Tisztelt blog!

Édesapámat sajnos nem rég temettük el. Sajnos életének utolsó napjait nem tölthette a körünkben, egy szívroham után került kórházba, amelybe végül pár nappal később bele is halt szegény. Amit viszont láttunk és tapasztaltunk a kórteremben és az osztályon, ahol feküdt, az több mint döbbenetes volt. A nővérek hozzáállása a beteg, sokszor teljesen magatehetetlen betegekhez az valami szörnyű volt. Mi már aznap, amikor beszállították édesapámat a kórházba vittük a borítékokat is magunkkal. Egy jobb világban erre nem volna szükség, vagy a normális ellátás után járna ez, de a miénk közel sem normális világ. Ha nem adsz pénzt, nem is várhatsz semmit, ha adsz, akkor is csak reménykedhetsz, hogy a kórházban fekvő szeretted legalább minimális figyelmet és törődést kap.

Naponta többször bementünk látogatni, hiszen tudtuk, mennyire nagy a baj. HA új nővért láttunk, adtunk egy borítékot, kértük, hogy figyeljenek oda édesapámra, lássák el lehetőleg. nagy mosoly kíséretében átvették a pénzt, de többnyire semmit sem tettek. Két alkalommal is külön szólnunk kellett, hogy legyenek olyan kedvesek és tegyék már tisztába édesapámat, mert hát még is csak, erre jött a válasz, nemrég cserélték az ágyneműt, mindent. Közben egy másik hozzátartozó panaszolja nekünk, hogy itt ugyan két és fél órája a kutya sem járt, szóval ennyit a nagy odafigyelésről.

Az szintén ijesztő és egyben visszataszító volt, miként forgatták, dobálták ide-oda a magatehetetlen betegeket és hogyan, milyenundorral és alpári módon beszéltek velük. Csak úgy repkedtek a kurva anyátok és a bassza meg maga vén hülye felkiáltások. Szemtől szemben is a magatehetetlen betegekkel, csak úgy bele az arcba. Amikor az ember teljesen udvariasan és normálisan ezt szóvá tette és kérte ennek mellőzését, akkor meg dühös és kioktató magyarázatokkal álltakelő, sok a munkájuk, nincsenek megfizetve.

Na persze. Nincsenek megfizetve rendesen. Én ezt megértem, elismerem. Azt is tudom, hogy kevesen vannak és ehhez mérten rengeteg a dolguk, ez nyilvánvaló. De álljon már meg a menet! Vajon hányan vagyunk ezzel még így? Hányan vagyunk kénytelenek szinte a semmiért gürizni látástól vakulásig? Hányan tudnánk elképzelni sokkal jobb munkafeltételeket, több pénzt, megbecsülést?És vajon hányunktól viselnék el a munkahelyen, hogy így beszéljünk , netán, ha mi is emberekkel foglalkozunk, így bánjunk velük? Egyikünktől sem! A kevés pénz, a rossz feltételek, egyik sem lehet mentség arra, hogy a bajba jutott, élet és halál között lebegő emberekbe még egy jó nagyot is rúgjanak, ha csak képletesen is.

Édesapám elment. Fel voltunk készülve rá, amennyire ez lehetséges, mégis borzasztó a hiánya. Az utolsó napjait, amit itt az árnyékvilágban töltött viszont pokollá tették. Hiszem és remélem, hogy ahová került, már boldog. De ettől még fáj, hogy így bántak vele (is). Ráadásul plusz, potya pénzért!

Együttműködő partnerünk a Gránátalma Szépség- és Egészség Központ