Amikor egy idős beteg már nem mer szólni, mert tudja, hogy nincs kinek

2015.02.04. 09:11

Én már csak azt remélem, hogy a nagymamám nem fog sokat szenvedni, és mivel nem sok esély van a felépülésre, abban is reménykedem, hogy békésen tud majd távozni.

Tisztelt Olvasók!

Számos itt megjelent panaszlevelet olvastam már végig. Éppen ezért kételkedek abban, hogy érdemes-e ide kiírni bármit is magamból. Ugyanis legtöbbször azt tapasztalom, hogy a kedves panaszt író által közölt érdemi információkkal nem foglalkoznak a hozzászólók. Sokszor a laikus, egészségügyi képzettséggel nem rendelkező emberek igyekeznek megosztani Önökkel az egészségügyben fájdalmasan megélt tapasztalataikat. És ezen tapasztalatok nagy része sajnos elvész, mivel jön a magát védő orvos, vagy a magyar egészségügyi ellátást már csak azért is utáló hozzászóló. Soha nem maradunk a témánál és a lényeges információnál, melyet az író szeretett volna közölni velünk. Így kissé aggódom, hogy a lényeges mondanivalóm nem fog eljutni hozzátok, kedves olvasók. Mert majd jön az első hozzászóló, aki személyes támadásnak véli az írásomat, már csak abból kiindulva, hogy az említett személy éppen ezen a területen dolgozik. Azt előre elárulom, hogy én is közel tíz éve egészségügyi területen dolgozok. Így azt hiszem, kellően tisztáztam azt a helyzetet, hogy nem egy egészségügyet lenéző emberke vagyok. Így szeretném azt kérni, hogy ne értelmezzük félre az általam leírt dolgokat, és ne próbáljuk kiforgatni a szavaimat. Egyszerű elkeseredettség vezetett ahhoz, hogy végül megírtam ezeket a sorokat. Nehéz tehetetlenül bámulni egy általunk szeretett személy gyors ívű leépülését, amely kimondatlanul is a halálhoz vezet.

Előre tisztáznám, hogy a nagymamám állapotával tisztában vagyok, és nem is hibáztatok érte senki. Sőt, fontos kiemelni, hogy a nagymamámat ellátó orvosi gárdának örökké hálásak leszünk a családommal. Úgy hiszem, ezek az orvosok a lelkiismeretes munkájukkal megadtak minden olyan szükséges kezelést nagymamám számára, amivel az állapotával járó kínokat enyhíteni lehetséges. A nagymamám kezelése alatt többször kapott vérkényszítményeket, állandó fulladása miatt mellkascsapolás történt, illetve az időközben leálló veséi miatt dialízis kezelésben részesül. A kezelése során számos beavatkozás történt, amivel tényleg csak azt szerettem volna elmondani, hogy az orvosok, akár a kezelőorvosa, akár a hétvégi műszak alatti ügyeletes orvos, mind-mind példamutatóan és elhivatottan végezték munkájukat. És ezt még én is – aki egészségügyben dolgozik – nagyon ritkán látom.

Viszont ilyen orvosi háttérrel rendelkező osztályon olyan nővéri teammel kellett találkoznunk, amire csak azt tudom mondani: a szakma legalja. Amikor elkezdtem dolgozni, én úgy véltem a nővéri munka jelentősége a beteg szükségleteinek kielégítése mellett arról szól, hogy a beteg állapotában bekövetkező változásokat jelzem az orvosnak, ezzel elérve, hogy az orvos a beteg ellátásához szükséges minden információval rendelkezzen. Sokszor támadjuk az orvosokat, ennek oka is van, de azt fontos tisztázni, hogy nem minden percben lehetnek a beteg mellett. Ezért is fontos, hogy a beteg ellátásában résztvevő további képzett szakemberek pontosan dokumentáljanak minden fontos adatot.

De itt van a probléma. Az itteni nővérek szerintem erre a feladatra tökéletesen alkalmatlanok. Többek között azért is, mert ha egy beteg meg meri nyomni a nővérhívót, akkor azt a dolgozó személyes támadásnak véli. Történt ugyanis, hogy nagymamám szobatársa négyszer próbálkozott egy éjszakás műszakban a nővérhívó megnyomásával. A nővérke hamarosan meg is érkezett, mind a négyszer, majd közölte, ha lesz ideje, akkor visszajön. Azóta eltelt két nap, és azon az éjszakán nem érkezett vissza, így fájdalomcsillapító nélkül aludt el a beteg. Várom előre a kommenteket, mi szerint, akkor nem is lehetett nagy fájdalma, ha el tudott aludni.

Ezen az osztályon reggel történik a betegek mosdatása. Az egyik magatehetetlen beteg, nem beszél a néni, csak fekszik az ágyában, és nézi a plafont, egyik este a székletét a pelenkájába engedte, ami amellett, hogy a többi szobatársnak kellemetlen szagú volt, még a beteg bőrének sem tett jót. A szobatársak jelezték ezt, majd a nővérke felhajtotta a paplant, valószínűleg olyan közelről neki is kellett volna éreznie a szagokat, majd távozott azzal a mondattal, hogy jönnek. Ez volt kora este, mint mondtam az érintett néni jelezni nem tud, hiszen magatehetetlen. Másnak reggel érkeztek vissza a nővérkék a mosdatáskor, és akkor cserélték ki a beteg alól a tegnap este széklettől szennyezett pelenkát. Sok egészségügyi dolgozó azt gondolja, hogy a betegek buták, mert idősek vagy vidékiek. Azt viszont nem veszik figyelembe, hogy ezek a betegek alig várják, hogy ezeket a panaszokat elmondhassák valakinek. Így szinte minden reggel egy ilyen történet vár ránk, amelyeket nem is áll szándékomban kétkedve fogadni, hiszen én is ilyen szakmaiatlanságot tapasztalok hetek óta.

A következő dolgokat nem csak a szobatársak, de én is tapasztaltam. Nagymamám egy hatágyas kórterembe került elhelyezésre – közel három hete, hetente változik a szobatársak aránya - , négy ágyon teljes ellátást igénylő beteg fekszik jelenleg. Az étkezés alkalmával mindig tálalják a konyhások az aznapi „fogásokat”. Azonban ebédidőben egyetlen nővérke sem érkezik a kórterembe, amiben ismétlem négy olyan beteg fekszik, aki mozgáskorlátozottságából, állapotából kiindulva képtelen az önálló étkezésre. Így általában vagy egy másik szobatárs megeteti a betegeket, vagy a család, ha éppen bent van, és a legrosszabb esetben elviszi a konyhás anélkül az ebédet, hogy bárki ránézzen a betegekre. A vacsora kiosztása pedig fenomenális. Történt ugyanis, hogy egyik nővérke kidobálta az éjjeliszekrényekre a kenyér és májkrém párosítást, majd tíz perc múlva bejön egy másik, megkérdezi, kér-e valaki vacsorát. Négy betegből kettő alszik, azok a kérdést sem hallják, a maradék kettő meg a májkrémet látva inkább visszautasítja a szíves invitálást. Ekkor a nővérke megfogja és összeszedi a vacsorát, nem akarok szemtelen lenni, de gondolom műszakváltás előtt még gyorsan gyűjtögető életmódot élt. Egy óra múlva az egyik alvó néni felkel, és mondja a szobatársaknak, hogy éhes. Bizony ez az a néni, akit senki nem látogat, így az éjjeliszekrénye üresen áll, hiszen a kórházi vacsorát egy lelkes nővérke már eltávolította.

A következő momentum, ami ugyancsak a nővéri gárda hozzá nem értését magyarázza. Nagymamám sokat fullad, így oxigén-terápiában részesül. Vasárnap délután öt körül jeleztük, hogy a párásító részből hiányzik a desztillált víz. Másnap reggel - tehát hétfőn - reggel hétkor már nagymamám mellett voltunk, és feltűnt, hogy a tartály most is üres. Később az egyik szobatárstól – aki ép tudatú, megbízható – megtudtuk, hogy a vasárnapi jelzésünk süket fülekre talált. Édesanyám a nővérpulthoz sétált, újra jelezni, hogy mi is a problémánk. Annyit kapott válaszul, hogy majd ha lesz időnk megyünk. Azt szeretném megemlíteni, hogy akkor az osztályon négy nővér tartózkodott. Körülbelül egy óra múlva sikerült megoldani ezt a problémát.

Nagymamám járó-betegként került be a kórházba, közben sajnos az állapota rosszabbodott, így fekvőbeteg lett. Minden reggel hét óra körül megyünk hozzá, és az éppen aktuális családtagunk segít mamának a tisztálkodásban, így elmondható, hogy még ezt a terhet sem rójuk a nővérekre. Azonban azt tapasztaltuk ahogyan teltek a napok, hogy ágyneműt nem cserélnek a beteg alatt. Aki dolgozott már fekvőbeteggel az jól tudja, hogy a decubitusok megelőzésének egyik fontos lépése a tiszta, ráncmentes ágynemű biztosítása. Úgy vélem, hogyha ez az ágyneműcsere akár négy vagy öt napig nem történik meg, akkor nem biztosított a beteg számára a ráncmentesség. Mivel fekvő, így az ágyában étkezik mama, nyilvánvalóan étvágya alig van, így nincs egy kiló morzsa a háta alatt, ami ugyancsak a felfekvés kialakulását segítené elő, de akkor is izzad, főleg fulladás közben. Így mondhatni, hogy ráncos, sokszor nedves ágyban fekszik. Emellett a jobb kezébe behelyezett branül helyén egy igen szembetűnő gyulladás alakult ki. Eleinte megkértek minket a nővérek, hogy a saját törülközőjét nedvesítsük be, majd azzal borogassuk a kezét. Akkor még gondolhattuk, hogy ez múlni fog, hiszen nem minden branül helyén alakul ki súlyos szövődmény. Egy hét elteltével nagymamám keze olyan dagadt lett, hogy behajlítani képtelen, ami azért is súlyosbítja az állapotát, mivel a bal keze egy korábbi sérülése miatt szinte használhatatlan. Az előbb említettem, hogy itt nem igazán szokták megetetni a betegeket, így ezen időszak után nagymamám egyedül már enni sem volt képes. Akkor jut egy kis ételhez, vagy egy kis vízhez, amikor meglátogatjuk, vagy éppen van egy járó-beteg szobatársa, akiben annyi emberség van, hogy ezt megteszi, amikor nem vagyunk mellette.

Még egy problémát megemlítenék. Jeleztem nagyinak, hogy nem kell a beteghordó fiúnak minden alkalommal pénzt adni, ha elviszik egy vizsgálatra. A fiókjába mindig kéri mama, hogy legyenek ötszázasok, melyet aztán odaadhat – keze használhatatlansága miatt, megkéri az adott dolgozót, hogy vegye ki a pénzt a fiókból - azt remélve, hogy így emberszámba fogják venni. Én próbáltam meggyőzni, ugyan, ez nem szükséges, mert én komolyan azt hittem, hogy nem kell. El sem tudom képzelni, milyen ember az, aki egy ilyen elesett állapotú betegtől elszedni napi szinten a pénzét. De ez már az én naivitásom. Körülbelül egy hét alatt meggyőztem mamát, és a következő dialízis alkalmával nem adott pénzt a beteghordónak. Aki ennek következtében elfelejtett nagymamáért menni a kezelést befejezését követően. A dialízis egyébként sem két perces beavatkozás, és mama utána még órákat várt, mire valaki érte ment. Mondanom sem kell, hogy ideges lett, fulladni kezdett, a vérnyomása egyébként is hajlamos a kilengésekre. Még aznap megbeszéltük ezt mamával, és a szobatárs nyilván hallotta, miről beszélünk, mivel közbeszólt. Elmondta, hogy őt is dialízisre hordják, és ha nem fizet, akkor ő is órákat vár, ha fizet, akkor viszont rövid időn belül megérkezik hatalmas mosollyal a beteghordó.

Lassan három hete, hogy nagymamám bekerült az osztályra. Azt szeretném elismételni, hogy az orvosi munkával elégedettek vagyunk. És csak dicsérni tudom ezeket a szakembereket. Ezért is ide írtam, nem pedig panaszlevelet az igazgatóságnak. Mert nem akarom, hogy az osztályvezetőt is elővegyék egy olyan dolog miatt, ami tulajdonképpen véleményem szerint a főápoló hibája. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy az osztályvezető orvos hibája is ez, hiszen nem lehetne megengedni ilyen dolgokat.

Én már csak azt remélem, hogy a nagymamám nem fog sokat szenvedni, és mivel nem sok esély van a felépülésre, abban is reménykedem, hogy békésen tud majd távozni. Egyre nehezebben viseli a kórházi létet, megterhelőek számára a kezelések, és rettentően fáj neki ez az érdektelenség, már szólni sem mer.

A dolog érdekessége az, hogy a főnővért ismerem, lehetne azt mondani, hogy alig fél éve még nemcsak munkakapcsolatban álltunk, hanem barátok voltunk. Szólnék neki – megjegyzem nagymamám már kétszer feküdt az osztályon, akkor is jeleztem néhány dolgot, persze süket fülekre talált – de félek, hogy a haldokló nagymamámon csattanna, ha az unokája okoskodna. Csak nagyon nehéz látni, hogy egy nyolcvan évet megélt, tisztesség néni – attól függetlenül, hogy rokonom, vagy sem – ilyen méltatlan körülmények között kell töltse az élete utolsó heteit. Piszkos ágyneműben, sokszor szomjasan, a családot várva, hogy valaki igazítson a párnáján annyit, hogy kényelmesebbnek érezze az ágyat, ami a börtönévé vált.

Amennyiben helyesírási hibákat vétettem elnézést kérek, csak a düh és tehetetlenség annyira intenzíven átjár, hogy nehezen tudok másra koncentrálni.

Egy tehetetlen rokon

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

asztalosani 2015.02.04. 09:40:24

hát pedig valakinek csak szólni kellene, mert néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.

az hogy itt a praxison megjelenik egy ilyen cikk, nos... naiv dolog azt hinni, hogy az majd jelent valamit is. :(

viszont szokott lenni betegelégedettségi láda/doboz a kórházakban is.
ki kell nyomtatni a cikket és be kell oda dobni, vagy ha vagy annyira merész akkor egy forgalmas faliújságra kiragasztani, vagy bevinni a jogi osztályra, mert annak talán lesz értelme

Kommentek:

beszélő majom · http://beszelomajom.blog.hu 2015.02.04. 17:15:13

beszélő majom · http://beszelomajom.blog.hu 2015.02.04. 19:29:05

beszélő majom · http://beszelomajom.blog.hu 2015.02.06. 10:45:07

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog