Minden relatív

2010.09.15. 06:00

Amikor megtudtam, hogy meg fogják műteni a térdem, már olvasója voltam a blognak, sőt meg is írtam egy velem megtörtént esetet. A fogadtatása vegyes volt, ezért elhatároztam, hogy a friss történetet is megosztom Veletek, de talán egy kicsit rendhagyóbb formában. Majd a történet végén leírom, hogy miért.

Szóval… Nagyon régóta voltak problémák a térdemmel. Rengeteget fájt, sokszor már inkább az tűnt fel, ha éppen nem. Nyilván, akit ilyen vacak anyagból gyúrnak, mint engem, sokszor megfordul az illetékes szakrendeléseken, és miután végigzongorázza az összes konzervatív lehetőséget, nem marad más hátra, mint hogy rábólintson a véresebb beavatkozásra is. Nálam is ez történt.

Nem részletezném az előzményeket túlságosan. Az engem kezelő orvos szerint a panaszaim hátterében a túl feszes, és lateralizált (a normálishoz képest kifelé dőlő) térdkalácsom lehetett. Emiatt a térdkalács porca elkopott, fájdalmassá vált.

Felvázolta a lehetőségeimet: intraarticularis (ízületbe adott) porcerősítő, vagy műtét. Előbbin egyszer már túl voltam, 1,5-2 évig eredményezett panaszmentességet, de egy kicsit drága mulatság ahhoz, hogy ilyen időközönként újrajátsszuk. Így maradt a műtét. És akkor itt kezdődne valójában a történet

Július 20-án reggel fél 8-ra kellett a kórház traumatológiájára érkeznem. Ott először a betegfelvételre kellett mennem, ahol néhány kitöltendő papírt adtak a kezembe, majd amikor azokkal végeztem, akkor mehettem be az osztályra. A nővérpultnál elláttak az azonosításhoz szükséges karszalaggal, kaptam egy kórházi hálóinget és a kórterembe kísértek. Egy tüneményes fiatalember segített nekem, akiről később kiderült, hogy nem egészségügyis, hanem az egyetemi tanulmányait végzi, és a szünetekben kisegít az osztályon. Nagyon figyelmes, kedves volt a betegekkel, Ő volt az, aki azokkal az apróságokkal tudott foglalkozni, amire a nővéreknek már nem maradt idejük, energiájuk, és ezzel jóval elviselhetőbbé tette a betegek számára a kórházi létet. Köszönet Neki.

A vizit után pár percre bejött hozzám a kezelőorvosom, a hogylétem felöl érdeklődött, és elmondta, hogy én leszek az első műtét aznap. Ennek nagyon örültem. Nem sokkal ezután jött egy nővér, hogy bekösse a szokásos infúziót. Ez nem ment zökkenőmentesen. Háromszor szúrt meg, egyszer sem talált vénát. Mondhattam volna rá, hogy béna, meg nem ért hozzá. Csakhogy erről nem Ő tehetett. Ugyanis, ha az ember fél, szorong valamitől, az erei is félnek. Összehúzódnak, eltűnnek. Ráadásul én amúgy sem rendelkezem hajókötél vénákkal. Szóval a nővér feladta a küzdelmet, mondván, hogy majd a műtőben megszúrnak, és ezért hálás voltam, és abszolút nem éreztem úgy, hogy nem áll a helyzete magaslatán.

A műtőben az aneszteziológus orvos először is bemutatkozott, majd kedvesen elmondta, hogy bár tudja, hogy a műtét előtt jártam aneszteziológiai szakrendelésen, és tisztáztuk az érzéstelenítés mikéntjét, de még most is van lehetőségem másképpen dönteni, és a spinalis érzéstelenítés helyett az altatást igénybe venni. Nagyon korrektnek éreztem a hozzáállását, a korábbi tapasztalataimmal ez merőben ellentétes volt. Tulajdonképpen ezt megelőzően soha fel sem tették a kérdést, hogy én mit szeretnék. Az ilyen és hasonló műtéteket gerincközeli érzéstelenítésben szokták végezni, így én sem voltam ez alól kivétel. Ezzel persze nekem nem volt soha problémám, mindig pozitívak voltak a tapasztalataim, csak meglepett, hogy lehetett volna más lehetőségem is  Miután kitartottam az eredeti elhatározásom mellett, az altatóorvos felajánlotta, hogy kaphatok egy olyan gyógyszert, amitől át szundikálom az egész műtétet. Őszintén szólva, ilyesmi sem történt még velem Ezzel sem éltem, de megköszöntem a tájékoztatást. Vénát is talált, és az érzéstelenítéssel sem volt semmi probléma. Végig figyelmes volt, mindent elmagyarázott, bármilyen apróságot csinált körülöttem, és az egész műtét alatt figyelt rám, törődött velem.

Miután az érzéstelenítő hatott, jött a traumatológus, és felhelyezte a lábamra a vértelenítő mandzsettáját. Megkérdezte, érzek-e bármiféle fájdalmat, ellenőrizte, hogy az érzéstelenítés valóban hatékony volt-e. Tudom, hogy sokan, akik ezt olvassák, felteszik magukban a kérdést, hogy ebben mi olyan különleges. Valóban nem különleges, de sajnos nem is természetes. Előtte volt olyan, hogy nem kérdeztek semmit, gondolták, úgyis ordítok, ha fáj…

Arthroscopos műtét volt, szerencsére nem kellett felnyitni az ízületet. Azon kívül, amit a kezelőorvosom már a műtét előtt is feltételezett, talált még egy szakadást a medialis (belső oldali) meniscuson, amit ellátott. Ezt a műtét után elmondta, valamint azt is, hogy pontosan mit csinált, mire számíthatok közvetlenül a műtét után, és azt követően. Ugye, ez is természetesnek tűnik? Pedig ez sem annyira általános…

Műtét után visszavittek az osztályra, elvégeztek körülöttem mindent, amit ilyenkor kell, majd hagytak pihenni. A kezelőorvosom még a délután folyamán benézett hozzám, megkérdezte, hogy érzem magam, vannak-e fájdalmaim. De nem voltak

A sebben volt egy draincső, amit másnap távolítottak el. Talán ez volt az egyetlen olyan pontja az egész történetnek, amire még így visszagondolva sem tudom azt mondani, hogy nem lehetett volna másképpen csinálni… Aki esetleg nem tudná, hogy néz ez ki: egy csövet vezetnek a műtét végén az ízületbe, ami egy vaakumos palackhoz van csatlakoztatva. Ennek az a funkciója, hogy a vért, esetlegesen termelődő folyadékot egy kíméletes szívás segítségével elvezesse. A csövet néhány varrattal rögzítik a seb széléhez. Nyilván, ez nem maradhat a sebben. Szóval másnap jött egy nővér, kicsomagolta a térdemet, egy szike segítségével elvágta a csövet tartó varratokat, majd kirántotta a sebből a csövet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt. Tudtam, hogy nem lesz kellemes, de mivel voltak ennél sokkal kellemesebb tapasztalataim is ezen a téren, ez azért megdöbbentett kissé. Tudom, hogy ez eléggé szubjektív, de talán lesz itt olyan, aki meg tud erősíteni abban, hogy lehet máshogy, olyan meg biztos, aki azt fogja mondani, hogy ez így működik

Ez után egy gyógytornász jött, aki megtornásztatta a térdemet, majd visszatért egy számomra teljesen ismeretlen berendezéssel, ami az inkvizíció korát idézte az én szememben, és úgy véltem, nem jutalmazásra használták Ellenérzéseim voltak… A szerkezet azt a célt szolgálta, hogy passzívan, vagyis az én izomerőm igénybevétele nélkül nyújtotta és hajlította a térdemet 20 percen keresztül. Az ellenérzéseim alaptalanok voltak, ugyanis nem fájt Ez után hazaengedtek, zárójelentéssel, gyógyszerekkel, miegymás. Azóta eltávolították a varratokat, szépen javul a térdem, és hálás vagyok.

De hogy miért írtam ezt ilyen részletességgel le? Azért mert kétféle képpen értékelhetném a történteket. Mondhatnám, hogy béna volt a nővér, mert egy ócska infúziót nem tudott bekötni, mondhatnám, hogy köcsög volt az orvos, mert nem beszélgetett velem órákon keresztül mosolyogva, meg sztorizgatva, mondhatnám, hogy egy vadállat volt, aki a csövet eltávolította a térdemből. De igazságtalan lennék… És értékelhetem teljesen pozitívan, mint ahogy az is volt.

Amikor az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, tele van félelmekkel, szorongásokkal, sokszor nem érti, hogy miért úgy szólnak, vagy nyúlnak hozzá, ahogy. Érzékenyebbek vagyunk ilyenkor, több törődést igénylünk, és elfelejtjük, hogy nem csak mi vagyunk ott, ugyanilyen kiszolgáltatottak, szorongósak.

Aztán, amikor lecseng ez az „akut” szakasz, vagy rájövünk arra, hogy igaziból nagyon korrekt módon álltak hozzánk, és valóban mindent megkaptunk, amit a betegségünk indokolt, vagy nyalogatjuk tovább a sebeinket, és az se jut eszünkbe, hogy már nem fáj.

Nyilván, van, ahol ez nem így működik, én szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen szakemberek segítettek a gyógyulásban, és mindezt úgy, hogy nem csúsztattam senki zsebébe tömött borítékokat. Jelét pedig nem tapasztaltam annak, hogy ezt bárki elvárta volna tőlem. Egyszerűen megpróbáltam megérteni, hogy miért így, miért azt, és miért akkor… És nem utolsó sorban megpróbáltam segíteni. Igen, segíteni… Mert lehet akármilyen jó egy orvos, lehet bármennyire figyelmes és segítőkész a nővér, ez kevés ahhoz, hogy a dolog 100%-ban működjön. Az ilyen műtétek után igenis fáj, igenis rémisztő kissé, hogy az ember úgy megy be a kórházba a műtétre, hogy gyakorlatilag egészségesnek látszik, és amikor már meggyógyították, alig tud járni jószerével De pont ahhoz kell egy minimális, és a betegek szintjének megfelelő tájékoztatás, hogy erre lélekben fel tudjanak készülni, és fel tudják vállalni, ami ezzel jár. Én ezt szerencsére megkaptam, és ezért is nagyon hálás vagyok.

Bocsánat, hogy ilyen hosszúra sikeredett a poszt, remélem, hogy kiolvasható belőle, hogy az én véleményem szerint nem reménytelen ez a mi magyar egészségügyünk. Viszont néhány dolgot azért szeretnék leszögezni: addig, amíg egy orvos képes egy kollégája véleményét semmibe venni, hülyeségnek titulálni egy másik orvos véleményével szemben azért, hogy még véletlenül se legyen igaza a betegnek, addig az álláspontok nem fognak egymáshoz közeledni… Ugyanígy nem fognak közeledni az álláspontok addig, amíg a betegek elvárják az orvosoktól, egészségügyi dolgozóktól, hogy Istenként viselkedjenek, és csodákat tegyenek, természetesen az ő közreműködésük nélkül. Szintén nem fog változni a helyzet, ha azokat a dolgokat, amik jól sülnek el, egyszerűen tudomásul vesszük, de a legapróbb kellemetlenséget sem tudjuk tolerálni. Azért írtam meg ezt a posztot, és azért így írtam meg, mert ezeket én fontosnak érzem ahhoz, hogy bármin változtatni lehessen… Tudom, ez csak egy kis része a nagy egésznek, vannak valóban szörnyű történetek, és többnek hat az ilyen, mert a jóról nem beszélünk.

Üdv

gld

Van egy sztorid a magyar egészségügy helyzetéről? Megvárattak, félrekezeltek, megaláztak? Küldd a praxisblog@yahoo.com címre, vagy használd Kórházértékelőnket!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

enbatgirl.blog.hu 2010.09.15. 08:47:38

Tegnap voltam csontsűrűség mérésen. Megdöbbentő volt. Az asszisztens és a doktornő is kedves volt, fogadták és viszonozták a köszönésemet, kedvesen beszéltek velem, ha valamit kérdeztem akkor válaszoltak.Az alatt a 15 perc alatt amit velük töltöttem, meggyőztem magamat arról, hogy nincs veszve az egészségügy. Lehet így is kezelni az embereket. Embereknek. Gondolom, hogy ők sincsenek túlfizetve. IX.kerület, szakrendelő. Köszönet.

Kommentek:

batgirl · http://enbatgirl.blog.hu 2010.09.15. 08:47:38

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog