Levél - Esélyt sem adtak a túlélésre

2012.10.27. 08:48

gyász.jpg Kérdeztem, hívta-e már a mentőket. Mondta, hogy természetesen hívta, de azt mondták neki, ők ezzel nem tudnak mit kezdeni, ott van az ügyelet (ugyanis szombat volt), majd ők kimennek.

Tisztelt Praxis!

Két év telt el azóta, hogy drága anyukámat elveszítettem, most már talán képes vagyok gyűlölködés nélkül elmesélni mindazt a borzalmat, ami a tragédiához vezetett. Bevallom, korábban ez nem ment volna. Az egész rendszert, úgy ahogy van kimondhatatlanul gyűlöltem, haragudtam mindenre és mindenkire. Ma is úgy látom, súlyos mulasztások történtek és drága édesanyám talán még ma is köztünk lehetne, ha a háziorvosa, illetve a mentők figyelembe veszik kérésünket, de már csupán mély fájdalmat és keserűséget érzek, gyűlöletet nem.

Az én édesanyám egy nagyon karakán, önálló, nagy teherbírású asszony volt, mindamellett igen makacs is. Nem szerette, ha megmondják neki, mit és hogyan cselekedjen, az ő döntése számára mindig az egyetlen járható út volt. Tőlünk, a családjától szinte semmiféle segítséget nem fogadott el, szerette ő intézni a saját dolgait. Az orvosokra azonban mindig hallgatott. Szerencsére elég sokáig egészséges volt, így évente egyszer, talán kétszer kereste fel háziorvosát. A gondok akkor kezdődtek, amikor betöltötte édesanyám a 70-et, és a háziorvosa pedig nyugdíjba vonult, új orvoshoz került. Korábbi orvosa vagy 40 éven keresztül foglalkozott vele, ismerte jól, az új orvos pedig meg sem próbált normális orvos-beteg kapcsolatot kialakítani vele, ráadásul azokon a ritka alkalmakon, amikor hozzá fordult, pár perces gyors vizsgálatok után, amelyek jóindulattal sem voltak alaposnak mondhatóak máris rátért a következő betegre.

Amikor édesanyám 72 éves múlt már, egyre nehezebben bírta a mindennapos teendőit. Habár nem volt túlsúlyos, állandó jellegű légszomj nehezítette életét, fáradékony lett és csak későn tudtuk meg, a mellkasán is sokszor erős nyomást, fájdalmat érzett. Mi egy másik városban éltünk a férjemmel, és bár telefonon keresztül szinte naponta beszéltünk, személyesen csak havonta egyszer sikerült ezt megoldanunk. Sokszor mondogattuk neki, hogy a legjobb talán az lenne, ha velünk élne, hozzánk költözne, de hallani sem akart róla, azt hajtogatta, nem akar púp lenni a hátunkon. Bár próbáltuk győzködni, hogy ez egyáltalán nem így van, nem sikerült rávennünk a költözésre. Folyton kérdeztük, járt-e az orvosánál, de mondta, hogy igen, kapott valami vérnyomás gyógyszert és annyi, más nem történt. A férjemmel folyamatosan azon törtük a fejünket, miként lehetne ezen a helyzeten változtatni, végül arra jutottunk, hogy én átköltözök hozzá egy hétre, és ha törik, ha szakad, orvoshoz viszem, és addig nem tágítok, ameddig rendesen meg nem vizsgálják, és ha kell, kórházba utalják. Sajnos ezt már nem sikerült megérnie szegény anyukámnak.

2010 július 3-án szombaton édesanyám szomszédja, akinek egy kis pénzt fizettünk havonta, hogy nézzen rá édesanyámra rendszeresen hívott bennünket, hogy baj van, anyukám nagyon rosszul van. Fekszik az ágyon, nyöszörög, nem nagyon tud kommunikálni. Nagyon megijedtem, de igyekeztem higgadt maradni, kérdeztem, hívta-e már a mentőket. Mondta, hogy természetesen hívta, de azt mondták neki, ők ezzel nem tudnak mit kezdeni, ott van az ügyelet (ugyanis szombat volt), majd ők kimennek. Ledöbbentem és még jobban megijedtem. Mondtam, hogy azonnal megyek én is, beugrottam a kocsiba és siettem, ahogy tudtam. Két óra utazás, közben én is hívtam a mentőket, de leráztak, mondván már hívták őket ebben az ügyben és nekem is csak azt tudják mondani, majd az ügyelet kimegy. Nos, én előbb értem oda, mint az a híres ügyelet, amelyre közel 4 órát kellett várni, én hamarabb tettem meg a több mint 200 kilométert, mint ők azt a néhányat. Amikor megérkeztem, láttam, hogy hatalmas a baj, így úgy voltam vele, nem várunk tovább. Nagy nehezen betettük egy ismerősöm segítségével édesanyámat a kocsiba és beszáguldottunk a megyei kórházba. Ott még várattak bennünket vagy 10 percen át, de úgy tűnt végre jó kezekbe kerül édesanyám. Közben telefonáltak a szomszédnak és nekem is az ügyeletről, hogy megérkeztek (4 és fél óra alatt), de mondtuk, hogy már bevittük. Erre leszúrtak, hogy akkor mégis mi a francnak hívtuk őket. No comment.

Édesanyám állapotáról kiderült, hogy életveszélyes állapotban volt már ekkor egy érelzáródás miatt, azonnal műteni kell és nem sok jóval bíztattak. Sajnos igazuk is lett, még a műtét előtt szegény itt hagyott bennünket, meghalt. A doktor úr, aki közölte a rossz hírt, nagyon kedves és megértő volt, de azt is hozzátette a borzalmas hírhez, hogy előbb kellett volna megműteni, akkor talán lett volna esélye. Az összeomlásom pillanatait nem osztanám meg, nem kell hozzá túl élénk fantázia, hogy el lehessen képzelni. Közel másfél-két éven át nem tudtam feldolgozni a történteket.

Hibásnak tartom a háziorvosát, aki nem volt alapos, nem vizsgálta meg, amikor baj volt, de főleg a mentőket, akik áthárították a felelősséget az ügyeletre és nem mentek ki édesanyámhoz, így esélyt sem adtak neki a túlélésre. És az ügyelet sem csipkedte magát túlzottan, pedig számukra és a mentők számára is több alkalommal el lett mondva a helyzet súlyossága, nem egy egyszerű meghűléshez lettek kihívva, hanem egy életveszélyben lévő idős hölgyhöz. Nos, a történet röviden ennyi. A fájdalom, ami édesanyám halálával rám borult, még a mai nap is tart, de már nem gyűlölök minden orvost, mentőt, egészségügyist. Viszont a bizalmam végleg elveszett irántuk. Panasszal éltünk a történtek miatt, de az már tényleg csak hab a tortán, hogy a mai napig semmi érdemleges nem történt az ügyben, papíron még mindig nem vizsgálták ki az esetet és attól tartok nem is fogják.

Ági

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

megvalaszolok 2012.10.27. 11:04:35

Kedves Posztoló!

Esetleg le tudná írni, milyen érelzáródásról volt szó?
A másik pedig, hogy nem vagyok benne biztos, hogy a mentők, ügyelet nem csipkedte magát. Csak sajnos embertársaink olyan esetekhez is mentőt hívnak, mint a megfázás. Elmondják, hogy mellkasi fájdalom, eszméletlen, mire odaér a mentőegység már a beteg nyit ajtót. Csodával határos módon meg is gyógyult. Sajnos nagyon sok ilyen eset van. És amikor a mentőegység ilyen betegekkel foglalkozik, bizony más, sokkal súlyosabb betegek élete veszélyben van. Szóval nem ilyen egyszerű ez, hogy lusták a mentősök/ügyelet.

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog