Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

Kommentár - Elfogadni a halált...

2013.01.16. 06:00

bereavement-sky.jpgMa a kórház végzi a test körüli teendőket, a család a bürokratikusat. Intézkedés, bejelentés, kijelentés. Szabad még leülni kisírni magunkat?

Ott az öregember lefeküdt egy gyalogfenyő-bokor mellé, mely őt a naptól eltakarta, a kisleánykát odaültette maga mellé, és megfogta kezét.

– Ide hallgass rám, Marina. Én most lefekszem ide, behunyom a szememet és aludni fogok sokáig. Engem nem szabad senkinek felébreszteni. Te ne várj rám itten, mert nagyon sokáig fogok aludni [….]

A gyermek hallgatta okosan, amit az öreg beszélt. [….]

– És most mondd el előttem azt az imádságot szépen.

A gyermek letérdepelt és imádkozott halkan, az öregember utánamondá azt töredezett hangon.

Amen, amen.

– Most pedig csókolj meg még egyszer.

A gyermek lehajolt szépapjához, s remegve csókolá meg annak tisztességes arcát.

– Áldjon meg téged az Isten, kisleánykám.

És azzal végigfeküdt a száraz haraszton az öregember, szemeit lehunyva csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, ahogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.

A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni szépapja, mint mondá; nem merte őt felkölteni, aki az Istennél alszik; sírni sem mert ott fennhangon, csak úgy némán hullottak nagy könnycseppjei a kezében tartott száraz zabkenyérre.”

 

Idézet: Jókai Mór, A régi jó táblabírák

 

A fenti idézetnek annyiban van köze a mai témához, hogy ez indította el a gondolatot.

 

 

Elfogadni a halált… Emberi mivoltunk egyik legnehezebb feladata. De emberi feladat. Az állatoknak nincs tudomása a halálról, a jövendőről. Az emberivé fejlődött elme és tudat áldása és átka ez. Tudnunk kellene együtt élni vele. De valahogy egyre nehezebben megy.

Az elmúlt 1-2 generáció alatt pedig jó nagy lépéseket tettünk a halállal való „békesség” tudatától távolodva.

 

 

A halál kikerült az otthonunk falai közül. A kórház levette ezt a „terhet” a családok válláról. Jó ez? Persze, könnyebb a hozzátartozóknak. Sokszor megoldhatatlan feladat lenne egy súlyos beteggel, haldoklóval otthon lenni, ápolni. De nem biztos, hogy lelkileg jó. Én azt hiszem, látnunk kellene a halált. A házunkban. Valahogy megtanulni békésebben együtt élni a tudattal. Elfogadóbban.  Ma az az általános, hogy a beteg idegen környezetben, idegen emberek jelenlétében, magára hagyatva távozik közülünk. És a család éveken át emészti magát azzal, vajon szenvedett-e? Mit érezhetett?

 

 

Nagyapám hosszú ideig volt beteg, kórházból ki, be. Míg végül nagymamám beszélt az orvosokkal, akik azt mondták, nem tudnak tenni már érte semmit, a fájdalmait csillapítják, de meggyógyulni nem fog. Hazahozatta. A háziorvos járt ki gyógyszerezni, fájdalmat csillapítani. A félhomályos szobában, az ajtó melletti ágyon ült nagyapám. Feküdni már nem tudott, fullad tőle. Velünk volt még hetekig. És végül otthon halt meg, a saját ágyában, a felesége és a lánya (nagymamám és édesanyám) közelében. 11 éves voltam. Mélyen bennem maradt ez. Ma is úgy hiszem, hogy így volt jó.

 

 

Édesanyám 48 évesen halt meg, hirtelen. Este lefeküdt aludni és nem kelt fel többé. A ravatalon szép és békés volt az arca, aludt. Megsimogattam a haját. És életemben először éreztem magam „felnőttnek”. Hogy már nem vagyok az ő kicsi lánya. Már nekünk kell ilyet intéznünk, temetést.

 

 

Rituálék. Segítenek. A különböző koroknak megvolt a maga halálrítusa, gyászrítusa. A szem lezárása, az áll felkötése, a test mosdatása, ünneplő ruhába való felöltöztetése. Az elhunytért végzett utolsó szolgálatok.Gyászruha, siratás, virrasztás, halotti tor. Közösségi rituálék voltak.

Ma a kórház végzi a test körüli teendőket, a család a bürokratikusat. Intézkedés, bejelentés, kijelentés. Szabad még leülni kisírni magunkat?

 

 

Szeretnék békében lenni a halállal. Úgy, mint a nagymamám.  Beszélni akart velem egyszer, elmondani, miket intézett a temetésével kapcsolatban, hol vannak a ruhái, amiket majd ráadjunk… Hárítottam, ne beszéljünk erről. Bántotta őt, szeretett volna megnyugodni afelől, hogy mindent, amit tudott, elintézett előre. Évekkel később nőttem csak fel ahhoz, hogy nyugodtan le tudjunk ülni, megbeszélni ezeket. Részéről nem volt ebben semmi hisztérikus félelem, vagy ilyesmi, amit odaképzelnél. Nyugodt, szinte tárgyilagos hangon beszélt, mint aki utazni készül és számbaveszi, becsomagolt-e mindent.

 

Azóta is él, de erről nem beszéltünk többet. Már elmondta, amit erről akart, több jajjgatnivalót pedig nem talál a témán. Mikor nagyapámat temettük, megsiratta. Mikor mindkét gyerekét el kellett temetnie, abba ő is belehalt egy kicsit. De a saját halálára nyugodtan tekint. Az a mi megsiratnivalónk lesz.

 

És ez talán még nehezebb. A saját halálunkra felkészülni. Így elfogadni ennek tudatát.

 

Szeretnék békében lenni a halállal.

 

Helia

A bejegyzés trackback címe:

http://praxis.blog.hu/api/trackback/id/tr115020487

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Rotoxis 2013.01.16. 06:33:46

Kötelező olvasmány mindenkinek. Köszönet érte.

micsoda? 2013.01.16. 16:22:17

Nagyon szép a Jókai idézet, és nagyon tetszik a poszt írójának hozzáállása. Lassan csak a kis közösségekben van meg a halál tisztelete, elmélkedés az élet örömén amíg van.

Helia 2013.01.16. 16:42:42

Köszönöm a kedves hozzászólásokat!

karamellcukorka (törölt) 2013.01.16. 16:49:44

Annyira ,annyira kár, hogy elvész csak 1 szimpla posztként. Olyan szép édesesen -keserű.Köszönöm, a mai világban különösen.

Béla123423 2013.01.16. 18:32:26

Elsős koromban jöttem haza egyetemről, nagyanyámékhoz. Sáros, borús őszi nap volt. Majdnem mindenki sírt - egy tevékeny élet véget ért.

Én nem találtam a könnyeimet.

Az én világomban az ilyesmi tilos volt.

Arra gondoltam, ahogy mesélték, az elhunyt felesége és lányai, hogy hogyan hörgött az utolsó óráiban, kapkodva az életért a fájdalomcsillapítás és önkívület határán, hogy pár hete még együtt pakoltuk a költöztető teherautót, amikor mindenki mondta, hogy "Ne csináld, beteg vagy!". És ő mégis fogta a bútorokat, kopaszon, a mokány egykori bányászember, egymaga egy ódon kanapét, és egy szuszra felrakta a teherautóra, fején a kopaszságát takaró groteszk baseball sapka.

Sokkal később jutott eszembe egy másik gyerekkori emlék, amikor egy háborúban félkarúvá lett Parkinsonos rokonom az utolsó évében fogott egy kosárlabdát, amivel játszottunk, és elsőre bedobta.

Azóta annyi halált láttam-hallottam, amennyit talán nem is kellett volna, de minden lépéssel közelebb kerülök az Ember szeretetéhez, ami úgy érzem, ahogy az évek mennek, meghat és ellágyítja a szívemet, ami a vas és szikla birodalmában nőtt fel.

Haloperidol 2013.01.16. 18:45:53

Jo volt az iras, nagyon tetszett. Koszi.

Helia 2013.01.16. 20:11:45

Köszönöm mindenkinek!
@Béla123423: én ezt nagyon szeretem a kis öregekben (szeretettel mondom ezt), hogy nem ülnek, nnem tudnak nyugton lenni, hiába kéred. Átdolgozták az életüket, és talán ez a tettvágy tartja életben őket.
Eszembe jutott még valami, arról, amit írtál: a beszélgetés. Nálunk sokszor, nagyon sokszor szóba kerültek a meghaltak, eleinte sírósabban, később szelidülve. Fontosak ezek, megnyugtatnak, és a történetek lassan családi legendává válnak.

NIKI LAURA 2013.01.16. 21:03:12

Nyugdij után sokan feleslegesnek tartják magukat,és ha nem tudják elfoglalni a napjaikat valami hasznossal,belehalnak!
Ez amolyan psihoszomatikus dolog,a lélek belebetekszik,aztán a test is.
Korábban nem hittem benne,de mikor a rákos beteg meg akar halni,rövid idő múlva meg is hal.Aki élni kar,az túléli.
Misztikus.
Materialaista vagyok,de ezekien a dolgokon megborzongok.

Dr.laikus PhD 2013.01.16. 21:33:44

@NIKI LAURA:

"Korábban nem hittem benne,de mikor a rákos beteg meg akar halni,rövid idő múlva meg is hal.Aki élni kar,az túléli."

Ha így lenne, nem szenvedne senki.
Nyilván az életért küzdeni kell, ami nem hosszútávfutást jelent, hanem elviselését magadnak a mindennapoknak. Egyet kell tudni amíg élni adatik azt jó hangulatban érdemes eltölteni. Rosszkedvűen is annyi ideig tart, csak hosszabbnak hisszük.

És ne hidd el. Van amikor az akarat kevés, de még sincs halálvágy.
Jó lenne ha valaki csak akarna és aztán havai dizsi.

kétszáz szó 2013.01.16. 21:40:11

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
/Weöres Sándor: Bolero/

Tempus-Anh 2013.01.16. 22:43:13

Az elmúlt öt év legjobb posztja...nagyon köszönjük...

Tempus-Anh 2013.01.16. 22:46:25

@kétszáz szó:
Kegyetlenül szép, csodálatos sorok...

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2013.01.17. 10:23:22

Olvasva a hozzászólásokat, mintha ufó lennék. Az idézet természetesen szép. Hiába, nem véletlen Jókai írta. Mindenki véleményét tiszteletben tartva és elfogadva 1-2 saját gondolatot leírnék azért.
"Az állatoknak nincs tudomása a halálról"
Ez biztos? Bizonyos állatfajoknak szerintem van, persze sokat nem tudunk róla.
" A kórház levette ezt a „terhet” a családok válláról. "
Nem feltétlen. Sokan kényszerből vagy orvosi javaslatra kerülnek be és a néha egyetlen hozzátartozó erőn felül próbál munka előtt, után szaladgálni a kórházba hogy segítsen. Gyakran ő is belerokkan a még betegebbel együtt. A kórház látszólag levette a terhet a családról, de mint tudjuk, anyagi és egyéb okok miatt a feladatot nem tudja sokszor elvégezni, sokszor nem is az ő dolga lenne, csak a beteg megőrzését, ápolási hiányosságokkal. Ez a hozzátartozónak és a kórháznak sem jó.
" Én azt hiszem, látnunk kellene a halált"
Magam részéről nem szeretném, ennek ellenére volt benne részem. Gyerekeknek pedig kifejezetten megtiltanám, hogy lássák. Talán azért, mert az első alkalommal még gyerek voltam. Szörnyű volt, és azóta sem akarom látni, csak ha közvetlen hozzátartozó kifejezetten kéri, vagy a helyzet úgy hozza. Anyám nem akarta hogy lássam a halálát. Nem is láttam. Apám szerint jól tettem. Én elfogadtam a halálát, apám beleőrült. Én meg majdnem abba, ahogy apám még élt 10 évet. Az már nem élet volt.
Valószínű a hiba bennem van, nem tagadom. A halált csak hosszú betegség, öregség esetén tudom elfogadni. Bár talán akkor sem. Gyerek, vagy fiatal hirtelen halálát semmilyen elfogadással nem tudom kezelni. Ez van. Félek a haláltól. Anyám 5 évig haldoklott, szerencsére otthon, mert látszólag nem volt annyira rossz az állapota, de tudtuk, elkerülhetetlen. Kórházba csak az utolsó 2 nap került. Szóba sem jött hogy otthon maradna, mert hirtelen változott az állapota, és mire rájöttek hogy ez a vég, addigra már nem volt miért hazavinni. Nem volt hibás senki. Apám szerint igen. Mindent és mindenkit hibáztatott. Nem volt igaza. Végig nézte a halálát és összeroppant. Én nem láttam, de ha akarta volna, természetesen megtettem volna. Még azt sem tudtam hogy kórházba került. Azt mondta meggyógyul, ne szóljanak nekem, mert csak fölöslegesen megijesztenének. Hétfőn még beszéltem vele. Csütörtökön vitték kórházba, aznap már elvesztette az eszméletét, pénteken telefonáltak hogy vége.
Nem tudom, miért írtam le...ne szidjatok érte :-(

Tempus-Anh 2013.01.17. 20:37:47

@Turchi:
Pedig a halálunkat magunkban hordozzuk mindnyájan, minden percében az életünknek.

Dr.laikus PhD 2013.01.18. 06:55:33

@Turchi:

Próbálok kemény lenni, de nem megy. Sikerült nagyon-nagyon meghatnod.

Őszintén együtt érzek veled.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2013.01.18. 18:00:25

@Dr.laikus PhD: Köszönöm. Nem most történt, csak a poszt hozta ki belőlem. Túl vagyok rajta. Azt hiszem.

Helia 2013.01.18. 20:18:18

@Turchi: Sajnálom, ha rosszul érintett. A te tapasztalataiddal talán én sem ezeket írtam volna. Én "szerencsés" vagyok, hogy amikor meghalt valamelyik családtagom, az nem olyan körülmények között történt, ami traumát jelentett volna (nyilván maga a haláleset az volt, de a mód ezt nem súlyosbította). Sok körülmény volt, ami segítette a megnyugvást.

Turchi · http://panaszkodjunk.blog.hu 2013.01.19. 05:39:16

@Helia: Félreértetted. Nem érintett rosszul, csak kihozta belőlem azt, amiről nem szoktam beszélni. Nincs ezzel baj. Mindenki másképpen éli meg a saját tapasztalatai alapján.
© 2010-2012 praxis
blogszabályzat