Egy titokzatos betegség miatt lassan megnyomorodok

2017.06.13. 05:56

7_1.jpgAz orvosok tanácstalanok, az érsebész a neurológushoz küld, az vissza az érsebészhez, vagy az ortopédiára, az ortopédus a reumatológiára, és így tovább.

Tisztelt Praxis!

 

Talán tud valaki segíteni abban, hová, kihez fordulhatnék, hogy maradék járóképességemet megőrizhessem, ne adj isten, állapotomban javulás állhatna be.

 

56 éves nő vagyok, egy veleszületett rendellenességgel élek. Neve: Klippel-Trenauey- Weber szindróma, vagy Parkes-Weber szindróma. Igazából nem tudom, mert születésemkor még nem volt olyan fejlett a tudomány, hogy pontos diagnózist fel tudtak volna állítani. Lényeg az, hogy egy vöröses-lilás folttal születtem, ami a derekam jobb oldalából indult, a farpofán át, a jobb comb hátsó részén, le egészen a bokáig. A Városmajor úti klinikára hordtak a szüleim, az érintett lábam 2 centiméterrel hosszabb volt, egyéb problémát évekig nem észleltünk. 17 éves koromban kaptam életem első mélyvénás trombózisát, ezt követően, 1979-ben készült egy arteriográfia, ami angiodiszpláziát igazolt, artéria-véna shöntöt, csökevényesen fejlődött ereket.

 

Keringésjavítás céljából szimpatektómia műtét következett, ami szövődményesen gyógyult, hónapokig a falat vakartam kínomban egy ideg begyulladása miatt. Ezt követően vettem észre a jobb farizomzat sorvadását, visszamentem a Klinikára, ahol azt mondták, a sorvadásnak semmi köze nincs a műtéthez, neurológiára irányítottak, ahol gerincsérv, vagy daganat irányába vizsgáltak, negatív eredménnyel. Évek teltek el, a járásomban akkor még semmiféle zavar nem mutatkozott, viszont több magas elzáródású trombózisom volt.

 

2002-ben egy nagyon súlyos iliaca vénát elzáró trombus után lábszárfekélyem keletkezett, ami egy év alatt szépen begyógyult. Közben egyre nagyobb fájdalmaim voltak a csípőm környékén, de a rtg semmit sem mutatott. Később a fájdalom mérséklődött, az izom sorvadása viszont fokozódott. Nehéz volt lépcsőn járni, fájt a hátam, a derekam, a sarkam, elég rozoga állapotba kerültem, de mindez még semmi sem volt ahhoz ami pár évvel ezelőtt kezdődött. Előbb csak a beteg lábam fordult kifelé, ha normál helyzetbe hoztam azt kényszertartásnak éreztem. Hamarosan azt vettem észre, hogy a térdem befordul, bokám kidől, a járás kínszenvedés.

 

Mára sajnos ott tartok, hogy mindkét lábam kifelé fordul, térdem berogyik, ha egyenesbe kényszerítem a lábfejemet, a térdemet is kiegyenesítem akkor nem tudok elindulni, nincs egyensúlyom, a térdeim összerogynak alattam. Egyelőre még pár száz métert meg tudok tenni, de a legkisebb emelkedő megállít. Olyankor a combjaimban érzett szorító fájdalom miatt két-három lépésenként pihennem kell. Egy-egy ilyen 200 méteres út után napokig erős izomlázat érzek mindkét combomban.

 

Az orvosok tanácstalanok, az érsebész a neurológushoz küld, az vissza az érsebészhez, vagy az ortopédiára, az ortopédus a reumatológiára, és így tovább. Kérdésem, amit levelem elején is említettem, mit tehetnék? Nem akarok, nem tudok belenyugodni, hogy igazából senki sem tudja, mi a bajom, nincs korrekt diagnózis, csak szépen lassan megnyomorodok, a lakásom foglya leszek. Köszönök előre is minden véleményt, javaslatot.

 

Üdvözlettel: H. G.

Haza akarják küldeni a magatehetetlen beteget

2017.05.31. 05:11

18e54da37aa0c6a04e15f1858ae9c226b6dde516.jpgÉdesanyámat 2015 Júniusában találtam meg egy budapesti elfekvőben a háziorvosa segítségével. 24 órás ellátást igénylő pelenkás beteg lett

Tisztelt Cím!

 

Édesanyámat 2015 Júniusában találtam meg egy budapesti elfekvőben a háziorvosa segítségével. Senkit nem adott meg akit értesíteni lehetne, így csodálkoztak amikor megjelentem. Az édesanyám 24 órás ellátást igénylő pelenkás beteg lett.

 

Annyit tudok, hogy sokat feküdt Pszichiátriai osztályon. Most majd két év elteltével haza akarják adni saját felelősségére. Megpróbáltam a gyámságot, de azt mondja a vizsgálat, hogy mentális állapota nem indokolja.

 18e54da37aa0c6a04e15f1858ae9c226b6dde516.jpg

 

Az.édesanyámnak nincs magántulajdona, csak egy önkormányzati bérelt lakása. Nekem aortabillentyű betegségem van. Mellé egy kiskorú gyermekem és egy házhitelem.

 

A kórház szociális nővére hívott fel, hogy hazafogják adni.Kérem adjanak tanácsot mit tehetnék?

 

Tisztelettel:Tóthné

A bolgár egészségügy rosszabb, mint a miénk

2017.05.11. 06:16

a9203b014312b4e3fd32b7cbd36ce4b7.jpgAmint beléptünk, riadtan felrebbentek a fehér köpenyesek, és még mielőtt annyit mondhattam volna, hogy corpus alien, már testületileg vissza is toloncoltak bennünket a váróterembe azzal, hogy menjünk a másik rendelőbe.

Egy nyáron a bolgár tengerparton kempingben sátortáboroztam a családdal és barátokkal. A homokos tengerparton a 7 éves Eszter szemgolyójára tapadt egy kis csillámlapocska, amely pislogásra nem akart elmozdulni. A társaságunkban levő gyermekorvosnő fertőzésveszélytől tartva nem mert belenyúlni az Eszter szemébe, ezért beautóztam az Eszterrel a burgaszi poliklinikára. Az orvosnő tanácsolta mondjuk azt, hogy CORPUS ALIEN, amitől a szemész majd fogja tudni, hogy idegen test van a szemben. Burgaszban nagy nehezen megtaláltuk a jellegtelen négyszintes épületet, amelyből hosszú tömött sorokban áramlottak ki- és befelé az emberek. A földszinten semmiféle elirányítás nem volt található, ezért a tömegben emeletről emeletre tolongva kerestük a szemészetet.

 

A harmadik emeleten meg is találtuk, ahol a váróteremben egy sereg ember a kezüket vagy zsebkendőt az egyik vagy mindkét szemükre szorítva várakoztak. Nagy naftalinszag volt, ugyanis főleg a vidékiek orvoshoz jövet elővették a szekrényből a fekete ünneplő ruháikat. Rémségesen elhanyagolt, begyulladt és bedagadt szemeket láttunk, a fertőző váladékokat nyilván szétkenték a padokon, kilincseken, hogy jusson mindenkinek. A teremből négy ajtó nyílt, de csak kettőn keresztül volt forgalom. Elkezdtem figyelni, hogy mi a rendszer. Sorszám nem volt.

 a9203b014312b4e3fd32b7cbd36ce4b7.jpg

A betegek egy része a teremben állt vagy a padokon ült, de a többség a két ajtó előtt szorosan összetömörödve várakozott. Ennek a tömörödésnek nem volt sorban állás jellege, hézag nélkül összetapadva mozdulatlanul álltak. Queue jumping nem volt lehetséges, mert nem volt sor. Az ajtókon keresztül nem volt betegforgalom, csak néha egy-egy fehér köpenyes jött elő, csak azért, hogy az ajtót maga után gyorsan behúzva bemenjen a másik szobába. Nem láttam, hogyan lehetne bejutni a rendelőbe. Próbálkoztam azzal, hogy az Eszterkét magam előtt tolva és az útlevelet kérlelő tekintettel felmutatva bejutok az ajtóig, de válaszul a néma fekete tömeg még szorosabbra tömörödött. Ekkor elkezdtem figyelni, hogy egyáltalán ki jut be és hogyan.

 

Egyszer csak, a terem túlsó végén hirtelen felkerekedett egy addig passzívan ott ülő ember, majd a szemére szorított zsebkendővel határozott léptekkel elindult, a szabad kezével, könyökével, homlokával jégtörő hajó orrát szimulálva menetsebességgel széttolta az ajtó előtt tömörödő embereket, és bement a rendelőbe. Azok döbbenetes módon jámborul tűrték. Körülbelül ekkorra dühödtem be és a bolgár beteg példáját követve, az Esztert magammal vonszolva, hasonló technikával sikerrel behatoltam az egyik ajtón.

 

Amint beléptünk, riadtan felrebbentek a fehér köpenyesek, és még mielőtt annyit mondhattam volna, hogy corpus alien, már testületileg vissza is toloncoltak bennünket a váróterembe azzal, hogy menjünk a másik rendelőbe. Hasonló módon ide is behatoltunk, itt pedig egy főorvos kinézésű fehér köpenyes nő jött felénk elhárító jelleggel. Sorolta a kifogásokat, miszerint nincsenek meg a kezelésre a feltételek, nincs műtő, stb. Ekkorra már tényleg dühös lettem, őt is félretoltam, az Esztert pedig leültettem a vizsgálószékbe, ráirányítottam a lámpát és azt mondtam a nőnek, hogy corpus alien. Erre fel kénytelen volt megnézni az Eszter szemét, láttam, hogy megkönnyebbül. Ezután annak rendje és módja szerint steril módon levette az Eszter szeméről a csillámlemezkét, mindenféle ecsetelővel és kencével fertőtlenítette, majd végül bekötötte.

 

Az Eszter szeme azóta is megvan, bár egyszer Pomázon már felnőtt korában majdnem elvesztette. Akkor is én rohantam vele éjjel az szemészorvoshoz. De ez egy másik történet.

Levágtam az ujjbegyemet

2017.05.09. 06:02

jammed-vs_-broken-finger-how-can-i-tell-.jpgA doktor urak láthatatlanok voltak. Szerintem ha artériás vérzésem lett volna, azt sem vette volna senki észre.

Egy vágódeszkán pörkölthöz vágtam kockára a sertéslapockát, amikor a gáztűzhely rácsozatára tett deszka megbillent és én a szamuráj késemmel levágtam a bal kezemen a mutatóujjam begyét. A levágott begy a húsok közé keveredett. Mindenki ismeri azt a dermedt érzést, amikor az ember hitetlenül nézi az ujját, amely az első pillanatban még nem is vérzik. Azután annál bőségesebben. Egyedül voltam, vasárnap volt. Sebészorvost!

 

Az ujjamat folyamatosan felfelé tartva, a csuklóm köré vérfogó papírtörlőt tekerve megragadtam a kézitáskámat és elkezdtem rohanni az autóm felé. Fél kézzel, könyökkel, térddel és homlokkal vezetve elszáguldottam a Hercegprímás utcába, ahol a rendelő elhagyatottan le volt zárva. Erre elrohantam a közeli Rosenberg Házaspár utcai rendelőhöz (ma Hold utca). Ez is zárva volt, de nagyon, csak a kapu melletti földszintes ablakban könyökölt a kispárnáján egy kopasz ember és figyelte az utca történéseit. Nem mondtam neki semmit, csak felmutattam a vérző ujjamat. Azt mondta, hogy menjek a Fiumei úti Koltói Anna kórház traumatológiájára.

 jammed-vs_-broken-finger-how-can-i-tell-.jpg

 

Oda is elszáguldottam, bementem a földszinten egy nagy terembe, amely tele volt sérültekkel. Mintha a haiti földrengés után lettünk volna. Egyesek a földön feküdtek hordágyon, másokat hozzátartozók támogattak, padon feküdtek, kinek a feje, kinek a karja, kinek a lába volt sérült, amatőr elsősegély kötések és ragtapaszok. Apatikus csend, csak néha hallatszott nyögés. Az arcokon reménytelenség, már belefásultak a várakozásba. Négy ajtó, fehérköpenyesek sehol. A terem bejáratánál volt egy ablak. Amögött ült a túlterhelt recepciós nő. Mintha ő is betegelhárításra lett volna berendezkedve. Hogy képbe helyezzem egyszerűen felmutattam neki az ujjamat, mire hirtelen lefelé fordította a tekintetét, eltakarta az arcát, és rémülten felháborodva így kiáltott: "Ne mutassa!" Majd a fejét félig elfordítva letépett egy sorszámot és átadta nekem. Láttam, hogy körülbelül én vagyok a legkönnyebb sérült valamint is, hogy vigasztalanul magunkra vagyunk hagyatva és nuku személyzet.

 

Nem volt nálam élelem sem. Aztán elkezdtem figyelni, hogy hogyan is működik ez az egész. Egy idő múlva láttam, hogy csak két ajtó mögött lehet rendelő a másik kettő nem funkcionált. Néha az egyik ajtó mögül előjött egy-egy ápolónő kezében kávéval és gyorsan behúzva maga után az ajtót bement a másik helységbe. A doktor urak láthatatlanok voltak. Szerintem ha artériás vérzésem lett volna, azt sem vette volna senki észre. A többi sérült részéről részvétre vagy segítségre nem számíthattam. Kiszemeltem magamnak az egyik csinosabb ápolónőt és amint átment a színen nála érdeklődtem, hogy mi itt a rend és hosszabb távon mi várható. Nem volt ellenséges, és attól kezdve ahányszor előjött hol egy iratcsomaggal, hol egy tálca kávéval beszéltem hozzá és lazán poénkodtam.

 

Nevetett, amit jó jelnek tekintettem. Aztán egy idő múlva színlelt csodálkozással megkérdeztem, hogy hogy van az, hogy nem látok beteget bemenni a szobákba. Sikerült jó hangvételt megütni, mert nem fagyott le, hanem hirtelen megkérdezte: Miért, magának mi a baja? Felmutattam az ujjamat. Erre azt mondta, Á, ez semmi! Na jöjjön! Majd a teremben haldokló sérülteken átlépkedve bevezetett az egyik rendelőbe. Kellemes kávészag, oldott hangulat. Ott ült a fiatal, jóképű sebészorvos, körülötte a rá ácsingózó fiatal ápolónőkkel, és az egyiknek a vállát masszírozta. Nevetve fordult felém, hogy mi a gond. Neki is megmutattam az ujjamat. Ekkor már a professzionális harctéri sebész komolyságával, határozott mozdulattal megfogta az ujjamat és közelről megszemlélte a sebet. Határeset - jelentette ki - az ujjlenyomata is vissza fog nőni.

 

Majd rutinosan ellátta a sebet. Megsózta, megborsozta, megpaprintotta és bekötözte. A kötözés végső fázisát már az egyik nővérkére hagyta és kényelmesen hátranyúlt a kávéja után. Tényleg értette a szakmáját, a seb komplikációk nélkül gyógyult, ma már egy CSI-nak (Crime Sceen Investigator) sem okoznék gondot, mert tényleg regenerálódott az ujjlenyomatom. A pörköltet otthon befejeztem, vittem belőle a munkahelyemre is, ahol az egyik kollegámat is megkínáltam. Nagyon ízlett neki, jó ízűen falatozott és dícsérte. Ekkor neki is felmutattam a bekötözött ujjamat és közöltem vele, hogy valszeg éppen most ette meg az ujjbegyemet, amely beleesett a húsok közé.

8 órát vártunk a sürgősségin

2017.05.07. 08:15

honved_korhaz_kulso_1_3.jpgNekünk még szerencsénk volt, mert rokonaink dolgoznak a Honvédben és úgymond "gyorsan" sorra kerültünk.

Tisztelt Praxis!

 

Húgom a MÁV háziorvosi ügyeletére ment be, ahol arra panaszkodott, hogy szúr az oldala. Mar ott is annyit várt, hogy már nem bírt menni. Az orvos vakbélgyulladásra gyanakodott, és elküldette húgomat a Honvédbe. Na igen, csak húgom egyedül ült ott a váróban, és mozdulni nem bírt. De simán kitettek, hogy oldja meg úgy a bejutast, ahogy akarja.


Gyorsan intézkedtünk, bekerültünk a Honvéd sürgősségire, és 8 órát vártunk. Ö szenvedett, sirt, de csak azt mondtak, nem olyan vészes, minden rendben van. Én kérdeztem, kell-e műteni a húgom, a válasz az volt, nem kell. 1 órával később romlott az állapota, és azt mondták az orvosok, hát műteni kellene, de a személyzet fáradt, megvárják a kora reggeleseket, hogy friss szakemberekkel kerüljön a műtőbe. Hát mondtam, rendben van.

 

honved_korhaz_kulso_1_3.jpg


Én hazamentem, reggel hívtam húgom barátját, aki végig nála maradt, kiderült, hogy hajnali 3-kor mégiscsak megműtötték, mert perforált a vakbele, és inkább nem várták meg a korai műszakot.
Nekünk még szerencsénk volt, mert rokonaink dolgoznak a Honvédben és úgymond "gyorsan" sorra kerültünk, és egy plasztikai sebeszorvos végezte a műtétet, hogy ne maradjon nagy hege a húgomnak, de az állandó idegtépés.


Én láttam, ahogy egy bácsi vérző fejjel ül 6 órán keresztül egy kerekesszékben, miközben egyszer se nézett felé senki. Pedig a Honvéd meg a jobb kórházakhoz tartozik. Ez kb. 3 éve volt.

Emberség és szakértelem a veszprémi kórházban

2017.05.03. 06:00

korhaz1-945x630.jpgA veszprémi kórház, ha már ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, a legjobban vizsgázott emberségből, gyógyításból, hozzáállásból.

És akkor némi tapasztalat a Veszprém megyei Csolnoky Ferenc kórházról.
Csillagos 5-ösre értékelem, minden negatív internetes híre alapján. Na nem a kaját, mert azt nekünk veséseknek külön főzték és még a megszokott kórházi kosztnál is ízetlenebb volt, lent már ismertettem miért. De emberileg, empátiailag csillagos 5-ösre vizsgáztak.


Azt nem tudom, hogy azért-e, mert az első 3 hétben épp a halálból hoztak vissza, és minden nap csak az volt a biztos, hogy akkor élek, de az nem, hogy másnap is, de a figyelem teljes volt.
Már reggel 4-kor ébresztettek, vérnyomásméréssel, lázméréssel. A főorvos reggel 6.44-kor minden nap megállt az ágyamnál, és pl megvizsgálta a fisztulámat, de csak, ha rám mosolygott és egy másodpercre megkérdezte mi van velem, akkor is bejött. A többi orvos is naponta tiszteletét tette az ágyamnál néha többször is, az első héten pedig gyakorlatilag 1-es bel egész személyzete megjelent minden nap, hogy megnézzenek, hogy egy jó szót, egy biztatást ejtsenek nekem.


Helyettem küzdöttek, még akkor is, amikor én a dialízis ellen harcoltam. Nagyon kedvelem az egyik doktornőt, aki bátor, és bátran leveszi a vizet rólam. Persze velünk, végstádiumos betegekkel, mindenki nagyon kedves alapból, mert mint a végstádium szóban benne van, soha nem tudjuk, hogy mikor van vége. Ők sem tudják, ahogy fogalmaztak, minden nap egy ajándék. Rengeteget sírtam, de sosem maradtam egyedül a könnyeimmel, a folyosókon is mindjárt odatalált a személyzetből valaki, amikor elszontyolodva, csüggedten ültem, egy-egy rossz lelet után.

korhaz1-945x630.jpg


A várakozás volt a legnehezebb, de a főorvos tudta mennyire rettegek, így mindig bekérte a leleteimet. Sokszor a folyosón kapott el, hogy elmondja, nincs még meg a lelet, de amint meg lesz, hozza egyből. Az ápolónők túlhajszoltan, fáradtan, de folyamatosan mosolyogva, kevés pénzért, de a végsőkig küzdöttek.


Nagyon jóban lettem az ápoló személyzettel, már majdnem örökbe fogadtak. Kedveltek, mert még a halál torkában is megőriztem a humorom, és tetszett nekik, hogy dacosan harcoltam az orvosokkal, hogy minden beavatkozást megbeszéltem velük, hogy utána olvastam a kezeléseimnek. Hogy nem bólogattam mindenre, amit mondtak, hanem tájékozódtam
Már néha az orvosok is nevették, hogy előre szerveztem a következő beavatkozás helyét és idejét, holott még nem jött meg a végérvényes lelet.


Tűkön ültem, készen rá, hogy megvétózzam minden tanácsukat. Amikor az urológus meg akart katéterezni, akkor már túl voltam két fájdalmas beavatkozáson, az osztályos orvosaim már fel se hozták volna. Az urológusnak sem egyeztem bele, mondtam neki, annyi középsugaras vizelettel szolgálok, amennyit csak akar, de a katéterezést nem vállalom. Így megegyeztünk.
Őszinte voltam, elmondtam a főorvosnak, hogy nincs pénzem, és mint látja, igazából családom sincs.


Tök egyedül vagyok és éppen ezekben a hetekben változik meg a teljes életem. Kevesebbet fogok tudni dolgozni, és épp a végtartalékaimat élem fel. Azt mondta, megérti és tudja, hogy milyen nehéz nekem egyedül, nem is vár tőlem semmit. Mégis úgy érezhettem, hogy kedvel és külön figyel rám.


Szóval, úgy gondolom a veszprémi kórház, ha már ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, a legjobban vizsgázott emberségből, gyógyításból, hozzáállásból. Ha már tényleg ilyen állapotba jutottam, még keresve sem találhattam volna jobb helyet.

 

Külön köszönet az érsebészeten dolgozó orvosoknak és Noéminek az ápolónak, akik az ott töltött egy napom és egy éjszakám alatt megmutatták, hogy mi ott számítunk, hogy nem kell félnünk és az én vékony artériám és és vastag vénámból is megoldották a fisztula műtétemet.

Ha az orvosokra bízom, már tolószékben lennék

2017.05.02. 06:05

fajdalmaim-vannak-gerincfajdalom.jpgAz egészben az volt a legborzasztóbb, rá sem jöttek, mi a bajom, mi okozza a borzalmas fájdalmat. Segíteni pedig végképp nem tudtak.

Tisztelt Praxis!

 

Az én kálváriám az egészségüggyel közel fél évig tartott. Az egészben az volt a legborzasztóbb, rá sem jöttek, mi a bajom, mi okozza a borzalmas fájdalmat. Segíteni pedig végképp nem tudtak. A kezelések semmit nem értek, megállapították, hogy van két gerincsérvem, egyről már közel tíz éve tudtam, de nem olyan jellegű, hogy műteni kelljen. Javasolták, hogy pihenjek. Na épp azt nem tudtam.

 

Deréktól lefelé a lábujjamig állandó fájdalom, az izmaim elkezdtek sorvadni, nem csak hogy feküdni, de már járni sem tudtam. Végső kétségbeesésemben felhívtam egy barátomat, aki reikimester és csontkovács és a második kezelés után már egyedül jöttem fel a harmadik emeletre. Három hét alatt, négy kezeléssel teljes életet élek, dolgozok, naponta kétszer nagyot sétálok a kutyusommal, bevásárolok, ötször-hatszor megmászom a harmadik emeletet, az a hat hónap már csak egy rossz emlék. Ha az orvosokra bízom, mára már tolószékben írom ezeket a sorokat.

 

fajdalmaim-vannak-gerincfajdalom.jpg

 

Nem is a gerincsérvem okozta, hanem a csípőm volt szétcsúszva és olyan idegszál becsípődve, ami ezeket a tüneteket okozta. Hiába volt MR-i, röntgen, erre nem jöttek rá. Azóta a két sérvem is és a csípőm is, köszönik, jól vannak!

 

És az egész kevesebbe került, mint amit a hat hónap alatt a gyógyszerekre költöttem, ami persze semmit nem ért!

Prosztatarákos kanosszajárás

2017.04.29. 08:42

1_7.jpgVárja ki a párom amíg kezelés és műtét nélkül, katétert viselve élete végéig, szépen meghal nagy szenvedések közepette?

Tisztelt Praxis!

 

A párom 75 éves lesz nyáron és tavaly novemberben állapították meg a prosztata rákot nála a Dél-Pesti Kórház Urológiáján, ahová véletlenül került, mert akkori vidéki lakósként nem oda tartozott ellátási körzet szerint. Nem találtak áttétet nála. Kapott ott egy fiatal rezidens doktortól egy 3 hónapig ható női hormon hatású injekció implantátumot ( a beadást megelőzően nem kérdezte meg az orvos, hogy szeretné-e beadatni, a mellékhatások ismeretében) aminek az lett volna a hatása hogy kisebbítse a rákos prosztatát. Ezzel egy időben állandó katétert is helyeztek fel, mivel teljes vizelet elakadása volt. A legutolsó vizsgálat alkalmával a fiatal orvos javasolta, hogy menjen el a Kékgolyó u.-i Onkológiára onkológiai konzílium kérésre, mert a Dél-Pesti Kórházban nincs onkológus orvos. Majd azzal engedte el, hogy 3 hónap múlva amikor a hormongyógyszer hatása letelik, jöjjön vissza és akkor meglátja, hogy tud-e spontán vizelni, vagy egy ún. TURP műtétet megcsinálnának ami részlegesen távolítja el a rákos prosztatát. Közben 6 hetente cseréltesse a katétert. A párom állandóan nagyon rosszul volt a Leuprorelin mellékhatásától, alig bírt felkelni az ágyból, mint egy zombi úgy élt.

 

A Kékgolyó u-ba is alig bírt elmenni, mert a katétertől közlekedni alig tudott és a rosszulléttől is. Ott időpontra berendelve 8 órát várakozott , majd az orvos meg sem vizsgálva csak a Dél-Pesti Kórház vizsgálati leleteit megnézve, azt véleményezte, hogy nem kell semmit csinálni már vele a kora miatt, sem műtétet, sem további hormonkezelést nem javasolt, csak a katéter viselését. Mivel időközben az Uzsoki u-i kórház területi ellátási körzetébe költözött a párom, úgy gondoltuk, hogy akkor egyszerűbb, ha ide a közelbe jár a betegségének a további kezelésére nem a város másik végére másfél órát utazgatva BKV-val az ő rossz általános egészségi állapotában. Közben többször volt véres és gennyes a vizelete és fájdalmas irritációt okozott a katéter viselése, amire kapott antibiotikumot az SZTK-ban.

 

A 15. kerületi SZTK-ban dolgozott az az urológus orvos ( akinek a nevét nem kívánom most megírni, nem tudom, hogy ezen a Blogon szokásos-e ?) akit a körzeti orvos is ajánlott, mint jó szakembert. Sajnos azonban hozzá 2 és fél hónapos előjegyzésre lehetett volna bejutni, ezért úgy gondoltuk, jobb, ha egyenesen az Uzsokiban keressük fel őt amikor ügyeleti időben szokta fogadni a betegeket. Megtörtént több órás várakozás után a vizsgálat ( egy minimális paraszolvenciát tudtunk csak adni, mert mindkettőnknek nagyon alacsony a nyugdíjunk) és elmondta a doki, hogy ő is TURP műtétet javasolt, előtte vagy utána sugárkezeléssel kombinálva. A párom elmondta, hogy "szeretne megszabadulni a katétertől" mert nagyon kellemetlen a viselése, de elsősorban a rákbetegségét szeretné meggyógyíttatni. Erre az orvos beírta a kezelőlapra, ezt a szöveget, hogy " a katétertől szeretne a beteg megszabadulni", ami már eleve ferdítés. Majd április elején amikor már közeledett az előjegyzett műtéti időpont, a párom visszament a műtéthez szükséges vizsgálatok eredményével és mivel az EKG-n találtak valami eltérést az aneszteziológus orvos elküldte kardiológiai konzíliumra. Ezzel az aneszteziológiai javaslattal visszament a párom az urológus orvoshoz, aki azt javasolta, hogy keressen fel egy magán kardiológust, mert itt a kórházban egy vizsgálatra több hónapot kellene várnia.

 1_7.jpg

 

Majd amikor a párom mondta, hogy neki a nyugdíja 45 ezer Ft a magán kardiológiai rendelésen ( az urológus által javasoltan) 50 ezer Ft lenne a díj, akkor az urológus végül is telefonon megbeszélte a kórházi kardiológussal, hogy pár napon belül fogadta. A kardiológus nem csinált semmilyen vizsgálatot,( megnézte az EKG leletét, és kikérdezte, hogy vannak-e konkrét szívpanaszai, amik nem voltak, csak valószínűleg a Leuprorelin injekciónak az egyik mellékhatása, ami rá is volt írva, az EKG eltérés) sem szív ultrahangot, amit ott helyben el lehetett volna végezni, hanem elküldte szív katéterezésre, hogy pár nap múlva jelentkezzen. Ennek az orvosnak nem tudtunk paraszolvenciát adni, valószínűleg azért javasolta, hogy ezt az önmagában is veszélyes, és csak súlyos szívbetegség esetén elvégzendő vizsgálatot csináltassa meg a párom. Ő ezt nem vállalta be, aminek a következménye az volt amikor visszament az aneszteziológiára, hogy nem javasolták a műtétet. Előtte lévő héten amikor már közeledett a műtét időpontja én felhívtam a kórházat és meg akartam kérdezni, hogy mikor lesz ügyeletes az illető urológus orvos. Pont ő vette fel a telefont és kérdezte tőlem, hogy miért érdekel? Mondtam, hogy a műtét előtt szeretnénk a doktor úrtól részletes tájékoztatást kérni a műtét lefolyását illetően, a gyógyulási esélyekről és az esetleges szövődményekről. Erre ő azt mondta telefonban, hogy erre neki nincs ideje a kórházban ( amikor is rendszeresen ott fogadta a betegeit, akiktől megtudtuk a folyosón való hosszas várakozás alatt, hogy igencsak magas paraszolvenciát szoktak adni ennek az orvosnak), menjünk a magánrendelőjébe, ott van erre idő. Meg különben is "ne szívjuk már folyton a vérét az örökös kérdezősködéssel!" szó szerint ezt mondta elég arrogáns hangnemben.

 

A párom ezek után már semmiképpen nem akarta volna elvégeztetni ott ezzel az orvossal az Uzsokiban a műtétet, elment a bizalma annak ellenére, hogy ő egy nagyon jó szakember hírében állt. Különben is ragaszkodott volna az orvos a sugárkezeléshez amit a párom semmiképpen nem vállalt be. Majd lemondta a párom egy levélben ( mivel akkor már szabadságon volt az orvos és nem tudtuk személyesen felkeresni a műtét időpontja előtt) az orvosnál az amúgy sem javasolt elvégzendő műtétet. Azon gondolkoztunk el, hogy vajon ebben az országban csak a jól szituált embereknek van esélye a rákból való gyógyulásra? A szegény kisnyugdíjas embereknek, akik egész életükben fizették a TB hozzájárulást meg sem adják a gyógyulás lehetőségét, arra hivatkozva, hogy a kora miatt nem lehet a teljes prosztata rezekciót elvégezni csak a részlegeset aminek az lenne a szövődménye, hogy, ha egy rákos szervet megbolygatnak és félig ott hagynak, hogy megnő az áttétek szóródásának az esélye? Magán rendelőkben ( ismerőseim tapasztalata alapján) horribilis térítési díjért nincs ilyen felső korhatár, ha az általános egészségi állapota jó a betegnek. A párom nyáron lesz 75 éves és most nem tudjuk mitévők legyünk, mert a Dél-Pesti Kórházba ha visszamegyünk a fiatal rezidens orvoshoz, ő azt mondta, hogy elméletileg elvégezhető lenne a teljes prosztata rezekció, ( még a75 éves kora előtt) nem a hagyományos műtéti technikával. Rá viszont nem mernénk bízni egy ilyen komoly műtétet, mert ugye ő meg nem szakorvos.

 

A további több hónapos hormon kezelést sem szeretné a párom bevállalni, mert rettenetesek a mellékhatásai legalábbis számára, és nem tudni, hogy egyáltalán van-e valamilyen pozitív hatása? Még hozzá szeretném tenni, hogy a katéter cserére 6 hetente nem akart visszamenni a Dél-Pesti Kórházba, mert az nagyon messze van a lakhelyünktől, ezért felkereste a helyi SZTK-ban az egyik orvost, akinél nem volt várakozó beteg és kérte a katéter cserét ( hiszen ez nem egy bonyolult beavatkozás, bármelyik urológusnak rutin feladat) és ő azzal utasította el a legutolsó alkalommal, hogy "egy betegnek csak egy urológus jár" és menjen vissza katéter cserére az eredeti kórházba ahol kezelték. Hol van az megírva, hogy egy beteg nem fordulhat konzíliumot, szakvéleményt kérni másik orvoshoz, vagy akár többhöz is ilyen bonyolult esetben amikor súlyos prosztata rákról van szó? Szóval ezeket az orvosi anomáliákat tapasztaltuk és nagyon el vagyunk keseredve, hogy akkor most mi lesz a megoldás?

 

Várja ki a párom amíg kezelés és műtét nélkül, katétert viselve élete végéig, szépen meghal nagy szenvedések közepette? Elnézést kérek, hogy ilyen részletesen leírtam ezt a kálváriánkat, de sorozatban felháborító hozzáállást tapasztaltunk az orvosoktól , gyanítom, hogy azért, mert nem tudunk megfelelő, elvárt nagyságrendű paraszolvenciát adni. Várom válaszukat, véleményüket, javaslatukat.

 

Üdvözlettel: Zsuzsa

Pokolian fáj, de nem törődnek vele

2017.04.27. 05:35

elfekudt-nyak-gyors-megoldas-fajdalomcsillapito-nelkul-1430754080.jpgVárja meg a beteg az adott időpontot, ami  szerencsés esetben elmúlik, vagy rosszabb esetben rosszabbodik, és naponta háromszor csinálja össze magát kínjában? Erre az egészségügyi ellátásra vagyunk olyan büszkék?

Üdvözlöm a Blog olvasóit

Évek óta szenvedek a nyaki gerinc problémámmal, amire akármilyen kezelést írt fel a kezelőorvosom semmit sem ér. Ez év márciusában megpróbáltuk a gyógytornát, ha nem használ menjek vissza ebben állapodtunk meg.Elkezdtem járni a tornára hetente kétszer.Nem mondom,hogy semmit sem ért,mert valamit csak enyhült a folyamatos fájdalom a nyakamban és a vállamban de nem az igazi..Pénteken délután elkezdett rettenetesen fájni a problémás rész a nyakam és a tarkóm közt,estére már mozdulni sem bírtam.A fejem se jobbra,se balra mozgatni nem tudtam,mert ha próbáltam elmondhatatlan éles fájdalom nyílalt a nyaki résznél mindenfelé. Alvás semmi,egy perc sem.Egyszerűen nem volt az a póz,hogy csak egy pillanatra is szűnjön a fájdalom.

 

Háromféle fájdalom csillapító,hideg vizes borogatás,pihentetés sem csinált semmit,sőt  vasárnapra még rákapcsolt ekkor már a tarkómtól kezdve mindenem borzalmasan fájt.Itt mese nincs gondoltam,vissza megyek a reumatológus kezelőorvosomhoz,hogy csináljon velem valamit mert már moccanni sem tudok.

 elfekudt-nyak-gyors-megoldas-fajdalomcsillapito-nelkul-1430754080.jpg

 

Hétfőn reggel felhívtam a rendelőt,hogy megkérjem szépen az asszisztens hölgyet valahogy szorítson ki nekem legalább  10 percet az időpont hiánya miatt,mert én még egy ilyen napot nem bírok ki.Elmondtam azt amit itt leírtam.Nem lehet sajnos,április 18-ra tudok időpontot adni (ma 10-e van) addig tessék elmenni a körzeti orvoshoz,ő majd tudja mit kell ilyen esetben tenni.

 

Még egyszer elmondtam mert lehet nem értette,hogy nem tudok mozogni,pokolian fáj már mindenem,gyógyszer és semmi sem használ,három napja így kínlódok.A körzeti orvos semmit sem fog csinálni,maximum felír fájdalomcsillapítót,és oda fog irányítani önökhöz teljes joggal,mivel nem az ő szakterülete-mondtam.Válasz hasonló:tessék járni a gyógytornára továbbra is és tessék szedni Algoflexet és ez az időjárás változás is közrejátszik az ilyen hirtelen fájdalmakban.

 

Én nem akartam hinni a fülemnek,hogy ilyen hirtelen fellépő napok óta tartó csillapíthatatlan fájdalom esetén nemes egyszerűséggel elirányít a körzeti orvoshoz,amikor  is biztos lehetett benne,hogy az meg visszaküld hozzájuk.Másnap felhívtam a háziorvosomat és megkérdeztem tőle,hogy ebben az esetben mit tudna tenni velem ha odamegyek.Semmit,felírok magának egy erős fájdalomcsillapítót,és adok egy beutalót vissza-válaszolta.Nem mentem mert van betege épp elég,nekem meg van fájdalomcsillapítóm, tehát teljesen felesleges lett volna beülni a váróba huszadiknak.A kínom nem múlik,a nyakam ugyanúgy nem mozog se jobbra se balra,és szedem az Algoflexet kettesével,hogy kibírjam április 18-ig valahogy.Gyógytornára nem megyek mert nem tudok.

 

Most akkor megkérdezem azt,hogy lehet csodálkozni azokon akik fogják magukat és felkeresik a sürgősségi osztályokat vagy az ügyeletre elmennek? Tudnak mást tenni? Egyáltalán hova lehet fordulni ilyen és hasonló estben- a körzeti orvoson kívül- ha a panasz hirtelen jön és a fájdalom elviselhetetlen? Hova lehet menni fényes nappal? Vagy várja meg a beteg az adott időpontot,ami  szerencsés esetben elmúlik,vagy rosszabb esetben rosszabbodik, és naponta háromszor csinálja össze magát kínjában.Erre az egészségügyi ellátásra vagyunk olyan büszkék?

 

Bea

Gyógyítás helyett A Nagy Duettet nézte az ügyeletes orvos

2017.04.25. 06:23

firing_your_cancer_doctor.jpegEgyébként éjjel a kórházban meg is halt a néni. Úgy gondolom, ilyen súlyos betegnél elvárható lenne a teljes odafigyelés és lelkiismeretes ellátás.

Tisztelt Praxis!

 

Többször volt már szó a gödi orvosi ügyeletről pozitív és negatív előjellel is. Most egy megdöbbentő esetet hallottam. A szomszédomhoz, aki nagyon rossz állapotban volt félrebeszélt, fulladt, nem ivott, nem evett, gyógyszereit sem tudták már beadni Neki, kihívták a gödi ügyeletet húsvét vasárnap este kb.1/2 9-kor.

 

Már a telefonban azt kérdezte a doktornő -mit tud Ő csinálni? Amikor belépett a lakásba az volt az első kérdése, hogy be tudnák e kapcsolni a Tv-n a Nagy Duettet, mert már múlt héten sem látta, mindig van valami.

 

firing_your_cancer_doctor.jpeg

 

Leült és miközben nézte a műsort úgy vizsgálta a beteget és azzal kapcsolatban közben megjegyzéseket is tett. Amúgy az idős hölgyet elvitte a mentő később, mert ismétlem nagyon súlyos állapotban volt. Én nem voltam jelen, a gondozója mesélte el, de nem feltételezem, hogy kitalálta.

 

Egyébként éjjel a kórházban meg is halt a néni. Már odaúton a mentőben 60hm volt a vérnyomása. Nyilván nem feltétlenül azt akarom mondani, hogy emiatt a hozzáállás miatt halálozott el, de úgy gondolom, ilyen súlyos betegnél elvárható lenne a teljes odafigyelés és lelkiismeretes ellátás.

Meg másnál is természetesen!

 

Tisztelettel:

R.Melinda

Ha nincs másfél milliód, szenvedj!

2017.04.21. 06:17

2_4.jpgNem szeretnék megbántani senkit, de igazságtalannak érzem, hogy az ellátórendszer így bánik velünk, betegekkel. Ha nincs pénz, szenvedhetünk, ha van, minden azonnal megoldható.

Tisztelt blog!

 

Ortopédiai szakrendelésen jártam nemrég, ezzel kapcsolatban osztanám meg a tapasztalataimat. Nagyjából 2 hónapja erős fájdalommal ébredtem, a forgóm volt, ami kínozni kezdett. Korábban is éreztem fájdalmat ugyanott, de ez egész más volt, össze sem lehetett hasonlítani a régebbi érzéssel, sokkal gyötrőbb volt most a fájdalom. Pár napig szenvedtem vele, de végül már annyira megnehezítette a napjaimat, hogy bejelentkeztem egy szakrendelésre. Hosszas tanakodás után a hölgy, akivel beszéltem április 3-ára adott időpontot. Puff neki, majdnem 2 hónapot kellett várni csak ahhoz, hogy megnézzenek.

 

Közben a háziorvosom, aki kifejezetten humánus és nagyon kedves is mindamellett nyugtatgatott és írt fel gyógyszert is, amely ugyan nem szüntette meg a tüneteimet, de elviselhetőbbé tette a napjaimat. Végre elérkezett a vizsgálat napja és eljutottam a rendelőbe, ahol alapos kikérdezés és vizsgálatok után megállapították, hogy olyan fokú a probléma, hogy mindenképpen műtétre szorulok.

 

Első körben nagyon megijedtem, hiszen a műtét szó hallatán is ki tudok rohanni a világból, másrészt kisgyermekkorom óta, amikor a mandulámat távolították el, semmiféle beavatkozást nem végeztek el rajtam. Végül mégis belenyugodtam, hogy ha műteni kell, hát műtsenek, csak legyen jobb, mert az állandó és kínzó fájdalom, valamint az, hogy a napi teendőimet is csak óriási erőfeszítések árán tudom elvégezni, az tényleg nem mehet tovább. Elkezdtünk egyeztetni az esedékes beavatkozásról, hol és ki műtsön, majd megindult a szervezési része.

 2_4.jpg

 

Ekkor koppantam a legnagyobbat, ugyanis több lehetőséget is végig zongoráztam, de végeredményében mindenhol ugyanazt mondták, nagyjából 1, másfél évet kell várni mindenhol, mire lesz szabad hely és időpont. Az állam is leesett. Persze számítottam rá, hogy nem egyik napról a másikra kapok majd időpontot, de ez a borzasztóan hosszú idő még csak fel sem merült bennem. Azt hittem legrosszabb esetben is 3-4 hónapot kell még szenvednem, de utána végre minden rendbe jön. Nagyon nagyot tévedtem.

 

A legrosszabb mégis az, hogy mindenhol felhívták rá a figyelmemet, hogy amennyiben hajlandó vagyok másfél millió forintot letenni az asztalra, akkor szinte azonnal tudnak foglalkozni velem, már nagyjából egy hét alatt le tudják zavarni a műtétet és következhet a rehabilitáció. Sajnos elképzelhetetlen, hogy ezt a rengeteg pénzt kifizessem, egyrészt millió más kiadás nyomja a vállam, másrészt nincs is ennyi félretett tartalékom.

 

Marad a szenvedés, még legalább egy éven keresztül. Elkeserítő, hogy 40 éve fizetem a járulékokat, és amikor rászorulnék, hogy igénybe is vegyem az ellátást, nem tehetem, csak ha még jobban a zsebembe nyúlok. Nem szeretnék megbántani senkit, de igazságtalannak érzem, hogy az ellátórendszer így bánik velünk, betegekkel. Ha nincs pénz, szenvedhetünk, ha van, minden azonnal megoldható. És én még viszonylag szerencsésnek is mondhatom magam, mert nem halálos betegen várom az utolsó pillanatot, „mindössze” egy élhetetlen és fájdalommal teli életet kényszerítenek rám.

 

Üdvözlettel,

 

Tibor

Ameddig dohányzok, nem hajlandó meggyógyítani

2017.04.19. 17:32

a32-800x430_1.jpgAz egészben az a legszebb, hogy soha egy slukk cigarettát nem szívtam el egész életemben, és nem is tervezem már.

Tisztelt Praxis!

 

Biztosan rengeteg hasonló bunkó orvosról kaptatok már levelet, én csak az elmúlt másfél évben követem a blogot, most pedig eljött az idő, hogy a saját háziorvosomról írjam meg a véleményemet. Mindig is rideg volt a viszony közöttünk, bár az okát soha nem értettem, sem bántó, sem udvariatlan nem voltam az irányába az elmúlt közel 3 évben. Mégis mindig kimért és távolságtartó módon állt hozzám, de úgy voltam vele, biztos ilyen a személyisége, ha gyógyít, nem számít. Viszont eljutottunk arra a pontra, hogy már a kötelességét sem hajlandó teljesíteni, pedig egyrészt ezért fizetik, másrészt erre tett esküt.

 

Minden onnan indult, hogy február végén egy makacs köhögéssel és lázzal vegyített nyavalyával felkerestem, mondván elég nehezemre esik így a kettő együtt, a munkahelyemen sem nézik jó szemmel, hogy végig fertőzők mindenkit. Írt is gyógyszert, majd egy hét múlva a kontrollon gyógyultnak nyilvánított, holott akkor is ugyanolyan pocsékul voltam, mint amikor először mentem hozzá. Azt tanácsolta, hogy igyak sok folyadékot, majd elmúlik.

a32-800x430_2.jpg

Március 17-én pénteken, amikor újfent szóltak a melóban, hogy kezdjek magammal valamit, ne ténferegjek és krákogjak bent, újra elmentem hozzá, majd kértem, hogy nézzük meg alaposabban a dolgot, mert semmit sem javult az állapotom. Ezt már önmagában nem nézte jó szemmel, le is teremtett, hogy csak az idejét rablom, de újabb egy hetes kényszerpihenőre küldött és újfent ugyanazt a tablettát és köhögéscsillapítót írta fel. Amikor szerényen megjegyeztem, hogy legutóbb nem igazán hatottak ezek a készítmények, majdhogynem kiabálva kérte ki magának, hogy „kioktattam” ő tudja jól, mi kell nekem. Amikor szolidan egy vér és vizeletvizsgálatot pedzegettem, akkor pedig már szinte tajtékzott, mondván ő az orvos, nem én. Ami igaz is, csakhogy én érzem, javul-e az állapotom és addig azt hittem, a diagnózis szerves része a páciens által tapasztalt tünetek együttese.

 

Letöltöttem az egy hetes száműzetést, szedtem a gyógyszereket, mint egy kisangyal, de semmi. Amikor 24-én újra visszamentem hozzá, ismét gyógyultnak nyilvánított. Ekkor már egy hónapja szenvedtem a betegséggel. Akármit mondtam, akárhogy próbáltam rávenni, hogy járjunk alaposabban utána, mi lehet a bajom, nem volt partner benne. Mivel alapvetően arra neveltek, hogy kiálljak magamért, igyekeztem határozottan fellépni és úgy kérni, hogy végezze a dolgát és próbáljon segíteni, ezzel végképp elvetettem a sulykot. Szó szerint, és ebben egy apró túlzás sincs, több tanú hallotta kint a váróban, üvöltözni kezdett velem, és megengedhetetlen stílusban vágta a fejemhez a sértéseit. Naplopónak nevezett, semmirekellőnek, végül azt is kifejtette, hogy a dohányzástól vagyok ilyen helyzetben és ameddig dohányzok, meg se próbáljak többet hozzá menni, úgyis csak hátráltatom őt. Konkrétan kivágott a rendelőből. Az egészben az a legszebb, hogy soha egy slukk cigarettát nem szívtam el egész életemben, és nem is tervezem már.

 

Most, április elején még mindig betegeskedek, ami egyrészt nem jó nekem, mert ki szeret rosszul lenni folyamatosan, nem jó a környezetemnek sem. És itt, ahol élek, nincs is helyben másik háziorvos, akihez el tudnék menni. Nem tudom, arra van-e mód, hogy a munkahelyem városában válasszak magamnak új orvost és végre érdemben foglalkozzanak velem? Panaszt szeretnék tenni az orvosom ellen is, de erről pedig azt nem tudom, hova forduljak. Remélem, ha csak információval is, de valaki önök közül tud segíteni! Azt is szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem vagyok orvosellenes, sőt, a távolabbi rokonságban nálunk is van orvos a családban, de bárki bánna így egy beteggel, azt egyszerűen nem tudnám szó nélkül hagyni. Így pedig, hogy én kerültem ebbe a kutyaszorítóba, pláne nem.

 

Üdvözlettel,

Ági

Rosszindulatú agydaganatra fejfájás-csillapítót ajánlottak

2017.04.11. 05:15

agydaganat_tunetei.jpgMost rendszeresen járok MR vizsgálatra, és várom a halálos ítéletemet. Mindezt egy kontár miatt a dél-pestiből.

Tisztelt Praxisblog!

 

Valószínűleg már csak néhány nap van hátra az életemből (legalábbis tiszta tudattal), és úgy gondolom, megosztom Önökkel/veletek az én dél-tepsis történetem.

 

Történt egyszer kb. 3 éve, hogy egy éjszaka kínzó fejfájások törtek rám. Alvásról persze szó sem volt, sejtettem, hogy ez nem egy egyszerű fájdalomcsillapítós történet. Reggel valahogy bementem dolgozni, és munka után, kora este irány a dél-pesti ügyelete. Este nyolc körül értünk be a feleségemmel, bejelentkeztünk és vártunk. Vártunk egy órát, kettőt, hármat és éjfélkor még semmi.

 

Közben a személyzet pizzát rendelt (ők legalább nem lettek éhesek, mint mi), jókat dumált, és szigorúan ügyeltek az óránkénti négy cigi elszívására. Miután kb. 7 órája ültünk ott étlen-szomjan, és azt sem mondták, hogy bakfitty. Kb. hajnali háromkor teljesen kizsigerelve az asszonnyal elindultunk haza.

 

Hajnalban, alvás közben ismét jelentkeztek a fejfájások. Meló után ismét irány a kórház, bejelentkezés, és kb. hat óra várakozás után már sorra is kerültünk. Először egy vélhetően neurológus szakorvos vizsgált meg, de mivel a mozgásom rendben volt, mehettem az ügyeletes orvoshoz. Elmondtam neki a panaszaimat, erre ő belecsapott egy kérdezz-felelek játékba:

 

agydaganat_tunetei.jpg

 

-Ha lázas, mit vesz be?

-Lázcsillapítót. -feleltem.

-És ha fáj a feje?

-Fájdalomcsillapítót?

-Igen! Ha fáj a feje, vegyen be fájdalomcsillapítót!

 

Eddig tartott a vizsgálat.

 

Ezután eltelt kb. másfél hónap, és megműtöttek (szerencsére nem itt) rosszindulatú agydaganattal. A műtét után szövődmények léptek fel, és perceken múlott, hogy akkor nem haltam meg. Az orvosok akkor azt prognosztizálták, hogy már nem leszek önellátó, de hosszú hónapok kemény munkájával sikerült valamelyest visszakapaszkodnom. Most rendszeresen járok MR vizsgálatra, és várom a halálos ítéletemet. Mindezt egy kontár miatt a dél-pestiből.

 

Üdv,

 K. L.

 

ui.: bocsánat, hogy nem fedem fel a személyazonosságomat, de utolsó heteimet nem bíróságra járással szeretném tölteni...

A Szent Imre Kórház nem gyilkos kórház

2017.04.04. 06:00

20140601merenyletet-kovettek-el-csonka-andras.jpgA Szent Imre Kórház minden tekintetben kimagasló helyet foglal el az egészségügyi intézmények között nem csak hazai, de európai léptékek között is.

Olvasva a praxis.blog.hu-n a megannyi felháborodott hangvételű bejegyzést, különös tekintettel a - Szent Imre, a “gyilkos kórház” - című rémtörténetre, amit az elejétől a végig átitat az egyoldalúság, az empátia teljes hiánya és egy mélyről fakadó érthetetlen gyűlölet, úgy döntöttem, hogy veszem a fáradtságot megírni tapasztalataimat az intézménnyel kapcsolatban, hogy belássuk, a gusztustalan rágalmazás ellenére A

 

Évek óta küzdök a garatmandulámmal és már igazán eljött az ideje, hogy eltávolíttassam őket. A Szent Imre Kórház Fül-Orr-Gégészeti osztálya telefonos megkeresésemre rögtön másnap tudott fogadni, ahol rövid várakozás után sorra is kerültem. A rendkívül kedves főorvosnő egy alapos vizsgálatot követően kifejezett kérésemnek készségesen eleget téve kiírt az összes szükséges vizsgálatra és a műtét 2 hét múlva történő lebonyolítására. Következő héten 8 órára kellett megjelennem vérvételre, mivel kicsit előbb odaértem elsőként fogadtak, így 10 perc múlva már a röntgen vizsgálatra jelentkeztem be, 8:40-kor pedig már az EKG laborban pakolta rám egy derűs hangulatú asszisztens a csipeszeket. Összességében kevesebb mint egy óra alatt végeztem az összes, műtéthez  szükséges vizsgálattal.

 

Be kell valljam, hogy miután évtizedeken keresztül a Szent János Kórház ellátásán edződtem ennél sokkal nagyobb tortúrára számítottam, legjobb reményeim szerint legalább egy órát saccoltam csak a vérvételre és úgy számoltam, hogy legjobb esetben is egy egész délelőttömet erre a három vizsgálatra kell szánnom. Sose gondoltam, hogy protekció és bármiféle ráhatás nélkül  ilyen szolgálatkészség és gördülékeny ellátás fog fogadni a közgyógyellátás keretein belül.

 

A kórházi dolgozók pozitívv attitűdje, beleértve ebbe a ruhatárostól kezdve az asszisztensen át a főorvosnőig mindenkit, pillanatok alatt levette a vállamról a műtéttel szemben viselt minden aggodalom és szorongás terhét.

 20140601merenyletet-kovettek-el-csonka-andras.jpg

 

Elfogult lennék, hogy ennyire az egekbe magasztalok valamit, ami lehet hogy csak a puszta véltlenek szerencsés egybeállása? - Nem tudom, de nem is érdekel, mert úgy érzem fel kell emelni a hangunkat olyankor, amikor valaki veszi a bátorságot, hogy egy mondvacsinált negatív élmény apró részleteit felnagyítva, egy jött-ment drámaíró minden “vizelettől bűzös” eszközét felhasználva, hidegvérrel vádoljon egy kórházat, nem félve használni a szót: GYILKOS.

 

Mindenkinek vannak rossz tapasztalatai a magyar egészségüggyel kapcsolatban. Én is ültem már feleslegesen fél napokat várakozva, hogy aztán elküldjenek máshova, és bizonyára vannak olyan orvosok is, akiknek talán nem ezt a pályát kellett volna választani és olyanok is, akiken csak eluralkodott a kimerültség, családi, anyagi problémák, vagy egy ember életéért folytatott sikertelen küzdelem nyomasztó ténye. De semmi se jogosít fel bennünket arra, hogy egy-egy negatív benyomás alapján, ilyen lekezelő és rágalmazó módon általánosítsunk. Ezek az orvosok, ápolók annak ellenére, hogy nálunk szerencsésebb helyzetű országokban, ahova nap mint nap csalogatják őket, jóval többet kereshetnének, kedvezőbb körülmények között végezhetnék munkájukat mégis itt űzik a hivatásukat. Ők arra vállalkoztak, hogy életüket, tudásukat a betegek megsegítésének szentelik.

 

Lemondanak a családdal töltött szent estékről, napsütötte vasárnapokról és rengeteg másról, hogy segítő kéz fogadja a gyengélkedőket és cserébe megannyiszor köszönet helyett mást sem kapnak, mint hálátlan, hideg gyűlöletet.

A „gondos és szakszerű ápolásnak köszönhetően” elhunyt a beteg

2017.04.03. 06:17

st_paul_slider_bereavement_header.jpgAz egészségügyben teljes a közöny, csak az illető személy egyéni erején múlik, hogy túléli vagy nem.Csak egyvalami számít: a PÉNZ.

Tisztelt Cím!

 

Édesapámnál tüdőrákot diagnosztizáltak, amely után másfél hónappal később elkezdődött a kemoterápiás kezelés a Csongrád Megye D. Szakkórházában. (továbbiakban: Szakkórház). Állapota kielégítő volt, a CT vizsgálat az onkológiai és radiológiai kezelés után a tumor regresszióját mutatta. Apám tavasszal megkezdte a következő kemoterápiás kezelését. Fizikális és szellemi állapota az orvosok egyöntetű véleménye alapján teljesen elfogadható volt, prognózisuk szerint Apám állapota lehetővé tette volna a még életet. Egy hétvégi napon feleségemmel együtt megjelentünk a Szakkórházban.

 

Apám hihetetlen állapotromlása (24 órán belüli) mellett döbbenten tapasztaltuk a következőket:

 

Én és feleségem kerestük az ügyeletes orvost, az ajtó zárva volt. Kérésünkre az ápolónő közölte, hogy az ügyeletes orvos jelenleg nem elérhető! Kutatásunk nem vezetett eredményre, senkit nem találtunk, aki felvilágosított volna Apám állapotával kapcsolatban. Kérdésem a következő: előírásszerűen működik a Szakkórház, hogy van olyan időszak, amikor egyetlen egy orvost sem lehet elérni? Normális eseménynek számít az, hogy az ápolónő (aki internetezett, amíg velünk beszélt) nem tudja megmondani az ügyeletes orvos elérhetőségét, visszaérkezésének lehetséges időpontját? Kérdésem a következő: megfelelő eljárásrend az a Szakkórház részéről, hogy a telefonszámunk megadása után senki sem hívott vissza minket? Az etikai előírásoknak megfelelő az, hogy a beteg állapotát nem közlik a hozzátartozókkal? Ebben a kritikus helyzetben mi is kértük (személyesen) a rendelkezésre álló információk megosztását, de ezt nem kaptuk meg.

 

Orvost és ápolót a látogatási időben, a kórteremben egyetlen alkalommal sem láttunk (ez az elmúlt három hónap alatt ez mindig így történt). Kérdésem a következő: milyen időközökként kell a kórtermeket az ott dolgozó személyzetnek ellenőrzés céljából ellenőrizni? Mivel legalább három órát minden alkalommal ott tartózkodtunk, és eközben nem tapasztaltunk semmiféle kontrollt, ez megfelel-e a Szakkórház hatályos eljárásrendjének?

 st_paul_slider_bereavement_header.jpg

 

Az előző napokban a vizelet összegyűjtésére szolgáló úgynevezett „kacsát” nekünk kellett folyamatosan kiüríteni. Természetesen ez számomra nem jelent semmi problémát, de nem az én feladatom, illetve egész nap nem is tudtam volna ott lenni. Tudtommal a férfi vizeletgyűjtő edényzet űrtartalma 0,90 liter. A beteg napi vizelet mennyisége átlagosan 800-1500 ml mennyisség között mozog. Könnyen kiszámítható, hogy Apámra órák óta senki sem nézett rá. Hangsúlyozom, hogy húgom ápolónő, aki szintén jelen volt a helyszínen és keményen hangot is adott elítélő véleményének. Kérdésem a következő: helyes eljárás a kórház részéről, hogy a hozzátartozónak kell üríteni a kacsát? Mi történik abban az esetben, ha a hozzátartozó nem áll rendelkezésre? Még egyszer elmondom azt, hogy számomra semmilyen munkavégzés, feladat nem jelent akadályt. Nem ez a probléma fő forrása.

 

Apám az állapotromlás másnapján katéterezésre került. A katéteres vizeletgyűjtő zacskója nem volt kicserélve a vizelet kifolyt a földre. A vizeletgyűjtő zacskó űrtartalma 2000 ml, ebből látható, hogy hosszú idő óta nem nézett rá senki. Kérdésem a következő: helyesen járt el a Szakkórház, hogy ilyen hosszú ideig nem foglalkoztak a beteggel? Megfelelő az, hogy a katéteres gyűjtőzacskó az ágy jobb szélén, a földön hevert? Apám alsó testrésze a katéterezés miatt fedetlen volt, a saját kék színű fürdőköpenye lett ráterítve. Úgy gondolom, hogy Apám négy évtizednyi MOL Rt. vállalatnál végzett főmérnöki munkája után történt társadalombiztosítási befizetése feljogosította volna egy darab lepedővel történő ellátásra. Kérdésem a következő: ebben az esetben sérti-e az alapvető emberi méltóságot az, hogy a beteget fedetlenül hagyják, illetve a saját fürdőköpenyét ráhajítják?

 

Édesapám az ájulás határán volt (többször eszméletét vesztette és kettős látása volt). Ennek ellenére semmilyen műszeres vagy fizikai ellenőrzés nem történt. Intenzív ápolásban nem részesült, és mivel Apám nem volt panaszkodó típus (régimódi férfi volt, aki soha nem panaszkodott) hagyták, szép csendben meghalni. Kérdésem a következő: helyes, hogy a Szakkórház nem alkalmazott megfelelő műszeres hátteret? Helyes az, hogy ebben a helyzetben nem történt sürgősségi szakellátás?

 

Az ápolóhívó gomb, amelyet Apám kezébe adtak egy sima éjjeli lámpa választókapcsoló volt. Ez csak arra alkalmas, hogy ha a beteg mozgásában korlátozott és fizikai szükségletei miatt jelez az ott tartózkodó munkavállalónak, de egyébként nincs kritikus állapotban. Viszont nem alkalmas arra, hogy jelezzen a beteg, ha hirtelen állapotromlás, ájulás következik be, vagy alvás közben jön egy váratlan roham. Szívritmus ellenőrző-riasztó (pulzusmérő) műszerre lett volna szükség, hogy azonnal észleljék a szívmegállást. Úgy gondolom, hogy nehéz dolog öntudatlan állapotban különböző gombokkal játszadozni (bár még én nem próbáltam). Kérdésem a következő: ha a beteg elájul (öntudatlan állapotba kerül), valóban alkalmas-e az alkalmazott eszköz havária, az azonnali orvosi beavatkozás szükségességének jelzésére?

 

Megérkezésünkkor Apám orrán az oxigénellátó orrszondájának két szarva teljesen félrecsúszott állapotban volt. Az oxigén be sem jutott az orrába. A páralecsapó üvegben víz volt, nem lett kiürítve. Mi az oka annak, hogy ezt a hiányosságot senki sem vette észre?

 

A látogatás alkalmával egy szelet rántott hús volt Apám éjjeliszekrényén. Mivel már felkelni nem tudott, egyszerűen nem értem azt, miképpen tudott volna táplálkozni, vagy szervezetébe folyadékot bevinni? Kérdésem a következő: a beteg mozgásképtelen állapotában tud-e rántott húst enni (késsel-villával vagy éppen kézzel)? A beteg kritikus állapotában szükséges az infúziós fiziológiás sóoldat, vagy glükóz alkalmazása? Amennyiben a beteg nem tud normál módon táplálkozni, akkor ebben az esetben éhen vagy éppen szomjan hal a Szakkórházban?

 

Dr. XY. teljesen korrekt módon tájékoztatott minket Apám halálának körülményeiről. Irodájában a következő mondatokat mondta, amelyeket most szó szerint idéznék: „Szobatársai szerint PB úr állapota óráról órára rosszabbodott. Pedig szóltam az éjszakai ügyeletes orvosnak, hogy nagyon figyeljen PB úrra”.

 

Tehát Apám egészségügyi állapotának változását szobatársainak megfigyelésére alapozták! Kérdésem a következő: megfelelő egészségügyi szakképzettséggel rendelkeztek-e Apám szobatársai ahhoz, hogy nyomon kövessék Apám vasárnap éjszakai teljes kórtörténetét? Az ügyeletes orvos, azon kívül, hogy éjszaka mélyen aludt, hány alkalommal ellenőrizte Apám egészségügyi állapotát? Milyen alapon és hogyan lett ez írásban dokumentálva? Még szerencse, hogy a Szakkórház orvosai nem a karbantartó műszerésztől, vagy éppen a portástól szerzik be a reggel vízit megtartásához szükséges információkat a beteg állapotáról!

 

A szakkórház utólagos tájékoztatása szerint valószínűsíthető, hogy agyi érkatasztrófa okozta Apám halálát. Vasárnap reggel már szédült, kettős látása volt, mozgáskoordinációja akadozott, állapotát beszédzavar, pupillatágulás, eszméletvesztés jellemezte. Kérdésem a következő: milyen azonnali vizsgálatok történtek annak érdekében, hogy kizárják a stroke lehetőségét?

 

Apám reggelre a „gondos és szakszerű ápolásnak köszönhetően” elhunyt. Természetesen teljesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a kissejtes tüdőrák igen agresszív és hamar ad metasztázisokat (leggyakrabban csont- és agyi áttét).

 

Azt is tudom, hogy a kissejtes tüdőrák prognózisa mennyire rossz. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy minden embert megillet az emberi méltósághoz való jog. Elismerem, hogy az egészségügyben nehéz körülmények uralkodnak, de higgyék el azt, hogy nekem és a családomnak sem könnyebb megélni a hazai balkáni fizetésből. Ennek ellenére a munkahelyünkön minden pillanatban a maximálist kell nyújtanunk, különben kirúgnak és abban a pillanatban földönfutókká válunk. Úgy gondolom, hogy a Szakkórház eljárása több pontban sértette az alapvető etikai, erkölcsi morált. Bármennyire is tudjuk, hogy egy embertársunk meghal, soha, de soha nem szabad az alapvető emberi méltóságában még egy kicsit sem megsérteni! Ilyen alapon az árokpartra is kirakhatnák a magatehetetlen betegeket, hogy ott majd csak megpusztulnak (idő kérdése).

 

Sajnos nem minden ember rendelkezik olyan anyagi forrásokkal, hogy magánklinikára menjen, vagy éppen nagyon magas összegű paraszolvenciát nyújtson. Szerintem ennek ellenére embereknek kellene maradnunk, bár ez manapság nem éppen kifizetődő vállalkozásnak minősül. Feltétlenül el kell mondanom, hogy levelem megírását nem a keserűség és a gyász vezette!

 

Egyetlen fő cél vezérelt: azt akarom, hogy más embertársammal ne fordulhasson elő ez a közönyös, embertelen magatartás! Anyám szintén kórházban halt meg, sajnos nekem is volt részem a magyar kórházak vendégszeretetében (többször is). A testvérem ápolónő, horror történeteim vannak, amelyet annyira súlyosak, hogy nem kívánok megosztani.

 

A végső számomra konklúzió az, hogy az egészségügyben teljes a közöny, csak az illető személy egyéni erején múlik, hogy túléli vagy nem. Az ápolónők (tisztelet a kivételnek) részéről teljes a közöny, még egy pohár vizet sem adnak a szomjazó betegnek. Csak egyvalami számít: a PÉNZ. Ha az van, akkor a juttatott anyagiak erejéig megkapja az ember azt, hogy egy darabig emberként bánnak vele. És ha elfogy a pénz, akkor utána mire számíthatunk? Nos, nem sok jóra…

Hatszor műtöttek egy benőtt köröm miatt

2017.03.30. 05:27

20120216-gyogyulj-egy-bypass-mutet-tortenete1.jpgTörténet arról, hogy hogy lehet egy benőtt körömtől szó szerint becsavarodni és megnyomorodni.

Kedves Praxis blog,


Az én történetem borzasztó hosszú és egyáltalán nincs tanulsága, viszont örülnék, ha kitennéd, hogy a szakértők megírhassák, ki hibázott és hol (egyáltalán nincs kizárva, hogy mindenhol én). Dióhéjban arról szól, hogy hogy lehet egy benőtt körömtől szó szerint becsavarodni és megnyomorodni.


Első (kis-)műtét

2015. elején éreztem, hogy valami nagyon nem az igazi a jobb nagylábujjammal. Mivel negyvenéves fennállásom alatt sosem volt ilyen problémám, eltartott egy ideig, mire leesett, hogy valószínűleg a körmöm nőtt be. Akkoriban kezdtem új munkahelyen, így nem akartam ilyen hülyeség miatt hiányozni. Mivel amúgy is volt egy nagy vizsgám, ami már hónapokkal korábban be volt tervezve, úgy szerveztem meg, hogy aznap, 2015. aprilis 10-én fel is szeleteljen egy sebész, így egy nap szabadsággal mindent letudok és a munkahelyen sem kell senkinek megtudnia semmit. Vettem egy pár nagy papucsot, gondolva a műtét utáni órákra, megebédeltem és besétáltam a magánrendelőbe. Félórával később már kifelé jöttem, elmentem vizsgázni, aztán este egy japán konyha kurzusra, és ezzel részemről a benőtt köröm téma nagyjából el is lett felejtve. Sajnos a körmöm másképp gondolta, mert kb 2 hónap múlva újra éreztem azt az undok fájdalmat, csak mostmár nem felül, hanem alul, a körömágyamnál.
Augusztusban, amikor már alig volt cipő, amit elviseltem a lábamon, elsírtam a bánatomat a pedikűrösnek, aki már vette is elő a szikét és kb 10 perc izzasztó cibálás után megszabadított a betolakodótól. Ezúttal a megkönnyebbülés alig pár hétig tartott.

Második műtét

Kb 2 héttel később megjelent a körmöm sarkában valami, ami leginkább kifordult húsnak látszott, és folyamatosan vérzett. Muszáj volt megmutatni az orvosnak, mert már szeptembert írtunk, jött az ősz, a végtelenségig pedig nem hordhattam szandált. Ő elmagyarázta, hogy az ékkimetszésnél nem elég, ha a körömágyig vágnak vissza; egész a körömágy alá le kell vágni, illetve a csontig lemenni és a mátrixsejteket is elpusztítani, hogy biztos ne nőjön vissza a köröm. Elküldött sebészetre, ahol fintorogtak egyet, mikor meghallották, hogy hol műtöttek elsőre, és megnyugtattak, hogy itt ilyesmi nem fordulhat elő, ők teljesen el fogják távolítani a benőtt körömdarabot és soha nem fog visszanőni. Előszöris egy hétig antibiotikumot kellett szednem, és újabb egy hétre rá, október közepére elő is lettem jegyezve műtétre.

A műtét kb 30 percig tartott és az egészből csak a reszelést éreztem és hallottam. Amikor végeztek, bekötöztek, kaptam egy speciális cipőt és már mehettem is. Az éjszaka borzalmas volt, a gyógyszerek ellenére. Másnap még vissza kellett menni a sebészetre kontrollra, ott levették a kötést, megnézték a sebet, ami egy erős utóvérzés miatti izgalomtól eltekintve rendben volt. Végül egy nyomókötés azt is megoldotta, én pedig mehettem az utamra. Naponta kellett betadinos oldatban áztatni és kötözni, nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg tíz nappal a műtét után a sebből kinőtt egy darab köröm.


Harmadik (nagy-)műtét

Október végén visszamentem a beutaló orvoshoz abban a reményben, hogy hátha tévedek, de sajnos igazam volt. Nem volt megfelelő a körömrész eltávolítása, kb 1-2 mm-re kinőtt már a sebből, tehát a csonttól számítva jó 8-10 mm volt. Ez azt jelenti, hogy nem recidíváról van szó, hanem hanyag munkáról. Az orvos újra elküldött a sebészetre, korrekcióra. Újabb műtét kell, mondta a sebész, de ezúttal nem ambulánsan, hanem nagyműtőben. Hogy miért nagyműtőben, rejtély, semmilyen logikus érv nem szólt mellette. Két héttel későbbre kaptam időpontot, az egynapos sebészetre kellett befeküdnöm. A műtét ugyanúgy zajlott, mint az előző, annyi volt a különbség, hogy rámakasztottak egy halom műszert és kaptam infúziót is. A sebész beadta a lidokaint és némi várakozás után megböködte a lábujjamat, hogy érzem-e. Érzem. És fáj is? Nem, de érzem. Az természetes, mondta, és már vágott is. Ráüvöltöttem, hogy hagyja abba, mert mindent érzek. Abbahagyta, várt még egy kicsit és újra belevágott. Akkor már az aneszteziológus szólt neki, hogy hagyja abba, mert a monitoron is látszott, hogy fájdalmaim vannak. Kaptam egy nagy adag fentanylt, amitől kellemes félrészeg állapotba süllyedtem, közben a doki beadott még jópár adag lidokaint a lábamba és innentől nem volt semmi gond. Visszatoltak, a vérnyomásomat még nézegették, aztán elengedtek azzal, hogy másnap kontroll, a későbbiekben pedig betadinos áztatás helyett naponta kétszer bő folyóvízzel öblítsem ki a sebet.

Ahogy számítottam is rá, az első éjszaka egy rettenet volt. Hatszor keltem fel ibuprofent bevenni, ezek mind csak átmenetileg segítettek, épp csak annyira, hogy vissza tudjak aludni. Reggel mankóval közlekedtem a lakásban, esélytelen volt terhelni a lábamat, sugárzott a fájdalom mindenhova, a sarkamba, a bokámba. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire tud fájni. Az első kontroll most nagyon fájdalmas volt, egy darab géz a majd' félórás áztatás ellenére is a sebben maradt, ezt úgy kellett kirángatni. Hát itt bizony eltört a mécses. A kisorvos megjegyezte, hogy a lábujjam még egy kicsit dagadt és kék, de ez ekkora műtét után normális. Napi kétszer kötözzem és áztassam betadinos oldatban. Betadinos oldatban? Ne folyóvízzel, ahogy a sebész mondta? Nem-nem, betadinos áztatás. Oké. Később, kora délután felhívott a kisorvos, hogy rettenetesen lecseszte a főnöke a betadinos tanács miatt, ne áztassam, mégis inkább folyóvizes öblítés. Ehhez tartottam magam.
20120216-gyogyulj-egy-bypass-mutet-tortenete1.jpg


Negyedik műtét

A következő két napban a fájdalom egyáltalán nem csökkent, csak mankóval tudtam közlekedni és az éjszakákat sem sikerült rendesen átaludni. Szabályosan rázta a lábamat a fájdalom, ültem az ágyon felpolcolt lábbal és rángatózott a lábam, ahogy hasogatott bele a fájás. A lábujjam színe sem lett szebb és a dagadás sem csökkent. Harmadik napra az addig kékes rész egyértelműen bekékült és egy határvonal kezdett kialakulni a kék és a nem kék rész közt. Csütörtök este felhívtam a kórházat, hogy rendben van-e ez így, neki merjünk-e futni a hétvégének vagy menjek inkább be másnap. Tiszta a seb? Tiszta. Lázam? Nincs. Akkor semmi baj, ne menjek be. Jó, de a fájdalom és a kékség és a dagadás, és az egész nem javul, hanem romlik... Legyek türelemmel.
Szombaton szó szerint nem tudtam lábra állni; amint nem volt felpolcolva a lábam, olyan érzés volt, mintha a lábujjam szorosan be lenne tekerve valamivel és folyamatosan levegőt pumpálnának bele. A határvonal a kék és nemkék rész közt közben éles lett, a dagadás pedig egyáltalán nem csökkent. Bementünk az ügyeletre, ahol azt mondták, hogy fertőzés, szedjek amoxicillint és folyóvíz helyett térjek át a betadinos áztatásra. Csütörtökön kontroll. Csütörtökig semmi nem változott, legalábbis nem a jó irányba; felpolcolva oké volt, lábra állni viszont nem tudtam. Csak a fürdőszobai ügyintézéshez keltem fel, olyankor úgy közlekedtem, hogy két kézzel tartottam a jobb lábfejemet olyan magasan, ahogy csak bírtam, közben pedig a bal lábamon ugráltam. A zuhanyozást felváltotta a fürdés, így a lábamat fel tudtam polcolni. A kádba be- és kiszálláskor a férjem segített, az ebédet is ő készítette elő nekem. Egy benőtt köröm miatt!!! Kedd estére elkezdett a lázam is felmenni, így nagyjából sejtettük, hogy nem jó felé haladunk. Csütörtök reggel a kontrollon is megmérték a lázam, 1 gramm paracetamol és 400 mg ibuprofen mellett 37,7 volt. Benntartottak vénás antibiotikum-kúrára, az volt a terv, hogy napi 6,6 g amoxicillint kapok 4 napon át, aztán meglátjuk. Sínbe tették a lábam, kenetet vettek a sebből és megröntgeneztek. Az elso nap este bejött egy ismeretlen orvos, megállt az ajtóban (nem túlzok), ránézett a bekötözött, térdig sínbe tett lábamra és azt mondta, hogy ez nagyon szép, szerinte másnap hazamehetek. Ha ez nem velem történik, nem hiszem el, olyan abszurd volt. Persze szó sem volt másnapi hazamenetelről, akármilyen szép is volt bekötözve a lábam. Viszont mindennap elmondták, hogy sokkal szebb lett. Minden alkalommal visszakérdeztem, hogy ugyan mi lett szebb, mert én az égvilágon semmi javulást nem látok és nem érzek. Hát ok azt látják, nézzem csak meg a sebet, milyen szépen gyógyul. Persze, hogy gyógyul, a seb rendben van, eddig is rendben volt, nem a seb miatt vagyok itt, hanem az ízületi fájdalom, lilulás és dagadás miatt. Mégis, csak a sebre koncentráltak, miközben már az egész lábfejem kékeslila volt. Vasárnapra lement a lázam, abbahagyták az infúziót, innentől szájon át szedhettem az antibiotikumot és megígérték, hogy hétfőn a főorvosi vizit után hazaengednek. A viziten a főorvos dobott egy hátast, amikor meglátta a lábamat, közölte, hogy elnézést, de nem megyek én sehova, csakis a műtőbe, méghozzá gyorsan. Át kell öblíteni és ki kell tisztítani az ízületet, nagyon csúnyán be van gyulladva, hát nézzek csak a lábfejemre, nem így néz ki egy normális lábfej.

A gyorsanból végül másnap este (december 1.) lett, viszont a műtét után sokkal szebb színe lett a lábujjamnak és a fájdalom is sokat javult. Hosszas könyörgés és 9 nap kórház után, péntek reggel hazaengedtek azzal, hogy december 20-ig szedjek még antibiotikumot (így összesen egy hónapig kaptam amoxicillint). Mielőtt elindultam volna, még bemasírozott egy csapat orvos, megnézték, óvatosan meg is nyomogatták a lábujjamat az ízületnél, kérdezték, fáj-e, nem fájt. És akkor odajött a csütörtök esti idióta és a lábujjhegyem felől teljes erőből nekinyomta a felső ujjpercemet az alsónak. Felüvöltöttem, ő megjegyezte, hogy igen, kicsit még érzékeny, és ezzel a csapat kivonult, a lábujjam pedig elkezdett újra bekékülni és a következő 2 hónapban úgy is maradt.
Úgy jöttem haza a kórházból, hogy a fájdalom semmit nem javult, az ujjízületem kő-merev és dagadt volt, de legalább lábra tudtam állni. A másik lábam, köszönhetően a mankózásnak és a sántikálásnak, már hónapok óta nem úgy feküdt a cipőben, ahogy kellett volna, ráadásul túl is volt terhelve. Egy szép napon a bal nagylábujjam körme megadta magát, nagy fájdalom kíséretében alávérzett, és pár héttel később levált. Az utolsó kontrollom január 14-én volt, ahol a sebész nagyon meg volt elégedve a művével és beutalt fizikoterápiára, hogy mobilizáljuk azt a merev ízületet. Bele sem mertem gondolni, hogy ez hogy fog megtörténni, végül sehogy nem történt meg, mert a fizikoterápián azt mondták, hogy akkor tudunk nekiállni, amikor teljesen begyógyul a seb.


Ez február közepén történt meg, és ahogy a seb lepottyant, ott volt alatta újra a kis darabka köröm, újra kinőve az akkor már négyszeres hegből. Visszamentem a beutaló orvoshoz és közöltem vele, hogy abba a kórházba soha többet nem megyek vissza, ott hentesek dolgoznak, mindegy, hova küld, de oda ne. Egyetértett és beutalt a helyi egyetemi kórház plasztikai sebészetére. Itt volt egy kis kavar, mert másfél hónapon át nem akart megérkezni a - faxon küldött és visszaigazolt - beutaló, viszont utána gyorsan kaptam időpontot. Megvolt a kötelező kioktatás is, hogy benőtt körömmel nem a plasztikai sebészetre kell menni, de akkor már bennem volt a lendület és megkértem az ügyintézőt, hogy a kétségeit az orvosommal beszélje meg, nekem csak adjon egy időpontot. Eljött a nap, fél3-ra kaptam időpontot, de már 2-re odamentem. 4 körül kezdtem nagyon ideges lenni és szóvá tettem, hogy én lennék a félhármas beteg. Jaj, pont én következem, mehetek is be a szobába. Bent magamra hagytak és újabb félórát ültem a töküres orvosi szobában. Már komolyan azt gondoltam, hogy ez valami stressz teszt, így szűrik ki azt a pár igazán elszántat, akit később el is látnak. Végül befutott a sebész, nagyon rendes volt, csomót szabadkozott a késés miatt. Ránézett a lábamra és egyből mondta, hogy annak az ízületnek valószínűleg annyi, azt a körömdarabot pedig csak úgy tudja kivenni, ha a csontomból is kivés egy kicsit, hogy biztos minden mátrixsejt eltűnjön, a sok heg miatt pedig elképzelhető, hogy lágyszövet-átültetésre is szükség lesz. Elküldött röntgenre, ami igazolta, hogy a novemberi fertőzés következtében a porc teljesen elpusztult az ízületemben; a csont érintkezik a csonttal, ez okozza a merevséget, a dagadást és az iszonyú fájdalmat. Felírta magának egy sajtpapírra, hogy mit tervez velem, nevetve mondta, hogy ezt most jól elteszi, mert különben elfelejti, lefényképezte a lábamat és megbeszéltük, hogy majd jön értesítés a műtéti időpontról. Addig találjam ki, hogy altatást vagy spinális érzéstelenítést kérek.

Nem jött értesítés, így 2 hét után felhívtam a műtéti diszpo telefonszámát, hogy tudnak-e már valamit. Nem tudnak semmit, mert mostanáig még nem lettem lejelentve műtétre. Legyek türelemmel, a doktor úr nagyon elfoglalt, biztos le fog jelenteni. Türelemmel voltam, újabb két hét múlva szóltam a beutaló orvosnak, hogy legyen szíves rákérdezni. Ugyanazzal a nővel beszélt, ő még emlékezett is rám, szabadkozott, hogy még mindig nem lettem lejelentve. Az orvos azonnal felhívta a sebészt is, akinél voltam, hogy kérdőre vonja, de ő állította, hogy a találka után azonnal lejelentett. Hogy-hogy nem, másnap megjött a behívó levélben, egy ambuláns műtétre, két nappal későbbi időpontra (2016. április 20.). Felhívtam a diszpot újra, hogy biztos-e, hogy egy ambuláns mutőben, helyi érzéstelenítésben akarnak csontot fűrészelni és szövetet átültetni. Igen, így lettem lejelentve. Hát oké, én viszont ezt így nem vállalom, ragaszkodom az eredeti tervhez. Jó, de akkor tovább csúszik az időpont, mert a nagyműtőhöz hosszú a várólista... Ja, mintha eddig miattam csúszott volna. Kaptam aznap új idopontot, 8 héttel későbbre, junius 8-ra. Szuper, addig mindent elrendezek a munkahelyen és megszervezem az augusztusi nyaralást.

Májusban két nagy felfedezést is tettem: a jobb (műtött) nagylábujjamban megjelent egy duzzanat, fölötte pedig egy pattanás-szerű valami. Az orvos - antibiotikum kúra és "várjunk, majd elmúlik" után - felnyitotta szikével és egy darab gumit piszkált ki belőle. A másik történés a bal nagyujjamban volt; a decemberben bevérzett és később leesett körmöm helyén növő új köröm egyből a húsba nőtt. 40 évig semmi, most viszont egymás után kétszer is. Sebaj, mondta az orvos, a sebész megcsinálja a kettőt egyben, minden rendben lesz.


Ötödik műtét

Sajnos a sebész ezt másképp látta; szerinte a benőtt - és ezért feltételezhetően gyulladt - köröm kivágását és egy nagyon komoly sterilitást igénylő csontműtétet elképzelhetetlenül veszélyes lenne egyidőben elvégezni (ki emlékszik még az ambuláns mutéti időpontomra csontfűrészeléshez?), ezért a kapott időpontban kivágja a benőtt körmöt, a nagyműtétre pedig ad új időpontot, július végére. Nem repestem az örömtől, de mit tehettem, elfogadtam. Június 8-án megszabadított az idegesítő körömdarabtól, nagyon ügyes volt, még azt sem érzékeltem, hogy matat a lábamnál, csak a hangok alapján tudtam, hogy épp mi történik. Üdítő változatosság volt, hogy most varratokat is kaptam, szám szerint hatot. Tekintettel az előzményekre egy hétig antibiotikumot kellett szednem, a terv pedig az volt, hogy a háziorvos kiszedi a varratokat két héttel a műtét után. Ő viszont megmakacsolta magát, szerinte két hét az kevés, sokat vágtak ki, szét fog nyílni a seb, várjunk még egy hetet. Ez az egy hét pont elég volt arra, hogy a varratok mellett elkezdjen begyulladni a seb. Mikor meglátta, felhördülve kérdezte, hogy mikor kell ezeket kiszedni. Mondtam, hogy egy hete kellett volna, csak hát... Ja, igen-igen, jobb így, akkor most kiszedjük gyorsan. Nem ragozom sokáig, a seb a következő egy hétben borzalmas változásokon ment át, a lábujjam megdagadt és a körömágyamból genny folyt. Amikor megmutattam neki, megnyugtatott, hogy ez nagyon szép, ezúttal minden rendben lesz. Ez nem százas... Tudtam, hogy ha a sebészhez visszamegyek, szó nélkül elhalasztja a mutétet, ezért elhatároztam, hogy megpróbálom házilag rendbehozni és ha nem sikerül, még mindig visszamehetek hozzá. Aznap este itthon félórás betadinos áztatás után betadinos steril gézzel durván és kegyetlenül kitöröltem a sebből minden gennyet, amit láttam benne, ezután kiöblítettem Prontosannal és éjszakára csak egy vékony gézlapot tettem rá. A következő három napon ezt naponta kétszer megismételtem. A dagadás nem változott, de a genny eltűnt, ezután pedig nagyon gyors és látványos javulásnak indult a seb. Volt még két hete, hogy rendbejöjjön, és gyönyörűen rendbe is jött. Mire eljött a műtét, már leesoben volt a seb, úgyhogy ez egy abszolút sikertörténet, az egészségügyi ellátás ellenére sikerült rendbejönnöm.

Hatodik (nagy-)műtét

Eljött a július 25., a sokszor elhalasztott nagyműtét napja. A sebészemnek július 6-án elküldött és soha meg nem válaszolt e-mailt kinyomtattam és elhatároztam, hogy addig nem megyek be a műtőbe, míg a kérdéseimre választ nem kapok. Hát választ kaptam, de nem lettem okosabb... Az orvosommal nem tudtam beszélni, egy kisdoktor szaladt oda a beleegyező nyilatkozattal. Két kérdés, ami jól megmutatja, mennyi hasznát vettem ennek az embernek:

- Egy nagyobb vágással oldják meg a fűrészelést és a vésést, vagy két kisebb vágásom lesz?
- Ezt most nem tudom megmondani.
- Befizettünk egy útra július 31-től, még amikor a műtét 2 hónappal korábbra volt tervezve, el fogok tudni utazni? (Ezt korábban már megkérdeztem egy másik orvostól, akkor határozott igen volt a válasz)
- Nem mondom biztosra, de szerintem nem lehetetlen.

Miután az összes kérdésemre megkaptam a semmitmondó választ, közölte, hogy a műtét elotti tájékoztatóban is pont ezekről van szó, úgyhogy ha nincs több kérdésem, itt írjam alá, de gyorsan, mert már várnak a műtőben. Azt hiszem, itt követtem el az első olyan hibát, ami egyértelműen az én hülyeségem: elolvasás nélkül aláírtam a nyilatkozatot és a mai napig nem tudom, hogy mi állt benne. Sokszor voltam már itt műtve és eddig mindig rendesen tájékoztatva lettem, a nyilatkozat is mindig nagyon részletes és informatív volt. Igazából nem hiszem, hogy nem írtam volna alá, ha bármi újdonság van benne, de legalább rákérdeztem volna. 7:30-kor betoltak az elokészítőbe, 7:45-kor már aludtam. 11-kor ébredtem, akkor toltak ki a műtőből. Kicsit agyaltam, hogy mi tartott eddig, de utána sokkal fontosabbnak tartottam mindenkinek elmesélni, hogy egyáltalán nem fáj a lábam. A kötelező kétórás megfigyelés után visszatoltak a szobámba. Úgy adtak át, hogy "kicsit hipotenzív, de nem vészes, artrodézis és körömreszekció. Bőrplasztika is szóba került, de végül arra nem került sor". Ebben a boldog tudatban bódulgattam még egy sort, aztán 2-re befutott férjem és anyukám, hoztak nekem édességet, a nővér pedig szerzett egy sonkás szendvicset. Kérdeztem, mikor mehetek haza, az volt a válasz, hogy tudnom kell enni és inni, felkelni és pisilni, mindezt rosszullét és szédülés nélkül. Én mindent hibátlanul teljesítettem, kivéve, hogy amikor visszaértem az ágyhoz az utolsó megbizatás után, éreztem, hogy nedves a kötésem és amikor  ránéztem, láttam, hogy piros is és egyre pirosabb. Gyorsan visszaparancsoltak az ágyba és ahogy feltettem a lábam, éreztem, ahogy a kötés alatt a talpamon csurog a vér. Egy órán belül sebészt is találtak, aki elkezdte lebontani a kötést, aztán az utolsó réteget inkább nem vette le, azt mondta, már nincs aktív vérzés, így inkább nem piszkálja meg a sebet. Oké, ő tudja, ő a sebész... Rátett a lábamra egy hatalmas nagy új kötést és utamra lettem bocsátva azzal, hogy majd kérjek valamikorra odőpontot. Kérdeztem volna, hogy ez most komoly-e, hogy nem képesek ők nézni nekem most egy időpontot, hanem én hívjam fel őket és majd akkor néznek, de nem mosolyogtak, úgyhogy valószínűleg tényleg így gondolták. Onnan helyből felhívtam őket és kértem egy időpontot péntekre :-) Kérdeztem, hogy terhelhetem-e a lábam vagy kell-e mankó, esetleg feküdnöm kell-e. Nem, ebben a speciális cipőben nyugodtan terhelhetem.

Az éjszaka fájdalmak nélkül telt, egy szem ibuprofennel aludtam reggelig, mint a bunda. Délelőtt felhívtak a kórházból, hogy be tudnék-e menni inkább csütörtökön, mert a sebész pénteken nem ér rá. Persze, hogy be. Csütörtökön minimális várakozás után behívtak, a nővér lebontotta a 3 tonna kötést a lábamról, amikor meglátta az átvérzett alsó réteget (ez ugye még a hétfői utóvérzés volt, amit a doki úgy hagyott). Csóválta a fejét, hogy ez nagyon erősen át van vérezve, ezt később a jelentésbe is beleírta. Nagyon úgy tűnt, hogy ez újdonság neki, ami vagy azt jelenti, hogy hétfőn elfelejtették dokumentálni, vagy azt, hogy ő nem volt képben. Utóbbira utal, hogy a mai napig szerinte engem 22-én műtöttek, és ezt írásba is adta... Na mindegy, kérdeztem tőle, hogy megnézhetem-e a sebet, mondta, hogy persze, semmi akadálya, leszedett még pár réteget, meg még pár hálót, mondta, hogy ez most így néz ki és várjak türelemmel, mindjárt jön a sebész. Nézegettem, de nem értettem, miért nem szedett le minden kötést, és egyáltalán milyen kötés ez, olyan, mintha belőlem indulna ki és úgy lenne a lábam köré csavarva. Fényképeztem bőszen, mondván, hogy majd itthon kielemzem, mi ez. Azt sem értettem, hogy miért van a lábujjam tövétől a lábfejem (bokám) felé egy 6-7 centis vágás, de így legalább összeállt a kép, hogy akkor ezt a fájdalmat éreztem én az elmúlt napokban. Befutott a sebész, kérdezte, hogy hogy tetszik, és elkezdte magyarázni. Gyorsan lelövöm a poént, nem volt már kötés a lábamon, az, amit láttam, az a lábujjam volt, a maga teljes valójában, kb 5 cm magasra feldagadva, a belőlem kiinduló, "rátekert kötszer" pedig a lebenyplasztika eredménye volt (így tudtam meg, hogy mégis volt lágyszövet-átültetés), ezért kellett a másik vágás, amit nem értettem. Onnan vágták ki a bőrt az alatta lévő zsírszövettel együtt és fordították át az ujjamra. Az ujjam hegyén egy pici kis vágás mutatta, hogy hol hajtották a csontomba a csavart. A lebeny két oldalán hatalmas területen lezáratlan seb tátongott, kikandikáló zsírszövettel. A műtőben készült képek alapján ez nem a felszakadás eredménye, egyszerűen nem tudták bezárni a sebet a duzzanat miatt, és meg akarták próbálni bőrátültetés nélkül megúszni. Itt jutottam először szóhoz: szóval mégis volt lágyszövet-átültetés... Igen, a sok hegszövet eltávolítása után ő úgy ítélte meg, hogy ez magától nem tudna begyógyulni. Oké. Vannak fájdalmaim? Nincsenek, sőt, a lábujjamat egyáltalán nem érzem. Ez természetes, rengeteg ideg át lett vágva. A lábujjam tövében és a tetején szabadon van a hús, meglátjuk, hogy ez begyógyul-e vagy szükség lesz bőrátültetésre. A lebeny felső része kicsit szürke, reméljük, nem hal el, mert ha igen, akkor új vastag lebeny kell. Ne utazzak el, ha lehet, ő biztos nem tenné a helyemben. Amúgyis naponta át kell kötnöm. Mi, ezt??? Én ehhez hozzá nem nyúlok, rá sem bírok nézni! Igen, naponta, nekem, és egy hét múlva kontroll. Hát volt mit emésztenem... Ami utazást át lehetett tenni, áttettük 2017-re, a többit buktuk. Lassan leesett, hogy mekkora műtétem volt valójában és miért tartott ilyen sokáig. Utánaolvastam annak is, hogy ilyen műtét után 10 napig szigorúan feküdni kellett volna, felpolcolt lábbal. Azt is megtaláltam, hogy bármilyen utóvérzés a lebeny felszakadását jelentheti és azonnal meg kellett volna keresni a forrását és szükség esetén rendbehozni. Azt is írja kivétel nélkül minden bőr- és lebenyátültetéssel foglalkozó oldal, hogy a beteget fel kell készíteni a látványra. Nos, engem azzal készítettek fel, hogy nem is szóltak róla, hogy volt lebenyplasztikám, aztán amikor leszedték az összes kötést, kimentek a szobából és 15 percre magamra hagytak. Annak is utánaolvastam, hogy kiütés esetén mindenképp szólni kell az orvosnak. Kész mázli, hogy pont a következő kontroll előtti este jelentek meg a kiütéseim. Az asszisztens szerint az a kötszertől lesz, nem is kell megemlíteni az orvosnak. Mostanra viszont már megtanultam, hogy akkor járok a legjobban, ha a bagatellizáló tanácsaikat és megjegyzéseiket elengedem a fülem mellett. Megemlítettem és megmutattam a dokinak a kiütéseket, aki ettől nagyon ideges lett, mert ez sajnos a titánium-allergia egyik korai jele is lehet. Mindenképp figyelni kell és ha romlik, akkor végső esetben ki kell cserélni a csavart. A lebeny nem romlott, sőt, valamivel szebb lett, ennek nagyon örültünk. Kontroll egy hét múlva. Addigra a kiütéseim nem lettek szebbek, sőt, foltokban elkezdett foszlani a helyükön a bőr, nagy sebeket hagyva. A lebeny megint ronda, de türelem, ez egy hosszú folyamat, ne adjuk fel. Új kötszert és új krémet kaptam, hátha azokra vagyok allergiás, ezzel kell kenni, az asszisztens szerint mostmár elég kétnaponta kötözni. Viszakérdeztem, ezek szerint legközelebb holnapután kell kötöznöm? Igen. Oké. Hát ez nem volt egy jó ötlet, hosszas áztatás után jött le a kötés, ilyen még nem volt a műtét óta, hogy beleragadt volna, nem is szabad neki, a lebeny egy nagyon érzékeny jószág. Visszatértem hát a naponkénti kötözéshez. Amikor mondtam a dokinak, hogy bocs, naponta kötöztem, pedig kétnaponta kellett volna, azt mondta, eszembe ne jusson ilyet csinálni, hogy kétnaponta kötözöm; a lebenynek tilos kiszáradnia, az enyém ráadásul haldoklik. A következő kontroll csütörtökön volt, a lebeny nem az igazi, a kiütések egyre rondábbak, így a sebészem sürgősséggel kért bőrgyógyászati konzíliumot és csináltatott egy röntgent is. Arra készült, hogy ki kell venni a csavart és új lebenyre is szükség lehet.
A bőrgyógyászok komolyan vették a sürgős beutalót, kaptam is augusztus közepén egy december másodikai időpontot. Amíg a sebészem a bőrgyógyásszal vívott, csendben eltelt újabb egy hét, ezalatt pedig a 18 beültetett mikroklipből egy elindult kifelé, és kikandikált a fedetlen húsból. Mindez szombat délben történt, telefon a kórházba, mi legyen, várjak vagy menjek be ügyeletre? Ügyelet, azonnal. Bementünk, senki nem mert hozzányúlni a lábamhoz, mert ők ilyet még nem láttak. Mikor látta ezt utoljára orvos? Tegnapelőtt. Hol??? Itt maguknál, a rekonstrukciós sebészeten. Meresztgettek nagy kerek szemeket, de valóban benne voltam a gépben. Az ügyeleletes plasztikai sebészt lehívták, aki tartott nekik egy gyorstalpalót és elmesélte, hogy az, hogy a lebeny vége barnás, egy jó jel. Ezután kivette az elkóborolt mikroklipet és hazaengedett minket. A lebeny vége másnapra fekete lett és száraz.
A következő heti kontrollon a sebész magából kikelve kerdezte, hogy mit csináltam a lebennyel. Mondtam, hogy mindent pont úgy csináltam, ahogy korábban, a többit megtalálja a gépben. A lebeny elhalt, szövetnekrózis.


Bőrgyógyászat

3 hétnyi tesztelés, vérvétel, konzílium, fényképezgetés és további konzílium után az az ítélet született, hogy a titániumra, a fő ötvözeteire - vanádium, kobalt -, és még egy halom irreleváns fémre allergiás vagyok. Borzasztó kellemesen érintett a hír, dehát innen szép nyerni; forrjon össze a csont, közepén egy olyan anyaggal, ami ellen folyamatosan dolgozik a szervezetem, és ilyen körülmények között maradjon életben a lebeny, ami a műtét napján, az elso lábraálláskor nagy valószínűséggel fel is szakadt.

Nyolc héttel a műtét utan megszületett a döntés: nem műtenek meg újra, nem lenne értelme. A csavart még nem tudják kivenni, mert az allergia miatt nagyon lassan gyógyul a csont és azt nem akarjuk, hogy újra eltörjön. A jó hír, hogy gyógyul. A lebenyhez egyelőre szintén nem nyúlnak, mert mintha új hám kezdett volna kialakulni az elhalt rész alatt. Figyeljük és reménykedünk. Az orvos szerint képes lesz ez a borzalom magától behámosodni, csak nagyon-nagyon lassan. Addig kenhetem szteroidos kenoccsel az allergiás kiütéseimet. Közben egész csinos szabóbütykeim kerekedtek, a jobb lábamon lévő fájt is (azóta is), mint az állat, ami nem csoda, hiszen akkor már egy éve a talpélemen közlekedtem.

Az elhalt rész próbált leválni lassan, én pedig nagyon féltem, hogy mi van alatta. A lebeny alsó felén (lábujjam töve) egy nagy bumszli volt, tetején valami nagyon vékony és gyenge seb-félével, ami minden egyes kötéscserekor lejött és engedte ki a sebváladékot magából. Én már vadhúsra gyanakodtam, mert sokkal púposabb volt, mint a környezete és másképp is viselkedett. A donor-sebhely kőkemény volt (máig az), és amikor megnyomogattam, fájt és végigszaladt az ujjamon ilyen áramütés-szerű érzés. Gondolom, valami hülye ideg. A második és harmadik ujjam töve is merev volt és fájt. A talpam már teljesen tönkre ment a gyógycipőtől. Türelem...
A sok hiányzás miatt a munkahelyem vizsgálatot indított, a biztosító pedig kezdeményezte a leszázalékolásomat. Szerencsére sikerült őket lebeszélnem erről.


15 héttel a műtét után azt mutatta a CT, hogy nagyjából összeforrt a csontom, a dokim elő is jegyzett csavartalanításra, és a gyógycipőt is elhagyhattam végre. A két seb közül az egyik közben begyógyult, aminek nagyon örültem. Még nagyon vékonyka volt rajta a bőr, ezért a kötözésnél még azt is ki kellett szépen párnázni, de legalább begyógyult. Újabb lépéssel távolabb a rettegett bőrtranszplantációtól. A másik seb is alakult, a sebészem tapsikolt örömében, amikor meglátta. Az elhalt rész szépen levált, alatta pedig addig tépkedték róla a sebet, amíg szépen vérzett, ez azért fontos, mert nem akartunk újabb szövetnekrózist, ezért mindig élő szövetnek kellett felül lennie. Ez egy nem túl kellemes művelet; mivel a lebeny elhalása után maradt seb elég mély, és azon a területen kezdett az érzéketlenség eltűnni, pont olyan érzés volt, mintha elevenen megnyúznának.

Mire eljött a csavar eltávolításának a napja, bezáródott az utolsó sebem is. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy már nem volt ott, hanem a seb felületén egy nagyon-nagyon vékonyka bőr alakult ki, így a kötés már egyáltalán nem ragadt bele, viszont zuhanyozáskor azonnal felpuhult és újra seb lett. De a másnapi zuhanyozás előtt újra szépen lejött a kötés és szép száraz "seb" fogadott. A lábujjam és a bokám mozgása is kezdett visszaállni (a merev talpú gyógycipő miatt a bokám is furán mozgott járás közben), mostmár néha akkor sem sántítottam, ha nem figyeltem oda, ha pedig odafigyeltem, szinte teljesen jól mentem. A lépcsőn lefelé volt nehéz még, mert ott, ha nem sikerült úgy lépnem, hogy a lábujjam túlérjen a lépcsőfok élén, akkor lelépéskor lábujjhegyezés volt, és az fájt. Dehát ez legyen a legnagyobb baj, ugye :-))

November 30-án, 4 hónappal a műtét után végre megszabadítottak a csavaromtól! Minden a tervek szerint ment, sima ügy volt, csak lényegesen tovább tartott annál, amire számítottam. Bruttó egy órán át dolgoztak rajtam, igaz, ebben a lidokain is benne volt. Ez mondjuk egy kevésbé kellemes mozzanata volt a műtétnek, mivel az idegek, ahova az injekciót adták, vastag és kemény hegszövettel vannak körülvéve. Sziszegtem is kicsit, amikor belémdöfték a tut, utána pedig hosszú percekig vékony patakocskákban folyt a vér a lábamból.

Ezután előkészítették a röntgent, letakartak, beöltöztek, rámkötötték a pulzoxit és indult is a móka. Belibbent az orvosom és megkérdezte, hogy miért vagyok ideges, amikor az amputáció egy gyors és fájdalommentes muvelet. Rá is kérdezett, hogy hol vágjon, tőből, félbe vagy épp csak egy kicsit a végéből. Nagyon vicces ember. Ez a kicsavarozás amúgy úgy zajlik, hogy levágnak a csontig, megkeresik a csavar fejét és egy csavarhúzóval kihajtják. A csontnál megint felszisszentem kicsit, kaptam még pár adag lidokaint és ezután kezdődött a bűvészkedés. Elindították a röntgent és hosszú, legalább 15 perces szöszmötölés-matatás-kapirgász ás után szóltak, hogy már jön a csavar kifelé. Meg is kaptam a kicsikét, először frissen-véresen megmutatták, ahogy azt egy nehéz szülés után illik, a műtét után pedig lemosva-becsomagolva a kezembe kaptam. Figyelmeztettek, hogy a csont még mindig nincs teljesen összeforrva, úgyhogy azt a magassarkút, amiben jöttem, egy időre felejtsem el, sőt, pár napig térjek vissza a hőn gyűlölt gyógycipőhöz. A műtét óta a lábujjam amúgy rengeteget lappadt, a korábban oldalt lévő heg az ujjam tetejére vándorolt. Időközben az utolsó seb is teljesen bezáródott, és január óta egyáltalán nem kell kötözni :-)


6 hónapos kontroll, 2017. február

Csaknem 6 hónappal a műtét után már nemcsak bezáródott, hanem be is hámosodott az utolsó seb a lábujjamon. Míg a hegek gyönyörűen halványodtak, kiderült, hogy a duzzanat valószínűleg már nem fog lejjebb menni. Viszont mire ezt a megviselt körmöt felváltja az új, a hegek még halványabbak lesznek, és a lábujjam éppen csak egy kicsit lesz rövidebb és göröngyösebb a normálisnál. Ahhoz képest egész olcsón megúszom.

Az ujjam alsó felén még mindig egy nagy puklit éreztem és érzek azóta is, ami gyaloglásnál borzasztó érzés. Erre rátesz egy lapáttal, hogy az ujjam nagy része még mindig érzéketlen és mostmár valószínűleg érzéketlen is marad, így az egészet még idegenebbnek, nagyobbnak és visszataszítóbbnak érzem. Ahogy kinéz, a lábujjam tövében lévő ízület is károsodott, ezügyben most kezdődik még csak a kivizsgálás, illetve a frissen kialakult szabóbütykömmel is kezdeni kell valamit, mert minden lépés egy kínszenvedés.


Ahogy az elején írtam, nincs tanulsága a történetemnek, de nagyon kíváncsi lennék a szakértők véleményére: mit tudtam volna másképp csinálni, ki hibázott, hol, és mikor, és hogyan tovább.
A csattanót direkt a legeslegvégére hagytam, ez megmagyarázza a helyenként homályos fogalmazást is: az egész dolog nem Magyarországon történt, hanem Svájcban, és eddig 6000 Frankomba került, a betegbiztosítóm pedig ezen felül 15000 Frankot térített. Mindezt egy benőtt köröm miatt.
Üdv, P.

PÁCIENSVAKÍTÁS SZOMBATHELYI SEBÉSZ MÓDRA

2017.03.28. 06:21

2_tbeh61ms_1.jpgAz elkövetkező fél év felért számomra egy rémálommal, folyamatos fájdalom, irritáció, égető érzés, gyakorlatilag minden nap a túlélésről szólt. Nem volt olyan ülő-, álló-, vagy fekvőpozíció, mely alatt nem éreztem volna az irritációt, belegondolni is szörnyű, hogy mi lett volna velem, ha fizikai munkát kellett volna végeznem.

Tisztelt blogszerkesztők,

 

Több mint négy éve szinte FOLYAMATOS fájdalmaim és idegirritációm van. Ez idő alatt mintegy 50 alkalommal voltam orvosnál, kb. 20-szor egy budai magánklinikán. Amit a szombathelyi orvosok elrontottak, azt mindig Budapesten próbálták helyrehozni. Számos panaszlevelet benyújtottam, ezeket többnyire ignorálták vagy pedig vérlázítóan semmitmondó sablonválaszokat kaptam (ezeket is csatoltam) .

 

A levelek a konzisztencia végett az alábbi sorrendben olvasandók: proktológus1-2-3-4, proktológusorvig5, főig, főig2. Végigolvasásuk eléggé időigényes (pedig az utóbbi csaknem egy év történéseit nem is rögzítettem, mivel teljesen belefáradtam az egyoldalú levelezgetésbe), de higgyék el, hogy távolról sem unalmasak, mivel az orvosok jóvoltából az idő előrehaladtával számtalan kabarettisztikus jelenet játszódott le. Végső lehetőségként transzparensekkel tiltakoztam pár héttel ezelőtt, no persze erre sem érkezett semmiféle reakció.

 

Négy mellékletet a citromail.hu. levelezési rendszerén küldöm, mivel a gmail. com valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem "hajlandó" azokat csatolni.

 

Üdvözlettel, Csamári Zoltán

 

screenshot_2017-02-13-11-03-19.png

 

PÁCIENSVAKÍTÁS SZOMBATHELYI SEBÉSZ MÓDRA

           

                         TRAGIKOMÉDIA  HÁROM (?) FELVONÁSBAN

 

 Proktológus 1.

 

Bizonyára meglepődve veszi kézbe ezt a kis irományt, de már régóta fontolgattam ennek a megírását.

Mivel nem akarom rabolni az idejét, megpróbálok tömören, lényegre törően fogalmazni.

Tavaly augusztusban műtött meg dr. Tamási Tamás belső aranyérrel. Mivel pár héttel később sem enyhültek a panaszaim, felkerestem őt, aki teljes megdöbbenésemre azt közölte velem, hogy azért nem szűntek meg a panaszaim, mert nem hiszek a gyógyulásban. A főorvos úr érdes stílusára már Ön is felhívta a figyelmemet, de azt még álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan stílusú magyarázattal áll elő, ami méltatlan egy főorvoshoz. Ezek után a főorvos úr a legnagyobb lelki nyugalommal ráírta a leleteimre, hogy a betegségem további sebészeti beavatkozást nem igényel.

Ezt követően fordultam Önhöz, aki a seb megvizsgálása után sűrű fejcsóválások közepette közölte velem, hogy vénás tágulatom van, amit - amennyiben konzervatív kezelésre nem javul – meg kell műteni.

 

A számomra végzetes következményekkel járó műtétre november 13-án került sor. Már a másnapi székletürítés közben és utána is éreztem, hogy „valami nem stimmel”, de súlyos, állandó fájdalmakat a  műtét következményeinek tulajdonítottam.

Egy héttel később a varratokat az Ön távollétében az asszisztense távolította el. Ez irányú tapasztalatok hiányában én nem tudom felmérni, hogy az ilyen jellegű varratok eltávolítása mivel jár, az azonban bizonyos, hogy olyan iszonyú fájdalmaim voltak, hogy az asszisztensének többször szünetet kellett beiktatnia, mivel a varratok be voltak ágyazódva. Az öt közül az egyik varrat nem is került eltávolításra, mivel állítólag olyan mélyen volt, hogy az asszisztense nem fért hozzá. Ám a doktor úr a végszóra betoppant, és megnyugtatott, hogy az majd úgyis kiesik önmagától. Kisebb meglepődésemre a doktor úr ekkor meg sem vizsgált…

 

  Miután a fájdalmaim egyre intenzívebbé váltak, újfent jelentkeztem Önnél, és ekkor diagnosztizálta nálam a fissurát. A szó jelentésével már első hallásra tisztában voltam, de természetszerűleg nem tudtam arról, hogy létezik egy ilyen végbélbetegség. Az Ön  által adott magyarázat, hogy ezt akár egy kisebb gyümölcsmag is okozhatja, már abban a pillanatban finoman szólva gyanút ébresztett bennem, de hát mi alapján is lehetett volna nekem ekkor még a leghalványabb ellenvetésem is.

 

  Otthon az internet segítségével azonmód belevetettem maga a problémakör tanulmányozásába, és meglepően hamar rekonstruálni tudtam a betegség kialakulását. A végbélrepedés a műtét utáni első székletürítéskor keletkezett, mivel a varratok annyira leszűkítették a végbélnyílást, hogy a széklet robbanásszerűen távozott. Ez számomra – bármennyire is hadakozik Ön majd ez ellen e sorok olvastán – egy kőbe vésett tény, mivel ezt csak én tapasztalhattam meg.

 

  A kezelések során a barátságos légkör ellenére többször is éreztem, hogy a doktor úrnak nagy erőfeszítésébe kerül, hogy az én egyszerű, laikus kérdéseimre válaszoljon, ezért a foghelyről odavetett kurta válaszok helyett én inkább az internettel „konzultáltam”. Nekem nincs doktori címem, de van diplomám és mellesleg négy felsőfokú nyelvvizsgával is rendelkezem, de higgye el a doktor úr, hogy a főképp angolul folytatott böngészés során az átlagember iszonyú mennyiségű információra bukkan az anális fissurával kapcsolatban ( Lásd: The causes of anal fissures”). Az interneten tudományos igényű tanulmányokon keresztül kezdve betegek beszámolójáig gyakorlatilag mindenfajta betegséggel kapcsolatban szinte feldolgozhatatlan mennyiségű információ áll rendelkezésre- persze elsősorban angolul. Ebből kifolyólag egy orvos nagyon hamar „lebukhat”, ha a páciensét álmagyarázatokkal próbálja meg „etetni”.

 

 Az elkövetkező fél év felért számomra egy rémálommal, folyamatos fájdalom, irritáció, égető érzés, gyakorlatilag minden nap a túlélésről szólt. Nem volt olyan ülő-, álló-, vagy fekvőpozíció, mely alatt nem éreztem volna az irritációt, belegondolni is szörnyű, hogy mi lett volna velem, ha fizikai munkát kellett volna végeznem. Laikus révén az Ön által alkalmazott kryofissurektómia helyességéről nincs jogom véleményt formálni, de azt hiszen, hogy az a tény, hogy az Amerikai Proktológusok Társasága által 2011-ben kiadott kézikönyv (Lásd: „ASCRS cryo therapy, textbook”) nem ajánlja ezt az eljárásmódot, mivel nem megfelelő alkalmazás esetén a belső záróizom sérülését illetve inkontinenciát okozhat, sokat elmond annak elavultságáról.

 

Miután a kezelés sajnos eredménytelen maradt, Ön még egyszer megpróbálta megműteni a fissurát, de eléggé komikus módon csak a műtét elkezdésekor – miután már az érzéstelenítőt is megkaptam – derült ki, hogy a doktor úr nem fér hozzá az ominózus részhez. Ezt követően az Ön által a szombathelyi kórházi orvosokkal állítólag lefolytatott konzultáció során kiderült, hogy ők sem vállalják az altatásos műtétet. Ennek magyarázata az Ön részéről - mint számomra utólag világossá vált – egy igazi színjáték volt. A magyarázatok között az szerepelt, hogy nincs meg a kellő műszerezettség, a fissura a belső záróizmot érinti, műtét során fennáll az inkontinenciaveszélye, ennek bekövetkezte esetén az esetleges orvosi per kockázatát pedig egyik orvos sem vállalja. Ekkor adta meg nekem dr. Csatár Éva telefonszámát, majd szépen kisunnyogott (sajnos ez a legérzékletesebb szó ennek leírására) a rendelőhelyiségből, egyedül hagyva az asszisztensével. Ezek a pillanatok a számomra eléggé döbbenetesek voltak, utólag azonban teljesen nyilvánvaló vált a számomra, hogy csak egy Ön által szándékoltan előadott hazugságáradattal álltam szemben.

 

A doktor úr nagyon is jól tudja, hogy (még ha nem is alkalmazza ezt a sebészeti eljárást), hogy a  konzervatív kezelésre nem javuló anális fissurák gyógyításának következő lépcsőfoka a lateralis sphyncterotómia, ami a végbélrepedések több mint 90 %-ánál gyógyulást eredményez. Az asszisztense az Ön távozta után elmesélte nekem, hogy az egyik, úgyszintén anális fissurában szenvedő korábbi betegük az inkontinencia veszélye miatt nem vállalta a budapesti műtétet. Az egész egyszerűen elképesztő, hogy Ön a betegeit az inkontinenciával való riogatással riasztja el az esetleges gyógyulástól. A lateralis sphyncerotómia során nyilvánvalóan az inkontinencia eshetőségét is figyelembe kell venni, de ennek veszélye a későbbi teljes gyógyuláshoz képest elenyésző (Lásd: „Incontinence after lateral sphincterotomy”). Teljesen valószínűtlennek tartom azt is, hogy Ön, mint nyugdíjas proktológus soha nem hallott volna még dr. Csatár Éváról, aki ezen a téren a legnagyobb szaktekintélynek számít (legalábbis a telefonszámán kívül semmilyen információval nem tudott szolgálni sem a doktornővel, sem a következő műtéttel kapcsolatban).

 

 A doktornőnek három különböző proktológiai problémát kellett orvosolnia. El kellett neki távolítania kettő anopapillát (az egyik megnagyobbodott illetve a másik csaknem egy cm átmérő nagyságú  duzzadt, és be is volt gyulladva. A legsúlyosabb panaszokat valószínűleg az a behegesedett szövetrész okozta, aminek átvágása és begyógyulása után lényeges javulást éreztem. Ezt a behegesedett részt a doktor  úr nem vette észre - valószínűleg ehhez valóban  megfelelő orvosi berendezések kellenek – a megfelelő diagnózus hiányában azonban egy heges szövetre teljes hiábavaló a kamillás ülőfürdő vagy a különféle végbélkúpok alkalmazása - mint ahogy én is hasztalan  vásároltam fel a kőszegi Rossmann áruház kamillatea készletét. A következő lépésként a doktornő részleges lateralis sphynctertómiát végzett, ami szintén hozott némi javulást, azonban egyelőre a gyógyulás gyötrelmesen hosszú folyamatnak tűnik.

 

 Sajnos még mindig szinte minden mozdulat kisebbfajta fájdalommal jár, és ha nem akarok fájdalmat érezni, akkor ügyelnem kell arra, hogy milyen ülő-, fekvő -, vagy állópozíciót veszek, ami ugyebár nem egy nagy életminőség. Távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak, de bármennyire is fáj kimondani, de ebbe a helyzetbe a doktor úr felelőtlensége taszított, és néha iszonyú düh munkál bennem a tehetetlenségem miatt. Tudom, hogy a pályafutása során rengeteg embert hozzásegítette a gyógyuláshoz, de én sajnos nem tartozom közéjük.  

 

2013. szeptember

 screenshot_2017-02-13-11-02-59.png

 

Proktológus 2.

                      INTERMEZZO

 

(Ez történt a beteg szemszögéből nézve, és általa lejegyezve, ami jó okkal soha nem lett feltüntetve az ambuláns lapon)

 

A beteg elmondása szerint 2014 december 29-én egy olyan fibrómát távolítottunk el cauterrel, amely korábban semmilyen panaszt nem okozott nála.

 

Ezt megelőzően a hónap első felében két bőrkeményedés-csomó került eltávolításra, melyek után a beteg jelentős javulást érzett.

 

A második műtéti varrat előtti kontrollvizsgálat során a beteg közölte velem, úgy érzi, hogy még egy utolsó bőrkeményedés kivágása szükséges. Én erre azt válaszoltam, hogy erre közvetlenül a második varrat kiszedése után sor is kerülhet, ami december 29-én meg is történt.

 

A beteg elmondása szerint otthon megrökönyödve észlelte, hogy  a beavatkozás  egy olyan jóindulatú bőrelváltozást érintett, amely korábban soha semmiféle panaszt nem okozott nála. Ez a bőrlebeny egy thrombotizált nodus felvágása után keletkezett,  ez a műtét még 2010 május 31-én történt.

 

Azóta számtalan proktológia vizsgálaton és műtéten esett át, azonban egyetlen alkalommal sem vetődött fel annak a szükségessége, hogy ezt a jóindulatú bőrelváltozást el kell távolítani.

 

A beteg szerint a félreértés azon alapulhatott, hogy valóban észlelhető még egy bőrkeményedés - amit én első alkalommal el is ismertem -,  ez azonban valószínűleg fájdalom - és irritációmentes. (dr. Kulcsár Botond)

 

screenshot_2017-02-10-23-47-20.png

 

Proktológus 3.

 

II. FELVONÁS

 

Tisztelt dr. Nagy István,

 

 Nagyon furcsa gondolatok kavarognak bennem, az Önnel folytatott beszélgetés utólag eléggé szürreálisnak tűnik, mintha nem is orvosnál lettem volna, hanem egy jogtanácsosnál. Ön remek taktikai érzékkel próbálta elterelni a figyelmet a valódi problémáról (három szombathelyi sebész műhibájáról), és készségesen jogi tanácsokat osztogatott. Nem hiszem, hogy egy főorvosnak arra kellene pazarolnia az idejét, hogy a pácienseinek jogsegélyt nyújtson, arra ott van a betegjogi képviselő intézménye. Bár annak személyéről illene korrekt tájékoztatást adni, mivel az Ön kollégáival ellentétben furcsa módon a kőszegi háziorvosom asszistense tudta, hogy a kifüggesztett tájékoztatóban szereplő személy már rég nem foglalkozik ilyesmivel. Előre is leszögezem, távol áll tőlem a jogi csatározás, ha ez az immár hároméves ügy napvilágra kerül, akkor is legfeljebb egy újságíró ismerősöm tollából humoreszk formájában. Annál inkább nem hajlok az efféle megoldás felé, mivel az Ön sajátos logikai eszmefuttatása alapján nekem azt kellene bizonyítanom, hogy az a fibroma, amelyet a dr. Kulcsár Botond figyelmetlenségből kivágott, egyáltalán létezett. Ön szerint nekem mindenképp tárgyi bizonyítékkal kellene rendelkeznem ahhoz (az Ön szavai szerint fényképpel...), hogy hitelt érdemlően alá tudjam támasztani az állításomat. Sajnálatos módon nem szokásom sebészi beavatkozások előtt fotográfusokhoz járni, és sajnos azokat az anopapillákat sem őriztem meg naftalinban prezerválva, amelyeket Budapesten dr. Csatár Éva operált ki, cáfolandó a dr. Tamás László által felállított diagnózist.

 

A főorvos úr megpróbálta fenntartani a korrektség látszatát, arra azonban már nem vette a fáradtságot - bizonyára részben az időhiány miatt, és részben amiatt is, mivel    érspecialista lévén ez a betegség nem az Ön kompetenciája -, hogy rövid pillantást vessen a kórelőzményekre.

 

A dr. Tamás Lászlóhoz címzett levélben már összefoglaltam a kálváriám egy részét. Tizennégy alkalommal voltam a dr. Csatár Évánál, és nyolc műtéten estem át, mire a doktornőnek sikerült orvosolnia a különböző belső proktológiai problémákat. Ezután sajnos a kifolyt és megkeményedett genny következtében egy nagy kiterjedésű és összefüggő megkeményedett bőrterület alakult ki. A doktornő tanácsára napi többórás sós melegvízes ülőfürdőt vettem, ami a nyár közepétől az ősz végéig tartott. Bizonyára sok ember irigylésre méltónak tartotta volna helyzetemet, hiszen vízben töltöttem a nyarat, sőt - lévén, hogy két fürdőszobánk is van - két helyszínen is nyaralhattam. Valójában azonban a döbbenetes nagyságú bőrkeményedés okozta, gyakorlatilag  folyamatos irritáció óriási pszichikai megterhelést jelentett. Még a nyár elején azzal a célzattal, hogy esetleg kapok valamilyen tanácsot, felkerestem a szombathelyi proktológiát. Itt egy roppant különös vizsgálatban volt részem dr. Jáger László részéről, mivel az ambuláns kezelőlapok és a dr. Tamás Lászlónak címzett iromány egy legalább negyed órát igénybe vevő áttanulmányozását - amelynek során a doktor úr csendre intett, bár én hiába vetettem ellen, hogy a kórelőzmények ismerete a jelenlegi panaszaim szempontjából irreleváns - egy kb. 5-10 másodperces vizsgálat követte. Azt gyakorlatilag a mai napig nem tudom, hogy mi alapján jött ki a vizsgálati eredmény (6 óránál mérsékelt hegesedés, amely sebészeti teendőt nem igényel), miközben az egész hátsó felemet (ez nem egy egzakt orvosi terminus) a laikus számára is jól észlelhető, összefüggő bőrkeményedés borította. A doktor urat valószínűleg az a bizonyos ominózus levél bőszítette fel, és az orvosi szolidaritásvállalás számlájára írom a kissé morózus attitüdjét és az ez alapján hozott impulzív döntését. Idén tavasszal a dr. Kulcsár Botondot várva összefutottam vele, és a javára irandóan fel is ajánlotta, hogy megvizsgál, de én ezt elutasítottam, úgy gondolva, hogy miután a dr. Kulcsár Botond okozta a problémámat, neki is kell ezt orvosolnia. Az alibivizsgálatra rákérdezve a doktor úr azt válaszolta, hogy ő úgy látta jónak, hogy neki ennyi idő is elegendő a diagnózis felállításához (Nos így már számomra is minden érthető...).

 

Gyakorlatilag egy kegyetlenül hosszú időszak után csak december elejére jutottam el abba a stádiumba, hogy az összefüggő, megkeményedett bőrfelületből pár bőrkeményedés-csomó alakult ki, amit laikus szemmel úgy véltem, hogy már operálhatóak. Itt jogosan vetődik fel az a kérdés, hogy ha a pár hónappal ezelőtt, a dr. Jáger László által felállított diagnózis alapján a betegségem semmilyen teendőt nem igényelt, akkor a dr. Kulcsár Botondnak miért kellett megműtenie decemberben háromszor is. Bizonyára a bőrkeményedések csak úgy varázsütésre nőttek ki. Mindenképpen meg kell említenem, hogy a dr. Kulcsár Botond mindvégig végtelenül segítőkész és korrekt volt velem szemben, és amikor legutoljára szembesítettem vele, hogy a harmadik bőrkeményedés helyett (ami egyébként most is szembeszökően látható, de az ánuszgyűrűn kívül elhelyezkedve érzésem szerint nem okoz panaszt) egy csaknem öt éve meglévő, semmilyen problémát nem okozó jóindulatú bőrelváltozást távolított el, hirtelen meglepődésében szóban el is ismerte a tévedését, arra hivatkozva, hogy ez volt a nagyobb bőrcsomó...Az ambuláns lapon ez a tény nyilvánvaló okokból nem szerepel.

 

Utólag már megbántam, hogy a “szofisztikált” tükrös technológiát nem vettem igénybe, de ekkor már a munkaidejük  legalább egy órája lejárt, aminek érhető módon valamennyien hangot is adtak, és még négy további  beteg ücsörgött kint. A heg sajnos továbbra is meg van, bár valószínűleg kisebb és halványabb, mint három hónapja volt (akkor a dr. Kulcsár Botond szerint 2×2 mm nagyságú volt), és továbbra is folyamatos, tompa fájdalmat okoz, ami eléggé deprimáló. Első pillantásra nehezen észlelhető, de az atrófiás hegek összes ismeretőjegyét magán hordozza: kicsi, kerek és mélyebben helyezkedik el, mint a környező bőr felszíne. Nagyon is meglepő lenne, ha egy heg 2-3 hónap alatt szőrén-szálán eltűnne, felérne egy valódi orvostudományi szenzációval , tekintve, hogy a hegek átlagos érési folyamata egy év.

 

A főorvos úr egy elismert és kiváló érsebész, ezt egyrészt bizonyítja a rendelőben várakozó betegek serege, másrészt a csaknem félnapos várakozás alatt önkéntelenül is megütöttte a fülemet a betegek részéről az Önre vonatkozó elismerő szavak. A proktológia azonban nem a szakterülete, és ezért nem is vártam Öntől semmilyen érdemi beavatkozást. Amikor azonban otthon utánanéztem az Ön által diagnosztizált proctalgia fugax betegségnek, sajnos azt sem tudtam, hogy kínomban sírjak vagy nevesssek, ugyanis ennek a betegségnek a tünetegyüttese olyan messze esik az általam tapasztaltaktól, mint népiesen szólva "Makó Jeruzsálemtől (lásd a csatolmányt) .

 

Bár a fent leírtaknak talán némileg ellentmond, de csaknem mindig segítőkészséget tapasztaltam, az asszisztensek részéről is, ami sajnos olyan túlzásokban is megnyilvánult, hogy egyesek még saját diagnózis felállítására is vették a bátorságot (az análcentrikusság áltudományos maszlag, és kizárólag szexuális vonatkozása van). Az is roppant zavaró, ha egy sebészeten dolgozó asszisztens a páciens pszichológiai profilalkotásával foglalkozik, és ezirányba próbálja befolyásolni az orvost ( a panaszaim kizárólag szomatikus és nem pszichoszomatikus eredetűek). Az a tény, hogy az asszisztensek a folyamatos időhiánnyal presszionálják az orvosokat, sajnos csak az egészségügy siralmas állapotával hozható összefüggésbe. Sajnos az ország talán legnagyobb szégyenfoltja, hogy az egészségügyi dolgozók messze nem kapják meg sem az anyagi, sem az erkölcsi elismerést, és a túlnyomó többségük lelkiismeretesen és erőn felül teljesít.

 

Soha senkinek a szakmai hozzáértését nem vontam kétségbe, ha esetleg a dr. Tamás László az általam leírtakat meg kívánta volna cáfolni, lett volna rá lehetősége, azonban teljes mértékben negligálta a hozzá címzett irományomat, egy árva szóra sem méltatott.Bizonyára ennek is meg van az oka, amit dr. Csatár Éva szakvéleménye is alátámaszt.

 

Elfogadhatatlannak tartom, hogy immár harmadik alkalommal "fuserál el" valamit egy szombathelyi sebész, és akkor azt a tanácsot kapom, hogy menjek valahova máshova a panaszaim orvoslására.

 

Az is elég elszomorító, hogy immár másodszor kell írásban kommunikálnom a panaszaimat, mivel a rendeléseken az időhiány és általam gyanítható okokból végig sem hallgatnak.

 

Ha esetenként cinikus voltam, az az adott szituáció abszurditásának tulajdonítható, ezért emiatt elnézést kérek.

 

A főorvos úrtól is elnézést kérek, hogy Önt zavartam a levelemmel, hisz Ön csak belecsöppent ebbe helyzetbe. Én nem várom el egy sebésztől, hogy egy fikarcnyi empátiakészséggel is rendelkezzen, hisz különben nem tudna összpontosítani a tényleges probléma megoldására, az azonban szerintem jogos elvárás, hogy tudatában legyen egy adott sebészeti beavatkozás esetleges következményeivel. Az a tény pedig, hogy orvosi hanyagság és oda nem figyelés miatt immár csaknem három éve gyakorlatilag folyamatos irritáció és fájdalom közepette élek, egész egyszerűen elképesztő és felháborító.

 2015. június

 

Üdvözlettel

 

Csamári Zoltán

 

Proktológus 4.

 

screenshot_2017-02-07-12-05-52.png

 III. FELVONÁS

 

 Az eseményfolyamat konzisztenssé tétele érdekében még el kell mondanom, hogy június végén - miután dr. Kulcsár Botond áprilisban azt javasolta, hogy még három hónapot várni kellene a heg kivágásának hatékony elvégzése érdekében - a szokásos hétfői proktológiai vizsgálaton jelentkeztem, és itt proktológus hiányában irányítottak a másnapi rendelésre dr. Nagy István főorvoshoz. Miután megdöbbentett a diagnózisa, és továbbra is folyamatos fájdalmaim voltak, intéztem a második levelet a főorvos úrhoz. Egy heti eredménytelen várakozás után fordultam a betegjogi képviselőhöz, aki sok mindenen meglepődött, de leginkább azon, hogy mindazok után, ami történt velem több orvos hibájából kifolyólag, még egy kurta válaszra sem méltattak. A betegjogi képviselő egy panaszlevél benyújtása mellett azt javasolta, hogy kérdezzek rá a mélységes hallgatás okára. Én naivan fel is"méltóztattam" hívni dr.  Nagy Istvánt,  hisz egy főorvostól nyilvánvalóan nem várható el, hogy a bokros teendői mellett időt szakítson egyes „képzelt” betegeire. A főorvos úr időhiányra hivatkozva először valóban nem is akart velem szóba állni, de "bizonyos" dolgok belengetése után pár óra múlva mégiscsak talált magának egy kis időt. A főorvos úr kellemes meglepetésemre kimondottan udvarias és korrekt volt velem szemben - csak a kérdéseimre nem kaptam választ. Iletve arra igen, hogy az ő véglegesnek tekinthető diagnózisa szerint heg nincs,  és ezt egyébként is már mindkét kórházbeli proktológus megállapította (sic! - április eleje óta rajta kívül senki nem vizsgált meg!). A főorvos úr szavai szerint (a beszélgetést az engedélyével rögzítettem) mindenki azon van, hogy "önnek tisztázzuk a dolgait" (most már érthetővé vált a hosszas hallgatás, a "mindenki" bevonása mérhetetlen időt vesz igénybe) - de én viszont egyébként is bizalomvesztéssel vagyok az intézmény iránt. Merem remélni, hogy a Markusovszky Kórházat nem egy főorvos testesíti meg, de egyébként tökéletesen megértem a főorvos úr érvrendszerét. A főorvos úrnak többnyire ennél sokkal súlyosabb betegségeket kell felelősségteljesen  orvosolnia,  ami nagy stresszel jár, - az én - gyakorlatilag folyamatos fájdalommal járó betegségem - ezek mellett bizonyára  eltörpül. Arra viszont továbbra sem leltem meg a kielégítő választ, hogy a főorvosok miért  nem tudnak őszinte,  konkrét válaszokat adni a konkrét kérdéseimre. Én nem hinném, hogy a páciensek lerázása benne szerepelt volna az orvosképzés régebbi curriculumjában. Végül a főrvos úrral abban maradtunk, hogy nyugodtan fordulhatok bárkihez,  de őhozzá már nem, mert neki még egy alaposabb vizsgálat után sem állna módjában módosítania a diagnózisán. Az a tény, hogy a szakmai hübrisz rossz tanácsadó,  a későbbiekben még megerősítést nyer.

 

Az, hogy a dolgok az alábbiakban egyre mosolyfakasztóbb jelleget öltenek,  sajnos nem az én érdemem.

 

Vajon ki is érthetne jobban a hegekhez, mint olyan sebész, akinek a szakterülete a plasztikai sebészet - teszi fel magának a kérdést az egyszeri páciens. Ráadásul dr. Gerencsér József nyilvánvalóan marketingcélokra készült YouTube videója roppant szimpatikussá is tette számomra a főorvos urat. Amikor egy hét múlva felkerestem a kórházi rendelőben nagy megkönnyebbülésemre még az is megkönnyítette a helyzetemet,  hogy a főorvos úr tisztában volt azzal, hogy ki vagyok és mi a panaszom!!! Esküszöm,  hogy soha nem jártam nála orrplasztikán, pedig a fentieket olvasván egyesek arra gyanakodhatnának,  és a konteo híve sem vagyok. A főorvos úr gyorsan elvégzett egy villámgyors vizsgálatot, arra a legkisebb mértékben sem tartott igényt,  hogy megmutassam neki a heget. Miután hirtelen felindulásból kiszaladt a számon, hogy egy ilyen "alapos"  vizsgálat után nem látom értelmét annak,  hogy megírja az ambuláns lapot, a főorvos úr " fellengzősen és arrogánsan kijelentette, hogy akkor távozzak mihamarabb,  mert rá várnak a betegei. A "kedvenc"  asszisztensem erre rátromfolva szardonikus kézmozdulattal mutatta, hogy hogyan dobta a szemétkukába a neki és a dr. Nagy Istvánnak címzett levelemet. Szinte éreztem a felém áradó „rokonszenvet és segítőkészséget”, szerintem - ha visszacsöppentünk volna vagy száz évvel korábbra - az önjelölt orvosnő javallatára még lobotómiát is végeztek volna rajtam a kényszeres análcentrikusság kigyógyítása céljából. A főorvos úr ezután most már tényleg segítőkészen javasolta, hogy keressem fel dr. Rakos Gyula proktológust a magánrendelőjében - szerintem ezzel is kellett volna kezdenie, és akkor egy kellemetlen pácienssel kevesebbel kellett volna bajlódnia,  és még több idő jutott volna a pácienseire. Mindamellett,  hogy megértem, hogy a dr.  Gerencsér József főorvos úrnak sem szakterülete a proktológia - bár egy heget szerintem kis jóindulattal minden sebésznek illene felismernie – a főorvos úr egész idő alatt csak arról feledkezett meg,  hogy most nem a magánrendelőjében tartózkodik,  hanem egy szolgáltató közintézményben.

 

Bár nem egy standupra számítottam,  a humorról dr.  Rakos Gyula is gondoskodott("Hát én aztán jól kifogtam ezeket  a proktológusokat"/miért nem megyek a dr.  Kulcsár Botond után Svédországba?). Sok időt nála sem töltöttem, gyorsan megállapította,  hogy dermatitisem van - ezt én is láttam a latin megnevezés tudta nélkül (Utólag utánajárva valószinűleg ez a heg elleni Contractubex túlzott használatának egyik mellékhatása).

 

Sajnos hiába próbáltam arra ösztökélni a főorvos úrat,  hogy a fibróma kivágásának helyét egy kicsit alaposabban vizsgálja meg,  szerinte 35  év tapasztalatában (ő mondta) nyugodtan megbízhatok - tehát nincs semmiféle heg.

 

Mindezek után - miközben továbbra is szinte folyamatos fájdalmat éreztem és az otthoni "tükrös gardróbszekrény" technika igénybevételével gyakorlatilag pillanatok alatt lokalizálni tudtam a heget(Nem emlékszem, hogy abban a felsőfokú intézményben,  ahol én anno végeztem,  tanították volna ezt) - kezdtek bennem is sokasodni a kérdőjelek. Mindennek ellenére tettem még egy próbálkozást a főrvos úrnál - miután még a neten beszéltem dr. Jachymczyk Györggyel, a Fejér Megyei Kórház főigazgató-helyettesével (gimnáziumi osztálytársam), aki megerősítette, hogy a "Gyula nagyon jó orvos", és adjam át neki az üdvözletét. Átadtam - és reménykedtem benne, hogy  egy ilyen referencia nyomán talán az én problémám is több figyelmet kap. Sajnos úgy éreztem,  hogy a főorvos úr mintha már a szabadságát töltené. Megkérdezte,  hogy volt-e vérzésem (soha nem volt), hol van a kilenc óra (az ominózus heg helye), majd miután röviden megvizsgált,  olyan furcsa viselkedést tanúsított,  amit mindmáig nem tudok a helyére tenni(illetve talán mégis ?). Gyorsan hozzátette,  hogy a véleménye nem változott,  majd szabályszerűen kiviharzott a rendelő melletti helyiségbe. Még szerettem volna feltenni neki egy-két kérdést, de az asszisztense megnyugtatott, hogy ha a főrvos azt mondja, hogy nincs heg, akkor nincs is... még talán azt felejtette hozzáfűzni, hogy... és punktum. Ez a jelenet kisértetiesen felidézett bennem egy a dr.  Tamás László által előadott mutatványt,  csak arra jobban illik a kislisszolás megnevezés. Azt hiszem, hogy ezt a kifejezést mindenfajta sértés nélkül használhatom azután, hogy pár évvel korábban - még kezdő beteg koromban - egy szombathelyi proktológus (miután csak nagy nehézségek árán sikerült helyet foglalnom a vizsgálati asztalon) ezt a jelenlévő betegszállítók elfojtott kuncogása közepette azzal nyugtázta, hogy végre „sikerült az attrakció”.

 

Mindezek után már csak egyetlen opció maradt - irány Budapest  dr. Csatár Évához – immár 15. alkalommal ( A MÁV most már tényleg adhatna egy kis törzsutaskedvezményt). És láss csodát, az eddig három főorvossal is bujócskát játszó furfangos heg pillanatokon belül előkerült. Ez sajnos nem a doktornő különleges érdeme, hiszen előlem sem sikerült elbujnia. A doktornő injekciót adott a hegbe annak felpuhulása érdekében. Azt már én teszem hozzá, hogy a szteroidos injekciókúrát a végérvényes gyógyulás  érdekében még folytatni kellene...tehát sajnos a happy end - bár dramaturgiailag most már illene bekövetkeznie - még most sem jött el.

 2015. augusztus

 

Proktológusorvig

 

Tisztelt Orvosigazgató Úr!

 

Ezen levelemben arról kívánom tájékoztatni Önt, hogy a három és fél óta tartó kálváriámat rövidesen a nyilvánosság elé tárom egy olyan online site - on, amely akár több tízezer olvasót is elérhet.

 

A régóta érlelődő döntésemhez a végső lökést azok az események adták meg, amelyek az Önnel lefolytatott első beszélgetésemet követően zajlottak le.

 

Nem tudhatom, hogy szerteágazó tevékenysége közepette időt kíván-e szakítani ezen, úgyszintén hosszabb lélegzetvételű irományom elolvasására - a tapasztalataim nem ezt mutatják -, én csupán azt ajánlhatom, hogy a levél végén a vastag betűkkel szedett részt feltétlenül szíveskedjék elolvasni, itt ugyanis mindennemű polkorrektség mellőzésével összefoglalom az egész ügy mibenlétét, amelyet a legvégén magasan kvalifikált orvosok tragikomédiából bohózattá silányítottak.

 

Utólagosan nézve a fogalmazványaim most már elsődlegesen a nyilvánossághoz szólnak, ami egyelőre még Önöknél is nagyobb hatalom.

 

Önnel később még két alkalommal folytattam telefonbeszélgetést, melyek alapján azt szűrtem le, hogy Önt a lezajlott "vizsgálatról"  a dr. Jáger László alaposan félretájékoztatta.

 

Fontos kihangsúlyoznom, hogy én Öntől nem kértem semmiféle vizsgálatot, hisz azt már pár héttel korábban a dr. Csatár Éva professzionális módon elvégezte, csupán a megkezdett szteroidos injekció kúra folytatását kértem. Ön - nyilván hivatalból - rögvest megpróbálta elhessegetni a felelősséget a kórházról egy olyan érvrendszerrel, amelyben őszintén szólva Ön sem hihet. (Nem akarnak beleavatkozni egy olyan terápiába, amelyet egy másik orvos kezdett el, és amelynek hatékonyságáról a proktológusi szakma nem alakított ki egységes álláspontot.) Nos, abban a burokban élő szombathelyi sebészszakma egységes, hogy a folyamatosan fájó heg kezelésének leghatékonyabb módszere az, ha azt észre sem veszik (Lásd dr. Nagy István, dr.  Gerencsér József, dr. Rakos Gyula).

 

Ön végülis - tekintettel a folyamatos neuropátiás fájdalmaimra - rendkívüli és átfogó vizsgálatot ígért (amit én nem kértem), de akkor már hagytam, hogy a dolgok elinduljanak a maguk menetén.

 

   Akkor hát nézzük, hogy milyen módon zajlik le egy, az orvosigazgató által elrendelt sürgős és rendkívüli vizsgálat a szombathelyi Markusovszky kórházban - a nagyobb áttekinthetőség végett pontokba szedve.

 

  1. Az Önnel folytatott beszélgetésünk után hat (!!!) nap múlva, a szokásos hétfői proktológiai napon hívott fel dr. Jáger László azzal, hogy befáradhatok a vizsgálatra, és külön kérdésemre azt is megerősítette, hogy akár aznap is. Ez egy kissé faramuci helyzetet eredményezett, de azért bíztam benne, hogy egy önérzetében sértett orvosban (lásd 2. felvonás) felülkerekedik az orvosi elhivatottság. Sajnálatos módon a doktor úrban kicsinyes módon inkább a feledékenység kerekedett felül. Illedelmesen páciens módjára a szokványos fél napot végigvárva a rendelőbe belépéskor azt kellett konstatálnom, hogy a doktor úrnak se híre, se hamva, így kompetencia híján az azonnali és rendkívüli vizsgálat egy újabb héttel eltolódott.
  2. Két hét után azonban - hála az orvosigazgató úr hathatós közbenjárásának - bejutottam a mindenre kiterjedő proktológiai vizsgálat szentélyébe, no persze az obligát 4-5 órás várakozást követően. Ezek után már gyakorlatilag nem vártam semmit, és a semmi önjóslatúlag be is következett. Azt azért elvártam volna a doktor úrtól, hogy legalább annyi erőfeszítést tesz, hogy önerőből hajlandó lesz lokalizálni a heget, a dr Csatár Éva által leskiccelt diagram megtekintése után azonban kénytelen volt elismerni a heg létezését.
  3. A doktor úr szerint a szteroid injekció nem optimális megoldás, mert vékonyítja a bőrt. (Pár héttel később a dr. Csatár Éva somolyogva közölte velem, hogy a hegbe beadott injekció lényege pontosan ennek a hegnek a vékonyítása és felpuhítása) . Amellett a doktor úr még kiváló sebész, hogy még soha nem adott be egy ilyen injekciót, ennek elmondásával a glória azonban nem esett volna le a fejéről. Azt a bizonyos “nyulat" a bokorból kiugrasztva - álnaívan rákérdezvén az esetleges dermatológia kompetenciájára - a doktor azon nyomban kapva-kapott a tálcán felkínált lehetőséggel, és ezután mindannyian (még a gyakran orvososdist játszó szakasszisztens hölgy is) egyetértettünk abban, hogy a heg kezelése elsősorban dermatológus szakterülete (nesze neked szakambuláns vélemény). Itt mellesleg megjegyzendő, hogy a dr. Csatár Éva szakmai pályafutása elején hat évet a bőrgyógyászati osztályon töltött a végbél közeli bőrelváltozások jobb megismerése céljából, nyilvánvalóan ennek köszönhető, hogy át tudja érezni, milyen fájdalommal és irritációval jár egy proktológiai heg.

 

Az a heg, amely a doktor úr szerint érzékenységet nem mutatott, két héttel később a doktornő szerint már érzékenységet jelzett (lásd a két ambuláns lapot). Ez az apró mozzanat is jelzi, hogy a doktor úr sokkal inkább a problémáim iránt volt érzéketlen.

 

  1. A doktor úr kerek-perec kijelentette, hogy ezt a heget nem kell kezelni, majd idővel (csak évek kérdése???) megszűnés a folytonos fájdalom. Ez a diagnózis azért irtózatos előrelépés ahhoz képest, hogy egy heget három főorvos szerint nem is illik észrevenni.

 

A fájdalomnak a trivializálása azért enyhe nyugtalansággal tölt el, miután a világ legismertebb oktatókórházának, a Johns Hopkins-nak a honlapja (www.hopkinsmedicine.org/scars) a teljesség igénye nélkül az alábbi terápiákat ajánlja : dermabrasion/chemical peels/collagen injections /cortisone injections /cryosurgery/laser resurfacing/punch grafts/surgical scar revision. Az nem szerepel az ajánlások között, hogy "letting the patient suffer 'till he totally freaks out".

 

Az én esetemben ráadásul nem egy szépészeti hegről van szó, hanem egy olyan hegről, amely idegeket nyomva folyamatos fájdalmat/irritációt okoz.

 

Azt csak remélni merem, hogy az ambuláns lap alján lévő kitétel - panasz esetén kontroll - csupán a szokványos panelmondat, és nem a cinizmus netovábbja.

 

   Ezt követően én még két rövid telefonbeszélgetést folytattam Önnel. A második beszélgetés végét szó szerint idézem Öntől, mivel a telefonom minden beszélgetést rögzít: "Így,hogy most én intéztem önnek ezt a rendkívüli vizsgálatot, és hál'istennek azt mondták, hogy semmilyen jellegű elváltozás... és most részünkről ezt lezártnak tekinthetjük." Erre csúszott ki a számon dühtől vezéreltetve az Ön udvarias felvezetője után az elsőre valóban meghökkentőnek tűnő "blabla" kifejezés. A szó jelentése az értelmező szótár szerint szándékos mellébeszélés.Mindenki eldöntheti a történtek alapján, hogy mindez mennyiben volt rendkívüli és mennyiben volt vizsgálat. Majd ön kikérte magának ezt a szeretett népvezérünk által a politikai közbeszédben is nemrégiben meghonosodott szót és rövidre zárta a beszélgetést. Ezek után kérje ki Ön a kórház érintett orvosaitól azt is, hogy gyakorlatilag bármilyen magatartást megengedve maguknak a páciensekkel szemben és a kényelmetlen tényeket elhallgatva Önt hozzák ilyen helyzetbe.

 

Ha Ön kíséri magának ezt a szleng kifejezést, akkor én nem kérhetem ki magamnak, hogy a kórház orvosai "jóvoltából" gyakorlatilag folyamatosan szenvedek???

 

   Mielőtt a lényegre térnék, ki kell térnem még egy felháborító mozzanatra. Pár héttel később Budapesten a doktornő azzal fogadott, hogy a dr. Nagy István egy orvoskonferencián elmondta neki, hogy feljelentettem a kórházat, és arról panaszkodtam neki, hogy túl sokat kér a kezelésemért. Nos, ha feljelentettem volna a kórházat, akkor arról Önnek is tudnia kellett volna. A főorvos úrnak csak arról panaszkodtam felháborodottan,hogy a szombathelyi sebészek slendriánsága miatt közel húsz alkalommal kellett felutaznom Budapestre, és a kezelésem költségei már közel félmillióra rúgnak (ebbe benne foglaltatik a kb. 200 ezer ft utazási költség és a három szombathelyi proktológusnak juttatott csekély hálapénz is.) A dr. Nagy István erre csupán azt a megjegyzést tette, hogy ő is szeretne ilyen jól keresni. Tapasztalatom szerint a főorvos úr eddig is hadilábon állt a tényekkel, de azok ilyetén való kifacsarására nem számítottam tőle. Ha az elmúlt években valaki is a panaszaim megszüntetése érdekében -  professzionálisan és empatikusan ténykedett -  az egyes egyedül a doktornő volt. A doktornőnek a dr Tamás László ügyködése után négy (!!!) különböző problémát kellett megoldania, és még szerencse, hogy megengedhetem magamnak az "utazgatásokat".

 

És a rengeteg "ömlengés" után szorítkozzunk a lényegre, amely teljességgel elsikkadt eddig. A betegjogi képviselő javaslatára írtam meg a panaszlevelemet, amelyre másfél hónap után sem kaptam választ. A betegjogi képviselő szerint a panaszok túlnyomó többségére válaszolni szoktak és illik is, de mindez csupán szokásjog alapján történik és a főigazgató úrra nézve nincsen semmilyen kényszerítő erő. Tehát lehet szelektálni és amely ügy menthetetlen, az eltűnik a süllyesztőben. A szokásjogokat egy modern közösségben egy erkölcsi maxima alapján illik betartani - ezeket legfeljebb potentátoknak képzelő egyének ignorálják. Miután személyesen is felkerestem Önt, némi kibúvókeresés után Ön óriási kegyet gyakorolt azzal, hogy elrendelt egy "rendkívüli vizsgálatot". Saját bevallása szerint persze az immár három éve tartó kínlódásaimat leíró formabontó színházi felvonások elolvasására nem jutott ideje. Arra a leglényegesebb momentumra sem tértünk ki, ami dr. Kulcsár Botond nevéhez fűződik. Tudom, hogy ilyenkor összezár a szakma, de a doktor úr nem szorul rá a szerecsenmosdatásra, mivel később ő is elismerte a figyelmetlenségét, és ő volt az egyetlen, aki korrekt volt velem szemben. Ezért sem gondoltam volna, hogy az orvosigazgató úr megkísérli "belémbeszélni" azt, hogy az csupán az én állításom, hogy a doktor úr olyasvalamit műtött ki, amit nem kellett volna. Nem akarok kioktatónak tűnni, de soha egyetlen orvos sem volt kipréselni magából egy kurta "elnézést" - Ön sem, de ez talán azzal is magyarázható, hogy az orvosi szótár ennél sokkal szofisztikáltabb kifejezéseket tartalmaz.

És újabb kérdések, amelyeket rajtam kívűl senki sem fog felvetni:

  1. A dr. Nagy István miért nem ismerte el egy olyan heg létezését, amit még egy laikus is észrevesz?
  2. A dr. Gerencsér József mióta vizsgálja prekoncepcióval a betegeket, és ha előre tudja a diagnózist, akkor ugyan miért vizsgálja meg őket?
  3. A dr. Rakos Gyula főorvos úr miért tartja a legcélravezetőbbnek azt a módszert, hogy miután a második vizsgálatot követően revidiálnia kellene a korábbi diagnózisát, inkább lóhalálában kirohan a rendelőjéből, csakhogy ne kelljen szóba állnia velem?

3+1 Miután tényekkel alátámasztva írásban hangot adtam a panaszaimnak, a fenti három orvos (valamint még a dr Jáger László is) vajon miért érzett hirtelenjében elengedhetetlen kényszert arra, hogy semmibe vegyék a panaszaimat?

 

Felvetődhet Önben, hogy mire fel ezek a hosszú tirádák, az állandó nyavalygás, kekeckedés, kötözködés, kákán is csomót keresés - ami egyébként iszonyú távol áll a mentalitásomhoz.

 

 Akkor zanzásítva elmagyarázom: HÁROM ÉS FÉL ÉV ÓTA NEM TUDOK FÁJDALOM NÉLKÜL MOZOGNI. AZ ÜLÉS IS CSAK GYAKORLATILAG AKKOR ELVISELHETŐ, HA SIKERÜL VALAMILYEN NYAKATEKERT ÜLŐPOZITURÁT FELVENNEM - DE SAJNOS EZ A RITKA ESET. MINDEZ HÁROM SZOMBATHELYI ORVOSNAK "KÖSZÖNHETŐ". ÉLETMÓDOT KELLETT VÁLTOZTATNOM, ÉS A MOZGÁSOMAT A LEHETŐ LEGMINIMÁLISABBRA KELLETT KORLÁTOZNOM. SAJNOS A HEG KITERJEDÉSÉNEK CSÖKKENÉSE ÉS FELPUHULÁSA -  AMI NEM AZ ÖNÖK KÖZREMŰKÖDÉSÉNEK KÖSZÖNHETŐ - NEM JÁR LINEÁRISAN EGYÜTT A FOLYAMATOS IRRITÁCIÓ ENYHÜLÉSÉVEL. KÓSTOLJON BELE PÁR NAP EREJÉIG AZ IDEGFÁJDALOMBA, ÉS UTÁN MAJD"HÁL'ISTENEZHET", HOGY CSUPÁN NÉHÁNY NAPIG KELLETT KIBÍRNIA. MOST IS MINDEN MOZDULAT FÁJDALOMMAL JÁR, ÉS HA NAGYON RITKÁN SIKERÜL ELHELYEZKEDNEM, AKKOR AZOK A RÖVID IDEIG TARTÓ FÁJDALOMMENTES IDŐSZAKOK FELIDÉZIK BENNEM A RÉGI ÉLETEMET, AMIT AZ ORVOSOK VETTEK EL TŐLEM. EZEK UTÁN A FÁJDALOM- ÉS IRRITÁCIÓMENTESSÉG EGY VALÓSÁGOS ÚJJÁSZÜLETÉS LESZ - MAJD VALAMIKOR.

 

Lehet, hogy az én esetem abba a bizonyos tipikus "állatorvosi ló" kategóriába esik, de a családtagjaim és az ismerőseim szerint sokkal inkább voltam eddig szamár, hogy ilyen kitartóan ragaszkodtam a teljesen egyoldalú "levelezgetéshez". Én azonban naívan mindig  bíztam az orvosi etika mindenekfelettiségében- bár tudom, hogy az orvosok túlnyomó többsége emberfeletti munkát végezve eszerint ténykedik - ennyi emberi tisztességtelenséggel azonban soha életemben nem találkoztam.

 

Ennek az irományomnak a hangvétele mellesleg messze nem fejezi ki azt a dühöt, ami bennem munkál néha amiatt, hogy szombathelyi orvosok hosszú évekre tönkretették az életemet, majd önhittségük tudatában kisiskolás szintre lesüllyedve csúfot űztek a tényekből, próbálván fenntartani tévedhetetlenségük mítoszát. Én pedig az igazságérzetemből űznék csúfot azzal, ha mindezt ennyiben hagynám.

 

Mindezek után ez a történet nem érhet véget azzal, hogy az orvosigazgató úr kikéri magának, Ön a saját érdemei, szakmai tudása és tapasztalata mellett nem is ezért van ebben a pozícióban.

 

Egyébként pedig én kérem ki magamnak...mert én a történtek okán megtehetem.

 

Üdvözlettel,

 

Csamári Zoltán

 

Kőszeg, 2016. 01. 11.

 

screenshot_2016-02-01-14-11-34.png

screenshot_2016-06-20-23-29-02.png

screenshot_2016-06-20-23-25-47.png

 

 

Főig 1.

 

Tisztelt Főigazgató Úr,

 

Először is szeretném elnézését kérni, hogy álnevet írtam a borítékra, ugyanis mindenképpen el szerettem volna érni, hogy a levelem az Ön kezébe kerüljön.

 

A nevem Csamári Zoltán. Egy az Önök kórházában négy évvel ezelőtt történt félresikerült proktológiai műtét óta FOLYAMATOS fájdalmak és irritációk közepette "élek". Ez idő alatt 43 alkalommal voltam szakorvosnál, ebből 19-szer egy budai magánklinikán, 13 műtétem volt.

 

Három különböző szombathelyi proktológus hanyagságából és figyelmetlenségből eredő hibákat próbálták meg orvosolni Budapesten, mialatt a Markusovszky kórházban egy szikrányi segítséget sem kaptam. A betegjogi képviselő javaslatára panaszlevéllel is fordultam Önökhöz, ami másfél hónapig porosodott az igazgatóságon, és csak akkor reagáltak rá, amikor személyesen kértem a választ. Sajnos csupán a felelősség elhárítását és az orvosok között kitűnően működő szolidaritásvállalást tapasztaltam.

 

A panaszlevél több orvosnak írt levelekből tevődik össze, összességében meglehetősen terjedelmes és egy kívülálló számára helyenként szórakoztatónak és meghökkentőnek tűnhet, de sajnos minden szava fedi a valóságot. Az Orvosigazgató Úr, aki a panaszommal "foglalkozott", saját állítása szerint szintén csak beleolvasott. Mivel a Főigazgató Úrnak feltehetőleg úgyszintén nem lesz ideje ilyen semmisségekkel foglalkozni (Egy ember élete ugyan mit számít egy kórháznyihoz képest), ezért nem nyomtattam ki, mivel szerintem köznapi fordulattal élve "kár érte a tinta". Mindenesetre arra a valószerűtlen esetre számítván, hogy a Markusovszky kórházban bárkit is fikarcnyit érdekelne a szenvedésem története, a levélfolyamot mellékelem SD-microkártyán.

 

Én csupán a tapasztalataimat írtam meg az érintett orvosoknak, úgymond a saját igazságomat, ami valamennyi kívűlálló orvos által megerősítést nyert, bár tudom, hogy az orvostudományban nem létezik objektív igazság.

 

Mindezek után én csupán egyetlen kérdést szeretnék felvenni Önnek. A végső lökést ehhez a 2016. június 20-án a proktológián történtek adták meg, amit a korábbi tapasztalataimból kifolyólag csak vonakodva kerestem fel, de a háziorvosom azzal bíztatott, hogy olyan nem létezik, hogy egy beteget ellátását egy nyilvánvaló hazugság ürügyén egy  orvos elutasítja korábbi vélelmezett sérelmei miatt. Sajnos a balsejtelmem beigazolódott.

 

A tapasztalataim fényében nem várok semmit, már az is elég, ha megkérdezi az Orvosigazgató úrtól, hogy ki ez a hibbant, aki ilyen rendhagyó panaszlevekkel bosszant minket.

 

És a kérdésem:

 

MIÉRT KELL NEKEM FOLYTONOSAN AZZAL SZEMBESÜLNÖM, HOGY HAZUGSÁGOK TÖMKELEGÉT ZÚDÍTJÁK RÁM, NEM HAJLANDÓAK AZ ELVÁRTAKNAK MEGFELELŐEN FOGLALKOZNI A PANASZAIMMAL, ÉS AHHOZ, HOGY MEGKAPJAM A SZÜKSÉGES ORVOSI ELLÁTÁST, MINDEN ALKALOMMAL MAGÁNORVOSHOZ KELL FORDULNOM? PEDIG ÉN CSUPÁN ANNYIT "KÖVETTEM EL" , HOGY MEGÍRTAM A TAPASZTALATAIMAT AZ ILLETŐ ORVOSOKNAK, EZEK UTÁN AZONBAN AZ ÖNÖK KÓRHÁZÁBAN EGYETLEN ORVOS SEM VOLT HAJLANDÓ FOGLALKOZNI A PANASZAIMMAL.

 

Köszönöm a megértését.

 

 

Üdvözlettel

Csamári Zoltán

 

Kőszeg, 2016. 06. 28.

 

Főig 2.

 

Tisztelt Főigazgató Úr, 

 

Miután egy józan ítélőképességű ember az előzmények tükrében nyilvánvalóan nem fogadhat el egy ilyen választ, és mivel Önhöz "audienciára" lehetetlen bejutni, és a titkárnője csak azt hangoztatta, hogy nem tud (!!!) időpontot adni, a szokványos eljárásmódot javasolta (újabb panaszlevél, arra harminc napon belül válasz .. .etc... ad infinitum) .

 

Elnézést kell kérjek azon állításom miatt, hogy a proktológián elutasították a vizsgálatomat, sőt egy kb. két másodpercig tartó vizuális megtekintés után az illető orvos még a diagnózist is képes volt felállítani (a heg továbbra is ott lokalizálható, ahol az annak excíziója előtt volt). A szakrendelő plafonja feltehetőleg csak azért nem zuhant ránk, mert tudtommal az épület nemrég esett át egy nagyfelújításon. Számomra is prognosztizálható módon pár héttel később a budai magánklinikán hosszadalmas monitoros vizsgálat után még egy icipici heg nyomára sem bukkantak.Ez már a harmadik hegkivágásom volt, és minden alkalommal hyperkeratozis alakult ki. (Lásd melléklet). A szakrendelésről való idő előtti távozásom csupán azzal a ténnyel indokolható, hogy nem vagyok műgyűjtő, és sajnálatos módon nem vagyok hajlandó gyűjteni az olyan, az illető proktológus által szignált ambuláns lapokat, amelyek hemzsegnek a szándékos hazugságoktól. Ilyenből már kettő darab is a birtokomban van, de a kórház informatikai rendszeréből kisebb erőfeszítés árán az is kinyerhető, hogy a doktor úr egy hazugságspirálva belekerülve összesen négy alkalommal (2012.10.8., 2014. 6.30., 2015. 09.28., 2016. 6.20.) hazudott, illetve szándékoltan hamis diagnózist állított fel, csakhogy ne kelljen ellátnia.

 

Az alapvető viselkedési normák nélkülözéséről ezekután a doktor úrat is érdemes lenne meginterjúvolni. A rendelőből való idő előtti távozás technikáját egy szombathelyi főorvos úrtól sajátítottam el, amit a korábbi panaszlevelemben már ecseteltem.

 

Méltányolom a főigazgató úr elővigyázatosságát (garantáltan nem vagyok az Anonymous-csoport tagja) és fanyar humorát a microSD kártyát illetően, de azt a fajta a cinizmust - ami egyébként messze nem a sajátom, csupán egyes szombathelyi orvosok attitűdje váltott ki - még messze nem sikerült elérnie. Ezúttal a főigazgató úr e-mail címére küldöm a fájlokat, a kórház informatikai rendszere biztosan engedélyezi ezek megnyitását (Tudom, hogy egy kórházban mindennapi dolog a "vírusok" előfordulása, de a telepített vírusírtó mellesleg még egy SD kártyát megfertőzőtt vírust is azonnal detektál). A fájlok megnyitása bizonyára még így is sérti a kórház roppant rigorózus biztonsági előírásait, de a tapasztalataim alapján Önök még akkor sem volnának hajlandóak végigolvasni a panaszlevelemet, ha azt bőr díszkötésben küldeném el.

 

Őszintén sajnálom, hogy a panaszleveleimmel csak az Ön drága idejét rabolom el, csakhogy Ön nem adott nekem más lehetőséget. Négy év folyamatos fájdalom és irritáció az emberek túlnyomó többségében nem azt váltotta volna ki, hogy birkatürelemmel haszontalan levelezésbe kezdjen végtelenül érzéketlen orvosokkal. És itt felmerül a Önök súlyos felelőssége is, mivel ez a botrányos ügy az Önök kicsinyes packázása (ékes példája ennek az orvosigazgató  úr panelmondatoktól hemzsegő"válaszlevele", amelyben egy igaz, őszinte szó nem szerepelt) miatt bármikor más irányt is vehet.

 

Egy régi dakota közmondás úgy tartja, "ha hülyének néznek egyesek, akkor ne a szemedet dörzsölt, hanem lóbáld meg előttük a tomahawkodat".

 

Azért még egyszer felteszem az ominózus kérdést : MIÉRT KELL NEKEM FOLYTONOSAN AZZAL SZEMBESÜLNÖM, HOGY HAZUGSÁGOK TÖMKELEGÉT ZÚDÍTJÁK RÁM, NEM HAJLANDÓAK AZ ELVÁRTAKNAK MEGFELELŐEN FOGLALKOZNI A PANASZAIMMAL, ÉS AHHOZ, HOGY MEGKAPJAM A SZÜKSÉGES ORVOSI ELLÁTÁST, MINDEN ALKALOMMAL MAGÁNORVOSHOZ KELL FORDULNOM?

 

Akinek pedig nincsenek meg az anyagi eszközei arra, hogy magánorvosi szolgáltatásokat vegyen igénybe, az csak saját magát okolhatja csupán azért, mert az állami fenntartású szombathelyi Markusovszky Egyetemi Oktatókórház egyes orvosai sértettségből vagy önmaguk "nagyságától" eltelve úgy vélik, hogy ők "Istenkirályt" játszhatnak.

 

 

Tisztelettel,

 

Csamári Zoltán

 

Kőszeg, 2016. 08.01.

 

Rohad a magyar egészségügy

2017.03.27. 05:58

magyar.jpgAz ápolók undorítóak, hanyagok, lusták, lógással fecsérlik a drága idejüket, az orvosok zöme pénzéhes, nincs beteg és hozzátartozó felé menő korrekt infóáramlás.

Tisztelt Praxis Blog!



Dr. Keszthelyi Gyula mentősökkel kapcsolatos megdöbbentő története adott apropót, hogy megosszam Önökkel azt, amit néhány hónapja tapasztaltam mind a mentősökkel, és mind a Miskolci Megyei Kórház un. Csillagpontjával kapcsolatban.

Kérem levelem bizalmasan kezeljék, de bátran idézhetnek belőle, ha jónak látják. Nem véletlenül írok álnéven. Sajnos később is igénybe kell vegyük a rothadó magyar egészségügy miskolci "szolgáltatásait" - az élet már csak ilyen -  és attól félek, ha nevesíteném a benne szereplő személyeket, akkor a helyzet még rosszabb lenne rám nézve.

 

Édesanyám, és jómagam is mostanában kórházi ápolásra szorultunk más-más okból kifolyólag. Anyám 7x, én 5x éves vagyok. Édesanyám egyik napról a másikra lett beteg, azelőtt sosem volt kórházban - a szülést leszámítva. Most pedig egy hónapig két kórházban is kezelték. Jómagam már 8-10 éve folyamatosan járok kardiológiai vizsgálatokra, mert a munkahelyi stressz "begyűrűzött" rajtam - hála a kollégáimnak. 



Megaláztatásunk, megdöbbenésünk rövid története alant, a helyszín Miskolc, Megyei Kórház Csillagponti betegellátása, és a minket szállító mentőautó belseje:

 

Mentősök:


Az első, és legundorítóbb: a mentősök dohányoznak a mentőautóban. Három cigarettázó alkalomból kétszer a mentőautó vezetője gyújtott rá úgy, hogy én még az oxigénmaszk alá is beéreztem a cigifüst szagát. A harmadik alkalommal egy ápolónőt vett fel a mentős azon a sarkon, ahol csoportban bagóznak a kórház előtt az ápolók. A hölgy még nem végzett, nekünk sietni kellett: letekert ablak mellett kezét kint tartva, de a füstöt a kocsiba fújva folytatta az ápolónő a cigarettázást - így vittek be engem a sürgősségire.

Várakozás:


Mentővel jutottunk mindannyiszor a "Csillagpontba", mégis órákon át váratnak (3-6 óra!). Az ájulás keringet. Közben sovány vigasz, hogy vérző fejjel ugyanígy hagyják az embereket, azok pedig üveges szemekkel néznek a semmibe, kezüket a seben tartva. Egy nagyon idős, falfehér néni fekszik egy ágyon, két méterre tőle a hozzátartozók. Néniről lefújja a huzat a lepedőt: én rakom vissza, mert az ápolókat nem érdekli - mondjuk a két hozzátartozót se nagyon.

 

magyar.jpg

 

Egy fiatal rezidens doki kezel, nem tudja mi lehet a bajom. Kapok egy injekciót, ettől sokat kell wc-re mennem. A wc undorító, bár hipószagú, és nincs összeszarva, de felül-tartályos a wc, és egy 30 centis spárga a lehúzója. A WC-ülőkét pedig csak a gravitáció tartja a helyén. WC-papír sehol... még jó, hogy csak pisilnem kellett. Aztán így megy ez 4 órát. Végül behívnak, megmérik a vérnyomásom és azt mondják: most már jó, üljek le kint és várjak a papírjaimra. Este 7-kor nagy szerencsémre egy ismerősbe botlok, aki ismeri a dokit. Az ismerősnek köszönhetően nem kellett még órákat várnom, nagy nehezen kiadták a papírt és mehettem haza - hogy utána pár héttel mindez újra megismétlődjön. Mert nem a betegség megszüntetése a cél, hanem a tüneti kezelése. Itt is amolyan tervezett elavulás van. Ha makkegészségesre gyógyítják a beteget, akkor nem fog idejárni, és nem ad adómentes pénzt az őt kezelőknek.

 

Másik sztori:

 

Édesanyám otthon rosszul lett, mentővel, cigis sofőrrel csillagpontba kerültünk. 5 órát vártunk, mire egyáltalán hozzánk szóltak. Kiderül, hogy benntartják, de egy szóval sem közölték ezt velünk, csak azt akarták, hogy vigyem át a másik kórházba a város másik végére további vizsgálatokra úgy, hogy a branül már a karjában volt - mert nincs szállítói kapacitásuk, nincs betegszállító (erre visszatérek később). Mivel mentővel érkeztünk más mód nem volt: csak gyalog, vagy busz, esetleg taxi. Hívni akartam taxit, de ők megelőztek. A miskolci taximaffia le van zsírozva a Csillagpontban. Csak a haveri taxisoknak áll a zászló!

 

Nagy nehezen megérkeztünk a másik kórházba: anyám nagyon rossz állapotban volt már (mint kiderült, belső vérzése volt). Itt is már vagy 40 perce várattak úgy, hogy közben hallottuk, hogy egymással viccelődnek az orvos és az ápoló, és tulajdonképpen pletykálkodnak egy kollégájukról. Úgy kellett az orvosra szólni, hogy kezdjen el vizsgálni, mert anyám már csúszott le a székről. Öregségére már 7. órája volt 90/50-es vérnyomással, belső vérzéssel talpon. Nagy nehezen felvették, és elmagyarázták, hogy bent kell maradnia. 2 személyes kórházi szobája volt, ami nem is lett volna rossz, csak a kis tárolószekrénykéknek volt rozsdás az ajtaja, olyan 1-2 tenyérnyi nagyságban.

 

Tizenkettő napig nem cseréltek ágyneműt, és az alig élő anyámmal úgy beszélt az ápolónő, hogy az már felháborító volt. Persze a jelenlétemben ez nem így volt, de a betegtársa megerősítette anyám állításait, ergo anyu igazat mondott. Ha nem kérdezek rá, hogy miért lekváros az ágynemű, sosem derül ki, hogy 12 napja nem volt cserélve. Anyám örült, hogy él, és hogy nem ordít vele az ápolónő, inkább nem is szólt nekik. Persze a pénzecskét elfogadták tőlünk..

 

A tapasztalatom szerint azok ápolónők, akik nem érnek rá ágyneműt cserélni, azokkal a mentősökkel flörtölnek, akik miatt nincs betegszállítási kapacitás a két kórház között. Saját szememmel láttam, majdnem 3 héten keresztül az okokat: piros ruhás mentőscsávó suttogva flörtöl a pult mögött könyöklő ápolónővel. Ha odamegyek kérni valamit, még úgy néznek rám, mint a véres rongyra.



Naponta több órát töltöttem anyámmal, így ez idő alatt minden megvilágosodott bennem a kórházi rendszert illetően: addig, míg beteg van, addig zsebpénz is van. Nem lehet cél a tökéletes ellátás, mert akkor az a beteg többet nem jön vissza, nem ad pénzt, és a kórház sem kap rá költségtérítést. A protekciósokkal pedig az a helyzet, hogy a kapcsolatrendszer miatt őket is bent tartják a rendszerben, mert sosem lehet tudni, mikor jön jól egy rendőr, egy jogász, vagy egy villanyszerelő a kezelt betegek között. Engem is ahelyett, hogy kardiológiai kivizsgálásra küldtek volna arra szakosodott intézetbe, inkább egy neves, de tehetségtelen orvos karmai közé dobtak. Többször rákérdeztem, ilyen vérnyomással miért nem fektetnek be megfigyelésre, de vagy nem is válaszoltak, vagy terelték a témát. Egy odajáró beteg elmondta, 40-60 ezer forintért elküldenek a debreceni klinikára kivizsgálásra - nem automatikusan, hanem pénzért. Mert ugye Debrecen kvázi Miskolctól veszi így el az adott beteg támogatását, amit a beteg a doki zsebébe téve kompenzál. Mocskos maffia az egész. És sajnáljuk az ápolókat? Sajnáljuk az orvosokat? Nem, én a betegeket sajnálom, Azokat a betegeket, akiknek azért írnak hamis kódokat a vizsgálatuk után a papírjaikra, hogy a kórház minél többet tudjon elszámolni a Társadalombiztosító felé. Az én papíromon is vannak kamu kódok: ehhez csak egy privát kardiológusi kellett, hogy elmondja.

 

De a kórházakra visszatérve

 

Kaja:

 

Undorító, igénytelen, egészségtelen, rossz "étel". Még a macskám se ette meg a kórházi műpárizsit, mikor hazavittem neki, pedig imádja.

 

"Szakorvosok":


Konkrétan a kardiológusból volt eddig 3-féle.

 

A tapasztalt, de felületes szakorvosból egy darab: ő megvizsgált, de semmi érdemlegest nem talált - pedig volt probléma.

 

A pénzéhesből kettő, ők juttattak el arra a szintre, hogy a rossz gyógyszerek miatt heti 6 alkalommal ültem az ügyeleten ájulás és agyvérzés közt ingadozva.

 

A tapasztalt nyugdíjasból egy (ő mentette meg az életemet): aki akkurátusan végigvizsgált, megnézte a gyógyszereimet, majdnem egy órán keresztül figyelt rám, és vizsgált, majd kidobatta az összes korábbi gyógyszeremet. Mondanom sem kell, azóta is kitűnően érzem magam, és a sportot is folytathatom, mert normális lett a vérnyomásom, és a stresszre sem vagyok már fogékony.

 

Ingyenes ellátás:

 

Minden nap, a mentősöknek, minden betegtologatónak, takarítónak, liftkezelőnek, orvosnak, ápolónak, főorvosnak, adjunktusnak adtunk pénzt. A műtétkor még nagyobb összeget is, amit csak az aneszteziológus nem fogadott el, de mindenki más igen.

Egy hónap kórházban töltés költségvetése paraszolvencia ügyileg, mintegy 180 ezer forint!

A betegtologatókról pár szót: ők a névtelen hősök. Anyámmal végtelenül kedvesen bántak, viccelődtek vele, és a lelket tartották benne, míg a hosszadalmas vizsgálatokra elvitték és visszahozták. Egyszerű, markos legényekről beszélünk, de ők azok, akiktől őszintén nem sajnáltam egy forintot sem. Anyámat neve szerint szólították már a 2. naptól, és még külön be is bugyolálták a nagy hideg miatt nehogy baj legyen, míg egyik osztályról a másikra gurítják a fagyban tolókocsival.

 

Summázva:


Többször említettem: nem érdekük a kórházi dolgozóknak, hogy változások történjenek, hiszen ezt az állapotot bebetonozva, biztosított a nem kevéske adómentes jövedelem. Ha csak én egy hónap alatt 180 ezret fizettem - pedig nem vagyunk gazdagok - el lehet képzelni, mi pénzek megfordulnak egy komolyabb műtét körül, vagy pláne akkor, ha kisgyereket kell kórházban ápolni - ilyenkor a szülők nem fukarkodnak semmivel. És van, aki nem ússza meg csupán egy hónap kórházzal... igaz, olyanok is akadnak, akiket "csak" 3-4 napra tartanak bent.

 

Az ápolók undorítóak, hanyagok, lusták, lógással fecsérlik a drága idejüket - a hölgyek mind ki vannak festve, még éjjel is olyanok, mint akit skatulyából húztak elő. Hazugság, hogy túl vannak terhelve. Sok munkát helyettük végeztem el, mikor anyámat látogattam (ágynemű csere, mosdatás, és sok apró egyedi dolog, amit nem írok le, mert ránk ismerhetnek). És sok hozzátartozó hasonlóképpen levette a terhet az ápolókról. Szerintem ezt is szinte elvárják a hozzátartozóktól.

 

Mentősök sem sokkal különbek az ápolóknál, de itt nehezebb általánosítani, mert azért akadnak köztük jó emberek is.

 

Az orvosok zöme pénzéhes, nincs beteg és hozzátartozó felé menő korrekt infóáramlás - nem tudtam hogy benntartják anyámat, és azt sem, hogy nekem kell gondoskodnom az átszállításáról a másik kórházba, a háziorvosom mondta meg itthon a rendszerből kiolvasva, mi anyám baja, mert a kórházban nem adtak róla még kérésemre sem részletes felvilágosítást.

 

Üdvözlettel:

M. P.

 

 

Hiába vagyok orvos, a mentősöktől nyugodtan meghalhattam volna

2017.03.22. 05:35

szivroham_2.jpgJómagam 2016. december elsején kaptam a második infarktusomat, és engem orvosként a helyszínen hagytak. Annak ellenére, hogy közöltem, hogy ez a második infarktusom. FELISMEREM. EKG pozitív volt.

Betegem 2017. március 17-én délelőtt epilepsziás nagyrohamot produkált. Édesapja azonnal mentőt hívott. Az esetkocsi személyzete a már lezajlott roham után közölte, hogy a 120 kilós beteget ők nem tudják lehozni az autóig, a szülők hívják ki a katasztrófavédelmet, és ha azok leviszik az autóba, ők csak akkor tudják tovább szállítani. Hogy ez miért a szülők feladata lett volna, az rejtély… Telefonálni egy mentős is tud, ha erre ki van képezve.

 szivroham_2.jpg

 

Szóval a dokumentáció szerint a debil beteg támadólag lépett fel, így otthon hagyták egy diazepam klizmával, ha ismétlődne a roham. És természetesen a roham ismétlődött. Anyuka, tudván, hogy semmi értelme ismét mentőt hívni, beadta a klizmát, lecipelte a fogyatékos gyereket a családi autóba, és saját maga bevitte a BAZ Megyei kórházba, ahol ezek után már egyenesbe jöttek a dolgok, és a további ellátás a szakma szabályai szerint történt. Én ma olvastam a dokumentációt, és hallottam a történetet. Ami elég homályos, de rémisztő is egyben. A beteg helyszínen hagyása sürgősségi esetben csak nagyon alapos indokkal történhet.

 

Jómagam 2016. december elsején kaptam a második infarktusomat, és engem orvosként a helyszínen hagytak. Annak ellenére, hogy közöltem, hogy ez a második infarktusom. FELISMEREM. EKG pozitív volt. STEMI. Az ügyben jelenleg büntetőeljárás folyik. Mert sajnos ugye túléltem, és nagyon elgondolkoztam, mi lehet a BAZ megyei sürgősségi ellátással ilyen történetek hátterében. A mentősöktől nyugodtan meghalhattam volna. És én merek szólni. Az OMSZ szétesett. Legalábbis ebben a megyében.

 

A történet nevemmel is közzétehető. A másik eset a család félelme miatt anonym marad. Nem mernek reklamálni sem.

 

Dr. Keszthelyi Gyula

Nem a pénz, az emberség hiányzik

2017.03.21. 06:17

angry-man.jpgSokan mondják, nincs elég pénz az egészségügyben, ha volna, az minden problémát varázsütésre megoldana. Az átélt tapasztalatok alapján finoman szólva is kétlem ezt.

Tisztelt blog olvasók!

 

Adva van egy gyönyörűen felújított budapesti sztk rendelő és a benne dolgozó háziorvosom, aki nem mellesleg az egyik magánklinikán is praktizál belgyógyászként. Sok jót lehet róla olvasni az interneten és legalább ugyanannyi rosszat is. Nem nagyon szoktam hinni a mendemondáknak, többnyire a saját tapasztalatok alapján hozok ítéletet, ahogy az említett orvossal kapcsolatban is tettem.

 

Történt, hogy még január végén ellátogattam hozzá, az influenza szezon kellős közepén, mert engem is leterített a vírus. A munkahelyemen szedhettem be, rengeteg kolléga volt táppénzen abban az időszakban, csak március elejére állt vissza minden a régi kerékvágásba. Mivel a főnökeim már nem nézték jó szemmel, hogy napok óta betegen járok be a munkába és noszogattak, hogy, ha lehet, én is forduljak orvoshoz, végül megfogadtam a tanácsukat. Ekkor már nem csak az orrom folyt és köhögtem, de lázas is voltam és a rengeteg csillapító ellenére sem ment le a lázam sokkal 39 fok alá. Én naivan úgy gondoltam és ebben a főnökeim is megerősítettek, mindez elég indok ahhoz, hogy orvoshoz forduljak.

 

A rendelésre bár időpontot kell előre egyeztetni, ennek ellenére az még támpontként sem szolgál, random hívtak be mindenkit és hiába emeltek szót ellene többen is (jelzem, én nem), az asszisztens hölgy csak vonogatta a vállát, hogy ez van. Nincs is annál kellemesebb, mint amikor lázas, taknyos betegek méltatlankodnak, majd veszekednek egymással, csak mert a rendszer szabályait nem tartják, és nem tartatják be velük. Mondanom sem kell, kiváló hangulatban járultam az orvosom színe elé 2 óra álldogálást követően, mert persze a szépen kicsinosított rendelőben negyed annyi ülőhely van, mint korábban.

 angry-man.jpg

 

Az orvosom tette fel a pontot az i-re, amikor köszönés és diagnosztizálás helyett szinte azonnal nekem ugrott verbálisan és minden előzmény nélkül kioktató dorgálásban részesített, amiért többekkel egyetemben csak lógni akarok, holott láthatóan semmi bajom. Mindezt közölte úgy, hogy rám sem pillantott, kitört belőle, mint a vulkán és csak mondta a magáét. Amikor reflektálni szerettem volna, csak megemelte a hangját és jó két percen át dőlt belőle a nyakamba a mocsok. Volt ott sok minden, kezdve a lógós táppénzcsalóktól az idegesítő és hülye öregekig. Na meg persze egy kis sírás, hogy mindenki ellenséges velük, és milyen kevéssé becsülik meg őket anyagilag. Mondom, mindezt anélkül, hogy akár elmondhattam volna, mi a francért vagyok én ott. Szép kis műsor volt. Majd, miután kimérgelődte magát, mindenféle vizsgálat nélkül annyit mondott, pihenjek, majd jobban leszek. És végül jónapot felkiáltással nyomatékosította, hogy vége az előadásnak, akár ki is fáradhatok, hogy a következő beteg is hozzájuthasson a napi lebaszarintásához. Amikor kissé meghökkent állapotomból magamhoz tértem és jeleztem, hogy fel kellene vennie táppénzre is, lecsapta maga mellé a kis mappáját és „Nem megmondtam”…” felkiáltással intett az asszisztensének, ő pedig szintén lenéző arcberendezéssel belépett a gépbe és elvégezte a feladatát.

 

Másfél hétig nyomtam otthon az ágyat, szinte felkelni sem tudtam, zéró gyógyszert kaptam, vagyis elmondhatom, hogy a gyógyításra felesketett és abból élő orvosom semmiféle ellátásban nem részesített, ha csak nem az ordibálós kioktatást szánta annak, ami nyilván nem segítette elő túlzottan a gyógyulásomat. Tette mindezt egy olyan ember, aki nem az orvostársadalom számkivetettje, aki nem nettó 130 ezerből él egyik napról a másikra, akinél egy 10 perces vizsgálat maszekban 10 ezer forintnál indul.

 

Sokan mondják, nincs elég pénz az egészségügyben, ha volna, az minden problémát varázsütésre megoldana. Az átélt tapasztalatok alapján finoman szólva is kétlem ezt. Nem (csak) a pénz kevés, az emberség hiányzik. A jómodor, az emberi hangnem, és sokszor a szakmai hozzáértés és gyógyítani akarás. Mernék csak én így beszélni az ügyfeleimmel a munkahelyemen, azt hiszem, elég hamar az utcán találnám magam, pedig én sem a versenyszféra fizetését viszem haza. Úgy gondolom, ameddig ehhez az orvoshoz hasonló emberekkel van tele a magyar egészségügy, addig önthetnek bármennyi pénzt is a rendszerbe, nem lesz érdemi változás. Azért azt megnéztem volna, magánrendelésen is így bánik-e a doktor úr a hozzá forduló betegeivel…

Az EU-s biztosítási kártyámmal nem tudtak mit kezdeni

2017.03.20. 06:37

false.pngVégül nem láttak el, visszaküldtek székre, ahol még kb. 3/4 órát küzdöttem, és aki autóval bevitt, hazaszállított, otthon még másfél-két napig kínlódtam, és végre elmúlt.

Tisztelt Praxis!

 

Pár éve én nagyon erős migrén rohammal voltam ott. Pár óra eltelte után már a széken leborulva "félig" feküdve kínlódtam. Odajött egy orvos, kérdezte, mi a bajom, mondtam neki, szinte alig látok, iszonyatos hányingerem van, iszonyatosan szédülök, nem tudok függőleges helyzetben megmaradni, de amúgy semmi, "csak" migrénes roham, ami nálam néha (kb. évente kétszer) ájulással jár, azért is vitettem be magam egy ismerőssel, autóval.

 

Azt ajánlotta az orvos, hogy igyak az automatából egy kávét. Mondtam neki, nem kávézom, és amúgy is, a koffein baromira nem tesz jót az én migrénemnek. Lehet, hogy másnak segít, nekem nem, csak lüktet a szívem, még rosszabb a helyzet. Na, végre szólítottak, odatámolyogtam a pulthoz a kis fiatal hölgyekhez, akik az EU-s biztosítási kártyámmal nem tudtak mit kezdeni.

 false.png

 

Mondtam nekik, hogy itt van a magyar, ellenőrizzék le, kék, ami azt jelenti, hogy ugyanúgy el kell látniuk, csak az OEP majd a külföldi betegbiztosítómmal elszámolja a számlát.

 

Nekik semmit nem kell külön emiatt tenniük, ezt az infót az OEP EU ügyfélszolgálatától kaptam. Azt is mondtam a pultnál, hogy egyébként is, rosszullét, illetve sürgős esetben alanyi jogon el kell látni a beteget, még akkor is, ha egyáltalán nincs kártyája vagy biztosítása. Szívesen mondtam volna egy példát, csak nagyon rosszul voltam, és a beszéd is nehezen ment. Végül nem láttak el, visszaküldtek székre, ahol még kb. 3/4 órát küzdöttem, és aki autóval bevitt, hazaszállított, otthon még másfél-két napig kínlódtam, és végre elmúlt.

 

Vannak erős gyógyszerek és infúzió is, amit ha ilyenkor alkalmaznak, akkor megkímélik a beteget ettől az iszonyatos fájdalomtól, és a melléghatásaitól. Sajnos ezt nekem nem sikerült megkapnom, pedig akkor, abban a kiszolgáltatott helyzetben, mindenemet odaadtam volna, csak segítsenek.

Piásnak nevezett az orvos

2017.03.14. 06:00

bigstock-mad-surgeon-2923494_1.jpgMegalázó helyzet volt es rendkívül tehetetlennek éreztem magam. Négy óra várakozás után haza vitt  a fiam, aki szintén közel volt, hogy helyre tegye a doktor urat. Ha tudtam volna, hogy hol lehet bejelentést tenni, hogy hol vizsgálják ki az ügyet, már megtettem volna.

Tisztelt hölgyeim/ uram!

 

A. Péter vagyok 52 éves és pár mondatban szeretnék reagálni a cikkre. Hasonló estben volt részem a Szent Imre kórházban 2015. december 26-án. Este 9 körül rám jött egy iszonyatos rosszullét, amit a mai napig nem tudok, hogy mi volt az oka. Többször hányingerem is volt, amit elviselhetetlen gyomor és fejfájás kisért. Kihívtuk a mentőket, ami elég hamar meg is érkezett. A 11. kerületben lakom így nem kellett nagy utat megtenni a Szent Imre kórházból érkező autónak. Megérkeztünk a sürgősségire, ahol 30 perc múlva vérnyomásmérés, majd infúziós előkészítés történt.

 

A folyosón, a földön guggoltam (mivel nem volt elég hely) és komoly fájdalmaim voltak. K. doktor (aki beugró volt) odalépett hozzám és elkezdett humorizálni, hogy " egy időgép kellene nekem, mert ha most két napot ugranánk, akkor egyből jól lennék" szerintem azt gondolta, hogy a túlzott alkoholfogyasztás okozta a rosszullétet. ( nem iszom alkoholt közel öt éve) Nem tudtam, hogy beolvassak neki vagy várjak és később jelentsen fel az etikátlan viselkedésért. Három óra elteltével nem történt semmi, csak a panaszokat hallgattuk, mert volt olyan, aki már nyolc órája várt ellátásra. Aztán mégegyszer arra járt az említett doktor úr és ugyan azt a jó kis viccét újra elsütötte.

 bigstock-mad-surgeon-2923494_1.jpg

 

Megalázó helyzet volt es rendkívül tehetetlennek éreztem magam. Négy óra várakozás után haza vitt  a fiam, aki szintén közel volt, hogy helyre tegye a doktor urat. Ha tudtam volna, hogy hol lehet bejelentést tenni, hogy hol vizsgálják ki az ügyet, már megtettem volna. Ha a kórház vezetéséhez fordulok, biztos megvédik az orvosukat.

 

Végül azt javaslom mindenkinek, hogy a Szent Imre sürgősségire ne kerüljön be, mert elképzelhetetlen állapotok uralkodnak/tak, de úgy érzékelem a fenti írásból, hogy nem sok változás történt.  Ha van esetleg ötletük, hogy hol lehetne panaszt tenni, nem fogok várakozni és megteszem. 

 

Üdv

 

A. Péter

Belefáradtam a sok megaláztatásba

2017.03.12. 08:03

maxresdefault_2.jpgJelenlegi tüneteim: nyirokcsomó duzzanat és fájdalom, nyelvdagadás, minden izmom és ízületem fáj, erős nyomás a tarkómban, rángatózás, remegés, izzadás, egyensúlyzavar, arcideggyulladás.

Tisztelt Praxis!

 

Megszerezném osztani, hogy mi is történt velem 2 éven keresztül hátha segíthetek ezzel másoknak. 20 éves lány vagyok. 2015. áprilisban hirtelen lett egy enyhe egyensúly zavarom és fájt a fejem. Mivel a háziorvosom kb. egy mandulagyulladással nem tud mit kezdeni, nem mentem el hozzá. Májusban iszonyatosan elkezdett fájni a mellkasom. Rohamszerűen pár másodpercig tartó éles fájdalom volt, le voltam sápadva, a testem bal oldala nagyon fájt, a bal szemem kívülről szürkés és homályos volt. A szívem összevissza vert. A háziorvosom nem tudta mi bajom, elmentem a másik körzeti orvoshoz. Neuralgiat diagnosztizált, kaptam egy papírt, hogy mutassam meg a háziorvosomnak és majd ő kezel. Nem kaptam semmit, annyit mondott, hogy pihenjek. Egy hónapig csak feküdni tudtam.

 

Utána jöttek a pánikrohamok. A pszichiáter szorongásos depressziós zavart állapított meg, de depressziós egyáltalán nem voltam. Közben a sürgősségin is megfordultam párszor mozgásszervi mellkas fájdalmat diagnosztizáltak, illetve szorongást. Az antidepiket nem szedtem be, tudtam, hogy nem ez a baj. A nyugtatót ritkán alkalomszerűen szedtem. Közben kialakult az ízületi gyulladásom, amit szintén nem kezeltek. Vizsgálták a pajzsmirigyemet. Volt agykoponya és arckoponya CT, mellkas röntgenek, EKG. Ez mind negatív. Szeptembertől szépen lassan elkezdtem javulni magamtól. A nyakam fájt még ezért elmentem télen magán neurologushoz ENG vizsgálatot írt ki meg nyaki gerinc MRI-t. Az ENG negatív lett a nyaki MRI-n sérv nincs. 2016 elején folyamatos arcüreggyulladás középfülgyulladás, mandulagyulladásom volt. Sok antibiotikumot kaptam és nem csak a légúti gyulladásokra volt jó, hanem az ízületeimre a szédülésre és a pánikra is. Májusban annyira fájt már a tüdőm, hogy beküldtek a sürgősségire tüdőgyulladás gyanúval, de csak hörgő gyulladásom volt. Gyógyszert nem írtak fel. Egyre rosszabbul voltam. Elkezdtek égni a nyirokcsomóim, az arcidegem begyulladt. Hétvégén nyugalmi helyzetben hirtelen felment a pulzusom 120-ra.

 

maxresdefault_2.jpg

 

Ügyeleten ismerős doki volt, tudta, hogy állandóan beteg vagyok, 10 db rocephin injekciót kaptam. 2 hónapra megint elmúlt minden bajom. Júliusban megint begyulladt a mandulám. Ki kellett venni. A műtét másnapján rosszul lettem, az elalvás pillanatában áramütés szerű érzést éreztem a tarkómban. Elkezdtem újra szédülni, agyi köd is jelentkezett. Az összes izmom és nyirokcsomóm égni kezdett. Ez kb. 2 hónapig tartott. Aztán belefáradtam a sok megaláztatásba és abba, hogy nem történik semmi, egy ideig nem mentem orvoshoz. Novemberben felkerestem egy nagan reumatologust Debrecenben aki fibromyalgiat diagnosztizált nálam. Az interneten kutattam, hogy vajon mi lehet ez úgy találtam rá egy lyme fórumra ahol ugyanazokat a tüneteket olvastam, amik nekem is vannak. A háziorvosomtól kérdeztem rá, hogy nem lehet e lyme vagy esetleg autoimmun betegség. Szt mondta mindkettőnek megvan az esélye. Azt is mondta h a fibromyalgia nem is betegség, hanem csak tünet. Kiírt lyme vérvételre, ami pozitív lett.

 

A reumatologus nem küldött, hogy megnézzen autoimmun betegségekre. A pozitív lyme tesztel mennem kellett a nyíregyházi infektológiara. Eddig is nagyon rossz tapasztalataim voltak az orvosokkal, de a főorvos úr mindenkin túltett. Meg se kérdezte mi a bajom a folyosón kezembe nyomott egy vérvételi kérőlapot, de nem a westernblot vizsgálatról (amiről kellett volna) hanem egy újabb elisa vizsgálatról, ami negatív lett. Azt mondta, hogy ha voltam is lymekoros meggyógyultam. Rosszulletemet kihasználva aláíratott velem egy papírt, hogy panaszmentes vagyok. Ezután nagyon jó kezekbe kerültem. Találtam egy orvost, aki hitt nekem. Kiderítette h d vitamin hiányom van, ízületi gyulladások és hogy valami nem stimmel az hmm új rendszerekkel. Szerinte is lyme. Kért egy westernblot vizsgalatot az ÁNTSZtöl. Ami negatív lett. (utólag kiderült, hogy ez pozitív csak rosszul lett ki értékelve). Egy lyme specialistahoz kerültem, aki megállapította, hogy tenyleg lyme. Neuroboreliozisom és bartonella fertőzésem van. Még MRIre várok jelenleg.

 

Jelenlegi tüneteim: nyirokcsomó duzzanat és fájdalom, nyelvdagadás, minden izmom és ízületem fáj, erős nyomás a tarkómban, rángatózás, remegés, izzadás, egyensúlyzavar, arcideggyulladás, nagyon nehezen tudok csak járni, látásom egyszer normális, másik pillanatban homályos.

Szent Imre, a "gyilkos kórház"

2017.03.10. 05:26

fe91d1d5b85728eff7c695023ff9bdbf18f56c3c.jpgZavarjuk szét az egész bandát, kapjon több pénzt az, aki tud, és szeret is gyógyítani, és azt gondolom, hogy akkor el fogja tudni látni a betegeket talán a kevesebb, de rátermettebb személyzet is. Senki se menjen a Szent Imre kórház sürgősségi osztályára, ha élni akar!

Nekem is van egy tapasztalatom a Szent Imre kórház sürgősségi osztályával kapcsolatban. Szombati napon reggeli ébredés után, szédülés, hányinger vett erőt rajtam, ami nem akart elmúlni. Bementem az orvosi ügyeletre, és ott a vizsgálat után megállapították, hogy magas a vérnyomásom. 167-103 , nem igazán akart lemenni két gyorsan ható vérnyomás csökkentő beszedése után sem. Ezért elsődleges beutalót kaptam, a SZENT IMRE kórház sürgősségi osztályára. A mentő az kb. két óra múlva tudott volna értem jönni, ezért erőt vettem magamon, és beautóztam a párommal a kórházba.

 

Az úgy rendben is van, hogy azok a betegek, akik életveszélyes, vagy nagyon rossz állapotban vannak, ők kerüljenek minél hamarabb orvos közelébe, ennek így is kell lennie, ezt tanultuk az elsőbbségadási tanfolyamokon is. Miután beértünk, kb. 20 perc múlva meg is mérték a vérnyomásomat, ami tovább emelkedett 175-110 re. De nem kaptam rá semmit. A mérés közben a nővérke kikérdezett, hogy mi is van pontosan velem. Gondolom azért, hogy ne veszítsünk egy percet sem, és gyorsabb legyen az ellátásom. Bár én azt hittem terheletlen állapotban kell a mérést végezni, és nem szabad beszélnem. Idáig rendben is volna a dolog Aztán várakoztunk , kb 8 beteget számoltam meg , a kórházi személyzet az kétszer annyi volt de még annál is több. De mégsem láttam azt, hogy valakinek a vizsgálata befejeződött volna. Egyre többen lettünk a váróban, a betegek és a hozzátartozók elkülönítve külön váróban. Senki nem mondta el, hogy mire várok, mi következik mi lesz a vizsgálat menete. Így telt el kb. 3 óra reményteljes várakozással. A körülettem lévő betegek már jobban ismerték a magyar egészségügyet ezért ők, beletörődtek a sorsukba, de azért mindenkinek meg volt a maga kis megjegyzése a dolgozókról. A sürgősségi osztályon senkinek nem volt sürgős az ellátás. Sétálgattak a dolgozók néha egy, egy papírral a folyosón, kimentek az előtérbe cigarettázni, viccet meséltek egymásnak, közben a kórházi alkalmazottak részben kicserélődtek, de a betegek száma csak nőtt és nőtt.

 fe91d1d5b85728eff7c695023ff9bdbf18f56c3c.jpg

 

Vártunk a vizelettől bűzös váróteremben, mert arra már nem volt alkalmazott, hogy a mosdókat legalább 5 óránként valaki kitakarítsa. Szóval 3 órát vártam egyedül, ki sem mertem menni a váróból, nehogy éppen akkor szólítsanak, amikor kint vagyok. Arra jöttem rá, hogy hozzám már nem is fognak szólni, mert nem én vagyok itt az, akinek a legnagyobb szüksége van orvosra. Rendben van gondoltam , akkor hazamegyek, és jobban járok, ha pihenek, majd hétfőn bemegyek a háziorvosomhoz, és elmegyek azokra a vizsgálatokra, amiket meg kell csinálnom. Megkerestem a nővért ( ö volt a harmadik szeméy, aki végre tudott valamit mondani a kezelésről ) hogy mi az elképzelésem, ő azt mondta hogy a saját felelősségemre el tudok menni ha aláírom a papírokat, de várjam meg a vizsgálatot, mert hamarosan be tudok menni az orvoshoz. Az ötödik órában be is jutottam az orvoshoz, aki egy nagyon fiatal kishölgy volt, és láthatólag nem volt még nagyon gyakorlott. Mi történt? Semmi! Újra egy vérnyomásmérés, kis beszélgetés, szombat lévén megkértem, hogy legalább valamilyen gyógyszert adjon nekem, hogy vasárnap ne kelljen még egyszer magas vérnyomással felkeresnem ezt a segítőkész Sürgősségi osztályt.

 

Megígérte, hogy elintézi, és várjam még meg a kórházi jelentést. Újra egy óra várakozás, szólítottak hogy hazamehetek, gyógyszert, sajnos semmilyet nem adtak, mert nem lehet. Ha mégis rosszabbul leszek, akkor keressem fel újra ezt a kis kedves helyet. Szóval 6 óra várakozás után, semmit nem kaptam, sem gyógyszert, sem pedig receptet. Mehettem haza boldogan, persze a szédülés még nem szűnt meg, hétfőn megyek keresek egy ORVOS-t . A Szent Imre kórházat mar „Gyilkos” kórháznak becézgetik, én csak örülhetek hogy nem voltam rosszabb állapotban, mert akkor lehet, hogy az ilyen hozzáállású kórházi dolgozók miatt a temetésemet kellene intéznie a családomnak. Ne ragaszkodjunk az ilyen egészségügyi dolgozókhoz, menjenek nyugodtan külföldre dolgozni, hagyják el az országot!

Zavarjuk szét az egész bandát, kapjon több pénzt az, aki tud, és szeret is gyógyítani, és azt gondolom, hogy akkor el fogja tudni látni a betegeket talán a kevesebb, de rátermettebb személyzet is. Senki se menjen a Szent Imre kórház sürgősségi osztályára, ha élni akar!

 

Tisztelettel A. István meg mindig beteg ....

Megfulladt a beteg, mert a nővér aludni akart

2017.03.08. 05:33

hospital-monitoring-bucket.jpgEgy intenzív osztályon ugyanis bárki, bármikor meghalhat, reklamációnak helye nincs.

Tisztelt Praxis!

 

Barátnőm intenzív osztályos szakápoló, aki a következőt mesélte: Egy országos intézmény intenzív osztályán az a szokás, hogy az éjszakás nővérek legkésőbb 12-fél 1-kor nyugovóra térnek, mivel a betegek is alszanak és gépek figyelik, monitorozzák őket.

 

hospital-monitoring-bucket.jpg

 

Egy bérnővér volt éppen éjszakás, aki azon túl, hogy lefeküdt, még a hangot is levette (ebben nem vagyok szakértő, azt írom, amit hallottam), vagy lekapcsolta a monitort/gépet, hogy a folyamatos pittyegés ne zavarja az álmában. Volt egy beteg, aki már egészen jó állapotban volt aznap, újságot is olvasott.

 

Szóval eljött a nyugodalmas éjszaka, nővérke vígan aludt, majd hajnalban, mikor felébredt látta, hogy a kedves beteg sajnos elhunyt az éjszaka, gép nem jelzett ugyebár, hogy nincs légzése, mivel vagy hang nélkül, vagy egyáltalán nem működött. Így a beteg bizony megfulladt.

 

És ami ebben a megdöbbentő, hogy erről soha, senki kívülálló nem fog tudomást szerezni, hisz "elsikálják" falakon belül, néhány fejcsóválás kíséretében. Egy intenzív osztályon ugyanis bárki, bármikor meghalhat, reklamációnak helye nincs. És sajnos, ez abszolút nem egyedi eset, tele vagyunk ilyenekkel, amik sosem válnak publikussá.

 

Mikor, mitől fog ez megváltozni???

Aki kórházba kerül, magára marad

2017.02.27. 10:14

janoskorhaz_0.jpgLázat egyetlen alkalommal sem mértek, sem a nejemnél, sem a többi kórteremben fekvő betegnél, ez szintén külön érdekesség volt, azt feltételeztük, ez a kórházi protokoll része kellene lennie, a gyakorlatban közel sem az.  

Tisztelt Praxis blog!

 

Azért írok önöknek levelet, mert a feleségem nemrég a Szent János Kórház belgyógyászatán vendégeskedett és a szerzett tapasztalataink olyan mértékben voltak megdöbbentőek, amelyekről úgy gondolom, másoknak sem árt értesülni.

 

Hosszú ideje rosszul érezte magát a feleségem, de mint jó magyarhoz illő, nem fordult mindaddig orvoshoz, ameddig az állapota már addig fajult, hogy a szédülés, a rossz közérzet a mindennapjait teljesen megkeserített volna. Evvel sem ártana egyszer részletesebben foglalkozni, hogy vajon miért nevelik belénk magyarokba, hogy az orvost csak akkor szabad felkeresni, amikor már tényleg nagy a baj. Úgy vagyunk kódolva, hogy az orvos ideje drága kincs, nem szabad zargatni őt, nem szabad mindenféle „aprósággal” felkeresni, csak ha tényleg nagy a gond. Ez az egészségtudatosság teljes hiánya, ugyanakkor konszenzus övezi, így viszont, ha az ember orvosig jut, legtöbbször már nem is maga megy, hanem viszik és az sem ritka, hogy ilyenkor már nem, vagy csak komoly nehézségek árán tudnak rajta segíteni.

 

A mi történetünk veleje a következő, miután a lányunk is ráparancsolt az édesanyájára, hogy vegyen erőt magán és keresse fel a háziorvost, végre beadta a derekát. A háziorvos el is küldte laborra, ahol az eredmények nem voltak épp biztatóak, ráadásul a leletek kiértékelésekor végre az orvosnak eszébe jutott egy vérnyomásmérést is alkalmazni, ahol jelentős hipertóniát fedezett fel. Az eredmények tükrében kórházba utalta a feleségemet, így került a Jánosba.

janoskorhaz_0.jpg

A kórházi körülményekbe most nem mennék bele részletesen, aki az utóbbi években járt bármelyik magyar államilag finanszírozott intézményben, az nagyjából rendelkezik egyfajta képpel az uralkodó állapotokról. Ami inkább megdöbbentő, az a kórházban dolgozók nemtörődöm magatartása és a béka feneke alatti munkamorálja. Hivatástudatról ne is beszéljünk, sajnos mi ilyennel nem találkoztunk. Gyakorlatilag rá sem néztek a nővérek a feleségemre, ha információt, vagy segítséget mertünk kérni, szinte sértésnek vették, igyekeztek a lehető leginkább elkerülni a tennivalójuk ellátását. Ez több, mint szomorú.

 

Lázat egyetlen alkalommal sem mértek, sem a nejemnél, sem a többi kórteremben fekvő betegnél, ez szintén külön érdekesség volt, azt feltételeztük, ez a kórházi protokoll része kellene lennie, a gyakorlatban közel sem az.

 

Nagy az esélye, hogy a vérnyomását sem mérték meg alaposan jó darabig, ugyanis több, mint egy hétig nem találták indokoltnak, hogy vérnyomáscsökkentőt kapjon, majd, amikor szóvá tettük ezt, illetve azt is, hogy még mindig rendkívül rosszul érzi magát, hirtelen lett gyógyszer és a feleségem is jobban kezdte érezni magát. A másfél hét alatt újabb vérvételeket leszámítva semmiféle vizsgálatot nem végeztek el rajta, meg sem próbálták kideríteni, mégis mi okozhatja a vérnyomás megemelkedését. Ez azért különösen szomorú, mert a felségemnek korábban mindig kifejezetten alacsony volt a vérnyomása.

 

A második hét vége előtt közölték, hogy mehet haza isten hírével, meggyógyult. A vérnyomását ugyan nagyjából belőtték a gyógyszerekkel, de kész, annyi. Amikor ismét a háziorvosnál jártunk a kórházi kiruccanás után, az orvos volt, aki erősen csóválta a fejét és nemtetszésének adott hangot, miután beszámoltunk neki a fejleményekről.

 

Most így állunk, a felségem szedi a felírt gyógyszert, de az állapota megközelítőleg sem az egészséges, amelynek lennie kellene. Abban maradtunk a háziorvossal, hogy ezen a héten vissza kell mennünk hozzá, és ha minden marad a jelenlegiben, akkor újabb vizsgálatokra fogja küldeni (EKG stb.). Abban is megállapodtunk, hogy amit lehet, járóbeteg ellátás keretében fogunk megoldani, mert a kórházi állapotok nem a gyógyulást segítik elő. Már csak arra kell tudnunk felkészülni, hogy így elég sokat kell majd várnunk az időpontokra. Remélhetőleg ki fogjuk tudni várni.

 

L.

Kamu vizsgálatok szerepelnek a kartonomban

2017.02.24. 06:30

1_5.jpgHogyan fordulhat elő, hogy a személyes betegkartonomban több olyan vizsgálat szerepel, amelyet – mivel korábban semmi nem indokolta – nem végeztek, nem is végezhettek el rajtam.

Tisztelt Praxis blog!

 

Az utóbbi időben nagyon elment a blog a gyógyszerekkel kapcsolatos cikkek irányába, én most egy friss tapasztalatomat szeretném önöknek elküldeni, kissé más témakörben. A napokban, egész pontosan kedd délután hasi ultrahang vizsgálaton jártam a kerületi szakrendelőben. Egy ideje emésztési problémákkal bajlódok, és olykor fáj is a gyomrom, így nagyjából 2 hónap után sikerült beutalót kierőszakolnom a háziorvosomtól, laborra is elküldött és az ultrahangra is kaptam időpontot.

 

Évek óta (legalább 10) nem volt komolyabb problémám, így az évi 1-2 alkalmat leszámítva, amikor az influenzát benyelem, egyáltalán semmiféle szakrendelésen nem jártam. Még TB kártyát is frissen kellett csináltatnom, merthogy lejárt.

 

El is mentem kedd délután az ultrahang vizsgálatra, ahol egyből egy kisebb bonyodalom várt, lévén a beutalóm egyik helyén jól szerepelt a nevem, a másikra pedig rossz keresztnevet nyomtattak, körülbelül negyed órán át kellett bizonygatnom, hogy Tibornak hívnak és nem Istvánnak, és hogy semmiféle Istvánt nem ismerek azonos vezetéknévvel. Még rám néztek gyanakodva, szúrós szemmel. Negyed 5-re szólt az időpontom, ahogy 5 másik páciensnek is, amelyet szintén nem tudtam hova tenni. Vagy nincs időpont és akkor érkezési sorrendben történjen az ellátás, ha pedig van, akkor miért kap 5 ember ugyanarra a dátumra, órára és percre, ennek így véleményem szerint zéró az értelme. Mindenesetre végig vártam jó egy és negyed órát, mire én következtem.

 

A vizsgálatot végző hölgy rendkívül kedves volt, kérdezgette, mióta tartanak a panaszaim, a formázatlan, lágy széklet és a hasi nyomás, diszkomfort érzet. Elmondtam, hogy már decemberben elkezdődött, de csak most, február végén döntött úgy az orvosom, hogy sokadik látogatásomnál végre szakrendelésre is elküld. Mivel az étvágyam rendben van, nem fogytam egy dekát sem, úgy gondolta, majd jobb lesz, de persze nem lett.

1_5.jpg

Az érdekes csavar itt érkezett el a történetemben. Az asszisztens hölgy a számítógépet bogarászva arra a következtetésre jutott, hogy tavaly nyáron engem a Péterfy kórházban megtükröztek, illetve előtte már voltam ugyanott a gasztoenterológián 2 ízben is. WTF? Totál értelmetlen fejjel néztem az orvosra, aki kérdezte, mit állapítottak meg. Mondtam, hogy bizony a nagy semmit, mert jó 10 éve nem, hogy gasztroenterológián, de más szakrendelésen sem jártam, méghozzá egyetlen egy alkalommal sem. Márpedig az előzményeim között ez szerepel, de hát biztos emlékeznék rá, ha megtükröztek volna, nevetgélt a doktornő. Az biztos, mert bár még sosem tükröztek, azért van némi fogalmam róla, mennyire lehet kellemes az említett vizsgálat. Kérdeztem, hogy nem lehet-e István a delikvens, akivel ismét kevernek, de nem, az én adataim, nevem, születési időm és helyem és édesanyám leánykori neve szerepel a kartonomban.

 

Puff neki. Egész vizsgálat alatt ez járt a fejemben, az ultrahang egyébként totál negatív lett, a májam, lépem, prosztatám, mindenem a helyén volt, sem kóros elváltozást, sem hasi folyadékot, kóros nyirokcsomót nem talált a doktornő.

 

El is köszöntem tőle, de most, itthon már két dolog az, ami nem hagy nyugodni. Egyrészt, ha az ultrahang nem mutatott semmit az égvilágon, mégis mi bajom lehet. Lehet, hogy mégis meg fognak majd tükrözni? A másik, hogyan fordulhat elő, hogy a személyes betegkartonomban több olyan vizsgálat szerepel, amelyet – mivel korábban semmi nem indokolta – nem végeztek, nem is végezhettek el rajtam. Miként kerültek oda ezek a fantom vizsgálatok? Lehet-e még ott több hasonló bejegyzés a korábbi évekből, amelyekről még mindig nem tudok? Utána lehet-e járni, bele lehet-e tekinteni ezekbe az előzményekbe és amennyiben több hasonló soha meg nem történt dolgokkal szembesülök, hol és kinél kell ezt jelezni? Avagy teljesen rendben van, hogy mindenféle vizsgálatot bejegyeznek hozzám, amikről még csak nem is tudok?

 

Meg kell mondjam, teljesen bizonytalanná váltam és bizalmatlan lettem. Halottam régen mendemondákat leszámlázott, ugyanakkor sosem volt vizsgálatokról, viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire van valóságalapjuk ezeknek a feltevéseknek. Márpedig az én példám az élő bizonyíték, hogy lehet bennük valami. Érdemes utána menni a dolgoknak? Ha igen, hol kezdje az ember?

Tisztelettel,

 

Tibor (és semmiképp sem István)

Gyógyszerekkel mérgeznek minket?

2017.02.23. 09:38

zllxnvgdiy8rhzocheju.pngHogyan bízzon meg az ember azokban, akiktől az élete függ, ha ők visszaélnek a bizalommal? És mit tegyen az, akinek nincs orvos a családjában és nem tud tanácsot, segítséget kérni tőle?

Tisztelt Praxis!

 

A lányom révén érintett vagyok az egészségügyben, hiszen ő háziorvosi praxist visz Budapesten, a saját magam okán pedig, mint beteg, szintén tapasztalom a jelenlegi áldatlan állapotokat. Régóta olvasom a blogot és kicsiben teljesen olyan, mint az egész országos helyzet. Mindkét oldal azzal van elfoglalva, hogy a másik fél torkának essen, de valójában egyik oldal sem hajlandó elismerni, ha épp a saját háza táján kellene keresni a problémákat. A lányom nem egy-két történetet mesélt, amely arról szólt, hogy rendelési időben a betegek mindenféle indokolatlan, csip-csup dolgokkal keresik fel őt, és ha gyorsan megpróbálja letudni az ő esetüket, akkor meg vannak sértődve.

 

Persze abba nem gondolnak bele, hogy az indokolatlan látogatásukkal a komolyabb figyelmet igénylő esetek és betegek elől veszik el az időt, illetve nem csak az időt, de az alapos vizsgálat lehetőségét is. Minél kevesebb figyelem jut a valódi betegekre, annál nagyobb persze a hibázás esélye is. Nem véletlenül szokta a lányom az egykor sokat szidott vizitdíjat emlegetni, úgy véli, nem a bevezetése, sokkal inkább az eltörlése volt a súlyos hiba. Az legalább az orvoshoz beszélgetni, pletykálni járó „betegeket” visszatartotta.

 

zllxnvgdiy8rhzocheju.png

 

Ugyanakkor sajnos nem mindig a beteggel van a probléma. Hogy egy saját példát is előhozzak, jómagam, közel a hatodik x-hez előfordul, hogy kénytelen vagyok orvoshoz fordulni. Mivel már nem vagyok fiatal, jönnek a bajok, vérnyomás, cukor, egyebek. Legutóbb 7 különböző gyógyszert írt fel a háziorvosom, mondván mindegyikre szükségem van. Korábban kettőt kellett szednem, így természetesen meglepődtem, hogy ennyi új pirulát írt fel a számomra. Arról nem is beszélve, hogy ha mindet kiváltottam volna, közel 40 ezer forintba került volna összesen. Természetesen a lányom véleményét is kikértem az esetről, kapásból 4 gyógyszerre mondta, hogy nem csak teljesen felesleges és indokolatlan, de az egymással való kölcsönhatásuk miatt különösen veszélyes is volna, ha mindet elkezdeném szedni, azt javasolta, a korábbi kettőt tartsam meg, a többit pedig eszembe se jusson kiváltani.

 

Amikor persze megdöbbentem ezen és rákérdeztem, akkor mégis miért kaptam a többi receptet, a lányom csak mosolygott és végül kibökte, vannak bizonyos érdekek, amelyeket az orvosok egy része a betegek egészségénél előbbre valónak tart. Persze anyagi érdekekről van szó. Köpni, nyelni nem tudtam, amikor ez világossá vált előttem. Konkrétan inkább megmérgeznék a beteget, csak hogy ők jól járjanak? Egészen hihetetlen, ha nem egy érintett, ráadásul családtag mondta volna, valószínűleg el sem hiszem.

 

Szomorú, hogy idáig fajultak a dolgok. Hogyan bízzon meg az ember azokban, akiktől az élete függ, ha ők visszaélnek a bizalommal? És mit tegyen az, akinek nincs orvos a családjában és nem tud tanácsot, segítséget kérni tőle?

 

Azzal kezdtem, hogy bajok vannak mindkét oldalon, ezzel is zárom soraimat, mert bizony nagy baj van. A beteg ellenségként tekint az orvosra, de sokszor az orvos is csak pénzeszsákként nézi a beteget, holott mindketten egymásra vannak utalva. Nem tudom, mi lehet a megoldás, hogy ez a helyzet a jövőben javuljon, és esetleg megváltozzon, de úgy gondolom, sürgősen szükség lenne rá, hiszen itt nem babra megy a játék, emberek élete forog kockán. Talán ebbe kellene ölni azu állami milliárdokat.

 

Anna

© 2009-2015 praxis
blogszabályzat