Levél: A húgyosak és a lábasok

2013.11.13. 07:00

Te menj a hugyosokhoz, én majd ágyazok a lábasoknak. Mi ketten voltunk a lábasok az öreg harcossal. A prosztatások a hugyosok.

Érdekesek a sorsfordító események. A legtöbbször nem is tudjuk, hogy az az esemény ami most éppen megtörténik velünk, az sorsfordító. Megyünk valamerre, vagy éppen sodródunk valahová, és utólag azt látjuk, hogy hoppá, ez vagy az fordított a sorsomon. Lehet jó, lehet rossz fordulat a következmény. Sőt, akár végzetes is, mint például a visszautasított orvosi beavatkozás, ami miatt meghal valaki. Az már eléggé nagy fordulat, nem gondoljátok? Aztán meg vannak olyan állomások is, amiről azt hiszed, hogy sorsfordító, közben meg nem is az. Ilyen volt például, mikor megvédtem a diplomámat a Kertészeti Egyetem Ökonómiai Intézetében. Egy rektor, egy volt miniszter és egy téeszelnök faggatott arról, mit is gondolok. Aztán megmagyaráztam, okleveles mérnök lettem és azt hittem, ez fordít a sorsomon. Ma már tudom, hogy csupán egy nüansz volt – bár kétségtelen, hogy kellemes nüansz, hehe. És az utóbbi időben több ilyen dolgot is láttam, akaratom ellenére kénytelen voltam megtapasztalni. Mármint ilyen meghalós dolgokat. Például N. úr utolsó szusszanásának én voltam az egyetlen tanúja. Mivel eléggé nyomasztó szituba keveredtem, különösen érzékenyen reagáltam a mások sorsának alakulására. Az a bádoghang, csak azt tudnám elfelejteni. Ja, meg a kolompot. Láttátok a gyalog galoppot? Amikor kántálja, hogy: „visszük a hullákat! Hozzátok a halottakat” És közben ütöget valamit.

Amúgy meg micsoda arcokat láttam az eltelt négy hónap alatt! Olyanokkal találkoztam, mint a jönavizelet bácsi, meg a baromarcú, a szófosó és a jakobsz (a roma). Néma csendben, éjszakai sötétségben hallgattam N. úr haláltusáját és P. bácsi agóniáját. Életem egyik legnagyobb élménye volt a betegségem alatt szerzett tapasztalat. Főleg, amikor belső magányomba zárkózva rettegéssel figyeltem a létfontosságú szerveim működését, hogy frankón működnek-e, vagy feladja valamelyik, mert akkor mi lesz? Hát ezek nagy élmények, azt lefogadhatjátok.

Vajon tudják-e a nővérek, hogy milyen elképesztő szexis a fehér ruha alatt hullámzó test? Nem véletlen, hogy van ilyen pornós kategória. Azok a habfehér hullámzó domborulatok… mindig tisztán, jószagúan, áttetszően…. hát, beteg legyen a talpán, aki nem figyel oda.

Amúgy nem csak a belsó szerveimet figyeltem. Törökülésben kuporogva nézegettem a talpamon lévő hatalmas üreget, amit a főorvos úr faragott bele a gyógyulásom érdekében. Akkoriban azt hittem, hogy ekkora seb soha be nem gyógyulhat. Arra gondolni, hogy miképpen fogok tudni rendesen lépkedni, hát nem éppen kellemes időtöltés. Ma már nem félek ettől. Amikor szívószálak álltak ki a talpamból meg szemben a felső részből, sokszor gondoltam arra, ez itt a vég. Rohadt baktériumok, gondoltam ilyenkor. Legyőznek. A nevük semmit nem jelentett. De hát hogyan is veszélyeztethetne valami, amit Pseudomonas aeruginosanak hívnak, nem igaz? Annak idején egy paradicsom betegségről tanultam, annak volt ilyesmi neve. Pseudomonas syringae, ez volt egy zöldségbetegség. Mi vagyok én, zöldség, hogy engem is ilyesmi sanyargasson? Nem igaz?

A másik lábas, egy abonyi jókedélyű öregúr is lekicsinyelte a veszélyt, amit az alattomban üszkösödő ujjai jelentettek. Mi ketten lábasok voltunk, a többi három meg hugyos volt. Ők prosztata műtéten estek át. Még ennyi romhalmaz embert, ez maga megbetegít, elhihetitek. A másik lábasnak darabokban vagdosta le a lábát a doktor úr. Először ujjak, aztán komplett lábfej. De az öreg harcos nem esett letargiába. Túltette magát rajta, próbálta elfogadni az új állapotot. Féllábbal ugrált a folyósón. Példát adhatna optimizmusból bárkinek.

Érdekes ez a szexis nővér dolog. Abban a miliőben, betegségtől gyötörve, gyógyszerekkel agyonnyomva, szembesülve a Halál és a nyomorúság jelenlétével, mit sem törődve a végtelen elesettséggel,előtérbe nyomul a fajfenntartás ősi ösztöne. Nahát…. Persze, nekik mi vajmi keveset jelenthettünk ezen a téren. Mondjuk, amikor a jönavizelet bácsi minden élő embert, lett légyen az betegtárs, takarító, ápoló vagy orvos, megállított és elkezdte a sirámát: „kihajcsák itt az ember belit! Minek adtak tegnap gyógyszert? Összepisálom magam!” Mindig későn indult ki a budira. Félúton maga alá engedte az anyagot és visszajött a kórterembe. Akárkivel találkozott, rögtön elkezdte a mantráját: jönavizelet! Minek adnak gyógyszert? Jönavizelet! S. doktor úr műtötte prosztatára (azt hiszem, mert azért meg nem kérdeztem). Az a doki volt az egyetlen, aki reggel hatkor cigánynótát fütyörészve ment végig a folyosón egy ügyeletben töltött éjszaka után. Harsány volt és vidám. Az a jönavizelet bácsi egyébként eléggé érdekes egy fazon volt. Egy reggel előrántott a fiókjából egy tegnapról maradt, levesben főtt csirkecombot. Mivel volt vagy 30 fok akkoriban, olyan volt a hús szaga, hogy rá lehetett volna támasztani egy biciklit. Nem érezte, vagy nem zavartatta magát, befalta. Na, gondoltam magamban, jönni fog itt a kaki is nemsokára, ha ez az anyag beindul. Semmi baja nem lett. Én a szagtól majdnem taccsoltam egyet.

III
A hugyosak és a lábasok kategóriát egy nővérke állította fel. Mielőtt bejöttek, azt mondta a folyosón a kolléganőjének: te menj a hugyosokhoz, én majd ágyazok a lábasoknak. Mi ketten voltunk a lábasok az öreg harcossal. A prosztatások a hugyosok.

Ráérő időnk volt bőven. Unalmunkban disznót vágtunk. A baromarcú volt a hangadó. Harsányan röhögve idézte fel valamelyik ismerőse sztoriját. Az elejére nem emlékszem, csak a történet csattanójára, hogyaszongya: és akkor a baromarcú garambózott! Nagyon sajnáltam, hogy lemaradtam a sztori elejéről, mert sosem tudtam meg, ki is volt ez a baromarcú. De a polgármester csókosa volt a lakhelyén, mert érdemtelenül megnyert valami „sztentert”. A disznóvágás a kinti élet utáni sóvárgásunk következménye volt. Hagymás vér reggel! - adta meg az alaphangot a baromarcú. Aztán pecsenye, jó zsírosan, laza fröccsel leküldve- kontrázott valamelyikünk. Abalében főtt nyelv, főtt húsok, hurkatöltelék szakszerű fűszerezése, minden szóba került. Egyszer csak a szófosó, aki addig ott lapult a mellettem lévő ágyon, nyekeregni kezdett: nem lehetne másról beszélni? Ő ugyanis akkor már vagy három napja nem kapott enni, hogy a belei tisztuljanak. Hogy a bélsár ne zavarja a rákos sejtek tükrözését. Ez is fasza egy történet, nem gondoljátok? Volt vagy ötven éves….És a sült hurka emlegetése miatt majdnem sírva fakadt a szerencsétlen. Abbahagytuk a disznóvágást, mire a szoba sarkából az abonyi srác felől lebegve, csendben, mint egy pókfonál, bekúszott a szoba közepébe a következő: libatöpörtyű! Akkor értettem meg, hogy soha normális táplálkozást nem engedhetek meg magamnak. Hja, magas vércukor, magas koleszterin, elzáródó erek, „magamégfiatalahhoz,hogymeghaljon, tessék vigyáznimagára”. Pafffff.

Na igen. N. úr nem vigyázott magára, meg is halt szépen. Illetve nagyon csúnyán. A kétszemélyes szobában napokig hallgattam az agóniáját. Alapjában véve kíváncsi voltam arra, hogy milyen az, ha „kiszenved” valaki. Hát, N. úrnak jutott szenvedés bőven, míg meg nem halt.

IV
Ja, ismeritek a viccet? A hapi bekerül a kórházba, és azt veszi észre, hogy a szobában egyre – másra halnak a betegek. Vizitkor felháborodva nekiesik az orvosnak: - Mondja, nincs itt az egész kórházban egy olyan helyiség, ahol a haldoklók nem zavarják a többi beteget a halálukkal?
Mert azt azért higgyétek el, nagyon fura egy érzés, mikor nem egészen egy méterre tőled kiszenved valaki (szó szerint véve ám a szenvedést!!), akivel nemrég futólagos ismeretséget kötöttél. Mondjuk, N. úrral való ismeretségem bensőségesebb volt, mint addig bárkivel. Szegényen volt egy harminc centis vágás, amin keresztül a rothadó belső részeinek a szaga és a nedvei kiszivárogtak. Azért gondolom, hogy vele voltam eddig a legbensőségesebb ismeretségben, mert soha senki másnak nem szagoltam még a belsejét.
Na, szóval a beteg kérdésére az orvos: -Röhögni fog! Ez a kórterem az! Ezt a viccet harminc éve ismerem. Na, akkor, N. úr elcsendesedett teste mellett heverészve felfogtam a poénját, hehe.

A bádogzörgés kétféle dolgot jelentett. Vagy hozták az éppen aktuális kaját egy zörgő – börgő kocsival, rajta alumínium tálcákon a porciók, vagy vittek valakit, aki immár csak volt valaki. Onnan lehetett tudni, hogy mi zörög, hogy az elviendőket étkezési idő alatt nem tologatták, a kaja pedig csak meghatározott időben érkezett.

V
Hogy miféle előítéletek vannak az emberekben, arra egy vicces telefonbeszélgetés a jó példa. Természetesen csak a benti felet hallottam, a vonal másik végén lévő ember mondanivalója nem volt hallható számomra. Emlékeztek a szófosóra? Hát, az képes volt mindenről mindent elmondani. Csak egyvalamit nem tudott – némán feküdni. Bár, amikor a beleit felfújták, a polipjait leszedegették, akkor egy kis ideig néma volt. Bejött egy múzeumi régész, annak az ötödik percben kifejtette a kunhalmok mibenlétét, a rovásírás helyét és szerepét István király korában, stb. stb. Szegény régész csak hallgatta…. Szóval a szófosó mondja a telefonba: és légy szíves hozzál be harmincezer forintot…. majd bosszúsan, emelt hangon: nem a kocsmába!!! A KÓRHÁZBA!!!
A beszélgetőpartnere kapásból feltételezte, hogy kocsmai adóssága van……

Dögivel kaptam mindenféle infúziót. Infúzió – illúzió, alkottam meg ezt a szellemes szópárt. Mindenkinek az volt az illúziója, hogy ettől majd nem kell szétvagdosni a testemet. Mondjuk, igazuk lett. Arany kedves nővérek…. Terike nővérke… Dobozka nővér… J-né Zsuzsika a falumból…. És a szuper kis tökös nővér, a K. Jani, a rocker…

Ez a Jani kedvenc témája lehetne a „ne ítélj első látásra” témájú nekibuzdulásoknak. Ismeritek, amikor valakinek a külseje nem olyan konvencionális, ahogy elvárják általában. Ez egy igazi rocker, motoros bőrös gyerek. De olyan szakszerűen tolt le a vénámba egy szamurájkard méretű tűt, hogy szinte poénnak vettem.

Dobozka nővér pár nap szabira ment. Visszatértekor rákukkant az éppen aktuálisan a testembe folyó infúzióra, csodálkozva kérdezi: maga mióta kap ilyet? Mondom neki, hogy mióta. Csodálkozva, abszolút racionális kérdést fogalmaz meg: és még nem fosik???? Hát, a kérdés szörnyűsége ellenére elröhögtem magam. Pedig ez nem is vicces, de nem ám, hehe

VI
Eszembe jutott Izé bácsi is. Képes volt ilyen mondatot alkotni: ez a izé beleakadt abba a izébe, izé….. Valahol egy Pilis környéki tanyán vegetált. Kérdezte tóle valaki, hogy van-e valaki hozzátartozója ott kinn a tanyán, mire kiderült, hogy havonta egyszer kétszer valami tanyagondnoki szolgálat kiját hozzá. Jött a doktor néni, a tündéri Réka doktornéni – mondja neki, hogy holnap mehet haza. Erre Izé bácsi szépen összepakol, felöltözik és üldögél az ágya közepén. Körülötte csíkos szatyor, Tescos szatyor, nejlonszatyor, szóval az ottani teljes vagyona. Mert az volt a miénk, amit szatyrokba gyömöszölve bevittünk magunkkal. Soha egyenlőbb társadalmat nem láttam, mint egy ilyen kórházi szoba közösség. Ugyanis a szűk kis szekrényekbe nem sok minden fért.Ekkoriban jutott eszembe az az egészségügyi miniszter, akit a regnálása idején mindenki – én is – lelkesen mengelicázott. Harsogott az ítélet: nem normális ez a nő, széfeket akar tenni a körházi ágyak mellé. Még ekkora marhaságot kitalálni is, gondoltam akkoriban én, aki összesen tán egy órát töltöttem addig kórházban – látogatóként. Aztán rájöttem, mikor mentem mindenféle vizsgálatra ide – oda, hogy tényleg kellene a párna alatti rejteknél egy biztosabb hely a tárcámnak. Na, Izé bácsi ül az ágyon, a vagyonkupackái ott figyelnek körülötte. Esti vizit, kb. fél kilenc, a helyzete stabilan állandó. Hát maga? – kérdezi elkerekedett szemmel a doktor néni. Tetszett mondani, hogy mehetek haza, mondja Izé bácsi. Na de csak holnap! Persze, de nem akarok kapkodni a készülődéssel. És egész éjjel ott üldögélt. Viszont mikor jöttek a betegszállítók, már készen volt, hehe. Egyébként volt egy sajátságos humora Izé bácsinak. Motyogi bácsit ismerte valahonnan és poénkodni kezdett vele (az izéket kihagyom. Pontosan udézni nem tudom, magamtól meg minek biggyesztgessek bele, nem tudom visszaadni a stílust sem). Na, szóval: itt, ha azt mongyák, hogy kukoricát kell enni, akkor meg kell enni a kukoricát is! Motyogi bácsi szemébe kiült a tanácstalanság. Bizonytalanul, némi félelemmel a szemében kérdezte: mér kell kukoricát ennem? Nem kell, csak mondom, hogy ha aszongyák, érti??!! Ja, értem, nyekegte az öreg, és látszott rajta, hogy nem érti.

Sokszor fújt a szél abban az időszakban, amikor bent heverészve próbáltam visszavenni valamit abból a temérdek pénzből, amit az évek során tb-ként befizettem. És valami szörnyű, halk kolompolás hallatszott ilyenkor. Pont, mint a gyalog galoppban, amikor mentek és kántálták, hogy visszük a hullákat, hozzátok a halottakat. Valamit hozzáverdesett a szél valamihez. Hát, nekem azok a szőrcsuhás hullaszállítók jutottak mindig eszembe. Akkor is, amikor bádogcsörömpölést hallottam a folyósón. A reggeli, ebéd és vacsoraszállítás mindig adott időben történt. A halottszállítás meg szükség szerint, azám.

Egyszer S. doktor úr volt ügyeletes. Mellettem akkor éppen az egyik betege, Jönavizelet bácsi feküdt. S. doki a maga harsány, kedélyes stílusában érdeklődött a hogylétünk felől. Doktor úr, jön a vizelet, nyekegte az öreg. Na figyeljen, maga miért jött be ide a kórházba? – Kérdezte a doki. Háát, mert nem jött a vizelet. Na, akkor meg most mi a baj? Ezzel továbbment.

VII
K. doktor úr egészen másmilyen volt. Szinte misztikus tisztelettel néztem, mikor szabdalta a testem részeit képező húst. A feje bübját láttam a kifeszített lepedő felett. Merthogy ébren voltam, egy olyan érzéstelenítővel lekezelve, hogy attól a fél testemet letéphette volna.Mellettem az altatóorvos, aki elmondta, hogy végig beszélgetni fogunk. Hogy láthassa, magamnál vagyok-e. Végig magamnál voltam. Azért csodákat tudnak művelni ott a kórházban. Amúgy meg mindenki azon volt, hogy én a lehető legkisebb veszteséggel kászálódjak ki ebből a nyomorult helyzetemből. Örök hála nekik ezért. Ja, mindenféle gépek voltak rákötve a szerveimre műtét alatt. Egyszer csak elkezd sipákolni az egyik balkéz felől és látom, hogy egy error felirat villog vörösen! Whoaaaa, melyik létfontosságú szervem működése állt le? – nyifogtam rémülten az altató dokinak. Ja, ne ijedezzen, nevet le rám, ez egy eszköz sterilizáló gép itt maga mellett és napok óta nem működik rendesen. Húúúúú, az más. Nem is gondolnátok, hogy mekkora megkönnyebbülés volt. Nem valamelyik szervem állt le, hanem csak egy gép, te jó Isten…. Közben K. doktor úr darabolgatta a lábamat. Az egész műtőasztal remegett, akkora erővel csinálta. Hát, nem is párizsit kell szeletelnie, gondoltam. El voltam választva egy függönnyel a doktor úr munkaterületétől. Amikor nagyobb vehemenciával darabolt, akkor látszott ki a feje búbja a függöny felett. Rettenetes erőfeszítésembe tellett, mire ki tudtam hebegni: tessék mondani, megvan még a lábam? Ezt az altatóorvostól kérdeztem. Az odanézett és könnyedén nyugtázta: még megvan. Már régen kitoltak a műtőből, mikor még mindig azon tűnődtem, igazat mondott-e? Semmit nem éreztem és nem mertem még egyszer rákérdezni.

Az a szófosó egy jelenség volt. Mondjuk, a maga nemében mindenki az volt. De ez…. Amikor még hagytam, hogy beszéljen hozzám, azt kezdte fejtegetni:itt van ez a dolog ezzel a paralelogrammával, hogy az egyenesek a végtelenben találkoznak. Biztos matematikusnak nézett…. Aztán már nem boldogult velem. Ha ránéztem véletlenül, elkezdte volna mondani valami badarságát. De elég volt csak előremutatnom és elhallgatott. Merthogy mondtam neki korábban, hogy hallgasson és nézzen okosan maga elé. Egy idő után elég volt előre mutatnom, értette.

P. bácsi nem hallgatott. Az éjszaka csendjébe halkan bele-belehasított az agonizálása. Akkor már csak fekete izék voltak ott, ahol valaha a lábai voltak. Fekszem az ágyon, hallgatom az éjszaka neszeit és P. bácsi agonizálását. Hogy jutott eszembe, nem tudom, de bekapcsoltam a telefonomat felvevő üzemmódba.És ott van rajta a bácsi halk haldoklása. Egyszer megmutattam egy pár embernek. Valaki azt mondta, legyen ez a csengőhangom. Na, ez is fasza gyerek, mi? És a haverom. Hiába, igaz a mondás, hogy madarat tolláról…. Amúgy sosem volt kamerás mobilom, amit egyszer sajnáltam. Amikor meghalt mellettem N. úr. Jöttek az ápolók és pillanatokon belül a feje búbjától a lábujja hegyéig becsomagolták. Attól kezdve olyan volt, mint egy egyiptomi múmia. Nagyon nagy rutinnal csomagolták be. Ott feküdt a teste, ami nemrég még nagyon fájhatott neki, élettelenül, elszállításra előkészítve. Na, azt lefényképeztem volna. Kérdezték, hogy eltakarják-e paravánnal. Mondtam, engem akkor sem zavart, mikor még jajgatott. Most miért zavarna? Már csendes, hehe. És jöttek a lányok, pillanatokon belül eltüntették N. úr életének és halálának minden nyomát. Matracot cseréltek, tisztaságszagú, ropogósan fehér ágyneműt húztak, máris ott volt az ágy fehéren, tisztán, szinte hívogatóan. Hogy tudtak ágyazni, az hihetetlen. Láttam, mikor B. bácsi egy pillanat alatt összecsinálta magát, egyidőben széthányva az aznapi ebédjét is. Nem telt bele három perc és megmosdatva, átöltöztetve ott feküdt a tiszta ágyneműk között, az egész eseményre már csak a kórterem nejlonpadlóján a felmosott hányás vizes tükröződése emlékeztetett. Ott nem volt semmi lacafaca. Reggelenként bejöttek, elhangzott az obligát mondat: aki tud tisztálkodni, fáradjon ki a kórteremből. Aki bent maradt, körbekapták és lecsutakolták. És minden reggel mindenki tiszta ágyneműt kapott. Kísértett a gondolat, hogy egyszer bent maradok, megtudni, milyen lehet, ha vadidegen nők mossák a testemet. Sosem engedtem a kísértésnek. Gondoltam, majd ha tényleg magatehetetlen leszek. Hehe.

Érdekesek voltak az özvegyjelöltek. Mindahány eltérő korban, innen – onnan jöttek, semmi közös nem volt bennük. Csak az a pánik, ami valamennyiük arcára rádermedt. Hogy most mi lesz? Meg fog halni. AZ, aki miatt ott ültek magukba roskadva a kis kórházi ülőkéken. Mindegyik arcán ott volt a mostmégnemsírhatokmertfájnaneki kifejezés. Vajon a férfiözvegy jelöltek is ilyenek? Ezt soha nem tudtam meg. Persze, ahhoz női kórteremben kellett volna feküdnöm. Hehe. A társam, életem párja minden nap velem volt, amikor csak tehette. Olyan egyenes a gondolkodása, hogy ahhoz képest a százas szög egy labirintus. Amikor az ő arcán is megláttam az iménti kifejezést, megrémültem. Kérdeztem, hogy ekkora-e a baj, persze szóban letagadta. De az arca nem tudott hazudni. Nagyon félt akkoriban.Hogy micsoda gondolkodásmódja van, nem is képzelnétek. Elmesélem a rá leginkább jellemző esetek egyikét. Évekkel ezelőtt Kecskeméten légi manőver következtében lezuhant egy MIG. Láttuk a híradókban, hogy egy közútra és a mellette lévő fás – bokros területre esett. A katonaság lezárta a területet, minden roncsdarabot összeszedtek, majd elmentek. Persze abban a percben elözönlötték a „kincskeresők” a területet. Persze én is arrafelé vettem az irányt, mikor a főiskolás lányomat vittük vissza az albérletébe, ahol lakott. Félévente máshol lakott. Azóta is olyan, hogy a bolygó hollandi egy otthon ülő természet hozzá képest, hehe. Mikor odaértünk a terepre, akkor is vagy nyolc – tíz lehorgasztott fejű ember botorkált a bokrok között. Mindannyian a feltúrt földet nézegettük. Egyedül az én kicsi párom kukkolt felfelé. Logikus, nem? Hát hová nézzen? hiszen repülőről volt szó! Az, hogy lezuhant, nem izgatta, hehe. És igaza lett. A magasban, egy fiatal akácfa tetején ott fityegett egy alkatrész. Rajta cirill betús felirat, hogy még véletlenül se lehessen tévedés. Egy repülőgép szerelő azt mondta, hogy a pilóta oxigénvezetékének a része. Most ott figyel a szekrényünk tetején, hála a párom egyedi gondolkodásának. Na, amikor egy ilyen agy aggódik az életedért, kezdhetsz rágódni a végrendeleteden. Minden nap hozott be nekem enni. Én ettem a hazait, ő meg ette az én kórházi adagomat. Ezzel kifejeztük az együvé tartozásunkat, azt hiszem. Mint a Jakab család is, akik egy ideig mellettem voltak. Egy hatvan felé járó cigány férfi volt a betegtársam, ő volt Jakobsz (a roma). Állandóan volt nála valaki a családjából. Senkit nem zavartak, halkan beszélgettek reggeltől estig. Vagy csak csendben ültek. Vagy ettek, mérhetetlen mennyiségeket. Az egyik esti vérvételnél vállát vonogatva értetlenkedett a magas vércukor értéke miatt. Én csak azt eszem, amit itt adnak – mentegetőzött. Persze, mondta Dobozka – és délután megettek még mellé egy fél tehenet! A Jakobszéknál is az asszony ette meg a kórházi adagot.

Emlékeztek, a sorsfordító eseményekkel kezdtem a töprengésemet. Most haldoklik egy ember, aki igazán sorsfordító volt az életemben. Elhozta nekem a szabadságot. 56 évesen felszabadultam, mint Kunta kinte, vagy Isaura. Mondjuk, nem tudom, hogy ezek a személyek felszabadulva éltek, haltak-e. Mivel anyám budapesti gyári munkás volt, 1957-ben jogosult lettem vállalati bölcsödei ellátásra. Azaz fél éves koromtól a reggeli ébresztés rabszolgája lettem. Bölcsőde, óvoda, általános és középiskola, egyetem, aztán a munkanapok végeláthatatlan sora. Reggel ébresztő, este órafelhúzás, aztán később telefon ébresztő beállítás, fej mellé letéve, így megy a végtelenségig. Ettől a rabszolgaságtól szabadított fel az az ember, aki most haldoklik. Tudom, miken megy most át. Hiszen azt fogalmaztam meg az eddigiekben, hogy milyen érzés rettegve elemezni a belső szervek üzenetét. Rákos a felszabadítóm, nemsokára feladja a szervezete a harcot. Mindent megtett, hogy ezt elodázza, a milliárdjainak egy tetemes részét a kezelésekre fordította. De most talán vége, nincs az a pénz, ami segítene elkerülni a halált. Eszembe jut, hogy valami hindu vallás szerint egy Durga nevű gonosz isten táncol a halottak testén. Ha nem a kereszténység tudja a frankót, hanem ezek a hinduk, akkor hamarosan érezni fogja Durga lábait a nagy hasán. Mert rák ide, rák oda, ez az én felszabadítóm van vagy 130 kiló, vagy annál is több. Azám!

Felszabadított engem a rabságból, miközben én a saját harcomat vívtam, hogy elodázzam Durga lábainak megismerését. Azt hisztek, hogy hálás vagyok ezért? A fenét! Taposd ki a beleit, Durga, őrjöngi a haragos énem! De hát ez is egy ember, bz+, mondja szelíden a másik, emberséges énem. Öld meg a rohadékot! De inkább ne is! Várj! Sokat szenvedjen előtte! – üvölti a másik! Tiszta skizó vagyok, nem? Így beszélgetnek ezek magamban

Most kaptam a hírt, hogy Nagykáta polgármestere, akinek az aljassága miatt miatt megszűnt a 36 éves közszolgálati jogviszonyom, kórházban van, mert már annyira előrehaladott a rákos áttételei miatt a betegsége.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Szeretném látni az összes kommentet! (104)
Az utolsó 100 komment:

Antalbaba 2013.11.13. 10:06:16

/Fél/halottról jót, vagy semmit...
A városnevet talán illene kipontozni, nem?
Nekem se kutyám, se macskám, sőt - de gondolom van családja, nehogy már innen kiindulva menjenek a nyakukra:-(

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog