Elfelejtették közölni, hogy három napja meghalt az apám

2011.04.16. 14:00

Tisztelt Praxis!

Egy szomorú, nem mindennapi történetet apropóján írok önöknek. Édesapám tavaly augusztus közepén trombózissal került kórházba. A háziorvosunk napokig nem volt hajlandó kijönni, mondván rengeteg a dolga, de ez már egy másik történet lehetne. Mivel nem vagyunk jártasak a különböző betegségekben, ezért a trombózist sem ismertük fel,de láttuk, hogy nagyon csúnya a lába, ezért úgy gondoltuk, hogy az ügyeletet mindenképp kihívjuk hozzá. Ki is jöttek és azonnal hívták a betegszállítókat, édesapámat pedig bevitték a kórházba.

Bent kapott vérhígítót és úgy tűnt, hamar rendbe fog jönni. Én igyekeztem minden nap bemenni hozzá, ameddig egy sürgős magánjellegű dolog miatt el nem kellett utaznom egy hétre. Édesanyám sajnos mozgássérült, ezért ő otthon imádkozott édesapám mielőbbi gyógyulásáért. Elutaztam tehet, előzőleg meghagyva bent a kórházban mobil számomat, hogy bármi volna, értesítsenek. jó pár ezer forintot ott is hagytam, remélve, hogy így még kevésbé feledkeznek meg kérésemről és nem megkülönböztetett, de normális bánásmódban lesz édesapámnak része. Bíztam benne, hogy minden rendben lesz a távollétem alatt, de mire visszatértem, megtörtént a tragédia.

Első utam édesanyámhoz vezetett. Kétségbeesve mesélte, hogy édesapám már három napja nem jelentkezett telefonon (anyukám nehezen használja a mobiltelefont, csak hívást fogadni tud) és nagyon aggódik érte. Nyugtatgattam, hogy nincs semmi baj, de közben én is aggódni kezdem. Azonnal hívtam a kórházat és kérdeztem, hogy mi a helyzet édesapámmal.Kis türelmet kértek, majd nagy hallgatás után elmondták, hogy sajnos az édesapám három napja egy éjszaka alatt két szívrohamot is kapott és elhunyt.

Döbbenten álltam, szóhoz sem jutottam, talán köszönni is elfelejtettem, úgy raktam le a telefont. Cikáztak a fejemben a gondolatok, azt sem tudtam, anyukámnak hogyan mondjam meg. Nem kellett mondanom semmit, ahogy rám nézett egyből kitalálta és hangtalanul zokogni kezdett. Átöleltem, próbáltam vigasztalni, pedig én magam is vigaszra szorultam volna.

Az első sokk után nagy nehezen rászántam magamat, hogy a kórházból elhozzam édesapám holmijait. Ahogy közeledtem a kórházhoz, úgy kezdett még jobban elhatalmasodni rajtam a fájdalom. Tisztára, mintha köd borult volna az agyamra, gépiesen csináltam mindent. Gépiesen mentem fel az emeletre, gépiesen köszöntem, így is beszéltem. Rákérdeztem az illetékeseknél, hogy miért nem hívtak fel engem, vagy édesanyámat, mert tudtommal a családdal közölni kell az efféle szomorú híreket. Azt a választ adták, hogy ők sem értik a dolgot, mert ki lett adva valakinek (érdekes, az nem derült ki kinek), hogy hívjon engem, nem így alakult.. Azt is felvetettem, hogy mi lett volna akkor, ha még egy ideig távol kell lennem, akkor akár hetekig nem értesítenek bennünket erről a szörnyű esetről, de továbbra is csak azt szajkózták, hogy előfordul, nem kell ebből nagyobb ügyet csinálni, mint amekkora valójában. Rendre utasítottak, hogy egyáltalán milyen alapon is kérem őket számon. Ha nem lettem volna félig önkívületi állapotban, nem hagytam volna szó nélkül azt a stílust és hangnemet, így nem vitáztam.

Elintéztem mindent, amit kellett, visszakaptam édesapám óráját, mobil telefonját és a többi holmiját. Elintéztünk mindent, én pedig siettem haza, szegény édesanyámhoz, aki nagyon rossz idegállapotban volt. Még ma is, közel egy évvel a tragédia után is a gyász tölti ki minden percét, nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Persze én sem vagyok még túl rajta. Egyrészt magamat hibáztatom, amiért el kellett mennem és nem lehettem ott édesapámmal az utolsó percig, másrészt még mindig dühös vagyok, amiért nem szóltak sem nekem, sem édesanyámnak, csak miután én kerestem őket.

Nem az zavar, hogy a paraszolvenciáért, illetve az éveken át vont tb járulékért cserébe megfeledkeztek rólunk, csak az fáj, hogy miután ők hibáztak, még nekik állt feljebb. De a legfájóbb pont az, hogy már soha többé nem ölelhetem meg drága apámat és nem foghatom meg a kezét.

Van egy sztorija a magyar egészségügy helyzetéről? Megváratták, félrekezelték, megalázták, vagy ellenkezőleg, csupa jót tapasztalt? Küldje el történetét a praxisblog@yahoo.com címre, vagy használja megújult kórházértékelőnket!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

El Visco Stello (törölt) 2011.04.16. 14:46:36

Fogadja őszinte együttérzésem!

Igen, ez világos. Itt mulasztás történt és ezt szóvá kell tenni.
Mint minden hibánál, mulasztásnál, sérelemnél elégtételt kíván a sértett. A kérdés, hogy mi lenne az? Nyilván, - ha született volna egy pár soros levélke, amiben a kórház elismeri a mulasztást és elnézést kér - a posztoló beérte volna ennyivel. Ez olyan minimális, pénzben alig kifejezhető gesztus lenne, amit a kórház - minden leterheltsége, megszorításai ellenére - gyakorolhatott volna. hogy mégsem tette, az mélyen elítélendő.

Kommentek:

ysh (törölt) 2011.04.16. 20:17:28

SOROK ÉS SORSOK...! · http://blog.hu/user/518925 2011.04.17. 07:06:11

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog