Egy hét a pokolban, avagy hogyan éld túl a 222-es szobát

2013.07.31. 07:52

Fizettél??! -Nem! -Látod ez volt a hiba, ezért nem foglalkoztak veled! És kimondta az igazságot! Csak az kap méltóságot egy megyei kórházban, aki fizet!

Mikor egy nő gyermeket vár, ő a világ legboldogabbja, sajnos azonban vannak olyan pillanatok is, amikor az álom összetörik, és így a világ legboldogtalanabb lényévé válik... Igen lényévé, mert azt a fájdalmat, amikor kiderül, hogy elveszítheti gyermekét nem tudja feldolgozni emberi ésszel, gyűlöli a világmindenséget, kételkedik Istenben, és nem ért semmit... Ez az én történetem, amikor megtudtam, hogy második kisfiamat soha nem fogom látni, hisz gyakorlatilag leállt a fejlődésben, életképtelen és 20 hetesen elválunk egymástól. A történetben szereplő orvosok nővérek nevét megváltoztattam, bár nem érdemlik meg ezt az emberséget tőlem. November utolsó péntekjén, a genetikai ultrahangon kiderült, hogy a fiunk beteg. Boldogan mentem be a vizsgálóba, hogy lássam a kisfiamat, de összezuhanva, támolyogba jöttem ki onnan.

Az orvosom, akinek köszönöm az őszinteségét, felkészített a legrosszabbra. 90% hogy meg kell szakítani a terhességet a baba és a saját érdekemben is. A férjem, aki szerencsére mindig elkísért, támogatott le a kocsiig, én meg szinte önkívületi álapotban sétáltam mellette. Megkaptuk a győri kórhazba a genetikai ultrahang beutalót, ott döntenek az életről... Hazaérve felhívtam a védönőmet, aki kérés nélkül jött egyböl...nagyon hálás vagyok neki a mai napig és köszönöm, amit megtett értem. Ismerős révén hétfőre kaptunk lehetöséget a Nagy Ultrahangistenhez. Készüljek úgy, hogy haza sem jövök, míg meg nem szülöm a babát! Hoppá, ilyenkor esik le az ember lányának...meg kell szülnöm?!???!! Nem altatásban vagy ilyesmi???!! Mivel a fiamnál beindított szülésem volt, lassú tágulással, császármetszés végkifejlettel, így a para még jobban belém költözött. Mondanom sem kell, hogy az egész hétvégét végigbőgtem... Hétfőn reggel nyomtam egy puszit a 3évesemnek és irány Győr. Az épületben keresni kezdtem a dokit, mire egy szonográfus Mrs. Bagósötvenes a fejemhez vágta, hogy "Én vagyok az egyik legjobb, majd én megnézem!" Persze azután előkerült a Dr. Nagy Ultrahangisten is. Lesétáltunk az ultrahanghoz, aminek a bekapcsolásához is segítség kellett, mert új volt... Elkezdte a vizsgálatot, majd átrendelt egy nagyobb felbontású ultrahanghoz...

Patakokba folytak a könnyeim, a férjem csak némán fogta a kezem... (Mint később kiderült fogantatási kromoszómahibája volt, de ezt több orvos több ultrahang vizsgálat után sem merte biztosra mondani.) Elővette a mobilját és lehívta Mrs. Bagósötvenest. Csak lesett a nénike...ilyet ő sem gondolt, állt szótlanul, lehajtott fejjel, lehívtak még egy nőgyógyászt Dr. Megvígasztallakot, majd így szól a telefonba: " Dr. Atyaúristen, gyere le, ezt látnod kell, jó lesz a könyvedhez, siess!" Ezt egy anyának hallani rémálom, ráadásul fájt, hogy így beszélnek a gyerekemről. Sorra nyomtatódtak az ultrahangképek, előkerült néhány pendrive is, nehogy már elvesszen a könyvhöz egy részlet is.... Lejött Atyaúristen, újból ultrahang, löködik-böködik a babát, megkérem öket, hogy kapcsolják ki a monitort, ne kínozzanak. Sokadik kérésre Atyaúristen kitépi a falból a dugajt, látszólag rohadtul nehezére esett a dolog. 20 perc alatt 15 lehetséges variáció is előkerült a tarsolyukból, de egyöntetüűen a terhesség megszakítása mellett döntöttek. Kérdés sem merült fel, hogy én esetleg mit akarok. Dr. Atyaúristen közölte, hogy menjek ki délután a magánrendelőjébe, mert jön egy kardiológus ultrahangspecialista hozzá, szeretné megmutatni neki, ö mit gondol. Ilyen helyzetben meg ki mer nemet mondani egy főmuftinak?! Felvettek az osztályra, 2órát ültünk a folyosón, mert nem volt tiszta ágynemű a szobába...

Na a szoba egy putri volt, linóleum, szocialista kori csempe, ágy minden.. jelzem az egész folyosón összesen 4db wc és 3db zuhanyzó volt. Délután átautóztunk a magánrendelőbe, Andante bőrbútor plusz nagytáblás faborítás a falon, jobb ultrahang felszerelés, mint a megyei kórházban... Behívott minket, vizsgálgazott, kérés nélkül kikapcsolta a 150centis tévét. Ekkor még úgy gondoltam, hogy ez egy emberi doki...aztán lassan kezdett elszakadni a cérna, szinte folyt a nyáluk, miközben vizsgálgattak. Átadta Nőnek a gépet, mikozben combon ütögetett, rámnézett, és így szólt: "Nyugodtan vizsgágasd, a kismama tisztában van vele mi lesz a sorsa!" Na itt borult el a férjemnél a cérna, és kicsit helyretette őket. Miután végeztek a nézegetésemmel és mindent rögzítettek a gépen, visszamehettem a kórházba. Azt mondta másnap reggel jön és ő csinálja a magzatvízvételt. Az asszisztens csajszi ki akarta fizettetni velünk a vizsgálatot, erre férjem kikelve ismét magából leosztottaa csajt. Estére agyi katasztrófa voltam, zuhogtak a fejemben a gondolatok, fájt az élet. Nehezen, de elaludtam egyedül a szobámban. Másnap persze nem Atyaúristen jött értem, hisz nem fizettem neki, gondolom zokon vette, mert többet nem láttam... Felfeküdtem a vizsgálóra, körbeálltak a dokik és belekezdtek. Volt egy aranyos kis doktornő Rózsaszínmasni, aki megfogta a kezemet, miközben böktek. Elöszőr egy hatalmas tüvel korionboholy mintavétel történt. Jelezték, hogy ez nem mindig sikeres, de igyekeznek. Pechemre a hatsó falon volt a méhlepény, így jó mélyen szúrtak. Utána egy másik tűvel magzatvizet vettek. Ez első bökésre nem sikerült, így szúrtak egy harmadikat is.

És igen fájt, remegtem, mint egy kocsonya. De ez végre sikeres volt. Ezután éreztem, hogy valami meleg folyik az oldalamon... a magzatvíz volt az. Annak helyébe pedig egy sárga gyógyszeres szószt nyomtak vissza, ami megöli a babát. Természetesen ezt ott nem mondták el nekem. Áttoltak a műtőbe, ahol a zárt méhnyakamba felraktak egy ballont, ami segíti a tágulást, hisz a 20. hét körül a legkenyényebb és zártabb a méhszáj. Kikötve feküdtem, leírhatatlan volt a fájdalom, hisz nem érzéstelenítettek. Véreztem, 3 doki tuszkolta belém a cuccot. Rózsaszínmasni vigasztalt, neki is folytak a könnyei, én lehettem neki az első. Miután a ballon felkerült, felpumpálták a kívánt méretre es kivezették a hüvelyen át a lábamig, ahovafelragasztották a szelepes végét. Kitoltak, vissza a szobámba, engedéllyel, hogy a férjem bármikor bejöhet, mert szigorú látogatási rend van... Délután hoztak 40 egység oxitocint, hogy fájásokat produkáljak, de ne legyen sok, nehogy szétrepedjen a méhem a császármetszés helyén. Nakirály, még ez is... persze nem lettek fájásaim, alig éreztem, hogy van valami. Egy ápolónő (egy a sokból, de őszinte és kedves volt) benézegetett, hogy mi van velem, a férjem ott volt véigg mellettem és megkérdeztük, hogy ugye nem kell majd megnéznem a babát, ugye nem fog mozogni a lábam között, ha kijött...?! Sírva mondta, hogy ha megvolt afeltöltés, már nem él... bennem van, halott és én nem is tudtam... Aznap, vagyis kedden, már nem történt semmi. Lefolyt az oxi, és ennyi. Szerdán dupla adagot kaptam, reggel 9kor bekötötték, na akkor már éreztem azt a bizonyost. Míg a férjem nem ért oda, a Morning showt hallgattam, hogy Balázs hogyan lesz Mikulás :-) Kicsit elterelte a figyelmemet az erösödő, rendszeresedő fájásokról. Mire a férjem odaért 5perces fájásaim voltak. Körülbelül 2órára 3percesekké csökkentek, és este 5re már félperc hosszúak voltak. Eszméletlen kínjaim voltak, kaptam egy fájdalomcsillapítót, de nem ért sokat. Műszakváltás után kaptunk egy nővért Miss Rózsaszínpulcsist. Na vele csak maximum a rémálmomban akarok találkozni..

Nemsokára a fájások hatására kiderült, h bő egy újnyiratágultam. Ennyi volt a vizit, a fájások erősödtek, a lelkieröm elfogyott, zsibbadni kezdtek a kezeim, vállig nem éreztem őket, lassan a tarkóm is zsibbadni kezdett, kezdtem elveszíteni az eszméletemet. A férjem futott nővért hívni. Miss Rózsaszínpulcsis ennyit mondott: Vegye rendesen a levegőt, mert el fog ájulni és akor mit kezdek vele!?? De nem jött megnézni.. alattam patakokban folyt. A tegnapi megszáradton elfért, luxus lett volna lecserélni. Felhívta férjem a védőnőnket, akivel együtt lélégeztem, és lassacskán elmúlt a zsibbadás. 9kor lefolyt a maradék oxi.. ennyi nincs máratovább, a férjemet hazaküldték, hogy manem lesz szülés. Kedd reggel óta egy halott babával apocakomban. Fél 11re kiürült a cuccos, és álomba sírtam magam. Hiányzott a fiam, akit hétfő reggel óta nem láttam... És eljött a csütörtök is, Mikulás napja volt, már hajnalban a sírással küszködtem, utáltam magam, mert minden vágyam az volt, hogy minél előbb megszabaduljak a halott kisfiamtól. A másik meg otthon nélkülem már 4napja... Reggel korai vizit volt, egy fiatal orvocsapatból álló team megsajnált, csak bőgtem, válaszolni sem tudtam nekik, vizit után berendeltek a vizsgálóba, hogy megnézzék mi történik odabenn.

A tágítóballon kifejtett egy újnyit elért (nem tudom mit takar, viszont tágultam) majd a Fiatal doki megrántotta és leesett. Mondta, hogy ez jó jel, a baba is fejvégű fekvésben van, menjek reggelizzek, hisz tegnap nem ettem, utána kapok még oxitocint. Sírva vánszorogva indultam vissza a 222esbe. És ekkor jött velem szembe dr. Megvígasztallak. Megállt, átölelt és bíztatott, nem tart már sokáig, jó hogy leesett a ballon, tartsak ki. Kb. 4 percig zokogtam a vállán, de hagyta, kicsit megnyugodva léptem a szobámba. Belekezdtem a reggelimbe, majd hozták is az adagomat. A branül ami bennem volt kedd óta, már nagyon fájt, de nem szúrtak újat. Drága. Elfeküdtem, elkezdett folyni, megált, megint foly, megált...szeretlek magyar egészségügy... mégsem kaptam újat... A férjem úton volt hozzám, rádiót halgattam. Egyszer csak úgy éreztem, mint amikor tele van a tampon és lecsúszik. Ezek iszonyatos fájásokkal kísérve, bár koránt sem olyan erősek, mint tegnap. Elkezdtem lehúzni a bugyimat, éreztem, hogy ömlik avérem, combközépig jutottam, mikor sokkolt, hogy jön a baba. Remegni kezdtem, nyomtam a nővérhívót... közben csúszott lefelé a baba, majd egy nagy cuppanással a bugyimban landolt, sikítottam, kiabáltam, mert a nővérhívóra nem jött senki. A folyosón lévők rohantak segítséget kérni, én önkívületi állapotban sírva, remegve, zsibbadva üvöltöttem. Bejött a főnővér , kérdezte mi van. Kértem hogy nehogy meglássam, mert elájulok. A hálóingemtöl nem láttam semmit, de mondta, hogy szerencsém van, magzatburkostól kijött, valószínű nem kell műteni, csak kimosni a méhem...ekkor a férjem kinn várt, hallotta az üvöltésem, de nem engedték be..a nővérek elvitték a babát, beengedték a férjemet, otthagytak magamra....

De olyan hányás jött rám a sokktól, hogy 2 poharat hánytam telibe, mert hánytál nem volt, a takarómra vigyáznom kellett, mert nincs másik. Bejött egy doki, hogy ő fog megnézni mi van odabenn, mindjárt jönnek értem. Felmászattak a betegtotogató ágyra, rámrakták az oxitocinos palackot és toltak. Eközben a férjem összefutott a takarítónővel, aki rákiabált, hogy csukja be az ajtót, mert mit szólnak a látogatók, ha meglátják a vértben úszó szobát. A férjem, aki nem a magatűrtőztetéséről híres, visszaüvöltött neki, hogy inkább jöjjön ide, és takarítson össze. Engem a műtőben ismét átmászattak remegő térdekkel a műtőasztalra. Jött az altatóorvosnő. Na őrá a kutyámat sem bíznám, így nem viselkedhet egy orvos. Kérdezte, hogy mikor ettem utoljára. Egy órája. Erre ordinálé módom elkezdett üvölteni velem, hogy műtét előtt nem lehet x órával enni. Mondtam neki, hogy a reggeli doki mondta, hogy ehetek, mert délelött nem lesz semmi. Hát tévedett. De nyugodjon meg kihánytam. Pofavágással ennyiben hagyta. Bejött a doki is, hogy megkezdik a dolgot. Számoljak vissza tíztől. Számoltam. Erre az altatóorvos ismét ordít, hogy lassabban a levegőket, mert elájul. Hát basszus, miért nem mondják az embernek, akit még sohasem altattak! Szerencsére egy mosással megúsztam a dolgot, visszatoltak a szobámig, ami még mindig vérben tocsogott... Akkor kapkodtak..bár a lepedőmön maradt egy kis vér, de azt már nem cserélték le, csak a tetejét. A szobámban még egy órát össze-vissza beszéltem, de végre vége volt. Sikerült, megcsináltam, túl vagyok rajta. Az a megkönnyebbülés, amit éreztem, leírhatatlan volt..

Vége volt az egy hetes kínnak, fájdalomnak, kétségbeesésnek. Úgy megtörték a testemet, hogy a lelkem nem számított már! Csak arra vágytam, hogy minél előbb megszabaduljak a pokolból, hazamehessek a kisfiamhoz és elfelejthessem az egészet. Ami persze nem ment! Viszont ez az akarat olyan lelkierőt adott, hogy másnap reggel hazaengedtek. Péntek reggel összefutottam a folyosón egy beteggel, akivel a hét folyamán megismerkedtem, és ennyit kérdezett: -Fizettél??! -Nem! -Látod ez volt a hiba, ezért nem foglalkoztak veled!! És kimondta az igazságot! Csak az kap méltóságot egy megyei kórházban, aki fizet!!! De mi van azokkal, akik nem tudnak több tízezret adni??? Azt kapják, amit én??!!! Ennyi jár??? Megtehettem volna, hogy fizetek, de úgy gondoltam, hogy ilyen helyzetben ezt nem kell. Hát tévedtem....

Ez az én történetem, ami nem azért íródott, hogy sajnáljanak, hanem azért, hogy ha valaki ilyen kilátástalan helyzetbe kerül, tudja mi történik, mire számítson. 2hónap telt el, a lelkem javul, atestem müködik...elfelejteni viszont sohasem fogom. Viszont az idö segít!?...

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nemhiszem, hogy 2013.07.31. 10:37:59

Szent habakuk

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog