Több napos húgytócsa az ágy alatt

2010.06.16. 06:00

Kedves Szerkesztők!

Egészen véletlenül tévedtem a blogra és elkezdtem olvasni a régebbi bejegyzéseket, és sajnálattal láttam a különböző rémtörténeteket. Sajnos nekem is van egy, melynem édesanyám volt a szomorú elszenvedője.

kb. 9-10 éve kezdődött nála (azaz 40 éves kora körül) az "Altzheimer-kór", melyet csupán azért írok idézőjelben, mert a sok orvos közül, akit felkerestünk, egy se mondta ki konkrétan, hogy erről van szó, csupán utalt rá, hogy "talán ilyen típusú betegségről lehet szó".

Édesanyámról annyit szükséges tudni, hogy világéletében értelmes, érdeklődő ember volt, empatikus a világ felé, igyekezte kerülni a konfliktusokat a munkahelyén, pedig sajnos akadt elég az ottani, hektikus munkatempó miatt. Pénzzel dolgozott, és sokat aggódott amiatt, hogy valamit elszámol és hiány keletkezik, ami miatt majd őt vonják felelősségre. Gyerekkorom óta emlékszek rá, milyen sokat görcsölt emiatt, talán erre vezethető vissza a szorongása és stresszes állapota. Történt néhány tragikus haláleset a családban, ami mélyen megrázta őt, főként azért is, mert oly közel történtek egymáshoz. Elhunyt az édesapja, öngyilkos lett a bátyja, és egy sógora is, és utána már valahogy nem volt a régi. Az ő édesanyjánál is gyors lefolyású szellemi leépülés történt néhány éve, nagymamám ennek (és más, időskori problémának) következtében sajnos meg is halt 4 éve.

Láttam az anyámon, hogy retteg attól, hogy nála is valami hasonló, szellemi betegség alakul ki. Ekkor már javában jelentkeztek nála az Altzheimer alattomos tünetei, a "mindent elfelejtek"-jelenség; az, hogy bizonyos dolgokat kétszer mond, mert nem emlékszik arra, hogy egyszer már megbeszéltük; vagy hogy semmit sem talál a helyén, mert nem tudja, előzőleg hova tette. Régi nevek, szavak és emlékek ötlöttek fel benne, mintha csak tegnap történtek volna, de olyan dolgokra nem emlékezett, ami 1 órával vagy 1 nappal ezelőtt történt.

Munkájában ez egyre nagyobb problémát jelentett, át is helyezték más munkakörbe, végül közös megegyezéssel fel is mondta egyébként hosszú, majd 20 éves munkaviszonyát az adott cégnél. Én pont ebben az időszakban lettem nagykorú, ami ebből a szempontból áldás, hiszen bárhova is kellett ügyintéznie menni, el tudtam kísérni törvényesen is, tudtam ügyelni a papírjaira, a levelekre, a befizetésekre, megcsináltam helyette, amit nem értett vagy már nem tudott. Vizsgálatokra vittem (CT, MR, EKG, különböző dementia tesztek), rengeteg orvost felkerestünk a térségben - mind rendelési időben, mind magánrendelésen. Jártunk természetgyógyásznál is, mindenhol kiszenvedtük valahogy a vizsgálat költségét vagy a hálapénzt, mert ezek nélkül sajnos nem jutottunk egyről a kettőre. Jártunk a szorongása miatt pszichológushoz, de semmit sem segített.

Lassan a kommunikációval is egyre több gondja akart, nem találta a szavakat, dadogott, félbehagyta a mondatokat. Ha egyedül volt benn az orvosnál, gyakorlatilag nem tudott magáról kórelőzményt diktálni, vagy hogy mit érez, ilyenkor mindig az én segítségemre volt szükség. Leszázalékolták, itthon maradhatott, nem kellett tovább munka vagy segély után szaladgálunk. Mivel testvéremmel együtt mindketten dolgoztunk már ebben az időszakban, sokszor egyedül kellett itthon hagynunk, ami tudom, hogy egy ilyen betegség esetén nem javallott. Szüleink elváltak, és apánk új életet kezdett egy másik asszony mellett, de ettől függetlenül támogatott minket mindenben, amiben csak tudott. Mivel úgy láttam, hogy már nem szabad őt felügyelet nélkül hagyni, otthagytam a munkahelyemet, hogy én ápoljam őt itthon. Bejáró ápolónőt nem tudtunk volna megfizetni, igazából tartottam is attól, hogy visszaélne anyánk egyre gyengülő szellemi állapotával, és jogtalanságra venné rá (magára írat valamit anyám tulajdonából, elvisz valamit, amit anyánk "neki ajándékozott", stb.).

Majdnem egy évig ápoltam őt itthon, átvettem a háztartást, de az állapota rohamosan rosszabbodott. Aggresszív lett a szellemi leépülése miatt, sokszor már minket is alig ismert meg. Azt hitte, fogva tartjuk, hogy idegenek vagyunk, itt akart hagyni minket. Ha nem figyeltünk oda, és odatett akár csak egy lábas vizet főni, azt a gázon felejtette, és sokszor csak kis híja volt, hogy nem égett le a lakás. A család ráébredt, hogy ezt itthon sajnos már nem tudjuk tovább folytatni, és akármennyire is idegenkedtünk attól, hogy otthonba adjuk, döntenünk kellett. Körzeti orvos és dementia szakszolgálati orvos tanácsára bevittük az egyik miskolci kórház pszichiátriai osztályára, ahol a már sokadjára elvégzett vizsgálatokat követően beadták a gondnokság alá helyezéssel kapcsolatos kéréseket.

Sajnos e kórház pszichiátriai osztálya nem volt a helyzet magaslatán, mert az ápolók vajmi keveset foglalkoztak a betegekkel, az orvosokat meg gyakorlatilag alig lehetett utólérni. A betegek jártak-keltek, loptak egymástól, így amit bevittem egyik nap, másnap már sehol sem volt. A betegek jajgatva ültek a folyosón vagy üvöltöttek egymással a szobákban, ahol négyen-hatan nyomorogtak. Olyanok között feküdt a szellemileg meggyengült édesanyám, akiket öngyilkosságból hoztak vissza, alkoholisták voltak, vagy más függőségben szenvedtek. Odabenn ő is megváltozott, láttam rajta, hogy nem akarja, hogy ott hagyjam, haza akart jönni velem, így nem ritkán sírva jöttem el tőle.

"Szerencse" a szerencsétlenségben, hogy ezen az osztályon csak 30 napig maradhatott, utána átvették őt az ápolási osztályra, ahol hasonlóan demens betegek feküdtek (illetve sajnos olyanok, akikre otthon már nem kíváncsiak, és bedugják oda őket meghalni...). Hónapokon át feküdt itt az ápolásin, viszonylag magas díj ellenében (kb. 75 000-80 000 Ft-ot fizettünk havonta). Borzalmas egy hely volt, mintha a halál járt volna azokon a folyosókon. A betegek néha gyakorlatilag a kábulat szintjére voltak begyógyszerezve, édesanyámnak is nem ritkán 6-8 Frontilt nyomtak még a kezébe gyógyszerosztáskor a betegségéhez járó pirulák mellé. Volt, hogy csak beesett arccal feküdt az ágyon (előfordult, hogy le is kötözték), vasrács volt az ágy szélén, ami közé egyszer kínjában még a fejét is bedugta, úgy kellett kiszabadítani. Pelenkázták, de volt, hogy látogatóba mentünk, és több napos húgytócsa állt az ágya alatt. Nem törődtek vele, ha kigombolódott vagy elszakadt a pizsamája, ha a fél melle kilógott a ruhából, akkor se igazították meg rajta. Volt, hogy pizsamafelsőben és egy szál pelenkában ténfergett szerencsétlen a a folyosón, a nővérek meg tévéztek a nővérálláson, vagy az épület előtt cigarettáztak.

Gondolom, senki sem így akarja látni a saját anyját. Édesapám, mikor ő is jött látogatóba, néha üvöltött az ápolókkal, mikor ilyen állapotokat tapasztalt, hogy ezt mégis hogy képzelik, főleg azok után, hogy minden alkalommal borítékot nyomott a kezükbe, amint megérkezett. Ilyenkor persze készségesek voltak, máris vitték fürdetni, meg új pelenkát adtak rá, tessék-lássék be is jöttek a szobába, mintha valamit húdenagyon ellenőrizni kellene. A szobatársai mind mondták, hogy egész nap rájuk se néz senki, ha valakihez jön rokon látogatóba, és hagy valamit a betegnek, arra máris rárepülnek, mint valami sáskák, és már rakják is el maguknak. Ezt mi is sejtettük, hisz mindig vittünk be neki ennivalót, hagytunk ott gyümölcslevet, de másnap vagy harmadnap már nyoma sem volt. Én bolond még vitamint és Béres cseppet is vittem be anyának, nehogy elkapjon valami betegséget és még jobban legyengüljön a szervezete. Természetesen azt is a nővéreknek kellett odaadni, "majd ők adagolják a betegnek naponta". Aznap kapott belőle először és utoljára, hogy bevittem, egy héttel később még az akkor ügyeletes nővér se tudta, hova tűnt pl. a hűtőből a Béres csepp, amire még a beteg neve is rá volt írva. Volt, hogy épp akkor került sor a pelenkacserére, mikor látogatóban voltunk. A folyosón kinn megvártam, míg végeznek édesanyámék szobájában, és odakinn is hallottam, hogy az ápolók röhögcsélnek munka közben, és ilyeneket mondanak egymásnak, hogy "te Józsi, mi ennél többre vagyunk hivatottak".

Egyszóval förtelmes állapotok uralkodtak ebben az intézményben, mi pedig az első pillanattól kezdve elkezdtünk alternatívák után kutatni, hogy hol lehetne őt véglegesen, emberibb körülmények között elhelyezni. Több helyre is beadtunk kérelmet, így először egy, a Máltai Szeretetszolgálat által működtetett ápoló otthonba került. A változás meghökkentő volt. Nemcsak hogy párezer forinttal kevesebbet kellett fizetni, mint az előbb körvonalazott állami intézményben, de a nővérek is barátságosabbak voltak, odafigyeltek a betegekre. Csökkentették a nyugtatók számát, így édesanyám is jóval éberebb lett. Újra lábra állt és sétálgatni kezdett, eltűnt a gyógyszerezettség miatti érdektelenség is az arcáról, többet mosolygott, egyszóval sokkal nyugodtabban bíztuk őt az ottani ápolókra, akik valóban lelkiismeretesen végezték a munkájukat (pedig ott még alkalmunk se volt arra, hogy borítékot nyújtsunk).

A szerencse végül mellénk szegődött, és édesanyánknak sikerült végleges felvételt nyernie egy olyan intézménybe, mely kimondottan az ilyen, Altzheimer típusú, demens betegekre szakosodott. Azt már csak érintőlegesen jegyzem meg, hogy az itteni havi térítési díj még mindig alacsonyabb, mint amit az első, kórházi ápolásin kellett fizetni, a szolgáltatás minősége azonban már nyugati színvonalú. Kedves, készséges ápolók, fejlesztőtréningek, közös zenehallgatás, tévézés a betegek számára. A lakók nem szakadt pongyolában töltik mindennapjaikat, hanem minden nap fürdetik őket reggel, melegítőbe, pullóverbe öltöztetik őket, fogaikra, körmeikre, hajukra ügyelnek. A bevitt holmi (ruha, étel) itt nem tűnik el egyik napról a másikra, még ők köszönik meg, ha valamit viszünk az ápoltnak. Egyszer sem kellett még adnunk nekik hálapénzt, de most tervezzük, hogy az alapítványuknak adományozunk (amennyire keretünk engedi), mert valahogy ki szeretnénk fejezni a hálánkat. Újra látom édesanyám arcán a nyugalmat, végre megszokta az ottani környezetet, valahogy most már béke ül a vonásain.

Elnézést, ha történetem hosszúra sikeredett, de csak azt szerettem volna leírni, hogy bár valóban kétségbeejtő a magyar egészségügy állapota és dolgozóinak morálja, szerencsére még mindig vannak hozzáértő és empatikus tagjai, akik lelkiismeretesen végzik a munkájukat.

Üdv: Eugenie Danglars

Elképesztő állapotokról ír Eugenie D., és attól tartok, nem is ez az egyedüli hely az országban, ahol a pszichiátriai betegekkel emberhez nem méltóan bánnak.
A probléma szerintem többsíkú. Eleve pszichiátriára olyan nővéreknek kellene menniük, akik az átlag feletti empátiával és/vagy intelligenciával rendelkeznek. Nincs személyes tapasztalatom, de azt gondolom, jóval nagyobb az esély, hogy az ott dolgozók egy része kontraszelektálódik. Másrészt nyilván óriási a veszély, hogy belefásulnak a munkába. Míg a pszichiáterek számára elvben vannak lehetőségek a Bálint-csoporttól kezdve arra, hogy a munkával kapcsolatos terheiket megoszthassák / letegyék, nem tudom, ezek a lehetőségek nyitva állnak-e a nővérek előtt.
Az egyházi fenntartású intézményekben nyilván nagyobb az esélye annak, hogy az ott dolgozók nem feladatnak, hanem hivatásnak fogják fel a munkájukat. Az alapítványi fenntartású intézmények esetén is látok erre esélyt.
Külön kérdés a finanszírozhatóság, az itt említett havi soktízezer Ft a legtöbb magyar családot (beleértve, hogy ne menjek messzebb, a sajátunkat is) padlóra küldené, így nem mindenki tudja vállalni. Megérne egy hosszabb elemzést az, hogy az állam (ha már a mostanra időssé/beteggé vált emberektől egy életen át szedte be a járulékokat) miért nem képes a krónikusan ellátásra szorulóknak ezt az ellátást normál szinten nyújtani.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy egész egyszerűen kevés a normatíva, ill. egy pszichiátriai ellátó intézményben - ami ugye a legtöbbször egy eleve alulfinanszírozott kórház része - az sem biztos, hogy a teljes normatívát a megfelelő célra fordítják (ha én lennék igazgató, és a súlyosan dementálódott /menthetetlen/ emberek ill. pl. a szívinfarktus miatt bekerülők ellátásának javítása között kéne választanom, elég egyértelműen a még menthetők mellett tenném le a voksom).
Mindez persze nem menti azok viselkedését, akik nem takarítják fel a padlót, ellopják a betegek ennivalóját stb. Én már holnap kirúgnám őket, csak az a kérdés, ezért a fizetésért holnaputánig kit tudnék felvenni.
Szóval bocs, én sem tudok többet tenni, mint rámutatni, hol lehet a baj, és ismét azt mondani, ami már a könyökötökön jön ki: ilyen finanszírozás és ilyen társadalmi morál mellett nagyon nehéz jobb eü-t csinálni. Az az elgondolkodtató, hogy azok a helyek, ahol mégis megy (lásd Eugenie példáit), azok miben mások, és mit lehetne tenni, hogy minél több hasonló hely legyen.
És ez off a végére, utána el kéne filózni azon, hogy vajon az egyházak kapcsán csak pedofilozni kell-e, vagy összetettebb a társadalomra gyakorolt hatásuk kérdése.
Dr.Morcz

Van egy sztorid a magyar egészségügy helyzetéről? Megvárattak, félrekezeltek, megaláztak? Küldd a praxisblog@yahoo.com címre!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gld 2010.06.16. 08:13:26

Nagyon szemléletesen fogalmazta meg a poszt írója ezeket a viszonyokat. Mondom ezt úgy, hogy annak idején gyakorlatilag ugyan ezt az utat jártuk végig a Nagymamám esetében. Nála mondjuk nem ilyen fiatalon kezdődtek a problémák, időskori leépülésről volt szó, de ugyanígy nem lehetett felügyelet nélkül hagyni.

Nem tudom, mi lehetett pl. a mi esetünkben a különbség a kórházi osztály, és a között az intézmény között, ahol végül el tudtuk Őt helyezni. Egy biztos, nem a fizetésük, és nem az általunk adott hálapénz mennyiséges.

Talán más szempontokat is figyelembe vettek a dolgozók alkalmazásakor, mint mondjuk a szükséges szakképesítés meglétét... Ez is egy olyan példa, amiről a tegnapi poszt alatt is beszélgettünk. T.i., hogy igenis kell az empátia, az, hogy aki ilyen munkát vállal, tudjon bánni az emberekkel, és ne érezze ezt a munkát egyetlen percre sem tehernek. Amúgy aki ezt vállalja, és még jól is csinálja, az előtt mély tisztelettel emelem meg a kalapomat.

Ami pedig a betegeknek vitt étel, ital, gyógyszer, vitamin stb. eltulajdonítását illeti, arra szerintem nincs mentség. Egy beteg, magatehetetlen, kiszolgáltatott embert meglopni enyhén szólva is több, mint bazinagy pofátlanság.

Kommentek:

radiologus.hu · http://www.radiologus.hu 2010.06.16. 09:42:51

Dr. Morcz · http://drmorcz.blog.hu 2010.06.16. 16:18:19

Dr. Morcz · http://drmorcz.blog.hu 2010.06.16. 16:19:49

Dr. Morcz · http://drmorcz.blog.hu 2010.06.16. 16:20:20

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog