Egy hosszú és keserves történet
Tisztelt Blog! Tisztelt Moderátor Nő/Úr!
A tájékoztatáshoz való jog olykor kényszernek tűnik. Erről régebben beszélt ellentmondást nem tűrő hangon a háziorvosom.
A háziorvost ellentmondásos személyiségként ismertem meg, aki nagyon segítőkész volt, de voltak tárgyak, amikben nem tűrte a betegtől az ellentmondást. Mondhatjuk, ha azt akarjuk mondani, hogy ez természetes, az orvos tudja, a beteg csak képzeli. Szolgálat közben kifulladtam több évi nehézlégzés után. Beutalót és időpontot kaptam a tüdőgondozóba a háziorvos véleményével. A főorvos asszony beírta az ambuláns lapba a röntgen leletet, ami emfizéma (tüdőtágulás) volt. A konklúzió viszont az volt, hogy "nincs teendő" .
Ezzel elküldtek a gondozóból a kardiológushoz, aki nem azzal törődött, hogy mitől van nehézlégzésem. Hanem megakadt a szeme az emfizéma kifejezésen. Azt mondta, COPD beteg vagyok. Csupa szolgálatkészségből lerajzolta, hogy a tüdőm hogyan pusztul. Utána a háziorvosnál kellett bemutatnom az eredményeket. Ott szinte szó szerint ugyanazt hallottam. El is köhintettem magamat, amit ő bizonyítékként értékelt, mert szerinte "az emfizémások köhécselnek".
Teendő mindkettejük szerint csak azért nincs, mert a COPD-vel nincs mit kezdeni. Erről a tájékoztatásról jogom lett volna lemondani, de csak ekkor néztem utána az eü tv-ben. Szerintem az orvosok is lehetnének annyi részvéttel, hogy a beteget figyelmeztessék a jogaira. Nekik szerintem kötelező ismerni a betegjogot, és alkalmazni az utolsó paragrafusig. Megtehetnék, -ha nem is kötelezi rá a törvény,- hogy különösen súlyos esetekben a tájékoztatást ne azzal kezdjék, hogy meg fog halni hosszú szenvedések után, -ami a hozzátartozóknak is tragédia,- hanem a tájékoztatásról való lemondás jogával, amiből a beteg rögtön tudja, hogy végzetes a baja, de meg tudja gondolni, hogy ennél többet nem jó tudnia.
Az egészen más kérdés, hogy közvélemény kutatási eredmény szerint a tapasztalattal jórészt nem rendelkező betegek annyira kíváncsiak a betegségükre, hogy a megkérdezettek 87%-a tudni akarja a legelviselhetetlenebb leletet is. A fennmaradó 13%-nak pedig joga, hogy a tájékoztatás ne azzal kezdődjön, hogy "a COPD-vel nincs mit kezdeni", hanem azzal, hogy 100%-ban biztos diagnózis nincs, esetenként jobb, ha a gyógyulás után fogadja el a beteg a tájékoztatást a pszichés ráterhelések elkerülése végett..A betegnek viszont kezeléseket javasoljanak, amiket én akkor is elfogadtam, amikor erősen kételkedtem a diagnózis igazában. Aki pedig akkor se fogja fel, hogy mit okoz egy végzetes bajról szóló tájékoztatás, az az első lelet megismerésekor haldokolni kezd. Első fázis a pánik. Második a tagadás, harmadik az agresszivitás, negyedik a fűhöz-fához rohangálás alternatív gyógymódokért. Csak a negyedik a beletörődés. A haldoklás végső fázisa pedig a lelki magárahagyottság érzése akkor is, ha mindenki részvéttel veszi körül.
Ezek a netes szakirodalomban megtalálhatók. Én csak azért kerestem rájuk, mert úgy tájékoztattak, hogy leépülök és sok szenvedés után meghalok. Amit ugyan soha se lehet kizárni. De akinek van használható hite, ezeket mind ki tudja kerülni. Súlyos lelki válságba jutottam, amit három éven át viseltem. Ekkor az orr-fül-gégész rendelőbe mentem el, ahol azt mondták, hogy ők nem látnak semmi rosszat, bronhitisz nincs, menjek vissza a tüdőgondozóba, mert három év alatt a COPD sokat ronthatott az állapotomon. A főorvos asszony a vizsgálat után ugyanazt az ambuláns lapot ismételte meg, de én arra kértem, hogy adjon számomra is érthető magyarázatot. Feleségem is jelen volt, annyira megviselt már a két orvos korábbi magyarázata, hogy ott akart lenni a vizsgálaton. A főorvos asszony pedig azt mondta, hogy: "most jól figyeljen ide! A tájékoztató lap szerint most sincs semmi baja. A nehézlégzés pszichés tünet lehet, forduljon pszichiáterhez". Sajnos a pszichiátriát nem tudom elviselni. Egyszer vállaltam bent fekvést, majd nappali szanatóriumba jártam fél éven át. Nem akarom azt mondani, hogy a véleményem tévedhetetlen.
De fogva tartásnak és önkényesnek, sőt kényszerkezelésnek éreztem a bent fekvést. A nappali szanatóriumban is kötelező volt minden gyakorlaton részt venni, hiába volt egyik vagy másik rossz hatással. Orvostól orvosig jártam. Ami rosszat tett az egyiknél, kijavította a másik. Pszichológusok sokaságánál is megfordultam, ameddig a fent leírt ok miatt keletkezett pszichés tünetek megenyhültek. Végül a háziorvos is utána nézett a szakirodalomban, és megmondta, hogy ezzel a tüdőtágulattal 100 évet is élhetek. Ez volt a hosszú és keserves történet végén a pont, ami megnyugtatott.
Blogjukban, mint mindenütt máshol a kommentelők között kevés a megértő lélek. Legtöbben gyalázkodó szavakat használnak, amit tudtommal törvény tilt, és nem jelenhet meg csak a jó ízlés határai közé illeszkedő szöveg. De ezt már megszoktuk, a gyalázkodók is mondanak akár még igazat is. Az igazat várom tőlük, a gyalázkodástól pedig kérem, tartózkodjanak. Nem illik civilizált emberekhez.
Köszönettel: Levente
U.i. Elnézést! A "haldoklásnak" nem a negyedik, hanem az ötödik fázisa a beletörődés, a magára maradottság halállal végződő érzése. Ezeken mindenki átesik, akivel végez a betegsége. De vannak kivételek, és azokat nem szabad kizárni. Feltételezni kell, hogy mindenki lehet ilyen kivétel. Nem szabad a haldoklást elsőtől az ötödik fázisáig visszafordíthatatlannak tekinteni! A haldokló betegnek is joga van az élet, a gyógyulás reménységéhez mindaddig, ameddig ő maga le nem mond róla. És sohase szabad lemondani. Mit mond erről a nép ajka? -"A reménység hal meg utoljára." Én is voltam haldokló, de csak két hónapig, ami után daganatos betegségemből kigyógyultam. A felsorolt fázisokon én is átestem, de sokat könnyített rajtam a hit, jóllehet nem vagyok mitológiahívő.
Írásom célja nem a vitaprovokálás, hanem az elgondolkodtatás, hogy lehet másképpen, akár meghalunk, akár meggyógyulunk. Sőt akkor is, ha egyik vallásfelekezetet se követjük. Ezek az öngyógyítók. Lehet vitázni, de hit nélkül élni haldoklás az egész élet. És nincs más megoldása mint a beletörődés. A haldoklás utolsó fázisa az élet kezdetétől fogva. A gondviselő létezése nem a bizonyítás, hanem a lelki szükséglet és a lelki rátalálás kérdése. Jó a logikus gondolkozás, de annak is van egy határa, melyen túl is szükségünk van a bizonyíthatatlan bizonyosságára. Ide vezet a tagadása.
Meghalni boldogan is lehet. 10 éven át szolgáltam egy templomban. Ennek tornya alatt nyugszik egy szovjet (ukrán) katona, akit a testvére temetett oda, nem a legnagyobb boldogságban. Tíz év múlva is felkereste a sírt, és siratta a testvérét. Van a közelben még egy régi sírkő, amelyen ez áll: "Itt nyugszik Komjátszegi József, ki boldagul kimúlt 1837-ben. Élt 76 évet. Adjon az Isten neki boldag feltámadást". Valószínűleg volt hite. A fogózó, ami boldoggá tette neki a kimúlást. (Akkor még csak a francia polgári forradalom híveinek nem volt csak a tagadás hite, mely mára meghódította a haldoklás világát.)
Szemtanúja voltam anyósom korai haldoklásának. Alig 61 éves volt. Utolsó szavai ezek voltak: "Enni és inni ebben az életben már nem tudok. De elmegyek oda, ahol nekem enni is adnak és inni is adnak".
Tisztelettel: Levente
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nívea 2018.01.11. 10:18:17
Molnárgörény · http://molnargoreny.blog.hu 2018.01.11. 14:02:21
qbr 2018.01.11. 20:01:04
Levente hagyja abba a cigit, attól csak halad előre a COPD, meg ne fával fűtsön, ha lehet.