Én is kihordtam lábon egy mélyvénás trombózist

2014.01.29. 09:18

Nem ócsárolok senkit, sem a háziorvost, sem a kórházi szakrendeléseket, de tény, hogy megtapasztaltam, hogyan betegítenek meg lelkileg is egy addig makkegészséges, életvidám embert.

Kedves Szerkesztők, sziasztok!

Ma reggel teljesen véletlenül botlottam a blogba, azon belül is egy "Kihordtam lábon egy trombózist" című írásba, amit végigolvasva rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, a kommenteket olvasva pedig arra, hogy mennyire tudatlan vagyok a betegségemmel kapcsolatban.

Szeretném megosztani Veletek az én rémálmomat, ami sajnos nagyon is valóság, mert...

...én is kihordtam lábon egy mélyvénás trombózist!

39 éves nő vagyok, és tavaly nyárig valóban NŐ-nek, fiatalnak, egészségesnek és jó kedélyűnek éreztem magam. Ez az élet mára darabjaira hullott, s benne a főszereplő (a kórházban, rendeléseken, orvosoknál csak huszadrangú mellékszereplő), én is kezdek széthullani.

Tavaly augusztusban történt, hogy munka közben (egy irodában dolgozom, napi 8-9 órában, és szeretem!) észrevettem, hogy cefetül bedagadt az egyik bokám. Fájt is, de azt gondoltam, a nagy melegtől. Felpolcoltam, de estére tovább romlott a helyzet, nagyon fájt, nagyon csúnya volt, feszült, attól féltem, szétreped a bőr a lábszáramon. Vörös is volt, de nem veszélyesen. Fájdalomcsillapítót vettem be, de az éjszaka folyamán többször begörcsölt. Másnap elmentem a háziorvoshoz -aki akkortájt kezdte meg működését kis településünkön-, és megmutattam a lábam. Kaptam Venoruton kapszulát, és 3 nap táppénzt, majd mentem dolgozni. A lábam persze dagadt és fájt, de sosem voltam egy nyafogós fajta, gondoltam, majd rendbe jön. Nem így lett. Volt, hogy éjszaka úgy begörcsölt, hogy másnap reggel alig tudtam elbicegni a munkahelyemre, de mivel a háziorvos megnyugtatott, hogy ez csak egy kis nyári lábdagadás, nem aggódtam. Bíztam benne, nem volt okom, hogy ne tegyem. Szeptember elején aztán üzemorvosi vizsgálatra került sor, ahol az orvos kiszúrta, hogy az egyik lábszáram jóval vastagabb a másiknál, és azonnali hatállyal elirányított beutalóért az érsebészetre. Vissza a háziorvoshoz, beutaló, időpontkérés telefonon: 2 hónap várakozási idő. Nos, annyit nem várhatok, gondoltam, így magánrendelés. Ott az orvos szintén megnyugtatott, hogy kis visszérgyulladás, meg nyirokrendellenesség, szedjek Detralexet, de mivel görcsöl, nézzük meg ultrahanggal. 2 hét újabb várakozás, az UH egyértelműen kimutatta, hogy lezajlott egy mélyvénás trombózis, amit kihordtam lábon. Az ottani doktornő azt mondta, majd jelentkezzem az eredménnyel az érsebésznél. Kérdeztem, sürgős-e, mire azt felelte, már nem, mert lezajlott. Ekkor október közepén jártunk.

Időpont az érsebészetre (már nem a maszekhoz, hanem a rendelőintézetbe, urambocsá' egyedül nevelek két gyereket, ha nem muszáj, nem fizetek tízezreket egy vizsgálatért-gondoltam akkor). November közepén mentem az érsebészetre, ahol ránéztek az UH eredményre, és felírt az orvos 60 db Clexane injekciót, egy pár gumiharisnyát, a recepteket a kezembe nyomva utamra bocsátott. Köpni-nyelni nem tudtam, mire kérdezhettem volna bármit is, már kitessékeltek a szobából, ahol megjegyzem, ketten várakoztak, míg engem "vizsgáltak". Vissza a háziorvoshoz, oké, holnaptól injekciózom magam. Napi 2 Clexane, viseljem a harisnyát. Ennyi volt az információ, amit kaptam. Elkezdtem böngészni az internetet, és ijesztő tényekre bukkantam, melyek alapján ismét megkerestem a háziorvost, hogy feltegyem neki a kérdéseimet, s bár igyekezett, nem tudott maradéktalanul válaszolni.

Kaptam viszont egy beutalót ekkor (novemberben) a trombózis szakrendelésre, és időpontot is: január közepére. Hát tettem a dolgom, injekcióztam magam és vártam a januárt, gondoltam, ott majd kapok szakszerű ellátást és minden kérdésemre választ. Közben szanaszét lyuggattam a hasfalamat két hónapon át, napi két alkalommal, de nem foglalkoztam vele, mert elfogadtam, hogy ez KELL. Eljött a január, jelentkeztem a szakrendelésen, ahol a doktornő azzal kezdte, hogy meg se mutassam az érsebész papírját, az őt nem érdekli. Megnézte az UH leletet, és nem kérdezett semmit. Sem azt, hogy mióta adom az injekciót, sem azt, hogy most hogy vagyok, sem azt, szedek-e fogamzásgátlót, vagy mi a munkám, volt-e a családban trombózisos beteg, és még egy csomó mindent nem kérdezett meg, viszont azt mondta, mostantól gyógyszert kell szednem, Warfarint, mert a Clexane nem ér semmit, és lábszárfekélyem lesz, és akkor majd megnézhetem magam. Mielőtt kérdezhettem volna, már kívül találtam magam a szobán. Oké, Warfarin, tudja fene, mi az, napi 5 mg, aztán INR ellenőrzés. Pechemre influenzás lettem, fogalmam sem volt, mit lehet emellett a gyógyszer mellett szedni, és mit nem. Itt újabb ellentmondásokkal találkoztam "mitszabadésmitnem" -ügyben. A Warfarint most már három hete szedem, állandóan fáj a fejem, szédülök, fáj a vesém, fáj a lábam. Az utolsó INR eredményem 5,7 volt, akkor a háziorvos tanakodott, bemenjek-e a sürgősségire, de végül úgy gondolta, nem kell, szerinte nem kapok agyvérzést, majd egy hét múlva menjek újabb laborra. Én meg teljesen összeomlottam, mert fogalmam sincs, mi okozta a trombózist, mit tehetek és mit nem, mit ehetek és mit nem, mikor fogok meggyógyulni, leszek-e még valaha teljes értékű ember, és egyáltalán, veszi-e majd a fáradtságot egyszer valaki, hogy elmondja A-tól Z-ig azt, amit tudnom KELL a betegségemről, aki megnyugtat, hogy élhetek teljes életet, és elveszi tőlem ezt a patkánymérget. Mert a másik gyógyszerről is az interneten olvastam, és ezen az oldalon a kommentekben, arról, amire nincsen TB támogatás.

Nos, azt hiszem, naiv voltam. Bíztam a magyar egészségügyben, az orvosokban és a gyógyszerekben. Az emberségben, a tisztességben. A tapasztalatom pedig az, hogy addig vagyok hasznos tagja a társadalomnak, míg nincsen semmi bajom, de fizetem a TB-t tisztességgel. Aztán ha megbetegszem, az hagyján, hogy az orvos hibázik és nem vesz észre, félrediagnosztizál egy mélyvénás trombózist(!), megkezdhetem a kálváriámat, és nem hogy nem válaszolnak a kérdéseimre, de lehetőséget sem adnak arra,hogy feltegyem őket. Ez nem ellátás, ez egy nulla.

Most esténként úgy fekszem le, hogy reménykedem, nem fogok meghalni, mert a gyerekeimmel mi lenne, ugye? Többen kérdezték, nem akarom-e feljelenteni a háziorvost. Minek? Attól nekem jobb lesz? Igazság szerint nincsen energiám ilyesmire. Most összeszedtem a maradék erőmet és pénzemet, és bejelentkezem egy magán belgyógyászhoz. Hátha ott több sikerrel járok. Hátha kapok normális ellátást, kezelést és tájékoztatást. Azt hiszem, így öt hónap elteltével talán ideje volna...

Nem ócsárolok senkit, sem a háziorvost, sem a kórházi szakrendeléseket, de tény, hogy megtapasztaltam, hogyan betegítenek meg lelkileg is egy addig makkegészséges, életvidám embert.

Ada

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szeretném látni az összes kommentet! (160)
Az utolsó 100 komment:

Irkutszk 2014.01.30. 12:46:50

@a végtelen űrben együtt: Nagyon sajnálom, hogy ilyen kép alakult ki benned. Én gyógyszerészként sokat tanultam itt, néha pedig én is hozzá tudok járulni egy-egy beteg kérdéseinek megválaszolásához.

Nézd meg, amint szakmai kérdés merült fel, két válasz is érkezett rá (én azon mosolygok, hogy két különböző irányból, és a másik válaszábóé - reepach válaszábóé - sokat tudok én is tanulni, mert én gyógyszerészi szemmel látom, ő pedig klinikus szemmel), és egyik sem veszekszik a beteggel, hanem informál. Mi ilyennek szeretnénk ezt a blogot látni.

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog