Akár le is bénulhattam volna
4 hozzászólás
2014.09.02. 05:44
Megalázásként éltem meg, hogy kiterítve fekszem a kórház bejáratában majdnem egész éjszaka, mozdulni se tudok, fájdalmaim vannak, nem tudok menekülni, még azt is gondolják rólam talán, hogy szimulálok és nem kapok segítséget.
Közel 8 hónapja is élénken és fájón él bennem az alábbi élmény.
Nem vagyok beteges típus, orvosnál az elmúlt 10 évben egyszer voltam, amikor a jogosítványom miatt kellett (de korábbi életemből is egy kezemen meg tudom számolni az orvosi látogatások számát). Volt kétszer bokatörésem, de mindkettővel a saját lábamon mentem el az SZTK-ba. Szóval nem vagyok egy nyafogós típus és elég jól tűröm a fájdalmat.
De 2013. december 19-én férjem vitt be autóval a Honvéd kórház ügyeletére, mert az utcán úgy megfájdult a hátam, hogy mozdulni sem tudtam. A hátam több pontjából kisugárzó fájdalom a nyakamtól a lábujjakig terjedt, a legkisebb mozdulatra mindenem fájt, az összes ideg fájt a testemben. 45 percig tartott, mire a férjem segítségével bekerültem valahogy az autó hátsó ülésére. Minden bukkanónál felsikítottam a fájdalomtól. A kórháznál kiszállni sem tudtam, úgy vettek ki. Egy hordágyon a bejárat mellett hagytak, felvették a TB adataimat. A hátam alatt hagyták azt a lapát formájú kis hordágyat is a nagy hordágyon, amely további elviselhetetlen fájdalmat okozott. Ekkor volt este fél 8. Szörnyű fájdalmaim voltak, mozdulás nélkül is nagyon fájt, akkor meg különösen, ha akár a kisujjamat is megmozdítottam. Hordágyon fekve, télikabátban, hátam alatt a lapát formájú kishordággyal csak arra koncentráltam, hogy nehogy megmozduljak.
A férjemnek mondták, hogy V. kategóriájú beteg vagyok és ki kell várni a soromat. Nem láttam semmit magam körül, csak a plafont. Két órája feküdtem már ott, amikor a férjem felhívta egy orvos barátunkat, hogy segítsen, mit lehetne tenni (miután egy fájdalomcsillapítót sem adtak, többszöri kérésre sem). Ő felhívta egy másik orvos barátját, akinek vannak ismerősei a Honvéd kórházban, aki beletelefonált az ügyeletre és kollegiális segítséget kért a számomra.
Újabb egy óra elteltével meg is jelent egy orvos, aki rám nézett és mondta, hogy lumbágóm van és máskor kerüljem a rossz mozdulatokat és inkább a térdem hajlításával hajoljak le máskor, ne derékból, igaz, hogy akkor előbb-utóbb majd a térdem megy tönkre. Ekkor vége volt a gyors kikérdezésemnek. Kértem egy fájdalom csillapítót, hátha akkor haza tudnék valahogy menni, mert már órák óta ott voltam és esélytelen voltam, hogy akár a WC-re is kimenjek, mert nem tudtam leszállni a hordágyról. Megalázó volt. Mondta az orvos, hogy fájdalom csillapítót nem ad, mert azt csak a részletes orvosi vizsgálat után lehet. Ekkor nyílt az ajtó és bejött egy nővér, hogy az XY orvos üzeni, hogy adhat nekem egy fájdalomcsillapítót. Ezt végül megkaptam. Sokkal jobb nem lett, változatlanul nem tudtam mozogni és rettenetes fájdalmaim voltak, de legalább eltompított egy kicsit. Megsegített azzal az orvos, hogy kivette a hátam alól (elég nagy fájdalmat okozva) a lapát formájú kis hordágyat, azaz 3 óra elteltével legalább odáig eljutottam, hogy legalább az nem okozott pluszban fájdalmat.
Kitoltak a kórház előterébe, hogy ott várhassak tovább. Este fél 8-tól hajnali 3 óráig nem is történt más.
Velem volt a férjem és két barátunk, akik többször próbálkoztak segítséget keríteni, próbáltak az orvossal és a nővérekkel beszélni, de teljesen eredménytelenül. Megmutatták nekik a kihelyezett feliratot, hogy a betegek kategóriák szerint kerülnek sorra és hiába jajgatnának, bár látják, hogy én nem jajgatok. A besorolás nem volt érhető, mert a saját lábukon járó betegek mind megelőztek. A bejárat melletti folyosón még hideg is volt, a télikabátom a hátam alá szorult, még takarózni sem tudtam vele. Fájtam és vacogtam mindenhol.
Hajnali 3-ra, amikorra az egyébként igen gyenge fájdalomcsillapító hatása is elmúlt és remegtem a fájdalomtól, az egyébként egészséges férjem és barátom is elvesztette a türelmét és ketten körbeállták az ügyeletes orvost, amikor kijött a kezelőből és azt mondták neki, hogy MOST.
Erre betoltak a kezelőbe, ahol az asszisztens kiosztott, hogy nem én következem és egy másik beteget hozott. Már majdnem elvesztettem a reményt, amikor az orvos észrevette, hogy rángatózik a lábam és remegek. Erre elkezdődött a kikérdezés. A tünetek alapján az orvos elküldött röntgenre. A szállító elszállított oda és mondta, hogy feküdjek át a röntgen asztalra. Mondtam, hogy sajnos erre képtelen vagyok. A röntgenorvos megkönyörült rajtam és ketten átettek. Elkészült a felvétel és mondta, hogy teljesen érthető, hogy panaszaim és nagy fájdalmaim vannak, olyan szörnyű állapotban van a gerincem. Nem részletezte, hogy miért. Ekkor visszavittek a kezelőbe. Kaptam infúzión keresztül ezt-azt, hogy pontosan mit, azt már nem is tudom, mert addigra már félájult voltam a fájdalomtól, kimerültségtől, hidegtől. Mondta, hogy ha ez nem segít, akkor majd ad mást is. Az infúziót már ismét az előtérben kötötték rám, ahol folyamatosan áramlott be a hideg.
Csak kevéssé volt jobb. Tanácsot csak annyit kaptam, hogy kell majd egy részletes vizsgálat, de igazából haza mehetek. Kértem, hogy adjanak még valamit, mert menekülnék haza, de jelenleg elképzelhetetlen, hogy megmozduljak. Így nem tudok beülni a kocsiba, mert csak feküdni tudok, és nem tudok felmenni otthon a harmadikra gyalog, mert nincs lift a házban, ahol lakunk. Kaptam még infúziót. A kezelőorvos tudom, hogy nagyon elfoglalt volt és nem unatkozott. Ő kedves is volt és végül azért olyan állapotba hozott, hogy hazavihettek. Szóval ennyi történt 9 órán keresztül. A férjem közben intézett egy magánmentőt (méltányos összegért) és az újabb infúzió és egy rakás gyógyszer bevétele után a nagyon helyes mentősök végre bele helyeztek otthon a saját ágyamba.
A máshol elvégzett orvosi vizsgálat kiderítette, hogy 3 porckorongsérvem van, az egyéb gerincproblémák mellett. Szóval kezelésre szorultam (volna) tényleg, nem szimuláltam. A porckorongsérv nem játék, le is bénulhattam volna.
Azóta, ha autóval a kórház felé járunk, már önkéntelenül is elkezdek remegni, újra rám tör a pokoli élmény, amit ott átéltem. De a legrosszabb az egészben az a nemtörődömség volt, amit sose gondoltam volna, hogy létezik egy kórházban. Szörnyen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Megalázásként éltem meg, hogy kiterítve fekszem a kórház bejáratában majdnem egész éjszaka, mozdulni se tudok, fájdalmaim vannak, nem tudok menekülni, még azt is gondolják rólam talán, hogy szimulálok és nem kapok segítséget, de még azt sem mondják meg, hogy hány órát vagy napot kell várnom a segítségre. Szóval ne kerüljön kórházba az ember, de még az ügyeletre se menjen be.
Tisztelettel:
Meiszner Éva
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
SusanneF 2014.09.02. 19:04:27
Sajnos,tudom mit jelent a gerincsérv-nekem 3 hónap táppénz lett a vége....
Valóban nem lehet mozogni,mert éles fájdalommal jár.
Csodálom,hogy még senki nem irt kommentet.
Jó egészséget kivánok!
she_wolf 2014.09.04. 12:38:57
Erre nem is nagyon lehet....
Talán csak ennyit: Ez a Honvéd, itt tart ma a magyar egészségügy. Ami "még mindig jólesően emberbarát" több szempontból is.
csak néha benézek ha marhaságot látok 2014.09.09. 15:32:29
Lady Ann 2014.09.15. 13:39:08
PRAXIS
"Pozitív és negatív történetek a magyar egészségügyről, minden mennyiségben. Orvosnál jártunk és nem ment minden zökkenőmentesen? Netán megaláztak, megvárattak vagy félrekezeltek? Vagy éppenséggel lelkiismeretes, segítőkész egészségügyi dolgozókkal találkoztunk? Ide megírhatjuk. Miért is? Mert az orvostársadalom máris nyomon követi a bejegyzéseket, olykor pedig hangot is adnak álláspontjuknak a kommentekben. De ha nem vagyunk mesélős kedvünkben, a kórházértékelővel is kinyilváníthatjuk véleményünket." - hvg.hu
Médiaajánlat
