Ne mondjunk le a tájékoztatás jogáról!

2013.07.01. 08:36

A betegtájékoztatás és a betegekkel való kommunikáció sok kívánnivalót hagy maga után. A 21. században, amikor lassan Mari néni is okos telefonnal megy ”kapálni”, akkor az egészségügy információátadása, hogy lehet „középkori” szinten?

Hazaengedés előtti beszélgetések egyike (orvossal): „Minden műtétnek van rizikója, ezt tudni kell, amikor az ember befekszik. Örüljön, hogy meggyógyul, és ha teheti, amikor kimegy a kapun, felejtse is el.” Elmeséltem, hogyan jutottam el a műtétig. „Tény: Maga ide egészségesen jött be.” Elmondta, hogy nem tudja, mi okozhatta azt, amit tapasztaltak a hasamban a második műtétkor. Ő nem volt biztos abban, hogy a beavatkozás (bevérzett foltok elbuktatása) elegendő a folyamat megállításához, és tényleg nem volt az. Azt csak később tudtam meg (részben rokonoktól, akik velem erről nem beszélgettek), hogy a 3. műtét után számítottak egy 4.-re is. Az én történetem ott kezdődik, ahol másoké véget ér… De azért az elejét se érdemes kihagyni.

MRI-vel állítottam be a nőgyógyászokhoz, de őket nem érdekelte a felvétel. A szonográfusok hamarabb tudták mi a diagnózis, mint a nőgyógyászok, az MR-es szakorvos és a gerincsebész, aki eredetileg porckorongsérv miatt küldött az MR-re, jobban aggódott értem, mint a nőgyógyászok. Egyértelmű diagnózisért és, hogy végre nőgyógyász lássa önként és dalolva az MR felvételemet Párizsba kellett e-mailt küldenem egy orvosi tudományos szaklapban megjelent cikk első szerzőjének. Aki még diagnózist és egyéb javaslatokat is adott (mindezt ingyen, pár napon belül, ismeretlenül és professzorként). Mire a laparaszkópiás műtétig jutottam, addigra idegileg kimerültem, lesújtó véleménnyel voltam némelyik nőgyógyászról (pl. aki a szemembe hazudott, vagy aki más orvost lefikázott vagy aki meg se nézte az MR-t, de azon a véleményen volt, hogy majd hátha eltűnik a…) Dermoid cisztám volt az egyik petefészkemen. Dermoid ciszta nem tűnik el, dermoid ciszta nem szublimál, dermoid ciszta magzati korban, csíralemez osztódási zavarakor keletkezik, aztán növöget, amolyan aranyos kis teratómaszerűség csak több jóindulattal van megáldva. Bőr, ami befelé fordulva növeszti a szőrét, haját, termeli a faggyúját és még néha fog, csontocska is lehet benne. Ajánlott, hogy a bennékje ne folyjon ki a hasüregbe, mert 1-2 % eséllyel kémiai hashártyagyulladást okoz. Persze van a laparatómia párti lobbi és a laparoszkópia párti lobbi. Előbbi szerint fő a biztonság, egyben kell kivenni, utóbbi szerint ott az endobagnek nevezett kis zacsika, rá kell cuppantani, még mielőtt kifejtésre kerülne és gondosan ügyelni, hogy a hasüregbe be ne kerüljön belőle semmi, de szintén utóbbi szerint lehet, 1-2% esély miatt, minek is az endobag, ha alaposan kimossák a hasüreget ugyanott vannak. Meg persze ott vannak azok az aranyos kis reklámszlogenek, hogy laparoszkópiával másnap hazamehetsz, hogy nincs alternatív beavatkozás a kiváltására, nagyon modern technika etc. vonzó a ma emberének, mert miért is, megússza a táppénzt, a kirúgást, a nagy hegeket és különben is nincs kockázata. Buta vagy, ha elhitted! Én el, mert pl. az általam olvasott betegtájékoztatók néhány magyar magánkórház honlapján vagy egyes nőgyógyászok magánrendelésének oldalain idáig tartanak. Nincs alternatívája…kockázatokról nem esik szó, csak előnyökről.

Akkor leírom én a súlyos kockázatokat:

1. érsérülés, főleg a köldöknél történő bevezetésnél…pár %, de ha te beleesel a pár %-ba, akkor bizony meghalsz.

2. bélsérülés ez is 1% körüli, de ha belesel az 1%-ba, akkor majdnem halott vagy. Ez az egyik legalattomosabb dolog, ugyanis nem veszik észre, hogy véletlenül a bélfalon felszínes sérüléseket (horzsolásokat) okoznak, sőt a bél kilukasztását (perforálódást) se. Meglepő módon, azonban a páciensek szervezete nem produkál különösebb tüneteket, hányás, hányinger alig, maximum hőemelkedés fordul elő és sajnos sokszor a beteget hazaengedik és otthon történik meg az igazi rosszullét, amikor már késő…Az elméletek szerint az immunrendszer valószínűleg azért nem reagál megfelelően, mert a laparoszkópia „nem elég invazív” beavatkozás (pl. ellentétben a laparatómiával), és ezért nem kezd el megfelelően védekezni a szervezet, tehát nehezen észrevehető, hogy komoly probléma áll a háttérben.

Aztán van még sok „kockázat” (hátrány), de leginkább csak az ismert, hogy mivel széndioxiddal töltik fel a hasüreget, hogy legyen hely a trokárokkal bent matatni a műtétkor, ezért, amikor ezt kiengedik ez ugye nem lehet tökéletes, így a bent maradó „levegő” még egy darabig, amíg a szövetekbe nem diffundál, zavaró, netán fájdalmas érzést okozhat. Nem értek hozzá! Csak beleestem az 1%-ba. Pech, igaz? Amit nem értek, hogy bármelyik orvosnak is, hogy nem számíthat az az 1%? Még az adónk 1%-áért is versengenek mások, de a páciensek 1%-áért a 100% nem érdemli meg a korrekt tájékoztatást? Érdemes ezen spórolni? Időt vagy pénzt? Pénzbe nem kerül. Időbe csak annyiba, hogy egyszer megírja egy orvostanhallgató a betegtájékoztatót (lehetne ZH feladat is), átnézi egy szakorvos, aztán mehet föl a kórházi honlapokra. Ja, hogy utána olyan okos lesz a beteg, hogy kérdezni is tud? Ugyan már, úgy kell megírni, hogy ne is értse és minekutána nem érti, akkor lehet azzal érvelni, hogy közzétenni is fölösleges, úgyis retardált hozzá, ha pedig fölösleges, akkor minek is megírni. Helyette szóban is jó lesz. Szó elszáll, írás megmarad…aláírathatunk a beteggel egy pár soros beleegyezőt, amiben az szerepel, hogy szóban minden tájékoztatást megkapott, minden kérdését föltehette, arra értette a válaszokat. De úgy írassuk vele alá, hogy ne legyen lehetősége senkitől se kérdeznie, hogy érezze rászorul az orvosra, de vállaljon saját magáért felelősséget. Elnézést provokatív voltam, de szándékosan. Szóval laparoszkópiával műtötték a dermoid cisztámat, a műtét jól sikerült, de nekem két nap múlva szeptikus állapot miatt újra műtétre volt szükségem (kitapadt gázos belek, fibrines felrakódások, 1-2 cm-es bevérzések rajta…), majd egy hét őzőben eltöltött idő után akut hasi katasztrófa miatt még egyre (akut peritonitisz, szepszis, vékonybél elhalás, vékonybél perforáció). Újabb egy hét intenzív osztály, egy hét rendes osztály, már mehettem is haza. Hazamenetelem napján az egyik intézmény nem akart zárójelentést adni. A nőgyógyászom szerint az nem az ő dolguk, hiszen ők átadtak és velem együtt minden papírt is. A másik kórház orvosa ezen kiakadt és mégiscsak lett zárójelentés. Miközben vártam a másik zárót, elkezdtem végigolvasni azt, amit már megkaptam. Sutura…et recti. Amikor feltűnt újra az itteni orvos, megkérdeztem tőle „Varrták a „fenekem”?”. „Az nem én voltam”. Nevetni és sírni egyszerre lett volna kedvem.

Nem haragudtam, – rá nem –, csak az egész szituációra, hogy mi lett volna, ha nem tudok latinul, ha nem olvasom ezt el ott helyben (magyarul nem szerepelt rajta)! Aztán megérkezett a másik zárót is, a másik kórháztól, azon is voltak ilyen BNO kódok: „műtét utáni fertőzés”, „egyéb tényezők által okozott sérülés” (kétszer), hashártya endometriózisa (ez is új infó volt számomra), részletes szövegnél a „rectum sérülést suturával elláttuk”. Gondosan itt se végbelet írtak, de ekkor még semmi szándékosságot nem feltételeztem. Ekkor, ami bosszantott, hogy az igazolás szerint én egyetlen és akkor is csak fél napot töltöttem a „női őrzőben” (aneszetziológiai, intenzív terápiás osztályon) a többi napon a sima nőgyógyászati osztályon feküdtem. (Mi van? Ennyi erővel már az amnézia BNO kódját is ráírhatták volna, akkor legalább mindenre van magyarázat.) Sajnos a nőgyógyászati zárójelentést már egyedül kellett értelmeznem, mert az ottani orvosom csak a mentegetőző asszisztensnőjét küldte vissza a záróval, hogy hát a doktor úrnak sürgősen dolga akadt. A kórházban még a távozás napjának reggelén jeleztem a nőgyógyásznak, hogy a laparoszkópiás videót szeretném továbbra is látni (de emellett jeleztem azt is, hogy ha ezt lerendeztük, akkor nekünk nincs több közünk egymáshoz, inkább írjon cikket az „esetemből”, hogy más legalább tanuljon belőle.). A(z elvileg) kontroll vizsgálatra, a magánrendelésére kellett menni. Már majdnem odaértem a rendelésre, amikor az asszisztens felhívott, ne menjek, mert úgysincs náluk a felvétel. (Ó, hogy vizsgálatról is szó volt? Majd akkor egy hét múlva.) Következő héten, már volt felvétel, ami miatt az asszisztens, bár nem kérdeztem, 5 percig magyarázkodott, hogy az ő hibája, elfelejtett szólni a doktor úrnak, ne gondoljak semmi rosszra. (Már megint nem értettem, most miért magyarázkodik, sok a dolga, elfelejtette, kész, minek ennek ekkora feneket keríteni?)

A doktor a felvételből kb. 20 percet mutatott meg, bele-beletekerve. Már a műtét legelején kiszakadt a ciszta. Kérdeztem, hogy azok ott? „Azok a vékonybelek, bár általában ennyire nem szoktak belógni.” Érdeklődtem, hogy és nem történt-e még valami említésre méltó, amikor engem műtöttek? „Mégis mire gondol?” „Hát, valami olyasmire, amit elfelejtettek elmondani.” „Nem, nem értem, szerintem nem.” „Például sutura recti?” Azt hittem köhögni kezd, de csak zavartan elmosolyodott, ja hát, igen, jaj hát történt egy aprócska kis baleset. „És az ki volt?” „Nem én voltam, hanem az ottlévő nőgyógyász kolléga.” „Azaz?” „X.Y. doktor. De nem szándékos volt.” Jaj, mami segíts, ugye ez nem komoly, ki feltételezné, hogy szándékosan kilukasztják a fenekét, miközben épp megmentik az életét?! Csak hasi UH-os vizsgálatot engedtem, mire azt firtatta valóban „ennyire” megviselt ez az egész? (Reméltem, hogy csak a humora ilyen, és úrilány módjára testis érzéstelenítés helyett, csak annyit mondtam, igen ennyire.) (A felvétel elkérését, ekkor már nem jeleztem neki újra, mert emlékeztem, hogy a kórházban azt mondta, hogy ez kórházi tulajdon és csak azért ajánlotta föl, hogy a magánrendelésén megnézhetem, mert azt kérdezgettem tőle, hogy akkor hogyan kellene elkérnem a kórháztól, ha látni akarom? Erre mondta, hogy majd a rendelésén, akkor végül is meg tudja mutatni. Megmutatta és pont.) Amikor már szedelőzködtem, akkor nagy nehezen kimondta „sajnálom, ami magával történt, ezt az egészet.” „Ugye még nem történt ilyen a praxisában?” „Nem, és remélem soha többet nem is fog.” Sort kerítettem arra is, hogy felhívjam az orvost, aki véletlenül kilukasztotta a végbelemet a harmadik műtét végefelé. Bár nem tudtam, hogyan történt pontosan a dolog, de a nőgyógyász kollégája mondta, hogy ő volt, ezért bátran mondtam neki, hogy én örültem volna, ha odajön, és ezt elmondja, ha veszi a fáradtságot, és bocsánatot kér. Nem értette, miről beszélek. Telefonon többféle magyarázatot is adott arra, hogy miért nem kell neki ilyenért bocsánatot kérnie és tájékoztatni róla egy orvosnak: pl. 1. ha egy ér elpattan császármetszés közben, akkor nincs „hibás” azok közül, akik jelen vannak, mert ez csak úgy megtörténik; 2. hogy a kezelő orvosnak kellett volna elmondania, megkérdeztem, hogy és az nálam ki volt a sok közül??? De erre hallgatás volt a válasza; 3. hogy valójában az orvosi szabályzat tiltja vagyis a „szokásjog tiltja”, szóval ő meg se tehette volna, hogy odajön hozzá, és erről tájékoztat.

Addig magyaráztam neki, hogy fogja már föl végre mit mondok neki, hogy nem attól lesz valaki jó orvos, hogy nem hibázik, hanem attól, hogy a hibáit, tévedéseit föl meri vállalni és talán nem a „szokásjogot” és az idősebbek példáját kellene követni, hanem túllépni rajtuk és felelősséget vállalni, mert az igen, akkor igazi orvos lesz valaki. Erre kicsit megkönnyebbülve bizonygatni kezdte, hogy jó majd értekezleten fölveti, hogy másképp kellene csinálni. És negédesen megkérdezte, hogy egyébként jól vagyok-e, most már minden rendben van velem? Érdekes, hogy ugyanez az orvos, amikor fájdalomtól fetrengtem és morfint nyomtak belém a harmadik műtétet követően, akkor a párom füle hallatára (én nyilván abban az állapotomban nem fogtam mit mond) azon morgolódott, hogy ez az én hibám, hogy választottam volna az epidurális bélmozgatást, az nem fájt volna ennyire, most majd megtudom mi a fájdalom…A párom szólt neki, hogy de biztos azért nem akartam, mert a gerincem miatt… Tudom ez így nem érthető, de megint csak tájékoztatásról van szó. A második műtétet követően, akármit is próbáltak, akárhogy is vizsgálgattak, az állapotom nem mutatott jelentős javulást és a beleim is „leálltak”. Egy orvosi nőgyógyász kontra sebész konziliumot követően, amiből nem fogtam fel túl sokat, hiába zajlott előttem, csak azt, hogy szó van egy újabb műtétről, de most inkább mégsem műtenek. Szóval akkor, amikor a sebészek távoztak, ez a nőgyógyász előhozakodott az epidurálisos bélmozgatásos ötletével. Én meg az epidurál szót meghallva frászt kaptam (tényleg a gerincem állapota, a porckorongsérv stb. miatt) és annyit kinyögtem, hogy epidurált nem. Természetesen senki nem mondta el, miről van szó, senki nem próbált rábeszélni semmire, sőt még ez egyik, vezető orvos, némi megkönnyebbüléssel mondta a kollégájának, hogy hallhatta, nem akar epidurált. És ezzel a téma le volt zárva.

Szóval a tájékoztatás hiányosságát, a gyógykezelésemből való kizárásomat, mert ez azért valahol nagyon is az volt, hiszen fölöttem és nem velem tárgyaltak szakmai kérdésekről, nem tudom, hogy meri valaki utólag egy ilyen helyzetben félhangosan akárcsak magában motyogni is, hogy ez a páciens hibája? A hashártyagyulladása, a bélelhalása, hogy életmentő műtétre volt szüksége, ez az ő hibája? Én még soha nem hallottam olyanról, aki hashártyagyulladással és vékonybélnekrózissal akar véget vetni az életének szándékosan. Ilyen „okos, kedves, empatikus” orvosnak meg csak gratulálni tudok. Aztán egy nap, gondoltam egy merészet és tettem egy utolsó kísérletet a laparoszkópiás felvétel megszerzésére, hogy valóban meglegyen emlékbe a dermoid ciszta. Betértem egy nap a kórházba és eredetileg szerettem volna az utolsó 3 leletemet és 1 UH-os felvételem visszakapni, amit beadtam a kórházi felvételkor a „közösbe” (nem itt készültek, de az eredeti példányok voltak, csak elfelejtették visszaadni). Kiderült, hogy hát azt is csak úgy kapom meg, ha kérem. Mégis kitől? …Hát, az igazgatótól. Az igazgatóhoz vettem az irányt, aki épp nem volt az irodában, de mondták, hogy várjam meg. Aztán jött. Elmondtam, hogy mi járatban, hogy a laparoszkópiás műtétem felvételét szeretném elkérni, hogy nekem is meglegyen.

Kérdezte, hogy ki műtött? Megmondtam. Szerinte, akkor tőle kell elkérnem. Erre megmondtam, hogy de hát a doktor úr kijelentette, hogy ez a kórház tulajdona. Ekkor váltott, hogy igen az, de meg kell kérdeznie az orvosom is, vagy beszéltem-e már vele erről, esetleg? Mondtam, hogy igen, sőt láttam is a felvétel egy részét, de én szeretnék egy másolatot. … Azt mondta semmi gond, hogy persze, kikérhető az egészségügyi dokumentáció, hogy mindent lemásolnak nekem, de azért írjak már két sort, hogy ezt kérem, aztán egy hét múlva jöhetek is érte. Már elment, amikor a folyosói padon próbáltam szépen megfogalmazni azt a két, kerek, dokumentum kikérő, mondatot, amiről nem tudtam, hogy milyen érdekes „lavinát” indít majd el. Hirtelen egy hölgy tűnt föl mellettem, akivel előtte már az igazgatói iroda előterében szóba elegyedtünk, és behívott, hogy írjam meg nyugodtan az ő irodájában a levelet, kényelmesen az asztalánál. Én még mindig naív voltam. Hozzáteszem tombolt bennem az életöröm, hogy túléltem, hogy megmentették az életemet, hogy a halálközeli élmény, csak halál közeli maradt, hogy minden jó, ha a vége jó blabla. Persze jól kikérdezett, aztán arról mesélt, hogy mindig csak a rossz esetekről, a műhibákról hallani, de, hogy csak az ügyvédek gazdagodnak meg rajta. Kicsit fura volt, hogy az ezelőtt taglalt beszédtémánkból, az egészségügy általános helyzetéből, hogyan is jött ez ide, ezért mondtam, hogy igen arról többet hallani, de szerencsére vannak olyanok is, akik szépen meggyógyulnak, mint például én, és hogy én mennyire elégedett voltam a nővérekkel, az orvosokkal egyaránt és minden elismerésem az övéké. DE azért szöget ütött a fejembe a mindig csak a rossz esetekről hallani megjegyzése. Tudtam, hogy már elkönyveltek valaminek, ami nem akartam lenni.

Akkoriban még létezett egy bizonyos felügyeleti szerv, akiktől hivatalosan állásfoglalást kértem (intézmények, orvosok, konkrét történet megnevezése nélkül), hogy műtéti felvétel része-e az egészségügyi dokumentációnak? (Ekkor már féltem, hogy a felvételnek lába kél, és az életben nem látom a dermoid cisztámat.) A válasz az volt, hogy igen, minden audio és vizuális felvétel is a beteget illeti, ami a kezelése során keletkezik, azaz a beteg tulajdona, annak csak az „őrzője, kezelője” az egészségügyi intézmény. Vártam, hogy mehessek a videofelvételért, a többi nem érdekelt. Aztán felhívtak a kórházból, név nélkül, és megkérdezték miért kértem ki? Mit akarok? Elmondtam, hogy eltenni, magamnak. Komolyan visszakérdezett a név nélküli személy, hogy miből gondolom, hogy nem fog eltűnni? Mert az ilyenek el szoktak tűnni… Aztán felhívott még valaki, az is mondott érdekes dolgokat. Nem érdekelt. Tudtam, hogy meg fogom kapni a felvételt és ezzel téma lezárva. A felvételt megkaptam, sőt majdnem minden dokumentumot is (természetesen csakis papíron leírva, némelyik olvashatatlan szinten fénymásolva, valamelyikekről nem tudni, hogy nem javítottak-e bele utólag, mert hiányzik róla a „fejléces, akármilyen rész”). Igaz, 3 hetet kellett várnom az ígért 1 hét helyett (gondolom ennyi kellett ahhoz, hogy mindenki átnézze, hogy nem maradt-e benne olyan rész, ami…) és csak a személyi igazolványom felmutatása ellenében kaptam meg (amikor kikértem, akkor még „nem kellett azonosítani magam”). Az engem érdeklő felvételt DVD-n csatolták. Boldog voltam, és amit az előbb gonoszul írtam, az akkor még meg se fordult a fejemben! Hazamentem és gondoltam csekkolom a DVD-t, hogy elindul-e? Elindult. 4 és fél perces felvétellel. Na, itt eldurrant az agyam. (80 perces műtétem volt, 20-on akárhányperc még pár hete biztos megvolt belőle, most meg csak 4 és fél? És talán nem is az enyém?) Felhívtam a nőgyógyászt. és „leordítottam a haját a fejiről”, hogy mégis mit képzel magáról és ezt most minek kellett csinálnia?

Persze volt rá magyarázata, leginkább az, hogy „Ön most biztos nagyon csalódott és azt hiszi összefogtunk maga ellen, pedig nem.” Tényleg nem értettem miről beszél, miért lennék csalódott, itt nem a csalódottságról van szó, hanem arról, hogy eltüntette a felvételt és tényleg, valóban, igazán ezt tette! Még ő volt felháborodva, hogy mit emlegetem a biztosítási felügyeletet, hiszen majd „ha ők fizetik a felvételek tárolásának költségeit, akkor majd mondhatják ezt” (= hogy kötelességük megőrizni, meg hogy az a betegé). Annyira szánalmas volt az egész: letörölte a felvételt, mert nem volt kapacitás a tárolására (legalábbis ezt állította), a sebészt is próbálta bemártani („csak nem gondolja, hogy a sebész direkt úgy műtötte meg másodjára, hogy harmadjára is meg kelljen?”) és még néhány hasonló épületes megjegyzés. Cserébe most már nem kíméltem, hanem kimondtam: „És ezek után, amikor végig jóindulatú voltam és eszemben se volt senkit beperelni, most mit gondoljak, ha nem azt, hogy azon a felvételen biztos volt valami, ami pontosan magyarázza, hogy engem miért kellett még kétszer megműteni. Legközelebb, ha ennyire fél, akkor inkább kérdezze meg akar-e a betege pereskedni?!” És kinyomtam a telefont, sőt a földhöz vágtam. Valójában ezek után, mint valami mókás magányos harcos, nekiláttam megkritizálni a kórház adminisztrációját jogi szempontból. Először is, hol van az a nyilatkozat, amiben én hozzájárultam, hogy a műtét során videofelvételt rögzítsenek? Sehol, mert ilyen nem volt. De akkor meg, honnan is lett egy 4 és fél perces videófelvétel, amire meg azt nyilatkozta a kórház igazgatója, hogy az az én műtétem során, rólam készült? Szóval, ahol még orvosokat is oktatnak, ott talán ezt nem kéne, hanem valahogy rendezzék soraikat. A kedves doktor úrnak, de a kórháznak címezve, küldtem vagy 100 DVD-t, hogy a tároló kapacitásukat növeljem és ne kelljen betegek „eü dokumentációját” törölni. Az igazgató még meg is köszönte hivatalos levélben.

Aztán gondoltam rákérdek pár hónappal később, hogy hogyan is állnak a betegtájékoztatókkal és műtéti beleegyezővel, vajon „rendezték soraikat”? Úgy tűnt igen. Kaptam a laparoszkópiás műtétről szóló fejléces betegtájékoztatót (nyomtatva), aminek egyben része a műtéti beleegyező is és a videófelvételkészítésről is rendelkezik (állítólag laparoszkópiás műtétek előtt már ezt írják alá a betegek, bár ezt nem kívántam szeméylesen ellenőrizni, de biztos így van, mert ha nekem tudtak küldeni belőle egy példányt, gondolom van ott több is). Igaz szerintem jogi és szakmai szempontból is voltak benne hibák, ezért korrektúráztam, megjegyzésekkel visszaküldtem, elektronikusan is, hogy ne kelljen vele sokat vacakolniuk. Kértem, hogyha már ilyen szépen megírták, tegyék föl a honlapjukra is, hogy még jóval műtét előtt elolvashassák a páciensek is. Ja, hogy nem vagyok orvos? Ugyan, attól még, el tudok olvasni orvosi szakcikkeket, értelmezni és pont, a pár %-os műtéti szövődménybe esettként reálisabban végigvenni a kockázatok ecsetelését egy ilyen tájékoztatóban és javítani. Laikusként pedig az átlagember nyelvére is könnyebben átírható egy ilyen tájékoztató (például a rectum szó helyett végbél, az ovárium szó helyett petefészek kerül bele). Utoljára 2011-ben volt az a „tiszteletteljes kérésem”, hogy az akkor már (egy ombudsmani dorgálásnak köszönhetően, minden nőgyógyászattal rendelkező kórház honlapjára fölkerült) „szüléslevezetés” betegtájékoztató mellé ezt a laparoszkópiásat is tegyék föl. Kérdeztem átvezették-e a javításokat? (Mert gondolhatják, hogy ilyen pimaszságra, hogy egy nem orvos, belejavít szakmai részekbe, nem kaptam választ korábban). A válasz ez volt: „Tisztelt Asszonyom! Köszönöm levelét. A korábbi javaslatait megkaptam és kiadtam munkatársamnak átdolgozás céljából. Persze, ha ezt csináljuk, akkor további műtétek esetén is frissíteni kell a hozzájárulási nyilatkozatokat, amely hosszabb időt vesz igénybe, amig a honlapra kerül. Ez a munka folyamatban van. Üdvözlettel…”(XY igazgató prof.) A munka természetesen, azóta is folyamatban van (2013-at írunk). Ennek a kórháznak, most már a szüléslevezetés című betegtájékoztatója is eltűnt az átalakított honlapjáról. Az igazgató se a régi. Viszont a kórházban dolgozó egyes orvosok magánrendeléséhez tartozó (magán)honlapon elérhetők a régi kórházi fejléces betegtájékoztatók (némelyike), évek óta! Ugye milyen érdekes? A végére hagytam még egy kis nyalánkságot. A rectumlukasztó nőgyógyászt felkerestem személyesen, mert a mindenféle dokumentációmból, azért ki tudtam hámozni, hogy milyen bakit is csinált. (Persze biztos nem lehetek benne, mert én mélyen horpasztottam a műtőasztalon és nem láttam mi történt pontosan.) Bejelentkeztem hozzá, szerencsére nem emlékezett a nevemre. Besétáltam az elit kis rendelőjébe. Bemutatkoztam és megkérdeztem emlékszik-e rám? Tudja az vagyok, aki…Egyből emlékezett, jött az előtte telefonban is már elhangzott szövegével, hogy ha egy ér elpattan műtét közben… Leállítottam, hogy hagyjon már, itt nem pattant el semmilyen ér. Azt kérdeztem, hogy mit is csinált pontosan vagy mit nem, amivel a sérülést okozta? Nem mondta meg. Sőt azt se, hogy hogyan is néz ki az adott beavatkozás. Többször kértem, hogy elég, ha elmondja, hogyan kell azt a bizonyos beavatkozást csinálni, mondja el, hogy értsem. Nem mondta. Helyette dicsérni kezdte a másik nőgyógyász munkatársát, hogy ő precíz, jó szakember, hogy hát az első műtétkor is biztos minden rendben volt (bár ő nem volt jelen rajta, de kezeskedik érte). (Nem értettem, hogy jön ide az első műtét?!) De kicsit pipa lettem, hogyha olyan jó szakembernek tartja, akkor miért is nem használt vajon endobaget? (Igaz a műtéti leírásban az szerepelt, hogy a lehámozott dermoid cisztát feldarabolták és endobagbe helyezték, majd úgy vették ki, szóval én ezt véletlenül kérdeztem rosszul). DE a válasz meglepően az volt, hogy azért nem, mert az drága! (Mit gondol az mennyibe kerül, xx ezer forint!) Én meg benyögtem, hogy de ha szólnak, hogy ez ilyen veszélyes, akkor kifizettem volna, nem kell az életemmel játszani. (És azt kockáztatni, hogy a dermoid ciszta bennékje okozzon kémiai hashártyagyulladást, ami elvileg lehetett is az egyik esélyes szövődményokozó, hiszen kórokozót többször kerestek, de nem találtak bennem, a zárójelentésben szereplő „egyéb fertőzés” ellenére se.). Aztán valahogy a sebészre próbálta hárítani a felelősséget, finoman célozva rá, hogy „ő vágott” a harmadik műtéten. De amikor erre visszakérdeztem, hogy akkor a sebész hibázott-e, már visszakozott, hogy ő nem ezt mondta, ő nem is látta, hogy mi történik, és az egy nagyon jó sebész orvos. Zavaros volt az egész és szomorú.

Azon viszont majdnem nevetni kezdtem, amikor megjegyezte, „sőt emlékszem kifejezetten jó hangulatú műtét volt a magáé”. (Biztos az volt, mert gondolom, mindenki szakadt a röhögéstől a műtőben, hogy kilukadt a szepszisben, hashártyagyulladásban és vékonybél elhalásban, perforációban majdnem elpatkoló beteg végbele egy dréncső felhelyezése közben a műtét végén, és moshatták át újra az egész hasüreget. Komolyra fordítva: Biztos nagyon jó hangulatú műtét lehetett, ha utána a rokonságom szerint halál idegesek voltak az orvosok, a párom még rá is kérdezett az egyiknél, hogy valami gond van? Ő pedig személy szerint morgolódott, hogy majd megtudom, mi az a fájdalom…(lsd. fentebb) Vajon milyen lehet, akkor egy rossz hangulatú életmentő műtét?) Megkérdeztem szemtől-szembe, hogy de tényleg nem érzi-e úgy, hogy bocsánatot illene kérnie bármiért is? Ekkor annyit mondott, „ja ha magát ez megnyugtatja, akkor sajnálom”. Búcsúzáskor a következőket kaptam: 1. örüljön, hogy nem a sphinctere (fordítom a laikus olvasónak: záróizomzata) sérült, akkor lenne baja; 2. már ideje lenne szülnie, babáznia; 3. nagyon szívesen segítek mindenben. Visszakérdeztem: Végül is, h amár így felajánlotta, élnék a lehetőséggel, segít? Ajánlana egy jó nőgyógyászt? Csak, ha lehet ne a maguk kórházából.” „Azt nem tehetem, ilyet nem illik” Erről ennyit. Meg is mondtam, hogy ennyit az őszinteségéről. Soha nem fogom megtudni, mi is történt pontosan az első műtétkor, már ha történt olyan, ami okozhatta a hihetetlen mértékű és gyors gyulladást. És azt se, hogy a harmadik műtét alatt bekövetkezett bakit, miért nem lehetett elmondania senkinek? A történet tanulságai és a jelenlegi véleményem a következő: Egy orvos hibázhat. A beteg el fogja nézni, ha az orvos felvállalja az igazságot, és elnézést kér. Egy orvos tévedhet. A beteg nem fogja a szemére hányni, ha közben látja, hogy igyekszik, ha emberséges vele, ha látja, hogy ő is csak egy ember, aki esendő is lehet. Egy orvos, akkor lesz igazi orvos, ha vállalja az igazságot, a tévedést, a nem tudást, a következményeit a tetteinek, ha ki mer állni a páciens elé és vállalja annak az első haragját is, sőt a többi orvos rosszallását is akár.

A betegtájékoztatás és a betegekkel való kommunikáció sok kívánnivalót hagy maga után. A 21. században, amikor lassan Mari néni is okos telefonnal megy ”kapálni”, a 3-4 évesek már tudnak internetezni és holnaptól csak digitális alapú lesz a TV adás, akkor az egészségügy információátadása, hogy lehet „középkori” szinten? (túloztam, bocs.) Tiszában vagyok azzal, hogy ha kapok megfelelő tájékoztatást a műtéti kockázatokról, attól még az események sorozata nem változott volna meg. Csak talán jobban elfogadom, hogy pont beleesek, abba a néhány peches %-ba vagy van választási lehetőségem, hogyha tudom, hogy 100-ból 1-2 embernek hashártyagyulladása lesz a dermoid bennékjének kifolyásától, akkor keresek olyan helyet, ahol biztos használnak endobag-et, vagy inkább a laparatómiát választom.

Mindenkinek azt tanácsolom, a tájékoztatásról való jogáról (páciensként) ne mondjon le (nem is mondhat le róla!), ha nincs, akkor kérje, persze udvariasan, érthetően, de kérje és merjen kérdezni! Ebben önzőnek kell lenni, és nem szabad azzal foglalkozni, hogy hányan várnak a váróban, hogy hülyének nézik az orvosok, mert az ő életéről van szó és nem az orvoséról

Üdvözlettel: Ági

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

IrishOak 2013.07.01. 09:07:52

OFF:
Szép napot Kívánok:-)

Semmelweis Nap alkalmából kívánok minden jót, erőt és egészséget minden egészségügyben dolgozónak. Orvosoknak, szakápolóknak, mentősöknek, életmentőknek,gyógyszerészeknek, biológusoknak és minden részvevőnek a teljesség igénye nélkül: köszönjük, hogy a nehéz időkben is számíthatunk rájuk! Minden tisztelet és megbecsülés!

Köszönjük! :-)

On:

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog