Remek orvosok, tündéri nővérek

szólj hozzá

2011.02.07. 08:26

Sziasztok!

Először is elnézéseteket kérem, hogy ilyen régi történetet osztok meg
veletek, de annak ellenére, hogy közel 12 éve történt, a mai napig
olyan pozitív élményként él bennem, hogy úgy éreztem a sok negatív történet mellé kell egy ilyen is.

 

Történetem 1999. márciusában kezdődik, amikor is életet adtam első
kisfiamnak, aki 3800 g-mal és 52 cm-rel született, teljesen
egészségesen. Súlyfejlődése szépen megindult, majd olyan tempóban kezdett gyarapodni, hogy úgy gondoltuk, itt nem is lehet semmi baj. Aztán mégis lett. Néhány hetes korában elkezdett egyre sűrűbben bukni. Ennek eleinte nem tulajdonítottunk jelentőséget, védőnőnk is megnyugtatott, hogy ez teljesen természetes, csak túl sokat evett.

 

De rövid idő múlva már látszott, hogy nem csak erről van szó, a kisfiamon látszott, hogy nincs jól, főként szoptatások után, egyértelműen hasi görcsei voltak. Így ment ez még további néhány héten át, gyermekorvosunk végig nyugtatott, hogy nincs gond. De súlyfejlődése hamarosan lelassult, majd a hatodik héten 50 g-ot fogyott. Így egy beutalóval a kezünkben megjelentünk a SE II. Gyermekklinikáján. Jobb helyre nem is kerülhettünk volna.

Már a betegfelvételnél nagyon kedvesek voltak velünk, és már ott, a has tapintása után megállapították, hogy itt pylorus szűkületről van
szó. Az utána elvégzett hasi UH ezt megerősítette, a vizsgálat alatt a pylorus meg sem nyílt, teljesen zárt volt. Így készülhettünk a másnapi műtétre. Őszintén szólva nem tudom megmondani, hogy miért nem a sebészeti osztályra kerültünk, de nem bánom, hogy a gasztroenterológiára fektettek be minket. Szerencsére teljesen természetesnek vették, hogy én is befekszem vele, hiszen kizárólag anyatejjel tápláltam, de a nagyobb gyerekekkel is ott lehetett az egyik szülő folyamatosan, ha megoldható volt, akkor ágyat is adtak a szülőknek.

Nekünk, mivel szoptatott csecsemővel érkeztem, egy teljesen
elkülönített "kuckót" adtak, ahol egy gyerek- és egy felnőtt ágy volt,
és senki nem zavart minket. Engem is felvettek a kórházba, így kaptam reggelit, ebédet és vacsorát is. Alig helyezkedtünk el, már meg is érkezett a későbbi műtétet végző fiatal sebész orvos, akire azóta is hálával gondolok. Megvizsgálta a gyereket, majd mindent elmagyarázott úgy, hogy tényleg mindent megértettem laikusként is.

Még arra is vette a fáradtságot, hogy lerajzolja nekem, miként fog történni a beavatkozás. És ami akkor nagyon sokat jelentett nekem, azt is elmesélte, hogy tudja min megyünk keresztül szülőként, mert az ő kisfiának ugyanilyen problémája volt, ezért a "másik oldalt" is ismeri. Később felkeresett az aneszteziológus is, aki szintén mindent elmagyarázott. És mindenki nagyon emberséges volt. Másnap megtörtént az operáció, és szerencsére minden tökéletesen ment.

Párommal a műtő előtt vártuk, és onnan kísértük fel az osztályra, ahol megkértek minket, hogy amíg átadják a gyermeket az osztályos orvosnak, addig várjunk a "kuckó" előtt. Ennek semmi különös oka nem volt, csak annyi, hogy nem fértünk volna el. Tehát türelmesen vártunk, mikor megtörtént az átadás, nekünk is részletesen elmesélték, hogy mi történt a műtőben. Tényleg mindent tudtunk a gyerekről, amit csak lehetett.

A nővérek is tündériek voltak, imádták a kisfiamat. Minden
műszakváltásnál bejöttek, és kérték, hogy egy kicsit had babusgassák, és mindig mindenben segítőkészek voltak. A sebész minden nap feljött hozzánk, és megnézte a kis betegét, az egyetlen nap, amikor nem volt bent, akkor is betelefonált, és érdeklődött, hogy mi van vele.

Mivel egyetemi klinika, ugye természetesen ott képzés is folyik, így
nap-mint nap előfordult, hogy hallgatók is megjelentek az osztályon...
Ilyenkor mindig előbb az orvosunk jött be hozzánk, és tájékoztatott
arról, hogy mi fog történni, ha bejönnek a tanulók, mit fognak
csinálni, majd hozzájárulásomat kérte, hogy bejöhessenek. Úgy hozzá sem nyúlhatott senki (tanuló) a gyermekemhez, hogy előtte tőlem engedélyt nem kértek hozzá.

Műtét után szigorú protokoll szerint lehetett megkezdeni a táplálást,
így mire oda jutottunk, hogy szoptathattam volna, sajnos már nem volt hajlandó szopizni. Ezen a ponton kezdtem kétségbe esni, hogy mi lesz. De szerencsére ahelyett, hogy a kezembe nyomtak volna egy tápszer receptet, az osztályos doktornő azt mondta, hogy ő addig nem engedi haza kisfiamat, amíg nem fog újra szopizni, és mindenben segített, hogy ezt elérjük. Követtem utasításait, és szerencsére igaza lett, 2 nap múlva úgy szoptattam, mint ahogy a betegség kialakulása előtt.

A történethez hozzátartozik az is, hogy később, az utolsó kontroll
vizsgálaton átadtunk a műtétet végző orvosnak egy üveg bort, amivel szerettük volna megköszönni kedvességét (pénzt addig sem adtunk). Még azt is alig akarta elfogadni, mondván neki ezért nem jár semmi, ez volt a dolga, és az az igazi öröm neki, hogy látja, szépen rendbe jött a fiam.

Gyermekem azóta már 12 éves, és ahogy mondani szoktuk: "vasból van", mert szinte soha nem beteg. A műtétre egy nagyon halvány heg emlékeztet csak minket, de ha nem tudnánk, hogy ott van, észre sem vennénk. Ha mégis valami gond van valamelyik gyermekkel (mert 2 testvére is van), akkor - ha lehet - csak a "Tűzoltóba" megyünk, és ott még egyszer sem ért minket csalódás.

Így a végén még azt is elmondanám, hogy nem vagyok egészségügyi dolgozó, sőt a családban sincs ilyen, mégis - lehet, hogy én vagyok nagyon szerencsés, de - ezen kívül is rengeteg pozitív élményem van kórházakkal kapcsolatban. Pl. a SE Mária u.-i Szemklinikáján, a Szt. Imre kórházban, valamint a Heim Pál Kórházban is megfordultunk, és jó élményekkel távoztunk onnan.
Köszönöm, hogy elolvastátok történetemet, és mindenkinek ilyen pozitív élményeket kívánok, ha már muszáj kórházba menni!

Üdv.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.