Életem legborzasztóbb éjszakáját töltöttem a Jahn Ferenc Kórházban

2020.03.10. 05:56

Kivel kell itt orális szexuális kapcsolatot létesíteni ahhoz, hogy kapjak egy takarót?

Kedves Praxis!

Előrebocsátom, hosszú lesz. Eddigi életem legborzasztóbb éjszakáját töltöttem a Jahn Ferenc Kórház frissen felújított sürgősségi osztályának betegszobájában. Ennyi embertelenséggel, megalázással, nemtörődömséggel, a személyiségi jogok totális semmibevételével, az empátia teljes hiányával még életemben nem találkoztam. Vasárnap délután légzési nehézség miatt elmentem a háziorvosi ügyeletre, ahonnan bal kamra elégtelenség miatt azonnal beküldtek a sürgősségire. (Úgy emlékszem ez volt a diagnózis, kérlek, nézzétek el, ha nem a szakma nyelvét használom, az én terepem nem ez.) A sürgősségin mindjárt a felvétel után döbbenten tapasztaltam, hogy rabosítottak. Elválasztottak a kísérő hozzátartozómtól, ő egy másik váróban maradt.

Én nem mehettem ki szabadon (ha megkértem egy őrmester stílusú nőt, akkor, ha éppen ráért, pofákat vágva kiengedett), ő meg nem jöhetett be. Csak nekem tűnik embertelennek, hogy több órát kell úgy várakozni, hogy tele van az ember szorongással, és még a hozzátartozóját is elválasztják tőle? Ki találta ki ezt a hülyeséget? Én elhiszem, hogy mi, betegek is zavarjuk az eü. dogozóit, nemhogy a hozzátartozóink, de ez mégiscsak túlzás. Úgy meg pláne, hogy vannak kivételek. Nem a súlyos állapotú betegekre gondolok, hanem pl. arra a párra, akiket valaki a személyzetből ismerősként üdvözölt, majd annak ellenére ücsörögtek ott egymás mellett, hogy szemmel láthatóan egyikük sem volt súlyos állapotban. Ezen felbátorodva néhány óra különélés után behívtam a férjem. Néhány perc múlva hörögve vetették rá magukat, hogy menjen ki. Máshoz is beszökdöstek, de nem volt kegyelem, csak a párocskát nem háborgatták. Ekkor még nem tudtam, ez még csak a kezdet. Első körben megkaptam a karszalagom egy bűbájos hölgytől. Érdekes volt, hogy a felvételnél kapott sorszámom megjelent az ajtó feletti digitális kijelzőn, mikor bemehettem, ennek a sorszámnak a továbbiakban semmi jelentősége nem volt. Pedig lennének ötleteim, hogy még mire lehetne használni, pláne, hogy van egy nagy monitor is a váróban.

EKG, vérvétel, mellkas röntgen viszonylag hamar megvolt, az után következett a végeláthatatlan várakozás (pl. a monitoron jelezni lehetne, éppen hol áll a betegek sorszáma (nyilván nem érdek, mert túl átlátható lenne, pedig szerintem a többség azt is megértené, ha egy súlyosabb eset miatt hátrébb kerülne, cserébe lenne némi információja a teljes kilátástalanság helyett, meg a monitor is ki lenne használva, mert azért kár volt beszerezni ezt a nyilván nem olcsó cuccot, hogy egyetlen szobába azon szólítsanak). Szóval 6 óra várakozás (rabságban) után orvos elé kerültem, ő is kedves volt, és úgy döntött, az éjszakát a sürgősségi betegszobájában monitoron fogom tölteni embólia gyanúval. Megfordult a fejemben, hogy azt talán nem így diagnosztizálják, de mit értek én a lovakhoz. Nem is nagyon izgatott. Megrémültem.

Bekísért a szobába, rám szereltek tappancsokat, vérnyomásmérőt, ujjamra bigyót. Én közben próbáltam valahogy a várakozó férjemet értesíteni, hogy hozzon be nekem ezt-azt, amire szükségem van, a helyet uraló – magát minimum tengerészgyalogosnak képzelő – GI Jane karikatúrája, rám förmedt, hogy ide nem lehet behozni cuccot. Kérdeztem, egy könyvet, egy telefontöltőt, és egy üveg vizet sem? Nem szívesen, de azt lehetett. A doktornő megkérte őket, szóljanak majd, hogy engedjék be a férjem. Mikor elment a szemem láttára jót röhögtek ezen (GI Jane és némiemberségszorultbelédekonformista társa). Aztán ott maradtam utcai ruhában egy ágyon. Kaptam egy ígéretet, amikor az ágyat elfoglaltam, hogy lesz majd egy takaróm. Telt, múlt az idő, az ablak nyitva volt, fáztam, takarót nem kaptam, a férjem kinn várakozott a minimál felszereléssel. Váratták még egy órát. Csak úgy. Mert megtehetik.

A két huszonéves lányka még csak véletlenül sem létesített szemkontaktust, nehogy kérdezzek, vagy kérjek tőlük valamit. Aztán a konformista megsajnált és egy pillanatra felfüggesztve a legalább egy órája folytatott magántelefonját szólt, hogy nemsokára beengedik a férjem, így kisvártatva tényleg megkaptam az életmentő felszerelést. A víz valóban az volt, mert ha nem hozott volna, akkor reggelig szomjazok. Volt, aki így járt, nem volt/elfogyott a vize, délután fél hattól reggel fél hatig nem ivott, mert ott egy pohár vizet nem kapott, és aztán csodálkoztak, hogy nem tudnak vért venni tőle). Mikor a szobába kerültem, volt ott egy fiatal lány pelenkában, aki az első epilepsziás rohamán volt túl, közben bepisilt, és zavartan viselkedett. Hogy honnan tudom, mi történt vele? Hát onnan, hogy fennhangon beszéltek róla (nem csak róla, a saját leleteimben nem tudtam, mi van, de ágyszámmal, névvel teljes diagnózisok repkedtek, kinek, mi van a prosztatájával, mivel műtötték stb.) Szóval ezen a fiatal lányon csapatban vihogtak, mert egy zsákból pakolgatta ki a nadrágját, bugyiját, messziről kiabáltak neki, hogy hagyja, mert pisis.

Csak annak örültem, hogy szegény anyukája kinn a váróban nem tudja, mit művelnek odabenn a gyerekével (ugye milyen jó a rabosítás?). Utána mentősök jöttek egy néniért , traumatológiára vitték, szintén fennhangon ecsetelték, hogy a fekélyes sebeiből hol mi folyik, és csak attól féltek, hogy nagyon „összedzsuvázza” a felszerelésüket. Jobb is, hogy a néni valószínűleg nem volt magánál, mikor megbeszélték, hogy a saját plédjüket a feje alá tegyék, mert abból MÉG nem folyik semmi. Miközben taszigálták, rászólt a mentős, ne balettozzon néni, ez nem a balettintézet. Közben majdnem leejtették, mert az egyik mentős annyira belefeledkezett a még pelenkában is igen csinos kislány bámulásába, hogy az még egy igazi pedofilnak is becsületére válna. A hányinger kerülgetett, és ismét csak a kislány anyukájára gondoltam. Azt kívántam, soha ne tudja meg, min megy keresztül éppen a lánya.

A nénit elvitték, anyák napja volt éppen, én meg azon gondolkoztam, a saját édesanyjának is ilyen elbánást kívánna-e, meg arra, hogy még azelőtt meg kell halni, mielőtt ennyire kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, és ilyen embereknek leszek kiszolgáltatva. Ezen lehet, már most el kell kezdeni dolgozni. Takaróm még mindig nem volt, egy normálisabban viselkedő férfi ki akarta nyitni jobban az ablakot, de kértem, hogy ne, mert így is fázom. Akkor ismét kaptam egy ígéretet takaróra, de ez is csak ígéret maradt. Közben próbáltam valakinek elkapni a pillantását, hogy megkérdezzem, mi a teendő, ha mosdóba kell mennem. Nem volt egyszerű, de a konformistától - aki még mindig telefonált, még mindig magánügyben – megtudtam, hogy leszerelem a cuccot, és kimegyek. Ez tetszett. Leszereltem, kimentem, aztán visszamentem, mert volt a táskámban papír zsebkendő, a WC-ben meg csak üres guriga. Visszatértem, de egy darabig nem nagyon izgatta őket, hogy ott vagyok leszerelve. Már azon tűnődtem, hogy lehet, visszaszerelni is nekem kell, amikor a normálisabb férfi felszerelt újra.

Takaróm még mindig nem volt, így gondoltam, megpróbálom az ő nyelvükön, mert a kérés nem éri el az ingerküszöbüket, így mikor GI Jane a látóterembe került, fennhangon megkérdeztem, kivel kell itt orális szexuális kapcsolatot létesíteni ahhoz, hogy kapjak egy takarót. Hatott. Pár perc múlva egy olyan pléd landolt az ajtóból dobva az ágyamon, amit a szemétben bottal sem piszkálnék meg. Csak reménykedtem benne, hogy nem a szennyesből vette ki, de a szükség nagy úr, betakaróztam vele. Kicsit elcsendesedett a szoba, olvastam, amikor GI Jane megjelent, látta, olvasok, így egyetlen szó nélkül lekapcsolta a villanyt. Gondolom, hogy érezzem, csak egy darab sz@r vagyok. Ha így alakult, megpróbáltam aludni. Éppen majdnem elaludtam, mikor GI Jane megjelent mellettem, és egyetlen hang nélkül a fejemre szerelt egy orrszondát (talán így hívják), aztán közölte, az orrán vegyen levegőt, és eltűnt. Na, alvásnak lőttek, ha akartam, ha nem (inkább nem szerettem volna) hallgattam a fennhangon ecsetelt diagnózisokat, néha beordított GI Jane a férfi szobába, hogy nyújtsa ki a karját, mert így a büdös életben nem folyik le az infúzió.

Öt perceket aludtam, néha hangos röhögésre riadtam fel. Egyszer csak valami gomolygott a pult fölött, amit füstnek véltem. Megdöbbentem. Ezek rágyújtottak? Aztán nem kevésbé döbbenten láttam, hogy vidáman pöfékelnek az elektromos cigivel. A sürgősségi osztály betegszobájában. Nem kívánom kommentálni. Hajnaltájt egy órán keresztül hallgattam, hogy a szemben fekvő monitorja üvölt. Volt időm tanulmányozni, rájöttem, azért, mert a vérnyomása alsó értéke 38 volt. Nem tudom, ez mekkora baj, de mozdulatlanul ültek a pultnál, nem hozott lázba senkit. Végre reggel lett, leszereltem magam, elmentem a mosdóba. Szívesen megmostam volna legalább az arcom, de nem volt törölközőm, papírtörlő sem volt, a pzs készletem kellett a nap további részére pisiléshez. Aztán segítettem az egyik betegtársnak kipecázni az ágya alól a cipőjét, mert nem tudott lehajolni, szédült, GI Jane-t és társait pedig nem izgatta, hogy teljesen tanácstalanul ül az ágy szélén, szeretne kimenni a mosdóba. Bejjött az esti doktornő, mondta, fél 10-re szerzett nekem időpontot a tüdőgondozóba, ha ők találnak valamit, akkor hazamehetek, mert utána majd kezelnek, ha nem, akkor kardiológiai kivizsgálás lesz, és maradok.

A mellettem levő ágyon gond volt a beteggel, őt próbálta ellátni, miközben intézte, hogy osztályra kerüljön. Mikor kiment GI Jane és társai a betegek füle hallatára kezdték el savazni, a huszonéves lányka fennhangon kérdőjelezte meg a diagnózisát, kifigurázták. Elég kellemetlen volt hallani, de rá kellett jönnöm, ő nem tekint embernek, így nem érdekli, mit hallok. Megjöttek a nappalosok, az ő kemény munkájukról is hamar képet kaphattam, betegek pusztuljanak, egy órán keresztül csoportos traccs (hol vetted a cuki nacit, hova megyek esküvőre, és hasonló kemény dolgok). Aztán az egyik nappalos úgy gondolta, ismét feldíszít mint a karácsonyfát. Felrakta a vérnyomásmérőt, az ujjamra a bigyót, és az orrszondát (a tappancsokat már nem, mert az már nagy macera). Kérdeztem, minek az orrszonda. Odavetette, nem én fuldoklok. Mondtam neki, ha kérdezne, elárultam volna, csak terhelésre fulladok, feküdni, ülni, állni kiválóan tudok fuldoklás nélkül. Akkor vegye le. Ebben maradtunk. Közben az egyik hozott reggelit: valami kalácsféle (száraz, csomagolás nélkül), egy kis dobozban margarin, és fóliás méz, meg egy műanyag kés, folyadék semmi. Abszolút nem volt hozzá kedvem, bár előző nap délben ettem utoljára, erre nem vágytam. Meg arra sem, hogy miután végig szenvedtem egy éjszakát a tegnap felvett ruhámban, nem tudtam zuhanyozni, már tényleg az hiányzik csak, hogy még egy kis mézzel összekenjem magam, és úgy menjek a tüdőgondozóba. Nem kértem. Ezt nem vették jó néven.

Végre eljutottam a tüdőgondozóba. Felajánlottam, hogy átsétálok (szintén a földszinten van), de nem. Először nem tudtak beteghordót szerezni, utána meg egyszerre három állított be értem. Ez már bohózatba illő volt, ennyire jól szervezett osztály nyilván nincs több. Egy törött kocsiba ültettek be, ami az első mozdulatra felsértette a bokámat. Letámasztottak a rendelő előtt, és ott mindenki kedves és aranyos volt. Találtak problémát, gyors megoldást, kezelést, és kontroll időpontot, így szépen visszatoltam a törött taligát a sürgősségire, és örültem, hogy szabadulok. Láttam már kórházat, tudtam, hogy nem fogok azonnal zárójelentést kapni, de miután megtudtam, hogy kész a papírom, és szemmel láthatóan szórakoztak velem, akkor megfogtam a táskámat, és mondtam, megyek. Hová? Haza. Azt nem lehet. Akar fogadni? És akkor kioktattak, hogy ez egy kórház. Na, akkor tört ki belőlem, hogy nem elég kórháznak lenni, annak is kell látszani, és ami itt az éjszaka folyt, annak semmi köze a gyógyításhoz, és nem állat vagyok, elég volt a kempingezésből, haza szeretnék menni, fürödni szeretnék, átöltözni, és enni, de ezzel ők ne is törődjenek, egyetlen dologgal törődjenek, hogy puszta szórakozásból ne akadályozzanak abban, hogy elmenjek. 15 perc múlva papírom volt. Ehhez is csak az emberség hiányzott. Hogy ne élvezze, hogy hatalma van felettem, és minél több kellemetlenséget okozzon. Ha legközelebb rosszul érzem magam, lefekszem valahol, és várom a halált, de még a gondolatától is kiver a víz, hogy még egyszer ide bekerülök.

Elcsépelt, de ez tényleg nem pénz kérdése. És ezek miatt sajnos az összes szolidaritásom elvesztettem az eü. dolgozókkal szemben. Tőlem ne várja senki, aki így viselkedik, hogy szót emeljek a béréért, a körülményeiért. Azt ki kell érdemelni. És ezek elbuktak. Emberségből. Te – csöppet sem kedves egészségügyi dolgozó – ne próbáld nekem megmondani, a hozzátartozómmal ülök-e órákat egy váróteremben, vagy nélküle. Ezt majd én eldöntöm. Te soha ne próbáld az emberi méltóságomat semmibe venni. Soha ne akard rajtam gyakorolni a nem létező hatalmadat. Soha ne próbálj puszta szórakozásból kellemetlenséget okozni. Sem nekem, sem másnak. Nem azért vagy ott. Ha nem megy, hagyd a fenébe, és csinálj mást.

Kata

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szeretném látni az összes kommentet! (121)
Az utolsó 100 komment:

invalid user name 2020.03.11. 08:41:58

azt tanácsolom, menj inkább stadionba és ott várd a gyógyulást.

Kommentek:

FILTOL · http://hulyekkimeljenek.blog.hu/ 2020.03.11. 13:12:34

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog