A visszaút a kórterembe már barátságosabbnak tűnik, a folyosón eddig türelemmel várakozó szeretteid bekísérnek, nagyon örülsz nekik.

Ez is egy mai történet az egészségügyből.

Ez a nap is úgy készült záródni, mint sok éve már mindegyik. Nap közben semmi megrázó esemény, este egy jól sikerült beszélgetés régi kollégákkal, alkohol nélkül, mert ma igen drága portéka a jogosítvány.Lefekvés, MP-3 a fülbe, mert kell egy kis altató dal, de az álom helyett valami fura rendetlen ütemek a bal oldalon. Néha elő- elő fordul a 20 éve lezajlott infarktus maradványként, de ez mintha másféle lenne.

Nyűglődés, forgolódás, mély lélegzetek, de egyre furább a dolog.

A ritmus egyre gyorsul, talán a zene teszi, lejátszó ki, de nem segít.

Aztán a gyors ritmus már szinte száguldásba megy át, na akkor szólsz a nejednek, hogy itt valami zűr van, mi legyen. Ő hívja az ügyeletet, ott azt mondják, hogy az elmondottak alapján küldik a mentőt.

A fehér autó meglepően hamar megérkezik, emberek műszereket raknak rád, aztán mondják, hogy bevinnének a sürgősségire, mit szólsz? Mit szólj? Ők a szakik, te csak egyre szarabbul vagy, hát legyen.

Éjjel kettő van, a sürgősségin eddig csend volt, tehát mindenki bóbiskol, olyan nagyon nem örülnek neked, de csinálják a dolgukat a protokoll szerint.

Megint műszerek rád, elkerekedő szemek a gépből kikunkorodó papíron látottaktól, csupa fiatal körülötted. Az elhangzó megjegyzésekből hallod, hogy némelyik még nem is látott ilyet, közben már a motor nem rohan, inkább vibrál, a gépből is hallod a szinte egybe olvadó bip-bipeket.

Infúziót kötnek be, nyomják a nyakadat igen erősen, közben beszélnek hozzád és csak csodálkozol, hogy viszonylag értelmesen válaszolgatsz, nem is vagy igazán pánikban. Megemlíted, hogy egyébként már 20 éve jársz a város egyik legjobb kardiológusához fél évente és akkor hirtelen úgy tűnik, hogy a Fennvaló valószínűleg még szemmel tart, mert kiderül, hogy  az intenzív osztályon éppen ő az ügyeletes.

Az ifjú doktorok azt mondják, hogy akkor most ők most oda küldenének hozzá. Ha úgy látják jónak, hát menjünk.

Hosszú folyosókon tolnak, megy veled a kocsit tolón kívül a nejed, meg egy orvos, be a liftbe, ami aztán két emelet között megáll.

Éjjel van, semmi zaj kintről, a kocsit toló ember bőszen nyomja a vészcsengőt, hátha felver valakit az álmából, közben a kísérő doki némi rémülettel a hangjában közli, hogy ő tulajdon képpen klausztrofóbiás, de a csengető ember terápiás erejű hangon rámordul, hogy „de nem most komám”! Érdekes, meg is nyugszik a fickó. Bezzeg te kezdesz nem nyugodt lenni.

Aztán valaki reagál az őrült csengetésre, valamit piszkál valahol, a lift megérkezik veled és pár perc múlva már te is az ismerős orvosod hangját hallgatod, és a vibrálás is hirtelen szabályos pity-pityekbe áll át a bal oldaladban.

Ismerős doktorod elmondja, hogy fluttered volt. Gondolkozol, hogy az mi a fene? Jobb mint az ász póker, csak te még eddig nem tudtál róla?

Mondja, hogy most már úgy tűnik, hogy rendben vagy, de itt maradsz pár napra. A drótokkal, amiket  az igen rutinosan körülötted forgolódó nővér idő közben rád szerelt úgy gondolod hogy minden egyéb segédeszköz nélkül akár a rádiót is hallgathatod magadon, de a monitoron megjelennek a már egészen szabályossá vált, belőled származó jelek.

Kissé megnyugodva elalszol.

Másnap aztán megtudod, hogy mi is ez a flutter.

A motorodban keletkeznek valamilyen fals áramkörök, amik bezavarnak a Teremtő által beléd táplált programba és ha ez a zárlat létre jön, akkor bekövetkezik ez az össze-visszaság a ritmusban, ami bizonyos esetekben akár az örökkévalósággal való megismerkedést is eredményezheti.

Egy biztos dolog létezik ennek a megoldására, ha a motorodban ezeket a fals elektromos vezetékeket megszüntetik.

Fizikálisan!

Egy katéteren keresztül! Ezen úgy elcsodálkozol.

Aztán mondják, hogy már kértek is neked időpontot a szív centrumban, két hét múlva fogadnak. Ettől a csodálkozást nyomban egy másik érzés veszi át, ezt a szakirodalom beszarásként említi.

Aztán hazamész, és készülsz a fenti intézménybe való bevonulásra.

Előtte egyszer csak felhív egy fickó, igen kellemes fiatal hang, aki megtudakolja, hogy jó-e neked az időpont, persze, hogy jó, tudod-e, hogy mi lesz ez a beavatkozás, honnan tudnád, na erre ő elmondja. Érdekes módon ettől kicsit oldódik benned a napok óta tartó „még egy zabszemet sem lehet…” állapot.

Aztán a jelölt napon nejed és lányod díszkíséretében bevonulsz kis motyóddal és a többi, kerek pupillájú, szintén sápadt arcú várakozó közé leülsz.

Sokan vannak.

Ülsz, idő telik, egyszer beszólítanak, szokásos felvételi procedúra, ágy még nincs, ülj vissza.

Egy beteghordó egyszer csak jön, és mondja valakinek, hogy ennek már negyed órája a műtőben kéne lenni!

Na akkor hallod, hogy Józsi bácsi maga öltözzön, maga úgyis megy ma haza, uram maga meg ezen az ágyon azonnal vessen le mindent, aztán, betakarnak és már megyünk is.

A lányod még utánad szól, hogy „aztán jó legyél!” Jó néhány órára ez az utolsó dolog, amin mosolyogni tudsz.

Hosszú folyosókon robog veled az ággyal az ember, kicsit fel, kicsit le, egyik lift, másik lift, egyre lejjebb juttok az épületben, a modern burkolat kezd átmenni málló vakolatba, rozsdásodó csövek a falakon, egyre hidegebb huzatot érzel, a mennyezeten néha elmegy fölötted egy-egy régi típusú neon lámpa, egyébként félhomály.

Felsejlik a gondolat, hogy egyenest a hűtőkamrába visznek?! Hé ember nem szoktak előtte legalább boncolni???

Aztán megálltok egy viszonylag normálisnak tűnő ajtónál, és kiderül, hogy ez a műtő. Betolnak, ott már vannak néhányan, egy nagy darab fickó vesz a szárnyai alá, kiderül, hogy telefonon is vele beszéltél.

Áttesznek a műtő asztalra és elkezdődik a procedúra. Érzéstelenítő injekció, aztán combtőben csinálnak valami lyukat, nyüzsgés körülötted, valamilyen eszközökről beszélnek, amit mindjárt beléd tolnak, ami persze elsőre nem működik, -„kérek egy másikat! – ilyen már nincs, csak …féle, - az is jó lesz,- ez se működik, - itt a szekrényben van még ilyen…fajta – na ez végre bent van”.

Te ezeket hallva nem örülsz, de nem vagy befolyással a dolgok menetére. Érzed, hogy valami drótokat tologatnak benned. Egy másik helyiségben ül a prof. egy monitor előtt és kommunikál a benned kotorászó orvossal. Mindent hallasz, kicsit úgy mintha nem is rólad lenne szó, és közben csak azért nem fosod le a lábad szárát, mert a segged lyuka úgy össze van szűkülve, hogy még gáznemű anyagok is csak extra nyomáson lennénk képesek a kültérbe jutni.

Aztán mondják, hogy akkor „mostantól mi irányítjuk a szívét uram!”

És tényleg! Érzed, ahogy gázt adnak és gyorsul, fékeznek és lassul, mennek döcögősön is és közben igen örülnek néhány, a monitoron látott dolognak.

Te nem örülsz.

És akkor mondják, hogy most azt a fals vezetéket, vagy pontot amit találtak, azt kiégetik. Kérded (kicsit reszelős a hangod, meg kétséged van, hogy tényleg te kérdezel), hogy mivel? Mondják, hogy mikro hullámmal. Ami hasonló elven működik, mint az a készülék, amivel otthon a kávédat melegíted.

Ettől próbálsz fellelni egy ablakot a közeledben, hogy kivesd magad rajta, de nincs, meg már egyébként is elkezdték.

Rettenetesen fáj!!!

Csak azért nem ordítasz, mert hogy venné ki magát, ha egy száztíz kilós, korosodó, sok mindent megért fickó ott óbégat, ezért hát csak nyögdécselsz, amire megkérdik, hogy fáj-e? Ezek nem tudják, hogy igen?! Hát akkor most tudják meg, és felvilágosítod őket érthető módon, hogy ”kurvára!!!”

Na akkor szólnak valakinek, hogy adjon két egység nemtommit, a valaki matat a karodba ültetett eszcájgnál, és biztos ad két egységnyit, mert ettől egy kicsit elviselhetőbb a dolog.

De még mindig nem ezt kérnéd a Jézuskától Karácsonyra.

Aztán ez az egész megismétlődik még háromszor, drótokat kihúzzák, szorító kötést felteszik, és az eddig benned matató orvos azt mondja, hogy „akkor most meggyógyítottuk uram!”

Ezt egyelőre fel sem fogod, iszonyú fáradtságot érzel, és nagy megnyugvást, hogy úgy tűnik, megmaradtál.

A visszaút a kórterembe már barátságosabbnak tűnik, a folyosón eddig türelemmel várakozó szeretteid bekísérnek, nagyon örülsz nekik. Nem tudod miről beszélgettek, mert egyszer csak arra ébredsz, hogy kint ugyan már sötétedik, de valahogy a külvilág már mégsem tűnik olyan feketének, mint délelőtt, a napsütésben..

Aztán eszedbe jut egy általad nagyon tisztelt professzor barátod aki azt mondta, amikor beszéltél vele a rád váró ismeretlen, félelmetes torturáról, hogy „nagyon szar lesz, de nagyon sokat nyersz vele!”

Hát az eleje bejött. Tényleg nagyon szar volt!

Ha a második rész is így bejön akkor tényleg jó döntés volt odaírni a nevedet a beleegyező papírra.

És elgondolkodsz rajta, hogy tulajdonképpen egy elég szerencsés fickó vagy, hogy vannak körülötted ilyen remek emberek, akik akár még a túlvilág kapujából is vissza tudnak fordítani. És a technika is rendelkezésükre áll, még ha nem is olyan csúcs, mint ami a nagy víz túloldalán szolgáló kollégákat segíti, de értenek hozzá, és még ha néha megdöccen is a masina, vagy hiányzik ez-az, akkor is megbirkóznak a feladattal.

És olyan távolinak tűnik, most minden nehézség, jaj, baj ami eddig téged piszkált, és ami majd hamarosan megint piszkálni fog.

És kaptál egy lehetőséget a folytatásra.

Hát ennyi.

Egyre halványuló emlékképek alapján lejegyezte: FL.

PS.: némi idő már eltelt a fenti beavatkozás óta, és az említett professzor úr mondatának második része is beigazolódni látszik, valóban sokat nyertem vele.

Lehet, hogy tényleg meggyógyítottak???

Együttműködő partnerünk a Gránátalma Szépség- és Egészség Központ