Nem szólt, hogy a beteg meghalt, de a pénzt elfogadta

2011.03.20. 06:00

T. Praxis blog!

Nemrég, másfél hónappal ezelőtt elveszítettem egyetlen élő rokonomat, az édesanyámat. Szívelégtelenséggel szállították kórházba, ahonnan már nem is jött ki többé. Évek óta gond volt a szívével, rengeteget feküdt kórházba szegény, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar elmegy. Mindössze 62 éves volt. Pótolhatatlan veszteség, még nem sikerült kihevernem...

Azért írok most önöknek, mert a halála melletti fájdalmamat a düh és a harag is kiegészíti. Nem, nem minden orvosra haragszom, ugyanis az évek folyamán rengeteg kiváló és lelkiismeretes orvossal, nővérkével sikerült találkoznom édesanyám kálváriája kapcsán, nekik a mai napig hálás vagyok. Sokat segítettek, talán meg is hosszabbították anyukám földi létét. De az az orvos, aki a halála előtt kezelte őt...Vissza kell fognom magamat, mert nem szeretném, ha a dühöm miatt ítélkeznének felettem. Csak hát mindennek van egy határa.

A doktor úr végig úgy kezelt, mintha púp volnék a hátán. Ha kérdeztem, akkor néhány orvosi latin kifejezésen kívül nem volt hajlandó mást mondani, amikor szerettem volna részleteket, akkor kimérten elküldött. Maradt az internet és az agytorna, így sikerült félig meddig rájönnöm, mekkora nagy a baj. Édesanyám is hiába kérdezgette a doktor urat, ő sem lett emberszámba véve. Azt hiszem, a beteget, illetve a hozzátartozókat megilletne a tájékoztatás, és az emberi bánásmód.

Anyukámat egy kedd délelőtt szállították be a kórházba,az intenzívre került. Szerdán bent voltam nála, nagyon rosszul volt. Miután hazamentem, még aznap este felhívtak telefonon (nem a doktor úr, aki a műtétet végezte), hogy műtétre lesz szükség, várhatóan másnap reggel. Másnap munkába kellett mennem, de egész nap a telefonon ültem, próbáltam elérni valakit, hogy sikeres volt-e a beavatkozás. Sajnos nem jártam sikerrel, nem adtak felvilágosítást. Nem tudom, mi a szabály, mindenesetre borzasztóan ideges voltam, kétségek gyötörtek.

Ahogy el tudtam szabadulni, rohantam a kórházba. Anyukám már túl volt a műtéten, ott feküdt az ágyán gépekre kötve. Teljesen kész voltam, ott ültem vele két órát legalább és nem kis erőfeszítésembe került, hogy nem bőgjem végig ezt az időt. Próbáltam előkeríteni a doktor urat, hogy beszéljek vele, de azt mondták, már nincs bent. Este felé hazamentem.

Másnap beteget jelentettem és nem mentem dolgozni, helyette kora délelőtt a kórházba rohantam. Sikerült megtalálnom a doktor urat. Először azt sem tudta ki vagyok, de miután elmondtam neki, hogy anyukámat műtötte, végre leesett neki. Szokásos fagyos, kimért, szűkszavú stílusában közölte, a műtét sikeres volt, örülhetek. Akkor még örültem is. Megköszöntem neki mindent és átnyújtottam neki egy borítékot, melyben 10 ezer forint volt. Még rosszul is éreztem magamat, mert csak ennyit tudtam adni, az járt a fejemben, mások biztos a tripláját, vagy még többet csúsztatnak. Eltette a borítékot, de annyit sem mondott, köszönöm.

Ezután az intenzív osztályra siettem, ott pedig összeomlottam. Drága édesanyám ugyanis nem volt az ágyán, a nővér, aki éppen az ágyát húzta át megfogta a kezemet és úgy közölte, az éjszaka megállt a szíve és elhunyt. Zokogni kezdtem, se kép se hang, vagy fél órán keresztül ültem az üres ágy mellett. A nővérke egy pohár vizet is hozott, nagyon kedves volt velem. Szinte fel sem tudtam fogni, hogy azt az embert ragadta el tőlem a halál, aki egyedül ugyan, de tisztességgel felnevelt, óvott, szeretett. Később még egy nyugtatót is hozott, de nem sokat használt.

Bevallom, szinte őrjöngve mentem vissza a doktor úrhoz és sajnos (már bánom, mert értelme nem sok volt) nem éppen irodalmi stílusban vontam felelősségre a történtek miatt. Kérdeztem, hogy miért nem szólt, miért mondta, hogy minden rendben, miért fogadta el a pénzt, de érdemi válasz helyett csupán annyi telt tőle, hogy szintén nyomdafestéket nem tűrő stílusban rendreutasítson és azzal fenyegessen, hogy rendőrökkel vitet el, vagy elmegyógyintézetbe szállíttat. Mivel kezdtem visszanyerni higgadtságomat, még annyit mondtam neki, hogy majd számoljon el a lelkiismeretével, ha tud és ott hagytam. Most már másként rendezném a dolgot, nem kiabálnék, nem dühöngenék, de az utolsó mondatomat ma is fenntartom. Egyszerűen nem értem, hogy miért volt ilyen a doktor úr. Nyilvánvaló, hogy tudnia kellett, mi történt anyukámmal, vagy nem? Akkor mire volt jó mindez? A földön fekvőbe rúgni még egyet aljas húzás, ahogy ez is az volt.

Megvolt a temetés, édesanyám már a föld mélyén nyugszik. Most próbálom összeszedni magamat. Kimondhatatlanul hiányzik és hiányozni is fok örökké. 21 éven keresztül ő volt az én mindenem.

Van egy sztorija a magyar egészségügy helyzetéről? Megváratták, félrekezelték, megalázták, vagy ellenkezőleg, csupa jót tapasztalt? Küldje el történetét a praxisblog@yahoo.com címre, vagy használja

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csak a 100 legfrissebb kommentet szeretném látni!

szeneslapát 2011.03.20. 06:48:12

A doktor úr valószínüleg egyáltalán nem emlékezett sem a betegre, sem a hozzátartozóra. A pénzt ennek ellenére eltette, a hozzátartozóval elfogadhatatlan módon beszélt. A hozzátartozó ilyenkor amúgy is feldúlt, ami érthető. Jogos a felhborodása, nyugodtan mehetett volna reklamálni (pl. az orvos főnökéhez, betegjogi képviselőhöz). Az orvosnak meg bocsánatot kellett volna inkább kérnie.

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog