Nincs merevedése ettől a nyomási ingertől?

2011.04.09. 06:00

Tisztelt Praxis blog,

Ez a történet életem egyik legkeményebb kórházi története, úgy hogy a családomban több orvos is található és azt hiszem nyugodtan mondhatom, alaposan ismerem az egészségügy helyzetét, a közalkalmazott orvosok és ápolók körülményeit, munkaterhelését és minden egyéb kapcsolódó nyomort, azt, hogy igen borzasztó és lehetetlen helyzetben is milyen keményen dolgoznak ezek az emberek mások egészségéért.

No de a történet lényegében ott kezdődik, hogy a vakbelem már kellemetlenkedett egy jó ideje, de sosem volt időm foglalkozni vele, anyámnak pedig - aki több szakvizsgával valószínűleg az ország egyik legképzettebb orvosa – féltem megmutatni, nehogy túlságosan rápörögjön a dologra. Egy pár napi bulizás után egyik hétvégén reggel úgy ébredtem, hogy kiegyenesedni sem tudtam a fájdalomtól, viszont indulnom kellett azonnal egy egész napos forgatásra. Ezt a forgatást egy doboz fájdalomcsillapítóval át is vészeltem, de sajnos mire estére haza indultam a forgatásról elájultam a fájdalomtól.

A főnök taxiba dobott és elküldött a János kórházba, az ügyeletre, ahol egyáltalán nem volt előttem várakozó, ellátásra szoruló beteg, pusztán én egyedül vártam iszonyatos fájdalmak közepette hozzávetőleg 2 órát, úgy hogy az orvost közben többször láttam elmenni, visszajönni, kávézgatni és flörtölgetni a nővérkével, mígnem egyszer odamentem hozzá és elég felháborodott hangon elmondtam, hogy ez nem lesz mégsem jó így, mire ő közölte, hogy ő eddig is dolgozott, csak én nem látom, és nem tartozik nekem elszámolással, és ő pontosan tudja kit mikor kell ellátni majd. Még egy újabb órát váratott, de közben már meg voltam ijedve annyira, hogy az édesanyámnak telefonon elmondtam már, hogy mi a helyzet, illetve egy telefonos diagnosztizálás alapján eljutottunk oda, hogy vakbeles vagyok és, hogy a legvégső stádiumban lehetek a vakbelemmel. azt is megtudtam, hogy valószínűleg már perforál, vagyis kinyílt és felhasadva ömlik a mérgező trutyi szét a szervezetemben, és minden bizonnyal az ájulás környékén kezdődhetett el, és hozzávetőleg 6-8 órányi idő elég lehet hozzá, hogy megfelelő ellátás hiányában elpatkoljak.

Ez már azért alaposan megijesztett, és egy újabb óra türelmes várakozás elteltével bekopogtam az orvoshoz, hogy legyen szíves már megvizsgálni mert komoly bajom lehet, és aggódóm. Az ember elkezdett kiabálni velem, és szó szerint kihajított a szobájából, mert természetesen nem a rendelőben volt, hanem az orvosi szobájában pókerezgetett a laptopján. Felhívtam az anyámat és megkértem, hogy legyen szíves hasson már oda valahogy, mielőtt még nekem végleg kicsöngetnek. Na, ezek után egy újabb 30-40 perc után méltóztatott a doktor úr behívni a rendelőbe és szólt, hogy vetkőzzek le. Kérdezem, hogy miért, hiszen nem a hátam vagy a nem tudom micsodát kell megvizsgálni, hanem a perforáló vakbelemmel kéne foglalkozni, műtőt előkészíteni meg ilyesmi jellegű dolgok. Na erre elkezdett üvöltözni velem, hogy ő majd tudja, hogy neki mit kell csinálni és én ne okoskodjam mindenféle vidéki kuruzslók hülyeségei alapján, és nehogy már én mondjam meg neki, hogy mi a helyzet.

Oké rendben, - gondoltam magamban - inkább hagyom neki, hogy eljátssza a saját kis játékát és majd utána remélhetőleg még időben megműtenek. Az ember végigtapogatott és vizsgált rajtam mindent, például a fülemet is és a lábujj körmeimet is, amit kissé túlzásnak éreztem már, de minden esetre úgy voltam vele, hogy persze biztos van olyan dolog, amit éppen a lábujjköröm elszíneződésével lehet jól diagnosztizálni, ezért hát hagytam hadd tegye a dolgát. Miután azt hittem végeztünk, mondta, hogy meztelenül feküdjek fel a vizsgálóasztalra, oldalfekvésben félig felhúzott térdekkel. Nem értettem minek ez, de a következő mondattól, azt hittem leesek a vizsgálóasztalról, ugyanis közölte velem, hogy most meg fogja tükrözni a végbelemet, mivel szerinte a perforáló vakbél, az egy teljesen agyrém hülyeség, és szó sincs ilyesmiről, viszont valamiféle anális problémára utaló jelekre támaszkodva ő a pontos diagnózis érdekében meg fogja tükrözni a seggem. Hát itt teljesen kiakadtam és mondtam neki, hogy milyen anális probléma az, amitől éppen a vakbelem fáj, annyira, hogy el is ájulok és üvöltenem kell a fájdalomtól. Erre közölte, hogy nincs semmi gond, előtte nem kell ezt szégyellenem és nem kell hazudozni, és nagyon jó volna, ha elmondanám, hogy mikor közösültem utoljára análisan, és milyen más egyéb dolgokat dugtam fel a seggembe örömszerzés végett, illetve, hogy a partnereim védekeztek vagy csak úgy minden nélkül kúrtak seggbe. Hát elég komolyan megdöbbentem, hogy ez micsoda egy gyökér ez az orvos, és elmondtam neki, hogy még sosem történt olyan, hogy bárki seggbe dugott volna, és nem vagyok buzi, kifejezetten a puncit szeretem, és más egyéb örömszerzési céllal sem dugtam semmit a seggembe.

Erre a vállát vonogatta, hogy nem baj, hogy ezt én szégyellem, de hát ő orvos és higgyem el, ő ránézésre is tudja, hogy miről beszél, és nem először látott már ilyet. Egyszerűen olyan súlyosan ideges voltam már addigra, hogy nem is tudtam mit mondjak ennek a gyökérnek, és komolyan aggódtam már az életemért. Megkértem, hogy hagyja már abba ezt az anális hülyeséget, és fejezze be a vizsgálatot, mire közölte, hogy ő felelős orvosként nem fog az én hisztim miatt változtatni a vizsgálat rendjén, és a legjobban tenném, ha nem sértegetném és okoskodnék bele az ő szakmai dolgaiba, illetve jó volna, ha nem hazudoznék össze vissza, mert csak mindkettőnk idejét pazarolom feleslegesen. Ezek után inkább csendben maradtam és hagytam, hogy megtükrözze a seggem, és okoskodjon tovább. Közben olyan kérdéseket tett fel, hogy kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy ez egy homoszexuális perverz, és éppen rajtam élvezi ki a beteges vágyait. Nem elég, hogy azt a szart felnyomta a seggembe, de utána még kézzel is belém nyúlkált, hogy „végig tapogassa a végbelem falát”, esetleges sérülések után, ilyen kérdésekkel „vizsgálódva” közben, „hogy ez itt milyen?” , vagy, hogy „érzi, hogy most a prosztatáját érintem meg? „ez nem okoz fájdalmat, vagy finom bizsergő érzést, esetleg élvezetet?”, vagy, „nincs merevedése ettől a nyomási ingertől? és más egyéb hasonló igen kényelmetlen és hülye kérdések ármádiáját zúdítva a nyakamba.

Mire végeztünk, tudtam, hogy menekülnöm kell, mielőbb meg kell szabadunlom innen, mert komoly gondban vagyok, és az egyetlen itt lévő ügyeletes orvostól nem számíthatok érdemi segítségre. A vizsgálat végén, még eleresztett egy olyan poén, hogy ugye nem is volt ez olyan nagyon rossz azért?

Aztán közölte, hogy szépen feküdjek be az 1-es számú sebészeti osztályra, és majd holnap folytatjuk reggel a vizsgálatokat, mert olyan speciális vizsgálatra van szükség szerinte, amelyhez a szükséges jelzőanyagot nem tudja beadni, mert az a másik osztályon van csak, és ők most nincsenek ott. Teljesen kétségbe voltam esve az alapján amit tudtam a helyzetemről, miszerint éppen perforál a vakbelem, iszonyat kínok között fetrengek, már szinte semmit nem hatnak a fájdalomcsillapítók, és valószínűleg csak pár órám, vagy akár csak pár percem van hátra az életemből, és ez az inkompetens orvos műhibája miatt fogok elpatkolni. Minden esetre, úgy döntöttem, inkább befekszem a kórházi osztályra, még mindig jobb, mint ha az utcán egyedül próbálnék meg meghalni úgy éjjel 1 körül. Bevezettek egy kézilabda pálya nagyságú terembe, ahol összesen 36 fő feküdt, gyakorlatilag egymás szájában, mint a heringek a dobozban. Valahol közép tájon leraktak egy üres ágyra, balkézre tőlem a kis bokszban feküdt egy ember aki zokogott a fájdalomtól, sikoltozott és félrebeszélt, rákos volt, és a sokadik műtét után haldokolt éppen. A lábamnál a szomszédos kis bokszban pedig egy alkoholista feküdt aki teljes elvonásban delírium tremens hallucinációi között kiabált, röhögött, vinnyogott és folyamatosan kitépkedte magából a szondákat az orrán keresztül, és ezért ömlött a vér belőle szinte mindenre spriccelve.

Körülbelül egy órányi szenvedés után – mialatt 4 adag fájdalomcsillapítót kaptam szinte minden hatást nélkülözve – olyan szerencsém volt, hogy az osztályos főorvos – Isten áldja meg érte – visszajött valamiért a kórházba amit ott felejtett, és meghallotta, hogy üvöltözöm a nővérekkel, hogy nem bírom a fájdalmat, és hogy nagyon rosszul vagyok, csináljanak már valamit mielőtt meghalok.

Odajött az ágyamhoz, és megkérdezte miért csinálom ezt a balhét, miért nem hagyom többi igen súlyos beteget pihenni. Elmondtam neki, hogy az anyám milyen orvos és mit diagnosztizált a távolból telefonon, ehhez képest, mi zajlott a kollégájával a vizsgálat alatt, és hogy nem hatnak a fájdalomcsillapítók, és nagyon rosszul érzem magam. Megvizsgált, megtapogatta a hasam, és szinte teljesen falfehér lett, egyből szólt az ápolóknak, hogy készítsék elő a műtőt most azonnal, majd elment átöltözni és bemosakodni, és engem már toltak is be a műtőbe.

A műtét sikeresen lezajlott szerencsére, pár órával később visszatoltak a kórterembe, úgy hogy félálomban csak azt éreztem, hogy a hasfalam és a műtét helye nagyon fáj, és hogy a szorító kötés amit a sebre raktak nagyon furcsa. Másnap reggel a normális fényben jöttem rá, hogy a szorító kötés nem is volt szorító kötés sosem, hanem a kórház udvaráról az építkezésről elhozott fél tégla van gézbe bugyolálva és rárakva a sebre, szorító kötés helyett. Ugyancsak megrázott a következő pillanatban, hogy amikor a mellettem lévő beteget próbálták ébresztgetni, hát sajnos nem ébredt fel, mert már halott volt. A következő lépéssel tovább indultak a másik ágyhoz, a lábamnál lévő másik beteghez, de nem is tudtak még az ágy környékére sem menni, mert mindenütt vértócsa volt az ágy körül, és a csurom véres kitépkedett szondák lógtak az emberből mindenfele. Sajnos, ez a beteg is meghalt, elvérzett a szondák kitépésével okozott iszonyatos sebektől, még az orra is cafrangokban lógott az arcán, a szondák darabokra tépték azt is.

Olyan hihetetlen félelem lett úrrá rajtam, hogy másra nem is tudtam gondolni, csak arra, hogyan tudok elmenekülni ebből a mészárszékből, amit sebészeti osztálynak csúfolnak. A reggeli vizit végeztével megkérdeztem a legnormálisabbnak tűnő nővérkét, merre vannak a ruháim, és merre lehet esetleg sétálni, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Azt válaszolta, hogy nem kéne még első nap a műtét után mászkálnom, de azért megmutatta, hogy hol vannak a ruháim.

Nagyon nehezen felöltöztem és minden cuccomat összeszedtem, ez a folyamat, hozzávetőleg egy bő órába telt, és utána lementem a kórház udvarára, de olyan fájdalmaim voltak, hogy majdnem elájultam, és éreztem, nem tudok elindulni, muszáj pihenni. Felhívtam egy barátomat, hogy jöjjön el értem a János kórház elé, és segítsen hazajutni. Egy újabb 40 perc alatt leszenvedtem magam a kórház udvaráról a kapun át a 18 villamos végállomásáig és addigra már ott volt a barátom is, és hazamenekített végre.

Az osztályos főorvos később felhívott telefonon és visszamentem a szükséges vizitekre, és megköszöntem neki, hogy megmentette az életem az utolsó pillanatban, de többé befeküdni az osztályra nem voltam hajlandó.

Alaposan és részletesen átgondolva a dolgokat arra jutottam, nem jövök ide soha az életben még egyszer. Persze ezt azóta nem tudtam betartani és kényszerből egy baleset után be kell mennem, és persze a végbél tükrös doki kezei közé kerültem ismét, de az egy másik történet.

Köszönöm a figyelmet, és remélem senki nem kerül hasonlóan kellemetlen, veszélyes és bosszantó helyzetbe.

Van egy sztorija a magyar egészségügy helyzetéről? Megváratták, félrekezelték, megalázták, vagy ellenkezőleg, csupa jót tapasztalt? Küldje el történetét a praxisblog@yahoo.com címre, vagy használja megújult kórházértékelőnket!

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csak a 100 legfrissebb kommentet szeretném látni!

El Visco Stello (törölt) 2011.04.09. 07:29:05

Hát....
Csak benyomásaim vannak, de azok nem kedvezőek a posztolóra nézve. Bennem is kialakult az orvos véleménye. Szegény doki téves következtetést vont le a tangabugyi, meg a csimaszéhoz hasonló szőrtelenség láttán.
Az lehetett, hogy a páciens annyit fenyegetőzött a befolyásos, nagytudású rokonsággal, hogy inkább megoperálták. Abból nem lehet baj. Azért örülök, hogy egy perorált vakbélműtét után hejnalra hirtelen felépült és saját lábán hagyta el a kórházat. Ez az orvos munkáját dícséri.

Kommentek:

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2011.04.09. 16:46:30

Viktor-a-konyhában · http://viktorakonyhaban.blog.hu 2011.04.09. 17:22:51

max val birca man · http://maxval.co.nr 2011.04.09. 17:29:36

bp-motor.hu · http://www.bp-motor.hu 2011.04.09. 19:33:30

dark future · http://www.andocsek.hu 2011.04.10. 00:49:56