Tisztelt Praxis!

12 éves kislányomnak szeptember elején volt mandulaműtéte. Már hónapokkal ezelőtt megkaptuk az időpontot, jobbnak láttuk kivetetni, mert állandóan mandulagyulladással szenvedett szegény. Mivel anyagi helyzetünk az elmúlt évek során igen csak lerobbant, szó szerint gyűjtögetni kezdtük a pénzt, amit oda szándékoztunk adni. Hitelek és egyéb nem várt kiadások mellett pár tízezer forint is jelentős összeg, de mi úgy gondoltuk a férjemmel, hogy nem kockáztatunk. Szerettük volna, ha az ellátása teljesebb volna, mint az „átlag”, amúgy is sok rosszat lehet sajnos olvasni, hallani a kórházakról.

Elérkezett a műtét előtti nap, bementünk a kórházba, én persze ott maradtam volna a kislányommal, ha tehettem volna, de sajnos, ahogy mondani szokás, a baj nem jár egyedül, édesanyámat agyvérzéssel kórházba vitték, csak éppen majdnem 200 kilométerre tőlem, így bár az aggodalom szinte kicsinált, muszáj volt hozzá utaznom. A férjem szintén nem tudta megoldani, hogy bent legyen vele. Nem kívánom senkinek ezt az érzést és ezt a helyzetet! Mindenesetre próbálta a kislányomat megnyugtatni és megkerestem a műtétet végző doktor urat. Elmeséltem neki aggodalmaimat és hogy milyen helyzetbe kerültem, de igyekezett ő meg engem nyugtatni. Szinte a kétségbeesés határán álltam és elkövettem azt a hibát, amit jó előre terveztem, hogy nem fogok. Előre odaadtam a borítékot, benne 30 ezer forintot. Ennyit sikerült összetenni a doktor úrnak, plusz a nővéreknek kb. 10 ezret külön.

Elsiettem, ott hagytam a gyereknél egy mobiltelefont, persze egy jó régit, de hogy tudjuk tartani a kapcsolatot, ameddig nem vagyok Budapesten. Még a műtét előtt este felhívtam párszor és szegénykém eléggé meg volt ijedve, közben pedig már ott voltam édesanyámnál a kórházban, aki igen rossz állapotba került. Másnap reggel volt a műtét, én pedig rettenetesen ideges voltam és féltem is. A műtét után próbáltam a kórházat hívni, hogy minden rendben van-e, de a doktor urat nem tudtam elérni, és csak nagy nehezen sikerült kiderítenem, hogy minden rendben zajlott, még alszik a lányom a műtét után. Annyira szerettem volna én lenni az első, akit meglát, miután felébred és tudom, mennyire jól esett volna neki, de egyszerűen nem tudtam eljönni a helyzet miatt, édesanyám az intenzíven feküdt és az orvosok nem sok jóval kecsegtettek, azt mondták ott és akkor, bármelyik pillanatban itt hagyhat, készüljek fel a legrosszabbra is.

Közben már majdnem eltelt az egész nap és a kislányom nem jelentkezett, arra kértem pedig, hogy ha felébred, írjon egy sms-t, én közben vagy 10-et küldtem neki. Mivel nem bírtam már magammal, megpróbáltam felhívni, de nem volt bekapcsolva.  Képzelhetik, mennyire kiakadtam, a telefonját előző nap még én tettem töltőre, le tehát nem merülhetett. Újabb hívás a kórházba, újabb 10 perc, mire kiderült, hogy a mobil a műtét alatt elveszett, vagy ellopták, a lányom pedig teljesen ki van borulva, egyrészt a műtét utáni fájdalomtól, másrészt nem vagyok ott és a telefon sincsen meg. egyszerűen elveszítettem az önuralmamat és elkezdtem zokogni, nagyon sok volt nekem ez gy együtt. Elbúcsúztam édesanyámtól, úgy, hogy talán soha sem látom többé és másnap reggel haza utaztam. Ekkor már két napja nem aludtam, de az első utam a kórházba vezetett a kislányomhoz.

Ben t a kórházban végre magamhoz ölelhettem a lányomat és együtt zokogtunk vagy jó fél órán át. Közben pedig vártam, rettegtem, mikor szólal meg a telefonom, hogy édesanyám…. Bent a kórházban egyébként, az első örömkönnyek után ismét kiborultam. Az még csak hagyján, hogy a telefonja eltűnt a kislányomnak, de az ágyneműje nem volt áthúzva, minden koszos volt és a telefon mellett eltűnt a tisztasági csomagja, sőt, a kis könyve is, amit bevittünk. Amikor ezt szóvá tettem a nővéreknek, lehurrogtak, és utasítottak, ne szájaljak, nem érdekli őket, mással is megesett már, jobban kell figyelni. Szinte megzavarodtam, mert én mindezt nagyon kedvesen és udvariasan meséltem el nekik, nem vádlón, vagy szemrehányóan. Amikor ők megkapták a kis pénzt, akkor persze kedvesek voltak, ezúttal nem.

A történet itt még sajnos nem ért véget. Bent a kórházban nem aludhattam, azt mondták nincs hely már, így haza mentem és kb. mint egy zsák krumpli, összeestem. Reggelig aludtam, majd ismét irány a kórház a lányomhoz. Amikor nem találtam az ágyában, ismét sírógörcs jött rám. Képzelhetik, fogalmam sem volt hova lett, a megmaradt dolgai sem voltak az ágya mellett. Beletelt jó egy órában, mire elmondták, hogy éjszaka bevérzett a torka, így megműtötték és áthelyezték egy másik kórterembe a műtét után, ismét alszik. Kiborultam. Azt hiszem, az lett volna a minimum, hogy ilyen helyzetben értesítenek telefonon, hiszen a lelkükre kötöttem, bármi történik, hívjanak és ezt készséggel meg is ígérték. Maga a műtétet végző orvos, akinek jó előre odaadtam az összekuporgatott pénzt ígérte ezt meg nekem. Hát erről ennyit. Megpróbáltam előkeríteni, de közölték, épp nem ér rá, keressem máskor. Így ott töltöttem a napot a lányom mellett.

Amikor kimentem egy kávét venni, összetalálkoztam a doktor úrral, aki ott trécselt az egyik kollégájával és láthatóan igen jó hangulatban volt. Bár nagyon dühös voltam rá, kedvesen megkérdeztem, tudna-e rám szánni pár percet. Ridegen elutasított, hogy nem ér rá, majd elfordult tőlem és folytatta a jókedvű viháncolást. Ekkor elkapott az idegbaj és megmondtam a magamét. Nem voltam alpári, nem kiabáltam, de ott elmondtam, hogy nem ezt beszéltük meg és nem ezt vártam az előzmények után. Ahelyett, hogy magába szállt volna, igen bunkón elküldött melegebb éghajlatra és világossá tette, tesz rám nagy ívben és megfenyegetett, ha zaklatni merészelem, kivitet a kórházból. A képébe vágtam, hogy rendben, akkor adja csak szépen a borítékot vissza, amit megkapott, erre az arcomba nevetett és megkérdezte: „Miről beszél, milyen borítékot”? Komolyan mondom, kedvem lett volna pofon csapni, de aztán sírva ott hagytam és visszamentem a kislányomhoz, aki még mindig aludt.

A továbbiakban a doktor úrral egyáltalán nem érintkeztünk, a zárójelentést sem tőle kaptuk meg,de szerencsére több probléma már nem fordult elő, kislányom már itthon van és még egy ideig nem mehet iskolába, de már egész jól van. Édesanyám állapota is javult valamit, de érte még mindig aggódhatok sajnos, de a remény még él. Hát ez lett volna a kis történetünk, tudom, elég hosszú, de köszönöm, ha elolvassák. A neveket megtartom magamnak, de nagyon nagyot csalódtam.

Tisztelettel. K. Éva

Együttműködő partnerünk a Gránátalma Szépség- és Egészség Központ