Elvették a 21 éves fiam életét

2016.01.26. 05:25

m.jpgA boncolási és a toxikológiai eredmény is azt igazolja,hogy a fiam szervezetébe se drog sem alkohol nem mutatható ki , ennek ellenére a fiamat úgy kezelték, mint egy drogost  és ez okozta halálát.

Tisztelt Praxis!

 

A fiam Dóra Árpád  2015.04.24-én péntek  este elment a barátaival darts-ni,4 sört ivott azt mondták ,hajnalban olyan 2 óra körül váltak el egymástól, de még Árpi a fiam egy üveg sört haza is hozott. Másnap 2015.04.25-én nem volt semmi probléma pihent tv-zett.

 

 Vasárnap  2015.04.26.-án délelőtt kezdődött nála a rosszullét, orrvérzés és remegés kapta el. Kijöttek a mentősök.. a vérnyomása kicsit magas volt, de más problémát nem találtak nála ezért úgy döntöttünk ha nem muszáj ne vigyék be a mentősök ugyan ezt mondták.

 

 Hétfőn  2015.04.27.-én a fiam újra rosszul lett, nem evett  wc-ni se tudott  csak az állandó remegés volt nála jelen később alvás problémák is jelentkeztek.

 

 Mivel kedden 2015.04.28.-án sem lett jobban teljesen legyengült menni sem tudott, újra szóltunk a mentősöknek akik nem jöttek ki azt mondták hivjuk a háziorvost, de mivel ő beteg szabadságon volt más jött ki helyette, telefonhivás után 2 órával. Fiamat megvizsgálva nem talált semmi hibát azt mondta,hogy vigyük be a sürgősségire,de akkor már a fiam  a poharat se tudta megfogni annyira remegett.  Fél egykor bevittem a sürgősségire ahol kivizsgálva  fiamat, többszörösen elhangoztatva,hogy szimulál. A laboreredményre vártunk egy órán keresztül  akkor kijött az orvos félre hivott,  papirok nélkül közölte velem a fiam vizeletéből  két féle drog mutatható ki. Lejött a  főorvos asszony aki betolta akkor már egy  tolókocsiba ülő fiamat egy helységbe ahol megvizsgálta amikor beszerettem volna menni a fiam után engem nem engedtek be a válasz annyi volt ha az orvos szeretne velem  beszélni  akkor bemehetek. Egy kis idővel  később kihozták a folyósora ahol vártunk, jött egy fiatal ápoló aki közölte velünk,hogy átmegyünk a Psychiatriara  ahol minket várt egy másik főorvos asszony, bementünk a kezelőbe hárman a főorvos a fiam és én ahol megbeszéltük,hogy két-három nap bent tartják infúziós kezelést fog kapni és utána hazajöhet.  Elmondtam a főorvos asszonynak, hogy a  gyerekemet csak a nyitott osztályra vihetik és megtiltottam,hogy levigyék a zárt osztályra amibe a főorvos bele is egyezett.  Betolták a fiamat egy szobába a nővér zavarodottan nézett ránk,hogy mit keresünk ott amig  ágyneműt húzott otthagytam a fiamat elmentem megkeresni a főorvost, nem találtam mire vissza értem a fiam közölte kapott egy injekciót a fenekébe úgy hogy a nővér azt se tudta mivel vittük be.  A fiam  befeküdt  az ágyba és megnyugtattam,hogy most már jó helyen van és elköszöntem tőle.

m.jpg

Másnap 2015.04.29.-én reggel tiz órakor munkahelyemről érdeklődtem fiam állapotáról, megnyugtatott a nővér  ’Nyugodjon meg anyuka, az Árpi reggelire már evett is egy pár falatot és jól van’ mivel este hatig dolgoztam fél hétkor tudtunk a családommal bemenni látogatni és már nem találtuk a fiamat a helyén akkor már megijedtem kerestem a főorvost nem találtam és lementünk az alsó szintre a dohányzó résznél egy fiatal fiú közölte velünk,hogy már tegnap este levitték a fiamat a zárt osztályra ahol csengettünk kijött egy ápoló aki megkérdezte hogy a drogos fiúhoz jöttünk ? családommal meglepődve idegesen válaszolva: nem! a  fiamhoz jöttünk a Dóra Árpádhoz. Ezek után bementünk és elképesztő állapotba találtuk a fiamat: teljesen magánkivűli állapotba bepelenkázva, kikötve mi családtagok is sokkos állapotba kerültünk a látványtól , próbáltuk szóra birni de nem ismert fel minket. Az ápolóhoz fordulva kérdeztem tőle mit csináltak a fiammal? amire azt a választ kaptuk nyugodjunk meg  ő naponta több 10 ilyen esettel találkozik és ez egy természetes folyamat , nem lesz semmi baj. Rohantam kétségbe esetten kerestem a főorvost, de nem találtam ismét sehol újra az ápolóval futottam össze akitől kétszer is megkérdeztem hogy ’Ugye nem fog baja lenni a fiamnak? Ugye nem fog meghalni?’ ő azt válaszolta: ’Nyugodjon meg asszonyom holnapra már semmi baja nem lesz. Fél kilenckor hazajöttünk.

 

Csütörtök reggel 6 órakor csörgött a telefonom  amikor felvettem közölték velem,hogy a fiam meghalt. Zárójelentéseket megkapva tehetetlenül megtörve olvassuk,hogy a kórház hamis adatokat, eseményeket, más informácókat  rögzitett bele még a szülőt is meghazudtolva, fénymásolt ekg papirt kaptunk olyan időponttal amikor még a fiam az otthonába tartózkodott  a házi orvosra várva. Olyan információt is olvastunk,hogy a fiamat mentő vitte be eszméletlen állapotba miközben a mentő ki se jött hozzá.  A boncolási és a toxikológiai eredmény is azt igazolja,hogy a fiam szervezetébe se drog sem alkohol nem mutatható ki , ennek ellenére a fiamat úgy kezelték mint egy drogost  és ez okozta halálát. Az állatokkal nem bánnak úgy mint amit az én fiammal műveltek. Elvették a 21 éves fiam életét és  a mai napig nem kapok rá választ mi okozta a halálát mert biztosak vagyunk abban,hogy orvosi műhiba történt a kórház hallgat és nem foglalkoznak azzal,hogy tönkre tették egy család életét. Kérem aki ebben az ügyben tud segiteni jelentkezzen mert megkell tudnom miért halt meg a fiam egészségesen két nap alatt a kórházban.

 

Dóra Árpád (1994.02.12-2015.04.30) élt 21 évet.

Kínok között hagyták szenvedni az egészségügyi dolgozót

2016.01.22. 09:03

eredetilead14035.jpgAz ügyelet nem vette fel a telefont, közel 1 órás folyamatos hívás ellenére, majd hívtam az Uzsoki kórházat, amely mindössze 5 percnyire vagyunk tőlük, értetlenkedve elutasították, hogy fogadjanak bennünket...

Tisztelt Praxis!

 

Sajnos nekem is nagyon kellemetlen tapasztalatom volt a zuglói ügyeleti rendszerről néhány napja. Éjszakai ügyeletet szerettem volna kihívni (rendkívül heves rosszullét, epigasztriális fájdalom, görcs, csillapíthatatlan hányás, hasmenés - ezek voltak a tünetek). Az ügyelet nem vette fel a telefont, közel 1 órás folyamatos hívás ellenére, majd hívtam az Uzsoki kórházat (mindössze 5 percnyire vagyunk tőlük), értetlenkedve elutasították, hogy fogadjanak bennünket...

 eredetilead14035.jpg

Ezek után mentőt szerettem volna hívni, hogy az éppen ügyeletes sürgősségi osztályra bevigyenek bennünket (kocsink nincs, taxiba nem mertem volna ültetni a hozzátartozómat a heves hányás-hasmenés miatt), a mentők nemes egyszerűséggel közölték a tünetek elmondása alapján, hogy ehhez ez esethez nem jönnek ki, mert nyilván vírus okozta a problémát. Patt helyzet! Slussz poén, hogy kínomban mindenhol elrebegtem, hogy magam is eü-i dolgozó vagyok.

 

Ezzel csak annyit értem el, hogy tegeződve, keresetlen szavakkal kioktattak, hogy mindezt tudhatnám magamtól is. Éjjel 3kor, több órás, szinte az eszméletvesztésig sodródó kínok között, kiszáradva, tehetetlenül.

 

K.

Ausztráliában sem jobb az egészségügy

2016.01.20. 06:00

galaxy-tab-sad-australia.jpg"Amikor megmondtam, hogy 5 napja jóformán semmit sem ettem, csak vizet ittam és fájdalomcsillapítót kaptam, odaszól az egyik orvos a másiknak "te, a hölgy nem kapott enni, van kedved megműteni?"

 

Tisztelt Praxis!

 

Ausztráliában élek több, mint 40 éve, és néhány alkalommal epegörccsel rohantam...dehogy rohantam, bevitt a fiam, meg a férjem a kórházba, mert itt az a szokás, hogy ha valakinek vese- epe-, vagy gyomorgörcse van, az ne a rendelőbe, hanem azonnal a kórházba menjen. No meg a szívinfraktussal is azonnal a kórházba kell rohanni. Szóval már harmadszor kapott el az epegörcs, (nem írom le, hogy milyen előzmények után rohantam be a kórházba hálóingben és köntösben), mindenesetre a betegfelvételen közölték velem, hogy várnom kell. Arra nem is gondoltam, hogy reggel 7-től délután 1-ig kell várnom.

 galaxy-tab-sad-australia.jpg

Közben többször is elkapott a görcs, de az senkit (SENKIT) nem érdekelt. Nagy nehezen bekerültem a kezelőbe, ahol ismét rosszul lettem, majd felvittek egy 4-ágyas szobába, ahol 5, azaz öt napot töltöttem el anélkül, hogy bármilyen érdemleges kezelést kaptam volna. Az 5. napon bejött néhány orvos, akik kikérdeztek, hogy érzem magam, kaptam-e enni stb. Amikor megmondtam, hogy 5 napja jóformán semmit sem ettem, csak vizet ittam és fájdalomcsillapítót kaptam, odaszól az egyik orvos a másiknak "te, a hölgy nem kapott enni, van kedved megműteni?" Mire a másik: "ma nem érek rá, van egy új barátnőm, akivel délután találkozom". 
Összesen 18 hónapot, azaz másfél évet vártam a műtétre.

 


A bánásmóddal kapcsolatban is vannak élményeim. Pl. természetesen éjjel, szülés közben legorombított egy (tudj'Isten honnan került ide) félfekete, félsárga, sliccelt szemű nővér, aki nem hitte el, hogy már jön a bébi, mert ő jobban tudta, hiszen több szülésen vett részt, mint én, és képes volt altató injekciót adni, hogy idejében beérjen az orvosom a kórházba. Előzőleg hiába kértem, hogy azonnal hívja fel, nem volt hajlandó, csak amikor meglátta, hogy tényleg sürgős. Ahogy az orvosom megérkezett, egész más hangnemben beszélt velem.

 


Nos...azt hiszem ez világjelenség.

 

Bár ne mentem volna orvoshoz

2016.01.19. 06:00

1_4.jpgNem szeretnék rágalmazás gyanújába kerülni véletlenül sem, de kezd egy sejtés azóta kialakulni bennem, hogy kire is gondol valójában a maszek munka elvégzésének ügyében.

Tisztelt Blog!

Érdeklődni szeretnék, hogy volt-e, van-e folytatása az alábbi ügynek? Ugyanis nem nehéz kitalálni ebből és egy kis kutakodás után ennek a sztorinak más oldalakon, bővebben vagy rövidebben megjelent hozzászólásaiból - pl. "az orvost Sz. Gáspárnak hívják", (Az orvos azóta egy budaörsi magánklinikán dolgozik" - hogy engem ugyanez az orvos műtött májusban bokarepedéssel. Bár ne mentem volna orvoshoz, csak a kollégáim - főnökeim erőltették.

Röviden: a műtét a Szent János kórházba történt - saját lábon - érkezésemtől számítva a 2. napon lezajlott, hétvégén fekvőgipsszel és mankóval haza is mehettem. Ezután lejárt a három hét, megkaptam a járógipszet. Újra lejárt a három hét, levették a fekvőgipszet, az előírt gyógytornára kezdtem járni, ennek utolsó pár alkalmát már munka mellett tornáztam végig.

A megbeszéltek szerint találkoztam kb. egy hónap múlva Sz. G. orvosommal a budaörsi klinikán, aki helyben megröntgeneztetett, a felvételek után megállapította, hogy minden rendben, szeptember végén jelentkezzek a a fémkivételre. 

Október első hetében hívtam, megbeszéltük, hogy bemegyek hozzá a budaörsi rendelőbe, de beszélgetésünk után kb. fél órával hozta a főnököm a hirtelen megváltoztatott beosztást. Rögtön mentem hozzá, hogy az orvossal egyeztetett X nap nem jó, mert az orvoshoz kell mennem, de nem tudott elengedni (kevesen vagyunk).

Jó, hívtam rögtön Sz.G. orvosomat, megbeszéltük, hogy egy másik napon bemegyek hozzá délután a MÁV kórházba, mert ott is rendel. Innen kezd érdekessé válni a történet.

1_4.jpg


A kórházban vártam a folyosón, egyszer csak kijött, és a többi beteg előtt jól letolt, hogy miért ide jöttem, mikor reggelre, Budaörsre beszéltük meg (ismétlem, vele megbeszélve tettük át a találkozót a MÁV kórházba, délutánra) Én akkor megkérdeztem, hogy esetleg október vége megfelel - e neki, mert akkor két hét szabin leszek, erre azt mondta, hogy nem, mert minél előbb ki kell venni a vasat (össz. egy csavar és egy tűződrót van a bokámban).

Az októberi szabim második hetének hétfőjére kaptam időpontot, a szabim előtti héten is találkoztunk, akkor elküldött EKG-ra, tüdőszűrésre, laborra.Az EKG-t helyben is megcsinálták volna (a budaörsi klinikán tervezett egynapos műtétről van még mindig szó), de délután mikor mentem a laborleletért a Fehérvári úti rendelőbe, akkor már azt is megcsináltattam, ha már ott voltam. Utóbbihoz kapcsolódik, hogy a laborvizsgálatokra étlen-szomjan kell reggel menni, pont olyan héten kellett ezek miatt elkéredzkednem a főnökömtől, amikor azon a héten én voltam a soros reggel 6-ra járó, tehát a főnököm enyhén szólva nem örült, de szerencsére elengedett.

O.K., minden megvolt, az említett, szabadságom alatti második hétfőn mentem minden papírommal, röntgenfelvételemmel a budaörsi klinikára, megbeszélni a műtéthez szükséges altatást.
Na ez sajnos nem jött össze, mert a depresszióra történő gyógyszereim szedése miatt az altatás nem volt kivitelezhető, mert ezek ütköztek volna az altatógyógyszerek hatásaival.

Az orvost nem sikerült elérnem a rendelőből sem nekem, sem az altatóorvosnak - O.K., aláírom, hogy ha esetleg épp műt, nem tudja felvenni a telefont - később, gondolom, sikerült az altatóorvosnak beszélnie vele vagy fordítva, mert a másnapi, délután két órára tervezett műtét előtt egy órával (!!) hívott fel, hogy miért nem mondtam, hogy ennyi gyógyszert szedek, akkor megcsináltuk volna vagy majd megcsináljuk helyi érzéstelenítéssel.

Mi van??? Az első dolog, mikor egy kórházba felvesznek, hogy tisztázzák, mi történt és megkérdezik, milyen gyógyszereket szedek és ezt a felvételi lapra fel is vezetik !!!

Így történt a szent jános kórházba történő felvételemkor is, a kórházi papírok meg is vannak:
Ezek után le is fogom fénymásolni őket.

Na szóval, ezek után jegeltem a dolgot, azóta nem is hívtam és most a héten magamtól bementem felülvizsgálatot kérni a Szent János kórházba, mivel a szomszédom úgy járt egy műtét után - ezt most tudtam meg-, hogy a belé helyezett rögzítések betokosodtak és már nem lehetett azokat kivenni.

Titokban szurkoltam, hogy ne legyen bent és másik orvos vizsgáljon meg.

Le is adtam a betegfelvételen és a váróban vártam, hogy szólítsanak.

És itt a történet jelenlegi állása, ami nagyon érdekes, kb. így szól: "Üdvözlöm, ezt a műtétet most nem tudom megcsinálni és nem is tudom, mikor tudunk rá sort keríteni, mert nagyon sokan várnak előttem fémkivételre, van olyan is, aki már évek óta vár rá. Ekkor megkérdeztem, mikor keressem, azt mondta, nagyon sokan vannak, próbáljam meg keresni március vége körül.

Majd így folytatta : "nem tud esetleg megpróbálni keresni egy sebészt, aki ráér, vagy olyat, aki "maszekba" kiveszi magának?"

Nem szeretnék rágalmazás gyanújába kerülni véletlenül sem, de kezd egy sejtés azóta kialakulni bennem, hogy kire is gondol valójában a maszek munka elvégzésének ügyében...

És: ha a bokarepedésműtét megvolt egy óra alatt kétnapos várakozás után  - pedig műtétre is sokan várnak  és sürgős esetek is vannak - akkor ne akarja már beadni nekem, hogy azt az egy csavart és a tűződrótot csak egy fél év  - év múlva tudja kivenni (és ezek után én teszem hozzá saját magamtól, hogy akkor is, ha esetleg van kedve hozzá?) ?

Szerintem Sz.G. doktor úr elfelejtette, hogy lábbal érkeztem a gödörbe, amibe a fáról beleestem, nem pedig fejjel...Tehát a fejemre nem estem, és igaz, hogy szemüveges vagyok, de bizonyos esetekben szerintem jól látok...

Levelemnek itt a vége. Ha ez a huzavona nem alakult volna ki, eszembe sem jutott volna rákeresni a neten Sz.G. orvos nevére, de ezek szerint okos ember volt, aki a Google-t kitalálta...sok érdekes dolgot lehet megtudni...


Levelemet az Önök oldalán található történet elolvasása után írtam, amelyet itt olvasható: Kevesellte a hálapénzt az orvos

Üdvözlettel:

Orvosi ügyelet mellett miért nincs ügyeletes gyógyszertár?

2016.01.18. 08:11

gyogyszertar.jpgÉn jelenleg maradtam itthon, próbálom mindenféle házi módszerrel kúrálni magam, mert még ez is jobb, mint a városban futkározni gyógyszer után. 

Kedves Praxis blog!

 

 Érdekes dologra kellett ma rájönnöm és szeretném, ha valami változás lenne ez ügyben, ezért írok.

 

Reggel, amint kinyitottam a szemem, éreztem, hogy fel vagyok fázva, ami ugyebár elég kellemetlen tünetekkel jár, már tapasztaltam korábban. Egy normális hétköznapon ilyenkor valahogy összeszedném magam és mondjuk egy forró fürdő utána elsétálnék a közelemben lévő körzeti orvoshoz, majd az orvosi rendelő melletti patikában megvenném a felírt gyógyszert. Szerencsére nem vagyok egy betegeskedő típus, de azért az még nekem is feltűnt, hogy ez a két intézmény mindig egymás mellett található, akárhol is jár az ember.

 gyogyszertar.jpg

Mivel vasárnap van, tudtam, hogy a saját körzeti orvosomhoz nem tudok menni, de sebaj, megnézem, hol van ügyelet. Nagy szerencsémre, tőlem (Klinikák) 1 metrómegállónyira van a legközelebbi ügyelet (Haller u.). Nekem teljesen logikusnak tűnt, hogy akkor nyilván lesz ott egy ügyeletes gyógyszertár is mellette, pláne, hogy ez az egész egy kórházhoz tartozik (egyesített Szent István és Szent László Kórház). De nem! Az onnan tömegközlekedéssel leghamarabb elérhető gyógyszertárak közül az egyik a Teréz krt.-on van, a Nyugati és az Oktogon között, a másik pedig a Horváth Mihály térnél, a Baross utcán! Légvonalban vagy kocsival/taxival lenne még a "közelben" elérhető, de akkor sem fogom fel ép ésszel, hogy miért nem lehetett a 3 db, kb. 5-600m-en  belül lévő gyógyszertár közül kijelölni az ügyeletest, ha már a kórházban lévő nincs nyitva valami rejtélyes oknál fogva. 

 

Nem tudom, hogy mi alapján vannak kiválasztva az ügyeletes gyógyszertárak, én ebbe nem látok bele, de annyi teljesen biztos, hogy azért a betegek nem viccből keresnek fel orvosi ügyeletet és nagy többségük valamilyen recepttel a kezében távozik onnan.....

 

Én jelenleg maradtam itthon, próbálom mindenféle házi módszerrel kúrálni magam, mert még ez is jobb, mint a városban futkározni gyógyszer után. 

 

Üdvözlettel:

 

Gabriella

Én vagyok a gyógyszertárért, vagy ők értem?

2016.01.16. 06:00

heim_pal_gyermekkorhaz.jpgA gyógyszertár legalább egy héten egy alkalommal lehetne úgy nyitva, hogy munkaidő után be lehessen menni, vagy legalább munkaidő előtt.

Mi is érintettek vagyunk a lányommal a Heim Pál bőrgyógyászatán már évek óta. Én is nehezen értettem meg ezt a sorszám rendszert. Tetézi a dolgot, hogy ez az osztály országosan lát el betegeket, tehát aki pl. Zalaegerszegről jön fel annak 2 napra kell kivenni a gyereket az iskolából és tutira reggel 7-kor ott kell állnia a sorszámért mert nem kockáztathatja, hogy nem kap sorszámot. Fél 8 körüli érkezéssel kb. 11 körül szoktunk sorra kerülni, minimum fél nap szabadság kell hozzá. 

 


A gyereket mindenképpen ki kell vennem az iskolából minden egyes kontroll alkalmával. Miért nem lehet legalább hetente vegy havonta egy nap amikor délután is van rendelés?
A másik nehézség, hogy a felírt orvosságokat KIZÁRÓLAG a kórház földszintjén lévő gyógyszertárban lehet kiváltani, nyitvatartása: h-cs 8-1/2 4-ig, pénteken 8-13-ig.

 heim_pal_gyermekkorhaz.jpg

Én Budapesten lakom, de a városon kívül dolgozom(dolgoztam), 8 óránál hamarabb kezdődik a munkaidő, soha egyszer sem tudtam a gyógyszertárba úgy bemenni, hogy ne kellett volna szabadságot kivennem. Mindezt egy orvosság kiváltásáért!!! Más gyógyszertár nem adhatja ki, nem kérhető át másik gyógyszertárba, egyszerűen nincs megoldás.


A gyógyszertár legalább egy héten egy alkalommal lehetne úgy nyitva, hogy munkaidő után be lehessen menni, vagy legalább munkaidő előtt.

 


Nem érzékelem a "szolgáltató" hozzáállást. Én vagyok a gyógyszertárért, vagy ők értem?

Primitív, bunkó módon bántak a beteggel az Uzsokiban

2016.01.15. 06:00

shutterstock_190301756_0.jpgHát kérem szépen, az én 65 éves, tanár édesapámmal, így még soha nem mosták fel a padlót, mint azon az estén, abban a rendelőben.  Míg ő egyre udvariasabb (megkockáztatom: egyre alázatosabb) volt, a páros annál jobban belejött az alázásába. 

 

Tisztelt Praxis blog, kedves Olvasók!

 

 

Amiről írni szeretnék, egészségügyileg nem eget rengető eset (főleg olvasva a többiek történtet) csak egy történet, az emberi, vagyis jelen esetben orvosi viselkedésről. 

Az utóbbi időben az egészségügy háza tájáról szóló hírek másról sem szólnak, minthogy az emberek megértsék: nagyon nehéz, már-már szinte elviselhetetlen az orvosok helyzete Magyarországon. 

Ez biztos, hogy így van, de ettől még az emberi arcukat nem veszíthetik el, soha, semmilyen körülmények között! 

 

Legalábbis ezt hittem, egészen 2015. december 29-én este kilenc óráig. 

 

Jelentem: van, aki elveszítette…

De előbb egy jó hír: az Uzsokiban, és portás, a betegfelevő például biztosan megőrizte!

A doktornőnek a fül-orr-gégészeten ugyanez sajnos, már nem sikerült…

De, még mindig bízom, benne, hogy többen vannak az orvosok között, aki megfogadva Nagy László író örökbecsű szavait megőriztek belőle valamit…

No, és akkor maga a történet.

Édesapámnak, napok óta nagyon fájt a füle, ezért kedden este úgy döntöttünk: nincs mire várni, orvoshoz kell fordulnunk, mert ez bizony itthoni praktikákkal nem mulasztható el. Gyorsan rákerestem a neten, és kiderült: az Uzsoki kórházban van 24 órás ügyelet.

 Autóba pattantunk, és indulás!

 shutterstock_190301756_0.jpg

A portás kedvesen, készségesen útba igazított, irány a betegfelvétel. 

Ott rengetegen voltak, de ennek ellenére, a fiatalember, aki a rendszerbe vitte apu adatait, kedves, mosolygós segítőkész volt, minden kérdésünkre pontosan, precízen, készségesen válaszolt, holott ha nem teszi – látva a mögöttünk felgyülemlő sort – meg tudtuk volna érteni…

Papírmunka letudva, gyerünk a fül-orr-gégészetre. Szerencsére nem vártak túl sokan, előttünk összesen ketten voltak. Az előttünk lévő férfi, feleségével ment be, és 10 perc múlva úgy jöttek ki a szobából, mint akik a holdon jártak. Akkor még azt hittem, csak a fájdalom torzítja el a férfi arcát. Hát nem...

Végre sorra kerültünk, ketten mentünk be, mert apu tartott attól, hogy nem fogja jól hallani az orvos kérdéseit, ezért megkért, hogy segítsek.

 

 Hát, mit mondjak, úgy vágtak ki, mint az a bizonyos macskát… 

Hiába kértük, hogy maradhassak, nem volt apelláta csupán ennyi: „a beteg marad, maga meg most azonnal távozik!”

 

És mindezt úgy, hogy ránk se nézett sem orvos, sem az asszisztense.

 Apu, rettentő udvariasan, még egyszer szólni, mert: „Kezét csókolóm, hadd maradjon benn mégis a lányom, mert engem megnyugtat, ha itt van, és nem is hallok mindent igazán jó, amit tetszik mondani” 

„Megmondtam, hogy nem! ”- csattant a válasz, a 30 év körüli doktornőtől. aki ekkor még mindig nem fordult meg, egy pillantásra nem méltatott bennünket, nem tartotta fontosnak, hogy a számítógép monitorja helyett a következő betege szemébe nézzem. 

Kimentem, semmi gond, ha ez a szabály, tartsuk be. 

Leültem az ajtó melletti székre, ahonnan tökéletesen lehetett hallani a bent történteket. 

Hát kérem szépen, az én 65 éves, tanár édesapámmal, így még soha nem mosták fel a padlót, mint azon az estén, abban a rendelőben.  Míg ő egyre udvariasabb (megkockáztatom: egyre alázatosabb) volt, a páros annál jobban belejött az alázásába. 

 

- Magának nem is ide kellett volna jönnie, nem ide tartozik- mondta szinte kánonban a doktornő és az asszisztense.

- Elnézést, az internet szerint Budapesten jelenleg csak itt van ügyelet, és telefonon is ezt a tájékoztatást adták…-rebegte apu, szinte elhaló hangon, hozzátéve:

- Miért tetszenek velem ilyen szigorúak, lenni? Nekem csak nagyon fáj a fülem…

- Ez hazugság- felelte a doktornő, arra utalva, hogy csak ők az ügyeletesek most Budapesten…

- Akkor még egyszer elnézést, hogy ide merészkedtem, biztos félre értettem valamit…- mondta az édesapám.

-Mi a panasz?- kérdezte a doktornő.

- Napok óta nagyon fáj az egyik fülem, már szinte egyáltalán nem hallok rá…

- Ez nem sürgősségi ügy, nem is értem mit keres itt?

- Megijedtem, hogy ha tovább várok nagyobb lesz a baj, több komoly betegség előjele is lehet, akár teljes hallásvesztés…

- Aha… zárta rövidre a diskurzust a doktornő.

Igaz, édesapámnak amúgy is ez volt az utolsó esélye a kommunikációra, ettől kezdve ugyanis csak egymással beszélt a doktornő és az asszisztens. 

Apu fülét kimosták, majd közölték, hogy elmehet. 

Egyetlen szó tájékoztatást nem kapott, hogy mi baja volt a fülének (érdekelte volna), vagy éppen kell-e utókezelés?

Semmi!

Pontosabban azért volt még „valami”…

Mielőtt kilépett volna a szobából, a doktornő még utána szólt:

 „Ilyen panasszal, ide többé ne jöjjön! Megértette”?

Így, hogy: „Megértette?”

 

Persze, hogy megértette, hiszen értelmes, olvasott, művelt, 65 éves ember, de ha nem is lenne az, talán ezt a pár szót akkor is megértette volna. majd sűrű bocsánatkérések közepette kijött a szobából…

A kocsiban csak ennyit mondott: „Így még soha nem aláztak meg, ha ezt tudom, inkább hagyom, hogy tovább fájjon a fülem. Én nem mondtam, hogy a kisasszonyt éppen mára osszák be ügyeletbe, vagy, azt sem, hogy maradjon itthon, és ne külföldön dolgozzon sokkal több pénzért, de ha már így alakult az élete, és ha mint fül-orr-gégészhez az ember a fülének a panaszával hozzáfordul, talán kezelhetné emberként is a betegét…” 

 

Szörnyű volt hallani, ahogy megalázzák az apukámat, aki 50 éve fizeti a tb-t, így talán már megtermelte ennek a vizsgálatnak az árát is. 

 

Nem szívességet kért, hanem igénybe vett egy szolgáltatást, amit már busásan megfizetett.

Nem tudok elképzelni primitívebb magatartást, minthogy megalázzuk, aki ki van szolgáltatva nekünk, és a segítségünket, szaktudásunkat kéri.

 

Lehet, hogy ez a doktornő megtanult mindent a fülek anatómiájáról, de, hogy emberségből és viselkedésből (legalábbis erre az estére) megbukott, az biztos...

 

 

A körülmények ellenére mindent megtettek a betegért

2016.01.14. 06:00

shutterstock_74641645_1.jpgErre mit mondanak azok, akik állandóan szidják az egészségügyben dolgozókat, orvosokat, nővéreket egyaránt? Mit tennének ebben a helyzetben?

Tisztelt Praxis blog!

 

Első felindulásomban írom ezt a posztot, kérem nézzék el nekem, ha nehezen követhető. Megpróbálom röviden (és érthetően) leírni a véleményem, elnézést, ha a szakszavakat helytelenül írom. A posztban idézek a zárójelentésekből is. Pár perce olvastam Index címlapon, hogy Budapest legjobb kórházában tömegesen mondtak fel az altatóorvosok, nyolcból - hat! Közülük ketten személyes ismerőseim is voltak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nekik is (természetesen az ITO-n dolgozó többi orvosnak, és a nővéreknek) köszönhetjük a férjem (64 éves) életét. A nehéz körülmények ellenére is maximálisan megtettek mindent az osztályon kezelt betegekért. Férjem itthoni rosszullét után igen súlyos állapotban (zárójelentésből ollózva: súlyos légzési elégtelenség, hypoxia okozta tudatzavar) került be a Szent Imre Kórház Sürgősségi osztályára 2015 áprilisában. Ügyeletes háziorvos kérte a mentőt (a mentők küldték ki, előbb őket hívtam). Kb. 20 perc telt el a hívás, és a kórházba érkezés között.

 

Valószínű az is számított, hogy a lakásunkhoz igen közel van a körzet talán egyetlen mentőállomása, éppen volt is benn kocsi, és a háziorvosi ügyelet is. Az SBO-n valami csoda folytán éppen nem volt beteg, bár azt hiszem ebben az esetben mindenképpen elsőként került volna sorra, rögtön bevitték a vizsgálóba. Onnan már intubálva, lélegeztetve hozták ki, nem tudott önállóan lélegezni. Később az ügyeletes doktornő azt mondta: nagyon súlyos, életveszélyes az állapota, a másnap reggelt már nem érte volna meg. Három hétig feküdt az intenzíven (gondolom az egész család eddigi TB-befizetését felhasználta ez idő alatt). Többször próbálták lekapcsolni a lélegeztetőgépről, sikertelenül, két hét után harmadszorra sikerült. Közben bekerült egy olyan kísérletbe, ami segítheti a már kialakult tüdőgyulladás leküzdését.

 shutterstock_74641645_1.jpg

Nekem kellett a beleegyező nyilatkozatot aláírni, minden tájékoztatást megkaptam, éppen ezért a legnagyobb nyugalommal döntöttem a kísérleti programban való részvétel mellett, a háziorvosunkat is megkérdezve. A zárójelentésben napokra bontva le vannak írva a leletek, konzíliumok eredményei, mivel nem értek hozzá, nem idézném, valószínű helytelen információkat írnék be. Az én következtetésem (ismétlem: csak én gondolom így) hogy tüdőgyulladás alakulhatott ki, talán a kísérleti kezelés hatására túlélte. Nem volt könnyű dolga a kezelőorvosainak, férjemnek egyéb súlyos betegségei is vannak.

 

Az a hivatásbelieknek egyértelmű, hogy ezek a betegségek a helytelen életmód következményei: COPD, cukorbetegség (inzulinnal kezelt), 2014 augusztus bal láb amputáció, 2014.november "akut cholecystitis miatt cholecystectomia (itt is azt mondták nem sokon múlt, hogy túlélte), majd ITO-kezelés". Vizsgálatok kimutattak nála MRSA-pozitivitást is. Kétségbeejtő arra gondolni, hogy ha minden kórházból ennyi orvos elmegy külföldre, mi lesz velünk? Férjem egyik kezelőorvosa (azóta külföldön is dolgozik), aki minden vizsgálatról, kezelésről tájékoztatott minket azt mondta: nem kizárólag amiatt fog elmenni a kórházból, mert kevés a fizetése, hanem a lehetetlen anyagi- és eszközhiányos feltételek miatt. Ez az orvos jött oda hozzám az egyik látogatásomkor szabadkozva, hogy az osztály (a kórház nem biztosít) nem tud adni pelenkát a betegeknek, ha tudunk hozzunk mi.

 

Látszott rajta, mennyire elkeseríti a dolog, én szégyelltem magam, úgy gondolom mások helyett. Szerettük volna neki megköszönni azt, amit értünk tett. Nem hálapénzt, amit adtunk alig akarta elfogadni, csak annyit kérdezett: megengedhetjük mi ezt magunknak? Amikor édességet vittem be az osztályra rögtön betették a közösbe, nem fogadtak el pénzt. Ebben a kórházban, ezen az osztályon mi ezt tapasztaltuk, és ezek az orvosok, nővérek mindent megtettek a betegeikért. Ők mentek el.

 

Erre mit mondanak azok, akik állandóan szidják az egészségügyben dolgozókat, orvosokat, nővéreket egyaránt? Válaszoljanak rá ki az, aki mindig mosolyogva, a rossz körülményeket nem figyelembe véve tud úgy dolgozni, hogy nem keseredik el, nem megy világgá, ha csak teheti. Mit tennének ebben a helyzetben?

 

H.né Magdi

Nem tettek semmit, hogy megmentsék az életét

2016.01.13. 05:10

shutterstock_119949292_375.jpgAz elhunytat szólították meg, a levél tartalmában pedig úgy írtak mintha a felesége, az édesanyám halt volna meg. A levelet egy vidéki országgyűlési képviselő ügyvéd irodájából küldték, de a kérdésünkre nem kaptunk kielégítő választ.

…Nagyon nehezen szántam el magam e blog megírására… Az eset most egy éve történt, dec. 27-én, amikor az édesapámat mentővel beszállították a megyei kórház stroke osztályra baloldali plégiával trombolysis elbírálása céljából. Megyeszékhelyen lakunk, ahol a városi kórházban stroke osztály is van, de a stroke centrum a megyei kórházban, egy kisebb városban található (20 km-re).

A CT vizsgálatra nagyon sokat kellett várni, mert az illetékeseknek, akik a vizsgálatot végezték, vidékről kellett bejönniük. A felvétel állítólag nem mutatott ki semmilyen újabb elváltozást, csak korábbi kisebb infarktusok nyomait. Otthon a bal fele „lógott”, de mire a kórházba ért a mentő, addigra valahogy a bénultsága „megszűnt”, ezért eltekintettek a vérrögoldástól. Az akkor ügyeletben lévő személyzet kontroll CT ígért másnap reggelre, de a következő nap hiába érdeklődtünk, a kontroll CT nem készült el.

 shutterstock_119949292_375.jpg

Az állapota a két napos ott tartózkodása alatt nem lett jobb, hanem inkább egyre csak rosszabbodott. Mindent megértett, de beszédje egyre elkentebb lett. Félkómás állapotban volt, szemeit nem tudta kinyitni. Éjszakai agitáltsága miatt nyugtatót kapott, a kezeit kikötözték. Amíg ott tartották a megyeiben, nem vettük észre, hogy bármit tettek volna azért, hogy az állapotában pozitív változás következzen be. Elbocsátásakor az ügyeletes, fiatal orvos azt mondta; - lehet, hogy volt időben egy kisebb elhúzódó infarktusa, de nem tudja, hogy miért alszik ennyire, mi ez nála,- hozzátette, hogy nincs lebénulva, és ezzel szinte kirohant a kórteremből. A leletén az állt, hogy állapotában érdemi gyógyulás nem történt, „ezért” visszaszállították a területileg illetékes neurológiára.

 

A helyi kórházban újra CT-t készítettek, kontroll CT-t is, vérvizsgálatot és szívultrahangot is végeztek. Kiderült, hogy van egy felső légúti fertőzése, a jobb agyféltekéje egy vérrög okozta agyi érelzáródás miatt elhalt. A vérrög a három fő érből a középsőt zárta el. Itthon mindent elkövettek, hogy megmentsék az életét, de sajnos már késő volt. Az utóbbi napokban légzése felületessé vált, majd szívverése lelassult. Az infarktustól számítva hat nap alatt itt hagyott bennünket 78. életévében.

 

Azt még hozzátenném, hogy a mentősöket időben felhívtam, abban a bizonyos időablakban beért a másik városba is. Hívásaimat próbáltam eseményekhez kötni (állandóan hívogattam édesanyámat is, aki vidéken volt), mivel a mobiltelefon időben rögzítette azokat. Kb. 1-1,5 órát vesztettünk otthon.

 

Levélben ügyvéd által megkérdeztük az Intézményvezető Igazgató Urat, hogy ezt a vérrögöt, amiért beszállították őt oda, miért nem lehetett észrevenni, miért nem készült kontroll CT, vagy ha állapotában pozitív változás nem következett be, akkor miért nem vizsgálták tovább, miért küldték ilyen állapotban haza, az itteni kórházba.

 

Egy hónapos késéssel egy harmadik városból kaptunk választ az elhunyt nevére. Az elhunytat szólították meg, a levél tartalmában pedig úgy írtak mintha a felesége, az édesanyám halt volna meg. A levelet egy vidéki országgyűlési képviselő ügyvéd irodájából küldték, de a kérdésünkre nem kaptunk kielégítő választ. Csak annyit írtak, hogy ők a protokoll szerint jártak el! Kérdésem annyi lenne, hogy 75 év felett tényleg nem adják be…? (egy letöltött prezentációból ezt tudtam meg)

Mi lesz velünk orvosok nélkül?

2016.01.12. 04:57

9d7833898b987ee47f1bc118b11a50c1.jpgKétségbeejtő arra gondolni, hogy ha minden kórházból ennyi orvos elmegy külföldre, mi lesz velünk? rre mit mondanak azok, akik állandóan szidják az egészségügyben dolgozókat, orvosokat nővéreket egyaránt?

Tisztelt Praxis blog!

 

Első felindulásomban írom ezt a posztot, kérem nézzék el nekem, ha nehezen követhető. Megpróbálom röviden (és érthetően) leírni a véleményem, elnézést, ha a szakszavakat helytelenül írom. A posztban idézek a zárójelentésekből is.

 

Pár perce olvastam Index címlapon, hogy Budapest legjobb kórházában tömegesen mondtak fel az altatóorvosok, nyolcból - hat! Közülük ketten személyes ismerőseim is voltak. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nekik is (természetesen az ITO-n dolgozó többi orvosnak, és a nővéreknek) köszönhetjük a férjem (64 éves) életét. A nehéz körülmények ellenére is maximálisan megtettek mindent az osztályon kezelt betegekért.

 

Férjem itthoni rosszullét után igen súlyos állapotban (zárójelentésből ollózva: súlyos légzési elégtelenség, hypoxia okozta tudatzavar) került be a Szent Imre Kórház Sürgősségi osztályára 2015 áprilisában. Ügyeletes háziorvos kérte a mentőt (a mentők küldték ki, előbb őket hívtam). Kb. 20 perc telt el a hívás, és a kórházba érkezés között. Valószínű az is számított, hogy a lakásunkhoz igen közel van a körzet talán egyetlen mentőállomása, éppen volt is benn kocsi, és a háziorvosi ügyelet is.
9d7833898b987ee47f1bc118b11a50c1.jpg

Az SBO-n valami csoda folytán éppen nem volt beteg, bár azt hiszem ebben az esetben mindenképpen elsőként került volna sorra, rögtön bevitték a vizsgálóba. Onnan már intubálva, lélegeztetve hozták ki, nem tudott önállóan lélegezni. Később az ügyeletes doktornő azt mondta: nagyon súlyos, életveszélyes az állapota, a másnap reggelt már nem érte volna meg. Három hétig feküdt az intenzíven (gondolom az egész család eddigi TB-befizetését felhasználta ez idő alatt). Többször próbálták lekapcsolni a lélegeztetőgépről, sikertelenül, két hét után harmadszorra sikerült.


Közben bekerült egy olyan kísérletbe, ami segítheti a már kialakult tüdőgyulladás leküzdését. Nekem kellett a beleegyező nyilatkozatot aláírni, minden tájékoztatást megkaptam, éppen ezért a legnagyobb nyugalommal döntöttem a kísérleti programban való részvétel mellett, a háziorvosunkat is megkérdezve.
A zárójelentésben napokra bontva le vannak írva a leletek, konzíliumok eredményei, mivel nem értek hozzá, nem idézném, valószínű helytelen információkat írnék be. Az én következtetésem (ismétlem: csak én gondolom így) hogy tüdőgyulladás alakulhatott ki, talán a kísérleti kezelés hatására túlélte.
Nem volt könnyű dolga a kezelőorvosainak, férjemnek egyéb súlyos betegségei is vannak.


Az a hivatásbelieknek egyértelmű, hogy ezek a betegségek a helytelen életmód következményei: COPD, cukorbetegség (inzulinnal kezelt), 2014 augusztus bal láb amputáció, 2014.november "akut cholecystitis miatt cholecystectomia (itt is azt mondták nem sokon múlt, hogy túlélte), majd ITO-kezelés". Vizsgálatok kimutattak nála MRSA-pozitivitást is.

Kétségbeejtő arra gondolni, hogy ha minden kórházból ennyi orvos elmegy külföldre, mi lesz velünk? Férjem egyik kezelőorvosa (azóta külföldön is dolgozik), aki minden vizsgálatról, kezelésről tájékoztatott minket azt mondta: nem kizárólag amiatt fog elmenni a kórházból, mert kevés a fizetése, hanem a lehetetlen anyagi- és eszközhiányos feltételek miatt. Ez az orvos jött oda hozzám az egyik látogatásomkor szabadkozva, hogy az osztály (a kórház nem biztosít) nem tud adni pelenkát a betegeknek, ha tudunk hozzunk mi. Látszott rajta, mennyire elkeseríti a dolog, én szégyelltem magam, úgy gondolom mások helyett. Szerettük volna neki megköszönni azt, amit értünk tett. Nem hálapénzt amit adtunk alig akarta elfogadni, csak annyit kérdezett: megengedhetjük mi ezt magunknak? Amikor édességet vittem be az osztályra rögtön betették a közösbe, nem fogadtak el pénzt.
Ebben a kórházban, ezen az osztályon mi ezt tapasztaltuk, és ezek az orvosok, nővérek mindent megtettek a betegeikért. Ők mentek el.

Erre mit mondanak azok, akik állandóan szidják az egészségügyben dolgozókat, orvosokat nővéreket egyaránt? Válaszoljanak rá ki az, aki mindig mosolyogva, a rossz körülményeket nem figyelembe véve tud úgy dolgozni, hogy nem keseredik el, nem megy világgá ha csak teheti. Mit tennének ebben a helyzetben?

Így köpik szembe magukat a tatabányai Szent Borbála Kórház vezetői, illetve az ott dolgozók!

2016.01.11. 06:04

52e2341fe42e8.JPGJó lenne, ha a vezetők érzékenyebbek lennének a problémákra, és tudnának normálisan kommunikálni az emberekkel



Kedves praxis blog olvasók!

Gondoltam megosztom veletek én is a történetemet. Előre bocsátom, hogy alapjába véve türelmes ember vagyok, de ami sok az sok.

Elöljáróban:Tatabányán nemrég adtak át egy kórházi szárnyat (sok évnyi kivitelezés, halasztás  után). Ilyenkor persze örülnie kellene a jó népnek és talán elvárható lenne, hogy zökkenőmentesebben, olajozottabban menjenek a dolgok, De sajnos ez nem így van, és ennél még nagyobb baj az, hogy ez a vezetést nem is érdekli.
Amíg át nem adták az új  szárnyat, addig a kórház főbejáratától 100 méterre (oké, hazudtam talán 50 méter se)  volt a betegfelvételi iroda, LOGIKUSAN és praktikusan, a legközelebb eső épületben. Két egymást követő ajtón keresztül bejuthattunk a kórház előterébe (nyáron fotocellás ajtó működött, akadálymentes bejárattal) , jobbra portaszolgálat, balra betegfelvételi iroda, középen akadálymentes lift volt. Új építésű patika tisztasággal, ha akarnék akkor sem tudnék az épületbe belekötni.  A betegfelvételi iroda összefüggő pultokból állt, általában 2-3-4 ember ült benne. Nem kellett sorszámot tépni, egyszerűen csak beálltál a sorba és kivártad, hogy kérhess időpontot valamelyik szakrendelésre. Természetesen itt is volt egy képzeletbeli vonal, talán még egy kis táblával is jelezték amit nem illet átlépni.  Nem olyan régen a vérvételi laboreredményes stand is létesült az egyik sarokban. Tényleg az egész pöpec volt. Vérvételre szintén itt kellett jelentkezni, de a vérvételi helység sem volt messze a főbejárattól. Igaz az a  régi építésű épületben volt, a maga bájával: nagy előtér, sok székekkel, elparavánozott helységekkel. Viszont pörgősebb volt, mert nem azzal ment el az idő, hogy felkaptad a kabátodat és sétálsz sokat, mire a másik szembejövőt kerülgetve nyújtjátok a holtidőt. Tényleg pörgött az is.  Nos ez az idilli kép az új építésű szárny átadásával megszűnt. (eddig 2 épület volt: egy nagyon régi építésű 4-5 emeletes kórház portaszolgálattal rendkívül kedves és segítőkész portásokkal (!) , egy 1998(?)-ban átadott új 4-5 emeletes épület betegfelvételi irodával és portaszolgálattal, és most az új szárny)

Most hogy átadták a szárnyat (SBO-val juhééééé - majd erről később) , a vezetőség "nagyon okosan", minden relativitást nélkülözve kitalálta, hogy az új szárnyban legyen a betegfelvételi iroda. Csakhogy. Az új szárny a kórház telephelyének legtávolabbi (!) pontján épült, nem tudom melyik elmebajosnak jut eszébe oda tenni a betegfelvételi irodát, de hát csak oda tették: így aki egészséges és csak egy időpontért ugrana be, le kell parkolnia a kórház előtti parkolóba minimum 1/2 órára, ha autóval megy. Ugye mivel a betegfelvételi iroda az adott  telephelyen a főbejárattól a legtávolabb eső helyen van, így a parkolási idő is megnyúlik. Ergo: feltorlódnak a kocsik, kevés a parkolóhely. Mivel ugye a legtávolabbi helyen van, ahová nem lehet bemenni autóval, csak gyalog, így megnőtt a gyalogos forgalom is a telephelyen. És mivel az SBO-hoz vezető út a gyalogos forgalmat keresztezi.. ezt már inkább nem is részletezem, mindenki gondoljon azt amit akar erről. Inkább rátérnék milyen idiótán és elmeroggyant módon lett kialakítva az új szárnyban a betegfelvétel / porta:
Bejárat:  ici pici üveg forgóajtó, amibe max egy ember fér bele, nem tudsz benne lépni, max totyogni és orra bukni. Az ott dolgozók elmondása szerint sem praktikus, mert napi 5x beragad. Most gondold el, éppen be van gipszelve a lábad, és mankózol: be sem férsz. Mellette van egy kézzel nyitható ajtó. Egy babakocsis segítség nélkül át sem tud rajta menni. Ezt momentán láttam.  A bejárattal majdnem szemben kissé jobbra van egy  pult. "Elméletileg" az lenne a porta. Ismétlem, "elméletileg", mert ezt is olyan idiótán csinálták meg hogy az már szánalmas, ugyanis nem csak porta, hanem időközönként vérvételi lelet kiadó állomás is. Balra a betegfelvételi iroda fotocellás ajtóval mögötte ugyanolyan pult mint eddig a másik betegfelvételi irodában volt: egybefüggő pult  2-3 emberrel.. És most tessék megkapaszkodni! Sorszámot kell tépni, ahhoz, hogy  időpontot kérhess... fasza 2015 Magyarország, "csökkentsük a bürokráciát" ! De kérem szépen ez még semmi! Ha nem lenne ez elég, akkor most per pillanat ott áll mellette négy ember. Teccik érteni: négy ember, aki segít eldönteni neked, hogy melyik gombot nyomd meg a négy közül, amin tulajdonképpen szép nagy betűkkel és egyértelműen  fel is van címkézve. Két iszonyat fiatal srác, akinek se névtáblája se semmije: hogy kik ők, mik ők, kinek az alkalmazásában állnak de azért megkérdezik. miért jöttél, hova mennél? Közük? Nesze neked betegjogok, ugye? Mert  ha nyomsz egy nyomógombot azt a mögötted álló nagy valószínűséggel nem látja, de ha el kell regélni miért és hová jöttél, azt ugye már 10 ember hallja mögötted. De ezt még tudták is tetézni: ugyanis a fotocellás ajtó szemből úgy 4-5 m-es szélességgel el van barikádozva két székkel és a kettő között teátrálikusan is kifeszített zsinórral , rajta azzal a szöveggel, hogy betegjogok érvényesülése érdekében kérjük itt várakozzon. Ami mondjuk nem is lenne rossz ötlet, ha a nyomógombos sorszámkiadós automatánál nem kellene hangosan elmondani hogy az ember miért ment, és ha nem lenne 2 leselejtezett székkel feleslegesen eltorlaszolva az ajtó.
A porta: mindenki azt hiszi rá, hogy az a betegfelvételi iroda: logikus is, mert az van először szemben a bejárattal. (de erről majd később)
A porta mellett van jó pár lépcsőfok (szakrendelésekre lehet feljutni rajtuk)  aminek nem volt korlátja sem, állítólag addig, ameddig egy nagy fejes arcra nem esett és be nem tört az orra úgy hogy a fejét ellepte a vér. Azóta hip-hop érdekes módon tettek oda egy korlátot. Elmondások szerint sokan még így is leesnek a lépcsőről (kezdő gipszesek, bokaficamosok előnyben) A lépcső mellett semmilyen akadálymentesített feljáró nincs. Állítólag van a porta mellett egy az erre a célra használható lift de az hetente 4x-5x beragad. Emlékeztetnék mindenkit, hogy ez egy új építésű szárny. Az alsó szinten dolgozók sokat panaszkodnak: hideg van, huzat van,  kevés a pakolási helyük.

És akkor jöjjön a sztori:
Vérvétel: figyelmeztettek hogy 6.30-ra legyek már ott, mert ha később megyek több száz ember is lehet előttem és elücsöröghetek ott 11-óráig is. Nosza rajta 6.10-re besétálok a telephely legtávolabbi pontjára: az új szárnyba,  már voltak előttem. Éppen nézegetem az új sorszámkérő panelt: rajta a legfelső gomb: időpontkérés: nyomom, nem jön rajta semmi.  Közben észreveszem, hogy vérvételre nem is a betegfelvételi irodánál kell jelentkezni, hanem a portaszolgálatnál. ("Logikus", ugye?) Nosza rajta, odaálltam. Nem volt sor. Gondoltam nem is leszünk többen. Tévedtem. Egyszer csak  7 óra magasságában elkezdtek nyomulni az emberek, lökdösődni,se egy sor, se semmi, egymás nyakában, arcában. "Fincsi". Sok beteg ember között, akik krákognak köhögnek, fasza. Hová tűntek a betegjogok?  7 óra után: megkezdődik a sorszámosztás, kb mintha ingyen lakást osztogatnának, akkora a tumultus, tülekedés. Sorra kerülök átadom a beutalót. A nő, néz rám, majd azt mondja: taj kártya? Mondom neki: köszönöm nem kérek, van. :-) 

Elkezdni hogy neki kellene, mondom neki, hogy a taj szám rajta van a papíron. De hogy neki az nem elég. (? Ezt legyen már kedves valaki elmagyarázni miért nem elég neki, mert eddig a betegtársakkal sem jutottunk dűlőre)  Jah, mondom neki, akkor máskor legyen kedves teljes mondatban kérni, ha már kiírni nem tudták. Előtúrom, ránéz 1mp-ig, aztán adja a sorszámot. (ennek így mi értelme van nem tudom, hiszen a taj kártyán nincs fénykép). Előttem kb. 10  ember volt, 3 vérvételi helység. Több mint 22 perc alatt jutottam csak be. Iszonyat nagy holtidővel dolgoznak, ami köszönhető a sorszámozósdis, hosszú folyosós keringetős sétáknak. (mire az egyik ember észreveszi hogy villog a száma és feláll, majd nekiindul, mire odaér, addig egy másik beteget simán meg lehetne csapolni. De nem. Ne az legyen a cél, hogy az egészséges emberek minél kevesebb időt töltsenek a váróba, meg a kórházba beteg emberek között, mert az már milyen dolog lenne.)  Nagy nehezen túlesek rajta.  Aki vette a vért tőlem, orra alatt valamit motyogott amit nem teljesen érettem, ezért vérvétel után a betegfelvételi irodánál kötöttem ki: mikor lehet menni a leletért kérdéssel (természetesen új sorszámmal, mert a nélkül nem lehet bemenni )  Erre válaszul: másnap 11-től 16-ig. Mondtam rögtön, nekem nem jó, 24-e délelőtt is lehet-e jönni?  Erre olyan csúnyán rám lett nézve, mintha az anyja  halálhírét közöltem volna: elkezdi (kioktatóan) , 24-e  Karácsony. Aztán ennyi. Mondtam neki: és akkor mi van? Hát hogy ők nem dolgoznak (mit képzelek, hogy ők majd 24-én dolgozni fognak éreztetése). Kenterből rávágtam, hogy sok helyen 24-én is dolgoznak 12 óráig, ezért kérdeztem. Erre ő előállt azzal az ötlettel, hogy írjak meghatalmazást és majd valaki bejön. Kérdeztem: formanyomtatvány van? Hát az nincs. Fasza.  Ekkor, kiegyeztünk egy olyan megoldásban, hogy következő héten megyek a leletért.

52e2341fe42e8.JPG
Következő héten mentem is. 9.40-kor már ott voltam, az új szárny betegfelvételi irodája előtti sorszámkiadó paneljánál. Nézem-nézem a panelt, mellette 4 ember állt  (betegirányítók- ahogy korábban azt már jeleztem két srác,  akin még névtábla sem volt, és 2 nő,  és éppen jót beszélgettek egymással mind a négyen ), majd nagy nehezen kérdezik miért jöttem. Eközben megtaláltam a legfelső gombot melyen az állt "lelet kiadás" és megnyomtam: kaptam is sorszámot, majd szóban közöltem: vérvételi eredményért jöttem. Ja, hogy az nem itt lesz - hangzott a válasz (mert ugye "logikus", hogy ahol a leletkiadás gomb van, nem ott lesz a leletkiadás), hanem a portánál. Ja, jó- mondom. Odasétáltam. Ott közölték velem, hogy 11 órától adják csak ki. (wtf?)  Mondtam, hogy múlt héten készült, már biztosan kiértékelték, és megvan papíron , csak azért a papírért jöttem, ne kelljen már közel másfél órát (!)  várakozni egy sz*ros leletpapírért. Nagy hallgatás, majd megkérdezem: mi az akadlya annak, hogy most megkaphassam a leletemet? Nem én nyomtatom ki a leletet,  (oké ezt még el is tudom fogadni) ott a hölgy aki áll a panel előtt, ő fog ide jönni 11 órakor és ő fogja kinyomtatni, de ha gondolom próbáljam meg a betegfelvételi irodában - hangzott a válasz (ahová először mentem volna). Visszasétáltam, de addigra pont lement az előzőleg kapott sorszámom, így újból sorszámot nyomtam. Szintén kérdezik hogy hová mennék. Mondtam ismét. Ja hogy, az nem itt van, hanem a portánál - ismét hangzott a válasz. Ránéztem a hölgyikére és mondtam neki: tudom, onnan küldtek át ide a betegfelvételi irodába. Kérdezi, akkor minek sorszám. Mondtam neki, hogy onnan ide küldtek, és mert pont most volt az enyém, lekéstem.  Elkezdi: az nem lényeg menjek nyugodtan, ameddig a kijelzőn  van a sorszámom addig mehetek. Mivel láttam hogy annál  pultnál már éppen beteg van, meg ki is van írva a betegjogok, így inkább nyomtam egy új sorszámot.  Sorra kerültem, kikerülve az akadálypályát ami a fotocellás ajtó elé tettek direkt keresztbe, bementem. Mondom az ottani asszisztensnek, hogy vérvételi eredményért jöttem. Az nem itt van, hanem a portánál 11-től - hangzott a válasz. . Tudom, de onnan ide küldtek, és én most nem nagyon akarok itt közel másfél órát állni a semmiért, csak szeretném megkapni a leletet.  Azért benne is volt egy kis segítőkészség: azt mondta, hogy beszéljek a csoportvezetővel.  Oké, hol találom? Maga mellé mutat, itt szokott ülni, de elment. (agyvizem felforrt) Oké, de mégis mikor jön vissza? Kiugrott a wc-re. (oké bólogattam, emberi szükséglet, ez természetes és még belefér, az pár perc lesz)  És ekkor derült ki az is, hogy egy darab pici wc van az alkalmazottaknak és a betegek részére is, a porta melletti lépcsőn felhaladva. Ez több mint felháborító.  Pár perc visszajött, majd a pult mögötti kis szobába ment, utánaeredt az ügyintéző, beszélgettek. Majd kijött a csoportvezető, és kérdezi mit szeretnék. Vissza kérdeztem, hogy ugye előbb beszéltek? Természetesen nem válaszolt rá, majd ránéztem az ügyintézőre, ő bólogatott hogy beszéltek. (Nem értem akkor minek arcoskodni?) Elmondtam, majd közölte nagy arccal hogy  11 -től van leletkiadás 16-17-ig, de ha nem tetszik, menjek fel a vezetőjükhöz másik épületbe az ötödik emeletre B.K-hoz.


Felmentem a jogi osztályra,  ott elmondták hol van az illető irodája, megtaláltam. Illedelmesen kopogok (nyitva volt az ajtó), köszönök, elnézést kértem a zavarásért, majd előálltam a problémával: Vérvételi leletért jöttem, nem szeretnék másfél órát várni, nem lehetne előbb megkapnom, mert mennék vissza a munkahelyemre dolgozni. Hát gyerekek! Most felejtsetek el mindent,   amit  egy humánpolitikai vezetőről képzeltetek: egy türelmetlen nőszemély, aki minden mondatba anélkül hogy végigvárná mit akarsz mondani beleszól, belemagyarázza a saját vélt igazát, lekezelően beszél az emberekkel. Egyszerűen szánalmas volt. Beszélgettünk és egyszer csak példaként hozza fel azt, hogy a bankban sem  úgy van az, hogy odamész és elintézed amit el akarsz, ott is időpontok vannak. (? találkozott már valaki ilyen bankkal? ) Közöltem vele, hogy ez hülyeség, mert pechére dolgoztam bankban,  pontosan tudom hogy működnek. Már nem is mertem azt mondani, hogy bankfiókvezető vagyok és nálunk ilyenért két lábbal rúgnám ki, hogy a 3,12****ja súrolná az aszfaltot. De nem is értem hol érdekel az engem, hogy bankban mi a szokás, ha egyszerűen Kórházban vagyunk. Az a hölgy aki nyomtatná a leletet, most másik 3 sorszám nyomogató emberrel a sorszámkérő  panelnál áll és beszélget: nem lehetne-e hogy kinyomtassa a leletet?  - kérdeztem (mert hát úgy tűnik sok dolga nincs, ráadásul ott van másik 3 ember aki tudja nyomkodni a sorszámot). Jaj. Hogy ezek után mit kaptam?! Szánalmas: elkezdni, hogy nehogy már neki kelljen beszámolnia a humánpolitikai dolgokról nekem, meg hogy ha most kiadják egy órával előbb, akkor másnap meg valaki más fog itt dörömbölni (?) , hogy miért nem adják ki hamarabb. Mondtam neki, hogy elég hülyén van megoldva  rendszer, mert normális ember 8-17-ig dolgozik, így nem tud 11 -kor beesni a leletért. Kérdeztem tőle, hogy hol lehet jelezni ezt a problémát. Ami ez után volt már egyszerűen LOL. Elkezdi, hogy ez jól ki van találva ( ugyan mitől?)...stb, majd nagy keservesen kinyögte: hogy a jogi osztályon, kenterből válaszoltam rá, hogy onnan küldtek át ide, majd előállt  az EKI-nél, vagy az OEK/ OÁK-nál most így hirtelen nem tudom. Kérdeztem tőle: nem az ÁNTSZ-nél? Nagy arccal: nem az a működési engedélyt adja ki,  nekik semmi közük nincsen a kórházban folyó dolgokhoz. (?) Mondom neki: én úgy tudom náluk, de kötötte az ebet a karóhoz, és azt mondta: 11-kor kezdik majd kiadni a leleteket és nem előbb, ez a rend. És hogy mindenki azt lát meg egy történetben ami a számára a legfontosabb... hm... Elköszöntem "minden jó"-val, a "viszont látásra" valahogy nem jött a nyelvemre, mert nem nagyon szeretnék ilyen embert viszont látni sem. Ja, igen: nem lett volna egyszerűbb letelefonálnia, és megkérni azt a bizonyos hölgyikét, hogy ha más dolga nincsen, akkor nyomtassa már ki a leletemet? Hány másodperc is lett volna? 30?


Úgyhogy visszamentem a portás pulthoz és teátrálisan betámasztottam. Sokat beszélgettünk  volt ott sok várakozó, beteg, és mások is, többek között jó hangosan szidtuk a leletkiadási folyamatot. Sajnos sok negatív  történetet lehetett hallani  az új szárnyról, az egész elmerozzant betegellátási / betegirányítási, időpontkérési folyamatról is , melyet a Szent Borbála Kórházat jellemzi. Volt olyan aki elmesélte, hogy nemrég egy apuka a karjában az égési sérült gyermekével szaladgálta körül a telephelyet 3x is (mert ugye kocsival ilyen esetben sem lehet behajtani, ami valljuk be igazán  röhej), mert nem találta az SBO-t. A külső portást kellett fenyegetnie, hogy vagy megmutatja hol van, vagy behúz neki egyet.

És a poén:
Éppen állunk a pultnál  össze vissza egymás hegyén hátán (mert ugye a magyar beteg nem ismeri a sort, meg különben is a betegjogokat minek is tiszteljük egy egészségügyi intézménybe, elég ha azt csak kiírjuk ) , miközben a hátunk mögött megszólal egy másik beteg: ha sokan leszünk hamarabb ide állnak és elkezdik nyomtatni, nemrég mondták. Erre felröhögtem.

És 10.50 perckor elkezdte nyomtatni a leleteket. Így köpik szembe  az ott dolgozók, vezetők, felettesek a kiírásokkal,  belső szabályaikkal, szavaikkal magukat!
Nem értem: ha a hölgyike, aki egészen addig azon pattogott 9.45 perckor, hogy 11 órától van a leletkiadás és B.K-is , mert ez szabály, meg előírás, akkor miért ment oda 10.50-kor és kezdett neki a nyomtatásnak, hiszen a szabály az szabály! Vagy ha odament akkor miért nem ment oda 9.45-kor, hiszen nem volt annyira lefoglalva, hogy ne tudta volna megcsinálni 10 másodperc (nem hazudok!) alatt? Szóval megy az arcoskodás és a beteg indokolatlan várakoztatása, megalázása egy egészségügyi intézményben, ahol az lenne a cél, hogy mindenki a lehető legkevesebb időt töltse. Ja hogy a "kerülni kell a beteg indokolatlan várakoztatását"? Nesze neked törvény, etikai kódex és betegjog!
Végül:
Mivel ennyire pocsékul kezelik a panaszokat és vagy  mert magasból tojnak a problémákra, sőt mert B. K. lekezelően beszélt velem,  ezért kénytelen vagyok itt jelezni a problémákat, had égjen ország világ előtt egy kicsit a fejecskéjük, talán elgondolkoznak:

Kedves Vezetőség!
1. Legyenek olyan kedvesek logisztikailag  a lelet kiadási időt meghosszabbítani minimum 7-től 17-ig, bár jó lenne 18-ig. Nem nagyon értem meg, Önöknek miért jó, ha 11-kor tumultusban egymás hátát taposva várnak az emberek a saját leletükért? (lsd. 2 pont) Bár ha nagyon újítani akarnak, akkor csináljanak egy olyan gépet, ahová én bedobom a taj kártyámat, és kinyomtatom a saját leletemet, akkor amikor én akarom. Ehhez meg ugye nem kellene még egy ember sem. (vagyis költség csökkentő tétel lenne)

2. Döntsék el: Vagy sorszámot kell tépni, vagy nem kell. Azt sem igazán értem, hogy miért áll 4 azaz négy ember a sorszámkérő pultnál, ha ki van rá írva hogy melyik gomb mit takar? (azzal a négy emberrel egy 0-24 órás lelet átvételi lehetőséget is tudnának biztosítani, sőt azt mondom 3-mal: 0-8, 8-16, 16-24)

3. Jó lenne tiszteletben tartani a betegjogokat is, nem csak kiírogatni (lsd: leletkiadási pult előtti heringjárat, sorszámosztó pult előtti kérdezősködés Önök által)

4. Abszolúte felesleges a fotocellás betegfelvételi ajtó eltorlaszolása, sőt még balesetveszélyes is.

5. A betegfelvételi irodát helyezzék vissza az eredeti helyére. Sokkal jobb volt, mert többek között nem fagyott meg az ott dekkoló embertömeg a huzat miatt, közelebb volt a bejárathoz, kevesebb ideig kellett parkolni, nem ragadt be senki a forgóajtós bejáratnál, könnyebb közlekedni főleg babakocsival, pörgősebb volt  és még sorolhatnám. De ha kíváncsiak a többi helyi lakos negatív véleményére az új szárnnyal kapcsolatosan akkor ajánlom az egyik tatabányai Fb csoportot (jó olvasgatást sokat tanulhatnának belőle)!

6. Legyenek olyan kedvesek az új szárny  portásai részére 2 darab, azaz kettő darab hosszabbítós elosztót levinni, mert kénytelenek voltak saját (azaz otthoni) hosszabbítót bevinni a munkahelyükre.    Nem ciki Önöknek, hogy ezt egy beteg hamarabb meglátja,  mint Önök akik ott dolgoznak pár szinttel feljebb? Önök mit visznek be a munkahelyükre saját költségükre vagy otthonról, azért  hogy ellássák a munkájukat?

7. Wc számának növelése.... mert az az egy mosdó ennyi emberre, .... pfff... ezt mégis hogy gondolták?

8. Normális honlap üzemeltetése, ahol mondjuk meg van adva egy email-es elérhetőség is

9. Tudomásom van arról, hogy már többször szóltak Önöknek, és mivel még a fülük botját sem mozdították így most már nyílt levélben írom le: egy 1990-ben átadott plázában is könnyebb kiigazodni, mint az Önök intézményében: sehol egy normális és aktuális rajz, térkép: mi hol található, mit hová tettek át, mind a kórház telephelyére vonatkoztatva, mind a 3 főépület  és a rengeteg melléképület szintjei mit rejtenek. Sokan azt sem tudják hol az SBO.

10. Jó lenne ha a betegjogi képviselő személyesen is elérhető lenne az Önök intézményében, nem csak tacepaón, meg telefonon.

11. Jó lenne ha a vezetők érzékenyebbek lennének a problémákra, és tudnának normálisan kommunikálni az emberekkel (Lsd. fenti történetben :B. K. hozzáállását) : jelzett problémákat nem vörös posztónak látni, hanem lehetőségek kiaknázásának.  Az hogy engem lekezelnek, meg lehordanak a sárga földig az alapprobléma azzal nem szűnik meg, sőt. Azt mondom: innentől kezdve ahányszor azt érzem: valamelyikük lekezel bosszúból posztolni fogom a történetet mindenhol.
12. Jó lenne, ha a B.K.-hoz hasonlóak nem tájékoztatnák félre az embert az ÁNTSZ feladatkörét illetően és jó lenne, ha NEM ilyen beállítású emberek ülnének vezető beosztású posztok élén.

13. Jó lenne, ha az új szárny porta melletti lépcsője széleit színes elütő színű festékkel is lefestenék, helyenként csúszásgátlóval is ellátnák, hogy több baleset ne legyen.
.... stb.
A többire meg jöjjenek rá maguk,hiszen maguk dolgoznak ott több százezer forintért.

De végül:
KICSIT FORDÍTVA TETSZENEK ÜLNI A LOVON, UGYANIS:
ÖNÖK VANNAK ÉRTÜNK, NEM PEDIG MI VAGYUNK ÖNÖKÉRT!

Hajnali birkózás a sorszámokért

2016.01.10. 10:15

heim_pal_hospital_budapest.jpgMilyen marhaság,hogy reggel 7 kor 50 sorszámot kiosztanak,és aki kapja marja alapon jut be a rendelésre?Ha nem vagyok ügyes,vagy éppen nincs szerencsém, akkor aznap már nem jutunk be,másnap megint reggel 7-kor ott kell kezdeni.

Üdvözlöm az olvasókat!

Tudom nem leszek túl népszerű a lényegtelen panaszommal,de nagyon kíváncsi vagyok arra,hogy kik azok akik szabályokat vezetnek be a kórházakban,azon belül a rendeléseken.
Kamasz gyermekemnél komoly bőrpanaszok jelentkeztek,és itt nem csak a kamaszkori pattanásokról van szó.Sajnos a probléma ettől komolyabb.Felhívtam a hozzánk tartozó gyermekorvosi rendelőt,hogy megkérdezzem egyáltalán létezik-e gyermek bőrgyógyászat,vagy összevonták már  a felnőtt rendeléssel.Tájékoztattak,hogy a Heim Pál gyermek kórházhoz tartozik,ott érdeklődjek elsőként telefonon.Felhívtam őket és kérdeztem,hogy beutaló köteles,vagy csak elég ha a rendelési időben kell odamegyünk.Az asszisztens hölgy elmagyarázta a következő (szerintem nagyon rosszul kitalált újítást) reggel 7-kor kezdik a sorszámok kiosztását,ami 50 darabból áll.Ha nem vagyok ügyes,vagy éppen nincs szerencsém, akkor aznap már nem jutunk be,másnap megint reggel 7-kor ott kell kezdeni.Hogy aztán ismét ügyetlen leszek-e,vagy nem elég erőszakos a sorszámért,és megint nem jutunk be,az benne van a "pakliban".
heim_pal_hospital_budapest.jpg
A munkahelyemről maximum 1 napot tudok kérni,azt is előre jeleznem kell 2 nappal,tehát a többszöri próbálkozás kilőve mint lehetőség.Telefonon nem lehet időpontot kérni,az már megszűnt.Tehát a gyermek bőrgyógyászatra bejutni előre tervezetten nem lehet,és mint említettem előfordulhat,hogy az első sorban állás még sikertelen is.Úgy döntöttem,hogy nem fogok sorszámért birkózni reggel 7 kor vagy-vagy alapon,inkább kerestem egy magán bőrgyógyászt,akihez már holnap időpontra megyünk.Ettől még az időpontos rendszer is jobb volt,mert ott legalább az ember tudta,hogy ezen és ezen a dátumon,ekkor vagy akkor fogadnak még ha hetekkel később volt akkor is.De ez?? Milyen marhaság,hogy reggel 7 kor 50 sorszámot kiosztanak,és aki kapja marja alapon jut be a rendelésre.

üdv: G.Éva

Hálás vagyok az orvosoknak

2015.12.21. 08:15

baby-03.jpgAzt kívánom nekik, hogy bárcsak egyszer végre az állam is értékelné az erőfeszítéseiket és jóval több fizetést kapnának mint most, mert megérdemelnék

Tisztelt Praxis!

 

Én nagyon hálás vagyok az orvosoknak, nővéreknek. Biztos írtam már, hogy 29. hetesen született a fiam és sokat küzdöttek érte. Soha nem fogom elfelejteni és örökké hálas leszek nekik. Azóta is sűrűn járjuk a kórházakat, mert a gyerek ajak és szájpadhasadékos is. Az ajakműtét megvolt. Nem lett tökeletes de nem rossz és az orvosokra nem mondanék sose rosszat, mert nagyon rendesek voltak velünk mindig. Persze az ember a legjobbat akarja a gyerekének és sok utánajárás után úgy döntöttünk hogy a lakóhelyétől kb 400 km-re dolgozó legjobb dokihoz visszük szájpadműtétre, mert nem mindegy hogyan is sikerül (beszédfejlődés, műtétek számára gondolok). Pár hét múlva műtét, de már most azt mondom megérte ennyit utazni, mert orvost én még nem láttam aki ilyen szeretettel és figyelemmel fordult a gyerek felé. Mondjuk az sem érdekelne ha mogorva lenne, a lényeg hogy jó orvos. Hálásak leszünk-e neki valamilyen formában a műtét után?

 

baby-03.jpg

 

Igen. Persze ha minden jól alakul, de próbálok pozitív lenni (nem egyszerű, mert aggódom minden műtétkor és nem 1xü mikor látod hogy tolják be az 1 éves csemetédet a műtőbe) és nem aggódni hogy bármi baj is lesz. Lényeg a lényeg, hogy akárhol is voltunk, mindig azt éreztem, hogy az eü-s dolgozók próbálják a lehető legjobbat kihozni magukból és megtesznek mindent a gyerekekért. Lehet hogy a felnőtt orvoslásban ez nincs így, sajnos nekem is volt rossz tapasztalatom, amikor szidtam az egész eü-t, de rájöttem felesleges általánosítani és esetleg egy rossz orvos, osztály miatt az egész egészségügyet rossznak látni. Nagyon sok lelkiismeretes orvos, nővér van ebben az országban és ez megnyugtató számomra.

 

Azt kívánom nekik, hogy bárcsak egyszer végre az állam is értékelné az erőfeszítéseiket és jóval több fizetést kapnának mint most, mert megérdemelnék. De ők így is tudásuk legjavát adják szóval nem igaz a mondás, hogy csak akkor lennének az országnak jobb orvosai, ápolói ha több lenne a fizu.

Nyári tüdőgyulladás

2015.12.18. 07:27

pte_kk_400_agyas.jpgSzeretném láttatni, hogy mindazok a problémák mellett, amik vannak az egészségügyünkben, lehet másként is. Mert nem csak a pénzen múlik a dolog, sőt! Aki anyagi kifogásokra hivatkozva embertelen, az ne mutogasson sehova, mert csupán egy jó ürügyet talált, a probléma gyökere máshol van.

Tisztelt Praxis Blog és Kedves Olvasó(k)!

Azért ragadtam billentyűt, hogy elmondjak egy részben pozitív történetet a magyar egészségüggyel kapcsolatban. Szeretném láttatni, hogy mindazok a problémák mellett, amik vannak az egészségügyünkben, lehet másként is. Mert nem csak a pénzen múlik a dolog, sőt! Aki anyagi kifogásokra hivatkozva embertelen, az ne mutogasson sehova, mert csupán egy jó ürügyet talált, a probléma gyökere máshol van. Épp ezért írom le ezt a történetet, bár magam sem vagyok teljesen biztos, hogy erkölcsileg, morálisan a történtek bizonyos részei hova esnek. Mindenki döntse el maga!

A történet kerete:
Sajnos már huszon évesen találtak nálam (2004, tüdőszűrés) egy boeck sarcoidosis nevű betegséget. Nevezték sok mindennek, még most sem eldöntött kérdés számomra, hogy auto immun betegség ez, vagy sem. :) A lényege nekem laikusnak, hogy az immunrendszer saját idegen felismerő képessége valahogy összezavarodik, és nekiáll szépen lenyomni a saját szervezetet is. Az első kör, bár viszonylag hosszú volt, de sikeresen zárult a folyamat passziválódásával, köszönhetően a tengernyi gyógyszernek, amit adtak. Sajnos a második kör, 2013-14-ben már nem volt olyan könnyű, csúcson az egy szem kortiko steroid mellékhatásaira 8-10 gyógyszert szedtem. Volt, amit már a mellékhatást kezelő gyógyszer mellékhatására, vagy mire. Kezelő orvosom szerint két tekintetben is csúcstartó vagyok praxisa alatt: az én boeck-öm a legcsúnyább, amit valaha látott, illetve a steroidot is én bírom a legrosszabbul (miért nem próbálkozott vörösborral? azt sokkal jobban bírtam :) ) Lett közben egy sokízületi gyulladás is, a 2014-es rokkantosítás után derült ki, addig mindenki azon csodálkozott (a reumat. szakrendelést vezető főorvos asszonyt kivéve), hogy az a fránya steroid mennyire lenullázza az ízületeimet. 700 mg tramadolor alig volt elég... Azért írom le mindezt, mert 1.látni lehessen, hogy van tapasztalatom az egészségüggyel, 2.igen nagy szerencsémre akkor is visszajártam a kezelő orvosomhoz, amikor 60km-re elköltöztem az adott várostól. Nem tudom, hogy más is meg tudott volna menteni, az biztos, hogy amikor 2015 június végén bekerültem hozzá egy kétoldalú tüdőgyulladással, akkor bizony nem túlzás azt mondani, hogy megmentette az életem.

Szóval, a rövid bemelegítés után :) jöjjön a történet.
Nem sikerült túl jól a nyár, már májusban összeszedtem valami fertőzést, aztán június elején volt egy laza egy oldali tüdőgyulladás, amit otthon szépen ki is hevertem. Aztán nyomás vissza dolgozni, mert rokkant nyugdíj mellett nagyon is kell a kiegészítés. Gyorsan jött a dolog, az egyik nap délben még jól voltam, aztán délutánra már annyira köhögtem, elesett voltam, hogy azon gondolkoztam, magamra hívom a mentőt. Jobban lettem, majd holnap lemegyek a háziorvoshoz. Hát, erre majdnem ráfáztam. Rendkívül nehéz éjszaka után eljutottam a háziorvoshoz, de akkor már annyira rosszul voltam, hogy járni alig bírtam. El is akart vitetni mentővel azon nyomban, de kidumáltam magamat, rokonom vitt be a... nem a legközelebbi kórházba, hanem a megye legszéléről a megyeszékhelyre, 60 km-re, ahol a régi kezelőorvosom kezébe kerültem. Eddigre már alig voltam magamnál. Leparkoltak egy ágyra, és elkezdtek vizsgálni, volt ott minden, a doktornő is eléggé tuning állapotba került, amikor meglátta a sebtiben elkészített mellkas röntgen felvételt. Gondolom csak az alját nézte, a lebenyek felső fele már nem sok mindent csinál, ct felvételeimet nézegetve mondta, még korábban. Pontosan hogy hány féle vizsgálat volt, azt nem tudom, nem nagyon voltam magamnál azokban a napokban. Doktornő nem volt rest, utólag elmondta, hogy a vizsgálatok mellett elkezdett intravénás antibiotikumokat is, szerencsémre a negyedik nagyon adu ász volt, és jobban lettem. Nehéz azokról a napokról írni, és nem csak azért, mert utóbb megmondta, hogy rezgett a léc... Biztos van rosszabb, én nagyon rosszul voltam, és a lázálmok többsége nem csak valós nem volt, de szórakoztató sem. Többször is bejött hozzám a doktornő, nem vette fél vállról a helyzetet, és alapvetően elismerően tudok nyilatkozni az osztály ápolóiról is. Ügyességük, együtt érzésük nagyon sokat számított azokban a napokban, jó volt érezni - amikor magamnál voltam - hogy jó kezekben vagyok. Érdekes tapasztalat volt, hogy mennyi múlik az ápolókon,  ápolónőkön is a gyógyulás (és a túlélés) szempontjából! Tudom, apróságokat tudok csak felsorolni, ez maradt csak meg, de például az, hogy a kaját nem vitték el azonnal, amikor nem tudtam megenni, de normálisan noszogattak egy kicsit, hogy kellene, mert nem lesz jó étel/folyadék nélkül. Sima, hétköznapi stílusban, de elmondták a dolgokat. És udvariasan, tapintatosan viselkedtek. Tudom, nem ezért éltem túl, de akkor ez nagyon sokat számított.
Azt hiszem, hogy a mentősök is jó fejek voltak, amikor elvittek valahova ct-re. Szegény ct-sek :) nem szóltak nekem előre, hogy mikor lesz ct (nem is lett volna értelme, nem tudtam felfogni, persze nem is lehetett volna kiszámolni), szóval tök büszke voltam magamra, hogy megettem majdnem egy egész almát! Hát, ha jól emlékszem, (ami persze nem biztos) akkor ct után, még ki sem szedtek a nyelvnyújtós csillagkapuból, szépen vissza adtam az egészségügynek a kapott almát... amikor visszaraktak az ágyba, elnézést kértem az okozott kellemetlenségekért, legalább a mentősöktől. Beletörődötten legyintettek rá, meg valamit mondtak is kedvesen, de nem balhéztak.
pte_kk_400_agyas.jpg
Más ügyből kifolyólag igen sokszor megfordultam abban a megyei kórházban, több ápolónő már névről ismert, jóban voltunk, mert könnyen meg lehetett csinálni velem a vizsgálatokat, ráadásul én tudtam a leghülyébb át és elnevezéseket aggatni a vizsgálatokra. Amíg nevetni tudunk addig ugye nincs is olyan nagy baj (és van levegőnk is) Szóval az külön jól esett, hogy milyen segítőkészek voltak, amikor bementem, volt aki fel is jött az osztályra, hogy mi van velem. (ezt biztosan tudom, utólag megkérdeztem őket) Olyan emberekről van szó, akiket a különböző átalakítások, összeolvasztások, meg szétszedések az egészségügyben igen csak megviseltek, láttam rajtuk korábban. És mégis tudtak emberek és emberiek lenni. Ott és akkor ez nagyon jól esett.

Persze volt olyan nővér is, aki úgy intézte az infúziót, amikor nem akart lefolyni, hogy megtörte a csövet, majd hirtelen csavart egyet rajta. Akkor épp a kézfejemben volt a kanül, és a sima átmosástól majd eltéptem a lepedőt... (annyira fájt, ha nem egyértelmű)

És tudjátok, hogy mindezt milyen körülmények között? Az elején letiltották, hogy a saját gyógyszereimet legelésszem, csak azt, amit ott adnak. Nos, volt olyan, hogy vénás algopyrin nem volt, máskor egy másik gyógyszer fogyott el. Igényeltek, csak nem kaptak a központtól, vagy honnan. Ezt biztosan tudom, mert kérdeztem is a kezelő orvosomat, hogy kevesebb lett a reggeli gyógyszer, melyiket nem kell szednem. Ő meg mondta, hogy nem változtatott rajta, szóval valószínűleg nincs.

Külön szeretném megemlíteni, hogy mennyire pozitívan érintett az ottani eü. dolgozók profizmusa. Nem csak az, hogy a nehézségek ellenére hogyan működtették az orvosok az osztályt. Az is, meg az is, hogy az ápolók, nővérek milyen ügyesek voltak. Nem balhéztak érte, hogy alig találtak vénát, volt, aki 3 próbálkozásból sem talált semmit. Megoldották, hogy akinek ez a legjobban megy, (aki citózni szokott?) majd az vesz vért.

Megfordultam az egészségügyben sok helyen, sajnos sok tapasztalatom van, a többségük negatív. De van pozitív is. Lehet így is. Emberségesen, profin.

Még egyszer és külön: köszi a túlélést doktornő!



Nem tudom, hogy konkrét adatokat le lehet-e írni, mindez a pécsi megyei kórházban történt, hivatalos nevén a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központjában.

Tisztelettel:

A halál torkából visszanyúlva

2015.12.15. 06:00

images_21.jpgAddig a pillanatig, amíg a zárójelentést a
kezembe nem kaptam, elképzelni sem tudtam, kijutok-e valaha a kórházból,
láthatom-e, magamhoz ölelhetem-e valaha a gyerekeimet, és fogok-e valaha
rendesen járni.

 

Tisztelt Praxis blog, és kedves Olvasó,


A történetemet nem azért írtam le és kürtölöm világgá, hogy bemocskoljam az egyes osztályok, orvosok és nővérek hírnevét, hanem azért, hogy minél többen megtudják és megtanulják, milyen fontos kiállni a saját igazunkért, mert sajnos ellenkezője akár az életünkbe is kerülhet.


Állhat velünk szemben a legnevesebb orvos is, ha hülyeséget beszél, akár mozgásképtelenül is, a halál torkából visszanyúlva is az asztalra kell csapnunk, és további vizsgálatokat kell követelnünk! 

 

2015. február közepén megszületett második gyermekem, egy csodaszép kislány. Minden nőnek ilyen szülést kívánok: alternatív szülőszobában, komplikáció nélkül, gyorsan zajlott, és a szülést követő „aranyóra”
nagyon meghitt és felszabadult volt. 4 nap után haza is mehettünk, tengernyi tejem volt, már kezdtem is aggódni, honnan szerzünk még egy mélyhűtőt, hogy a felesleget az utolsó cseppig lefagyasszam. 2 héttel a
szülés után azonban felfedeztem egy méhlepény darabot zuhanyozás közben.

 

Persze rögtön telefon a szülész dokinak, rohanás ultrahangra, és másnap túl is estem az általa rutin kisműtétnek nevezett küreten, ami miatt egyáltalán nem kellett aggódnom (szerinte), és gyerekem is lehet még,
amennyit csak szeretnék.

A valóság azonban az, hogy ennek a kis rutin műtétnek köszönhetően egy életre elment a kedvem a szüléstől. A küretkanál ugyanis megsértette a méhfalamat - amit persze akkor még nem tudtam – és a két héten át bent várakozó méhlepény darab miatt elindult fertőzés szépen ki is jutott a méhem mögé a psoasba, becsületes magyar nevén az ágyéki izomba (ez kb.
egy 20-30 cm hosszúságú izom, ami a gerinc mellől fut le a lágyékig, és elképzelhetetlenül sok fajta mozdulathoz szükséges a közreműködése). Mindenféle előzmény nélkül másnap reggel úgy keltem fel, mintha erősen becsípődött volna valami ideg a bal oldalamon. Járni (még) tudtam, de csak csoszogva, az idő előre haladtával viszont egyre rosszabb lett. Nem
részletezem, éjjel 1 körül úgy tettek be az ágyba ketten, hogy közben sikítottam a fájdalomtól, és ezt követően gyakorlatilag 3 napig mozdulatlanul feküdtem. Ez alatt 3 orvos is látott: két ügyeletes és a saját háziorvosom. Mind ugyanazt mondták: ne kockáztassam az életemet,
azonnal menjek kórházba. Végül rászántam magam, hogy elvitessem magam a mentővel, akármennyire is fájni fog a mozgatás. (Itt üzenném a sorstársaknak: bízzunk a mentősökben, nagyon ügyesek; a vákuum ágy pedig egy hihetetlenül hasznos találmány!!)

A sürgősségi osztályon azonban nem sikerült kideríteniük, mi bajom lehet. Bár nagyon kedvesek voltak, de egy EKG, vérvétel, egy bal láb fel-le mozgatás, és egy lórúgás fájdalomcsillapító után hazaküldtek
lumbágóval, és a kezembe adtak egy receptet. Ki is váltottuk (pontom 18 ezer forintért!), éjjel be is vettem egy szemet, aztán másnap, amikor a leletemet olvastam, tűnt fel, hogy kettős látásom van. A fejem is
iszonyatosan fájt, lázam is volt. A háziorvosom majdnem elájult, mikor közöltem vele a véreredményeimet (CRP: 354 – ez a gyulladásos érték, ami – állítólag – vakbélgyulladásnál is csak 50 körüli). A fenti érték és az elmondott tüneteim alapján megint csak visszaküldött a sürgősségire mentővel, most már agyhártyagyulladás iránydiagnózissal. Természetesen
hamar kiderült, hogy csak gyógyszer mellékhatásról van szó, de a CRP és a mozgásképtelenségem számukra megfejthetetlen rejtély maradt. Mivel úgyis nemrég szültem, és hát túlestem egy küreten is, miért ne méhgyulladásom lenne – mondták, és átküldtek a nőgyógyászatra. (Egy enyhe gyulladás biztos volt, azt jó is, hogy megtalálták, de ennél azért sokkal összetettebb volt a dolog.) Ott dekkoltam összesen 2,5 napig, de
semmi érdemleges nem történt azon kívül, hogy intravénásan antibiotikumot kaptam, naponta nézték a CRP-t, mérték a lázamat, és néztek egymásra okosan. A harmadik nap reggelén magam kezdtem utána
olvasni a telefonomon mobilnetezve, mit jelent az extrém magas CRP érték. Természetesen a frászt hoztam magamra, és jól fel is hergeltem
magam az orvosok tétlenségén. Több se kellett, hívtam a szülész orvosomat - aki eddig csak távolról asszisztált annak ellenére, hogy ugyanebben a kórházban dolgozik -, és a kezébe nyomtam a jegyzetemet, majd kérdőre vontam, hogy ugyan miért is nem történt az ég világon semmilyen vizsgálat, ha gyakorlatilag életveszélyben vagyok?? Valószínűleg elgondolkodott rajta, mert az aznap délutáni kórházi igazgatósági ülésen előkerült a nevem. Lett is rögtön infektológiai konzílium és CT időpont még aznap estére, és Rektor úr is benézett hozzám személyesen.

Ha ez a CT nincs, nem írhatnám le most ezeket a sorokat… Psoas tályog a diagnózisom, amit haladéktalanul műteni kell. Ezt még megspékelte egy
kis vérmérgezés, amit csak a történet legvégén, a kórházi zárójelentésemben olvastam, addig mindenki csak szűnni nem akaró magas láznak hívta. (Rektor úr megint jött hozzám, és szabadkozott, hogy az ő
több évtizedes pályafutása során ilyen ritka betegséggel még nem is találkozott.) Pár óra múlva átkerültem a sebészetre, és túlestem a műtéten. Az elsőn.  Mert hogy itt is pechem volt. Ugyan nagyon szépen kitisztították az érintett izmot egy valóban bonyolult műtét keretében, de azt gondolták, elég, ha csak úgy betesznek a végén két dréncsövet, és
a későbbiekben még keletkező genny majd ezeket szépen megtalálja, és távozik. Természetesen a csövek 2 nap után eldugultak és a fájdalmaim fokozódtak (bár minden egyes nap minden egyes percében úgy éreztem,
ennél már nem lehet rosszabb). Az egyik (talán a legnormálisabb) sebésznek elmagyaráztam viziten kívüli időben, hogy két gyereket szültem érzéstelenítő nélkül, de az semmi nem volt ehhez a fájdalomhoz képest. Ezzel úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, mert még aznap újra CT-re küldtek, és kiderült, még nagyobb területet érint a tályog, a bénulás veszélye is fennáll (ha egyáltalán túlélem ezt az egészet). Pár óra múlva így
túlestem a második nagyműtéten is. Ekkor már úgy tették be a dréncsöveket, hogy átmosható legyen a rendszer, és 10 napig csepegtették bele az infúziós folyadékot.

Sajnos innentől sincs még happy end, a neheze csak most jött. 2 nap múlva megszabadítottak a szörnyen hangzó, de nekem „életet mentő” katétertől, így kénytelen voltam kijárni időnként a mellékhelyiségbe. Úgy gondoltam, ez a küldetés esélytelen. Hát nem volt az, de inkább nem részletezem, mekkora fájdalommal járt, és mennyi időbe telt egy ilyen feladat. A gyógytornász szerzett nekem állandó ottani használatra egy guruló járókeretet. Ha az nincs, tényleg lehetetlen lett volna eljutni a célterületig. Azt már mondanom sem kell, hogy a járókeretet félig össze kellett csuknom, hogy beférjek vele, és kb. 15 centis szintkülönbség volt a szoba és a mosdó helyiség között. Hab a tortán, hogy a wc-t 2 hetes ott-tartózkodásom alatt egyszer sem lehetett lehúzni, a zuhanyrózsát kellett elhúzni odáig  (nekem persze nem sikerült, mindig egy szobatársat kértem meg…).  A felkelés és a lefekvés során a
könnyeimmel és az ájulással küzdöttem, meg a nővérek megvető tekintetével és lekezelő stílusával. Volt, aki segített kedvesen és ügyesen (20-ból talán 1-2), volt aki vett egy mély levegőt, és nem tette
fel a kérdést, hogy merészelem fontos dolgai közepette zavarni, és volt aki egyenesen odavágta, hogy ezt nekem egyedül kell megoldanom, nézzem
meg, hogy a többiek is képesek rá (a legtöbben 2-3 napot bent fekvő epekő műtöttek voltak, akik általában vígan sétálgattak még a műtét
estéjén is). Gyakorlatilag amikor ez utóbbi személy volt az éjszakás nővér, akkor már az egész napom rettegéssel telt, hogy a fenébe élem túl
reggelig. A szintén nagyműtéten átesett idős néni egész nap azt kérdezgette tőlem, mi lesz velünk éjjel.  Az ember ilyet el sem tud képzelni, míg ebbe a helyzetbe nem kerül. Aznap éjjel a néni volt az egyetlen szobatársam a 6 ágyas szobában. (Végül valahogy mind a ketten probléma nélkül átvészeltük, és én akkor tanultam meg egyedül, mérsékelt fájdalmak mellett visszafeküdni az ágyba. Ugyanez a nővér korábban
egyetlen egyszer segített visszafeküdni, akkor is annyira ügyetlenül, hogy a fájdalomtól elsírtam magam – ő meg a képembe röhögött, és elment.)

A fájdalomcsillapítók szerzése is egy külön kis gyöngyszem a történetben. Természetesen tudtam, hogy a nem szteroid gyulladáscsökkentők komoly károkat is okozhatnak, főleg rendszeres
szedés esetén, mégis kénytelen voltam sokszor még többet is bevenni a megengedettnél, hogy túléljek… Aztán ahogy tudtam, ritkítottam. Egy
párszor nem kértem a reggeli vagy esti gyógyszerosztásnál. Amikor viszont szükségem lett volna rá, nem kaptam. Egy alkalommal délután fél
5 körül kértem az épp látogató hozzátartozómat, szóljon a nővéreknek, hogy szeretnék kérni gyógyszert. Természetesen nem érkezett meg, csak
fél 8-kor, az esti gyógyszerosztáskor hozta az éjszakás nővér. (Gondolom a délutánosnak már nehéz lett volna megtenni 5 métert a műszak lejárta
előtt másfél órával. – Az ismerősöm később elmesélte, hogy mikor beért az osztályra, látta, milyen elfoglaltak a nővérek: szól a tévé, és beszélgetnek nagy beleéléssel.) Egy másik alkalommal mondtam a nővérnek
(én kis naiv), hogy nincs most szükségem fájdalomcsillapítóra, de eltennék egyet tartalékba. Röhögve közölte, hogy majd akkor kérjek,
mikor szükségem van rá.  (Ez ugyanaz volt, aki az arcomba nevetett, mikor elsírtam magam.)Ezt követően már minden gyógyszerosztásnál boci szemekkel nézve tartottam a markomat, és betáraztam a fiókomat.

Az utolsó bent töltött estémen egy 84 éves gyomorműtött néni lett rosszul. Pontosan nem tudom, mi történt vele, de a vérnyomáscsökkentő
gyógyszerére fogták, azt kellene újra adagolni már, nem használ neki. Az ég világon semmit nem tett a két éjszakás nővér, egyedül a rosszullét
kezdetén adtak neki egy adag (elvileg) erős nyugtatót, mondván, hogy az majd a vérnyomását is leviszi. A néni sokkal rosszabbul lett,
félrebeszélt, pánikolt; mi, a szobatársai pedig azt hittük, ott fog meghalni a szemünk láttára. Amikor véletlenül arra járt egy orvos, és bejött megnézni, akkor is lekezelték a nénit a nővérek, mintha bolond
lenne, nem is érdemes foglalkozni vele. Mi tovább próbáltuk nyugtatni, hideg vizes borogatást raktunk rá (egy műtétéből még épp ébredező beteg,
egy műtét előtt álló beteg, és én, a járókerettel még csak épp, hogy csak vánszorogni tudó szerencsétlen- kész tragikomédia). A nővér meg időnként bejött, és ránk szólt, hogy tőlünk zeng az egész folyosó,
csendesedjünk már el. Jó pár óra eltelt, míg végül jobban lett a néni. Csak reménykedni tudok, hogy a következő este nem ismétlődött meg az
egész, és rendbe jött már.

Másnap végre hazamehettem. Addig a pillanatig, amíg a zárójelentést a kezembe nem kaptam, elképzelni sem tudtam, kijutok-e valaha a kórházból,
láthatom-e, magamhoz ölelhetem-e valaha a gyerekeimet, és fogok-e valaha
rendesen járni, esetleg futni, táncolni, görkorcsolyázni? Ezek mindegyike teljesen álomszerű volt a bent töltött idő alatt.

Természetesen hosszú lábadozási idő várt rám, most már saját guruló járókerettel… Napról napra egyre több mozdulatot tudtam megtenni: először pokoli kínok között, majd – ahogy bejáratódtak azok a részei is az izomnak – már egyre könnyebben. Újra tanultam járni, pont mint a kisfiam nem is olyan régen, egy éves kora körül. Örömujjongás tört ki rajtam minden önállóan megtett méter után. Jó két hónap eltelt, mire eldobhattam a járókeretet (illetve a sebészeti osztály betegeinek ajándékoztam). Az a vágy hajtott előre, hogy a kislányomat ringatva tudjak sétálgatni fel-alá a lakásban. A tejem is visszajött, pedig a védőnőnk és a gyerekorvosunk nagyon szépen becsomagolva, de közölték velem, hogy egy ilyen kálvária után nem fog összejönni. Akartam. Sikerült. :)

De szerepel a történetben még egy ember, aki nélkül mindez nem sikerülhetett volna: ő pedig a férjem. Hihetetlen kitartással és türelemmel viselte ezt a nehéz időszakot, gondoskodott a két kisgyermekünkről amíg én kórházban voltam (és még utána is), vezette a háztartást, és minden nap jött hozzám, és tartotta bennem a lelket, míg a nagyszülők vigyáztak a kicsikre. A mai napig csodálom, hogy volt ennyi ereje és kitartása mindehhez. Bevallom, voltak olyan pillanatok a kórházban, mikor teljes szívemből azt kívántam, hogy legyen azonnal vége ennek a rémálomnak, én így nem akarok tovább élni.  De itt egy ponton (mint amikor egy sötét szobában hirtelen felkapcsolják a lámpát), megvilágosodtam. Láttam magam előtt a két éves és az újszülött félárva gyerekeimet, és a 33 évesen megözvegyült férjemet, és akkor azt mondtam, szó se lehet róla, hogy feladjam!!  Azt hiszem ennek köszönhetem, hogy végig tudtam küzdeni a következő heteket.

A szülés utáni hat hetes kontrollra – igaz több hét késéssel – de már a saját lábamon, a saját (volt) orvosomhoz mentem vissza. Megköszöntem a segítségét, válaszoltam udvariasan a kérdéseire, meghallgattam a mondandóját, és elköszöntünk egymástól. Egy valami hiányzott csak nekem: az ő részéről a beismerés, vagy bármi féle utalás arra, hogy miért történt, ami történt. Ehelyett mosolyogva mesélte, hogy az orvosin már oktatják az esetemet.

Számomra nyilvánvaló, hogy a küret során történt rossz mozdulat az oka mindennek. Történt egy bakteriális leoltás, amikor a sürgősségiről a nőgyógyászati osztályra kerültem méhgyulladás gyanújával, és történt egy akkor is, mikor a tályoggal műtöttek a sebészeten. A sebész doki a kérdésemre pár nappal később elmagyarázta, hogy ugyan ugyanaz a baktérium tenyészett ki, de nem teljesen ugyanaz a törzs, így nem egyértelmű, hogy a méhemből eredt a baj. Azt viszont elfelejtették velem közölni, hogy a második műtét után is vettek mintát, és akkor már egy az egyben ugyanaz a baktérium tenyészett ki, mint előtte a nőgyógyászati osztályon. Csak a véletlennek köszönhetem, hogy ez az információ több hónappal később mégis eljutott hozzám.

Összefoglalva azt gondolom, hogy itt műhibák sorozata történt bő egy hónap alatt: bent maradt placenta darab a szülésnél (még ha járulékos
darab is, mert maga a lepény ép volt, ahogy magyarázta az orvosom); küret során sérült méhfal; azt követően elmaradt az antibiotikus kezelés (pedig két héttel a szülés után már sejthető volt, hogy elindult valamiféle gyulladás); téves diagnózis a sürgősségin (két egymást követő
nap is);  tétlen várakozás 2 napig a nőgyógyászati osztályon;  és nem megfelelő dréncsövek behelyezése az első műtét során. Perelhetnék? Azt hiszem igen. Mégsem teszem. Próbálom túltenni magam a történteken, és csak előre nézni, hátrahagyva minden negatív érzést. Talán az, hogy most leírtam, segíteni fog.

A betegségemnek, és az egész történetnek – úgy gondolom – két tanulsága van. Az egyik, hogy (bizonyos határokon belül) az ember bármit túl tud
élni, amit túl akar élni. A másik pedig, hogy soha semmilyen körülmények között nem adhatjuk más kezébe a sorsunkat. Akkor sem, ha az az ember a
szakmájában a legjobb orvos. Soha. Ez a mi életünk. Nekünk kell megküzdeni érte. 

Várólistán a magyar egészségügy!

2015.12.09. 09:48

26201443_l.jpgMost örüljek, hogy eddig nem záródott ki a belem és még nem üszkösödik, csak fáj.

2015. tavaszán életmentő hasi műtéten estem át, amelyet 4 hónapos haskötős rehabilitációs időszak követett. 2015. decemberében ismétlődő alhasi fajdalmaim miatt jelentkeztem az illetékes szakorvosi rendelésen.



A vizsgálatok alapján megállapították, hogy köldöksérvem alakult ki, a régebbi műtéti heg vonalában. („kizáródás és üszkösödés nélkül”) A fájdalmakat pedig a hasban kialakult letapadások, összenövések okozzák. Műtéti várólistára vettek fel „reconstructio és adhesiolízis céljából”.Közölték velem, hogy vélhetően 7-8 hónap múlva kerülök sorra, majd értesítenek. Kicsit ledöbbentem.

 

original.jpg


Ezek után otthon megtekintettem az intézmény nyilvános, interneten is elérhető várólistáját, felhasználva az erre a célra kapott azonosítómat. Ismét ledöbbentem! Műtétem várható időpontja: 2019.07.25. - azaz Kettőezer-tizenkilenc július huszonöt! 
Még jó, hogy létrehozták a „sikeres” várólista csökkentő programot!   Részlet a várólistából:


Általános sebészet
xxxxxxxxxxx
2019.07.25
2015.12.03
 

Megjegyezném, hogy a megelőző (UHG, stb) vizsgálatokat kényszerűségből, nyugdíjamból fedeztem, mert nem akartam hónapokat várni az eredményre!
Most örüljek, hogy eddig nem záródott ki a belem és még nem üszkösödik, csak fáj.



És ha mégis akkor majd sürgősséggel „ellátnak”, függetlenül a várólistától. Miért igyekeznek ezt az állapotot megvárni? Mert ugye ezekben az esetekben a betegek túlélési esélyei természetesen jelentősen csökkennek! Persze így is lehet csökkenteni a várólistát!


”Panaszával forduljon időben orvosához”. Megtettem!

Van-e jövője a magyar egészségügynek?

2015.11.30. 06:15

gerinces_kezfogas_blog.jpgHa azt szeretnénk, hogy az orvosaink itt maradjanak, és a betegeink gyógyuljanak, akkor össze kell fognunk.

Tisztelt blog!

 

Két éve olvasom önöket, olykor szörnyülködve, olykor dühösen, néha pedig csak megszokásból. Nem mondanám, hogy én találtam fel a spanyol viaszt, de az a véleményem, hogy a beteg orvos ellentét rendkívül jól megfigyelhető a hozzászólásokon keresztül. Ne menjünk bele, ki a hibás úgy nagy általánosságban, tyúk és a tojás esete forog fenn. Egészen egyértelmű, hogy egyik fél sem hajlandó még csak engedményeket sem tenni a másik irányába, csak és kizárólag a másikra mutogatás és a sárdobálás működik. A betegek saját rossz tapasztalataik okán hajlamosak az általánosításra, ennek kapcsán azokat az egészségügyi dolgozókat is simán bunkó parasztnak titulálják, akik lelkiismeretesen és odaadóan végzik munkájukat. Egyértelmű, hogy mindez ellentétet, haragot szül a kritizált orvosok és nővérek körében, akik simán ugyanígy állnak a levélírókhoz is. Még azokhoz is, akik személyeskedés mentesen írják meg tapasztalataikat. Mert bár lehet, hogy ők nem sértegetik és alázzák meg a betegeket és családtagjaikat, de mivel kollégáikat, sorstársaikat éri támadás, hát mögéjük állnak.

 

gerinces_kezfogas_blog.jpg

 

Persze előfordul sokszor az is, hogy ők lendülnek támadásba egy-egy beteg sztorival kapcsolatban. Azonnal hazugságot, ferdítést kiáltanak, még akkor is, amikor tények állnak szemben az ő álláspontjukkal. Ez is rendkívül elhibázott hozzáállás és ezért (is) tart ott a magyar egészségügy, ahol. Mert ez a blog egyfajta szimulációja is a magyar állapotoknak. Így, ezzel a mentalitással a magyar egészségügynek nincs jövője. A betegeknek több fájdalom és szenvedés van előirányozva, az orvosoknak pedig az eddiginél is kevesebb megbecsülés, ha minden marad ebben a kerékvágásban. Észre kellene végre venni, hogy a két réteg nem egymástól elkülöníthető, csak szoros együttműködéssel, szimbiózissal lehetséges a jelenlegi folyamat lelassítása, megállítása. És ez mindkét fél érdeke lenne. 

 

Mindenekelőtt érdemes volna betegnek, orvosnak, nővérnek is engedi a 48-ból. Legalább itt, a Praxis blogon. Azok az orvosok, akik általában nem személyeskedő megjegyzéseikkel tűnnek ki, sokkal nagyobb megbecsülésnek örvendenek itt a blogban is. Mert szerencsére vannak ilyenek is. Lehet szakmai véleményt formálni, kételkedni, még kritizálni is, de tegyék a többiek is mindezt olyan hangnemben, amelyet ők maguk is elvárnának. Azok pedig, akik ide írnak, legyenek kedvesek végiggondolni, csak negatív élményeik voltak-e, ha pedig nem, ne hallgassák el a jó tapasztalatokat sem. Mert azokra is szükség van! Semmi sem fekete, vagy fehér, így az egészségügy sem az. Lássuk meg egymásban a partnert, a sorstársat és akkor talán könnyebb némi empátiával viszonyulni a másik fél felé.

 

Természetesen amit most leírtam, nem váltja meg a világot. Nem lesz több a fizetés, az orvoshiány sem fog csökkenni, de mégis sokat számíthat, ha legalább mindannyian elgondolkodunk egy röpke perc erejéig. Ha azt szeretnénk, hogy az orvosaink itt maradjanak, és a betegeink gyógyuljanak, akkor össze kell fognunk. Úgy gondolom, az egészségügyben még a pénznél is nagyobb szükség volna a társadalmi szimpátiára, mert anélkül minden törekvés hiábavaló, ha nincs mögötte egyetértés. Volt annak idején egy könyv, "Miért beteg a magyar futball" címmel. A futball kilábalóban van ebből a kórból, de az egészségügy elesettebb, mint valaha. Ne rontsunk hát mi is tovább a helyzetén, főleg, ha mi magunk is tehetünk a kezelésért. 

A táltos nőgyógyász és a többiek

2015.11.29. 09:57

28877_nogyogyasz_belso.jpgElső furcsaság: az asszisztens a felesége, az asztala olyan szögben beállítva, hogy premier plánban lát mindent. Doki vizsgál, utána félreültet adminisztrálni. Feleség felpattan, megkér, hogy álljak fel széttárt karokkal.

Hó, nekem annyi érdekes sztorim volt nőgyógyászokkal, hogy csak na. De inkább megmaradtak vicces anekdotáknak. Egyetemistaként együttlét alatt rosszul, rossz szögben mozdult a partner, nekem pedig megrepedt a bőröm. (Később egy normális orvos elmondta, hogy aránylag vékony ott a bőröm, így jártam, tudjak róla, hogy könnyebben sérülök.)

 


Egy női nőgyógyászhoz estem be. 10 perc vita után, hogy ő most rendőrt hív, mert megerőszakoltak (ott voltam, tudnék róla ha ez történt volna), közölte, hogy ő most varrni fog. Újabb tíz perc vita, hogy a lóf..t fog varrni ilyen érzékeny területen. De ő azt csinál, amit akar. Nem, önrendelkezési jognak hívják, nem vagyok életveszélyben, nem járulok hozzá. Végül leszálltam a vizsgálóasztalról és inkább hazamentem.

 

28877_nogyogyasz_belso.jpg

Pár évvel később ismeretlen eredetű vérzés. Újabb nőgyógyász, találja már ki, hogy mi vérzik, mert nem menstruáció lesz. Nézi, nézi, nem jön rá. Kopogás nélkül beront egy másik orvos, odainti. Ketten nézik. Nem tudják. Telefon, prof jöjjön le, keresztrejtvény. HÁROM orvos, összeérő fülekkel szemléli az alvázamat. Akkor már javasoltam, hogy láttam kint egy karbantartót, esetleg hívjuk be őt is, hogy teljes legyen a buli. Ha már engem nem kérdeztek meg, hgoy hány embernek szeretném mutogatni az alvázamat. Végül kiderült, hogy bagatell sérülés csak, spontán meggyógyul, no problem.



De a kedvencem a táltos nőgyógyász volt. Fővárosba költöztem, új dokit kerestem emiatt. Első furcsaság: az asszisztens a felesége, az asztala olyan szögben beállítva, hogy premier plánban lát mindent. Doki vizsgál, utána félreültet adminisztrálni. Feleség felpattan, megkér, hogy álljak fel széttárt karokkal (WTF?). frankón, egy bicikliküllővel végigmért.

 


Diagnózis: vízéren van az ágyam, meg Hartmann vonalakon. Kezelési javaslat: tegyem máshová az ágyamat.
Próbáltam nem hangosan röhögni. Másnap új orvos. Ő egyszerűen adott egy gyógyszert a fertőzésre, amitől pikk-pakk meg is gyógyultam. Őt megtartottam.

Bármikor meghalhat az édesanyám

2015.11.27. 09:09

6a0133f4380dea970b013488552cbe970c-800wi_1.jpgAnyukámon életmentő műtétet kellett végrehajtani és hosszú ideig az intenzív osztályon ápolták. A szívének elhalt része olyan nagyfokú lett, hogy az orvosa szerint, ha legközelebb hasonló történik, azt szegény már semmiképp nem fogja túlélni.

Tisztelt Praxis!

 

Sajnos az a tapasztalatom, hogy az ügyelet nem csak kisebb panaszok esetén, vagy betegségeknél nem érkezik ki a beteghez, hanem sokkal nagyobb baj esetén sem számíthat rá az ember. Édesanyám rosszul lett még márciusban, verni kezdte a víz, nehezen szedte a levegőt, ezért telefonált az ügyeletnek, hogy nézzenek már rá. Természetesen a panaszait rendesen elmondta a diszpécser hölgynek, ahogy azt is, hogy a szívére és vérnyomására évek óta gyógyszereket szed, de ennyire rosszul nem érezte még magát.

 

Ahelyett, hogy kimentek volna hozzá, vagy mentőt küldtek volna, csak annyit mondtak neki, hogy vegye be a gyógyszereit, feküdjön le, majd jobban lesz, ők nem érnek erre rá. Ha pedig nem javul az állapota, akkor a következő munkanapon, vagyis hétfőn keresse fel a háziorvosát, majd ő tudni fogja, mi a teendő. Anyukám kérte őket, hogy hát mégis csak tegyék meg, hogy kimennek hozzá, végtére is ez lenne a dolguk, de erre nem voltak hajlandóak.

 6a0133f4380dea970b013488552cbe970c-800wi_1.jpg

 

Aztán az állapota a gyógyszerek és a pihenés ellenére nem hogy javult volna, de egyre rosszabbul lett, minket sajnos nem értesített, mert bízott abban, hogy nem lesz nagy a baj. Végül lett, még szerencse, hogy a telefon az ágya mellett van elhelyezve, így ha nagy nehézségek közepette is, de a mentőket fel tudta hívni és el tudta nekik mondani, hogy rosszul van. Ők már a telefonban is mondták, később, amikor kiérkeztek személyesen is, hogy az ügyeletesnek mindenképpen ki kellett volna menni hozzá, ráadásul elsőbbséget élvezve az állapota miatt és amennyiben ezt nem tudták megoldani, már akkor, jó órával anyukám telefonja előtt nekik kellett volna értesíteni a 104-et és kocsit küldeni, mert egyértelmű érelzáródás volt a gyanú már csak az elmondottak alapján is.

 

Kórházba kellett vinni anyukámat, a mentők pedig voltak olyan rendesek, hogy minket is értesítettek. Anyukámon életmentő műtétet kellett végrehajtani és hosszú ideig az intenzív osztályon ápolták. A szívének elhalt része olyan nagyfokú lett, hogy az orvosa szerint, ha legközelebb hasonló történik, azt szegény már semmiképp nem fogja túlélni. Most édesanyám itt él velünk, igyekszünk nagyon odafigyelni rá, de közben rettegünk, mikor történik legközelebb hasonló, nagyon féltjük és nem akarjuk elveszíteni. És szörnyű belegondolni, hogy azok az emberek, akik mások életét kellene, hogy vigyázzák, egy egyértelmű szívrohamnál nem tudják, vagy nem akarják tenni a kötelességüket. Mert nem a betegnek kell tudni, aki ráadásul idős is, hogy mi a teendő, ha az élete veszélyben van. Ő az ügyeletet szokta hívni, ha éppen rosszul érzi magát és hétvégén a háziorvosa nem rendel, az ügyelet meg feltételezem már találkozott hasonló tünetekkel. Ha akkor ők küldik egyből a mentőt, talán a segítség gyorsabban érkezik és most nem minden nap azon kellene aggódnunk, mikor megy el örökre az anyukám.

 

 

Erzsébet

 

A nőgyógyász miatt nem szülök soha gyermeket!

2015.11.26. 10:08

is-this-you.jpgmostani generáció felelőtlen, a lányok mindenkivel ***nak, mint a nyulak, nem gondolnak a következményekre és hogy meg is érdemlik, hogy az egész életük tönkre menjen. 

Kedves Praxis blog!

 

27 éves fejemmel nem rendelkezem nagy tapasztalattal a magyar egészségüggyel kapcsolatban, mégis 2 olyan esemény is történt velem, amely miatt nem csak a bizalmamat veszítettem el, de úgy gondolom, az egész további életemben meghatározza majd a világképemet. és nem a pozitív irányba. Az első eset még tini fejjel ért, az akkori háziorvosom üvöltözött velem, mindössze azért, mert egy influenza miatt csak a betegségem második napján mentem el hozzá, az elsőn nem volt hozzá erőm. Ordibált, hogy csak lógni akarok az iskolából, és szimulálok, egyáltalán nem értettem a kirohanását, soha semmi konfliktusunk nem volt, mégis nekem esett. Teszem hozzá, mindez őszi szünetben történt, szóval teljes mértékben érthetetlen számomra a mai napig, mégis mi volt a baja az orvosomnak. Nem is kerestem fel később gyakran, csak, ha tényleg nagyon muszáj volt.

 

Aztán egyetemre mentem, felkerültem Budapestre, megismertem a páromat, komolyra fordultak a dolgok. A záróvizsgám előtt pedig terhes lettem. Eleinte nem tudtam, hogy most örüljek, vagy sem, igazából annyira új volt a dolog, leginkább megijedtem. Ameddig nem voltam biztos egészen, a páromnak sem mertem elmondani, elmentem hát a nőgyógyászati rendelésre. Kivártam a soromat és egy 50-es orvos fogadott. A nevét csak azért nem írom le, mert minden bizonnyal még mindig ugyanott rendel és hiába írok én igazat, valószínűleg magára ismerne és talán még ő perelne engem be, holott miatta tartok ma ott, ahol. Miután elmondtam neki a gyanúmat, hogy gyermeket várok, először csak a szemét ráncolta, majd megkérdezte, mennyi idős vagyok. Megmondtam, persze, hogy nem volt titok. Majd a vizsgálatok közepette elkezdett egészen bunkó és lekezelő stílusban oktatni, persze nem személy szerint nekem beszélt, hanem általánosságban. Hogy a mostani generáció mennyire felelőtlen, a lányok mindenkivel ***nak, mint a nyulak, nem gondolnak a következményekre és hogy meg is érdemlik, hogy az egész életük tönkre menjen. Hogy az „úgynevezett férfiak” pedig úgyis lelépnek, ha kitudódik a dolog, végtére is csak arra kell nekik a nő, semmi másra. Aki nő és már volt nőgyógyásznál életében legalább egyszer, márpedig mindenki volt, tudja, pontosan az a hely a nőgyógyászati rendelés, ahol egy nő a legkevésbé sem szeretne ilyesmiket hallani. Ott védtelenek vagyunk, kiszolgáltatottak, leginkább nyugalom és némi odafigyelés, amire szükségünk lenne. Nem fellengzős általánosításra.

 is-this-you.jpg

 

Miután végeztünk és igazolódott a sejtelmem, ahelyett, hogy örömmel újságolhattam volna a páromnak a dolgokat, begubóztam, magamba zárkóztam. Kétségeim lettek magammal kapcsolatban, a párkapcsolatommal, a világgal, folyamatosan fulladtam, pánikrohamok törtek rám. Konfliktusokba keveredtem a barátommal, a családommal, senki sem értette, miért, csak én tudtam, hogy az orvos bogarat ültetett a fülembe. Aztán ennél is rosszabbra fordult a dolog, egy februári délután éppen haza értem, amikor megtörtént a baj. Egész nap rosszul éreztem magam, görcsöltem, az okát nem tudtam. Amikor haza értem, és megpróbáltam lepihenni, még rosszabbra fordult minden, erősen vérezni kezdtem. Egyedül voltam, hívtam a mentőket. A legrosszabb történt, ami történhetett, vetélés, kórház, végül pszichiátria. Bizony, a mai napig gyógyszereket kell szednem, bár folyamatosan igyekszem más módon kijönni a gödörből, egyelőre sajnos kisebb sikerekkel csak. Ráment a kapcsolatom is, a családom viszont mellém állt, amiért rendkívül hálás vagyok. Remélem, sikerül azért kilábalnom ebből a helyzetből, de nem egyszerű feladat.

 

Mindenben a legrosszabb az, hogy eltört bennem valami. Korábban vágytam a nagy családra, gyerekekre, még jobban is, mint bármi másra, karrierre, akármire. De a történtek után ez teljesen megváltozott. Nem akarok gyereket szülni soha. Nem akarok átélni hasonló borzalmakat, nem akarok még egyszer kiszolgáltatva lenni, nem akarok ilyen emberek közelébe sem kerülni. Nem tudom, ez volt-e a célja a nőgyógyászomnak, de ha igen, elérte. Azóta is természetesen járok vizsgálatokra, közben egyébként kissé hipochonder is lettem, a betegségektől is rettegek, fizetős ellátásra járok, az orvosom kedves, mégis félek tőle, bár igyekszem nem mutatni. egyszerűen nem bízom benne, félek, ő is egyszer kifordul magából. Pszichológushoz is járok, rengeteg módszert próbáltam már, hogy az állapotom javuljon, de nem volt még áttörés, és félek, mi lesz, ha soha nem is lesz. Nem tudom, élhetek-e még teljes életet, visszakaphatom-e még az életkedvemet, az álmaimat és tudok-e még normális nőként élni valaha. Sokkal többet kellene foglalkozni az efféle dolgokkal, nem szabadna megengedni, hogy hozzám hasonló dolgok essenek meg másokkal is. Mert minden nap újra és újra eszembe jut az egész, és ha kicsit jobban is vagyok, mindig ugyanoda jutok vissza.

 

Köszönöm, ha időt szenteltek nekem. Nem fogom a hozzászólásokat elolvasni, nem hiszem, hogy lenne értelme. Leírtam őszintén, amit gondolok, amiket megéltem és megélek ma is. Mindenki vigyázzon magára és soha ne kerüljön bele ebbe a helyzetbe. Szép napot!

 

Adry

Együttérzésből elégtelen!

2015.11.25. 08:06

stress-and-its-effects1.jpgHa behívott volna az orvos és 2 mondatban elmondja mi okozta a nem egyértelmű diagnózist és megnyugtat, hogy minden oké, akkor talán köszönet is járna érte. De emberségből én erre a 3 órás "előadásra" csak egy elégtelent tudok adni!

Tisztelt Praxis!

 

Együttérzésből elégtelen! Okt.16-án voltam a dunakeszi tüdőgondozóban tüdőszűrésen. November 11-én (tegnap)kaptam egy sms-t, hogy keressen fel a gondozót, mert probléma van! Teljesen bepánikolva rohantam a rendelőbe. Csináltak egy újabb felvételt és vártam. Egy óra múlva még egy felvétel és vártam! Eddig eltelt 2 óra a teljes bizonytalanságban!

 

 stress-and-its-effects1.jpg

 

Aztán még egy felvétel és meg egy óra. Tehát 3 órát stresszelhettem a kicsit sem barátságosnak mondható rendelőbe.(leszámolva már az élettel is!) Végül kijön az asszisztens és kezembe nyom egy leletet és közli, negatív. Persze nagy megkönnyebbülés részemről

 

De 1 percre, ha behívott volna az orvos és 2 mondatban elmondja mi okozta a nem egyértelmű diagnózist és megnyugtat, hogy minden oké, akkor talán köszönet is járna érte. De emberségből én erre a 3 órás "előadásra" csak egy elégtelent tudok adni!

 

Ui:37. évig az egészségügyben dolgoztam.

 

Magdi

Az egészségügy egy vágóhíd

2015.11.22. 07:10

bigstock-mad-surgeon-2923494.jpgAz egészségügy egy vágóhíd, ahol a kiszolgáltatott embereket függetlenül nemtől és kortól ide-oda dobálják. Én tudom, hogy nem a legnagyobb a fizetésük, tudom a körülményeket is, amiben dolgoznak. De aki a hivatásának érzi, az dolgozzon is annak megfelelően.

Tisztelt Praxis!

 

A Facebookon találtam a Gödöllő csoportban. 

 

„És akkor megint a Gödöllői orvoslás. A héten kedden történt. Két gyerekem van, a kisfiamat bölcsibe hordom a Kossuth L. Utcába. Egy kicsit nagyobb lányom az Erkelben elsős. Szokásos reggeli menetrendünk van, első a bölcsi. Ahol közvetlen a bejárat előtt egy nagyon jól szituált, igényesen öltözött 55-60 felé járó úriember ül a járdán, körülötte minden csupa vér.

 


Első reakció: miben segíthetek? Második: mellettem van a kisebbem, nem kéne feltétlen ezt látnia. Volt ott még egy hölgy, aki próbált segíteni. Mondtam neki, hogy hívjon mentőt, én berohanok, leadom a kisfiamat, kérek valami papírtörlőt, és már jövök is. Így is volt. Csak mire visszaértem, az úr már a kerítés 'párkányán' ült, és reszketett, mint a nyárfalevél. Szörnyű volt látni az elesettségét. A hölgy mentőt nem hívott, mert nem tudta eldönteni, kit hívjon. (a mentőt, nem?)

 


Mindegy, léptünk tovább. A lányom még az autóban volt. Akkor mondom, irány az ügyelet. A lányomat felküldtem az iskolába egyedül, ami számunkra újdonság volt, de Ő nagyon élvezte, hogy önállósodhat, én meg aggódtam, hogy minden rendben legyen. Hozzáteszem, a kisfiam, míg törlőkendőért mentem a bölcsiben, ügyesen át vette a ruháit. Szóval mind 2 gyerekre nagyon büszke vagyok, hogy krízis helyzetben is nagyon profin viselkedtek.

 


A lényeg, hogy az ügyeleten 7:45kor már nem fogadnak senkit. Ezt pont olyan hangnemben közölték velem, amit pont nem érdemeltem meg. A zárómondata az 'úriembernek': jó lenne, ha nézném az órát, és leesne, hogy már nincs ilyenkor ügyelet, ilyenkor már csak sebészet van. Rendben, köszönöm! Legyen további nagyon szép napjuk-kal eljöttem. Irány a sebészet.

 bigstock-mad-surgeon-2923494.jpg


Mivel a szálloda mélygarázsa előtt álltam meg, muszáj volt autóval tovább menni.
SZTK rendelő recepció: regisztráció, majd a hölgy betelefonált a sebészetre, hogy eléggé sürgősségi állapotban a 'sérültem', aki menet közben kiderült, hogy német.  Angolul is beszélt kicsit, így próbáltam neki mondani, hogy ha itt van a felesége, vagy gyereke, hívja fel őket, hogy jöjjön valaki érte.

 


Érkezésünk sem volt leülni, már szólították is. Ezt nagyon tudtam díjazni, mert saját meglátásom szerint az Úr nem volt tiszta tudatállapotba. Lehet, hogy csak a sokk hozta ki belőle. A sebész dokinak elmondtam a szitut, h az utcán találtam rá, és h német az Úr. Mindeközben, persze szegény ember végig csöpögtette vérrel a rendelőt. Persze ezen a doki rögtön kiakadt. Ne vérezzen már össze mindent felkiáltással. Na, mondom, egész biztosan direkt csinálja szegény ember! Következő kérdés: látta, amikor elesett? Mondom nem. Akkor honnan tudom, hogy nem epilepsziás, vagy nem szívbeteg? Mondom én sehonnan, azt hittem, ön az orvos. Jó, de akkor ő honnan tudja? Újra feltettem neki a kérdést: akkor nem ön az orvos? (tisztában volta vele, h ő az orvos ezt megelőző két héttel már találkoztunk a bokám kapcsán, akkor is ilyen nagyon kedves volt.) Beszélt a sérülthöz magyarul.

 

Mondom neki, hogy német az Úr, és egy kicsit angolul is beszél. Orvos: nem hiszem el, h itt él Magyarországon és nem beszél magyarul. Hát én kezdtem eltátani a számat. Mondja végül angolul, hogy akkor hívja fel a valakijét (feleség, gyerek), hátha tudnak segíteni. Próbálkozott az úr, de sokktól, a remegéstől, kb alig ismerte fel a saját telefonját. Erre felordított ismét az orvos: nem beszél magyarul és még telefonálni sem tud. Nagyon jó! Kívántam, hogy nyíljon meg a föld, mert én nagyon szégyelltem magam helyette is. És közben nagyon bíztam benne, h tényleg nem ért az Úr egy szót sem. Már csak halkan jegyeztem meg: egész biztosan nem direkt csinálja szegény! Közben az asszisztens kiderítette, h a fül-orr-gégészetre jár kezelésre a magyarul nem beszélő, német Úriember.

 


Ezzel a lendülettel az orvos nekem megköszönte a segítségemet, majd eljöttem. Sokkolódva, dühösen, csalódottan. De automatikusan mentem a lányom iskolájába, hogy megtudakoljam, minden rendben volt-e. A portás hölgy készségesen segített, bement az osztályba és megkérdezte. Minden rendben volt. És akkor elindultam dolgozni.

 

Annyit fűznék csak hozzá, hogy aki ismer, tudja, hogy egészségügyi végzettségem van! Aki ismer, tudja, hogy miért nem maradtam a szakmában! Többek között ezért! Mert egy vágóhíd, ahol a kiszolgáltatott embereket függetlenül nemtől és kortól ide-oda dobálják. Én tudom, hogy nem a legnagyobb a fizetésük, tudom a körülményeket is, amiben dolgoznak. De aki a hivatásának érzi, az dolgozzon is annak megfelelően. Aki meg csak ott ragadt, viselkedjen azért emberként az embertársaival. Annyira nem kerül semmibe egy mosoly, egy kedves szó. De aki bajba kerül annak meg annyira, de annyira sokat jelentene ez.”

 

ÖN BEVEZETNÉ ÚJRA A VIZITDÍJAT? SZAVAZZON

Rendszerezze az életét és csak utána szexeljen!

2015.11.20. 05:55

gynecologist.jpgAzt mondta, rendszerezzem az életemet és akkor kezdjek el szexelni, az élet nem úgy működik, hogy csak élvezzük a jó dolgokat és amikor reggel felkelek és megiszom a reggeli kávémat a cigimmel, akkor vegyem be a fogamzásgátlót.

Olvastam sok történetet és most rászántam magam, hogy én is megosszam a sajátomat. 

 

Még nyár elején történt, már túl voltam a vizsgáimon és nem volt túl sok teendőm a napokban, csak dél körül keltem fel és éjfél után feküdtem le aludni, de volt ez fordítva is. Akkor aludtam és keltem fel, amikor kedvem tartotta. Akkor már második hónapja jártam a barátommal és mivel komolynak ígérkezett a dolog, úgy döntöttem, hogy itt az ideje más fogamzásgátlót használni, mint az óvszer.

 

Úgyhogy nagy nehezen bejutottam a háziorvosomhoz aki egy nagyon kedves nő és kértem ajánljon nekem egy jó nőgyógyászt. Százhalombattára küldött el.  Másnap fel is kerekedtem és 40 perc utazás után 50fokban sikerült eljutnom a nevezett nőgyógyászhoz. Szerencsémre csak 30 perc volt a várakozási idő, ami aztán tényleg rekord. Bementem, közöltem milyen céllal jöttem, majd felültem az ágyra és megvizsgált a doktor. A legfurcsább az volt, hogy közben, oké, az asztalnál ül az aszisztens aki nem lát, de egy másik nő ott rohangált és nyitogatott ajtókat egyik szobából a másikba. Annyira ledöbbentem, hogy nem is tudtam mit szólni. Csak bámultam, hogy ez most komolyan megtörténik, miközben én bugyi nélkül fekszem egy ágyon és valaki engem vizsgál?

 

Felöltöztem és leültem az asztal mellé, és véletlenül kiesett a cigim a táskámból. Ekkor megkérdezte, hogy tényleg dohányzom-e, mondtam, igen. Utána elkezdtem kifejteni, hogy nem szeretnék tablettás fogamzásgátlót, mert most nem valami rendszeres az életem, és elfogom felejetni bevenni. És, hogy hallotam injekciós fogamzásgátlásról is és tudna nekem valami más lehetőséget felajánlani-e. Ügyet sem vetve rám megírta a receptet egy tablattához és közölte, hogy nekem nem fog semmilyen injekcót beadni és rendszerezzem az életemet akkor kezdjek el szexelni, az élet nem úgy működik, hogy csak élvezzük a jó dolgokat és amikor reggel felkelek és megiszom a reggeli kávémat a cigimmel akkor vegyem be. Erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy én nem kávézok.

 gynecologist.jpg

Természetesen megértette és azt mondta, hogy akkor vegyem be, amikor berakom a piercingeimet. Hozzáteszem három fülbevaló van a fülemben, arra célzott. Majd az asszisztens a kezembe nyomta a receptet amiről azt se tudtam, hogy milyen gyógyszerhez tartozik és közölték, hogy a viszontlátásra. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam mit reagálni kimenet közben.

 

Később utánanéztem a gyógyszernek amire receptet kaptam. Kifejezetten nem ajánlják ezt a készítményt depressziós embereknek. Már három éve szenvedek depresszióban, szóval szóba sem jöhetett, hogy én szedjem azt a gyógyszert.

 

Utána egy héttel elmentem egy magánrendelőbe. Az doktornő egyszerűen meghallgatta miért jöttem és, hogy a tabletta nekem nem a legideálisabb. Leült és elmondta az összes lehetőséget ami csak létezik és kérdezte melyiket választom. Akkor tudtam meg azt is, hogy az injekció nem ajánlott az én koromban, de ezt az előző orvosnak nagyon nehezére esett volna elmondania, én meg mint laikus nem tudhattam. 

 

Mai napig megéri kifizetni a magánorvosomat, ő írta fel nekem az első hüvelygyűrűmet, ami tényleg a legideálisabb megoldás lett nekem. Hálás vagyok neki, hogy többet nem kell átélnem az előző borzalmakat.

A betegek életét veszélyeztették

2015.11.18. 05:33

is_150430_doctor_sad_800x600.jpgA műszakvezető a beteg osztályra küldésére utasított az én mellkasi angio-CT vizsgálat javaslatom elutasításával, ezután műszak közben elhagytam a Sürgősségi Osztályt, mivel nem voltam hajlandó a továbbiakban ebben részt venni. A beteg életét vesztette tüdőembóliában.

Tisztelt Címzettek!

 

Dr. L. vagyok és jelen levelemben szeretnék felháborodásomnak hangot adni a korábbi (tulajdonképpen jelenlegi, de a felmondási időmet töltöm, illetve lehet, hogy elbocsátottak egy Orvos Igazgatóság e-mail címéről küldött levél alapján) munkáltatóm, a Dél-pesti Kórházat illetően.

 

 

2014 november 15-én kezdtem az I. Pszichiátriai Osztályon dolgozni, mint általános orvos, majd január 1-től, mint rezidens orvos, de ez utóbbiról a Semmelweis Egyetemtől semmilyen visszajelzést nem kaptam eddig, ami a többi rezidens kolléga, illetve ezen, valamint a székesfehérvári kórház Humánpolitikai Osztály dolgozói szerint teljesen normális dolog. Az Egyetem Szakképzési Tanulmányi Csoport vezetője azt se tudta megmondani, hogy ki az ügyintézőm.

 

2015 tavaszán K.  (idei első felvétele során) a részlegvezető és az osztályvezető főorvos külön-külön és együtt is olyan hatóanyag (valproát) adását rendelte el, az én többszöri, laboreredményekkel is alátámasztott tiltakozásom ellenére, ami alapbetegségéből (hepatitis C) adódó állapotának rosszabbodásához vezetett, nem mellesleg az alkalmazási leiratban a szer adása ezen alapbetegség mellett kontraindiált, amire úgyszintén felhívtam a fenti szakorvosok figyelmét. Látva a beteg folyamatosan romló állapotát, önként megkértem a szérum ammónia laborvizsgálatát, ami jelentősen emelkedett értéket mutatott, igazolva a hepatikus enkefalopátia feltételezésemet, majd belgyógyászati konzílium után, az ammónia-mentesítő terápia hatására állapota javult, de mint a részlegvezető utólag megjegyezte ekkor kezdődött állapotának olyan súlyosbodása, ami végül is belgyógyászati osztályos áthelyezését és ezzel együtt számos gyógyszer azonnali leállítását tette szükségessé.

 is_150430_doctor_sad_800x600.jpg

 

2015. szeptember 22-én az osztályvezető főorvos arra utasított, hogy ne vegyem fel az aznapi ügyeletemet, erről tájékoztattam a szuperesemet (felügyelő szakorvos), mire közölte, hogy neki is szólt az osztályvezető. A reggeli megbeszélésről elküldtek, hogy tudjam intézni a Sürgősségi Betegellátó Osztályra való áthelyezésemet. Az osztályon, az osztályvezető főorvos előzetes tájékoztatása ellenére helyettes ügyeletes orvos nem lett kijelölve, aminek következtében kb. 150 beteg marad ügyeletes orvos nélkül és egy életét vesztette.

 

2015. október 23-án egy egyértelmű tüdőembóliában szenvedő beteg vizsgálatára utasított a műszakvezető, az osztályvezető főorvos egy olyan vizsgálóban, ahol sem ápoló, sem monitor nincsen. A beteg mélyvénás trombózis iránydiagnózissal került beutalásra, a felvétel során 60 Hgmm-es parciális artériás oxigénnyomást találtunk, az elkészült EKG-n tipikus jobb kamrai terheltség jeleit láttam.

 

 

Az elkészült alsó végtagi Color-Doppler ultrahang, mélyvénás trombózis igazolt, legutoljára a beteg a kórházunk egyik belgyógyászati osztályán feküdt, ahol leállították az orális antikoaguláns terápiáról, amit visszatérő mélyvénás trombózisai miatt kapott, ez a terápia nem lett újból visszaállítva. A műszakvezető a beteg osztályra küldésére utasított az én mellkasi angio-CT vizsgálat javaslatom elutasításával, ezután műszak közben elhagytam a Sürgősségi Osztályt, mivel nem voltam hajlandó a továbbiakban ebben részt venni. A beteg életét vesztette tüdőembóliában.

 

 

Ezek után nem voltam hajlandó újból műszakot felvenni, mivel az ápoló kollégák (kifejezetten a triage-nővérek) nem voltak hajlandók az én kérésemre sem a szakmai szabályoknak megfelelően dolgozni, és ezáltal a betegek életét rendszeresen veszélyeztették.

 

Időközben beadtam a felmondásomat és mivel nem mentem vissza dolgozni, az orvos igazgatásról kaptam egy e-mail, hogy november 3-ával el fognak bocsátani, a nem igazolt hiányzásaim miatt, ugyanakkor a Humánpolitikai Osztálytól kapott e-maile alapján még mindig állományban vagyok. 2015 december 1-től a székesfehérvári kórházban állna szándékomban munkát vállalni, de egyelőre nem tudom igazolni a munkaviszonyom megszűntét a Dél-pesti Kórháznál.

 

Feltételezésem szerint, melyet alátámaszt a tavaly december közepe-vége óta tapasztalható kiközösítésem a fenti események aljas indokból történtek meg, az én szakmai munkám és jövőm ellehetetlenítése érdekében.

 

A fentiek egy részében már történt ÁNTSZ bejelentés.

Ez ügyben kérem a Tisztelt Címzettek segítségét az ügy megoldása, illetve a későbbi hasonló esetek elkerülése érdekében!

 

A német egészségügy semmivel sem jobb

2015.11.17. 05:43

nemet_magyar_zaszlo_1.jpgAz elfekvő kemény volt, dilis öreg lányok fazonok éktelen bűz a folyosón haldokló betegek stb. Ez az ország ugyi az álom ország?

Tisztelt Praxis!

 

Mint törzsvendég a múlt évben kipróbáltam a Német egészségügy vendégszeretetét immár harmadszorra. Van ott valami, ami vonz ehhez. Először egy megyeszékhely Rems-Murr Kreis közkórházát, majd Stuttgart Bethesda intézményét tavaly a Madeburg-Uniklinik volt soron.

 

Erős hasi fájdalmakkal hányással kerültem be az ottani elfekvőbe, kis bonyodalom a hiányzó EU-Card miatt, amit sikerült pótolni ha nem akkor fizetős lett volna, de így a cehh nagy részét az AOK beteg biztosító fizette, így nem volt akadálya egy a kórháznak jól fizető hasi műtétet megcsinálni. Van önrész, ami nem sok csak 60 EURO, a mentő az már drágább érdemes taxival menni 450EUR, volt utasbiztosításom így ezeket az fizette. Felvétel a kórházba vizsgálatok, vakbél gyulladás jobb vese hasnyál mirigy epe hólyag reflux mind egyszerre, na melyik a fő baj?

 nemet_magyar_zaszlo_1.jpg

 

Doki, tudja a tököm volt a válasz, egy nap gyógyszeres kezelés labor eredmény radikálisan javul, persze antibiotikum infúzióban. Másnap egy kis ultrahang has nyomkodás, doki még mindig gőzöm sincs, mi van. 10 perc múlva hoz egy műtéti ismertetőt és kér egy nyilatkozatot a műtéthez hozzájárulok és minden felelősség az enyém nyugodtan kísérletezzenek a medikusok, aláírom vagy kiraknak az utcára. Na de milyen műtét lesz, az majd a műtő asztalon kiderül. Közben ott felejtettek a folyosón a műtét előkészítésekor. Ébredés fuldoklás elhaló hangon kérdezem mit vettek ki belőlem az epehólyag nézett ki rosszul azt vették ki.

 

Elbocsátáskor kaptam egy pár Clexanne kórházi kivitelű alvadásgátló injekciót. Egy sötét bőrű migráns doki mondja, hogy neki nem tetszik a labor eredményben a hasnyálmirigyre vonatkozó adat, meg ad néhány tanácsot, majd rákérdez az injekciókra ezek balfékek adjam oda neki, majd hoz rendes automata verziót. Az elfekvő kemény volt, dilis öreglányok, fazonok, éktelen bűz a folyosón, haldokló betegek stb. Ez az ország ugyi az álom ország?

 

A propaganda szerint. Persze van még pénz, ott van WC papir folyékony szappan fertőtlenítő kézmosó, meg németül nem tudó takarítónő, meg nővérek meg ostoba hozzá nem értő német dokik, de van egy két profi migráns orvos is. A Waiblingeni közkórházban a bal láb hüvelyk új körmét szedték le, német doki nem tudta elérzésteleníteni, hívot egy ázsiai dokit, akinek sikerült közben mondja hülyék ezek itt. Az osztályos doki jobban beszélt magyarul, mint én Budai sváb volt.

 

A gyermekorvos bántotta a kislányomat

2015.11.15. 09:39

o-sick-child-facebook.jpgEgy gyereket nem lehet rángatni, szidni, mint a bokrot, szenvedést okozni neki, legalábbis normális ember ilyet nem tesz. Egy orvos pedig főként nem tehetne, ilyet, mert őt egy eskü köti, amely a gyógyításhoz és az emberek egészségének megőrzéséhez köti őt.

Tisztelt Praxis blog!

 

Sokan sokféle elvárással közelítik meg a magyar egészségügyet, olykor egészen túlzók az igények. Én a magam részéről mindössze annyit várnék el, hogy nagyjából gördülékenyen történjen a betegállátás, a gyógyítás és mindehhez emberi hangnem párosuljon. Azt hiszem, ezek nem irreális kívánságok, mégis azt mutatja a gyakorlat, hogy ezek a természetesnek tűnő kritériumok sem teljesülnek.

 

Adva van egy gyermekorvos, aki a közhiedelem szerint arra teszi fel az életét, hogy a leginkább védtelen betegeken segítsen, gyógyítsa és egészségben megtartsa őket. Én magam is ebben a hitben voltam, egészen a legutóbbi tapasztalatokig. A kötelező oltás ellenére a kislányom rózsahimlős lett és 4 évesen ez bármilyen meglepő, eléggé megviselte. A kiütéseken túl fájt a feje, lázas és kába volt, a torka is kapart, szóval a tipikus tüneteket hozta. Első körben szerettük volna, ha a doktornő kijön házhoz, hátha mégsem kellene ilyen állapotban egy kisgyereket utaztatni, még akkor is, ha van autónk és a rendelő sem a világ végén van. Miután a doktornő ezt minden indoklás nélkül, szigorú és lekezelő stílusban megtagadta, kénytelenek voltunk valahogy összekapni Orsit, és elindulni vele. Akinek van gyermeke és volt már beteg, tudja, ez mennyire nem egy hálás feladat. Ruhát ráimádkozni, lázcsillapítót belediktálni, plüss állatot a kezébe nyomni, slusszkulcsot előkeríteni, teáért vissza rohanni, nagy nehezen elindulni és megérkezni. Teljes káosz a köbön, a gyerek pedig azon túl, hogy beteg, érzi, hogy ideges vagyok, hogy kapkodok, ettől ő is még inkább szétesik.

 

A rendelőben tengernyi beteg kisgyerek és szülő, háromszor kell szólnom csak azért az asszisztensnek, hogy a gyerekemet az elkülönítőbe kéne vinni, mert minden bizonnyal fertőz és valószínűleg a többi szülő meglincselne, ha az ő csemetéik közelében lenne az enyém. Harmadik kérés után szájhúzogatás közepette végre mehetünk a különítő helységbe. Barátságtalan és rideg, de ez lenne a legkevesebb. Nagyjából másfél órán át várakozunk, lányom többször elalszik, az arca teljesen kipirult én pedig csak reménykedek, hogy túljutunk valahogy a vizsgálaton. És akkor végre mi következünk. Doktornő köszönni elfelejt, mint egy rossz kereskedelmi dolgozó, vagy udvariatlan piaci kofa, mutatja, hogy mondjuk a problémát. Kellemes belépő, de ezen sem akadunk fent, mondom a tüneteket, amelyek egyébként amúgy is láthatóak, illetve az időpontokat, amikor megjelentek.

 o-sick-child-facebook.jpg

 

Idegesen és durván félbe szakít, hogy látja ő, ne ragozzam túl, az értetlenkedés valószínűleg kiül az arcomra, hiszen ő utasított, hogy soroljam a részleteket. Oda se neki, a lényeg, hogy ott vagyunk, megnézik a gyerekemet és kap gyógyszert is. Szokásos vizsgálatok következnek, bár a hangnem és a stílus egyáltalán nem szokványos, főleg nem egy gyermekekkel foglalkozó orvostól. Durva és rideg, a spatulával úgy nyomja le a lányom nyelvét, hogy öklendezni kezd, majd természetesen sírni. Ugyan eddig már több tucatszor el lett mondva a doktornőnek, hogy a kislány nehezen viseli ezt a vizsgálatot és jó nagyra ki tudja nyitni a száját, eddig mindig tudott rá figyelni, most valahogy, amikor amúgy is fáj a torka, mégsem sikerült. Csoda, hogy elkezd sírni? Állunk ott négyen (illetve van, aki ül), mindenki ideges és zaklatott és valószínűleg mindenki arra vár, hogy végre túl legyünk az egészen és mindenki mehessen a maga útjára. Orsi és én egész biztosan így gondoltuk. De a tortúrának még koránt sincs vége, jön a mellkashallgatás. Zaklatott, síró gyermekről leimádkozni a télies ruhát, miközben rázza a sírás, megint csak nem leányálom, de küzdünk vele, és közben hallgatjuk a bántó megjegyzéseket, hogy miattunk kell másoknak várakozni órákig és egyéb bölcsességeket. A cérna már foszladozik, az idegeim romokban, de valahogy kitartok és nem szólok egy rossz szót sem, vetkőztetem a lányomat tovább. Miután nagy nehezen megoldjuk a feladatot, elkezdi hallgatni a szívét elöl, majd a hátát szeretné elérni, de közben nem hagyja, hogy Orsi forduljon meg magától, fogja, jól megszorítja a kezét és úgy fordít rajta egyet. Több sem kell a gyereknek, újult erővel kezd sírni én pedig a maradék türelmemet, szolidaritásomat, és talán a józan ítélőképességemet is elveszítem, majd neki esek a doktornőnek. Természetesen verbális támadásról, vagyis jobban mondva védekezésről van szó, magyarázatot követelek a tettéért, és tudni akarom, hogyan merte venni a bátorságot, hogy a kelletlen és bántó stílusa után fizikailag is fájdalmat okozzon egy védtelen kislányak, aki történetesen az én gyermekem. A doktornő is ordítani kezd, szíd, mint a bokrot, de valójában semmiféle érvet, magyarázatot, vagy indokot nem hoz fel tettére, csak általánosságban fröcsög, már-már nem is minket, hanem az összes gyereket, szülőt, beteget sértegeti. Nem tart sokáig ez tragikomikus szócsata, mert ahogy fogy belőlünk a szufla, engem valamilyen magyarázhatatlan nyugalom jár át és teljesen racionálisan kezdek gondolkodni és hideg fejjel, átgondoltan közlöm vele, hogy azonnal írja fel a szükséges gyógyszereket, illetve azt is, hogy a kontroll alkalmával már egészen biztosan nem hozzá jövünk. valamint azt is kilátásba helyeztem, hogy hivatalos panasszal fogok élni ellene. A válasza annyi volt, gúnyos nevetés közepette, csak próbáljam meg nyugodtan. Minekután kisebb gondom is óriásibb volt annál, hogy estig vitatkozzak vele, nem szóltam vissza újra, felöltöztettem Orsit, majd elviharzottunk.

 

Telefonálgattam, leveleket írtam és persze semmit sem sikerült elérnem, ha csak nem azt, hogy egy másik körzeti doktornőt választottunk, mert ehhez a nőhöz semmi pénzért nem vittem volna vissza a lányomat. De a hivatalos panaszomat úgy lesöpörték az asztalról, mint ahogy az annak a rendje. Kaptam választ persze, amelyben azzal nyugtattak, hogy bár ők másként értesültek a helyzetről, felhívták a doktornő és asszisztens figyelmét a következetes türelemre az idézem „zaklatott szülői magatartás” irányába. Vicc, bár már szinte az is csoda, hogy vették a fáradtságot és valamit válaszoltak. Ennek ellenére nem akarom elfogadni, hogy bárki, aki gyermekekkel foglalkozik, legyen szó óvónőről, pedagógusról, vagy orvosról, az ilyen hangnemet és efféle viselkedést engedjen meg magának következmények nélkül. Nem a középkorban élünk, nem is egy eldugott szigeten, a gyerek nem tárgy, hanem érző, önálló személyiség, akire oda kell figyelni. Főként akkor, amikor a szervezete le van gyengülve a láztól és a betegségtől. Egy gyereket nem lehet rángatni, szidni, mint a bokrot, szenvedést okozni neki, legalábbis normális ember ilyet nem tesz. Egy orvos pedig főként nem tehetne, ilyet, mert őt egy eskü köti, amely a gyógyításhoz és az emberek egészségének megőrzéséhez köti őt. Márpedig az egészségbe nem csak fizikai, hanem lelki tényezők is közrejátszanak. Ha Orsi félni fog az orvosoktól, fóbia alakul benne ki az egészségügy irányába, akkor ez nagy részben ennek a doktornőnek lesz köszönhető. Akkor ő nem gyógyította elsősorban, hanem betegé tette, azaz esküt szegett és már csak ezért is alkalmatlan a pályára. És minden egyes szava, mozdulata hosszú évek keserves munkáját rója majd más orvosokra és persze a szülőre is, hogy ismét félelem nélkül tudjon bízni azokban, akik az egészségügyben dolgoznak.

 

Tamás Éva

Háborús állapotok az egészségügyben

2015.11.13. 08:00

jahn-ferenc-korhaz_1_1.jpgMinden a háborús időkre, filmekre emlékeztetett. A betegek csak jöttek jöttek, ki hordágyon, ki tiszta tudattal, ki zavartan, ki lebénultan.

Tisztelt Praxis!

Férjemnek magas vérnyomása ,és erős orrvérzése miatt mentővel a Dél-pesti sürgősségire kellett mennie. A mentősök kedvesek voltak, a végén úgy éreztem kicsit várják a paraszolvenciát , de nem volt pénzem.


A sürgősségi előtt az orr-fül gégészeten alaposan megvizsgálták, orrát tamponálták és leküldték beteghordóval sürgősségire, hogy ott beállítsák a vérnyomását , mert krízis állapotban nem akarták haza engedni.Megrendültem amikor olvastam a rendelő falán több helyre kiírt , hogy".... mennyi idővel büntethető az a beteg és hozzátartozó aki a sürgősségin a dolgozókat ,  szóval vagy tettlegesen bántalmazza....." Minden a háborús időkre, filmekre emlékeztetett.

 

A betegek csak jöttek jöttek, ki hordágyon, ki tiszta tudattal, ki zavartan, ki lebénultan. Férjemmel a körülményekhez képest időben foglalkoztak, majd várnunk kellett, hogy láthassák a vérnyomása  mikor megy le megy. Láttam közben azt az embert próbáló munkát ami itt folyt a szemünk láttára. Arra gondoltam ha gazdag lennék egyszer meg kellene szerveznem , hogy ide bejövök és megajándékozom ezeket az embereket, vagy filmet kellene  készítenem, vagy hogyan is... mondjam el hogy látom azt a hősiességet  ami mozgatja őket.

 jahn-ferenc-korhaz_1_1.jpg


Közben azon gondolkodtam férjem ezt látja, átéli sortársai állapotát,  hogyan megy le így  a vérnyomása? A rendelőből kitolták a betegeket és a  hozzátartózók az infúziókat tartották, mert állvány nem volt .Agyvérzésesek kómás állapotban, hozzátartózójukkal együtt  várták  mikor is kerülnek a sürgősségi ellátás után arra az osztályra ahol  folytatják a kezelésüket. Öt órát töltöttünk az ambuláns sürgősségin, miire haza mehettünk .A  vérnyomás csökkentők és vizelethajtók és az ima öt óra után megtettek a  magukét.



Ima a dolgozókért,hogy bírják és ki ne égjenek és ne verjék őket össze,  hogy szeressék a munkájukat. Ima a betegekért, magunkért hogy gyorsan  szépen menjünk el ha eljön az idő.Ima a gyerekeinkért akik még valószínű
tovább maradnak mint mi itt.

Nem mindenhol bánnak úgy az emberrel, mintha állat lenne

2015.11.12. 07:40

szivs.jpgCsak azt szerettem volna megosztani az emberekkel. hogy nem mindenhol bánnak úgy az emberrel, mintha állat lenne, van ahol tényleg emberszámba veszik őket és emberségesen viselkednek.

Tisztelt Praxis blog!
 
Annyi rossz történetet hallani a magyar egészségügyről, flegma orvosokról és nővérekről. Én most nem ilyet akarok leírni.
 
Férjemnek az aorta billentyűjét kellett kicserélni mechanikus billentyűre ez év októberében. Már egy éve tudtuk, hogy műteni kell. Megtörtént minden vizsgálat, ami kellett, csak az időpontra vártunk. Többször érdeklődtem telefonon a Debreceni  Szívsebészeti Klinika adminisztrátoránál, hogy mikor lesz a műtét. Minden egyes alkalommal nagyon rendes volt az adminisztrátor, soha el nem küldött a fénebe, hogy majd szólnak, hanem rendesen válaszolt.
 
Elkövetkezett a műtét ideje. A műtét előtti napon a szívsebész behívott bennünket egy szobába, és mindent elmagyarázott türelmesen, lehetett tőle kérdezni is. A műtét napján ( délután volt a műtét) az egész délelőttöt bennt tölthettem a férjemmel, senki nem zavart el, egy rossz szavuk sem volt. Műtét után a szívsebész mindent elmondott, hogy zajlott a műtét. Még 24 óra sem telt el, már osztályra vitték a férjemet. Segítettem a nővérkének férjem dolgait kipakolni a kórteremben, amit nagyon kedvesen megköszönt, mondván ha nem lennék ott, akkor ezt neki kellene megcsinálni. Véltelenül a WC-ben a villanykapcsoló helyett a nővérhívó gombot nyomtam meg. Pillanatok alatt jött valaki, hogy mi a gond. Egy durva hang nem volt, hogy miért nem figyelek oda a kapcsolókra. Mindenki -  nővérek, orvosok -  nagyon kedvesek minden beteggel és a hozzátartozókkal. Nem hallani sehol egy hangos vagy kioktató szót sem a betegekkel, pedig elég sok idős ember van ezen az osztályon (kb.80%), és hát ugye műtét után elég nehéz az első pár nap. Csak barátságos megnyilvánulással találkoztunk.  
szivs.jpg
A műtétet végző orvos pár nap múlva szabadságra ment, és akinek átadta a férjemet nem pattintotta le magáról. Nem engedte haza a férjemet, azon a napon, amikor az első orvos megígérte, hogy ha jók az eredmények, akkor hazamehet. Az eredmények jók voltak ugyan, de az INR érték kicsit magasabb volt, ezért még nem engedte el. De bármelyik orvos jött vizitre, mindenki nagyon kedvesen beszélt minden beteggel. Csak pozitívat tudok mondani az egész osztály munkájáról. Nagyon szépen köszönünk Nekik mindent! Neveket csak azért nem írok, mert nem akarok senkit megsérteni, ha esetleg kimaradna a felsorolásból. Minden orvosnak és nővérnek  nagyon-nagyon sok köszönet.
 
Viszont a Debreceni Klinika SBO osztályán kicsit más a helyzet. Vérvételre kellett mennünk az egyik hétvégi napon. Férjemmel minden rendben volt. De a többi beteg hiába ült a váróteremben, a dolgozók csak ki-be járkáltak a vizsgálóból úgy, hogy meg sem kérdezték, kinek mi baja, mire vár. A Kenézy Kórház SBO osztályán levő dolgozóktól tanulhatnának a Klinika SBO dolgozói. Szégyellni való a hozzáállásuk.
 
Csak azt szerettem volna megosztani az emberekkel. hogy nem mindenhol bánnak úgy az emberrel, mintha állat lenne, van ahol tényleg EMBERSZÁMBA veszik őket és EMBERSÉGESEN VISELKEDNEK.
 
Üdvözlettel
© 2009-2015 praxis
blogszabályzat
süti beállítások módosítása