Kedves Praxis blog,

Az én történetem borzasztó hosszú és egyáltalán nincs tanulsága, viszont örülnék, ha kitennéd, hogy a szakértők megírhassák, ki hibázott és hol (egyáltalán nincs kizárva, hogy mindenhol én). Dióhéjban arról szól, hogy hogy lehet egy benőtt körömtől szó szerint becsavarodni és megnyomorodni.

Első (kis-)műtét

2015. elején éreztem, hogy valami nagyon nem az igazi a jobb nagylábujjammal. Mivel negyvenéves fennállásom alatt sosem volt ilyen problémám, eltartott egy ideig, mire leesett, hogy valószínűleg a körmöm nőtt be. Akkoriban kezdtem új munkahelyen, így nem akartam ilyen hülyeség miatt hiányozni. Mivel amúgy is volt egy nagy vizsgám, ami már hónapokkal korábban be volt tervezve, úgy szerveztem meg, hogy aznap, 2015. aprilis 10-én fel is szeleteljen egy sebész, így egy nap szabadsággal mindent letudok és a munkahelyen sem kell senkinek megtudnia semmit. Vettem egy pár nagy papucsot, gondolva a műtét utáni órákra, megebédeltem és besétáltam a magánrendelőbe. Félórával később már kifelé jöttem, elmentem vizsgázni, aztán este egy japán konyha kurzusra, és ezzel részemről a benőtt köröm téma nagyjából el is lett felejtve. Sajnos a körmöm másképp gondolta, mert kb 2 hónap múlva újra éreztem azt az undok fájdalmat, csak mostmár nem felül, hanem alul, a körömágyamnál.
Augusztusban, amikor már alig volt cipő, amit elviseltem a lábamon, elsírtam a bánatomat a pedikűrösnek, aki már vette is elő a szikét és kb 10 perc izzasztó cibálás után megszabadított a betolakodótól. Ezúttal a megkönnyebbülés alig pár hétig tartott.

Második műtét

Kb 2 héttel később megjelent a körmöm sarkában valami, ami leginkább kifordult húsnak látszott, és folyamatosan vérzett. Muszáj volt megmutatni az orvosnak, mert már szeptembert írtunk, jött az ősz, a végtelenségig pedig nem hordhattam szandált. Ő elmagyarázta, hogy az ékkimetszésnél nem elég, ha a körömágyig vágnak vissza; egész a körömágy alá le kell vágni, illetve a csontig lemenni és a mátrixsejteket is elpusztítani, hogy biztos ne nőjön vissza a köröm. Elküldött sebészetre, ahol fintorogtak egyet, mikor meghallották, hogy hol műtöttek elsőre, és megnyugtattak, hogy itt ilyesmi nem fordulhat elő, ők teljesen el fogják távolítani a benőtt körömdarabot és soha nem fog visszanőni. Előszöris egy hétig antibiotikumot kellett szednem, és újabb egy hétre rá, október közepére elő is lettem jegyezve műtétre.

A műtét kb 30 percig tartott és az egészből csak a reszelést éreztem és hallottam. Amikor végeztek, bekötöztek, kaptam egy speciális cipőt és már mehettem is. Az éjszaka borzalmas volt, a gyógyszerek ellenére. Másnap még vissza kellett menni a sebészetre kontrollra, ott levették a kötést, megnézték a sebet, ami egy erős utóvérzés miatti izgalomtól eltekintve rendben volt. Végül egy nyomókötés azt is megoldotta, én pedig mehettem az utamra. Naponta kellett betadinos oldatban áztatni és kötözni, nem is volt semmi gond, egészen addig, amíg tíz nappal a műtét után a sebből kinőtt egy darab köröm.

Harmadik (nagy-)műtét

Október végén visszamentem a beutaló orvoshoz abban a reményben, hogy hátha tévedek, de sajnos igazam volt. Nem volt megfelelő a körömrész eltávolítása, kb 1-2 mm-re kinőtt már a sebből, tehát a csonttól számítva jó 8-10 mm volt. Ez azt jelenti, hogy nem recidíváról van szó, hanem hanyag munkáról. Az orvos újra elküldött a sebészetre, korrekcióra. Újabb műtét kell, mondta a sebész, de ezúttal nem ambulánsan, hanem nagyműtőben. Hogy miért nagyműtőben, rejtély, semmilyen logikus érv nem szólt mellette. Két héttel későbbre kaptam időpontot, az egynapos sebészetre kellett befeküdnöm. A műtét ugyanúgy zajlott, mint az előző, annyi volt a különbség, hogy rámakasztottak egy halom műszert és kaptam infúziót is. A sebész beadta a lidokaint és némi várakozás után megböködte a lábujjamat, hogy érzem-e. Érzem. És fáj is? Nem, de érzem. Az természetes, mondta, és már vágott is. Ráüvöltöttem, hogy hagyja abba, mert mindent érzek. Abbahagyta, várt még egy kicsit és újra belevágott. Akkor már az aneszteziológus szólt neki, hogy hagyja abba, mert a monitoron is látszott, hogy fájdalmaim vannak. Kaptam egy nagy adag fentanylt, amitől kellemes félrészeg állapotba süllyedtem, közben a doki beadott még jópár adag lidokaint a lábamba és innentől nem volt semmi gond. Visszatoltak, a vérnyomásomat még nézegették, aztán elengedtek azzal, hogy másnap kontroll, a későbbiekben pedig betadinos áztatás helyett naponta kétszer bő folyóvízzel öblítsem ki a sebet.

Ahogy számítottam is rá, az első éjszaka egy rettenet volt. Hatszor keltem fel ibuprofent bevenni, ezek mind csak átmenetileg segítettek, épp csak annyira, hogy vissza tudjak aludni. Reggel mankóval közlekedtem a lakásban, esélytelen volt terhelni a lábamat, sugárzott a fájdalom mindenhova, a sarkamba, a bokámba. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire tud fájni. Az első kontroll most nagyon fájdalmas volt, egy darab géz a majd' félórás áztatás ellenére is a sebben maradt, ezt úgy kellett kirángatni. Hát itt bizony eltört a mécses. A kisorvos megjegyezte, hogy a lábujjam még egy kicsit dagadt és kék, de ez ekkora műtét után normális. Napi kétszer kötözzem és áztassam betadinos oldatban. Betadinos oldatban? Ne folyóvízzel, ahogy a sebész mondta? Nem-nem, betadinos áztatás. Oké. Később, kora délután felhívott a kisorvos, hogy rettenetesen lecseszte a főnöke a betadinos tanács miatt, ne áztassam, mégis inkább folyóvizes öblítés. Ehhez tartottam magam.

Negyedik műtét

A következő két napban a fájdalom egyáltalán nem csökkent, csak mankóval tudtam közlekedni és az éjszakákat sem sikerült rendesen átaludni. Szabályosan rázta a lábamat a fájdalom, ültem az ágyon felpolcolt lábbal és rángatózott a lábam, ahogy hasogatott bele a fájás. A lábujjam színe sem lett szebb és a dagadás sem csökkent. Harmadik napra az addig kékes rész egyértelműen bekékült és egy határvonal kezdett kialakulni a kék és a nem kék rész közt. Csütörtök este felhívtam a kórházat, hogy rendben van-e ez így, neki merjünk-e futni a hétvégének vagy menjek inkább be másnap. Tiszta a seb? Tiszta. Lázam? Nincs. Akkor semmi baj, ne menjek be. Jó, de a fájdalom és a kékség és a dagadás, és az egész nem javul, hanem romlik... Legyek türelemmel.
Szombaton szó szerint nem tudtam lábra állni; amint nem volt felpolcolva a lábam, olyan érzés volt, mintha a lábujjam szorosan be lenne tekerve valamivel és folyamatosan levegőt pumpálnának bele. A határvonal a kék és nemkék rész közt közben éles lett, a dagadás pedig egyáltalán nem csökkent. Bementünk az ügyeletre, ahol azt mondták, hogy fertőzés, szedjek amoxicillint és folyóvíz helyett térjek át a betadinos áztatásra. Csütörtökön kontroll. Csütörtökig semmi nem változott, legalábbis nem a jó irányba; felpolcolva oké volt, lábra állni viszont nem tudtam. Csak a fürdőszobai ügyintézéshez keltem fel, olyankor úgy közlekedtem, hogy két kézzel tartottam a jobb lábfejemet olyan magasan, ahogy csak bírtam, közben pedig a bal lábamon ugráltam. A zuhanyozást felváltotta a fürdés, így a lábamat fel tudtam polcolni. A kádba be- és kiszálláskor a férjem segített, az ebédet is ő készítette elő nekem. Egy benőtt köröm miatt!!! Kedd estére elkezdett a lázam is felmenni, így nagyjából sejtettük, hogy nem jó felé haladunk. Csütörtök reggel a kontrollon is megmérték a lázam, 1 gramm paracetamol és 400 mg ibuprofen mellett 37,7 volt. Benntartottak vénás antibiotikum-kúrára, az volt a terv, hogy napi 6,6 g amoxicillint kapok 4 napon át, aztán meglátjuk. Sínbe tették a lábam, kenetet vettek a sebből és megröntgeneztek. Az elso nap este bejött egy ismeretlen orvos, megállt az ajtóban (nem túlzok), ránézett a bekötözött, térdig sínbe tett lábamra és azt mondta, hogy ez nagyon szép, szerinte másnap hazamehetek. Ha ez nem velem történik, nem hiszem el, olyan abszurd volt. Persze szó sem volt másnapi hazamenetelről, akármilyen szép is volt bekötözve a lábam. Viszont mindennap elmondták, hogy sokkal szebb lett. Minden alkalommal visszakérdeztem, hogy ugyan mi lett szebb, mert én az égvilágon semmi javulást nem látok és nem érzek. Hát ok azt látják, nézzem csak meg a sebet, milyen szépen gyógyul. Persze, hogy gyógyul, a seb rendben van, eddig is rendben volt, nem a seb miatt vagyok itt, hanem az ízületi fájdalom, lilulás és dagadás miatt. Mégis, csak a sebre koncentráltak, miközben már az egész lábfejem kékeslila volt. Vasárnapra lement a lázam, abbahagyták az infúziót, innentől szájon át szedhettem az antibiotikumot és megígérték, hogy hétfőn a főorvosi vizit után hazaengednek. A viziten a főorvos dobott egy hátast, amikor meglátta a lábamat, közölte, hogy elnézést, de nem megyek én sehova, csakis a műtőbe, méghozzá gyorsan. Át kell öblíteni és ki kell tisztítani az ízületet, nagyon csúnyán be van gyulladva, hát nézzek csak a lábfejemre, nem így néz ki egy normális lábfej.

A gyorsanból végül másnap este (december 1.) lett, viszont a műtét után sokkal szebb színe lett a lábujjamnak és a fájdalom is sokat javult. Hosszas könyörgés és 9 nap kórház után, péntek reggel hazaengedtek azzal, hogy december 20-ig szedjek még antibiotikumot (így összesen egy hónapig kaptam amoxicillint). Mielőtt elindultam volna, még bemasírozott egy csapat orvos, megnézték, óvatosan meg is nyomogatták a lábujjamat az ízületnél, kérdezték, fáj-e, nem fájt. És akkor odajött a csütörtök esti idióta és a lábujjhegyem felől teljes erőből nekinyomta a felső ujjpercemet az alsónak. Felüvöltöttem, ő megjegyezte, hogy igen, kicsit még érzékeny, és ezzel a csapat kivonult, a lábujjam pedig elkezdett újra bekékülni és a következő 2 hónapban úgy is maradt.
Úgy jöttem haza a kórházból, hogy a fájdalom semmit nem javult, az ujjízületem kő-merev és dagadt volt, de legalább lábra tudtam állni. A másik lábam, köszönhetően a mankózásnak és a sántikálásnak, már hónapok óta nem úgy feküdt a cipőben, ahogy kellett volna, ráadásul túl is volt terhelve. Egy szép napon a bal nagylábujjam körme megadta magát, nagy fájdalom kíséretében alávérzett, és pár héttel később levált. Az utolsó kontrollom január 14-én volt, ahol a sebész nagyon meg volt elégedve a művével és beutalt fizikoterápiára, hogy mobilizáljuk azt a merev ízületet. Bele sem mertem gondolni, hogy ez hogy fog megtörténni, végül sehogy nem történt meg, mert a fizikoterápián azt mondták, hogy akkor tudunk nekiállni, amikor teljesen begyógyul a seb.

Ez február közepén történt meg, és ahogy a seb lepottyant, ott volt alatta újra a kis darabka köröm, újra kinőve az akkor már négyszeres hegből. Visszamentem a beutaló orvoshoz és közöltem vele, hogy abba a kórházba soha többet nem megyek vissza, ott hentesek dolgoznak, mindegy, hova küld, de oda ne. Egyetértett és beutalt a helyi egyetemi kórház plasztikai sebészetére. Itt volt egy kis kavar, mert másfél hónapon át nem akart megérkezni a - faxon küldött és visszaigazolt - beutaló, viszont utána gyorsan kaptam időpontot. Megvolt a kötelező kioktatás is, hogy benőtt körömmel nem a plasztikai sebészetre kell menni, de akkor már bennem volt a lendület és megkértem az ügyintézőt, hogy a kétségeit az orvosommal beszélje meg, nekem csak adjon egy időpontot. Eljött a nap, fél3-ra kaptam időpontot, de már 2-re odamentem. 4 körül kezdtem nagyon ideges lenni és szóvá tettem, hogy én lennék a félhármas beteg. Jaj, pont én következem, mehetek is be a szobába. Bent magamra hagytak és újabb félórát ültem a töküres orvosi szobában. Már komolyan azt gondoltam, hogy ez valami stressz teszt, így szűrik ki azt a pár igazán elszántat, akit később el is látnak. Végül befutott a sebész, nagyon rendes volt, csomót szabadkozott a késés miatt. Ránézett a lábamra és egyből mondta, hogy annak az ízületnek valószínűleg annyi, azt a körömdarabot pedig csak úgy tudja kivenni, ha a csontomból is kivés egy kicsit, hogy biztos minden mátrixsejt eltűnjön, a sok heg miatt pedig elképzelhető, hogy lágyszövet-átültetésre is szükség lesz. Elküldött röntgenre, ami igazolta, hogy a novemberi fertőzés következtében a porc teljesen elpusztult az ízületemben; a csont érintkezik a csonttal, ez okozza a merevséget, a dagadást és az iszonyú fájdalmat. Felírta magának egy sajtpapírra, hogy mit tervez velem, nevetve mondta, hogy ezt most jól elteszi, mert különben elfelejti, lefényképezte a lábamat és megbeszéltük, hogy majd jön értesítés a műtéti időpontról. Addig találjam ki, hogy altatást vagy spinális érzéstelenítést kérek.

Nem jött értesítés, így 2 hét után felhívtam a műtéti diszpo telefonszámát, hogy tudnak-e már valamit. Nem tudnak semmit, mert mostanáig még nem lettem lejelentve műtétre. Legyek türelemmel, a doktor úr nagyon elfoglalt, biztos le fog jelenteni. Türelemmel voltam, újabb két hét múlva szóltam a beutaló orvosnak, hogy legyen szíves rákérdezni. Ugyanazzal a nővel beszélt, ő még emlékezett is rám, szabadkozott, hogy még mindig nem lettem lejelentve. Az orvos azonnal felhívta a sebészt is, akinél voltam, hogy kérdőre vonja, de ő állította, hogy a találka után azonnal lejelentett. Hogy-hogy nem, másnap megjött a behívó levélben, egy ambuláns műtétre, két nappal későbbi időpontra (2016. április 20.). Felhívtam a diszpot újra, hogy biztos-e, hogy egy ambuláns mutőben, helyi érzéstelenítésben akarnak csontot fűrészelni és szövetet átültetni. Igen, így lettem lejelentve. Hát oké, én viszont ezt így nem vállalom, ragaszkodom az eredeti tervhez. Jó, de akkor tovább csúszik az időpont, mert a nagyműtőhöz hosszú a várólista... Ja, mintha eddig miattam csúszott volna. Kaptam aznap új idopontot, 8 héttel későbbre, junius 8-ra. Szuper, addig mindent elrendezek a munkahelyen és megszervezem az augusztusi nyaralást.

Májusban két nagy felfedezést is tettem: a jobb (műtött) nagylábujjamban megjelent egy duzzanat, fölötte pedig egy pattanás-szerű valami. Az orvos - antibiotikum kúra és "várjunk, majd elmúlik" után - felnyitotta szikével és egy darab gumit piszkált ki belőle. A másik történés a bal nagyujjamban volt; a decemberben bevérzett és később leesett körmöm helyén növő új köröm egyből a húsba nőtt. 40 évig semmi, most viszont egymás után kétszer is. Sebaj, mondta az orvos, a sebész megcsinálja a kettőt egyben, minden rendben lesz.

Ötödik műtét

Sajnos a sebész ezt másképp látta; szerinte a benőtt - és ezért feltételezhetően gyulladt - köröm kivágását és egy nagyon komoly sterilitást igénylő csontműtétet elképzelhetetlenül veszélyes lenne egyidőben elvégezni (ki emlékszik még az ambuláns mutéti időpontomra csontfűrészeléshez?), ezért a kapott időpontban kivágja a benőtt körmöt, a nagyműtétre pedig ad új időpontot, július végére. Nem repestem az örömtől, de mit tehettem, elfogadtam. Június 8-án megszabadított az idegesítő körömdarabtól, nagyon ügyes volt, még azt sem érzékeltem, hogy matat a lábamnál, csak a hangok alapján tudtam, hogy épp mi történik. Üdítő változatosság volt, hogy most varratokat is kaptam, szám szerint hatot. Tekintettel az előzményekre egy hétig antibiotikumot kellett szednem, a terv pedig az volt, hogy a háziorvos kiszedi a varratokat két héttel a műtét után. Ő viszont megmakacsolta magát, szerinte két hét az kevés, sokat vágtak ki, szét fog nyílni a seb, várjunk még egy hetet. Ez az egy hét pont elég volt arra, hogy a varratok mellett elkezdjen begyulladni a seb. Mikor meglátta, felhördülve kérdezte, hogy mikor kell ezeket kiszedni. Mondtam, hogy egy hete kellett volna, csak hát... Ja, igen-igen, jobb így, akkor most kiszedjük gyorsan. Nem ragozom sokáig, a seb a következő egy hétben borzalmas változásokon ment át, a lábujjam megdagadt és a körömágyamból genny folyt. Amikor megmutattam neki, megnyugtatott, hogy ez nagyon szép, ezúttal minden rendben lesz. Ez nem százas... Tudtam, hogy ha a sebészhez visszamegyek, szó nélkül elhalasztja a mutétet, ezért elhatároztam, hogy megpróbálom házilag rendbehozni és ha nem sikerül, még mindig visszamehetek hozzá. Aznap este itthon félórás betadinos áztatás után betadinos steril gézzel durván és kegyetlenül kitöröltem a sebből minden gennyet, amit láttam benne, ezután kiöblítettem Prontosannal és éjszakára csak egy vékony gézlapot tettem rá. A következő három napon ezt naponta kétszer megismételtem. A dagadás nem változott, de a genny eltűnt, ezután pedig nagyon gyors és látványos javulásnak indult a seb. Volt még két hete, hogy rendbejöjjön, és gyönyörűen rendbe is jött. Mire eljött a műtét, már leesoben volt a seb, úgyhogy ez egy abszolút sikertörténet, az egészségügyi ellátás ellenére sikerült rendbejönnöm.

Hatodik (nagy-)műtét

Eljött a július 25., a sokszor elhalasztott nagyműtét napja. A sebészemnek július 6-án elküldött és soha meg nem válaszolt e-mailt kinyomtattam és elhatároztam, hogy addig nem megyek be a műtőbe, míg a kérdéseimre választ nem kapok. Hát választ kaptam, de nem lettem okosabb... Az orvosommal nem tudtam beszélni, egy kisdoktor szaladt oda a beleegyező nyilatkozattal. Két kérdés, ami jól megmutatja, mennyi hasznát vettem ennek az embernek:

- Egy nagyobb vágással oldják meg a fűrészelést és a vésést, vagy két kisebb vágásom lesz?
- Ezt most nem tudom megmondani.
- Befizettünk egy útra július 31-től, még amikor a műtét 2 hónappal korábbra volt tervezve, el fogok tudni utazni? (Ezt korábban már megkérdeztem egy másik orvostól, akkor határozott igen volt a válasz)
- Nem mondom biztosra, de szerintem nem lehetetlen.

Miután az összes kérdésemre megkaptam a semmitmondó választ, közölte, hogy a műtét elotti tájékoztatóban is pont ezekről van szó, úgyhogy ha nincs több kérdésem, itt írjam alá, de gyorsan, mert már várnak a műtőben. Azt hiszem, itt követtem el az első olyan hibát, ami egyértelműen az én hülyeségem: elolvasás nélkül aláírtam a nyilatkozatot és a mai napig nem tudom, hogy mi állt benne. Sokszor voltam már itt műtve és eddig mindig rendesen tájékoztatva lettem, a nyilatkozat is mindig nagyon részletes és informatív volt. Igazából nem hiszem, hogy nem írtam volna alá, ha bármi újdonság van benne, de legalább rákérdeztem volna. 7:30-kor betoltak az elokészítőbe, 7:45-kor már aludtam. 11-kor ébredtem, akkor toltak ki a műtőből. Kicsit agyaltam, hogy mi tartott eddig, de utána sokkal fontosabbnak tartottam mindenkinek elmesélni, hogy egyáltalán nem fáj a lábam. A kötelező kétórás megfigyelés után visszatoltak a szobámba. Úgy adtak át, hogy "kicsit hipotenzív, de nem vészes, artrodézis és körömreszekció. Bőrplasztika is szóba került, de végül arra nem került sor". Ebben a boldog tudatban bódulgattam még egy sort, aztán 2-re befutott férjem és anyukám, hoztak nekem édességet, a nővér pedig szerzett egy sonkás szendvicset. Kérdeztem, mikor mehetek haza, az volt a válasz, hogy tudnom kell enni és inni, felkelni és pisilni, mindezt rosszullét és szédülés nélkül. Én mindent hibátlanul teljesítettem, kivéve, hogy amikor visszaértem az ágyhoz az utolsó megbizatás után, éreztem, hogy nedves a kötésem és amikor  ránéztem, láttam, hogy piros is és egyre pirosabb. Gyorsan visszaparancsoltak az ágyba és ahogy feltettem a lábam, éreztem, ahogy a kötés alatt a talpamon csurog a vér. Egy órán belül sebészt is találtak, aki elkezdte lebontani a kötést, aztán az utolsó réteget inkább nem vette le, azt mondta, már nincs aktív vérzés, így inkább nem piszkálja meg a sebet. Oké, ő tudja, ő a sebész... Rátett a lábamra egy hatalmas nagy új kötést és utamra lettem bocsátva azzal, hogy majd kérjek valamikorra odőpontot. Kérdeztem volna, hogy ez most komoly-e, hogy nem képesek ők nézni nekem most egy időpontot, hanem én hívjam fel őket és majd akkor néznek, de nem mosolyogtak, úgyhogy valószínűleg tényleg így gondolták. Onnan helyből felhívtam őket és kértem egy időpontot péntekre :-) Kérdeztem, hogy terhelhetem-e a lábam vagy kell-e mankó, esetleg feküdnöm kell-e. Nem, ebben a speciális cipőben nyugodtan terhelhetem.

Az éjszaka fájdalmak nélkül telt, egy szem ibuprofennel aludtam reggelig, mint a bunda. Délelőtt felhívtak a kórházból, hogy be tudnék-e menni inkább csütörtökön, mert a sebész pénteken nem ér rá. Persze, hogy be. Csütörtökön minimális várakozás után behívtak, a nővér lebontotta a 3 tonna kötést a lábamról, amikor meglátta az átvérzett alsó réteget (ez ugye még a hétfői utóvérzés volt, amit a doki úgy hagyott). Csóválta a fejét, hogy ez nagyon erősen át van vérezve, ezt később a jelentésbe is beleírta. Nagyon úgy tűnt, hogy ez újdonság neki, ami vagy azt jelenti, hogy hétfőn elfelejtették dokumentálni, vagy azt, hogy ő nem volt képben. Utóbbira utal, hogy a mai napig szerinte engem 22-én műtöttek, és ezt írásba is adta... Na mindegy, kérdeztem tőle, hogy megnézhetem-e a sebet, mondta, hogy persze, semmi akadálya, leszedett még pár réteget, meg még pár hálót, mondta, hogy ez most így néz ki és várjak türelemmel, mindjárt jön a sebész. Nézegettem, de nem értettem, miért nem szedett le minden kötést, és egyáltalán milyen kötés ez, olyan, mintha belőlem indulna ki és úgy lenne a lábam köré csavarva. Fényképeztem bőszen, mondván, hogy majd itthon kielemzem, mi ez. Azt sem értettem, hogy miért van a lábujjam tövétől a lábfejem (bokám) felé egy 6-7 centis vágás, de így legalább összeállt a kép, hogy akkor ezt a fájdalmat éreztem én az elmúlt napokban. Befutott a sebész, kérdezte, hogy hogy tetszik, és elkezdte magyarázni. Gyorsan lelövöm a poént, nem volt már kötés a lábamon, az, amit láttam, az a lábujjam volt, a maga teljes valójában, kb 5 cm magasra feldagadva, a belőlem kiinduló, "rátekert kötszer" pedig a lebenyplasztika eredménye volt (így tudtam meg, hogy mégis volt lágyszövet-átültetés), ezért kellett a másik vágás, amit nem értettem. Onnan vágták ki a bőrt az alatta lévő zsírszövettel együtt és fordították át az ujjamra. Az ujjam hegyén egy pici kis vágás mutatta, hogy hol hajtották a csontomba a csavart. A lebeny két oldalán hatalmas területen lezáratlan seb tátongott, kikandikáló zsírszövettel. A műtőben készült képek alapján ez nem a felszakadás eredménye, egyszerűen nem tudták bezárni a sebet a duzzanat miatt, és meg akarták próbálni bőrátültetés nélkül megúszni. Itt jutottam először szóhoz: szóval mégis volt lágyszövet-átültetés... Igen, a sok hegszövet eltávolítása után ő úgy ítélte meg, hogy ez magától nem tudna begyógyulni. Oké. Vannak fájdalmaim? Nincsenek, sőt, a lábujjamat egyáltalán nem érzem. Ez természetes, rengeteg ideg át lett vágva. A lábujjam tövében és a tetején szabadon van a hús, meglátjuk, hogy ez begyógyul-e vagy szükség lesz bőrátültetésre. A lebeny felső része kicsit szürke, reméljük, nem hal el, mert ha igen, akkor új vastag lebeny kell. Ne utazzak el, ha lehet, ő biztos nem tenné a helyemben. Amúgyis naponta át kell kötnöm. Mi, ezt??? Én ehhez hozzá nem nyúlok, rá sem bírok nézni! Igen, naponta, nekem, és egy hét múlva kontroll. Hát volt mit emésztenem... Ami utazást át lehetett tenni, áttettük 2017-re, a többit buktuk. Lassan leesett, hogy mekkora műtétem volt valójában és miért tartott ilyen sokáig. Utánaolvastam annak is, hogy ilyen műtét után 10 napig szigorúan feküdni kellett volna, felpolcolt lábbal. Azt is megtaláltam, hogy bármilyen utóvérzés a lebeny felszakadását jelentheti és azonnal meg kellett volna keresni a forrását és szükség esetén rendbehozni. Azt is írja kivétel nélkül minden bőr- és lebenyátültetéssel foglalkozó oldal, hogy a beteget fel kell készíteni a látványra. Nos, engem azzal készítettek fel, hogy nem is szóltak róla, hogy volt lebenyplasztikám, aztán amikor leszedték az összes kötést, kimentek a szobából és 15 percre magamra hagytak. Annak is utánaolvastam, hogy kiütés esetén mindenképp szólni kell az orvosnak. Kész mázli, hogy pont a következő kontroll előtti este jelentek meg a kiütéseim. Az asszisztens szerint az a kötszertől lesz, nem is kell megemlíteni az orvosnak. Mostanra viszont már megtanultam, hogy akkor járok a legjobban, ha a bagatellizáló tanácsaikat és megjegyzéseiket elengedem a fülem mellett. Megemlítettem és megmutattam a dokinak a kiütéseket, aki ettől nagyon ideges lett, mert ez sajnos a titánium-allergia egyik korai jele is lehet. Mindenképp figyelni kell és ha romlik, akkor végső esetben ki kell cserélni a csavart. A lebeny nem romlott, sőt, valamivel szebb lett, ennek nagyon örültünk. Kontroll egy hét múlva. Addigra a kiütéseim nem lettek szebbek, sőt, foltokban elkezdett foszlani a helyükön a bőr, nagy sebeket hagyva. A lebeny megint ronda, de türelem, ez egy hosszú folyamat, ne adjuk fel. Új kötszert és új krémet kaptam, hátha azokra vagyok allergiás, ezzel kell kenni, az asszisztens szerint mostmár elég kétnaponta kötözni. Viszakérdeztem, ezek szerint legközelebb holnapután kell kötöznöm? Igen. Oké. Hát ez nem volt egy jó ötlet, hosszas áztatás után jött le a kötés, ilyen még nem volt a műtét óta, hogy beleragadt volna, nem is szabad neki, a lebeny egy nagyon érzékeny jószág. Visszatértem hát a naponkénti kötözéshez. Amikor mondtam a dokinak, hogy bocs, naponta kötöztem, pedig kétnaponta kellett volna, azt mondta, eszembe ne jusson ilyet csinálni, hogy kétnaponta kötözöm; a lebenynek tilos kiszáradnia, az enyém ráadásul haldoklik. A következő kontroll csütörtökön volt, a lebeny nem az igazi, a kiütések egyre rondábbak, így a sebészem sürgősséggel kért bőrgyógyászati konzíliumot és csináltatott egy röntgent is. Arra készült, hogy ki kell venni a csavart és új lebenyre is szükség lehet.

A bőrgyógyászok komolyan vették a sürgős beutalót, kaptam is augusztus közepén egy december másodikai időpontot. Amíg a sebészem a bőrgyógyásszal vívott, csendben eltelt újabb egy hét, ezalatt pedig a 18 beültetett mikroklipből egy elindult kifelé, és kikandikált a fedetlen húsból. Mindez szombat délben történt, telefon a kórházba, mi legyen, várjak vagy menjek be ügyeletre? Ügyelet, azonnal. Bementünk, senki nem mert hozzányúlni a lábamhoz, mert ők ilyet még nem láttak. Mikor látta ezt utoljára orvos? Tegnapelőtt. Hol??? Itt maguknál, a rekonstrukciós sebészeten. Meresztgettek nagy kerek szemeket, de valóban benne voltam a gépben. Az ügyeleletes plasztikai sebészt lehívták, aki tartott nekik egy gyorstalpalót és elmesélte, hogy az, hogy a lebeny vége barnás, egy jó jel. Ezután kivette az elkóborolt mikroklipet és hazaengedett minket. A lebeny vége másnapra fekete lett és száraz.

A következő heti kontrollon a sebész magából kikelve kerdezte, hogy mit csináltam a lebennyel. Mondtam, hogy mindent pont úgy csináltam, ahogy korábban, a többit megtalálja a gépben. A lebeny elhalt, szövetnekrózis.

Bőrgyógyászat

3 hétnyi tesztelés, vérvétel, konzílium, fényképezgetés és további konzílium után az az ítélet született, hogy a titániumra, a fő ötvözeteire - vanádium, kobalt -, és még egy halom irreleváns fémre allergiás vagyok. Borzasztó kellemesen érintett a hír, dehát innen szép nyerni; forrjon össze a csont, közepén egy olyan anyaggal, ami ellen folyamatosan dolgozik a szervezetem, és ilyen körülmények között maradjon életben a lebeny, ami a műtét napján, az elso lábraálláskor nagy valószínűséggel fel is szakadt.

Nyolc héttel a műtét utan megszületett a döntés: nem műtenek meg újra, nem lenne értelme. A csavart még nem tudják kivenni, mert az allergia miatt nagyon lassan gyógyul a csont és azt nem akarjuk, hogy újra eltörjön. A jó hír, hogy gyógyul. A lebenyhez egyelőre szintén nem nyúlnak, mert mintha új hám kezdett volna kialakulni az elhalt rész alatt. Figyeljük és reménykedünk. Az orvos szerint képes lesz ez a borzalom magától behámosodni, csak nagyon-nagyon lassan. Addig kenhetem szteroidos kenoccsel az allergiás kiütéseimet. Közben egész csinos szabóbütykeim kerekedtek, a jobb lábamon lévő fájt is (azóta is), mint az állat, ami nem csoda, hiszen akkor már egy éve a talpélemen közlekedtem.

Az elhalt rész próbált leválni lassan, én pedig nagyon féltem, hogy mi van alatta. A lebeny alsó felén (lábujjam töve) egy nagy bumszli volt, tetején valami nagyon vékony és gyenge seb-félével, ami minden egyes kötéscserekor lejött és engedte ki a sebváladékot magából. Én már vadhúsra gyanakodtam, mert sokkal púposabb volt, mint a környezete és másképp is viselkedett. A donor-sebhely kőkemény volt (máig az), és amikor megnyomogattam, fájt és végigszaladt az ujjamon ilyen áramütés-szerű érzés. Gondolom, valami hülye ideg. A második és harmadik ujjam töve is merev volt és fájt. A talpam már teljesen tönkre ment a gyógycipőtől. Türelem...

A sok hiányzás miatt a munkahelyem vizsgálatot indított, a biztosító pedig kezdeményezte a leszázalékolásomat. Szerencsére sikerült őket lebeszélnem erről.

15 héttel a műtét után azt mutatta a CT, hogy nagyjából összeforrt a csontom, a dokim elő is jegyzett csavartalanításra, és a gyógycipőt is elhagyhattam végre. A két seb közül az egyik közben begyógyult, aminek nagyon örültem. Még nagyon vékonyka volt rajta a bőr, ezért a kötözésnél még azt is ki kellett szépen párnázni, de legalább begyógyult. Újabb lépéssel távolabb a rettegett bőrtranszplantációtól. A másik seb is alakult, a sebészem tapsikolt örömében, amikor meglátta. Az elhalt rész szépen levált, alatta pedig addig tépkedték róla a sebet, amíg szépen vérzett, ez azért fontos, mert nem akartunk újabb szövetnekrózist, ezért mindig élő szövetnek kellett felül lennie. Ez egy nem túl kellemes művelet; mivel a lebeny elhalása után maradt seb elég mély, és azon a területen kezdett az érzéketlenség eltűnni, pont olyan érzés volt, mintha elevenen megnyúznának.

Mire eljött a csavar eltávolításának a napja, bezáródott az utolsó sebem is. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy már nem volt ott, hanem a seb felületén egy nagyon-nagyon vékonyka bőr alakult ki, így a kötés már egyáltalán nem ragadt bele, viszont zuhanyozáskor azonnal felpuhult és újra seb lett. De a másnapi zuhanyozás előtt újra szépen lejött a kötés és szép száraz "seb" fogadott. A lábujjam és a bokám mozgása is kezdett visszaállni (a merev talpú gyógycipő miatt a bokám is furán mozgott járás közben), mostmár néha akkor sem sántítottam, ha nem figyeltem oda, ha pedig odafigyeltem, szinte teljesen jól mentem. A lépcsőn lefelé volt nehéz még, mert ott, ha nem sikerült úgy lépnem, hogy a lábujjam túlérjen a lépcsőfok élén, akkor lelépéskor lábujjhegyezés volt, és az fájt. Dehát ez legyen a legnagyobb baj, ugye :-))

November 30-án, 4 hónappal a műtét után végre megszabadítottak a csavaromtól! Minden a tervek szerint ment, sima ügy volt, csak lényegesen tovább tartott annál, amire számítottam. Bruttó egy órán át dolgoztak rajtam, igaz, ebben a lidokain is benne volt. Ez mondjuk egy kevésbé kellemes mozzanata volt a műtétnek, mivel az idegek, ahova az injekciót adták, vastag és kemény hegszövettel vannak körülvéve. Sziszegtem is kicsit, amikor belémdöfték a tut, utána pedig hosszú percekig vékony patakocskákban folyt a vér a lábamból.

Ezután előkészítették a röntgent, letakartak, beöltöztek, rámkötötték a pulzoxit és indult is a móka. Belibbent az orvosom és megkérdezte, hogy miért vagyok ideges, amikor az amputáció egy gyors és fájdalommentes muvelet. Rá is kérdezett, hogy hol vágjon, tőből, félbe vagy épp csak egy kicsit a végéből. Nagyon vicces ember. Ez a kicsavarozás amúgy úgy zajlik, hogy levágnak a csontig, megkeresik a csavar fejét és egy csavarhúzóval kihajtják. A csontnál megint felszisszentem kicsit, kaptam még pár adag lidokaint és ezután kezdődött a bűvészkedés. Elindították a röntgent és hosszú, legalább 15 perces szöszmötölés-matatás-kapirgász ás után szóltak, hogy már jön a csavar kifelé. Meg is kaptam a kicsikét, először frissen-véresen megmutatták, ahogy azt egy nehéz szülés után illik, a műtét után pedig lemosva-becsomagolva a kezembe kaptam. Figyelmeztettek, hogy a csont még mindig nincs teljesen összeforrva, úgyhogy azt a magassarkút, amiben jöttem, egy időre felejtsem el, sőt, pár napig térjek vissza a hőn gyűlölt gyógycipőhöz. A műtét óta a lábujjam amúgy rengeteget lappadt, a korábban oldalt lévő heg az ujjam tetejére vándorolt. Időközben az utolsó seb is teljesen bezáródott, és január óta egyáltalán nem kell kötözni :-)

6 hónapos kontroll, 2017. február

Csaknem 6 hónappal a műtét után már nemcsak bezáródott, hanem be is hámosodott az utolsó seb a lábujjamon. Míg a hegek gyönyörűen halványodtak, kiderült, hogy a duzzanat valószínűleg már nem fog lejjebb menni. Viszont mire ezt a megviselt körmöt felváltja az új, a hegek még halványabbak lesznek, és a lábujjam éppen csak egy kicsit lesz rövidebb és göröngyösebb a normálisnál. Ahhoz képest egész olcsón megúszom.

Az ujjam alsó felén még mindig egy nagy puklit éreztem és érzek azóta is, ami gyaloglásnál borzasztó érzés. Erre rátesz egy lapáttal, hogy az ujjam nagy része még mindig érzéketlen és mostmár valószínűleg érzéketlen is marad, így az egészet még idegenebbnek, nagyobbnak és visszataszítóbbnak érzem. Ahogy kinéz, a lábujjam tövében lévő ízület is károsodott, ezügyben most kezdődik még csak a kivizsgálás, illetve a frissen kialakult szabóbütykömmel is kezdeni kell valamit, mert minden lépés egy kínszenvedés.

Ahogy az elején írtam, nincs tanulsága a történetemnek, de nagyon kíváncsi lennék a szakértők véleményére: mit tudtam volna másképp csinálni, ki hibázott, hol, és mikor, és hogyan tovább.
A csattanót direkt a legeslegvégére hagytam, ez megmagyarázza a helyenként homályos fogalmazást is: az egész dolog nem Magyarországon történt, hanem Svájcban, és eddig 6000 Frankomba került, a betegbiztosítóm pedig ezen felül 15000 Frankot térített. Mindezt egy benőtt köröm miatt.

Üdv, P.