Magzatelhalás középidőben

2013.03.21. 06:24

Minden orvost biztatnék, hogy nyugodtan érintse meg a betegét (legalább némi kedvességgel és érdeklődéssel).

Tisztelt Praxis Blog!

Magzatelhalás középidőben. Méretek alapján, 3-4 héttel korábban, mint az UH időpontja. Nincs magán nőgyógyászom. A kerületi rendelőintézet orvosa kedves, normális elmondja, hogy műtétre számítsak. Laborra nem küld, mert a kórházban gyorsabban megoldják, szerinte jobb, ha mihamarabb kórházba megyek. Kapok beutalót. Értem. Sírok. Vigasztal. Életemben először jártam az adott kórházban. Információ, majd sürgősségin adatfelvétel, papírok lemásolása, nőgyógyászatra irányítanak. Egy irodában (kérdik ki az orvosom, milyen időpont volt megbeszélve) közlik nincs hely, sőt legközelebb napokkal később esélyes a bekerülésem. Álltam, bámultam, majd egy határidőnaplóba felírtak másnapra x + 1.-ként, hátha, de nem ígérnek semmit. Legyek ott fél 8-ra, ne egyek, ne igyak. Hazamentem. (Orvos a kórházban nem látott.) Másnap reggel ott voltam, még vizeletet is vittem (üvegben). A pultnál kérdezik, kihez? Mutattam a beutalót, leletet. Meg kellett (volna) várnom a vizit végét. Bő fél óra múlva azonban újra érdeklődtem (mert közben sorban érkeznek az aznap felveendő páciensek és féltem, hogy nekem lesz még néhány éjszakám a halott gyermekemmel a hasamban). Egy másik hölgy kérdezett és megnézte az aznapi x + 1 betegfelvételi listát, de a +1 nem én voltam.

Mivel előző nap jártam bent, ezért mégis készítettek kartont és kapok ágyat. További adatfelvétel, ahol azonban a korábbi/egyéb betegségekről, műtétekről és jelenlegi terhességről se esett szó, pedig mesélnék, mert úgy érzem nekem is tájékoztatni kell az orvost. Az adminisztráló hölgy azt mondja, ezekről majd az orvossal beszélek. Az orvos sietett a vizsgálattal, nem kérdez vagyis vizsgálat közben kérdezett a műtéti hegekről, de mielőtt a válaszom végigmondtam volna, fölcsattant, hogy "miért ilyen nagy a méhe?!". És az asszisztenshez fordult és neki meglehetősen idegesen magyarázni kezdett (valami kórházi munkamenetet stb. az "ilyen" esetekkel kapcsolatban) Elrendelte a vizsgálatokat, miután csalódott, hogy friss labor eredményeim nem voltak. Próbáltam kérdezni, hogy akkor mi lesz pontosan (elvileg konzultáció, majd műtét, ha meglesznek az eredmények). Ápolónő vért vett (közben vigasztalt), egy másik orvos később cervix kenetet vett, előtte emegkérdezte, hogy a lelki panaszokon kívül, amiket persze megért van-e más panaszom? Nem voltam túl bőbeszédű ezek után sem. Ő kérdezte a korábbi műtéteket. Ezután egész nap türelmesen várakoztam. Dél körül egy altatóorvos kikérdezett, aláíratta velem az altatásról a tájékoztatót-beleegyezőt. Kérdeztem, akkor lesz műtét? Úgy tudta, igen. Ebédosztáskor az ápolónő még mindig úgy tudta, lesz műtét. Délután 3-kor a pultnál újra érdeklődtem, hogy velem mi lesz? Az ápolónő odaszólt, hogy igen műtenek. Aztán 5 előtt feltűnt az orvos, aki elsőre vizsgált. Elmondta, hogy jók az eredmények, mert hát igen, előfordulhatott volna, hogy halott magzat szindróma áll fenn, de nincs ilyen gond, és nem műtét lesz, hanem másnap meg kell szülnöm. Műszeres beavatkozásra csak akkor, ha a méhlepény nem távozna maradéktalanul. Mondta, hogy reggel szülésindítás, tablettával, majd 12-36 órás folyamtra számíthatok (rendesen fájdalomcsillapítással, oxitocinnal).

A férjemmel kérdezgettük, hogy mi lehetett a gond, hogy utána ki fog-e derülni, lesz-e boncolás és/vagy csak szövettan? De nagyon fáradtnak tűnt és mindenre nem, nem lehet, nincs rá esély, nem fog kiderülni, majd "elszaladt". (4-5 perc volt összesen, mindez a folyosón) Másnap reggel, felhelyeztek egy tablettát, aminek a hatóanyagáról kérdeztem az orvost, és mivel úgy érzékeltem, hogy az arckifejezése alapján nem sok kedve van erről magyarázni beszóltam, hogy én hol végeztem, tudom mi a prosztaglandin. Az asszisztens elmondta mi várható (görcs, vérzés, ha pedig semmi nem lesz, akkor újabb tabletta). Szóltam az orvosnak, hogy ha már tegnap kérdezte, befejezném, hogy milyen műtétjeim voltak, és elsoroltam őket és, hogy a családban anyai ágon voltak hasonlóan problémás esetek (pl. méhvérzés, méheltávolítás, hashártyagyulladás egy sorozatban). Annyit mondott, ne aggódjak, ezeknek semmi köze egymáshoz. A tabletta betétele után két és fél órával nagyon erősen vérezni kezdtem. Amikor a mosdóban érzékeltem, hogy mennyire, kértem a szobatársamat szóljon az ápolónőknek. Aki, amikor látott, egyből hívta az orvost. Az ápolónő kérésére lemosakodtam, de pont mire ez megtörtént már az orvossal együtt mentünk be a vizsgálóba. Egy általam durvának, de nem fájdalmasnak megélt vizsgálat után, az orvos folyamatosan bocsánat ismételgetését hallgatva, nagy sietség támadt. Az orvos telefonált, kirohant, berohant, jöttek infúziót bekötni, egy altatóorvos újra kikérdezett, a beteghordó már rakott is át az ágyra, toltak a műtőbe, ott a doki odalépett hozzám és mondta, hogy most hagyjuk a beleegyezőt, hogy ez már úgyis életmentés. Nekem már egy ideje folytak a könnyeim, a lábaim pedig (megállíthatatlanul) remegtek és ő megérintette a vállam és ez volt az, ami után sokkal jobban éreztem magam lelkileg és bíztam benne. Azt láttam, hogy egyből intézkedett, hiszen a mosdóba való kisétálásom és az oxigén adagolása között, nagyon kevés idő telt el. Hallottam még, hogy kéri a küret kanalat. Tényleg nagyon gyorsak voltak. Műtét után órákkal később bejött az orvos, befejezte az elmaradt adminisztrációt, mint pl. előző műtétek, a műtéti beleegyező aláírása, műtét ismertetése, lehetséges szövődmények stb. Felajánlotta, hogy mondjam meg, húzzam ki a beleegyezőből azt, ami nem úgy volt. Rákérdeztem, hogy nem erre számított, igaz?

Nem. A placenta hamar leválhatott és az okozhatta ezt a vérzést, de még pont nem kellett vért adniuk. Tájékoztatott a gyógyszerről (tejelválasztás leállítására adták - bromocriptin), mellékhatásáról, adagolásáról. Volt időm elolvasni a műtéti beleegyezőt (közben ki kellett mennie), aláírtam, de amikor visszajött, megjegyeztem, hogy egy fél mondat, miszerint "elegendő idő állt rendelkezésemre", hát elég hülyén hangzik az esetemben. (Én kicsit "mulatságosnak" tartottam, hogy mi is az elegendő idő fogalma egy ilyen helyzetben, az előtte lévő egy nap, amikor várakoztam, de a műtéti beleegyezőt senki nem tolta az orrom alá vagy a műtőben az a pillanat, amikor közlik: életmentés). Elolvasta melyik fél mondatot említettem neki, és újabb kifakadás következett (feltételeztem ez kapcsolódott az előző napi háborgásához is kórházi ügyekben). Aztán elment azzal, hogy nem tudja mikor fognak hazaengedni. Nem sokkal később egy professzor úr sétált be és a következőt kérdezte tőlem: "Megtudhatnám Ön mi járatban van nálunk?" Alig bírtam kinyögni, hogy elhalt a magzat, kivették. Este vacsora után, nagyon erős hasmenésem lett. A mosdóból visszafelé jövet elájultam. (Szerencsére a páromat már előtte kértem, hogy kísérgessen és fogjon, ha baj lenne.) Infúzió, és igyak sokat volt az orvosi ukáz. Esti vizitnél az ügyeletes mondta, csak keveset igyak, hogy a tejjel ne legyen gondom. (Nem akadtam fönt rajta.)

A reggeli viziten a professzor közölte, hogy még a vendégszeretetüket kell élvezzem. Megkérdeztem, hogy a gyógyszert hogyan szedjem? Mert kaptam 3x1-et, de közben fél/fél/1 volt az orvosi javaslat. Ja, akkor már érti, hogy miért is ájultam el, ha én bevettem egy egészet egyszerre!! Mondtam, hogy felet vettem be, mire ő, hogy de ezt csak morzsánként kell eszegetni, "tudja, akár törje össze két kiskanállal és úgy". Egyébként 4 alatt el se érdemes kezdeni, szültem már, igaz? Szóval főleg, ha az a "jól tejelő fajta" vagyok, ekkor már azonban az ajtónál tartottak, de szóltam, (gondoltam én is humoros leszek) hogy sajnos nem, én a húsmarhákhoz tartozom. A műtét utáni két napban, különösebb testi probléma nélkül "elvoltam". (UH rendben, bár az UH fej állítólag nem volt tökéletes és egy sávban kihagyott. Véreredmény alapján a nővérek szerint ramaty vérkép, orvos szerint a nővérek azt se tudják mit beszélnek, nem olyan rossz az.) Egyetlen ügyeletes doktor bácsi volt, aki nem csak azt kérdezte, hogy hogy vagyok, hanem a kórteremben megvizsgálta a hasam, nézett pulzust, és amikor leengedte a karom vissza az ágyra, akkor kétszer végigsimította a kézfejem és nagyon kedvesen dörmögte, hogy próbáljak meg sokat inni. Azaz úgy éreztem együttérző, megértő. A műtétet követő harmadik nap az "orvosom" bejött korábban és humorosan kezdte, hogy még itt vagyok, majd közölte, mert ő kérte tartsanak még bent.

Ezután elmondta, hogy ő nem ért engem, hogy én furcsa vagyok, hogy bennem olyan ellenállást érzett, hogy szerinte én haragos vagyok, ami érthető, hogy ilyen helyzetben haragszom az egész világra, de hogy ő úgy érzi, hogy arra is, aki segít. Ekkor már nagyon döbbentem ültem és megkérdeztem, hogy ugye de nem azt gondolja, hogy én haragszom rá? Hogy pont őrá? Végül beszélt arról, hogy szerinte ez nekem túl hirtelen jött és azért adok ilyen reakciót rá, és nem tudja, hogy nem lenne-e jobb, ha maradnék még, mert a vérképem határeset, és lehet pihennem kellene még. De ő nem tudja, hogy én mit akarok? . De aztán mennie kellett, kezdődött a vizit. A viziten a professzor úr nem hagyta az orvost szóhoz jutni, az első szava után közölte, hogy én mehetek, majd, hogy menjek haza. Végül a zárójelentés előtt még beszélt velem az "orvosom" és a párommal, ekkor is korrekt, kedves volt (tájékoztatás stb.), bár úgy tűnt inkább csak a páromnak beszél (és ekkor kimondta, hogy igen én cinikus vagyok). A zárójelentést egy nővértől vettem át, aki mikor látta, hogy nekiállok olvasni, rám szólt, hogy mindkét példányon ugyanaz van, írjam csak alá, aztán a másikat meg majd elolvasom. Na nekem ez érzékeny pontom, de csak annyit mondtam, egy újabb noszogatására, hogy de én el szoktam olvasni mit írok alá. (Látszott, hogy nagyon nem tetszik neki.) Valóban, lehet, hogy cinikus voltam/vagyok, de most mégis mitől/kitől?

Lefagytam, mert történt, ami történt, de ezen nem segített az, amit tapasztaltam a kórházban. Tudom ott is leterheltek, fáradtak, de azért nem gondolom, hogy minden a "rendszer hibája". Igaz, amikor ott volt szemtől-szemben velem az orvos (műtét utáni alkalmak), akinek köszönhetően nem véreztem el, akkor elfelejtettem mondani neki, hogy köszönöm (csak utólag tettem meg). Pedig tényleg köszönöm, mert akármilyen is a hangulatunk, a stílusunk, a lelkivilágunk az adott pillanatban, pontosan tudom, hogy miért tartozom köszönettel. Minden orvost biztatnék, hogy nyugodtan érintse meg a betegét (legalább némi kedvességgel és érdeklődéssel). Nem kritizálok senkit, ez történt, nekem nehéz volt lelkileg "tartani magam" ilyen nagyon is semleges légkörben, de semmi bajom nem volt se a várakozásokkal, se az ide-oda küldözgetéssel, se azzal, hogy egy napig nem ettem-ittam, vagy hogy az orvosok hogy van kérdésnél többet nem szántak rám (legtöbbször).

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ugyandehogy (törölt) 2013.03.21. 07:51:56

hát ez kicsit zárzavaros, illetve sok a körítés, de értem.
amit nem értek:
miért baj, ha az orvos a lelkével is foglalkozik?
hogyan lehetséges, hogy egy nőt arra kényszerítenek, hogy a halott gyereket megszülje kínok között?

Kommentek:

PRAXIS

Médiaajánlat

Friss topikok

Közösség

Szerzői jogok

Blog