A kicsik ma is az édesanyjuk után sírnak

2016.03.16. 08:06

Már egy egyszerű bocsánatkérés is igen jól esne a mentők oldaláról, amiért semmibe vettek minket, de ők állításuk szerint mindent szabályszerűen tettek. Ha ez a szabályszerű, akkor még hány embernek kell meghalnia, hogy belássák, a szabályos eljárás egyben hibás eljárás is?

Tisztelt blog olvasók!

Szörnyülködve olvastam az indexen egy cikket, amelyben egy 37 éves nő haláláról volt szó, aki a kórházak ügyeleti beosztása miatt veszítette életét. egy újabb mulasztás, ami valakinek az életébe került. Minthogy a mi családunkat sem kerülték el a tragédiák, úgy gondoltam, megosztom önökkel történetemet. A feleségem szintén 30-as éveiben járt, amikor minden előzmény nélkül agyvérzést kapott. Egészségesen élt, nem dohányzott, sportolt, amennyit 2 kicsi gyermek mellett ideje engedte, súlyfelesleg sem volt rajta, a családjában pedig még csak hasonló eset sem volt korábban, vagyis nem tartozott a kiemelt kockázatú, potenciális betegek közé. Aztán 2014. október 17-én este 9 óra után hirtelen, minden előzmény nélkül rosszul lett. Szédülni kezdett, és össze is esett, beszélni pedig teljesen összefüggéstelenül tudott csak. Mint laikus, fogalmam sem volt, mi okozhatta nála a hirtelen rosszullétet, de az első pillanatban a mentőket hívtam.

Mivel a mi városunkban nincs önálló mentőállomás, sem kórház, a segélyhívó tárcsázása volt az egyetlen racionális megoldás. Miután elmondtam érthetően és tagoltan feleségem tüneteit, illetve életkorát, próbáltak megnyugtatni a telefonban, hogy nem lehet olyan súlyos a probléma, amiért indokolt volna a mentők hathatós segítsége, az ügyelet számát íratták fel velem és azt tanácsoltak, próbálkozzak náluk. Ezt természetesen meg is tettem, akik közölték, hogy érkeznek, amint módjuk van rá.

Közben a páromat lefektettem és hívtam a nagyszülőket is, hogy valaki a gyerekekkel is foglalkozzon. Ezek után őrjítő várakozás kezdődött, miközben a feleségem állapota nem hogy javult volna, tovább romlott, hányni kezdett és fájdalomra is panaszkodott, már, ahogy tudott. Én igyekeztem őt és magam is nyugtatgatni, mondanom sem kell, vajmi kevés sikerrel. Saját kocsim nem lévén próbáltam a szomszédjainktól segítséget kérni, hátha valaki fel tudja gyorsítani az események menetét és kocsival be visz minket a legközelebbi kórházba, de a sors úgy hozta, hogy senkit sem tudtam elérni akkor. Közben újból hívtam az ügyeletet, kértem őket, hogy iparkodjanak, amit meg is ígértek. Ennek ellenére közel 2 órát várakoztunk ebben a lehetetlen helyzetben, mire kiérkeztek.

Amint megjöttek, és szinte csak rápillantottak a nejemre, világos lett, hogy nagy a baj, mert teljesen elkomorodtak és azon nyomban a mentős kollégáikhoz telefonáltak ők is, hogy küldjenek egy kocsit a feleségemhez. becsületükre legyen mondva, amit lehetett, ők meg is tettek. Ezt követően fél óra múlva már robogtunk is a megyei kórházba, de közben egyetlen felvilágosítást, vagy információt nem voltak hajlandóak adni, ráadásul még csak emberi hangnemet sem tudtak alkalmazni, nagyon bunkó módon viselkedtek. Nyilván azzal voltak elfoglalva, hogy a feleségem állapotát a lehetőségekhez mérten stabilizálják, ugyanakkor nem gondolom, hogy az adott helyzetben ez a hozzáállás, amivel velem viselkedtek javított volna bármin is.

A kórházban a feleségemet azonnal intenzívosztályon helyezték el, de ekkor már kómában volt. Hiába próbálták már ekkor megmenteni az életét, nem sikerült, a rákövetkező második éjszaka elveszítettük. Ráadásul ezt is olyan stílusban közölték velünk, amit egy jó érzésű ember sosem tenne, szinte minket hibáztattak, amiért nem került megfelelő kezekbe a feleségem a kellő időben.

Egy 34 éves, fiatalasszony nem kapott lehetőséget élni, felnevelni a gyermekeit. Másfél év telt el a tragédia óta, de a sebek nem gyógyulnak és talán nem is fognak soha. Nincs olyan nap, hogy a kicsik ne említenék meg és várnák ma is haza édesanyjukat, és ne sírnának utána, mindketten pszichológushoz járnak, az egész család magán viseli a borzasztó eset következményeit. Túl sok a kérdőjel és a talán, és az egészen biztos, hogy soha nem lesz gyógyír a történtekre. Megkeresett bennünket egy ügyvéd is még tavalyi évben és felajánlotta a segítségét, de mi nem perelni akarunk. Már egy egyszerű bocsánatkérés is igen jól esne a mentők oldaláról, amiért semmibe vettek minket, de ők állításuk szerint mindent szabályszerűen tettek. Ha ez a szabályszerű, akkor még hány embernek kell meghalnia, hogy belássák, a szabályos eljárás egyben hibás eljárás is? Hány családnak kell még beleroppannia? Hány gyereknek kell még árván maradnia? Minden egyes nap ez jár a fejemben és jól tudom, a minket ért veszteségre sosem lesz gyógyír. Remélem, azért a hangunk elhallatszik azokhoz is, tehetnek azért, hogy ne forduljon elő többé hasonló. Csak az a baj, hogy szerintem nagy ívben tesznek rá.

Szabolcs

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BiG74 Bodri 2016.03.16. 19:31:22

Az egészségügyben óriási a gond, de mi itt csutisztánban inkább stadionokat építünk, és szétosztjuk/újraosztjuk a nemzeti vagyont.
Sokan fognak még banális hibák miatt, illetve ellátatlanság miatt meghalni, leépülni. Hajrá vitya, 2010 előtt ezért még hazaárulóztatok!

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog