Pofonnal fenyegetőzött a mentős

2011.05.16. 14:00

Tisztelt Praxis!

Kisfiam idén múlt 7 éves, most elsős. Első gyerek, bár terveztünk még egyet, de egyelőre nem jött össze sajnos, ezért minden szeretetünkkel igyekszünk kisfiunkat óvni, védeni, de ez nem egyszerű feladat. A lurkó ugyanis elég eleven, fut, rohangál, és mindig történik vele valami. Hol a térdérőé jön le a bőr, hol a kezéről, de korábban szerencsére komolyabb baja nem esett. Május 6-án, pénteken azonban megtörtént a baj. A gyerek kint focizott az iskolaudvaron a napközi ideje alatt és valahogy sikerült úgy nekiesnie az egyik kapunak, hogy beütötte a kezét.

Elkezdett sírni, nem tudta mozdítani a karját, a napközis tanító néni pedig, mivel látta, hogy nagy lehet a baj, hívott minket és a mentőket is. Elég érdekes, hogy én hamarabb értem oda az iskolához, mint a mentők, pedig vagy 40 percig tartott az út a munkahelyemtől az iskoláig, ráadásul én nem is kocsival mentem . A kisfiam bent ült az egyik irodában és még mindig sírt, próbáltam nyugtatgatni, nem túl nagy sikerrel. Körülbelül ezután fél órával érkeztek meg a mentők, tehát összesen egy óra és néhány percig tartott az út.

Addig a napig a mentő dolgozókról a véleményem nagyon is pozitív volt, az egyik régi jóbarátom is mentőzik, szóval teljes bizalommal voltam az irányukba. Sajnos ez a bizalom egy szempillantás alatt elpárolgott belőlem. Kezdődött azzal az egész, hogy az orvos, miután meglátta a fiamat és azt, hogy sír, rárivallt, hogy fejezze be a hisztériázást, különben ott hagyják. Nekem speciel már tört el a kezem és emlékszem, hogy milyen erős fájdalommal jár a törés, szóval nem tudom, hogy a tisztelt doktor úr hogyan gondolhatta, hogy a gyerek "hisztizik". Szívem szerint megmondtam volna a magamét,de csak az foglalkoztatott, hogy a fiam ne szenvedjen annyira,, ezért próbáltam a lelkére beszélni, hogy megnyugodjon, és ne sírjon annyira.

Az orvos olyan pokróc módon beszélt velem és a fiammal is, hogy az elképesztő, ráadásul elég durván is fogta meg a fiam kezét, aki ettől még jobban sírni kezdett. A doktor úr reakciója annyi volt minderre, hogy a képembe vágta, csináljak valamit a hülye gyerekemmel, mert így nem tudnak dolgozni. Ekkor már kezdtem kijönni én is a béketűrésből és megmondtam neki, hogy a gyerek nem hülye, csak nagyon fáj a keze. Azt mi jobban tudjuk, volt a válasz.

Miután megnézték a kezét, mondták, hogy valószínűleg törésről van szó, beviszik a balesetire. Kérdeztem, hogy a gyerekkel együtt mehetek-e én is, mert úgy gondoltam, hogy ehhez jogom van, de kérem a kedves olvasókat, hogy javítsanak ki, ha tévedek ebben. A mentős ugyanis kerek perec kijelentette, hogy nem mehetek velük, őket nem érdekli, hogy én mit akarok. Tényleg nem voltam hárpia, nem hisztiztem, nem viselkedtem bunkó módon, egy rossz szavam nem volt, csak próbáltam kérlelni őket, hogy mégis velük mehessek. Ez természetesen nekem és a kisfiamnak is sokkal könnyebb lett volna.

Egyáltalán nem sikerült rábírnom őket erre, azt mondták, hogy nem visznek magukkal, oldjam meg, ahogy akarom, nem foglalkoznak velem. Ráadásul még csak arról sem volt szó, hogy ne lett volna hely a kocsiban. Persze a gyerek ettől még jobban megijedt és még hangosabban kezdett sírni, amire újabb bunkó rendreutasítás volt a válasz a doktor úrtól, „kapsz egy marha nagy pofont, ha nem fejezed be”. Valahogy visszafogtam magamat és emberi hangon mondtam meg neki, hogy ha csak egy újjal is hozzányúl a kisfiamhoz, akkor feljelentem, azt garantálhatom. Miután pár mondattal még megpróbáltam csitítani kisfiamat beültem egy taxiba és a balesetihez mentem. Döbbenet, de előbb odaértünk, mint a mentő…

Bent a balesetin azután tényleg minden flottul zajlott, az orvosok nagyon gyorsak és kedvesek voltak, külön köszönet az egyik nővérnek, aki kérés nélkül odajött hozzánk, amikor a folyosón vártunk és miután megsimogatta kisfiam arcát, beszélgetett vele pár percet, majd adott neki egy üres fecskendőt, amiért „ilyen bátran viselkedett”. Emberségből és empátiából csillagos ötös, csak azt az egyet sajnálom, hogy a nagy összevisszaságban a nevét elfelejtettem megkérdezni, tényleg megérdemelné, hogy ide kikerüljön a neve, mert nagyon nagyon kedves és aranyos volt.

A gyerek keze most is gipszben van, remélhetőleg hamarosan lekerül róla és teljesen rendbe jön majd. Eleinte nagyon dühös voltam a mentősökre, de ma már tisztább fejjel csak arra a lelketlen orvosra vagyok pipa, aki pokróc módon beszélt a kisfiammal, velem ugyanúgy, fel akarta pofozni, ráadásul nem engedte azt sem, hogy velük utazzak a mentőautóba, a gyerekem mellett. Nem is értem,hogy miért megy az ilyen orvosnak.

Van egy sztorija a magyar egészségügy helyzetéről? Megváratták, félrekezelték, megalázták, vagy ellenkezőleg, csupa jót tapasztalt? Küldje el történetét a praxisblog@yahoo.com címre, vagy használja megújult kórházértékelőnket!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sárga nyúl 2011.05.16. 14:13:45

Szerintem egyértelműen jogod lett volna a gyerekkel utazni. Nagyon higgadtan viselkedtél, szerencsére így jól végződött az eset. A bunkó mentős azontúl, hogy alkalmatlan a pályára, valószínűleg elégedetlen a munkakörülményeivel, a kevés keresetével, és a világgal úgy általában. Próbáljátok meg elfelejteni és a Balesetiben tapasztalt pozitívumokra koncentrálni.

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog