végig ott voltak mellettem, ráadásul meg is látogattak a műszakjuk lejárta után. A happy end következik, szerencsémre egy olyan munkahelyre kerültem, ahol a cég állta a magánorvosi költségeket, így lett alkalmam elkerülni a Róbert Károly magánklinikára specialistához, aki megmentette a pocakomat.

 

Semmi pénzért nem cserélném le az orvosomat, egyszerűen nem tudok rá rosszat mondani, pedig a mai napig hozzá járok, bármi van. :) A sok sírás és megkeseredés után megnyugodtunk, és reméljük, nemsokára a mi kis csöpp csemeténket a kezünkben fogjuk tartani. :) Szóval megítélve több év tapasztalatából a hideg ráz már a gondolattól is hogy tb alapon menjek többet valaha is államiba, egyértelműen marad a magánrendelés. Levelem elég hosszúra sikerült, de tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen nő a földön, remélem nekik most egy kis támaszt tudtam nyújtani.

 

Üdv, Adrienn

Felháborító állapotok az Orosházi Kórházban - *Frissítve a kórház válaszával

2020.03.02. 05:26

150220_korhaz_szakrendelo-e1520594673125-1.jpgMost már végleg betelt a pohár, elég volt a balkáni, embertelen viszonyokból! 

Kedves Praxis Blog!

 

Lehet, hogy kicsit összeszedetlen leszek, de fel vagyok zaklatva, az Orosházi Kórházban uralkodó  felháborító, embertelen viszonyokból már rettentően elegünk van! 69 éves édesanyám sokadjára került be az Orosházi Kórház sebészetére, töréssel. Az elmúlt két-három évben ez már a harmadik vagy negyedik alkalom, hogy hosszú ideig a sebészeten fekszik, és most is rettegésben élünk, mert a nővérek terrorizálják édesanyámat, nem akarják rendesen ellátni, egyszerűen nem akarják elvégezni az ápolási munkájukat, még úgysem, hogy állandóan tömjük őket pénzzel, és könyörgünk nekik, hogy csinálják a dolgukat. Embertelenek, szívtelenek, visszataszítóak.

 150220_korhaz_szakrendelo-e1520594673125-1.jpg

 

Ma is bedrogozták, túlnyugtatózták (ez már a sokadik eset), csak hogy nekik nyugtuk legyen, feltételezem - és az édesanyám félrebeszél (pedig nem demens). Az egyik ismerősünk „segédszemélyzetként” (nem írom le, hogy pontosan mit csinál, hogy ne ismerjék fel) dolgozik a sebészeten és tőle halljuk a rémsztorikat, hogy milyen aljas módon viselkednek a nővérek, a jattoló rokonok előtt hajbókolnak, és készségesek, ha meg elmennek a hozzátartozók, akkor lekurvázzák a betegeket és a halálukat kívánják. Ha kér valamit édesanyám, rögtön megy a hiszti, nem fürdetik, nem tisztítják meg rendesen, ráadásul többször is volt, hogy szinte dobálták szegény anyukámat „fürdetéskor”, pedig a törés miatt nagy fájdalmai voltak, és csak súlyosbították a bajt. Mellesleg a fürdetés abból áll, hogy rettentő gorombán minden beteget végigdörzsölnek egy undorító, ócska szivaccsal. Ugyanazt a szivacsot használják a nemi szervek tisztítására is, mint amit a végbélhez, igazán „higiénikus”, főleg nőknél, ilyenkor utána általában szegény anyukám egy kiadós hüvelyfertőzéssel szokott hazatérni…

 

Pár napja az történt, hogy összekakálta magát, miután a nővérek – valami rejtélyes okból - kizavarták a wc-ről, úgy hogy még nem tudta elvégezni a dolgát, és utána persze ment a kiabálás, és otthagyták a kakiban órákig. A magatehetetlen betegeket nem etetik meg, sokszor volt, hogy én etettem, itattam meg szegény, idős néniket, megsajnáltam anyukám szobatársait - a nővérek helyett. Hiába vagyunk jóban az osztályt vezető főorvossal, azt mondta – szó szerint - : hogy nem ő dirigál az osztályon, hanem a nővérek! Nem tud mit csinálni, mert nem kap embert a munkára. Még csak figyelmeztetni sem meri őket, mert akkor felmondanak. Tehát hiába mentünk hozzá többször is panaszra, csak széttárta a karját! Nagyon-nagyon elegünk van, hogy ismét ki vagyunk szolgáltatva ilyen rongy embereknek, és ráadásul úgy, hogy a mi családunk elég tehetős, és azért elég jelentős összeget fizetünk be tb-re, adóba, és mégsem kapunk megfelelő és tisztességes ellátást, ha betegek vagyunk! Itt Orosházán és környékén nincsen magánkórház nem tudunk hova menni, pedig inkább megfizetnénk egy horror drága szolgáltatást, csak bánjanak tisztességesen az édesanyámmal.

 

Most már végleg betelt a pohár, ebből botrányt csinálunk, nem hagyjuk annyiban, elég volt a balkáni, embertelen viszonyokból! Az orvosokkal nagyjából elégedettek voltunk, de azt nem igazán értem, hogy miért hagyják, hogy a nyúl vigye a puskát. (Illetve értem is, meg nem is.)

 

Köszönöm, ha leközlik és kíváncsi leszek a kórház vezetésének reakciójára, és arra hogy lesz-e pozitív változás (bár ez utóbbit kétlem).

 

Köszönettel:

A.

 

*FRISSÍTVE

Tisztelt Szerkesztő!
Az önök oldalán 2020. március 2-án megjelent, Felháborító állapotok az Orosházi Kórházban című írásra az alábbi választ adjuk, amit módosítás nélkül kérünk közölni az eredeti posztban.

Tisztelt Levélíró!

Nyitottak vagyunk az ügy kivizsgálására, azonban egy névtelenül, pontos időpont és egyéb adatok megadása nélkül megjelent történetre érdemben sem reagálni, sem vizsgálatot indítani nem tudunk.

Kérjük, panaszát/észrevételét az Orosházi Kórház hivatalos elérhetőségeinek valamelyikén jelezze:
- írásban: Orosházi Kórház, 5900 Orosháza, Könd u. 59.
- elektronikusan: igazgatosag@ohk.hu
- személyesen: Giricz Szilvia - ápolási igazgató, (Orosházi Kórház, 5900 Orosháza, Könd u. 59., szakrendelő 3. emelet)

Panaszát/észrevételét kivizsgáljuk, amire 30 napon belül hivatalos választ kap.
Köszönettel: Giricz Szilvia - ápolási igazgató, Orosházi Kórház

Rutinműtétre ment, szörnyű halált halt az ópályi asszony

2020.02.28. 06:34

gyaszgyertya-e1454955885607.jpgSzomorú, hogy így kellet meghalnia...

Tisztelt Címzett!

 

Elküldöm Önöknek a testvérem szomorú halálának történetét, ahogy az ATV újságírója megírta és megjelentette az ATV honlap, az eleje az én kommentem a cikkhez, amikor megosztottam ismerőseimmel a facebookon a cikket. 

 

Meg kívánom jegyezni, hogy a család 2018. április 12-én átadta a Mátészalkai kórház Igazgatónőjének dr. Szondi Zitának a hozzá címzett panaszbeadványt, amire mind a mai napig nem adtak választ, annak ellenére, hogy 30 munkanapon belül köteles lett volna az Igazgatónő kivizsgálni a panaszát a családnak és válaszolni a panaszbeadványra. A panaszbeadványt mellékelem. 

 

Ugyancsak panasszal élt a család Ombódi Zsuzsannánál, de Ő sem tudott segíteni, csak tanácsokkal ellátni a testvérem családját.

 

Az említett cikk és komment:

 

Néhai Dobos Miklósné valamennyi családtagja és rokona nevében köszönetünket szeretnénk kifejezni a Jósa András Kórház Intenzív Osztályának minden dolgozójának, különösen Dr. Szücs Attila Főorvos Úrnak és a Sebészeti Osztály minden dolgozójának, különösen Dr. Sztankó Éva Főorvos Asszonynak, akik lelkiismeretes, adaadó munkájukkal segítették hozzátartozónk gyógyulását, igyekeztek mindig segíteni, hogy a Mátészalkai Kórházban elrontott műtét miatt bekövetkezett súlyos állapotából felépülhessen! 

 


3 hónapig tartó emberfeletti küzdelmük, hogy az életét megmentsék sikeres volt, a csatát megnyertük, de sajnos a háborút elvesztettük, szerettünk 2018,04.08-án elhunyt. Újra a mátészalkai kórház krónikus osztályának súlyos gondatlansága miatt, szerintünk szakmailag hibás döntésüknek köszönhetően.

 


Bekövetkezett az, amitől a családunk rettegett és ennek hangot is adtam, amikor Misák Főorvos Úrnak januárban a következőket mondtam, amikor azt mondta áthelyezik a beteget vissza Mátészalkára: " Főorvos Úr! Ha az én testvéremet Mátészalkára visszahelyezik, egy hetet adok neki, hogy vagy meghal, vagy újra itt lesz az Önök Intenzív Osztályán!!"


Pont egy hét kellett ahhoz, hogy a már felépülőben lévő, rehabilitációra készülő testvérem kómába essen, intenzív osztályra kerüljön újra és elhunyjon a Mátészalkai kórházba visszakerülésének 12. napján.

 


Köszönjük a munkájukat, nagyon sajnáljuk, hogy kitartó küzdelmük nem a testvérem felépülésével végződött, hanem a halálával.

 

 

Az ügyben az ATV internetes honlapján még 2008-ban megjelent egy cikk, ezt megosztom mindenkivel, az elején a facebookon megosztott cikk általam tett kommentjével kezdődik.

 

Szomorú, hogy így kellett meghalnia a Drága testvéremnek, aki harcolt közel 4 hónapot az életéért, és a mátészalkai orvosok gondatlansága miatt 62 évesen el kellett hagynia a szeretteit,egy életerős, az életet szerető családanyának annak ellenére, hogy a nyíregyházi intenzív osztály orvosai és ápolói kiemelném Dr. Szücs Attila főorvos urat, valamint a sebészeti osztály orvosai és ápolói élükön Dr. Sztankó Éva főorvos asszonnyal emberfeletti küzdelmet folytattak 3 hónapig a megmentéséért, köszönet és hála az odaadó,minden egészségügyi dolgozó számára példaértékű munkájukért! A család mindig hálával gondol ennek a két osztálynak a dolgozóira, mert ők mindent elkövettek a betegük megmentéséért, ami sikerült is nekik és az ők 3 hónapos küzdelmük eredményét rombolta le a mátészalkai kórház krónikus osztálya.

 gyaszgyertya-e1454955885607.jpg

 

Az ATV internetes honlapján megjelent cikk:

 

ÍRTA Varga
Krisztián


Rutinműtétre ment, szörnyű halált halt az ópályi asszony
Mária egy rutinműtét miatt került kórházba karácsony előtt pár nappal, a szentestét mégsem tölthette otthon. Vastagbélpolipot találtak nála, annak eltávolítása után állapota drámaian romlott. Csak a második műtét után derült ki, hogy kilyukadt a gyomra. További műtétek sora következett – immár a nyíregyházi kórházban –, ahol stabilizálták az állapotát, és visszahelyezték a kisvárosi intézménybe. Már a rehabilitációra készült, bő egy hét múlva azonban mégis elhunyt. A család úgy véli, a mátészalkai kórházban mulasztás történt, és gyógyszer-túladagolás vezetett szerettük halálához. A feljelentést is megtették, a rendőrség ismeretlen tettes ellen folytat nyomozást.

 

Rutinműtétre ment, szörnyű halált halt az ópályi asszony
A Dobos család kálváriája még novemberben kezdődött, amikor Mária hányás, hasmenés, gyomortáji és alhasi fájdalmakkal kereste fel a mátészalkai kórház sürgősségi osztályát. Pár napra rá vastagbélpolipot találtak a nőnél, majd decemberben meglátogatta az orvost, hogy egyeztessenek a műtét részleteiről (endoszkópos úton ugyanis nem tudták eltávolítani az elváltozást), és noha ódzkodott annak gondolatától – mesélte a fia – az orvos nyugtatta:

 

rutinműtétről van szó, a szentestét már otthon töltheti.
Pár nappal szenteste előtt meg is műtötték az asszonyt. Csakhogy utána – ahogyan mesélte a fia, és a mátészalkai kórháznak beadott hivatalos panaszban is szerepel – állapota rosszabbra fordult: erős hátfájdalmakra panaszkodott és fulladt, miközben olyan választ is kapott a személyzettől, hogy nem kell elhagynia magát, csak a fekvéstől fájhat a háta. Már ezt sem értette, hiszen édesanyja mindössze 2-3 napja feküdt, és azt is sérelmezi, hogy a fájdalom és fulladás hátterének felderítése helyett csupán fájdalomcsillapítót kapott, igaz, azt négyóránként.

 

Azt a zárójelentés is alátámasztja, hogy az operációt követő negyedik napon „hirtelen állapotromlás állt be” Máriánál. Fia szerint csak az unszolásukra küldte el az orvos röntgenre, ahol kiderült: szerettük tüdeje vízzel telt meg, és ez állhat a fulladás hátterében. Ekkor felgyorsultak az események, Máriát oxigénre kapcsolták, bekötötték a katétert, és kiderült, hogy már a veséje is leállt. Majd megjelent az intenzív osztályos orvos, aki észrevette, hogy a nő hasa feszes, és közölte: azonnali műtétre van szükség. Még aznap újabb beavatkozás következett, amelynek végén kiderült: kilyukadt a gyomra és a savas gyomortartalom a hasüregbe került. Ennek következtében hashártyagyulladás alakult ki, ráadásul a gyomor kétharmadát is kénytelenek voltak eltávolítani. Keringése ekkor már támogatásra szorult, és lélegeztetőgépre is kapcsolták.

 

Karácsonykor közölték a családdal, hogy szerettük szeptikus sokkot kapott, mint ahogyan azt is, hogy csak dialízissel van esélye a túlélésre. Ekkor szállították át a megyei kórházba, Nyíregyházára, ahol a fia szerint „emberfeletti küzdelmet” folytattak az édesanyjáért. Az második műtétet követően ugyanis a nő gyomra ismételten kilyukadt, és újra meg kellett műteni. További beavatkozások is történtek, míg végül javulás állt be Mária állapotában. A zárójelentés szerint ekkor „tudatállapota fokozatosan javult, kissé aktívabbá, éberebbé, egyszerű kooperációkba vonhatóvá vált”. Keringéstámogatást sem igényelt már tartósan, és a gép lélegeztetést is felváltotta a spontán légzést biztosító gégekanül. Nagyjából három hónap után ismét visszahelyezték Mátészalkára, a krónikus belgyógyászatra.

 

Visszatérve a kisvárosi intézménybe – folytatta a fia – tudata tiszta volt, kezei mozogtak, önállóan evett, mint ahogyan a palackot is képes volt megfogni, és abból önállóan inni. Már a rehabilitációra készült, és arra vártak, hogy megszabadítsák a gégekanüljétől. Napokra rá azonban hirtelen romlást tapasztaltak az állapotában. Az átszállítását követő hetedik napon „tudata beszűkült” a zárójelentés szerint, amit a fia úgy írt le: nem beszélt, nem evett, csak egy pontra meredt, majd elkezdett hányni. Ezt követően az édesanya már semmire nem reagált.

 

Az állapotrosszabbodást már akkor annak a tapasznak tulajdonították, amit még az állapotromlás előtti napon véltek felfedezni az asszony karján (a zárójelentésben is feltüntetik a tapaszt, ebben leírták: „a felvételt követő napon, a végtag mozgatására jelzett intenzív fájdalom miatt került rá Fentanyl kábító fájdalomcsillapító tapasz”). Csak később tudatosult bennük – meséli a fiatalember –, hogy erős hatóanyagú fájdalomcsillapítót kapott hozzátartozójuk, amit azért furcsálltak, mert úgy vélik, Nyíregyházán sem kapott hasonlót, még a legsúlyosabb műtéteket követően sem. Eközben kutakodtak, és arra jutottak: a tapasz egy ilyen legyengült – többször műtött, többszöri hasi katasztrófán átesett – betegnél akár súlyosabb következményekkel is járhat.

 

Az asszony állapota nem javult, a család szerint alig találtak ekkor orvost, akihez fordulhattak volna, tekintve, hogy csak kórházi ügyelet volt az osztályon. Mégis orvost követeltek, aki csak később jött az elmondásuk szerint. Sikerült elérniük, hogy a tapasz végül lekerüljön. A doktor megjelenésével végül a Mária ellátása is elindult, és ahogyan a rendőrségre benyújtott feljelentésben is szerepel, sűrűsödtek a vizsgálatok: vérvételre került sor, egy ideggyógyász is megvizsgálta a nőt, majd arra jutottak, hogy 24 órás megfigyelést igényel. A hozzátartozók szerint bár az orvos nem gondolta, hogy az erős fájdalomcsillapító hatóanyagú tapasz állhat a problémák mögött, ezt követően mégis egy Nexodal nevezetű készítményt adtak be neki, ami a zárójelentésben is szerepel. Az interneten a következőt találjuk erről a készítményről: az opioid gyógyszerek, pl. a morfin túladagolása által okozott hatások felfüggesztésére használható.

Közben azon voltak, folytatta a fiatalember, hogy édesanyját ismét Nyíregyházán kezelhessék. Ez mégsem történt meg, mert közben újra át kellett helyezni az intenzív osztályra, ahol számottevő változás már nem következett be az állapotában.

 

Szerettük életét már nem lehetett megmenteni, végül április 8-án hunyt el.
A fia azt mondta: a halál oka szívleállás, mégis az a kérdés, hogy mi vezetett el odáig. Úgy vélik, hogy a kisvárosi intézmény hibázott, ezért már a rendőrségi feljelentés is megtették, amelyben foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés gyanúja miatt tettek feljelentést a mátészalkai intézmény ellen. Szerintük ugyanis – a rendőrségi feljelentésben foglaltak alapján – az egészségromlás többszöri orvosi mulasztás miatt következett be, vagyis amiatt, mert későn vették észre, hogy hozzátartozójuk gyomra kilyukadt, a halálhoz pedig a gyógyszer-túladagolás vezetett szerintük. Utóbbi alatt azt értik – ahogyan azt a panaszban is részletezik –, hogy az erős fájdalomcsillapító hatású tapasz, és az azzal egyszerre alkalmazott ópiát típusú fájdalomcsillapítók (Contramal, Tramadol), valamint az egyéb nyugtató, altató, antidepresszáns szerek (Frontin, Citapram) tapasszal való együttes adása vezethetett szerettük állapotromlásához, és halálához.

 

Természetesen a kórházat is megkerestük kérdéseinkkel, arról érdeklődve, hogy mi az ő álláspontjuk ebben az ügyben. Mint ahogyan arról is kérdeztük az intézményt, hogy elképzelhető-e, hogy a család által említett fájdalomcsillapítók hozzájárultak a nő állapotának romlásához. De arról is érdeklődtünk, hogy előfordulhatott-e, hogy bármilyen mulasztás vagy gondatlanság történhetett a kezelés során. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház Mátészalkai Kórházától a következő választ kaptuk: „Minden, az Intézményünkhöz benyújtott panaszt az irányadó szabályok szerint vizsgálunk ki. A folyamatban lévő ügyben a vizsgálat lezárultáig nem kívánunk részletekbe bocsátkozni.” A nyíregyházi intézményt is kerestük, de mivel ugyanazon intézménycsoportnak a tagkórháza (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház), mint a mátészalkai „társa”, ugyanazt a választ kaptuk, mint amivel az utóbbit kerestük.

 

A Mátészalkai Rendőrkapitányságot is megkerestük a kérdéseinkkel, arról érdeklődve, hogy elrendelték-e a nyomozást, és ha igen, milyen szakaszban tart most az ügy. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányságtól pedig azt kaptuk, hogy ismeretlen tettes ellen folytatnak nyomozást, foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés elkövetésének gyanúja miatt. A nyomozás érdekeire tekintettel azonban, jelenleg nem áll módukban bővebb tájékoztatást adni

 

Remélem, úgy gondolják érdemes a blogban leközölni a testvérem történetét okulásul másoknak!

 

Tisztelettel   Szolnoki Jánosné

 

Kihullott az összes fogam az orvosok miatt

2020.02.27. 06:00

news_10701_hogyan-potoljuk-elveszitett-fogainkat_lead.jpgVégig bíztam az orvosokban, hogy segíteni akarnak. Nem okoskodtam, nem tudálékoskodtam, hiba volt. 

Tisztelt Praxis Blog, Tisztelt Olvasók!

 

 

Az elmúlt 11 évemet szeretném megosztani. Nem tudom eldönteni, hogy dühös vagyok, szomorú, esetleg tombolok. De sajnos van, hogy néha egyszerre mind....

2008. Nem aludtam jól, fàjt az ínyem. Mintha valami keményet ràgtam volna. Nem múlt, egyre fáradtabb voltam, mert többször keltem fel éjjel. Iràny a körzeti fogorvos. Igen, ez egy bölcsesség fog, és nincs helye kijönni. kért nekem időpontot szàjsebészetre, 2,5 hónapppal későbbre, mert épp csak gennyes, nem sürgős. Kaptam antibiotikumot, fàjdalomcsillapítót és vàrtam. 

 

Ide azért beszúrom, hogy a nagyszüleimtől örököltem a csodàs fogazatomat,ami hibàtlan volt. 

 

Az antibiotikum utàn mintha épp az ellenkezője történt volna. Belobbant. Nem is kicsit. Borzasztóan szenvedtem, ahogy lüktetett, feszített. Kívülről alig làtszott valami,belül viszont félretolta a nyelvemet, a beszédem alig érthető volt. A következő tünet a fülfàjàs volt. Na ezt màr nem! A derekam kikészült a fotelben ülve alvástól, a fogam, és most a fülem is??? Iràny a gégészet. Az elején még szívtàk a vérem, hogy fogdokihoz menjek, de amikor a doki belenézett a szàmba, elhallgatott. Nem ragozom, kifejte a gennyet, ami borzasztóan fàjt, de mégis megkönnyebbültem. Feladat? Holnap szàjsebész, ez akut. 

 

Így is tettem,màsnap ott ültem, rothadó szàjszaggal. A papíromat bevették, majd amikor behívtak közölte velem a nagy fehér isten, hogy őt ne ossza màr egy gégész. Mindenki maradjon a kaptafàjànàl. Újabb adag antibigyó, és a beírt 1 hónap múlva esedékes időpontra menjek. 

Addigra màr 1,5 hónapja nem aludtam, 3 hete nem dolgoztam, a gyerekeket anyu és a férjem rendezte, mert a sötét szobában ültem, màr a fényt se bírtam. A kollégàimnak sikerült egy maszekhez 2 napon belül időpontot szerezni. A kapcsolatok ugye... 

 

Szintén nem ragozom, kioperàlta, iràny a gyógyulàs. Azzal bocsàjtott az orvos az utamra, ha a többi is jön, idöpont nélkül menjek, ő ugyanis panoráma röntgent csinàlt, és a többinek sincs helye.

Egy év alatt mind a hàrom megindult, 2-3 napra màr zacskóban kaptam meg őket. 

Talpra àlltam, visazahíztam, a gyomrom is kezdett helyreàllni a sok bogyó utàn. 

 

Egyik nap reggelre bedagadt az ínyem. Cefetül fàjt, iràny a fogorvos. ( A koràbb maszek) Hàt igen, tasakom lett és bement alà egy szezàmmag. Begyulladt stb... Kipucolta, és àtvettük a szàjhigiéniàt.  Aztàn megint. De akkor a màsik oldalon. Aztàn megint ,akkor lent..... 

Ez ment 4 évig. Pucolta, és mossam. 

 

Mossam jobban mossam màssal,màshogy. 

 

Cukrom? Oké. Bőrbaj,nincs. Csalàd? Nem. Akkor passz. Csak begyulladt. Akkor màr hiába akarta pucolni, kijött a fogam. A következő gyulladàsnàl egy màsik. Összesen 3. Egyetlen apró fekete pötty se volt rajtuk. Épek és egészségesek voltak. Én pedig egyre jobban süppedtem ebbe bele lelkileg. 

 

Felkerestem egy màsik orvost, aki azt mondta ez paradontitis. Adott beutalót egy klinikàra, ahol làss csodàt 4 hónapot mondtak, mivel új beteg vagyok. De adtak névjegykàrtyàt maszekhez. Oké menjünk. 75ezer forintért az íny alatt kipucolta kvadrànsonként. Az annyi mint 300.000Huf negyedévente. 

 

Tény, szebb lett az ínyem, de a fogaim elkezdték torlódni. 3 év utàn ez màr olyan szintű anyagi csődbe vitte a csalàdot, hogy elfogadtuk a cégünk két éves kiküldetési àllàsajànlatàt, és kicuccoltunk.

 

Az elsö utam egy paradontológushoz vezetett, ha gebasz van legyen valaki aki tudja az előzményeket. Mutattam neki 10 évvel koràbbi képeket, hogy milyen volt a mosolyom, és megdöbbent. A panoràma röntgen alapjàn szinte alig maradt csont amibe a maradék fogam kapaszkodik. Két fogam is lötyögött, amit tudtam, hiszen nem mertem harapni egy ideje. Hogy néznék ki metsző fog nélkül????

 

A.javaslata az volt, hogy csinàltassunk egy bakteriàl tesztet és egy genetikait. Potom 178€-ért. Nosza. 

 fog.jpg

 

Az eredmény megdöbbentő! És most jön a hàrom érzelem egyszerre. A düh, a harag, és a szomorúsàg egyszerre. Baktérium nincs, ellenben autoimmun beteg vagyok!!!!! 

A metszőfogaim buktam, most 36 évesen kivehető fogpótlàsom van. Várom, hogy a csontpótlàsom beépüljön, és jöhet az implantátum. 

 

Az meg csak hab a tortàn, hogy ezért még fizetnem sem kell, mert az egyetemi klinikàn kiàllítottak egy igazolàst, hogy betegség miatt nem tehetek a kialakult helyzetről. Mindössze a műanyag fogpótlàsom kellett kifizetnem, ami 120€ volt. 

 

Most őszintén. Miért nem jutott ez otthon senkinek sem az eszébe? Hogy egy folyton visszatérő gyulladàst jobban megnézzenek? Még a maszek paradontológusnak se, aki 8-16ig a klinikàn dolgozik, utàna 300.000Huf- ért maszekol annak se???

 

Most màr mintegy is. Az életemből 10 évet a kukàba dobhatok. Folyamatban van a kezelésem, a betegségemnek van neve, és 12 hónapja tünetmentes vagyok. Újra élek, dolgozom, kiràndulok és protkóval mosolygok. 

 

Az egyszem javaslatom a hozzàm hasonlóakhoz, hogy merjenek ellent mondani az orvosnak. Bàr így tettem volna én is. Végig bíztam bennük,hogy segíteni akarnak. Nem okoskodtam, nem tudàlékoskodtam, nem vittem nekik a netes gyógymódokat. Pedig egyszer màr olvastam valahol, hogy immunológus oldotta meg a gondokat. 

 

A mosoly dràga kincs...

 

Csatolom az utolsó fogam. Azok az aljàn elszíneződések. Annyira mozgott, hogy rendesen màr mosni sem mertem . 

 

Tovàbbi jó egészséget kívànok mindenkinek! 

 

Apokaliptikus állapotok a magyar egészségügyben

2020.02.26. 05:51

shutterstock_179646800-1.jpgSzámonkérő, lekezelő, minősíthetetlen, ordenáré módon bántak a beteggel.. Vajon tényleg a fejétől bűzlik a hal?

Tisztelt szerkesztőség!

 

Úgy gondoltam, ki kell, hogy írjam magamból az egészségügyi ellátásom alatt átélt tapasztalataim és benyomásaim, mert nem bírom magamban tartani, ugyanakkor nem szoktam blogolgatni a digitális médiában, ezért az Önök web oldalán keresztül szeretnék szólni embertársaimhoz. Gondolataim szavakba öntését és megfogalmazását leírva lehetetlen volt dióhéjban megvalósítanom, elég sok karakternyi helyet foglal el, de szeretném, ha megjelentetnék az oldalon. Számtalan digitálisan rögzített képanyaggal rendelkezem, ha úgy gondolják, hogy azokra igényt tartanak a jövőbeni publikálással egyidejűleg, kérésükre szívesen elküldöm. Üdv!

 

 Nem volt számomra kérdés, hogy vajon ki akarjam-e írni magamból a gondolataim, hogy megpróbáljak-e hangot adni embertársaimnak az elmúlt napok szörnyű ,szavakkal szinte már leírhatatlan történéseiből, melyet kis országunk egyik egészségügyi intézményében egy kórház falai mögött kellett, hogy átéljek.....elviseljek....majd az őrület határán túléljek!

 

30 éves múltam,stabil-harmónikus párkapcsolatban élek rendezett körülmények között ,teljesen kiegyensúlyozott lelki állapotban,a társadalom hasznos alkotóelemének érzem magam,munkába járok,dolgozom,adót fizetek .......semmi extra....illetve bocsánat,ezen mondat  a jelenben egyenlőre nem állja meg a helyét,mert múltidőben kellett volna fogalmaznom,ugyanis elegendő volt ahhoz  6 nap kórházi ágyon  fekvőbetegként eltöltött idő,hogy a jelenlegi egészségügyi rendszernek köszönhetően meggyötörve testileg-lelkileg már korántsem érezzem magam kiegyensúlyozott állapotban,sőt!!! Banális balesetemnek köszönhetően kerültem be a fent említett intézmény egyik osztályára sürgősségi ellátás keretén belül a kiérkező mentősök segítségével beszállítva a kórházba,részletezni nem kívánom ,hogy pontosan mi is történt,mikor-hol és hogyan,mert egyrészt nem ezen van a hangsúly,de talán legyen elegendő annyi a körülményekről,hogy éber tiszta tudatállapottal és minden bódulatot okozó kemikáliáktól mentesen tiszta ruhában érkeztem mint "ügyfél" az egészségügyi "szolgáltatóhoz" .

 

 Igen,nem véletlenül alkalmazok idézőjeleket.....de erre majd később visszatérek. A sérülésem jellege teljesmértékben mozgásképtelenné tett,azt hiszem mikor az ember azzal szembesül,hogy a végtagjai nem működnek, illetve nem úgy funkcionálnak ahogyan szeretné irányítani őket,joggal aggódik netán megrémül,mert nem tudja mi történik,meddig tart és mi lesz a vége,hol áll meg a folyamat. Igen,én is megijedtem....én is féltem,az idő lelassult számomra,a fájdalom pedig szép lassan komótosan emésztette fel minden tartalék energiámat egy ágyhoz szíjazva lekötözve,mert így kellett stabilizálni a testemet,röpke 3,5 órán keresztül! 3,5 óra! Sürgős! Valahogy ez a kettő fogalom üti egymást,de ezen a ponton szintén nem ez a lényeg,hogy a sürgősségi osztályon az említett állapotomban mennyi időt töltettek el velem ,hanem ezen idő alatt mi történt?

 

Magatehetetlen állapotomban 3 érzékszervemre tudtam csak hagyatkozni,a szemeimmel bámultam az omladozó salétromos penészes dohos mennyezetet,az orrommal éreztem a folyosókon terjengő vizelet és fekália keveredésének ocsmány bűzét,és a füleimmel pedig kénytelen voltam hallgatni( mert nem is volt választási lehetőségem)az ott éppen feladatukat ellátó szakembereket akik a "szolgáltató alkalmazásában" állnak,hogy hogyan bánnak ,kommunikálnak és viselkednek az "ügyfelekkel". Miközben cikáztak a fejemben a gondolatok,közönnyel és cinizmussal átitatott hangos párbeszédeket folytattak a szakemberek az ellátásra váró betegeket illetően mindenféle megjegyzések kíséretében.

 shutterstock_179646800-1.jpg

 

Az egyik "hölgytől" például megkérdezte az egyik kollégája,hogy: - mi is volt annak a "szerencsétlennek" a neve akit behoztak? Válasz :-tudja a fa...om,ki vagyok én,hogy megjegyezzem mindenki nevét?nem is érdekel,különben is,ki ő nekem? de miért is kellene nekem megjegyezni bárkinek is a nevét? én nem ezért vagyok itt,a fa...szom már ki van ezzel. leszarom hogy kit hogy hívnak,semmi közöm hozzá!eddig se érdekelt és ezek után sem fog érdekelni, mindenki elmehet a fasz....omba!és ne szóljon hozzám senki!!! Válaszként orbitális hahotázás,röhécselés,kacagás volt a kollégák reakciója,majd hasonló értelmi és kinyilvánítási szinten folytatódott az egész szürreális, de hangsúlyozom ijesztő közjáték a további órákban.

 

Egyszercsak valaki unottan valamit az orra alatt motyogva a hasamra csapott egy A4-es lapot,majd egy másik kolléga betolt egy röntgen diagnosztikai helységbe,ahol újabb hosszú percek teltek el az első vizsgálatig,mivel a gépet kezelő hölgyek éppen vicceket meséltek egymásnak ,megbeszélték a hétvégét,és közben ették a lekváros kenyeret. Miután jóllaktak,megkérdezték tőlem hogy még nem szálltam át a másik ágyra? Nem! Mert nem tudok mozogni. Fintorgás,aztán ímmel-ámmal "átsegítettek" ,majd a vizsgálat végén visszakerültem abba helységbe ,ahol azok az igazán tartalmas párbeszédek hangzottak el. Itt egészen addig tartózkodtam,amíg jött a következő képalkotó eljárás,amivel be lehet határolni pontosabban a sérülésem következményét.

 

Azt hiszem,ettől a pillanattól kezdtem úgy szépen -lassan fokozatosan megtörni,hiszen az újabb kedves diagnosztikai szakember olyannyira alázott meg emberi mivoltomban pár perc leforgása alatt,hogy szégyenszemre abban a magatehetetlen állapotomban könnybe lábadt mindkét szemem. Számonkérő, lekezelő, minősíthetetlen hangnemű ordenáré stílusban megkérdezte, hogy minek vagyok itt? Mert elszenvedtem egy balesetet. És miért csak most jövök ide? Nem én jöttem,hanem hoztak. Van párom? Van! Akkor mondja meg a párjának hogy gratulálok neki! Miért? Mert nem volt képes előbb behozni,gyönyörű egy párja van,büszke lehet rá! Ez volt az a pont amikor megkértem arra,hogy legyen kedves ,és válogassa meg a szavait,végezze a munkáját,és lásson el. De mit sem törődve a kérésemmel,ugyanazzal a stílussal számonkérően nekem esett hogy miért hogyan mennyi idő alatt kerültem ide. A betegápoló nyugtatott,megveregette a vállam,nyugi haver,ez ilyen,nem tudsz vele mit csinálni. Újra visszatoltak a "gyűjtőbe",majd ezután felkerültem egy 4 fős kórterembe,ahol eltöltöttem 6 napot.

 

Miután megkaptam az ágyat,rövid időn belül elkezdtem kapni úgynevezett szteroidos infúziót,kaptam fájdalomcsillapítót,gyulladáscsökkentőt, kérdésemre,hogy mikor tudok beszélni orvossal,mikor fognak téjékoztatni részletesen az állapotomról, az igencsak feszült szolgálatot ellátó ápolónők emelt hanggal lehurrogva biztosítottak affelől,hogy most nem ér rá senki,mindenkinek van épp elég dolga,pihenjek...majd jönnek,nekik nincs fogalmuk arról,hogy mikor. Eljött a másnap reggel,említenem sem kell,természetesen nulla alvással.Miután behozták a reggelit a hölgyek,kerestem a kandikamerát..... de nem találtam sehol,ez teljesen komoly volt akkor ,és biztos vagyok abban is,hogy jelenleg is keresik egy jópáran minden főétkezésnél a betegek ezekben a létesítményekben. Érdekességképpen írom csak le,hogy miből állt egy 105kg-os férfi ember reggelije: 1 csapott evőkanál tejföl egy 5cl-es eldobható műanyag pohárba,1 hajszálvékony szelet száraz kenyér,1 barnuló fonnyadt vékonyka újhagyma,amit az élelmiszerboltokban  csak megjegyzem már a leértékelt áruk közül is a konténerbe szoktak helyezni táplálkozásra alkalmatlan állaga miatt.( emlékeztetőül: mozgásszervi problémával,és nem emésztőrendszeri problémával kerültem be,ami indokolta volna a diétát) Borzasztó,a reggeli költsége/fő kb 25-30Ft.....a napok alatt a 4 fős kórterem 3x főétkezése ,tehát 4 ember napi étkezése erős jóindulattal is 1000Ft-ból van kigazdálkodva,tehát 1 beteg egész napos táplálkozására az egészségügyi intézmény cirka 250Ft-ot fordít.

 

Mi folyik ebben az országban? Egy kicsit elkanyarodva a lényegtől(bár én ezt a nem lényeges momentumot is fontosnak tartom megjegyezni),folytatom a történetet. A reggeli vizitnél egy kisebb csapat orvos-rezidens-gyógytornász állta körül az ágyam,és érdeklődtek az állapotomról,tudom-e már mozgatni a lábam,próbáltam kimozdítani a vízszintes helyzetből a jobb lábam,de nem ment. Megkérdezték tőlem,hogy mi történt,újra elmeséltem,ahogyan a mentősöknek is korábban,majd erős egymásra nézés és tanakodás következett, melynek a végén úgy döntöttek,hogy kapjam tovább a gyógyszereket és az infúziós kezelést.

 

Megkérdeztem tőlük,hogy tulajdonképpen mi is a probléma,mit láttak a képalkotó eljárások alapján,van-e okom nagyobb aggodalomra,meg egyébként is,szeretném tudni mire számíthatok,meddig kell benn maradnom,szükség van-e műtétre akár,mikor tudok vajon újra lábra állni? (mivel nem mutatkozott be senki ,senki nem szólított meg olyan formában,hogy :Uram,én X.Y vagyok,a továbbiakban én leszek az ön kezelőorvosa, ezért voltam kénytelen a kérdésem a többtagú team-nek feltenni) Egy fiatal rezidens 1 összetett mondatban tájékozatott affelől,hogy degenaratív elváltozásokat észleltek több csigolyámon,továbbra is az infúziós kezeléseket fogom kapni pár napig,és MRI vizsgálatot is elfognak végezni rajtam ,hogy pontosabban tudják behatárolni a problémát,majd a mondata vége felé érve már csak a köpeny hátát láttam miközben a folyosó felé haladva sóhajtozva csóválta a fejét. Tanácstalanul feküdtem továbbra is,hiszen láttak rendellenes elváltozásokat,és mégis nemtörődöm Pató Pál uras stílust felvéve magamra hagytak részletesebb tájékoztatás nélkül......infúzió,majd az idő megoldja. Több információt a párommal sem osztottak meg,a későbbi MRI vizsgálat igéretével nyugtattak meg mindkettőnket,legyünk türelemmel jeligére. Teltek a napok,a szokásos kiadós étkezésekkel,a párom és a hozzátartozóim rendszeres látogatásával,az infúziókkal,gyógyszerekkel, a párom tolószékben való napi fürdetéseivel a KÖZÖS férfi-női mellékhelyiségben és zuhanyzóban aminek az ajtaján nem volt kilincs (IGEN,közös mellékhelyiségek,férfi-női),a szemetesbe dobált fekáliás pelenka napokig árasztotta a bűzt. A 3-ik napon még mindig mozgásképtelen voltam,szűnni nem akaró fájdalmak közepette válaszoltam a viziteknél a csapatnak,hogy értsék meg, nem történik semmi változás,ugyanúgy ,sőt erősebben érzem a fájdalmat,továbbra sem tudom mozgatni a lábam.

 

 Mély hallgatás,tanakodás,pusmogás,melynek a vége most már átment egy szürreális stand up comedy-ba mikor az alábbi szólásmondással zárták a mondtatot:- "a türelem rózsát terem" Ezen pillanatban bátorkodtam megkérdezni,hogy a többször említett MRI vizsgálat ideje mikor lesz,mert én hiába próbálok türelmes lenni ilyen körülmények között,szerintem kevés már ez ahhoz,és aggódom hogy nem történik semmi,félek attól,hogy talán pont ennek a várakozó álláspontnak köszönhetően még roszabb állapotba fogok kerülni. Közölte velem egy addig sosem látott rezidens,hogy sajnos az intézményben nincs MRI diagnosztika,és nem olyan egyszerű az,mivel át kell szállítsanak egy másik kórházba,de az meg elég macerás,mert mentőt kell kérni,arra pedig várni kell sokat,majd miután átszállítanak kell majd kérni egy másik esetkocsit amivel visszahoznak,és sajnos ez mind pénzbe kerül,sok-sok pénzbe(kaján vigyorral az arcán). Konkrétan nem tudtam felfogni a mondatot hirtelen,annyira ledöbbentem. Meddig lehet ezt a kiszolgáltatott helyzetet még fokozni?

 

Hát az egészségemről ,és akárhogyan is nézzük,a jövömről van szó! Ledöbbenésem utáni pillanatban az orvosnak azt feleltem,hogy ha a pénzről van szó,szólhattak volna előbb is,talán akkor már elvégezték volna a még szükséges vizsgálatokat,megkérdeztem mennyibe kerül,mondjanak egy számot,vagy hívjak egy furgontaxit amiben ággyal együtt eltudom magam vitetni?Különben is,ki az orvosom,mert mindennap mást látok......erre azt felelte,akkor a mai naptól hozzá tartozom. Ekkor kapcsolva indítottam egy kis motivációt papír formájában,és hozzűfűztem hogy remélem ez gyorsít egy kicsit a dolgok menetén. A válasz erre az volt: természetesen. Elszörnyülködtem,de valahol egy kicsit meg is nyugodtam,hogy talán felgyorsulnak a dolgok,és véget ér ez a pokol,még aznap ott az ágyban fekve kaptam egy gyors beavatkozást amit mellékesen megjegyzem csak a műtőasztalon végezhettek volna el a komplikáció faktor miatt, de ezt is csak utólag tudtam meg. Ennek a beavatkozásnak köszönhetően végre tudtam mozgatni a lábam,igaz iszonyat kínok közepette,de már feltudtam állni,eltudtam hagyni az ágyam segítséggel,nagy kő esett le a szívemről. Tudtam fürödni ,segítséggel ugyan,de már nem kerekesszékben.

 

Szintén ezen a napon bekerült a kórterembe egy idős bácsi,akit fejsérüléssel hoztak be a kórterembe,szegény nagyon kiabált fájdalmában, sírt,üvöltött elhaló nyöszörgő hangon.Ellátták a fejsérülését,varrták is vagy kapcsozták,de ezek után is sírt a nap 24 órájában és folyamatosan azt mondogatta,hogy nagyon fáj a dereka meg a lába. Vizelettartási és széklettartási problémáiból adódóan pelenkázni kellett,amit napjában többször is lemozgott magáról,ekkor az ápolónők kiabálva tették helyre,rángatták,tiszteletlenül beszéltek vele. 2 nap után az egyik vizit alkalmával derült ki az,hogy a bácsinak a fejsérülésen kívül csípőfejtörése is volt,mert nem vették észre ,mert elkerülte a figyelmüket. Elképesztő,nem is csoda hogy ilyen fájdalmak mellett inkontinencia lépett fel nála 2 napig szenvedett!No comment. Mivel hatékonynak bizonyult a beavatkozásom,így közölték velem,hogy a műtőben is végre fogják rajtam hajtani megfelelő műszerezettség és műszaki segítség mellett ,mely után jó eséllyel elhagyhatom az intézményt. Nagyon örültem,mert már csak az lebegett a szemem előtt,hogy ha végre olyan állapotba kerülök,hogy fel tudjak állni,és saját erőből közlekedve eltudjam hagyni a kórházat,azonnal megteszem. Szóltak is,hogy előreláthatólag hamarosan visznek a műtőbe,készüljek fel.

 

Most megint jön a változatosság kedvéért egy kis csavar,a tájékoztatásom után röviddel megjelent a kórteremben 2 mentőápoló,és a nevemen szólítottak hangosan. Kiderült,hogy őket azért küldték,hogy átszállítsanak egy másik kórházba az MRI vizsgálatot elvégezni.........én feküdtem értetlenül,és nem akartam elhinni,hogy ez tényleg megtörténhet? Ennyire jelen van a kommunikáció hiánya az egészségügyben ahol életekről van szó? Semmilyen koncepció,egyáltalán a teljes koordinálatlanság jellemzi ezt az egész cirkuszt! Közöltem velük,hogy én nagyon örülnék ,ha átszállítanának máshová,és végre elkészülne az a nyamvadt vizsgálat,de nemrég azt az információt kaptam,hogy hamarosan műtőbe tolnak. Nagy összenézés,hangos kacagás miközben a tudtomra adták,ez ma már a sokadik ilyen felesleges útjuk! Azért ez elgondolkodtató,ehhez nem fűzök hozzá semmit,talán csak annyit,hogy az ilyen felesleges autózgatások miatt nem juthat idő esetleg másra akinek szüksége lenne a mihamarabbi ellátásra: nulla kommunikáció,nulla koncepció,koordinálatlanság! Természetesen nem jöttek vissza a mentősök.

 

Pár órával később megjelent egy betegtologató ,és áthelyezett egy másik ágyra,majd betolt a műtőbe,a beavatkozás iszonyúan fájt,de nyilván nem is számítottam kellemesebre,az ijesztő az volt ,hogy a végén deréktől lefelé ismét lebénultam,és újra magatehetetlen állapotomba kerültem. Ám az ijedtségemmel semmit nem törődve még az asztalon feküdve jött a következő burkolt vezényszó a beavatkozást végző orvostól: köszönje meg annak is,aki betolta magát,ő is igazán megérdemli. Itt nem egy sima köszönömön volt a hangsúly,azt hiszem ez érthető,nekem is leesett azonnal,és miután visszakerültem a betegágyra ,szemrebbenés nélkül várakozó állásba helyezte magát az ágyam mellett motivációra várva. Ez nyílt titok,így működik mindenhol,de eddig nem volt benne tapasztalatom,és borzasztóan dühít! Szerencsére még aznap éjjel visszajött az érzet a végtagjaimba,a fájdalom enyhült,majd 2 nap múlva eltudtam hagyni az intézményt,de nem érzem magam gyógyultnak az állapotomból,nem csak testileg(nyilván az egy hosszú rehabilitációs folyamat része lesz),hanem lekileg sem, megtörtem a bent eltöltött idő alatt átélt eseménysorozatoktól,látván azt ,hogyan zajlik egy ilyen folyamat,mire is számíthat,mit is kaphat egy beteg ellátás címszó alatt.

 

Elismerem,hogy fejétől bűzlik a hal,és akik a rendszerben teljesítenek szolgálatot,szintén szenvedő alanyai lesznek ,majd együtt ringatózunk lágyan a nem írom le miben.....de nem győzöm hangsúlyozni azt,hogy az a fajta pácienshez való hierarchikus fölényt kovácsoló minősíthetetlen,degradáló viselkedésre semmilyen joga sem lehet senkinek senkivel szemben! Orvos-páciens........."szolgáltató-ügyfél",szerintem ez így a tiszta nem? Hiszen az jogosult a szolgáltatásra,aki ügyfélkötelezettségének eleget tesz,és hagyjuk azt az álszent alárendelt viszonyt amit a sztereotípiáknak köszönhetünk,hogy a pácienseknek meg kellett alázkodni a szakemberek előtt,fel kellene már ébredni,azóta eltelt egy kis idő, ez az idő meg is látszik a kórház épületeinek külső-belső romos állapotán. Kálváriám sajnos még nem ért véget,hiszen eddig úgy tűnik,felléptek szövődmények az ellátás után,azt hittem "kinn" egy fokkal egyszerűbb lesz ezeket a problémákat orvosolni,most hogy már nem vagyok mozgásképtelen,de az egész elfuserált rendszernek köszönhetően alap dignosztikai vizsgálatokra 3 hónapos előjegyzéseket hoz fel a számítógép a betegfelvételi pulton belül dolgozók szeme elé.

 

 Amíg az ember saját bőrén nem tapasztalja az említett rendszer hibáiból eredő ,majd az ebből fakadó emberi méltóság meggyalázását,addig csak kapcsolgatva a "propaganda"tv készüléket,olvasgatva az internetes vagy nyomtatott médiát,ki-ki (kinek nem inge nem veszi magára) bólint egyet amolyan "ál" együttérzéssel homokbadugva a fejét,és helyesel,de fogalma sincs mi is folyik a színfalak mögött. Őszintén megvallva semmi túlzás nélkül apokaliptikus a mai egészségügyi rendszer kicsiny hazánkban. Jó egészséget,és kitartást kívánok Mindenkinek!

 

Köszönettel: egy csalódott páciens.

Embertelenül bántak a vajúdó anyukával a Jászberényi Kórházban

2020.02.24. 06:30

p9030088a_1.jpgA nőgyógyászok bunkó, undorító stílusa a nőkkel, a csecsemős nővérek és ott dolgozók viselkedése az anyukákkal felháborító!

Tisztelt Praxis blog!

 

Aki ismeri a Jászberényi kórházat, tudja már, hogy ott aztán végképp semmi jót nem várhatunk! (tisztelet a kivételnek, mert vannak páran). Ezúttal tavaly szeptemberbe megtapasztalhattam a Jászberényi kórház szülészet és nőgyógyászati osztályának a csodás bánásmódját, ahol aztán végképp elvárná az ember, hogy az anyukákkal normálisan bánjanak. 13-án, egy vizsgalat után megállapította az egyik nőgyógyász, hogy bizony a baba oxigénhiányos, befektet a nőgyógyászit osztályra, el fognak végezni pár vizsgalatot, hogy azt kizárják.

 

Kérdésemre hogy miből feltételezi ezt, a válasz csak annyi volt, hogy erre nincs időm, és már vette is elő a telefont és telefonált. Felvettek az osztályra délelőtt 11 órakor. Ebédet már nem kaptam, párom hozott be ennivalót. Vártam türelmesen a vizsgálatra, vagy legalább arra, hogy valaki jöjjön és világosítson fel.

 

Erre délután 2 óráig várhattam, akkor jött egy ápoló, morogva odaböfögte, hogy menjek át szülőszobára. Átmentem, infúzió be, csináltak egy oxitocinos terhelést, a felénél berobogtak, kihúztak, mondták, hogy menjek vissza osztályra, kell a szülőszoba. Aznap már semmi sem történt, embert nem lehetett látni.

 

Másnap reggel 5 órakor jöttek, hogy 6 órakor menjek el NST vizsgálatra. Annak az eredménye jó volt, viszont reggel 7 órától elkezdődtek az 5 perces fájásaim. Mivel már nem első gyerek volt, tudtam mire számítsak, ezért szóltam a nővéreknek. Gúnyosan vigyorogtak, és mondták, hogy de hát most voltam NST-n, majd ha lesz a reggeli vizit, szóljak. Szóltam, semmi sem történt. Akkor már pecsételő vérzés is jött, a fájások se múltak el, tudtam, hogy ez bizony már szülés lesz.

 

Kerestem nőgyógyászt újra, akire egy óra hosszát kellet várnom, hogy csináljon vizsgalatot. Vizsgálat után közölte, ez szülőszoba, 3 ujjnyira tág. Gond nélkül megszületett, szülésnél külön köszönet a szülésznőnek, levezette az egészet, segített és támogatott, ugyanis orvos nem volt jelen se előtte, se közben, se utána.

 katherine-heigl-knocked-up-cosmopolitan415x275.png

Másnap a szülésznő bejött, meglátogatott, érdeklődött. Ezer hálám neki! A gyermekágyas osztály, arról külön véleményem van, röviden tömören: pocsék! A szoptatni nem tudó anyukákat megszégyenítették mindenki elött, a fizetős anyukákkal kivételeztek. Gyermekem bele kakált a magzatvízbe, antibiotikumos kúrára szorult 5 napig.

 

Kedden mehettünk volna haza, de ezért meg maradni kellet. Kedden engem, és egy másik anyukát szó szerint kivágtak minket a gyermekágyas osztályról, áthelyeztek a gyermekosztályra, mert nem volt hely.

 

A gyermekosztályon tündéri, segítőkész emberek dolgoznak, hálát adok igy utólag az égnek, hogy átkerültünk oda. Köszönők mindent nekik!

 

Mivel gátsebem volt és varrni kellet, a varrattokat 6 nap után szedték ki és a nőgyógyász akkor is flegmán odaszolt, hogy én lejáratom a kórházat, pusztán azért, mert az igazat mondtam annak, aki kérdezett.

 

A nőgyógyászok bunkó, undorító stílusa a nőkkel, a csecsemős nővérek és ott dolgozók viselkedése az anyukákkal felháborító! Kívánom nekik, hogy bármi történik velük, ugyanazokat a szavakat és megszégyenítő viselkedést kapják vissza az embertől!

 

A lábam be nem teszem többé a Jászberényi kórházba.

 

Itt köszönöm meg azonban a szülésznő csodás és emberséges munkáját és a gyermekosztály minden dolgozójának a segítséget!

 

Remélem, eljut e levelem a gyermekágyas osztály dolgozóihoz és kicsit magukba néznek, hogy hogyan is bánnak az anyukákkal ott.

A központi ügyelet egy orvos szemével

2020.02.21. 07:00

fp_conflict920_jpg_daijpg_600.jpgHobbivá vált, hogy szidjuk az egészségügyet, pedig sok esetben nem a rendszerre kellene panaszkodni, főleg nem az orvosra.

A központi ügyelet egy orvos szemével


Felelősség hárítás, tudatlanság, beteg magatartás

 

A mai social media világában egyre divatosabb, hogy mindenki minden apró gondolatát megosztja a világgal, szint úgy az egészségügyi problémáját, vagy problémáját az egészségüggyel. Melyen jó esetben hónapokon át tudunk csámcsogni, pedig csak egy pattanása jelent meg az illető. Ugyanígy gyakorlatilag hobbivá vált, sőt egész oldalak épülnek arra, hogy szidjuk az egészségügyet. Mivel ebben nem történik változás, tovább lépünk és panaszkodunk az orvosra. Pedig sok esetben nem az eü rendszerre kellene panaszkodni, és főleg nem az orvosra.


Én alig 3 éve kezdtem el dolgozni, 3 éve járok rendszeresen központi ügyelni is, mivel hát tudjuk… a bérem nem elég a megfelelő életszínvonal fenntartásához. És igen, nem azért tanultam 6 évig, hogy aztán a belemet kidolgozva, nulla magánélettel, életem végéig számolgassam a forintokat, hogy kijövök-e a hónap végén.


Mára már a legalapvetőbb betegszokássá vált inkább az orvost szidni. A mi egyre betegebb társadalmunkban ez olyan, mint amikor az angolok az időjárásról beszélnek. 3 rövid éves tapasztalatom alapján azt látom a járóbeteg ellátásban, főleg az ügyeleteken, hogy mindenki folyton követel, szitkozódik és jön a nekem mindenhez jogom van és mindent követelek azonnal. Az kellene, hogy józan paraszti észt szerezzünk valahonnan.


Fiatal vagyok, de én az azt mondom, hogy régen sokkal jobb volt. Anyukámmal sosem rohantunk ügyeletre, ha lázasok lettünk, ha hasmenésünk volt, ha megfájdult a torkunk vagy köhintettünk egyet. Csak 3 éve dolgozok központi ügyeleten, de ilyen rövid idő alatt elmondhatom, hogy az esetek nagyjából 70% teljesen indokolatlan.


És itt egy gondolat: hiba volt megszüntetni a vizit díjat. Így is romban az eü. nem sokat dobna a büdzsén, de még is lenne pici bevétel, talán részben csökkenne a felesleges ügyeletre járás is. De nem, nem szabad kivételezni, hogy csak indokolatlan esetben kell fizetni. Mert olyankor a dolgozók testi, lelki épségét kockáztatjuk. Hisz ilyen esetekben fog jönni a nagypapa, szomszéd, fél utca, hogy márpedig az ő agyon tanult tudásuk szerint ez biztos indokolt volt, úgyhogy ha a doktor úr épségben szeretne hazajutni, jobban teszi, ha nem, állítsa ki az 1000 forintos számlát. Az a pénz amúgy is a cigire kell…


Hiába az a néhány kampány, egyre többen jönnek ügyeltre megfázással. A betegek fele jön ügyeletre és várja a csodát a vírusos betegségre. Csak néhány tipikus indokolatlan és teljesen általános gyakori jelenség:

 

fp_conflict920_jpg_daijpg_600.jpg


- 1 órája belázasodott a gyerek.  (Néhány esetleg adtak neki láz csillapítót, de azért behozza megmutatni. Sose tudom ilyenkor, mit várnak a szülők. Az ügyelet NEM lelkisegély szolgálat. De a „nem merünk nekimenni az éjszakán” egy lázzal, köhögéssel a leggyakoribb válasz arra, hogy jó de ezért miért kellett ügyeletre jönni?)
- Lázas volt tegnap, ma már nem az.
- Tegnap óta köhögök. Más panasz nincs.
- 1 hete fáj a lábam, most már nem bírom tovább. Mind ezt hajnal 4 kor.
- Szintén hajnal 4 kor: én most értem haza a munkából, ezért jöttem be most az ügyeletre a megfázásommal.
- Folyik a gyerek orra.
- Sír a gyerek. De nem úgy, mint ahogy szokott.
- A felnőttek se különbek, mind azzal jár az ügyeletre, hogy neki a munka mellett nincs ideje háziorvoshoz menni. És ezt az indokot valóban komolyan gondolják. Ilyenkor mindig lesokkolódok…
-  Kedvenceim:
Beütötte a gyerek a fejét és pukli van rajta, ha megnyomják fáj.
Ismert, hogy tusfürdőre allergiás, de azért csak új tusfürdővel fürdetik (ami persze nem kifejezetten allergiásoknak való) és most viszket

.
Nem is folytatom a sort, mert ezek a nevetséges dolgok teszik ki az ügyelet nagy részét. (Erre egyébként érdemes lenne külön oldalt létrehozni, ahol az orvos is felrakhatják a panaszaikat a betegekről. Bocsánat…. „betegekről”.

 

Ilyenkor jön a védekezésre a legjobb módszer a támadás, hogy „de hát én nem vagyok orvos, honnan tudjam?!” És vissza is kanyarodhatunk a cikk elejére: józan paraszti ész, illetve hogy 20-30 évvel ezelőtt sem halt bele senki az ilyen panaszokba.

 

A legnagyobb baj, mint írtam, hogy ma már a szülők és az idősebbek is ugyan olyan buták és egyszerű dolgokat sem képesek megoldani. De megértem, hogy ilyen irányba haladunk. A régi módszerek kivesznek, józan észt már nem tanítják otthon. És ha egy befőttesüveget kell kinyitni, egyből az internetről kérünk segítséget. Vagy az orvostól, elvégre ő ügyeletben van és még pénz is kap érte.

Egy rövid intermezzó erejéig: a háziorvosoknál is van bőven gond. Mondjon valaki olyan háziorvost, akinek hétköznap 3 órás időtartalmon hosszabb a rendelési ideje. Nem csodálom néha, ha nem tudnak máshova elmenni, ha csak kedden és csütörtökön rendel az orvosuk 9-től 11-ig. Ez olyan szinten bevett szokássá vált, hogy sok embert már azt se tudja, ki a háziorvosa, hiszen SOHA nem lehet elérni. Marad az ügyelet. Így nem csoda, hogy 16:00-kor sok esetben tele az ügyeleti váró, hiszen, mint írtam 70-80%-ban háziorvosi ellátás folyik az ügyeleteken.


Én jó ideje úgy gondolom, hogy a legjobb hosszútávú megoldás, hogy az iskolákban nem erkölcstant, honismeretet meg etikettet kell tanítani. Ezzel a „tudással” (kisebb túlzással, de) nem fog életben maradni senki. Már általános iskolától kezdve egészségügyi alapismereteket kellene kötelezően oktatni. Mert bár egyértelműnek tűnhet, de a lakosság nagy része nem tudja, hogy lázra lázcsillapító, köhögésre köhögéscsillapító, fájdalomra fájdalomcsillapító, torokfájásra torok fertőtlenítő való. És ehhez nem kell orvosi vélemény vagy orvosi gyógyszer rendelés.  Ezeket kellene az iskolában tanítani. Mert mindenki meg fog betegedni. És a betegség, tünet nem egyenlő az orvosi felügyelettel. Különben a fél országból orvos kellene nevelni, hogy legyen valaki, aki a másik fele mellett áll 0-24-ben ha elköhintené magát.

 

Egy még itthon dolgozó fiatal orvos.

Horror sztorik a magyar egészségügyből

2020.02.19. 15:41

13-greatest-horror-doctors-herbet-west.jpgA körzeti fogorvos érzéstelenítő nélkül kezdte el a fogamat fúrni.

Tisztelt Praxis!

 

Rengeteg horror sztorim van az egészségügyből. A körzeti fogorvos érzéstelenítő nélkül kezdte el a fogamat fúrni, erre hosszas jajgatásba kezdtem, amire ő az mondta adott érzéstelenítőt. Persze mikor felálltam, nem láttam csillagokat és nem szédültem... Csak menni is alig bírtam. Magánfogorvos sikeresen belevágott a másik 2 fogamba, ami egészséges volt, így nem tudom, mit tehetnék.

 

13-greatest-horror-doctors-herbet-west.jpg

Pszichiátrián egy néni a folyosó közepére kakált és hiába szóltunk, nem takarították fel. Gyermekorvosnál elmondtam, hogy erős fájdalmaim voltak nem tudtam kikelni az ágyból, amire az volt a válasz, hogy szellentenem kellett, de itt még nincs vége.

 

Többször szólt anya, hogy nem menstruálok, mi lehet a baj, erre az volt a válasz, hogy normális. A következő orvos mondta, hogy egyáltalán nem normális, valószínűleg PCOS  betegség. A tüneteket a PCOS betegség okozta, nem egy szellentés. Először voltam nőgyógyásznál, aki annyira erősen kezdte el tágítani a méhem, hogy rosszul lettem a fájdalomtól. Erre ő fejet vágott mikor nem szabadna fájnia.

 

Meg még tudnék mesélni milyen bunkó leszarom a munkámat viselkedést folytattak az orvosok. Reméljük, keményen visszakapják az élettől.

 

Üdv,

Elegem van az összes orvosból

2020.02.17. 05:53

unnamed_2.jpgSzó szerint elviselhetetlen fájdalmakkal éltem hónapokig.

Kedves Praxisblog!

 

Szeretném én is leírni a történetemet nektek. A kálvária novemberben kezdődött, amikor elkezdett fájni a bal felső 5ös fogam. Előtte is éreztem, hogy valami nem egészen jó, néha fújtam az orromat, és ilyen ragasztó szerű anyag jött ki. A fogászat megállapította, hogy az 5ös fogam van begyulladva. Elkezdték gyökérkezelni, a végén nem éreztem, hogy nem egészen jó, de azt mondta a doki, hogy letömi, jó lesz az. Utána elkezdett fájni, közölte, hogy ő nem tud vele mit csinálni, menjek mikroszkópos gyökérkezelésre. Mentem, ott is kezelgették, de 1-2 napnál többet nem bírtam fájdalom nélkül. Kikértem még egy szájsebész véleményét, de neki sem volt több ötlete, ezért kihúzták a fogamat. Ezután ismét, nagyon fájt. Olyan volt mintha a fog gyökere fájna. Ott sem tudtak segíteni. Fül orr gégészetre és neurológiára küldtek, amit nem igen értettem. Egy újabb fogászatra mentem, mert a seb sem jött rendbe, és könyörögtem, hogy valaki segítsen. Ekkor megint szétszedték a sebet, összevarrták, közben megint néhány napra jobban lettem. Azonban ez sem segített.

unnamed_2.jpg

Már mindenhol fájt, a környező fogaim egyikére sem tudtam ráharapni, és nem éreztem velük semmit. Egyfolytában a munkám megtartása jutott eszembe, ezért hétvégén az ügyeletre is elmentem. A végén a kihúzott 5-ös fogam mellett egyszerre gyökérkezelték a 4-es 6-os 7-es fogaimat. Senki nem tudott semmit mondani, miért fáj mindig, rettenetes fájdalommal a fogam gyökerénél. Elmentem fül orr gégészetre, vittem minden dokumentumot, de nem tudtak segíteni. A fogászaton egy kabaré alakult ki 3 orvos között, hogy ez fogászati vagy fül orr gégészeti probéma, vagy mi más lehet. Elmentem neurológushoz is, aki szintén elküldött. A fogászat feltételezte azt is hogy arcidegzsábám van, ezért mentem neurológushoz is. Elmondtam neki is hogy hónapok óta szenvedek, az összes fogamat kezelik, rettenetesen fáj. Elküldött, mert szerinte ez nem neurológiai probléma.

 

A fogászat, mivel fül orr gégésznél és neurológusnál is jártam, folytatta a kezelést, majd kihúzták a 6-os 7es fogamat is... Ennek a sebe sem gyógyult, rettenetesen fájt az egész. Ekkor kerültem egy újabb szájsebészhez, aki megállapította, hogy ez a fog gyulladása általi ideggyulladás, amire neurológus tud adni gyógyszert... És hogy feleslegesen húzták ki a 6-os és 7es fogamat... A végén már a hónapok óta tartó szenvedés által bármibe belementem volna, hogy megszabaduljak a fájdalomtól... A fogorvost is direkt megkérdeztem előtte, hogy ha kihúzzák a fogamat akkor megoldódik a probléma?? Eljátszotta az arcnyomkodós tesztet amit a neurológus is, ami csak az arcidegzsábára vonatkozik, idegek másmilyen jellegű problémáját nem lehet vele tesztelni... Közben még a fogászat arcüreg műtétre is akart küldeni, meg már mindent kitaláltak... A végén nem volt más ötletük, de nekem sem, tekintve hogy fül orr gégésznél és neurológusnál is jártam, jött a foghúzás... Feleslegesen...

 

Egy újabb neurológustól kaptam normális gyógyszert, amire kezdett helyre jönni a fájdalom. Viszont milliókba fog kerülni mire csontpóltással felépítik majd a fogaimat, ha egyáltalán sikerül, 31 évesen, a neurológus hibájából, amennyiben nem sikerül implantátumot csinálni a jövőben, kivehető fogaim lesznek egész életemben... Panaszt írtam az intézménynek, ahol neurológusnál jártam, mert a neurológus tényleg kb semmit nem csinált. Még nem kaptam rá választ, de tovább szeretném vinni az ügyet mert ez közel se vicces, hogy csak úgy húzkodják az ember fogait, mert fogalmuk sincs mi bajom, és ezt elsődlegesen a neurológus hibájának vélem, hiszen az ő szakterülete, az ő mulasztásából adódott az egész. Teljesen kétségbe vagyok esve, mert én kb mindenhova elmentem, mégsem segített senki, és erre az egészre majdnem ráment a munkám is.

 

Szó szerint elviselhetetlen fájdalmakkal éltem hónapokig. Elegem van az összes orvosból, és bele sem merek gondolni, milyen kálvária lesz mire pótolva lesznek a fogaim...

Elvették a családtagunk életét

2020.02.14. 06:00

1_10.jpgMegengedhetetlen, hogy csak a fizetséget tegye el az állam és ha baj van, akkor az állampolgárt magára hagyják.

Tisztelt Címzett!
 
Azért kérnénk segítségüket, mert hozzátartozónk lassan két hete elhunyt (májsejtrák) és megalapozott álláspontunk szerint ehhez az OEP és a kezelést végző kórház TÖBB HÓNAPOS (4 hónap) késlekedése vezetett.
1_10.jpg
 
Az álláspontunkat alátámasztja az, hogy a késlekedésig nem volt áttétje, valamint egészségi állapota is jó volt, a “leromlás” és az áttétek a késlekedés alatt következtek be, amikről a leletek természetesen megvannak. Álláspontunk szerint az megengedhetetlen, hogy “nyaralás” (OEP azaz NEAK, “nyaral a kolleganő és azért nem intézi a papírt”) és “több ilyen nevű beteg van azért nem hívtuk CT-re” (kórház magyarázkodása) megjegyzésekkel elvehessék a hozzátartozónkat, aki egyébként 47 évig becsülettel fizette a TB-t. Ráadásul önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe, régen nem vizsgálták a Hepatitis B meglétét a vérben, fertőzött vért kapott, tehát NEM alkohol okozta a májrákot nála, nem fogyasztott alkoholt.
 
Megengedhetetlen, hogy csak a fizetséget tegye el az állam és ha baj van, akkor az állampolgárt magára hagyják és az életét megmentő gyógyszert késve biztosítják, a vizsgálaton meg hónapokig “csücsülnek”.
 
Zárszóként abban kérnénk segítségüket, hogy ilyen helyzetben mi a teendő! Mielőtt félreértik, nem a pénzre “hajtunk”, hanem arra, hogy a mulasztók, akik elvették a hozzátartozónkat megkapják méltó büntetésüket és soha többet ne történjen meg ez az aljasság senkivel sem!
 
Tisztelettel: H. J. I. és T. M.

Minden nap vért köpök

2020.02.13. 06:28

b_kohoges.jpgA testem olyan anyagokat ürít nagy mennyiségben, amiket nem lenne szabad.

Sziasztok,

szeretném veletek megosztani a lassan 3 hónapja elhúzódó történetemet a magyar egészségüggyel. Az egész szeptember 26.-án kezdődött, amikor is elkezdtem vért köpni (ez azóta is tart). Az ez után történtek időrendben:

1. Elmegyek a legközelebbi sürgősségi osztályra, ahol 10 percen belül elkezdenek velem foglalkozni, kivizsgálnak, majd elküldenek pulmonológushoz
2. Még aznap elmegyek pulmonológushoz, aki elküld gasztroenterológushoz, fül-orr-gégészetre, fogászatra, és hörgőtükrözésre
3. Még aznap elmegyek fogászatra, ahol csinálnak egy panorámaröntgent, átnéznek mindent, nem találnak semmit
4. Még aznap elmegyek fül-orr-gégészetre, csinálnak egy arckoponya CT-t, átnéznek mindent, megtükröznek, nem találnak semmit
5. Elmegyek gasztroenterológushoz, gyomortükrözés, nem találnak semmit
6. A hörgőtükrözés miatt elmegyek tüdőgondozóba, ahol először egy időpontot kapok
7. Elmegyek a kapott időpontra, ahol kapok egy beutalót és egy időpontot a hörgőtükrözésre
8. A hörgőtükrözésen nem találnak semmit, visszaküldenek a tüdőgondozóba
9. A tüdőgondozóban először időpontot kapok
10. Elmegyek a kapott időpontra a tüdőgondozóba, ahonnan elküldenek, hogy nincs értelme tovább vizsgálni a beteget
11. Önszorgalomból elmegyek fogorvoshoz, fül-orr-gégészetre, gasztroenterológushoz még egyszer, nem találnak semmit
12. Elmegyek háziorvoshoz, aki ad angiológiára beutalót
13. Elmegyek angiológiára, ahol megvizsgálnak, továbbküldenek kardiológiára, mellette leírják, hogy szerintük szorongok
14. Elkezd zúgni a bal fülem és éjszakánként gyakori vizelési inger tör rám (ezek azóta is tartanak)
15. Elmegyek a kardiológiára, ahol megvizsgálnak, továbbküldenek gasztroenterológushoz, pulmonológushoz, fül-orr-gégészetre
16. Elmegyek fül-orr-gégészetre és gasztroenterológiára, ahol nem találnak semmit
17. Elmegyek háziorvoshoz, ahol kapok beutalót a tüdőgondozóba
18. A tüdőgondozóban megnéznek, sürgősségi beutalóval átküldenek az aktív tüdőgyógyászati osztályra
19. Az aktív tüdőgyógyászati osztályról vizsgálat nélkül elküldenek
20. Elmegyek belgyógyászhoz magán úton
21. A belgyógyász belgyógyászati osztályon bentfekvés melletti teljes kivizsgálást javasol
22. Elmegyek háziorvoshoz, kérek beutalót a belgyógyászati osztályra
23. Elmegyek a beutalóval a belgyógyászati osztályra, ahol a korábbi leleteimben azt látják, hogy le van írva a "szorongás" szó, így a tüneteimre azt mondják, hogy pszichések, és elküldenek
24. Önszorgalomból elmegyek fül-orr-gégészetre és fogászatra, ahol nem találnak semmit
25. Önszorgalomból elmegyek magán úton egy labor vizsgálatra, ahol kiderül, hogy több kalciumot és kortizolt ürítek mint amennyit kellene
26. Elmegyek pulmonológushoz
27. A pulmonológus beküld a tüdőgyógyászati osztályra
28. A tüdőgyógyászati osztályon kivizsgálnak, nem találnak semmit
29. A tüdőgyógyászati osztályon az egyik ápoló látja, hogy milyen mennyiségű vért köpök, azt javasolja, hogy ne hagyjam, hogy hazaküldjenek, mert ez nem normális
30. A tüdőgyógyászati osztályról hazaküldenek, továbbküldenek endokrinológushoz
31. Egy korábbi vizsgálatról egy orvos megkeres, egy ismerősének hasonló problémája volt, ajánl egy egészségügyi intézményt, ahol az ismerősét kivizsgálták és megtalálták az okot
32. Felhívom az ajánlott egészségügyi intézményt, együttérzően, de elutasítanak, sajnos nem tudnak velem foglalkozni, mert területileg nem oda tartozok
33. Csináltatok önszorgalomból még egy laborvizsgálatot, ahol még több kalciumot és kortizolt ürítek, mint amennyit kellene
34. Csináltatok önszorgalomból egy MR vizsgálatot a fülzúgás miatt, találnak egy 1 cm-es képletet az agyamban
35. Elmegyek endokrinológushoz, az endokrinológus javasolja az endokrinológiai osztályon bentfekvés melletti kivizsgálásomat
36. Elmegyek háziorvoshoz, kapok beutalót sürgősséggel az endokrinológiai osztályra és ideggyógyászatra az MR vizsgálat eredménye miatt
37. Elmegyek az endokrinológiai osztályra, ahonann vizsgálat nélkül elküldenek, továbbküldenek egy laborvizsgálatra, amit már azon a héten egyszer megcsináltattam és negatív lett
38. Elmegyek az ideggyógyászati osztályra, ahonnan átirányítanak a közeli másik kórház ideggyógyászati osztályára
39. Elmegyek a másik kórház ideggyógyászati osztályára, ahonnan átirányítanak Pestre

b_kohoges.jpg

Jelenleg itt tartok. Két és fél hónapja vért köpök, a testem olyan anyagokat ürít nagy mennyiségben, amiket nem lenne szabad (kalcium és kortizol), nem tudok aludni, zúg a bal fülem, fájnak a veséim, van egy 1 cm-es valami az agyamban. Most arra várok, hogy hétfő legyen, és időpontot kérhessek a következő vizsgálatokra, amikre még nem tudni mikorra kapok.


Több helyen nagyon lelkiismeretesen kivizsgáltak (nekik nagyon hálás vagyok), viszont más szakterületeken nem tudtam a korábbi orvosok által javasolt vizsgálatokat elvégeztetni, egyszerűen azért mert elküldtek anélkül, hogy rám néztek volna. Volt, hogy javasoltak olyan orvost, aki tudna foglalkozni érdemben a problémámmal, oda viszont nem mehetek, mert területileg nem oda tartozok.


Közben egyre rosszabbul vagyok, és nemhogy semmiféle diganózisra nem sikerült jutni, de tüneti kezelést sem kapok. Lassan kezdek elveszni a beutalók, időpontok, intézmények
rendszerében, érzem, hogy már most rengeteg időt veszítettem. Igyekszem jó páciensként viselkedni, hallgatok az orvosokra, nem panaszkodok, a kért vizsgálatokat szó nélkül megcsináltatom, több vizsgálatot magán úton, hogy ne kelljen rájuk heteket várnom, és ne terheljem velük még inkább a közegészségügyet.
31 éves vagyok, friss házas, normális körülmények között élek, 10 éve dolgozom, rendesen fizetem a TB-t, a társadalom hasznos tagjának érzem magam. Reméltem, hogy
ha valaha is ilyen helyzetbe kerülök, akkor bízhatok abban, hogy az egészségügyben megpróbálnak segíteni rajtam.

Ha bárki tud bármilyen tanáccsal szolgálni, azt megköszönöm!

Üdv,
Zsolt

Nem kell félni a János Kórháztól?!

2020.02.11. 05:27

1575378245-zq5f3tyyv_md.jpgHabár elég megosztó véleményeket hallottam a kórházról és tényleg rá férne az osztályra némi támogatás, mégis összességében pozitív tapasztalattal távoztam.

Kedves Praxis Blog!

 

Sajnos úgy alakult, hogy meg kellett műteni és mivel életem első műtétje volt igyekeztem minden lehetséges információt magamba szippantani az internetről. Ebben nagy segítségemre volt az Önök oldala, így most utólag szeretnék én is beszámolni tapasztalataimról, hátha valakinek segítség lesz.

 

Sajnos 2019 május környékén felfáztam és mivel korábban már volt párszor vesegörcsöm, gondoltam 6-7 év után itt az ideje egy alaposabb kontrollnak.

 

Elöljáróban annyit, hogy 17 éves voltam mikor először volt vesegörcsöm, melyre a gyerekorvos fájdalomcsillapítót javasolt, mondván valami izomfájdalom, majd elmúlik. Fél év elteltével egy másik gyerekorvoshoz mentem, mert panaszaim még mindig fennálltak, főleg ha próbáltam megfelelő mennyiségű folyadékot fogyasztani…szerencsére az új doki adott beutalót ultrahangra (sürgetéssel is 1 hónapot kellett várni..), ott kiderült látnak valamit az urethernél, tehát további vizsgálat szükséges. Beutaltak az urológiára, ahol elküldtek MRI-re (további 3 hónap várakozás a görcseimmel).

 

Hozzáfűzném sem MRI sem egyéb vizsgálaton nem tartom jó ötletnek a beteg előtti szakmaiatlan megjegyzéseket „te is látod hogy van ott valami? Igen, de fogalmam sincs mi.” „rég meg kellett volna műteni” „nem kizárt, hogy rák, de olyan fiatal biztos nem” stb., mert mire a beteg hónapokkal később eljut minden lelettel szakorvoshoz idegösszeroppanást kap… 3 hónap után végre be is mehettem az urológus szakorvoshoz, aki felháborodva megemelt hangon kérdezte én egyáltalán mit keresek itt. /A békéscsabai kórházban ez nem egyedi eset, több szakrendelésen is kiabált már az orvos rögtön ahogy beléptem./ Mondtam a panaszokat és odaadtam az MRI eredményét. 10 percre bevonult a szobájába majd kijött, közölte hogy ezt műteni kellene, de ő nem fogja, max keressek mást. ’’Köszönet’’ a békéscsabai urológia szakértelmének.

 

Nos tehát eltelt nagyjából hat év és máris a pécsi klinika urológiáján voltam kontrollon. A doktornő, aki fogadott roppant kedves volt, először kezet nyújtott, bemutatkozott, türelmesen végighallgatott, majd rögtön jött is az UH. Habár friss UH lelettel és vizelet vizsgálat eredménnyel mentem, nem bízta a véletlenre, ő is saját szemével akarta látni. Rendkívül alaposan megvizsgált, majd visszamentünk az orvosi szobába, hogy részletesen megbeszéljük a látottakat. Elmondta mit lát, és hogy a másik vesénél is van egy kis rendellenesség, de ne aggódjak, most minden lehetséges vizsgálatot el fognak végezni és teljesen a végére fogunk járni az ügynek. Kivizsgálások sorozata vette kezdetét májustól egészen októberig. A pécsi klinikán minden vizsgálaton roppant kedvesek és türelmesek voltak, 1-2 kivetni valót találtam csak, pl. ha látom hogy azt a vénát nagy eséllyel nem tudom megszúrni, akkor nem próbálkozok 2-3x hátha, hanem választok egy másikat, és amit itt is tapasztaltam a beteget nem ijesztgetjük fél mondatokkal, mert én legközelebb csak hónapokkal később találkozom az orvossal, mikor minden lelet megvan, addig meg max a google nyújt infót ami nem túl megnyugtató…Tehát hosszú hónapok után minden leletemmel visszamentem a kedves Doktornőhöz. Ő elmondta, hogy egy ér leszorítja az urethert, ami miatt a vizelet nagyon lassan tud átfolyni a vesémen, emiatt kitágult a vesemedence, mert ott pang a vizelet. Ennek következtében a veseszövetek szép lassan elhalnak. Ezt műtéti úton kell helyrehozni, nekem szerencsém van mert még nincs vesekárosodás,(senki se érti hogy ennyi év után ez hogy lehet) de 2 éven belül válasszak egy időpontot a műtétre. Gondoltam erre sose lesz alkalmas időpont tehát ha már itt van a kezemben minden friss lelet, akkor nézzünk is egy időpontot Pyelon Plasticara. Mondta a doki, hogy ő nem műt ilyet, mert ezt laparoszkóppal csinálják, tehát ad időpontot altatóorvoshoz és addigra leszervez egy másik dokit és ő tud majd a műtéttel kapcsolatos kérdéseimre válaszolni részletesen. Közben gondoltam egy vélemény nem vélemény, így amíg várakozok a következő időpontra kérek egy másodvéleményt Budapesten, főleg mert erről a műtétről nem sok mindent találtam neten és már nagyon stresszben voltam a tudatlanság miatt. Kiválasztottam neten egy urológus-sebészt és következő hétre már kaptam is időpontot magánrendelésre. Habár magánrendelésen is jócskán akadt rossz tapasztalatom, nagyon pozitív csalódás volt. A doktor úr mindent részletesen elmagyarázott, legapróbb kérdéseimre, aggodalmaimra is válaszolt, nem próbált három mondattal lerázni, kb 50 percet voltam bent míg mindent átbeszéltünk, valamint azt javasolta, hogy a lehető leghamarabb csináltassam meg a műtétet, mert szerinte ezzel nem lehet néhány hónapot se várni. Ajánlott is Pécsett egy orvost, mondta h mindenképp ragaszkodjak hozzá, jogom van választani, max egy kicsit többet várok. Közben eljött a pécsi időpontom az urológiai klinika altatóorvosa mindent részletesen elmondott hogy fog zajlani az altatás, közben poénkodott, próbálta oldani a feszültséget. Ezután átküldtek a szakrendelésre, hogy ott fog majd fogadni az új orvosom. Hosszú hónapokat vártam, hogy végre minden kérdésem feltehessem, mindent részletesen átbeszéljünk és bevallom szerettem volna ha kicsit megnyugtat, hogy minden rendben lesz. Na hát nagyon nem ez történt. Jött egy fiatal orvos, megkérdezte milyen műtét is lesz, mondta hogy gyorsan keres egy időpontot, közben legalább ötször elmondta hogy sietnie kell tovább…A műtétről két mondatot mondott, kérdéseimre nem nagyon válaszolt, vagy teljesen eltérő volt, mint amit az altatóorvossal vagy a budapesti orvossal beszéltünk. Kicsit olyan volt mintha nem pontosan tudta volna a műtét és felépülés menetét, ami azért is volt aggasztó számomra mert ezt a rendellenességet főként gyerekkorban műtik, tehát felnőtteknél elég ritkán találkoznak vele, így nem mondható rutin műtétnek. Egyeztettünk egy időpontot, de már akkor tudtam, hogy kizárt dolog….

 1575378245-zq5f3tyyv_md.jpg

Végül úgy döntöttem, ismét felkeresem a pesti orvost és megkérem végezze el ő a műtétet. Szerencsére egyből igent mondott és már egyeztettük is a műtét időpontját pár héttel későbbre a János kórházba, valamint még előtte egy vizsgálatot, mert nem értettek egyet a pécsi diagnózissal teljesen, szerinte nem volt ott leszorító ér. A vizsgálaton ott volt az osztályvezető főorvos is, aki szintén nagyon kedves és mosolygós volt, csinált egy UH-t ő is, mondta hogy ő fog asszisztálni a műtétnél, nem kell aggódnom minden rendben lesz gyorsan felépülök majd.

Elérkezett a kórházba menetel ideje, egy nappal előrébb is lett hozva a műtét, tehát felpörögtek a dolgok.

 1. nap:

Vasárnap kellett befeküdni, mivel nekem szombat délben szóltak így a betegfelvétel nem pénteken volt, hanem aznap vettek fel. Jeleztem az orvosomnak hogy mindenképp szeretném igénybe venni a VIP szobát, mondta h szóljak majd a nővérnek felvételnél. Bementem mondtam ki vagyok, már tették is rám a karszalagot, mondták hogy öltözzek át, pakoljak ki és lesz egy vérvétel, meg vérnyomás mérés. Ami kicsit rossz volt, hogy bementem a szobába és fogalmam sem volt hogyan tovább, hova pakoljak, milyen ruhába kéne átöltözni reggel 9-kor. A szobatársam eligazított, mit hova tegyek. Ketten voltunk a szobába, VIP szobát nem kaphattam, mert reggel műtöttek így mondták h mivel rögtön az őrzőbe kerülnék, így már most oda pakoljam minden cuccom, majd pár nappal később lehet szó másik szobáról. (végül 6 napot töltöttem az őrzőben). Szólt a nővér, hogy írjak alá pár papírt, odarakta elém, volt ott 1-1 x h oda kell a nevem és ennyi. A mai napig nem tudom mit írtam alá….Kikérdezett a nővér pár dolgot, majd mondta hogy dohányzás, alkohol stb-re ki se tér, mert olyan kis fiatal és szép vagyok….Egyébként 24 éves vagyok időnként dohányzom és rendszeresen fogyasztok alkoholt, de mivel az elmúlt 1 hónapban egyiket se tettem gondoltam mindegy. Majd szóltam neki, hogy nem stimmel a karszalagon és a papírokon sem a születési dátum, hely, város, anyja neve…tehát csak a név egyezett. Kiderült hogy egy másik beteget vettek fel helyettem…és nem tűnt fel, hogy nem 40 év körüli vagyok…Na mindegy a gépben korrigálták karszalag maradt és már jött is a vérvétel, ami az átlagnál jobban fájt így már kezdtem kicsit félni a nővértől, aki egyébként roppant kedves volt, az elején bemutatkozott, mondta hogy ma és holnap is ő lesz beosztva ide. Aznap még ebédelhettem volna, de annyira stresszeltem hogy inkább nem éltem a lehetőséggel, majd kettőkor rám szólt a nővér hogy most azonnal kezdjek el enni, mert utána jön a hashajtó és 2 nap múlva ehetek legközelebb. Ettem egy banánt majd jött is a brutál nagy adag keserűsós víz. Engem annyira durván nem hajtott meg, gondolom azért mert napokkal a kórház előtt is alig tudtam már enni….4 körül mondta, hogy jön az injekció és már döfte is a vállamba, ami rögtön el is kezdett csípni és vagy 2 napig zsibbadni. Utólagosan kérdésemre felelve megtudtam h ez a véralvadásgátló, innentől kezdve imádkoztam h valaki más adja be az elkövetkezendő napokban, mert ennek nem kéne ennyire fájni. Este egy gyors vizit egy nem túl kommunikatív orvossal. Közben a szobatársam sok jó tanáccsal ellátott, de őt utána haza is engedték. Aznap éjszaka nem aludtam egy percet sem.

 2. nap – A MŰTÉT NAPJA

 

Az első perctől kezdve éreztem hogy feszült vagyok, de reggel hatkor elkezdtem sírni, amit kb este nyolcig csak akkor tudtam abbahagyni mikor elaludtam :D Nem vagyok az a sírós alkat, de ez a feszültség igencsak sok volt nekem, fiatal vagyok, nem voltam még kórházban és műtétem se volt. 7 körül jött egy csapat nővér, próbáltak vígasztalni, rendkívül kedvesek és bátorítóak voltak, az egyik meg is ölelt ami nagyon kellemetlen volt nekem egy idegentől, de azért kedves gesztus. A főnővér kérdezte miért  nem kaptam már valamit h nyugodtabb legyek, de mivel még nem volt meg a műtéti sorrend nem kaphattam semmit. Pedig nagyon vártam a tablettát amit a szobatársam említett, hogy beveszem és mindegy lesz tőle mit csinálnak velem. 7:30 körül jött a vizit akkor már ott volt a saját orvosom, de annyira sírtam h megszólalni se tudtam :D Kérdezte mi a baj, h félek-e, mondta h nincs ezzel semmi baj, ő is félne stb, nagyon emberséges volt. Majd egyik percről a másikra kiderült, hogy mégis én leszek az első. Ilyenkor ugyebár le kell fürdeni előtte egy általuk adott tusfürdővel, mikor jött a nővér h én jövök rá is kérdeztem erre. Majd nagyra nyílt szemekkel kérdezte, hogy még nem fürödtem le????? (nem szólt senki, én meg azt se tudtam merre vagyok arccal). Hát akkor hagyjuk és ne szóljak erről senkinek, már nincs idő. „Kedvenc” nővérem kötött be kanült: volt már ilyen korábban is a kezemben, minimális fájdalommal járt….DE EZ??? Konkrétan zokogtam a fájdalomtól percekig próbálta belém szúrni a tűt mire sikerült neki és onnantól kedve mozdítani se tudtam a kézfejem a fájdalomtól, mikor jeleztem neki h ez így nincs rendben annyi volt a válasz, hogy a szülés jobban fáj. Jött az altatóorvos, aki egy angyali nő - nagyon köszönöm neki azt a végtelen nyugodtságot és kedvességet - és le is teremtette a nővért, hogy ez így nem normális h ennyire fáj, tehát be kell kötni egy másik kanült, de majd inkább a műtőben altatásban, hogy addig se fájjon jobban. Gyorsan betekerték a lábam fáslival és irány a műtő. A műtőben mindenki roppant kedves volt, külön köszönet annak a hölgynek aki végig vígasztalt és mindent részletesen elmagyarázott és nem vette ki a régi kanült míg ébren voltam, hogy ezzel se okozzon plusz fájdalmat. Innentől kezdve teljes képszakadás délutánig. Amit közben meséltek, hogy kb 3 órával később szintén iszonyúan sírva hoztak ki a műtőből, elvileg annyira fel akartam kelni h le akartak kötözni :D de nekem ebből semmi sem rémlik. Itt külön szeretném megköszönni a segítséget az újonnan érkező szobatársamnak, aki egyébként egy frissen nyugdíjazott ápolónő volt. Rengeteget segített a műtét után, pedig előtte nem is találkoztunk mégis sokszor ő szólt rá a nővérekre ha valamit nem jól csináltak. Délután kettő körülről van először emlékem, hogy iszonyúan sírok (megint) megnéztem a hasam és rájöttem h tényleg megműtöttek, akkor még jobban sírtam, mindenhol csövek lógtak, meg ekg, vérnyomásmérő stb, amit nagyon kellemetlenül éltem meg és a bátyámat hiányoltam, aki tíz percen belül meg is érkezett. Kérésemre segítettek felvenni egy rövid pizsamaalsót, hogy kicsit ki tudjak takarózni, mert nagyon meleg volt. Érdemes rövidnadrágos pizsit vinni, mert azt katéterrel és drain csővel is fel tudod venni, míg a hálóinget a drain miatt nem tudod hordani. Kórházi köpenyt nem adtak, tehát alapból műtét után egy napot meztelenül fekszel, de nyilván akkor nem ez a legnagyobb problémád (kivéve ha meleged van :D) Ami kicsit váratlanul ért: teljesen azt hittem h 3-4 ponton fogok éles fájdalmat érezni és ha beveszem a fájdalomcsillapítót akkor elmúlik és kész. Ehhez képest azt éreztem, hogy mindenhol fáj és feszít a hasam, azt se tudom pontosan hol fáj, de szerintem a legnagyobb problémát az a levegő okozta amivel felfújtak a műtét alatt. Valamint a katéter miatt olyan érzésem volt, mintha fel lennék fázva és megittam volna egyszerre 2 l vizet és nem mehetnék el pisilni….már kb 2 napja…rettenetes érzés volt, azt hittem megőrülök és nem kaptam rá semmit…Nagyon rosszul éreztem magam…Mikor kicsit már kezdtem felfogni a dolgokat, akkor jött az orvosom és elmondta mi volt a műtétnél és hogy minden rendben lesz. Majd este megint sírva ébredtem, akkor ott állt mellettem az orvosom kérdezte mi a baj, miben tudnak segíteni, nagyon kedves volt J

Viszont mikor mondta a doki hogy pénteken veszik ki a drain csövet és csütörtökön a katétert (ekkor hétfő volt), hát ott úgy éreztem a maradék lélekjelenlétem is elszállt. A kórházban töltött idő alatt egyetlen éjszaka sem tudtam 2 óránál többet aludni, ami nagyon megviselt.

 3. nap – MŰTÉT UTÁNI NAP

 

Már hajnalban fent voltam, alig vártam hogy történjen valami, de úgy éreztem mozdulni sem bírok. Jött a nővér, kaptam egy kis vizet, véééégre leszedték a vérnyomásmérőt, oxigént, ekg-t mindent. Majd mondta a nővér hogy csússzak át az ágy egyik felébe és lepedőt cserél. Mondtam, hogy kizárt dolog, hogy megmozduljak, inkább jó a régi. Akkor még tett egy próbát, hogy csússzak feljebb az ágyon, de mondtam, hogy nem mozdulok, minden jó így. Reggel vizit és el is hangzott a parancs, hogy fel kell kelni. Hát én elképzelni nem tudtam, hogy fogok felülni….Nem sokkal később jött a „kedvenc” nővérem, hogy akkor üljünk fel. Mikor megláttam hogy hozzám akart érni, mondtam hogy kizárt dolog, ne is erőltessék fix, h nem fogok felülni…Ne értsetek félre, a nővér kedves volt és végig próbált segíteni és bátorítani, de olyan szinten nem tudott a tűvel bánni ( és ez tényleg nem csak az én véleményem volt), hogy el se tudtam képzelni, hogy ő segít felülni. Majd bejött egy ápoló, hogy na nem próbálom-e meg mégis, na mondom oké gyorsan segítsen inkább ő :D Erről az első felülésről egyébként sokat olvastam neten, hogy milyen rossz és szédülnek elájulnak stb. ezért is tartottam tőle nagyon. Nekem szédülés nem volt, inkább azt éreztem hogy minden izmom görcsben van, és annyira fáradt vagyok, hogy kifulladok csak az üléstől, nem tudtam kihúzni se magam. Aznap többször is fel kellett kelnem sétálni, volt hogy az orvosom jött be h próbálkozzak kicsit jobban, de őszinte leszek, nem voltam túl motivált, messze volt még a péntek…Ja és innentől kezdve a másik fő téma a székletem volt, ami nem volt…nem is értem mitől lett volna, mikor napokkal a  műtét előtt már nem nagyon tudtam enni majd jött vagy 1,5 l hashajtó és már 2,5 napja nem ettem semmit. Egyfolytában kaptam valami bélmozgató gyógyszert, ami annyira volt jó, hogy utána órákig eszméletlen hasfájásom volt, és az amúgy is felfúvódott hasam annyira tele lett gázokkal, hogy úgy éreztem már egy nagyobb levegőt sem tudok venni, mert nyomja a rekeszizmom, mellkasom és mindenem. És mindig mire enyhült volna már kaptam is a következőt....ja és ha mindez nem lett volna elég, az említett nővér max 8 óránként akart fájdalomcsillapítót adni, mert az szerinte székletfogó, tehát azt is megtanultuk h másik ápolónak szóljunk ha gyógyszer kell, mert frissen műtve max 4 óra a hatásidő.

 4. nap – AZAZ A MŰTÉT UTÁNI MÁSODIK NAP

 

Na ez szintén nem volt a legjobb nap, drain cső és katétrer még mindig bent, bélmozgató tabletta ezerrel, étvágyam nulla volt éjszakánként továbbra se aludtam. Mindenen képes voltam elsírni magam. Viszont a szobatársam annyira jó fej volt, hogy minden nehéz pillanaton átsegített, sokat beszélgettünk elvoltunk.

 

 5. nap – VÉGRE KIVESZIK A KATÉTERT

 

Hajnalban arra keltem, hogy nagyon gyorsan ver a szívem és rosszul vagyok. Felültem az ágyba, de felállni már nem tudtam, szerencsére szobatársam felébredt és hívta az ápolókat, akik hívták az ügyeletes orvost. Azonnal vérnyomásmérés, addigra már ’’csak’’ 160 volt a pulzusom, csináltak ekg-t, ami mindent rendben talált, majd egy gyors telefon a kardiológiára, hogy legyen-e vérkép. Az volt az utasítás, hogy a következő ilyennél hosszabb ekg és vérkép, addig adnak egy frontint. Hát aznap nem voltam túl jól, ha felkeltem éreztem hogy kezd a szokásosnál is gyorsabban verni a szívem, keveset tudtam csak sétálni, enni továbbra se tudtam szinte semmit, aludni pedig még mindig max 2 órát éjszakánként, ráadásul számomra akkora stressz volt ez az egész kórházasdi, hogy végig úgy éreztem magam, mint mikor mondják hogy vegyél egy nagy levegőt számolj el 3-ig és vége is, na nekem ez a számolj el háromig azóta tartott mióta vasárnap reggel betettem a lábam a kórházba. Nagyon megviselt lelkileg, már két hét eltelt azóta és még mindig csak sírva tudok róla beszélni…De legalább a reggeli vizit után jött egy nővér, hogy vegyük ki a katétert – és habár rettegtem, hogy fájni fog – egy mozdulattal villámgyorsan kihúzta, nem is éreztem semmit. Utána nálam nem jelentkezett égő, csípő érzés, rendesen tudtam pisilni, nem volt csöpögés, semmi amitől előtte tartottam. Viszont mivel a Pyelon Plasticahoz DJ katéter is jár, így a hólyagkatéter kivétele után is maradt a vizelési inger. Otthonra kaptam gyógyszert rá, hogy ne érezzem, csak azt nem értem, hogy a kórházban miért nem kaptam, mert jelentősen javított volna  a közérzetemen. Na mindegy, 6 nap volt az életemből, így utólag azt mondom túléltem, vége van és van egy egészséges vesém. Este lefekvés előtt kaptam egy frontint, amit be kellett vennem, ennek az lett az eredménye hogy elaludtam, majd egy óra múlva sírva, pánikba keltem, hogy nem tudom hol vagyok és rosszul vagyok…ilyenekkel már nem akartam az éjszakásokat zaklatni, úgyse tudtak volna vele mit kezdeni, max még egy frontin. De már nagyon ki voltam merülve fizikailag és lelkileg is. Szerencsémre szobatársam felébredt és érzékelte hogy valami nincs rendben és egy órát sétálgatott velem a kórházban az éjszaka közepén hogy kicsit kitisztuljon a fejem J Az éjszaka további részében természetesen ébren voltam, de tartotta bennem az utolsó reménysugarat, hogy jön a péntek reggel, kiveszik a draint, ami rendkívül kényelmetlen volt és 24 órás készenléti állapotban tartotta az agyam, hogy nehogy megmozduljak anélkül hogy tartanám a csövet.

 

 6. nap – DÉLUTÁN IRÁNY HAZA

 

Jött a reggeli vizit, hatalmas mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy végre mehetek haza. Úgy éreztem még egy nap és idegösszeomlást kapok az alvás- és utólag belegondolva a táplálékhiányba is. Az orvosom felvetette, hogy bent tölthetnék még egy napot, de mondtam, hogy kizárt dolog, remekül vagyok (nem), úgyhogy délután távoznék is a megbeszéltek szerint. Egy órával később jött egy hölgy, hogy kivegye a draint. Na a másik nagy mumus, amitől rettegtem, mert nagyon rosszakat hallottam róla és úgy éreztem egy csepp fájdalmat se bírok el pluszban. Ahogy belépett a kórterembe, már zokogtam, próbált nyugtatni, hogy nem kell félni, nem fog fájni, de mindenkinek ezt mondják :D Vettem egy nagy levegőt és szépen ki is húzta anélkül hogy bármit éreztem volna. Habár egy órán keresztül még nem mertem mozogni, de hatalmas megkönnyebbülés volt. Nagyon fáradt és erőtlen voltam, enni abszolút képtelen voltam, de tudtam hogy muszáj hazamennem és aludnom egyet és máris szebb lesz a világ, szóval gyümölcslével próbáltam egy kis energiát magamba tölteni, nehogy hazamenetel előtt rosszul legyek, mert így is egy hajszál választott el még egy plusz naptól. Délután jött az orvosom, hogy sétáljak át vele a vizsgálóba, megbeszélünk néhány dolgot. Elmondott pár fontos infót, meg hogy láz esetén menjek vissza, bármi van keressem nyugodtan. És jött a következő sokk, be kell adni magamnak a véralvadásgátlót 30 napon keresztül. Namost azt tudni kell rólam, hogy 24 évem alatt egyetlen egyszer sem tudtam még csak odanézni sem mikor tűt szúrnak belém, de még előtte a tűt se mertem megnézni, még akkor se ha épp mást szúrtak. Szóval kínomban elkezdtem nevetni és mondtam, hogy látta az elmúlt héten milyen puding vagyok, nem hiszem hogy képes lennék magamba szúrni egy tűt. Próbált bíztatni, nyomatékosította, hogy ez mennyire fontos, elmagyarázta a technikát. Megbeszéltük, hogy 2 nappal később visszamegyek sebkötözésre, habár magamnak is megcsinálhatom otthon, de biztosabbnak éreztem visszamenni, főleg mert nem mertem még megnézni a sebet….Minden tanáccsal ellátva, megdícsérve, hogy végig csináltam a hetet (kedves volt, hogy ezt mondta, de mindketten tudtuk hogy azért elég rosszul viseltem) megkaptam a zárójelentésem és a recepteket és mehettem is haza.

 Fárasztó volt az a 40 perc az autóban és abszolút nem érzetem jól magam, ráadásul akkor már 5 napja nem volt rendesen székletem így éreztem hogy iszonyúan görcsöl az alhasam, teljes pánikba érkeztem haza. Nagyon féltem, hogy vissza fogok kerülni, ismerősi körben volt rá példa ilyen műtét után. Otthon gyorsan ittam egy kis Laevolac szirupot, majd aludtam egy fél órát, utána kimentem a konyhába készíteni egy kis zabkását, mert tudtam hogy ha nem eszek, éjszaka tényleg rosszul leszek. Ettem egy pár kanállal, majd aludtam egy hatalmasat és onnantól kezdve tényleg azt éreztem, hogy napról napra jobban vagyok (amit én a kórházban nem mondhattam el magamról).

 

 7. nap – INNEN MÁR TÉNYLEG FELFELE VEZET AZ ÚT

Egyre könnyebben mozogtam, habár talán a műtét utáni 8-9 napon éreztem azt hogy ki tudom húzni magam. Fájdalomcsillapító otthonra már nem kellett, én lefekvés előtt 2 napig bevettem 1-1-et, de csak azért hogy ha éjszaka mozgolódok és húzódik a seb ne ijedjek fel rá, mert már így is kikészített hogy egy hete 2 órákat alszok. Műtét utána 9-10 nappal szedték ki a 3 darab varratom. Persze már majdnem a váróban sírtam, annyira féltem, de ez sem járt semmiféle fájdalommal szerencsére. A sebek nagyon szépen gyógyulnak én nem gondoltam volna hogy tényleg ennyire aprók lesznek. Onnantól kezdve, hogy hazamentem tényleg bámulatosan gyorsan javultam, akik az elejétől kezdve láttak el sem hitték. A DJ katétert én sajnos érzem, habár két hét után sokat javult a helyzet és a kapott gyógyszer is sokat segít, de azért nagyon várom, hogy leteljen az 5 hét és kivegyék. Elvileg abszolút fájdalommentes lesz.

 

Jó tanács a véralvadásgátlóhoz: Én rettegtem, volt hogy elájultam miközben szúrtam magamba, nem hittem hogy könnyebb lesz, de 4-5 nap elteltével valamennyivel tényleg könnyebben megy. Ami nekem nagyon bevált, hogy előtte jégkockával lefagyasztom a területet, így nem érzem se a szúrást se a csípő fájdalmat, valamint nagyon erősen csípem össze a bőrt mikor beadom magamnak, így az a fájdalom számomra sokkal viselhetőbb és nem érzem a csípő érzést. Valamint mindig ágyon ülve add be, ha véletlen elájulnál, műtét után nem hiányzik egy jó nagy esés is. Ja és ne húzd a dolgot, maximum 20-ig számolj el és addigra nyomd be. (nekem az elején volt az 60 is :D). Mostmár annyira megszoktam így a 10. után, hogy inkább beadom magamnak, minthogy nővér adja, mert így kevésbé fáj.

 

Összegzés a János kórház urológiai osztályáról:

 

Ahogy bemegyünk kicsit régies, de nekem a pécsi urológiai klinikánál még mindig szimpatikusabb. A  takarítás hagy némi kivetni valót, de mint megtudtuk, egy külön cég küldi a takarítókat és vagy 10 alvállalkozón keresztül érkezik a 2 takarító, akik sokszor nincsenek kifizetve. Persze biztos lehetne rá megoldást találni, de alapjáraton nyilván kinek van motivációja, ha rendszeresen megesik, hogy a fizetés elmarad. A női WC-ben nincs működő lámpa. Nem, nem csak egy hétig romlott el pont, korábban mikor voltam vizsgálaton már akkor se volt és gyanús, hogy nem is lesz megoldva a helyzet, mert általános megoldás, hogy a szomszéd személyzeti WC lámpája adja azt a minimális fényt. WC papír nem volt, de az úgy nagyjából egyik kórházban sincs, tehát nem újdonság. Egy női zuhanyzó volt, ami nagyon pozitív volt számomra benne, hogy mozgófejes zuhany volt, ami nagy segítség mikor drainnel és katéterrel próbálsz zuhanyozni. A zuhanyt az elsőnek 15 perccel zuhanyzás előtt meg kellett nyitni, hogy odaérjen a melegvíz, viszont utána volt rendesen forró víz, tehát nem éltem meg tragédiaként. Habár csak egy zuhanyzó volt, soha nem jelentett problémát, urológiai osztályon nem sok női beteg van. A csempe szép volt, volt tükör, tehát nem találok benne kivetni valót.

Én ugyebár végig a női őrzőben voltam, ami összesen 2 ágyas volt. az elején féltem, hogy mással kell egy szobában lennem, de őszintén örülök hogy így alakult, mindkét hölgy aki feküdt mellettem, rendkívül sokat segített, hogy átvészeljem azt a hetet. Az ágy viszonylag modern, távirányítóval állítható volt, ami műtét után óriási segítség volt. Ha jól láttam a többi kórteremben is hasonló ágyak voltak. A matrac kicsit kényelmetlen volt, nagyon ki volt feküdve, de hát mégiscsak egy kórház, nem szálloda. Az egynemű tiszta volt, nem volt furi szaga, nem volt foltos, egyetlen dolog szúrt szemet: szobatársam ágya kicsit véres lett, amire a megoldás az volt h terítettek rá egy másik lepedőt…A bútorok kicsit régiek voltak, de szerinem az nem számít.

 

Viszont, nagyon zavaró volt, hogy semmilyen kis asztal vagy bármi nem volt, amin lehetett volna enni. Az ebédet vagy az ágyra vagy a kórterem sarkában levő kis asztalra tették, namost műtét másnapján felülni is produkció volt, nemhogy átülni egy székre és ott enni. Ha nem lett volna mellettem hozzátartozó egyszer sem lett volna erőm megnézni se mi az ebéd, habár nekem amúgy se nagyon volt étvágyam. Az ételek egyébként teljesen korrektek és finomak voltak, rántott hús, csirkecomb, tészta, minden volt és ízre is jó volt. Fertőtlenítő kendőt és kézfertőtlenítőt érdemes vinni nagy mennyiségben. valamint nekem szükségem volt törlőkendőre is ’’instant’’ fürdéshez, mert műtét utáni második napon tudtam felkelni fürdeni, akkor is külön engedélyt kellett kérnem az orvostól, hogy mehessek és ha épp nincs annyi erőm, akkor 5 napig ott fekszek fürdés nélkül.

 

Összességében az osztályon dolgozó orvosok kiválóak, emberségesek, kedvesek. A nővérek nagyon figyelmesek, segítenek mindenben, mindig van egy jó szavuk. Amikor a folyosón épp balhé van majd utána belép a kórteremben egy csepp feszültség sincs a hangjukban. Habár elég megosztó véleményeket hallottam a kórházról és tényleg rá férne az osztályra némi támogatás, mégis összességében pozitív tapasztalattal távoztam végig azt láttam, hogy ami rajtuk múlik azt megteszik és 200%-on végzik a munkájukat. Köszönettel tartozom nekik és akik esetleg műtét előtt állnak és kételyeik vannak nyugodt szívvel bízhatják magukat az ott dolgozókra. J

Lassan felőröl a fájdalom

2018.06.06. 06:00

derekfajdalom-megelozese-gyogytornaval-blob-kep.jpgTovábbra is vannak fájdalmaim, nem tudom hogyan tovább, magánrendelés felkeresését a jövedelmem nem teszi lehetővé… 

Kedves PraxisBlog!

 

A tehetetlenség íratja velem a történetemet, lassan felőröl a fájdalom…

 

Február eleje óta igen erős baloldali derék/vesetáji fájdalmaim vannak, napközben is fáj, de főleg éjszaka erősödik fel, a fájdalomcsillapítók hatástalannak bizonyulnak. Első körben a házi orvos Ciprofloxacint írt fel, ekkor kb. 1-2 hétre megszűnt a fájdalom, majd ismét jelentkezett. Újra Ciprofloxacint írt fel, amely most nem használt, így Levofloxacont kaptam (ezek antibiotikumok), de az sem járt eredménnyel. Márciusi laboreredményem: süllyedés 58 mm/ó, CRP 8,30, fvs 11. Voltam nőgyógyászati vizsgálaton, ahol mindent rendben találtak.

 derekfajdalom-megelozese-gyogytornaval-blob-kep.jpg

 

Majd urológia vizsgálaton is jártam, ahol CT vizsgálatot is végeztek, megállapítást nyert, hogy nincs vese probléma. Viszont a CT leletet készítő orvos ráírta a leletre, hogy gerinc MR vizsgálatot javasol a lumbális gerincen látható elváltozások további karakterizálására. A leleten többek között ez szerepelt: A Th. XI. csigolyamagasságában egy 7 mm-es meszes képlet, vs. nyirokcsomó figyelhető meg. L.III-IV. valamint L.V-S.I. csigolyák scleroticusak, intervertebrális résekben vacuum jelenség látható.

 

A háziorvos tovább küldött reumatológiai szakrendelésre. A reumatológus szakorvos közölte, hogy nem ad beutalót MR vizsgálatra, mert úgy is csak októberre kapnék időpontot, majd felírt 150 mg-os Mydetont (eddig is szedtem) és Zadex 60 mg-os kapszulát és 3-4 hét múlva menjek vissza. Egyébként semmilyen fizikai vizsgálat nem történt, csupán szemrevételezett…

 

És akkor itt elakadt a történet, továbbra is vannak fájdalmaim, nem tudom hogyan tovább, magánrendelés felkeresését a jövedelmem nem teszi lehetővé…   

 

Köszönöm,

Péterné

 

Milyen világban élek?

2018.06.05. 06:00

1_9.jpgMég él bennem a remény szikrája, hogy valaki megszán, komolyan vesz, és megpróbál tenni értem,hogy emberhez méltóan viszonyuljanak hozzám még életemben, ami tudom rövid lesz.

Tisztelt Praxisblog! 

 

Szeretném ha megtudnák az igazságot  és előítélet nélkül gondolnának  rám tragikus életem, betegségem okán, hiszen mindenki elfordult tőlem, de azt, hogy mi is történt velem pontosan csak én tudom. Végtelenül egyedül vagyok, nagyon beteg és elkeseredett. Írtam egy professzornak, ezt megosztom Önökkel is, választ már úgysem kapok....Úgy vélem már nem érdekel senkit a sorsom, mintha már nem is léteznék, én mégis ugyanaz az ember vagyok aki két évvel ezelőtt volt,belül lelkiismeretes pedagógus, gondos anya, csak a testem adja fel..Képtelenség azt elviselni, ha bolondnak kiált ki  néhány orvos , ezért már a lányom is, a férjem, és minden ember.Nem lehet egyedül mozgásképtelenül, segítség nélkül létezni!Íme az említett levél:

1_9.jpg

   

Tisztelt Professzor Úr!

 

Segítség kéréssel fordulok Önökhöz.Szeretnék találni olyan emberséges orvost, vagy kutató szakembert, akit őszintén érdekel egy eddig ismeretlen betegség, és az előzmények ellenére komolyan is veszi, amit egy gyógyíthatatlan ember átél.Két évvel ezelőtt még zongoratanárnő voltam, aktív muzsikus.Egy influenza után egy hétre testszerte izomfájdalmak gyötörtek.Felkerestem a helyi reumatológiát.Nem találták a problémám okát.A bal térdemen egy csecsemő tenyérnyi duzzanattal az ortopédiára mentem.Röntgen nem mutatott semmit, gyulladáscsökkentőt kaptam.Egy ideggyógyászt magánrendelésen kerestem, ő azt mondta talán fibromyalgia...A kollégáim győzködtek, biztosan lelki oka van....én tudtam, hogy valós fizikai fájdalmak.Unszolásukra felkerestem egy pszichiátert.Azonnal depressziósnak írt be a számítógépbe.Több hónap után sem derült ki mi gyengülő izmaim oka,nem volt diagnózisom, nem volt megélhetésem, a háziorvos azt mondta a kórház tarthat csak betegszabadságon, akaratom ellenére, mégis önként kellett befeküdnöm a pszichiátriára.

 

Ekkor egyre romlott már az állapotom, nem tudtam lépcsőzni, ezért kikiáltottak hisztisnek, zárt osztályra tettek.Többször kértem nem kevés pénzért organikus fájdalmamra kivizsgálást.A neurológiai vizsgálat abból állt, hogy számoljak száztól visszafelé hetesével.Szörnyen megalázó volt. A kórházban orvos öt percre látott a vizitek alkalmával, nem érdekelte, hogy lábaimon ütés nélkül óriási lila foltok jelentek meg, hidegrázással.A lejtőn nem volt megállás, ekkorra már senki nem hitt nekem, borzasztó zárójelentéssel kértem magam haza 2016 karácsonya előtt.Következő év májusában jutottam el Pécsre a neurológiai klinikára egy docens úrhoz. Eddigi pszichés leleteimet olvasva furcsán nézett rám. Azért készült labor, izombiopszia, mely később enyhe eltéréseket mutatott, az ENG-re furcsa mód még reagáltak az izmaim, a TSH magas volt, előjegyzett MR felvételre.

 

Egy hónapot vártam, de ekkorra már a testemben sorra mutatkoztak a szörnyű jelek.A térdeimet, a csípőmet képtelen voltam egyensúlyban megtartani, a nyakam szinte eltűnt, egy szintre került a gerincoszlop kezdődésével,a nyakizmok/illetve ami segít megtartani a fejünket/ teljesen elgyengültek, petyhüdt lett, a gerincoszlop szintén, mint a hipoton izomzatú babáknál/.Az arcomról szörnyű izomrángással tűntek el a mimikai  mozgások, ma már beszélni, rágni is alig tudok.Az MR előtt már nem akart a családom gondoskodni rólam,kitalált suicid  rágalmakkal zártosztályra vitettek, ahol szörnyen megaláztak...30 nap után kiengedtek a diagnosztikus vizsgálatra.

 

Az eredmény izomathrofia,csípő, térd és kötőszöveti ödéma, az inak eredése ill.tapadásának helye nem követhető... Még ezt is megkérdőjelezték, hogy biztosan az inaktivitástól.Sajnos nem.Azóta többször próbálkoztam vizsgálatokat kérni, de kiabálva haza is küldtek.Pl.a tüdőgondozóban azt véleményezték meghiúsítottam a légzésfunkciós vizsgálatot, mert ilyen alacsony értékkel már rég ájultnak kéne lennem.A sürgősségin tartósan 200/115/120-as vérnyomással kinevettek, haza küldtek mentővel, mert "nem volt hely a pszichiátrián"...Pedig tartósan szívritmus zavarokkal élek, gyakran elájulok,gyengébb a légzésem, szerencsére ágyban fekszem.

 

Nem merek kórházba menni, nem szeretném, ha belenéznének a gépbe és vinnének állapot romlás címén zártosztályra.Megnyomorodtam, a végtagjaim mint egy rongybaba mozognak "szanaszét".Nem vagyok orvos, de azt biztosan állíthatom, hogy az egész váz, illetve tartórendszer pusztul, dacára annak, hogy az a pár laborvizsgálat ami készült, nem mutatja.A térdeim alatt óriási folyadékkal teli púpok feszítik a bőrömet.Félő, hogy egy orvos sem hiszi el,mert anatómiailag lehetetlennek tartják azt, hogy nem tapad rendesen a csontokhoz a húsom.Pedig már ez is látszik, nem beszélve az elviselhetetlen fájdalomról, amire mindig azt mondják: szomatoform fájdalom zavar organikus ok nélkül.Ez nem igaz!!!Szeretném felajánlani pusztuló testemet a tudomány számára, mielőtt késő lesz.Tudnak-e nekem segíteni, hisznek-e nekem, van-e orvos, akit egy testileg rokkant ember érdekel, hogy visszakapja jogát az egészségügyi ellátáshoz, emberi méltóságát, hogy többé ne  stigmatizálják,tele vagyok aggodalommal,hiszen nem szeretnék  pszichés betegként meghalni egy zártosztályon, valós testi betegséggel!

 

Szeretném, ha nevet adnának ennek a betegségnek...vagy bizonyítást nyerne, hiszen az, hogy konverziós zavarral, depresszióval és más egyébbel százalékoltak le, megalázó, valótlan egy volt zongoratanárhoz.Úgy vélem, amíg van modern világunkban mód megállapítani a fizikai betegségeket, addig elő sem szabadna fordulnia annak, hogy egy orvos évszádokkal ezelőtt megfigyelt, nem bizonyított freudi hisztériás bénulással /disszociativ, konverzios zavar....az agyam megáll !!!/ magyarázza a problémámat.Két év alatt nem készült újra sem röntgen, sem UH a lágyrészek , inak, szalagok állapotának vizsgálatára.Szerencsétlenségemre április elején még a budapesti ritka betegségek intézetéből is kidobtak, mert szerintük maszek ortopédushoz kellett volna fordulnom, miért nem vittem pszichiátriai papírt. Könyörögtem, hogy vonatkoztassanak el végre ettől, de nem vizsgáltak.

 

Az ottani pszichológusnő tíz perc beszélgetés után olyan zárójelentést írt, hogy nem merem elküldeni a háziorvosomnak. Csupán egy gondozónő jár hozzám hétköznaponként fél órára, a volt barátaim, kollégáim és a családom is elhagytak, szégyellnek, hogy egy orvos sem mondta azt konkrétan, hogy testi panaszaim vannak.Tudom nagyon messze lakom, Kaposváron, de még él bennem a remény szikrája, hogy valaki megszán, komolyan vesz, és megpróbál tenni értem,hogy emberhez méltóan viszonyuljanak hozzám még életemben, ami tudom rövid lesz.

Köszönöm, hogy elolvasták! 

 

Tisztelettel egy szellemileg, mentálisan teljesen ép testi roncs, egy magatehetetlen ágyban fekvő beteg.

 

Edit

Tényleg itt tart a magyar egészségügy?

2018.06.04. 06:00

sad-woman-thinking-sitting-on-sofa-staring-at-nothing_h8dvv6hie_thumbnail-full11.pngFizetem minden hónapban a TB-t, es áprilisban "csak" 100 ezer forintomba került az, hogy magánklinikán megcsinálták azt, amit a háziorvosnak kellett volna.

Üdvözlök mindenkit!


Szeretném leírni az én tapasztalatomat a magyar egészségüggyel kapcsolatban. 
Én egy 28 éves lány vagyok, budapesti lakos. Tavaly augusztusban kaptam az első pánikrohamomat. Nem volt oka, nem volt úgynevezett "trigger". Párommal, akit szeretek már 7 éve otthon ültünk, néztünk valami műsort és nagyokat nevettünk amikor lecsapott... 4 órás szenvedés volt, 3 frontin, es 1 betaloc tudott lenyugtatni. 
Akkor kezdődött az egész...


Másnap háziorvos azonnal, Frontint irt egy EKG után, 2x30 szemeset es utamra bocsátott azzal, hogy ha nem jó akkor pszichiáter. Egészen decemberig jó volt. Decemberben elmentem hozza egy kisebb problémával, akkor mondta, hogy "na nézzük meg hogy állunk jóisten színe elött, csináljunk egy nagyrutint"  - Elmentem, december 20-an a vérvételre, 21-re lelet meglett, csomó csillag volt benne, de azt mondta, hogy annyira picik az elteresek, hogy o ezt inkább egy teljesen jó leletnek értékeli. 


A TSH hormon 3,8 volt es 4 a felső határ. - Ennek később még szerepe lesz. 
Éltem a kis életemet pánikrohamokkal teletűzdelve, januárban mar nem bírtam tovább, beadtam a derekam a pszichiáternek. Február elejére kaptam időpontot. Ott ő felirt egy 100 szemes Frontint, továbbá 10 mg Escitilt, 5 napig felet kellett volna szednem belőle, 5 nap után napi 1 szemet. 
Amikor kiváltottuk az Escitilt, akkor volt 3. napja, hogy elmúlt a menstruációm. Reggel bevettem a gyógyszert, augusztus óta nem éreztem magam olyan jól, mint aznap. Minden színes volt, imádtam a világot, mint az ominózus este elött. Este ültem a kanapén, beszélgettünk párommal, egyszer csak hirtelen alhasi görcs, szűnni nem akaró fajta. 


Nézek páromra, mondom megjött. Azt mondta, hogy nem lehet. Menjek, nézzem meg. 
Csakugyan elkezdtem vérezni. SOTE Nőgyógyászati klinikát azonnal felhívta párom, hogy mi történt, égre földre esküdöztek, hogy az Escitil nem okoz ilyesmit. Másnap felhívtam anyukám nőgyógyászát, aki osztályvezető főorvos az egyik budapesti kórházban. Azt mondta tegyem le az Escitilt, azaz már be se szedjem a másik felet, el fog múlni higgyem el. 

sad-woman-thinking-sitting-on-sofa-staring-at-nothing_h8dvv6hie_thumbnail-full11.png


Tényleg igy történt, vérzés elállt mihelyst kiment belőlem az Escitil. Maradtam hat en meg a Frontin. 
Közben február vége fele jött a hónalj árkomba egy hatalmas csomó. Szerintem kemény volt, a radiológus szerint nem :) . Háziorvoshoz elmentem, irt fel Sirdalud tablettát, mondván, hogy izomcsomó. Sirdalud az mindent csinált, csak azt nem, amit kellett volna. Nosza, hát, elküldött a reumatológiára. Reumatológián türelmesen kivártam a 4 óra várakozási időt, egy nagyon kedves doktor úr fogadott aki sacc per kb 50 éve diplomázott, tehát nem most látott ilyet először. Azt mondta, hogy lehetetlen, hogy ez izomcsomó, nagy szilványi, mozog, nyirokcsomók erezhetők mellette, nem rosszindulatú, azt mondta, hogy valamilyen -oma, de hogy milyen azt majd az ultrahang eldönti. 


Innen indul a sztori érdekes része. Elmentem a 16. kerületi Arvai Barta Med magánklinikára ultrahangra, megmondtam , nem érdekel mennyibe kerül, én most ide elmegyek, vélemények alapján a radiológus doktornő is jó volt. Való igaz, nagyon kedves, odafigyelő, mindent elmagyarázó doktornő fogadott 14 ezer forintért. Azt mondta, hogy nem daganat, az ott virítana a monitoron fekete pacával ha valamilyen daganat lenne, latja az ínakat az izmokat a nyirokcsomókat, semmi gond nincs vele, semmit nem kell vele csinálni, akkor menjek hozza vissza, hogyha elkezdne nőni, vagy fájni. (azóta is jól megvagyunk igy ketten en es Csomócskám).

 

Viszont, mivel túlsúlyos vagyok, mondta, hogy megnézné a pajzsmirigyemet, ha nem baj, természetesen nem kell kifizetni, csak őt érdekeli, hogy mi az ábra odabent. Amikor meglátta a pajzsmirigyem az UH-n, csak annyi hagyta el a száját, hogy "ajjaj". Utána elmagyarázta, hogy a PM átmerője mindösszesen 8mm es dupla ennyinek kellene lenni, valószínűleg ez okozza a pániktüneteket, a fogyni nem tudást egészséges életmód ellenére is. Ráírta a leletre a háziorvosnak, hogy milyen pajzsmirigy hormon vizsgalatokat kellene csinálni lehetőleg rohadt sürgősen, mert ez nem tegnap lett 8 mm kicsi. 


Múlt héten lementem a háziorvosomhoz, akinek az orra alá dugtam a papírt az ultrahangról, a diagnózisról, valamint a tanácsról. Ram nézett es annyit közölt az orvos: "Hat igen valóban, akkor minden kétséget kizáróan a pajzsmirigy okozza a problémát. De nem áll módomban beutalót adni mert a decemberi vérleleten a TSH hormon épp határon van." Hozzáteszem, most perpillanat 2 hete menstruálok, ma voltam nőgyógyásznál aki szinten azt véleményezte, hogy nagyon bátor a háziorvosom aki ezt nem akarja kivizsgáltatni, mert erre nagyon gyorsan gyógyszer kell, mert most már a legváltozatosabb tüneteket produkálja a szervezetem es teljesen tehetetlen vagyok ellene.

 

 A nőgyógyász magyarázta el, hogy elég masszív hormon hiányom van szerinte nem csak egyfele hormonból, és valószínűleg a pánik oham volt a szervezet utolsó nagy segélykiáltása, hogy menjek el orvoshoz, ezek a kretének meg a Frontint kezdtek el belem tolni és ezt a háziorvosomnak mint belgyógyásznak kötelessége lett volna felismerni hiszen könnyen látható tünetei vannak, száraz bőr, száraz ajkak, túlsúly, halvány sárgaság a bőrön, ő Hashimotora tippelt igy végeredmény nélkül. 


Kérdem én tényleg itt tart a magyar egészségügy? Hogy fizetem minden hónapban a TB-t, es áprilisban "csak" 100 ezer forintomba fog kerülni az, hogy magán klinikán megcsinálják azt, amit a háziorvosnak kellett volna megcsináltatnia? Neki ebből valamilyen hátránya származik? Mit tudok ez ellen tenni? Érdemes ezzel betegjogi képviselőhöz fordulni? 



Köszönettel: 
Krisztina

u.i.: Elnézést kerek a hosszú írásért, de muszáj volt kiírnom magamból, mert mar nem bírom magamban tartani. 

 

Nem vesz komolyan az orvosom

2018.03.24. 06:00

angrydoctor.jpgElső perctől kezdve nem vagyok vele megelégedve, nem vesz komolyan, bármit kérdezek, nem válaszol rendesen, most sem vette figyelembe, hogy továbbra sem vagyok jól.

Tisztelt Praxisblog!

 

Én csupán 2 perce találtam rá az Önök oldalára. Körül sem néztem igazából, hogy mi is ez pontosan. Kérdezek, aztán legfeljebb megírják, hogy rossz helyen járok. Szóval! Az első kérdésem az lenne - ha tudnak ebben segíteni -, hogy a Leflokin nevű tablettával kapcsolatos rengeteg rémhír igaz-e? Elhihető-e?

 

Immáron harmadik hete vagyok beteg. Három hete azt gondoltam, csak megfáztam, így mentem dolgozni, de nem voltam túl jól. A múlt héten már erősebb tünetekkel mentem orvoshoz, aki megállapította, hogy felső légúti hurutos megbetegedésem van. Pont egy hete úgy éreztem, de jól vagyok, rendbe jöttem. Ám hétvégére visszaestem. Így e hét hétfőn (19-én) ismét elmentem az orvoshoz, aki antibiotikumot írt fel (múlt héten semmilyen gyógyszert nem kaptam), ezt a Leflokint. Kedden úgy éreztem, javulok.

 angrydoctor.jpg

 

Ámde most még rosszabbul vagyok, mint voltam. Amellett, hogy köhögök, folyik az orrom, fáj a mellkasom, gyenge vagyok, erőtlen, étvágytalan, szédülök, fáj a fejem, fáj a lábam. Erre ő annyit mondott, hogy pihenjek tovább, szedjek Calciumot, immunerősítőt, a lábamra görcsoldót. Hiába mondtam, hogy nem javultam szinte semmit, szerinte hétfőn mehetek dolgozni. Kérdeztem, nem lehet-e, hogy a Leflokin mellékhatásai ezek? Nem tudok semmit csinálni fekvésen kívül, mert ha felkelek, egyből szédülök, fáj a fejem, elgyengülök, stb. A lábam is mitől fájna, ha csak fekszem? Erre a kérdésemre nem is válaszolt. Azt mondta, szedjem a fentieket, meg továbbra is a gyógyszert, hétfőn pedig mehetek.

 

Hiába mondtam, hogy de nem vagyok jól. A második kérdésem pont a leírtakkal kapcsolatos. Tavaly váltottam háziorvost, noha 17 évig voltam a betege az előzőnek. Nem vett komolyan. Nagyon sűrűn volt tavaly felső légúti problémám és gyomorproblémám, ámde nem küldött el kivizsgálásokra, magánorvoshoz kellett mennem. Ott derült ki, hogy helicobakter kórokozó van a gyomromban, valamint egy góc a fül-orr-gége tájékon, azok okozzák ezeket az állandó problémákat. Átmentem ehhez az orvoshoz. Ámde első perctől kezdve nem vagyok vele megelégedve, nem vesz komolyan, bármit kérdezek, nem válaszol rendesen, most sem vette figyelembe, hogy továbbra sem vagyok jól, stb.

 

Lehet-e ismét orvost váltani? Nagyon nem vagyok ezzel a doktornővel kibékülve.

 

Köszönöm és üdvözlet!

 

Soha többé SZTK Fogorvos!

2018.03.23. 10:01

fogorvos-rescue-elsosegely-keverek-845x577.jpgVégül nyár végén sikerült saját erőmből vért izzadva összegyűjtenem annyi pénzt, hogy egy középkategóriás áras magán fogászaton megkaptam a megfelelő fognyaki tömésemet.

Tisztelt Praxis!

 

Tavaly tavasszal lett volt Új SZTK Fogorvosom mert az 1. Felnőtt SZTK Fogorvosom 32 éves koromban 13 év után lemondott rólam... Addig a SOTE Fogászati klinikára jártam kezelésre, mind addig amíg az egyik fogam el nem kezdett fájni tavaly tél végén. És hiába mentem másnap munkám után a SOTE Fogászati klinikára nem tudtam számomra megfelelő időpontot adni, így 1,5 hónapra rá a munkahelyem körzetében lévő SZTK Fogászatra mentem el.

 

Nem volt szerencsém a legjobb leendő Fogorvoshoz kerülnöm mert tartósan betegállományban volt, így kénytelen voltam a Főorvost választani aki megkérdezte tőlem antibiotikumot írjon fel a gyulladt tömött fogamra vagy gyökér kezelje azt. Végül gyökér-kezelve lett azt is megkérdezte fájdalom csillapított adjon-e nekem a gyökérkezelésre. Érzéstelenítés alatt gyökér kezelve lett. 3. gyökértömés csere után nem fájt a fogam. Viszont amikor a Fognyaki szuvasodást fúrás nélkül betömte többször rosszul tömte be a fognyaki részemet. Így végül elmondtam finomat az Asszisztensnek aki hátat fordítva nekem magában nevetett a problémámon.

 fogorvos-rescue-elsosegely-keverek-845x577.jpg

 

Amikor a fogorvosnak mondtam el: annyit válaszolt ne idegeskedjek mert ő is ideges tud lenni mert ingyen csinálta a fogtömésemet. És évente egyszer csak 1 db fogtömést támogat az OEP, és a többit a fogorvosi fizetéséből vonja le az OEP amit majd visszadob a Fogorvosnak. Nem érdekelte a fogorvost, hogy a Fogyatékossággal élőknek életük végéig ingyenes a TB-jük legálisan. Végül nem volt más választásom nyár végén sikerült saját erőmből vért izzadva megalázó órabéres fizetésemből összegyűjtenem annyi pénzt, hogy egy középkategóriás áras magán fogászaton megkaptam a megfelelő fognyaki tömésemet.

 

 Olyan jól sikerült mintha Fogzománc lenne a tömés helyett. Havonta 1x Nyár vége után egészen Novemberig, 1-1 db fogamat kezeltettem Fogszuvasodás miatt. Jelenleg reménykedem sikerül annyi megtakarítást összegyűjtenem saját erőmből, hogy nyugodtan egy jobb fizetésű állásra cserélhessem a jelenlegi állásomat. És kell többé aggódnom a fogszuvasodásom kezelése végett, és a Fogorvos iránti Szociális fóbiám leküzdésében sem kell bajlódnom.

 

 ,,Soha többé SZTK Fogorvos" legalább 3 évig ne kelljen oda mennem.

Egy magzatelhalás után 5 évvel

2018.02.22. 06:00

5348208_59fec60b23e0cae86e5deddd8091223a_x.jpgKi akarná a társadalom (és az egészségügy) haragját magára húzni, hogy veszélyezteti a saját életét, csak mert ragaszkodna a tb-s ellátáshoz?

Kedves Praxisblog!

 

5 éve volt egy magzatelhalásom. Írtam is később itt róla. A lényege az akkori felháborodásomnak mai fejjel visszagondolva leginkább az volt, hogy tb-s nőgyógyászatra jártam, de a kórházban az első körben mindenki azt kérdezte "ki az orvosa?". (Nekem meg a nőgyógyász hát épp félig nyugdíjas volt és mint kiderült ő a kórházba már nem jár be csak a rendelőintézetben rendel.) Mivel "nem volt" orvosom, annak megfelelően haza is küdtek vizsgálat nélkül...noha a rendelőintézetes papírjaimon rajta volt, 19 hetes..15. héten elhalt magzat missed ab. UH lelet stb. Hagyom is, nehéz volt. (Életmentő műtét lett belőle és utólag aláíratott műtéti beleegyező, majd betegjogi képviselővel beszélgetés, végül kikértem az összes dokumentumot és itt adtam föl: ugyanis volt közöttük egy vizsgálati lap, orvosi pecséttel és aláírással, miszerint aznap, amikor a rendelőintézetből átmentem a kórházba a leletekkel, akkor ők (mármint egy orvos az ügyeleten) megvizsgált. Úgy látszik rájöttek hiba volt a kb. 4 hete elhalt magzattal éldegélőt hazazavarni, hogy a nőgyógyászaton senki nem ér rá és különben is "ki is az orvosa?"

 

Eltelt 3 év. Közben bőszen próbálkoztam nemzetünknek nemzeni, de sehogy se sikerült. Egész vagyont költöttem (a befizetett tb mellett és annak lehetőségeit pl. sima nőgyógyászati rendelés kihasználva), ennek a problémának a megoldására. És valahogy minden rendben van.

Egy dolog nem stimmelt az pedig a menstruáció hossza és mennyisége összehasonlítva a vetélés előtti régmúlttal. Amikor a meddőségem okára próbáltam rálelni, akkor az újabb és újabb nőgyógyászoknak mindig elmondtam: volt egy durva magzatelhalásom, küret lett a vége, azóta alig van menstr. lehetséges, hogy a méhfallal van a gond?

 5348208_59fec60b23e0cae86e5deddd8091223a_x.jpg

 

Mindenki kivétel nélkül azt mondta ugyan dehogy. Egy helyen elhangzott menjek haza, csináljuk mint a nyuszik, ez csak pszichés, nincs nekem semmi bajom.

 

Végül már volt pozitív terhességi tesztem is, de pár napos késéssel megjött.

Gugli a barátod tartja az újkori mondás. Lám addig olvastam (angolul és nem a kismamik fórumait), míg végül rájöttem: Ashermann szindróma. (Lényege: méhen belüli összenövések, több fokozata van legsúlyossabb a méhfal teljes összetapadása, kialakulásának leggyakoribb oka "kaparás", durva missed ab. esetén kb. 25% esély, hogy biztos lesz.) Ashermann mellett a teherbesés esélye minimális a gyerek kihordása majdnem lehetetlen.

 

Fogtam magam befizettem egy magán office hysteroscopiara, mert ezzel lehet egyértelműen diagnosztizálni. Az orvos egyből kérdezte miért akarok ilyen vizsgálatot stb. Hamar rövidre zártam azzal, hogy ...nézze meg, mert más már nem jöhet szóba.

 

Erőst kételkedett, UH-gal kezdte, milyen szép, nem lát ő itt semmit (Ashermannt nem is nagyon lehet látni UH-on, ha nem a legrosszabb fokozata van.). Következett a "bekukkantás a méhüregbe". Síri csönd. Majd kérdés a hova is jártam egyetemre...végül: orvosnak kellett volna mennie, gratulálok diagnosztizálta az Ashermant.

 

Voltam boldog, hisztis, kétségbeesett egyszerre, de leginkább dühös, hogy a sok ...hova menjen el...főleg, mert mindnek mondtam mi az előzmény és leginkább az "életmentő, de a beleegyezőt utólag velem aláírató" , de erről a lehetséges szővödményről mélyen kussoló orvosra haragudtam. Aztán elmúlt. Előre kell tekinteni. Ez az orvos megnyugtatott kevés az összenövés, fel lehet őket műtétileg oldani, ő vállalja. Hozzáteszem, nem fogadott el hálapénzt a műtét után!

 

Hogy-hogy nem mégis lombik programmal jutottam el a 6. hétig (nem miattam, én papírforma szerint rendben vagyok). A lombik is egy érdekes jelenség az egészségügy rengetegében. Minden vizsgálati eredménnyel rendelkezően is a tb alapon igénybevett esetben minden egyes újabb és újabb találkozóra, a konzultációra és magára a valós beavatkozás kezdetére 2-3 hónapos közökkel kellett (lehetett csak, mert úgy be vannak táblázva) menni. Majd 1 év volt mire sorra kerültünk. Ne értsen félre senki, nem voltam elégedetlen, főleg, hogy elsőre sikerült (legalábbis eddig).

 

És ITT JÖN az a fázis, hogy esek pofára már megint!

 

Keresnem kell nőgyógyászt, hiszen az intézet csinált nekem kis embriót, megtapadt, ideje kiengedniük vissza a természetes körfolyamatba, keressek orvost.

 

Gondoltam aha hát erre is ott a tb, egy sikeres szülésig eljutottam tb-vel, egy másiknál, hát hagyjuk, lombikra se panaszkodhatom, közel lakom a rendelőintézethez, bejelentkezem, legalább tájékozódó jelleggel. Megjegyzem jelenleg ikerterhesség (jelenleg). 

 

Kérni akartam időpontot. Mondják majd egy hónap múlvára tudnak adni. Jelzem, hogy az kissé későinek tűnik, mert lombik volt, mert iker, meg mert hát egy hónap sok idő, nem lesz gond? (Nem fejtettem ki, hogy majd ha akkor lecsesznek (mint tették egy barátnőmmel ugyanitt, hogy már rég jönnie kellett volna, nem a 10. héten) mit csináljak...). Kérdés, de hát ki az orvosa? Most keresném...

Kapcsolták gyorsan a nőgyógyászatot. Asszisztenssel beszélgetünk. Bemennék és nem 1 hónap múlva, kérdezi ki az orvosa? Basszus elmondom neki is, nincs orvosom, jönnék terhesgondozásra, tb-s vagyok. Erre megszólal, nekünk még szonográfusunk sincs egy ideje, szerintem ide ne jöjjön...

 

Szóval itt tartunk 5 évvel később a főváros egyik gazdagnak tartott kerületében. Már nem a kórházban kérdezik meg ki az orvosa, hanem az "sztk"-ban is nyitó kérdés lett.

 

Ki az orvosom??? "a tb. által bőven megfizetett területi ellátási kötelezettséggel bíró"

 

Ugyan már! Indulhat újra a "megfelelő" nőgyógyász keresése, aki természetesen magánrendelésen fog terhesgondozni, néha beinvitál a kórházba, majd előre jelzett szülési tarifa mellett lehet még jelen is lesz a szülésnél. Mert ki akarná a társadalom (és az egészségügy) haragját magára húzni, hogy veszélyezteti a saját életét csak, mert ragaszkodna a tb-s ellátáshoz?

 

Ui: valaki tud orvost ajánlani ikres indulású várandóssághoz, de csakis olyat, aki nem nézi full hülyének a "kismamát"?

 

A legjobbakat!

Rohadtul fáj és senki nem próbál segíteni

2018.02.07. 06:00

1_8.jpgFrissen amputált szeptikus sebbel, 1 db antibiotikum recepttel, fájdalomcsillapító recept nélkül. 

Kedves Praxisblog!

 

Kérem, ha a történetem megosztásra kerül, csak nevek nélkül, mert vannak benne rám nézve kompromittáló részletek. Elnézést az ékezetek helyenkénti hiánya miatt, fél kézzel nehéz. Ópiát- és benzodiazepin függő vagyok. Lehet emiatt kommentben szidni, nem jó dolgomban alakult ez így és már én is látom, hogy nem megoldás, rehabilitációm folyamatban, de ez csak kis részben érinti a történetet.

 

Nemrég necrosis alakult ki az egyik ujjamon egy fertőzött seb nyomán. A Korányi SBO-ról azonnal a J. Kórház ortopédia-traumatológiára(?) küldtek, ahol sürgősséggel, 6 órán belül műtöttek is. Nagyon kevesen múlt, de megmentettek a kezem, csak az ujjam nagyjából negyede "hiányzik".

 

1_8.jpg

 

Műtét utáni reggel 8 körül még az volt az információ, hogy várhatóan 10 napig maradok , majd délben meglepetésemre jöttek a zárójelentésemmel. Frissen amputált szeptikus sebbel, 1 db antibiotikum recepttel, fájdalomcsillapító recept nélkül (bárki elképzelheti, mennyire fáj ha kivágják az ujja negyedét, ráadásul az ópiát megvonás önmagában is marha fájdalmas).

 

 Ezután a megvonásaimmal, szorongással és súlyos depresszióval (X (kevés) hónapja halt meg a férjem) vetettem fel magam egy 3. kórház pszichiátriai osztályára ahol napi 2 Cataflamot kapok "fájdalomcsillapítás" címén. Majdnem frissen amputáltan. Ópiát megvonással. Gyakorlatilag rákényszerítenek, hogy kéz alatt megvegyem magamnak az erősebb, ópiát alapú fájdalomcsillapítót, amit normális esetben alapból kapnom kellene.

 

Hogy ez normális-e vagy sem, döntse el mindenki maga... Szerintem nem. Mert rohadtul fáj - és senki nem is próbál segíteni. Pozitívum, hogy végül is megmaradt a kezem, és akad 1-2 nővér, aki segít fürdeni és öltözni.

Hazugnak nevezte az iskolaorvos a gimnazista lányt

2018.02.01. 06:00

doctor_2.jpgAzt javasolta, hogy jelezzem az orvosi kamara felé, hogy nem volt hajlandó ellátni gyermekemet, mi több, elküldte őt a rendelőből.

Tisztelt Praxis blog!

 

Nem egészen vagyok tisztában az iskolaorvos jogaival, ezért fordulok önökhöz. Lányomnak, aki jelenleg tizedikes, le kellett mennie az iskolaorvoshoz, aki egy általános szűrés keretein belül azt is megkérdezte a lányomtól, hogy milyen gyógyszereket szed. Nem vagyok benne biztos benne, hogy volt-e joga ehhez. Előzményként azt el kell mondanom, hogy két évvel ezelőtt volt a doktornővel összetűzésünk. Családunkban egy hosszantartó betegség, illetve további tragédiák sorozata miatt, kamaszlányomnak kialakult egy pánikbetegsége.

 doctor_2.jpg

 

Emiatt sokszor rosszul lett az iskolában, ilyenkor az osztályfőnök leküldte az iskolaorvoshoz. Eleinte megértően viselkedett vele a doktornő, de amikor sokadszorra leküldték őt, akkor az utolsó alkalommal elzavarta a lányomat, mondván: - Jaj, már megint te?! Menj vissza az osztályba, semmi bajod. Lányom felhívott telefonon, mire bementem az iskolába, hogy beszéljek a doktornővel, elmondjam ennek a betegségnek a háttértörténetét. Szó szót követett, mire az iskolaorvos kerek pererc közölte, hogy a lányom hazudik és nincs semmi baja, mivel szerinte egy pánik betegség nem ilyen tünetekkel jár!

 

Rettenetesen rosszul esett, mivel tudom, hogy lányomnak és családomnak is sok mindenen kellett átmennie. Az eset után a doktornő még a gerincproblémáját is megkérdőjelezte, amiről szintén van szakorvosi igazolásunk, ettől függetlenül ő újat kért. Felkerestem a megadott betegjogi képviselőt, aki azt mondta, ez nem az ő hatásköre.

Azt javasolta, hogy jelezzem az orvosi kamara felé, hogy nem volt hajlandó ellátni gyermekemet, mi több, elküldte őt a rendelőből. Természetesen felvettem a kapcsolatot az orvosi kamarával, akik azt mondták, hogy ezek alapján kérhetek vizsgálatot.

 

Tehát ezek után a kérdésem az, hogy volt-e joga az iskolaorvosnak megkérdezni a felülvizsgálatkor, hogy milyen gyógyszereket kell szednie? Várom válaszukat,

 

Egy anyuka

Tragikusan is végződhetett volna

2018.01.22. 06:00

d_mj20150317014-1024x576.jpgKöszönet nektek egészségügyi dolgozók, diszpécserek, mentősök, orvosok, ápolok! Köszönöm a gyors, szakszerű beavatkozást, hogy nem hagytatok magunkra 1 percre sem, a türelmeteket és a megnyugtató mosolyotokat!

Tisztelt Praxis!

 

Face-n láttam, gondolom ilyent IS be kellene tenni! ISMÉT A MAGYAR EGÉSZSÉGÜGY! Egy bevásárlás! Haza fele tartunk! Jó kedv a kocsiban! Egy pillanat alatt minden szertefoszlik! Rosszullét, félreállunk, kiszállás friss levegő! Nem használ! Fokozódó nyelési nehézség! Aztán egyre kevesebb a levegő!  Sötét van már, de a látvány így is rémisztő! Telefon, mentők diszpécser! Villám kérdések, a rémülettől akadozó válaszok! Ám őt nem zökkenti ki semmi a megnyugtató hangja a pontos instrukciók jönnek át az éteren!

 

Pontos tájékoztatás a mentő épp aktuális helyzetéről, közben nyugtat és felkészít, a várható állapot romlásra, de közben nyugtat!

 

"Mondani fogom, mit kell tenni, csak maradjon vonalban! Persze, hogy maradok! Folyamatosan érdeklődik a beteg állapotáról, s közben jó tanácsokkal lát el! A hangja megnyugtató még mindig! Aztán megérkezik a mentő és a mentőorvos kocsival!

 

d_mj20150317014-1024x576.jpg

 

Hallani a "megnyugtató „szirénát! Kiugranak a kocsikból, jönnek, nem sokat kérdeznek, csak teszik rutinosan, amit kell! Kis várakozása beteg már jó kezekben van.

 

Elköszönök a diszpécsertől! A mentősök közlik, kicsit jobban van a beteg és a sürgősségire viszik! Jönnek, mennek az ápolók beteg hordók! Egy-egy mosoly! A váróban sok a beteg! Az események pörögnek! Már csak egy vizsgálat van hátra! Az is hamar meg van! Papírok elkészülnek, de a mi mentős gárdánk már egy új beteggel érkezik! Fiatalok, idősebb nénit hoztak! Mielőtt menne, a dolgára a fiatalember még pár kedves mondattal biztatja az idős hölgyet majd a mi betegünkhöz is oda szól kedvesen humorosan,(mert már lehet, hisz óriási a javulás)

 

Tragikusan végződhetett volna, ha nem dolgoznak össze a diszpécserrel, ha nem cselekszenek gyorsan! Filmben láttam ilyet, tapasztalni soha élőben! Pedig létezik itt Fejér megyében! Egy percig sem voltunk egyedül a bajban!

 

Köszönet nektek egészségügyi dolgozók, diszpécserek, mentősök, orvosok, ápolok! Köszönöm a gyors, szakszerű beavatkozást, hogy nem hagytatok magunkra 1 percre sem, a türelmeteket és a megnyugtató mosolyotokat! Nem tudtátok, hogy az anyukát hat gyermeke és férje várta haza! Örök hála nektek, akik november 3-án a sárkeresztesi elágazóban mentettetek életet este 8 óra után! Ezt is lehet osztani, talán eljut hozzájuk!

Egymást fürdetik a betegek a Péterfyben

2018.01.18. 06:00

d_mtz20110225014-1280x852.jpgA 21. században, Európában a jobb állapotú betegek mosdatják a társaikat, hogy ne egye meg őket a piszok, és ne kapjanak el további fertőzéseket. Akármennyire hihetetlen, ez a magyar valóság, a saját szememmel láttam.

Tisztelt Praxis!

 

Tavaly ősszel kórházba kerültem, hosszú hónapok szenvedése és orvostól-orvosig való járkálás után beutaltak a Péterffy belosztályára. Szerencsére meggyógyultam, de eltöltöttem két hetet a fent nevezett intézményben, amelyhez hasonló élményt senkinek sem kívánnék. Ahogy mondtam, meggyógyítottak, vagyis nem az orvosok szakértelmével és hozzáállásával volt a baj, maga a rendszer, maga a hely az, ami sok embert sírba tesz ott sajnos.

 

Mivel annak előtte legalább 20 évig nem jártam ilyen helyen és nem tartózkodtam ilyen hosszú időt egyetlen egészségügyi intézményben sem, nem tudtam mire számítsak, de ilyen balkáni állapotok meg sem fordultak a fejemben.

 

Kosz és mocsok, szinte mindenhol, a fürdőnek nevezett egyszemélyes lyukba úgy bírtam csak bemenni, hogy előtte én magam fertőtlenítettem, hogy legalább ott ne szedjek össze valamit. A wc ugyanez a kategória, papír és kézmosó természetesen nem volt, mindenre fel kell készülni, ha az ember ide kerül.

 

A takarítok reggel gyorsan végig törlik a padlót, koszos, ragadós felmosóvízzel, utána rohannak is tovább. Ha a kiömlött ágytálból csordogáló pisit mi, betegek nem töröljük fel, akkor ott áll másnap reggelig.

 d_mtz20110225014-1280x852.jpg

 

A nővérek száma nagyon kevés, szinte senkire sem jut idő, kedvük és türelmük sincs a betegekhez. Fürdetésről ne is álmodjon, aki saját magát nem képes megmosdatni, vagy a hozzátartozói nem segítenek, mert az ápolók ezt a fajta munkát egyetlen alkalommal sem látták el, amíg bent voltam. A 21. században, Európában a jobb állapotú betegek mosdatják a társaikat, hogy ne egye meg őket a piszok, és ne kapjanak el további fertőzéseket.

 

Akármennyire hihetetlen, ez a magyar valóság, a saját szememmel láttam. Az étkeztetés is hasonlóan folyik, aki nem képes a mozgásra, nem tudja ellátni magát, megkapja ugyan az ételeket, de a társai jószándékára van utalva, ha pedig nincs szerencséje, nem eszik.

 

Nem tudom, mi lehet a probléma, ami miatt ezeket a teendőket nem látják el az arra hivatottak és a betegekre hárítják őket. Nyilván a pénz is tehet róla és az emberhiány is, de azt hiszem, még sem normális, hogy lassan a betegek gyógyítják majd saját magukat a kórházakban. Az emberség volt, ami hiányzott, szinte kivétel nélkül az ott dolgozókból. Hogy lehet így bánni érző, (még) élő emberekkel?

 

Körül kéne már nézni az illetékeseknek a magyar kórházakban és be kellene feküdniük néhány napra. Akkor talán lenne változás, ha a saját bőrükön tapasztalnák meg, mik zajlanak a falak mögött.

 

Róza

Nem szeretnek dolgozni a Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetben?

2018.01.16. 06:00

dscn0006.jpgKeresztszalag szakadásra kenőcsöt ajánlottak a balesetin. 

Tiszteletem!

 

Mesém főszereplőre egy akadály, amit átugrottam, de a földet érést követően kattanást éreztem, hallottam a térdemből. Azonnal jelentkezett a tünet, nem tudtam mozgatni, fájt, dagadt. Ezt követően mentővel mentem be az OBSI-ba, ahol megvizsgált egy orvos, aki közölte kenegessem. Ehhez hozzátartozik, hogy mondtam, hogy kattant valami. LE IS ÍRTA az ambulánslapomra. Lényeg a lényegében másnap kerületi sztk, sebészet.

 

Ott a doki felajánlotta segítségét, hogy mivel elég gyanús neki, azért holnap jöjjek vissza az ortopéd dokihoz mindenképp, mert fél, hogy a kenegetés nem elég (Ő LEGALÁBB FELISMERTE, H BAJ VAN!!!!) Másnap visszamentem az ortopédiára, ahol egy kedves, határozott ortopéd orvos fogadott, aki megvizsgálta, majd közölte, hogy legjobb esetben is legalább egy első keresztszalag szakadás a diagnózis.

 dscn0006.jpg

 

Majd elhagyta a száját a rettegett mondat. LESZÍVJUK A VÉRT BELŐLE. Leszívta, kellemetlen volt, de nem fájt. Utána kb. 30 perccel meg érezhetően jobb volt. Azt mondta, ha felkészültem lelkileg a műtétre, akkor vár vissza, hogy megbeszéljük a dolgokat.

 

Pár hónap felkerestem, emlékezett rám (pedig egy fillért nem fizettem és nem 20 éves, szőke csaj vagyok :).  Megbeszéltünk mindent a műtéttel kapcsolatban. Még itt is udvarias, határozott és normális volt! A műtéten túl vagyok (szalag pótlás, illetve egy darab porcot is leszedtek!), mankózom, lassan a kalocsai hímzéstől is megszabadulok. Érdekes, hogy egy fillért nem adtam eddig, de végig normális és segítőkész volt!

 

Szumma: friss sérülésnél elmondtam, hogy kattanás volt, amit le is írt. Diagnózis: kenegessem, majd lemegy a duzzanat harmad nap egy hozzáértő leszívta a vért belőle, illetve elmondta mi is a baj... Szóval csak egy kérdés: NEM SZERETNEK DOLGOZNI AZ OBSIBAN vagy frissen nem megállapítható a sérülés?

© 2009-2015 praxis
blogszabályzat