A beteg csak egy munkadarab

2020.03.11. 06:13

Tapasztalatok orvosként - betegként a magyar egészségügyben.

Valahol Magyarországon… Történetek egy Kórház traumatológiáján megesett dolgokról.

Bármikor, bárkivel előfordulhat, hogy megy le a lépcsőn, amin már több ezerszer lement, sportcipőben, normál tempóban, mégis megbicsaklik a bal bokája, elveszti az egyensúlyát, aztán a lépés dinamikája miatt a közben előre lendülő jobb térdével a kövön landol. A térdkalács ezt nem mindig bírja ki törés nélkül. Ilyenkor az ember nem tud lábra állni. Eleinte nem hiszi. Kapaszkodva, küszködve felvonszolja magát, de a jobb láb összecsuklik. Újra a földre esik. Persze többnyire nem adja fel. A harmadik elesés után végre leesik a tantusz. Tényleg nem tudok lábra állni. Ha mindez úgy történik, hogy nincs nálad a mobilod, meg szombat este úgy 10 óra körül van az idő, akkor az egész még egy kicsit(?) nehezebb. Minden erődet összeszedve három működőképes végtagoddal elvonszolod magadat a bejárati ajtóig, hálát adsz a jósorsnak, hogy feléred a zárat és a kilincset, az is nagy öröm, hogy nem élesítetted elmentedkor a riasztót és megtalálod a lakásban a mobilodat. A kérdés, hogy most mi legyen? Gyors kalkuláció után, család, baráti kör tagjai mennyi idő múlva érnének ide (kb 1-másfél óra), és mit tudnának segíteni (érdemben nem igazán sokat), úgy döntesz, a legegyszerűbb, leggyorsabb, ha hívod a 112-őt. Így tettem, és így indult a történet.

A mentő 20 percen belül a helyszínre érkezett, együttérző, segítőkész szakemberek, korrekt ellátás, szavam sem lehetett.

Megérkezés a J. Kórház Traumatológiájára szombat este 11 óra tájban.

Gyors röntgen, diagnózis, jobb oldali patella törés, a bal bokában szerencsére csak lágy-rész sérülés. Igaz, az ambulancián nem mutatkozott be a vizsgáló orvos, illetve az asszisztencia, de korrekt anamnézis felvétel történt. Igaz, annak ellenére, hogy kiderült: kezelt magas-vérnyomás betegségben szenvedek, és az anamnézisemben szerepel egy akut koronária szindróma, (a háttérben Takotsubo kardiomiopátia állt, 4 évvel korábbi történés), a vérnyomásomat nem mérték meg, gyógyszert nem kaptam. A gipszelőben udvarias viselkedés, korrekt ellátás, rögzítő sín került a jobb lábamra bokától combtőig. A szakdolgozó kolléga (sajnos a nevét nem tudom) részletesen elmondta mire figyeljek, mit tegyek, mit ne tegyek. Az meglepett, hogy az én felvetésemre, hogy az osztályon majd mindazt tudják, amit velem tenni kell, megfogta a kezemet, tenyérrel az arcom felé fordította, majd azt mondta: Ez egy tükör. Belenéz, és akit ott lát, annak kell tudni mindent, hogy mi történjék magával. Bevallom, kicsit fontoskodónak éreztem a gesztust, de egészében kedves volt, és a velem való törődés jelének tekintettem. Az ambulancián dolgozó Nevenincs Valakitől megtudtam, hogy operálni kell a lábamat, de a műtét időpontja bizonytalan, vagy még az éjszaka, vagy hétfőn kerül rá sor, (vasárnap nincs műtét). Az előkészítőben helyeztek el. Egyedül voltam a tágas teremben. Nagyon hideg volt. Felül még rajtam volt a szombaton egész nap viselt póló, kötött pulóver, a sálamba plusz beburkoltam magamat, és lehúzott farmeremet is magamra terítettem. SMS-ben értesítettem a családomat, barátaimat és akkor elkezdtem várni a soromra. Teltek-múltak az órák, hála működő veséimnek, meg a nem múló hidegnek, megtelt a hólyagom. Csöngettem. Senki nem jelentkezett. Többszöri kísérlet után kiabálni kezdtem, és akkor jött egy nővér. Elnézést kértem a kiabálásért, említettem, hogy többször csengettem, de hiába. „Nem működik a csengő” -mondta lakonikosan. Ágytálat kértem, hozott, de nem jött vissza érte. Meg lehet tanulni, hogy nehezített helyzetben hogyan kászálódjon le róla az ember, és letegye, ahova tudja. Szerencsére még volt lélekjelenlétem kérni egy plusz takarót, amit kaptam is. Aztán úgy hajnali fél négy tájban beviharzott a nővér, hangosan jól érthetően elmondta, hogy „Bezárt a műtő, ma már nem operálnak”, majd el. Egyedül maradtam az előkészítőben. Igaz, a csengő nem működött, meg fáztam is, de tudtam, hogy kiabálhatok, és előbb-utóbb valaki meghallja. Megértettem. Nem háborogtam. Végül tényleg nem voltam életveszélyes helyzetben, és ilyen kora hajnali órán már nyilván mindenki elgyötört, fáradt volt. Igaz, megfordult a fejemben, hogy a műtét elmaradását azért akár fáradtan is közölhette volna velem egy kolléga, de lényeg, hogy megtudtam. Az is fölmerült bennem, hogy ha az ember eltöri bármilyét, azt lehetőleg ne szombat késő este tegye. Egészében úgy gondoltam, kis hiányosságokkal ugyan, de alapszinten elláttak, és ez a lényeg. A hétfő meg majd eljön.

Vasárnap

változatlanul az előkészítőben maradtam. Reggel senki nem foglalkozott velem, mosdás és egyéb szükséglettel való törődés szóba sem jött. Szombaton a műtét lehetősége miatt nem kaptam sem enni-sem inni, ez így rendben is volt. Mivel étel-ital utoljára szombaton 13 óra körül került belém, vasárnap reggel kilenc óra után kiabáltam, és megkérdeztem az aznapi nővért, hogy mikor kapok reggelit. Kedvesen megkérdezte: „Eddig nem kapott?”, mondtam, hogy nem. Mire ő: „Persze, mert nem a kórteremben van”. Tényleg nem ott voltam. Ennek ellenére 10 óra körül hozott ennivalót. Tovább feszítettem a húrt. Megkértem, hogy mérje meg a vérnyomásomat, mert hipertóniám van, és elég stresszes volt az elmúlt pár órám, meg gyógyszert sem kaptam (az anamnézis felvétel során rögzítették, milyen gyógyszereket szedek). Annak a lehetőségét, hogy tartós stresszhelyzetben a Takotsubo kardiomiopátia kiújulásra hajlamos, meg sem említettem. Kis idő múlva a nővér megmérte a vérnyomásomat, ami, nem meglepő módon magasabb volt a kívánatosnál. Kértem, adjon gyógyszert.

A hang, amelyen kérdezett leírhatatlan. A torokból jövő hörgő-ordítás és a fejhang- rikácsolás egyvelege közelíti valamelyest. „Hozott, drága?” (mármint gyógyszert). ”Nem, nem hoztam drága,” válaszoltam a tőlem telhető legbékésebb módon. „Tegnap este a patella törésemmel voltam elfoglalva, egyedül és mozgásképtelenül, így a gyógyszer otthon maradt”. Végül kaptam 12.5 mg Tallitont. Az idő lassan, de azért telt. Megérkeztek a családtagok, barátok, hoztak nedves törlőkendőt, takarót, egyéb szükséges holmikat, és segítségükkel, ahogy tudtam rendbe tettem magamat. Közel délután 2 óra tájban némi kiabálás után megkérdeztem, mikor kapok ebédet. Kérdés: Nem kapott? válasz: Nem, aztán végül hoztak valamit. Már csak az éjszakát kellett átvészelni, nem is fáztam, majdnem jól éreztem magamat.

Hétfő

Arra nem számítottam, hogy én leszek az első a műtőben. De, ami történt, arra sem. Annak a súlya, hogy reggel megjelent az előkészítőben három fiatal ember, kettő hosszú létrákkal, nem túl nagy. Kiderült, hogy előző napokban festették az előkészítőt, és itt-ott nem sikerült elég jól. A harmadik férfi volt a főnök, kiadta az ukázt, hol, hogyan javítsák a festést. Ők tették a dolgukat, a fejem felett kenték a plafont, meg az ablak felett a falat. Kicsit kinyitották az ablakot, kicsit hidegebb lett, de ez igazán nem volt elviselhetetlen, csak némileg abszurd.

Közben érkeztek az aznapra tervezett műtétekre berendelt betegek. Férfiak. Belátom rémes, ha valakinek pisilni kell, és nem tud járni, így ágytálra van szüksége. Kérésemre (kiabálásomra) a nővér meglepő gyorsan hozott egyet, majd rohant volna dolgára. Meg kellett állítanom. Az ágyakat kék színű műanyag függönyökkel lehetett izolálni, de ezeket a függönyöket felcsapták a fém karnisra. Kértem, léptesse életbe az izolációt, mert szent meggyőződésem volt, hogy a szemben levő urak, nem kíváncsiak az ágytálas mutatványomra. Úgy döntöttem, a festőkkel nem foglalkozom.

Az érkező betegekhez sorra jöttek orvos kollégáim, megbeszélni a teendőket, a műtétet. Mivel hozzám senki nem jött, elkezdtem aggódni és faggatni az elérhető ápolót, hogy ki vagyok-e írva műtétre. Némi könyörgés után megnézte, kiderült, hogy harmadiknak írtak ki. Számoltam a perceket, órákat, betegeket. Délután 1 óra után már a sokadik „harmadik” beteg ment a műtőbe, de hozzám senki sem szólt egy szót sem. Kezdtem elveszettnek érezni magamat.

De jött a felmentő sereg, az osztályvezető főorvos, kollégák sokasága, a vizit. Naiv módon ennek igazán megörültem. Akkor majd most…Érteni nem nagyon lehetett, hogy az ágyam előtt elhaladva mit mondtak, de egyértelmű volt, hogy túllép rajtam az osztályvezető főorvos. Megszólítottam. Nem botrányt akartam, hanem megoldást. Tartva formát, jómodort, megkértem mondja meg: mikor kerülök sorra, ki fog operálni, mert azt látom, a többi betegekhez jön egy-egy orvos, aki tájékoztatja, mikor, mi történik vele, de ebből én valahogy kimaradtam, és hogy lehet az, hogy információm szerint harmadiknak vagyok kiírva műtétre, és már sokadik harmadik beteg került sorra, kivéve engem. Hátrafordult, nem értettem mit kérdez, de a válasz az volt, hogy:” Szombatról maradt itt”. Én voltam a „szombati maradék”. Hát... mit mondjak? nem egy jó státusz. Itt becsatlakoztam, hogy igen, és azt az ígéretet kaptam, ha szombat éjjel nem, akkor hétfőn fognak operálni. „Mit türelmetlenkedik? Még mindig hétfő van.” - mondta leírhatatlanul kekk módon, kicsit a távolba fixáló tekintettel az osztályvezető főorvos, olyan arckifejezéssel, amit bicska-nyitogatónak, gyomor-forgatónak szoktak nevezni.

Körülbelül 36 órája voltam az előkészítőben, többnyire étlen-szomjan, fázva, figyelemre nem nagyon méltatva. Ez már sok és sokk volt nekem. Elszakadt a cérna. Úgy éreztem, türelemre inteni engem ebben a helyzetben nem indokolt. Elmondtam, hogy nem szeretném, ha éjjel 12 után, hasonlóan a vasárnap hajnali négykor történtekkel, közölné velem a nővér, hogy bezárt a műtő. Nem kiváltságokat, különleges bánásmódot vártam el, csak annyit, amennyi mindenkit, bárkit a szó legteljesebb értelmében bárkit, megillet ilyen helyzetben. Egyébként több mint négy évtizedet dolgoztam orvosként, a szamárlétra minden fokát megjárva, vezetőként is, és a mai napig aktív vagyok. Tudom, mi, hogyan nehéz. Túl sok újat mondani nekem nem lehet az egészségügyről. És ha az én ellátásom ekkora gond az osztálynak, írjon egy papírt, rúgjon ki, és valahol Budapesten találok egy helyet, ahol megoldják a problémámat. Már egyáltalán nem érdekelt, botrány lesz-e? Kiabáltam. A helyzet maga volt a botrány. Először nézett rám, teremtett velem szem-kontaktust az osztályvezető főorvos a nagyviziten. Nem tudom minek látott, de végre a figyelmére méltatott, és válaszolt a kérdésemre. „Egy óra múlva megoperálja X doktor”. Majd tovább lépett. Volt annyi lelkierőm, hogy azt mondjam: Köszönöm.

Az események felgyorsultak. Körülbelül tíz perc múlva megjelent a betegeket a műtőbe szállító fiú, odament a már készülődő férfihoz, őt tervezték következőnek, és jól hallhatóan azt mondta. „Bocsánat uram, most nem ön, hanem a hölgy következik”. Hölggyé léptem elő a szombati maradékból. Szép karrier.

A műtőben már-már módosult tudat-állapotban voltam. Mit látott, érzett, értett ebből a műtős-fiú, (valószínűleg ez volt a beosztása, nevét nem tudom), de a fülemhez hajolt, és azt súgta. „Ne aggódjon, ez az X doktor egy jó sebész”. Végre egy emberi gesztus, egy emberi hang ebben az infernális helyzetben. És akkor közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magamat.

X doktor pár mondatban tájékoztatott a várható történésekről, kedves volt, megnyugtató. Az aneszteziológus röviden, szakszerűen kikérdezett, pontosan tudta, mi az a Takotsubo kardiomiopátia. A műtét probléma-mentesen lezajlott, X doktor elmondta, hogy az érzéstelenítés után várhatóan fájdalmaim lesznek, nem kell szenvedni, hatékony fájdalomcsillapítót, Tramadolt is kérhetek. Elmondta, hogy két napig ő nem lesz, de reméli a dolgok rendben mennek majd. Én is ezt reméltem. Műtét után elhelyeztek egy kórteremben. Szűkös volt (kb. két ágyra optimális, amibe négy ágyat tettek), de legalább meleg. Mivel nem polcolták fel a merevített lábamat, valahogyan összegyömöszöltem az otthonról kapott takarómat, a lábam alá gyűrtem, és nyilván nem szakszerűen, de a beteghordók és a gipszelő fiú tanácsa szerint felpolcoltam. Átmeneti zsibbadt félálom után valóban fájni kezdett a lábam, és egyre jobban. Kértem fájdalomcsillapítót, két alkalommal is kaptam Algopyrint, Diclofenacot a branülbe, de érdemben nem csillapodott a panaszom. Harmadszor is hívtam a nővért, megemlítettem, hogy az operáló orvos mondta, Tramadolt is kérhetek, legyen szíves, mivel az eddigi kezelés nem volt hatásos. Azt hittem rosszul hallom, amit válaszot, de megismételte: NINCS. Hogy minden kétséget kizárjon, 22 éves polytraumatizált szobatársamnak is ezt mondta: NINCS. Én könyörgőre fogtam a dolgot. Nem fogom kibírni reggelig. Az én gyakorlatomban is előfordult, hogy egyszer-egyszer valamilyen gyógyszer nem volt az osztályon. Ilyenkor még a szomszéd klinikára is átmentünk kölcsön-kérni. Azt is mondtam, hogy nem tudom elképzelni, hogy az egész traumatológián nincs Tramadol, hiszen itt nap-mint nap rászorulnak a műtét utáni fájdalomtól szenvedő betegek. A vita elkerülése érdekében, vagy ki tudja miért, ezekre a felvetésekre a nővér nemes egyszerűséggel nem válaszolt. Este kilenc órakor feladtam. Felhívtam telefonon két orvos barátomat, segítséget kértem. Tíz óra lehetett, amikor a nővér megjelent, és mindkettőnknek odalökött egy-egy Tramadolt. Gyorsan telefon a barátaimnak, hogy másnap is ráér a gyógyszer, mivel mégis csak kaptam. 48 óra gyötrődés után végre elaludtam.

Kedd

Harsány nevetésre, némi ordítozásra, ajtó csapkodásra ébredtem, de a lábam alig fájt, és bizakodással tekintettem a nap elé. Megkaptam a hasamba a Clexant, de a vérnyomás mérés, gyógyszer kiadás elmaradt. Mivel közben a család behozta a sajátomat, mérés nélkül bevettem a szokásos adagot. Reggelit is kaptam, először, külön kérés nélkül. Az nem merült fel, hogy segítsenek a fogmosásban, tisztálkodásban, vizet nem hoztak. Ezen túlléptem, és nedves törlő-kendőimmel, fogmosó poharam, és kávés bögrém kombinált használatával rendbe hoztam magamat, ahogyan tudtam. A hely kicsi volt, a szekrény-asztal tetején nehezen fértek el az eszközök. Két törlőkendő is leesett. Gondoltam, megkérem a járóképes szobatársamat, hogy segítsen a szemetesbe dobni a leesett kendőket, de kiderült nincs szemetes a kórteremben. Ettől kezdve nem éreztem, hogy egyéb feladatom lenne. De tévedtem. A szolgálatban levő nővér, meglátva a földön heverő szemetet, üvöltözni (nem túlzás, tényleg), üvöltözni kezdett. Ez mi? Ordította. Mit képzel? Nincs magának egy nejlon zacskója? Nem tudom hogyan tudtam szinte kedvesen válaszolni, de azt mondtam, sajnos nincs. A haragja nem csillapodott. Ezt lefotózom és megmutatom…- nem emlékszem pontosan, kinek szándékozott a fotót megmutatni, de közben magamhoz tértem, és bíztattam, hogy feltétlenül készítsen fotót, majd én is kérek belőle, és én is megmutatom ennek, annak. Békés válaszaim nem csökkentették a nővér lendületét.” Most hozok egy nejlon zacskót, odaadom, és maga ezt itt fölszedi, fröcskölt tovább”. A válaszom már nem volt él nélkül. Így hangzott. „Tudja mit? Maga hoz egy nejlon zacskót, aztán azt csinál vele, amit akar, a kórteremben nincs szemetes, én meg egyelőre járóképtelen vagyok. Amint maga nyilván tudja, 24 órája sincs, hogy operálták a lábamat”. Végre csönd lett. Nem fotózott. Arra már nem emlékszem ki takarította el a szemetet. A megpróbáltatásokat súlyosbította, hogy erősen görcsölt a hasam. Orvosként nem volt nehéz kitalálnom, hogy feltehetően hólyag retencióm alakult ki a lumbál-anesztézia után. Jól ki tudtam kopogtatni a köldökig érő tompulatot. Szerencsére a katéteres beavatkozásig nem kellett sokat könyörögnöm. Az esti vizit még egy figyelemre méltó tapasztalattal gazdagított. Egy orvosnő vizitelt, finoman szólva nagyvonalúan. Ez elsősorban az ő saját teendőinek elvégzésére vonatkozott. Amikor ugyanis kértem egy altatót, mindössze annyit mondott (mondott? vakkantott!) kifejezetten barátságtalanul:” Nem kap”. „Nagyon fáradt vagyok, de nem tudok aludni a zaj miatt”, próbálkoztam újra. Még egy bővített mondatra sem méltatott, kissé ingerültebben megismételte: „Nem kap”! Vajon mire gondolhatott, mit érezhetett, egyáltalán gondol, érez valamit egy ilyen viselkedésű ember, aki mellesleg éppen nő és orvos is? Kiszolgáltatott helyzetem, elgyötört állapotom ellenére az jutott eszembe, hogy milyen szánalmas szegény.

patient-lady-sad-and-cry-in-patient-room-in-hospital-anek-suwannaphoom.jpg

Szerda

Jól kezdődött. Jött a gyógytornász. Kedves, segítőkész, a szakmáját értő módon gyakorló fiatal nő. Járókeret viszont nem volt. Mint kiderült egy darab létezett az osztályon. A gyógytornász nem adta fel, kis idő múlva megjelent a segéd-eszközzel és a tanácsait követve sikerült az ágy mellett lábra állnom. Mivel megint görcsölni kezdett a hasam, kértem, támogasson el a WC-ig. Kiderült, hogy az még nem lehetséges, de közbenjárt a nővérnél, hogy hozza be a szoba-WC-t. Kivinni már csak másnap vitték ki. Az már bennem is csak elvileg merült fel, utólag, hogy milyen jó lett volna, ha valami módon izolálni lehetett volna, a szoba-WC-t, használat közben.

A tisztasággal egy nővér is elégedetlen volt, valószínűleg ő volt a főnővér. Időnként lendületesen kitárta az ajtót, benézett, intézkedést mímelt. Felháborodott hangon megjegyezte: „Hogy itt micsoda mocsok van, ragad minden”, majd viharosan távozott. Nehéz érteni miért, de ezt a belépőt még kétszer megismételte. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg. „Tessék mondani, ezt miért nekünk teszi szóvá? Melyikünkre gondol, aki képesnek, alkalmasnak látszik arra, hogy felmosson?” Nem válaszolt, de egy idő múlva megjelent egy takarító-fiú a kórteremben.

Közben, mivel nevelhető vagyok, beszereztem nejlon zacskót, a keletkező szemetet abban gyűjtöttem, és az ágyamban tartottam. Elmenőben volt a takarító fiú, amikor eszembe jutott, hogy neki odaadhatnám, hogy dobja ki. Utána szóltam, „Lenne szíves kidobni ezt a zacskó szemetet?” „Előbb is szólhatott volna!” -mordult vissza. „Igen, igaza van, valóban szólhattam volna előbb is, de én most szólok” -mosolyogtam a visszaforduló fiúra, aki megtette a három lépést a kinyújtott karomig, és kidobta a szemetet, majd fél óra múlva megjelent, széles mosollyal:” Hoztam maguknak egy vadi új kukát!” Még szemeteszsák is volt benne. Hát lehet egy szavam?

Csütörtök

A mobilizálásom jól haladt, és minden zsigeri szervem működött. A nővérnél esélyem sem volt arra, hogy kikísérjen a WC-re. Ám a kényszer leleményessé teszi az embert. „Kérem szépen” kiáltottam az ajtónk előtt elhaladó bőségesen tetovált, kreol bőrű beteghordó után. Nagyon megörültem, hogy észrevett, sőt bejött, és érdeklődött, mi baj van. Kérésemre hozott egy tolószéket, és kitolt a WC-re, ráadásul meg is várt, és visszavitt a kórterembe. Nem voltam hálátlan. Újabb kérésemre, hogy segítsen összehajtogatni a plédemet, amit a lábam alá kellene tennem, kérdéssel válaszolt. „Miért nincs magának felpolcoló párnája?” Válaszomra nem is igen várt (mert nem kaptam), kiment, hozott egy téglalap alakú feszes párnát, és a kimerevített jobb lábam alá tette. Mégis csak van remény, éledezett bennem az optimizmus.

Az már tényleg szinte humoros volt, amikor az „intézkedő” nővér, kellő lendülettel bependerült a kórtermünkbe, és ismét csak elégedetlen volt.” A függönyt kell elhúzni, nem a villanyt égetni” -harsogta. Tényleg csak a móka kedvéért jegyeztem meg, hogy mind a négyen korlátozottak vagyunk a mozgásunkban, van, aki kicsit, van, aki nagyon, egyébként meg sem a függönyt nem mi húztuk be, sem a villanyt nem mi kapcsoltuk fel, merthogy nem nagyon tudunk járni. Meglepetésemre az ablakhoz ment, szó nélkül elhúzta a függönyt, és lekapcsolta a villanyt.

Visszatekintve az előző négy nap eseményeire az a kérdés kezdett motoszkálni az agyamban, vajon mit tudnak valójában az ellátandó betegeik állapotáról az osztály nővérei?

Este meglátogatott a távolléte után visszatérő X doktor, aki operált. Emberi, megnyugtató és szakszerű volt.

Péntek

Ki nem mondott kérdésemre választ adott a reggel. Mivel már kifejezetten erősnek éreztem magamat, közben lett saját járókeretem, (a családom hozta be, és rendszeresen kölcsön adtam mindenkinek, aki kérte, többnyire visszahozták, csak egyszer kellett felderítő útra menni), elhatároztam, hogy szép lassan kimegyek a WC-re. Oda is értem, minden rendben levőnek látszott lenni, amikor is elkezdett sötétedni előttem a világ, és szép lassú cseppekben csorgott az izzadtság a nyakamon, mellkasomon. Nyilván lement a vérnyomásom, gondoltam a maradék agyi kapacitásommal, és meghúztam a csengőt. Nem tudom mennyi idő telt el, mert minden erőmet arra használtam, hogy feszítő gyakorlatokkal, előre hajlással megakadályozzam az eszméletem elvesztését. Aztán megérkezett Viktória, a kis tanulónővér, aki a rémületén gyorsan túltette magát, elment hozott egy tolókocsit, amivel visszavitt a kórterembe. Négy nappal voltam a műtétem után, magasvérnyomásra gyógyszert szedtem, az anamnézisemben Takotsubo kardiomiopátia szerepelt. A vérnyomásomat senki sem mérte meg, EKG nem történt, orvost nem hívtak hozzám. Nem tudtam eldönteni a butaság, vagy a nemtörődömség volt-e a háttérben. Lehet, hogy mind a kettő?

A nap fénypontja X doktor látogatása volt késő este, megkaptam a zárójelentést, a kontroll időpontját, a követendő életmódbeli tanácsokat, a telefonszámot, amin elérhetem, ha bármi gond adódna közben.

Szombat

A szabadulás napja. Elbocsátottak. A második napon a szemetelés miatt rám ripakodó nővér sajátságosan köszönt el tőlem. „Sajnálom, hogy elmegy. Az jó, ha normális beteg is van a kórteremben”. No comment.

Mielőtt úgy tűnne, paranoid vagyok, és azt éltem meg, hogy mindenki engem bánt, én vagyok a világ szerencsétlenje, meg a” rám néztek és nem szerettek’ szindróma áldozata lettem, muszáj pár információt adnom a kórteremről, azon kívül, hogy kicsi, és nem volt szemetes.

Négyen voltunk. Egy 70-80 év közötti idős nő, akiről egy ideig azt hittem, nagyot hall, süket, demens, vagy mindegyik. Egyáltalán nem kommunikált. Aztán kiderült, csak retteg. Combnyaktörését operálták, várt a rehabilitációs intézetben történő elhelyezésére, és rettegett, nehogy kitegyék. Így a nem látok, nem hallok, nem beszélek stratégiát választotta a túléléshez. Egy idősebb kolléga két naponként ránézett, és megnyugtatta, hogy maradhat. A nővérek egyáltalán nem vettek róla tudomást. A másik szobatárs 93 éves, ugyancsak combnyak- töréssel operált idős hölgy, teljesen jó mentális állapotban, háttérben gondoskodó, támogató család, a gyógytornászokkal együttműködő, önmaga mobilizálásáért mindent megtevő beteg. Éjszaka előfordult nála zavartság. 100-at tettem volna az 1 ellenében, hogy jelentősen anémiás, áttűnő sápadtsága laborlelet nélkül is egyértelművé tette a diagnózist. A közben elkészült vizsgálat nyilván ezt a gyanút erősítette meg, mert aztán el is hangzott, hogy vérszegény, mikor meglátogatta őt az operáló orvos, és az éppen jelen levő látogatóknak elmondta, hogy ez a baj. Vért rendeltek, és az a nővér kötötte be a transzfúziót, aki engem a szemetelés miatt lehordott. A nővér a teljesen magánál levő beteg füle hallatára a következő megjegyzést tette. „Ezeknek adják a vért, aztán ha a fiatalnak kell, akkor meg nincs”. Az idős hölgy szó nélkül hagyta a megjegyzést, én meg kishíján sírva fakadtam. A harmadik beteg egy ragyogó, mediterrán szépség, 22 éves, polytraumatizált medence és gerinc sérült. Súlyos székrekedéstől és fájdalmaktól szenvedett, jelentős felfekvése is volt már. A kérésekre, kérdésekre, hogyan lehetne a szenvedését csökkenteni, kezelni, lényegében nem kapott segítséget, választ. Több, mint egy hete nem volt széklete, mondták, vegyen be Tisasent. A gyógyszert a család hozta be. Rektális vizsgálat nem történt. A szülei szereztek egy bőrgyógyász asszisztenst, aki odajárt kezelni a felfekvését. Ja, és igen. Fájdalomcsillapító neki sem volt. Amikor nekem behozták a barátaim a Tramadolt, tőlem kért-kapott, és amikor eljöttem, az édesanyja kérte, hagyjak ott pár kapszulát neki. Ezek a történetek csak azért kerültek ide, hogy nyilvánvalóvá váljon, ezen az osztályon ez volt a rend. Ez volt a „normális” bánásmód. Nem bántak velem kivételesen rosszul, csak úgy, ahogyan minden beteggel. A beteg ezen az osztályon kellemetlen, zavaró tényező, jobb esetben munkadarab.

A munkadarab kérdéshez még elmondok egy akár humorosnak is tekinthető történetet. Úgy emlékszem, hogy akkor esett meg az eset, amikor egy hét után kontrollra visszavittek a kórházba. Feküdtem a szakadt műanyag- borítású tolókocsin, a szivacs-betét részben kilógott, lepedő nem volt rajta. Vártam a soromra, és egy idő után éreztem, hogy nedves a hátam. Kissé riadtan tapogattam meg a rajtam levő alsóneműmet, de az szerencsére száraz volt. Szagmintát vettem a ruhámról, és valószínűsítettem, hogy lemosták a fekvő-felületet, és még nem száradt ki a szivacs. Egyértelműen nem vizelet, hanem mosószer illata volt. A felfedezés megnyugtatott. Hamarosan még a nevethetnék is rám jött, amikor egy beteghordó kurjantása hangzott fel a folyosón. „Maga a patella?” Kis időbe tellett, míg rájöttem, a kérdés nekem szólt. Megkésett válaszom után betolt a vizsgálóba. A fejemben meg egyre csak visszhangzott a szó. Patella, patella, patella. Hát voltam már sok-minden, de Patella, az még nem. Milyen dallamos, szép hangsor. És akkor beugrott Kosztolányitól az Ilona című vers, amit szinte azonnal „átírtam”.

Ó az e kelleme,

Ó az l dallama,

mint ódon ballada,

úgy sóhajt, Patella,

Csupa l, csupa e,

csupa p, csupa a,

csupa baj, csupa vér,

csupa jaj, Patella.

Hát valahogy így…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szepkiselet.blog.hu 2020.03.11. 11:35:19

Őszintén sajnálom a posztolót, de végre látja, hogy a saját kollégái (az orvostársadalom) hogyan bánik a mezei betegekkel. Neki legalább van lehetősége MÁSKÉPP működni. A betegeknek nincs lehetőségük MÁSKÉPP betegnek (sérültnek, páciensnek stb) lenni.

Kommentek:

kekecke · http://szepkiselet.blog.hu 2020.03.11. 11:35:19

jacint70 · http://jacint.blog.hu 2020.03.11. 20:03:09

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog