A halál kapujában jártam

2014.02.25. 09:08

Bevallom őszintén, bennem egy percig sem merült fel, hogy bármi baj történhet. Teljes mértékben megbíztam az orvosomban, és a szülésznőmben.

Köszönet,….

"Aminek meg kell történnie, az megtörténik. Akivel találkoznod kell, azzal találkozol. Akinek észre kell vennie, az észrevesz. Ilyenkor mondhat bárki bármit, Te úgy is érzed. Nem lehet tudni, mi lesz belőle: egy éjszaka emléke, évek, vagy egy élet. Ott van, és Te tudod, hogy közötök van egymáshoz. Tehetsz bármit: valahol egy láthatatlan dimenzióban már össze vagytok egy finom kis szállal kötözve. Nem lehet rosszkor rossz helyen lenni. Mindig ott vagy, ahol dolgod van és mindig azokkal, akikkel dolgod van. Lehet, hogy gyönyörű lesz, lehet, hogy fájni fog, de ez az életed. És ennél se szebb, se jobb, se izgalmasabb nem történhet Veled."

- ismeretlen szerző

2013. Július 22.

A világ nagy részének egy átlagos hétfő. A másik felének a brit kisherceg várva-várt érkezése. Nekünk életünk egy nagy napja, amikor világra jött a mi kis hercegnőnk.

Kislány, egy valódi kis csoda, hiszen az orvosok szerint esély sem volt rá, hogy természetes úton megfoganjon.

Gyönyörű 9 hónap volt. Teljesen problémamentes. Az egyik legmeghatározóbb időszak egy nő életében. De mivel a kisasszony a kiírt időponton túl sem érezte úgy, hogy itt az idő, és olyan még nem fordult elő, hogy egy baba benn maradt volna a pocakban, ezt a bizonyos hétfőt jelölték ki, hogy világra jöjjön.

Reggel 7-kor el is kezdődött a folyamat, és minden rendben is zajlott, bár előre lehetett látni, hogy nem lesz egy gyors szülés. Körülbelül 11-12 óra vajúdást követően a baba feje már a szülőcsatornában volt, de a hosszas szenvedés után már nem maradt energiám nyomni.

Akkor, ott, abban a percben valami megszakadt bennem. Már nem tudtam uralni a saját testem. Nem tudom, hogy a fáradtságtól, vagy a gyógyszerektől, de fékezhetetlen remegés tört rám. Meg kellett császározni, nem volt más választás.

Egy-egy hangfoszlányból detektáltam, hogy valami nem az igazi, de ilyenkor csak „túlél” az ember. Végtelennek tűnő idő után kitoltak a műtőből, és azt hittem vége van, túl vagyunk rajta és van egy gyönyörű gyermekünk. De tévedtem...

Az egész napot betöltő vajúdás után, még csak most jött a neheze. Félig eszméletlen állapotban, néha-néha magamhoz térve csak a hasamra nehezedő jégakkuk, sürgő-forgó emberek, hirtelenjében megsokszorozódó branülök, fejem fölött lógó infúziók, plazma, és vér adhatott okot némi aggodalomra,..de abban az állapotban nem érdekelt semmi.

Aztán gondterhelten közölte velem az orvosom, hogy ismét meg kell műteni, mert nem állt el a vérzés. Ki kell venni a méhemet. Abban a pillanatban semmi más nem érdekelt, csak, hogy altassanak el, mert nem akartam tudni, de még csak sejteni sem, hogy mi is történik velem, csak túl akartam lenni rajta.

A műtő felé az egyik orvos felvilágosított, hogy tulajdonképpen ez egy életmentő műtét, ha szeretném, sem lenne más választásom. Egy percig átfutott az agyamon, hogy ilyen csak a filmekben szokott lenni. A lányom, aki a megszületést követő sokkból még valószínűleg fel sem eszmélt, lehet, hogy nem is fogja látni az anyját?

A férjem, akit már hazaküldtek, de visszahívtak félúton, mert mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy kellett volna,..vajon mit érezhet?

Mi lesz, ha egyedül maradnak? Tényleg ennyi egy élet?

Szerencsére nem sok időm volt ezeken gondolkozni, hiszen rendkívül gyorsan történtek a dolgok.

Ekkor már kedd hajnal volt, de az orvosok, szülésznők, műtős személyzet fáradhatatlanul végezte, a nem kis elismerést érdemlő munkájukat.

Reggel tértem magamhoz. Az orvosom tájékoztatott az éjszaka történéseiről: Miszerint atóniás lett a méhem, bármennyire szerették volna megkímélni, nem volt más választás, el kellett távolítani.

Mindenki szemében láttam az együttérzést és azt a mély aggodalmat, amit az elmúlt 24 óra történései miatt éreztek.

Pedig nagyon jól tudom, hogy mindent megtettek, ami tőlük telt.

Sokan kérdezték később, hogy milyen érzés volt a halál kapujában,..de bevallom őszintén, bennem egy percig sem merült fel, hogy bármi baj történhet. Teljes mértékben megbíztam az orvosomban, és a szülésznőmben.

Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Egy percig sem merült fel bennem, hogy azon aggódjak, mi lesz most,..hiszen van egy egészséges pici lányom, aki beragyogja a napjainkat.

Van! És számomra ez a fontos.

Minden erőmmel azon vagyok/leszek, hogy ezt az Isten adta csodát minden nap kiérdemeljem.

És ezért kimondhatatlanul hálás vagyok mindenkinek, aki aznap ott volt, és segített.

A Szt. Margit Kórház szülészetén dolgozók kivétel nélkül kiváló, lelkiismeretes

egészségügyi dolgozók,akik a nehéz körülmények ellenére is elhivatottak a munkájuk iránt.

Erről az egy hétről egy, az Álomháború filmben elhangzó gondolat jutott eszembe:

„Mindenkinek van egy angyala, egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt, egyszer egy vénemberét, máskor egy kislányét, de ne hagyd, hogy becsapjon a látszat, erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted, hanem hogy a színpad széléről a füledbe súgja: hatalmad van az általad teremtett világok felett!”

Azokban a napokban, hiszem, hogy az én őrangyalom is ott volt, és valamennyi orvos és szülésznő személyében volt jelen.

Köszönöm Nekik még egyszer!

H.N.M.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szeretném látni az összes kommentet! (118)
Az utolsó 100 komment:

a végtelen űrben együtt 2014.02.25. 22:19:01

@mig54: Nagyon szívesen válaszolok, csak fuss neki még egyszer, mert igen összecsaptad a kérdést...szerintem. Szóval, mit is szeretnél kérdezni?

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog